Ki áll ki velem a szélbe?
Vele fütyülve a fedett menedékre,
Neki dűlve, hagyni hadd forgasson,
Kibomló hajamból szalagot szaggasson?
S a port - ami a végtelen út kincse -,
Hagyni, hogy ravaszul a szemembe hintse?

Ki áll ki velem a mennydörgés elébe?
Kapát, kaszát fogni a földtől cserzett kézbe?
Egyedül, mint a fa, ott a dombnak tetején,
a kozmikus nyílnak kiált: „hé! csak te, meg én!”
Konokul párbajra hívja a sorsot,
mert legszebb ágára a villám lesújtott.

Ki áll ki velem az esőbe?
nyári zuhatagban tocsogó mezőre?
érezni, ahogy csapkodva, nyikorgós tisztára
mossa bőrömet a hideg zápor?
A hegyről aláfolyó víz, az irtásra
megannyi új verőeret vázol.

Ki áll ki velem? Senki?
Félelem nélkül, viharnak elémenni?
A rettegést hátrahagyva,
felnézni az erősre, a nagyra,
merni érezni apró mivoltunk!
Mert a mennydörgés létezett,
mikor még álmok se voltunk.

Ki jön velem nézni a jelet?
Hogy az a fa, ott a domb tetején,
már dédanyámnál öregebb lehet!
Mersz-e táncolni velem, körbe-körülötte?
Keresni van-e ég tovább, fölötte?
Csak ága tört, de rendületlen a törzs.

Jössz-e tovább, hogyha összetörsz?
Megrészegedve a zápor illatától,
együtt, mint két kába, kerge csősz?
Hangosan énekelni - az orkán hegedül,
vén fa oltalmába magvakat tenni,
hogy többé ő se álljon odakint, egyedül.

2005

Urbán Orsolya: Ki áll ki?