Fekete vázában egy szál szegfű lankad.
Gyönge arculcsapása törvénynek és sorsnak.
Megtépázva, árván, egyedül-maradtan.
Észre sem veszik, hogy ő még él, hogy ott van.
De hiába frissül a víz rajta naponta,
úgy fest, mintha szét lenne taposva.
Ráncos szirmaira gyűrt percek tapadtak,
magányos percek, mik vele maradtak.
Megfakult tűz-színe, levele sincs már.
Csak emlékeztetőnek feledte itt a nyár.
Illata rég elszállt, meghajolva áll ott,
talán egy kis fényre, talán társa vágyott?
Feledték, ki kapta. De azt is, aki hozta.
Fekete vázában haldoklik kifosztva.

...Várj csak, fényre viszlek, az ablakba. Így ni!
Szirmodon egy vízcsepp.
Megtanultál sírni?

1983

Urbán Orsolya: Rekviem