Ahogy a félelem a kislábujjamtól
kígyózik a fejtetőmre föl...
Ahogy a lélegzetem hidegnek látszana,
de elakad félúton...
Ahogy elfutnék mindentől
szemlesütve a semmibe,
mert így fölsülve már nincs helyem köztetek...

Ahogy az elmúlást, mint lehetőséget
a szakértő közli velem,
ahogy a kérdések eltorlaszolják a szavak helyét:
miért, mióta, meddig, hogyan, minek
és végül a mennyi...?
hogy mennyi mindent kell még rendbe tenni?

Ahogy először sértődsz meg azon,
hogy a Nap mégis süt ezen a tavaszon,
s hogy a világ nem állt meg veled,
ujjul, születik, veled vagy nélküled...
Ahogy töprengsz a gondoddal egyedül
megoszd, vagy hallgass, mert menekül

a társad, az anyád, a barát, a gyerek
elfut, elbujdokol a feltétlen szeretet.

Ahogy aztán elmondom mégis,
kisóhajtom a fogaim közt, lehet, hogy rák...
átértékelődik a világ...
Ahogy a hírre reagálnak,
a gyerek tisztelni kezd és segít;
anyám a konyhában hatalomátvételt hajt végre;
a párom koslat utánam csekély bűntudattal,
s uramatyám! - megölel és azt mondja, szeret;
(anyám még akkor se),
s kicsit szégyenlősen kiveszi a pénztárcát a kezemből,
és ad pár forintot a megoldásra...

Ahogy a pokol három hete alatt,
míg a konkrétabb leletre várok
rendszerezem a fizetnivalókat,
címkézek iratokat, számlát, tanácsot,
próbálok tudást, intelmeket sulykolni,
amíg még lehet, s nyelem a „tudom”, válaszokat...
Mi is az, amit tudtok?

Ahogy meditálni tanulok, és öngyógyítok a lányommal,
gyertyát gyújtunk, s csendben elsiratom magam...

Ahogy lassan tanulom a képmutatást
és próbálok a kerékvágásban, abban a rendesben,
újra mosolyogni és rávenni őket az őszinte érzésekre...
Ahogy mindeközben egyre inkább csak kerülik
a tekintetemet, az ölelést, a puszit, hátha fertőz...
És egy este a párom gyújtóst is vágott...

Mit is mondhatnátok...?
Ahogy lassanként beletörődnek,
ebben az átértékelődött hangulatban
elkezdtek egymásra figyelni
s halkan beszélgetni is nélkülem
tudtam, most már nem segíthetek.

Semmim sincs és minden az enyém...
Aztán búcsúzni kezdtem,
mindentől, ami élő, ami emlék...
Mi az, amit magammal vihetnék?
Élesek voltak a képek, a tárgyak,
a szagok, az ízek és fájtak...!
Véstem készakarva a tudatomba be,
hogy személyesen közöljem vele, - ha van:
- Gyönyörű világot alkottál, Uram!

Ahogy aztán telefonon jött a hír, mégse rák...
Azonnal elmondtam, hátha örülnének velem.
A párom hallhatóan megkönnyebbült,
de azóta nem ölelget már és én vágom a fát is...
Vonakodva visszaadta a pénztárcám harmadát,
már a lányom sem gyújt gyertyát értem;
s a két kisebbik is megint „helyrerak”;
anyám megsértődött napokig került
és hozzám se szólt, azóta kötekedővé vált,
semmi se jó és ugráltat megint.

Szóval ismét csak nem vagyok fontos senkinek...
De már nem érdekel, megmosolygom s nyelek.
Én már nem félek semmitől,
és olyan jó, hogy ezt nem érthetitek!

Ahogy átértékelődött az élet,
úgy vált csodává minden rezdülése...
Ahogy az elmúlás még egérutat adott,
úgy lett haszontalan sok, addig fontos dolog,
s engedtem a szívemhez egészen közel:
a reggel illatát, egy pókot a falon
a fák fényét, a madarak gondolatát...
Ahogy átértékelődött ez a világ.

Ahogy tudatosult bennem a tény,
hogy akkor most mégsem halok meg én!
Úgy vágott ez a hülye kérdés mellbe:
na, de akkor, mi a frászt csinálok helyette?

2003