Én minden kapumat megnyitottam,
amikor kéredzkedtem a tiéteken.
Volt ki még csak oda se csoszogott,
egy kiáltott, mit akarsz, ki vagy?
Egy kíváncsi volt, s kilesett a résen,
de nem engem várt, így hátat fordított

Volt, aki kitárta, s szóba is állt velem,
de a küszöbtől egy lépésre megrekedt.
Be sem engedett, kijjebb ő se jött.
Kedélyesen elbeszélgetett velem – róla,
nem érdekeltem, el mégsem kergetett,
Végül megértettem, a kapuja a küszöb.

Volt, aki kitárta, s ki is jött bátran,
de nem szólt sokat, elbizonytalanodott.
Kijött az övéből? Belépett a másba?
Félt attól, ami előtte állt: világ?
Féltette azt, amit maga mögött hagyott,
megijedt és beiszkolt a házba.

Olyan is akadt, aki kimerészkedett,
s tett néhány lépést lelkesen, velem.
Aztán sietett vissza, láttam rajta, fél.
Túl sokáig hagyná magára a múltját.
A jövőt nem érti még, s ködös a jelen,
helyette is menjek, ő csak arra kér.

S volt, aki végül be is tessékelt,
Nyíltan beengedett az életébe kicsit.
Aztán megbánta, hogy kitárulkozott,
s főként azt, hogy ezt ingyen tette,
feltételezte, cserébe kérek valamit.
S örült, ha végül gyorsan lerázhatott.

Volt, ki elterelt kapuja elől, várt már,
majd ő utat mutat, vezet, lelkesít akképpen,
hogy vele, őt követve, minden sikerül...
Hirtelen egy kapualjban örökre eltűnt.
S én ott maradtam az elkötelezettségben,
a tétova úton egyedül, vezetetlenül.

Nem erőltetem már a bekéredzkedést.
Kapuk nélkül, várom, aki bízik, mint én.
Kinek élete igaz, mer szeretni feltételek nélkül,
aki már nem fél, mert elfogad és tud,
ki már nem kér, mert érti: csak adni a szép,
soha nem árt, és nem kérdezi, hová jutunk végül.

2001