A kertben nyíló orgonák közt álltunk,
s látni véltem, hogy rohan az idő.
Megsárgult pár szirom, amíg vártunk...
Elképzelem, hol lehet most Ő.

Valamikor, fél éve tán, itt állt velem.
Azóta rég elfelejtett mindent.
Letépett egy szál orgonát nekem,
mosolygott, megcsókolt és elment.

Azt hittem, hogy nemsokára visszajön.
Itt marad és ez lesz majd az otthona.
Elátkoztam azóta a kertet, mely börtön,
hogy soha többé ne nyíljon ott orgona!

Úgy ment el, hogy jövőre majd visszatér.
Úgy ment el, hogy szeretni fog engem.
Az orgonát már belepi a téli dér,
azt a tavaszt kéne most felednem!

De még érzem illatát a kertnek,
bár most úgy fest, megöli a tél.
A hópelyhek mindent eltemetnek.
Hiába lesz tavasz, ha Te elmentél.

1977