Sorozatunk első kötetének összeállítása (1988-1990), de megjelentetése (1992) óta is sokat változott a filológiai jellegű szakmák helyzete, s így természetesen a könyvtörténeti kutatásoké is. Az említett kötetünk előszavában optimistán azt reméltük, hogy gyors egymásutánban hallgatóink és az olvasók kezébe adhatunk öt olyan kötetet, amely a sorozatcímben megjelölt témára vonatkozóan az európai szakirodalomból reprezentatív válogatást közöl. Csalatkozni kellett reményeinkben. Nem csupán a szokásos pénzhiány miatt hiúsult meg terveink gyors valóraválthatósága, hanem azért is, mert alapvető szemléletváltás zajlott le az egész felsőoktatásban. A hallgató ma már fizet azért, hogy tanulhasson, s ezért - természetes módon - ellenszolgáltatást vár. Az az elv, hogy a hallgató segítsen a hallgatónak, tehát az, hogy a német szakos a német szakirodalmat fordítja, a francia a francia könyvekkel dolgozik, s ezért csak jelképes anyagi ellenszolgáltatást - no meg szakmai ismeretet - kap, ma már nem létezik. A hallgató éppúgy, mint a hivatásos fordító, sok pénzt szeretne kapni a fordításáért még akkor is, ha munkája nem feltétlenül hibátlan. Mi magunk, tanárok sem lelkesedésből dolgozunk már, s nem szívesen fordítjuk le újra azt, amiért már valakinek fizettünk. Nos, ezért is késett a második kötet, és nem tudjuk, hogy mikor kerül a tanítás segédletei sorába a francia szakirodalmi szövegválogatás.

Pedig nagy szükség van rá, és örvendetesen igény is. Az angolszász válogatás ma már gyakorlatilag elérhetetlen, több felsőoktatási intézmény is ajánlja háttérolvasmányul. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Könyvtártudományi Tanszékén a nappali tagozatos könyvtárosképzés mellett létező hat szemeszter időtartamú régi könyves speciális képzéssel párhuzamosan 1995 szeptemberében a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán is elkezdődött a hasonló képzés. A régóta létező művelődéstörténeti speciális képzést pedig szakká szeretnénk fejleszteni. Ha tehát csak e képzésformákon használnánk oktatási segédletként ezeket a válogatásokat, akkor is megérné kiadni.

* * *

A kiadás jogi körülményei köteleznek bennünket az első kötet előszavában leírtak megismétlésére:

Szöveggyűjteményünk jogi (copyright) és szakmai szempontból is hangsúlyozottan kézirat gyanánt jelenik meg (s nem kerülhet könyvesbolti forgalomba). Mit jelent ez szakmai szempontból?

Olyan köteteket kell előállítani, amelyek a szakember számára nem használhatóak - oktatási segédanyag. Elhagytuk tehát a jegyzeteket; a hivatkozásokból, s csaknem teljeskörűen a szövegből is kihagytuk az egyes kódexek, régi könyvek lelőhelyét (signatura). Az eredeti nyelvű (latin, ónémet) betéteket is fordítottuk, s csak néhány helyen, a kor hangulatát felidézendő hagytuk meg. Írtunk azonban néhány, a hallgatót eligazító jegyzetet, hiszen ezek a tanulmányok nem az oktatás számára íródtak, s sok olyan szöveghelyet magyaráznunk kellett, ami esetleg egy szakember számára felesleges. Technikailag ezt kétféleképpen oldottuk meg: ha rövid (egy-két szavas) megjegyzést tettünk, akkor azt a szövegben hagytuk, s szögletes zárójelben kurzívan szerepel. Ha hosszabb magyarázatot igényelt a kérdés, úgy lapalji jegyzetben találja meg az olvasó. Nem jelöltük tehát sehol a szokásos "- szerk." jelöléssel saját szövegünket, hiszen valamennyi szögletes zárójelben, illetve lábjegyzetben szereplő megjegyzés tőlünk származik, s csak ezek.

Néhány szót kell szólnunk válogatásunk elveiről:

Amellett, hogy az angolszász kötet tematikus felépítését is szem előtt tartottuk, a hallatlanul gazdag, nagy hagyományú német könyvtörténetírás történetét is szerettük volna bemutatni. A nagy tudományszervezői tapasztalattal rendelkező Paul Raabe és a gyakorló tanár Karl-Heinz Weinmann tanulmánya így került a kötet élére. A Paul Raabe által előadása végén említett történeti olvasmánykutatás történetéről és elméleti alapjairól szóló Georg Jäger-tanulmány zárja ezt a kutatástörténeti egységet.

Kommunikációelméleti blokknak nevezhetnénk Erdmann Weyrauch és Michael Giesecke írásait. Arról az információs forradalomról szólnak, amely a könyvnyomtatás felfedezése után zajlott le a nyugati-keresztény világban. Giesecke előadása inkább elméleti: rövid összefoglalása a Suhrkamp kiadónál megjelent korszakos (944 oldalas!) monográfiájának.

Az olvasmány- és könyvtártörténet forrásairól, azok természetéről a wolfenbütteli Wolfgang Milde professzor és Günter Berger tanulmányát választottuk. Azért, mert Milde a könyvjegyzék formájából, szerkezetéből nagy eruditióval valóban általános, a korszakot tipikusan jellemző tanulságokat tudott levonni; Bergerét azért, mert a hagyatéki leltárak az olvasástörténet leggyakoribb és egyben legfontosabb dokumentumai.

Heinrich Kramm a német könyvtártörténetírás nagy klasszikusa. Olyan könyvtártörténetet írt, amely a könyvtárat nem szakítja ki művelődéstörténeti környezetéből, és úgy, azzal a szemlélettel írta azt meg, ahogy mi is szeretnénk e tárgyat tanítani. Wolfgang Adam tanulmánya tulajdonképpen kutatási jelentés, szakirodalmi összefoglalás, sok konkrétummal, és újabb kutatási eredménnyel egészíti ki a Kramm adta képet. Alfred Hessel könyvtártörténete ma már klasszikus műnek számít, magyar fordítása megszerezhetetlen. A minket közelebbről érdeklő évszázadokra vonatkozó részeket ezért közöljük itt is.

Peter Bietenholz is klasszikusnak számít. A bázeli könyvkiadás teljesítménye a XVI. században szinte egyedülálló. A tudományos könyvpiac ellátója, a nagy konkurensek (Párizs, Velence) állandó provokátora, s így a tudományos kiadások állandó megújításának motorja volt. Emellett meg kell jegyezni, hogy a Kárpát-medence könyvtáraiba bejutó könyvanyag jelentős része e városból származik, még akkor is, ha éppen nem ott vásároltak meg az ottani kiadványokat.

Wolfgang Milde hatástörténeti tanulmánya tudománytörténetileg is jelentős. Tanulságai, módszerei már átvezetnek egy önállósuló tudományterületre. Ezen hatás- és olvasmánytörténeti irányzat szerzőitől külön szeretnénk egy válogatást megjelentetni, talán a Helikon, világirodalmi figyelő egy számaként.

Tisztában vagyunk kötetünk nagy hiányosságával: a könyvet Németországban fedezték fel. Újabban több Gutenberg monográfia is megjelent, számos tanulmány és bibliográfiai az ősnyomtatványok kutatásával kapcsolatban. Ugyancsak hiányzik a nyomdászattörténeti, illetve a kereskedelem-történeti tanulmány. E hatalmas terület hallatlanul gazdag könyvterméséről, könyvkereskedelméről azonban meglehetősen nehéz röviden beszámolni. Bízunk abban, hogy valamelyik monografikus feldolgozás magyar kiadásának sikerül kiadót találnunk.

Monok István

Az ember képzeletében a könyvnek a világ szellemi és vallási, politikai és társadalmi fejlődésében betöltött szerepe úgy jelenik meg, hogy az, mint az eszmék hordozója, nem csupán közvetíti a szellemi változásokat, és nem csupán a költői és irodalmi mondanivaló kifejezését teszi lehetővé, hanem a tudomány és az oktatás eszközeként egyúttal a hit és a vallásos élet hagyományátadására is alkalmas olyan eszköz, amely a mai technikai kor kialakulását is végigkísérte. A könyv a tájékoztatás eszközeként döntően befolyásolta a társadalmi és a politikai viszonyok demokratizálódását, jóllehet minden évszázadban, mindig visszatérően a politikai visszaélések eszközévé is vált. A könyvnek az újkori élet kialakításában betöltött sokrétű szerepe kell, hogy ismertté váljék mindenki előtt, aki a könyvtörténettel foglalkozik.

A könyvtörténet tehát nemcsak a könyvkereskedők és kiadók, vagy a könyvtárosok szaktudománya, sokkal inkább a nyugati keresztény világ művelődés- és tudománytörténetének nélkülözhetetlen része.

A könyvnyomtatás feltalálása, tehát a szövegnek szétszedhető betűk segítségével való szedésének és mechanikus sokszorosításának lehetősége - aminek a papírkészítés előfeltétele volt - a középkor végét jelentette. A nyomtatott könyv a 15. század folyamán Németországban kiszorította a középkori kézírást és valóságos szellemi forradalmakat idézett elő: a humanizmust és a reformációt. Ezen szellemi mozgalmak hordozójává vált a könyv. A humanista tudományosság - a könyveknek köszönhetően - gyorsabban kibontakozhatott, a földrajzi felfedezéseket, a találmányokat és az új természettudományos ismereteket a könyvek közvetítették. A nyomtatott írást alkalmazták a Biblia, valamint a reformáció röpiratainak és azok ellennyilatkozatainak terjesztésére. Azóta Európa szellemi élete összeforrott a könyvvel.

A barokk évszázada is együtt élt a könyvvel, de az inkább a reprezentációt és a hatáskeltést, az abszolutista uralom stabilizálását szolgálta, mintsem az ismeretek közvetítését. A könyv csak a felvilágosodás korában vált olyan használati eszközzé, amely a népesség minden rétege számára hasznos ismereteket továbbít, a babonát felszámolja és ezáltal a modern világot előkészíti. Az iparosodás korában a könyv tömegáruvá, a felvilágosítás, a tudás, a tapasztalatátadás nélkülözhetetlen eszközévé vált. Amikor esetenként a könyvkorszak végéről beszélnek, mint tudjuk, ez csak azt jelentheti, hogy a könyv a technika korában már nem egyetlen hordozója a kommunikációs folyamatoknak. Immár egy a több lehetőség közül a rádió és a televízió mellett. Uralkodó, klasszikus szerepe azonban nem veszett el. A könyv az ismeretek és a tudás, a tapasztalatok és élmények könnyen kezelhető közvetítője maradt, a tudás-szerzés nélkülözhetetlen eszköze, a költészetnek és az irodalomnak még mindig aktuális médiuma, az iskolai és szabadidős képzés és szórakozás alig pótolható segédeszköze. Egy olyan társadalomban, amelyik a képzési kiváltságokat megszünteti és a tanuláshoz való polgárjogot hangsúlyozza, a könyv ezután is, éppúgy mint eddig - minden kiegészítő lehetőség mellett - ideális eszköz marad: külső formájában és belső kifejeződésében minden egyéni igényt ki tud elégíteni, a különböző korcsoportokhoz tartozó emberekhez tud szólni és a modern társadalom sokoldalú érdeklődésére számíthat.

Természetesen: a könyv ma még inkább mint eddig, áruvá is vált, sokszor fogyasztási cikké, hasznos tárggyá, gyakran a mának és nem az örökkévalóságnak szánva. Ez azonban nem vonhatja el figyelmünket a történelmi összefüggések kérdéséről. A könyv jelenlegi helyzete csak a történeti fejlődés kontextusában érthető meg. Korunkban aktuális feladat a történelmi tudat ébren tartása, hiszen - különösen Németországban - sok embernek megszakadt a történelemhez, a múlthoz, a hagyományokhoz fűződő kapcsolata, vagy csupán közömbössé vált e kérdések iránt. Hiszen a gépesített világnak történelmietlensége ellentétben áll azzal a történelem iránti érdeklődéssel, ami az állampolgárok és az ifjúság körében is újra kezd terjedni. A történetiség szándékos rombolása, életfeltételeink uniformizálódása beláttatják, hogy a világtörténelem, a múltra való emlékezés és a múlt felidézése nélkül valami lényegeset veszít el az emberiség, és mind szegényebbé válik.

Ez a felismerés nagy feladat elé állítja ma a történettudományt. A történész immár nem csupán a politikatörténet és a történelmi uralkodásformák ábrázolására szorítkozik, hanem megfelelve a társadalmi változásoknak, kutatásai látóterébe bevonja a szociális, a gazdasági és a kulturális viszonyok fejlődését is. A történettudomány szerepéről folytatott elméleti viták központi témája a történelem, mint társadalomtörténet. Egy további követelmény, sőt gyakorlat, hogy a történész a kutatási eredményeinek, vagy a történeti koncepciójának bemutatását olyan formában közölje, hogy az a szakmai közönségen túl a széles nyilvánosság számára is érthető legyen. Ma a történész azzal a kihívással szembesül, hogy mint a történeti élet ismerője, személyesen működjék közre a történelmi öntudat felébresztésében. Enélkül a közreműködés nélkül a napi feladata érdektelenné válhat.

Ha az ember a könyvnek a mai világ történetében betöltött kiemelkedő szerepére gondol, és ehhez még hozzáadja a történészeknek azon törekvését, hogy a történelemkutatás a társadalmi és szociális viszonyok figyelembevételével folyjék, akkor ebből már adódnak a következtetések a könyv történetének kutatásához. Tekintetbe véve a könyv jelentőségét az összes öntudatra ébredési és oktatási folyamatban, meglepő, hogy ez a kutatási terület - különösen Németországban - eddig semmi esetre sem szerezte meg az őt megillető tudománypolitikai rangot, és a kutatási eszközök elosztásakor sem részesedett az elvárható mértékben.

Ezért a könyv és az eruditív művelődés történetének kutatása elsősorban tudományos és oktatáspolitikai feladat. A tárgyak komplexitása következtében pedig csak interdiszciplináris és szakmákat átfogó kutatási területként kezelhető.

Az ilyen gondolatok a könyvtörténeti kutatás és az eredményeknek az oktatási rendszerben való közvetítésének feladatairól, amilyenek ezen tanulmányban bemutatásra kerültek, a jelenlegi helyzet felméréséhez való hozzájárulásnak tekintendők. A vitát nem lezárni, hanem elkezdeni akarjuk, a könyvtörténet kérdéseit pedig felvetni és nem megválaszolni. Az alkalom, amelyre ez a tanulmány készült, a Historische Komission des Börsenvereins des Deutschen Buchhandels (Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesülése Történeti Bizottsága) 100 éves jubileuma amúgy is eleve a visszatekintés, a számadás és a jövő feladatai meghatározásának pillanata. Ebben az áttekintésben persze nem várható el az eddigi kutatás valamennyi eredményéről szóló tájékoztató; ez a jövő feladata marad. Most tehát csak arra teszünk kísérletet, hogy a könyvtörténet aktuális tudományos feladatait körülhatároljuk, a vonatkozó kutatások szükségességét bemutassuk és a feldolgozáshoz javaslatokat adjunk. Amellett az elméleti vita tárgyául több gyakorlati kérdést javaslunk.

A kutatástörténethez

A könyv története iránti érdeklődés régóta létezik. Abban az időben, amikor a tudás, a műveltség és a tudomány a könyvolvasással és a sokoldalú könyvismerettel szoros kapcsolatban voltak, amikor az ember új ismereteket jobbára még a könyvekből szerzett, hogy saját tudását kiegészítse és továbbadja, akkor magától értetődően a könyvre és annak történetére különös figyelmet fordított. Az 1640 és 1740-es Gutenberg-jubileumok például alkalmat adtak a könyvnyomtatás feltalálójáról szóló vitákra, a Gutenberg melletti és elleni dokumentumok felsorakoztatására [tudniillik, hogy ő volt-e a feltaláló, vagy sem]. De ezek a jubileumok egyidejűleg mindig alkalmat adtak a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőítésére is: végül is a könyvnyomtatás a tudományos munka egzisztenciális alapja lett. Az egyes könyv iránti antikvár érdeklődés a 17. és 18. században került előtérbe. A könyvritkaságokról szóló hírek, leírások, azok története kedvelt volt. Az irodalomtörténet - a "historia literaria" - egy olyan történeti tudományág keretében, amely ma már nem létezik, tudós emberek és tudományos intézetek története mellett mutatták be a könyves művelődés történetét, mint a "res publica literaria" részét. Persze nem a mi felfogásunk szerinti történeti ábrázolásról volt szó, hanem statisztikai, életrajzi és bibliográfiai felsorolásról. Ennyi került a könyvészeti szakemberek látókörébe.

A felvilágosodás korában, amikor a tudományágak specializációja megkezdődött, lassan Németországban is megindult a könyv, a könyvnyomtatás, a könyvkereskedelem és a könyvtárak történetével való differenciált tudományos foglalkozás. A bibliográfia iránti szenvedély persze különösen nagy volt, ugyanúgy, mint korábban: olyan nevek igazolják ezt, mint Georg Wolfgang Panzer, Johann Georg Meusel és Johann Samuel Ersch.

A történeti ismeretek fejlődése a 19. században jutott el addig, hogy lehetővé vált a könyvnyomtatás, a könyvkereskedelem és a könyvtárak első összefoglaló történeti ábrázolása. Intenzív történeti kutatás kezdődött, mindenek előtt a könyvtárosok, a könyvkereskedők, a történészek és az antikváriusok megbízásából, annál is inkább, mivel az újonnan (1825) alapított Börsenverein des Deutschen Buchhandel (Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesülete) már korán nemzeti feladatnak nyilvánította a könyv és könyvtörténet kutatását. A 19. századi fejlődésnek számos könyvtörténeti publikáció a bizonyítéka.

A könyv, a könyvnyomtatás, a tipográfia, az illusztráció, a könyvkötés, a könyvkereskedelem és könyvkiadás, az újságok és folyóiratok történetével való igen intenzív foglalkozás legmarkánsabb kifejeződése a Historische Komission (Történeti Bizottság) megalapítása volt (1876).

Az Archiv für Geschichte des Deutschen Buchhandels (A német könyvkereskedelem történetének adattári folyóirata) megjelenése (1-21. kötet, 1878-1930) és Friedrich Kapp - Johann Goldfriedrich Geschichte des deutschen Buchhandels (A német könyvkereskedelem története) (4 kötet, 1886-1923) című könyve a Vilmos-kori német könyvtörténeti kutatás kiemelkedő teljesítménye és egyben a német könyvkereskedelem dicső tette maradt. Emellett megjelentek C. B. Lorck (1882-1883.), K. Faulmann (1882.) és A. van der Linde (1886.) klasszikus, a műszaki haladás hatására írt nyomdászattörténeti kézikönyvei. Ez volt a könyvtörténeti kutatás virágkora. A Kataloge der Bibliothek des Börsenvereins der Deutschen Buchhandel (Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesülete Könyvtárának Katalógusai) első kötetének megjelenésekor 1885-ben már több, mint 7500 munkát sorolt fel.

A századforduló könyvművészeti reformmozgalma a korai előképekre, különösen a 15. és 16. század tipográfiájára tekintett vissza. A sajtótermékek és a kiadványok mind ízlésesebb formában jelentek meg. Ennek szintén a könyvtörténeti kutatás újabb fellendülése lett a következménye. Bibliofil és bibliográfiai társaságok alakultak, folyóirataikban és közleményeikben számos könyvtörténeti munkát megjelentetve. Példaként kiemelendők a Zeitschrift für Bücherfreunde (Könyvbarátok Folyóirata) és a Publikationen der Gutenberg-Gesellschaft (A Gutenberg Társaság Közleményei). A kiadók és antikváriusok érdeke találkozott a gyűjtőkével és a könyvtárosokéval. Ennek a találkozásnak az eredményei lettek éppúgy a jelentős bibliográfiai munkák, mint a könyvnyomtatás, könyvkötés, könyvkereskedelem stb. történetének alapvető tanulmányai. Néhány említésre érdemes név: G. A. E. Bogeng, Hans Bohatta, Hans Loubier, Carl Georg von Maassen, Carl Schüddekopf, Karl Schottenloher.

Mivel itt nem feladatunk a könyvtörténeti kutatás fejlődéséről áttekintést adni, arra szorítkozunk, hogy az utolsó negyven év vállalkozásaiból példaként négyet kiemeljünk. Mindenek előtt megemlítendő a Handbuch der Bibliothekswissenschaft (Könyvtártudomány kézikönyve), amelynek első, Fritz Milkau (1931-1942) és második Georg Leyh (1952-1965) általi kiadása a könyvtárosi alaposság jelentős teljesítménye. A könyv és a könyvtártörténet történetét mindig a kézikönyv egyik terjedelmes kötetében került bemutatásra. Összefoglalják a régi és az új munkák eredményeit. Ezek a kötetek természetüknél fogva inkább összegzőek, semmint új távlatokat nyitnának.

A második vállalkozás Karl W. Hiersemann kiadója és Wilhelm Olbrich, a kiadó hűséges munkatársa kezdeményezésére megy vissza. Karl Löffler és Joachim Kirchner - Wilhelm Olbrich közreműködésével - kiadta a Lexikon des gesamten Buchwesen-t (A könyves műveltség lexikona. 3. kötet, 1935-37.) A könyvvel kapcsolatos tudományok összessége itt vált először áttekinthetővé, bőséges bibliográfiai információk kíséretében. Ez a mű is - amely túlzottan tömör, és a háború utáni kiadásának kevés figyelmet szentelhettek - a kutatás mérföldkövévé vált.

A két kézikönyv mellett két folyóiratot kell megemlíteni, amelyek nélkül a mai németországi kutatás képe nem képzelhető el: a Gutenberg-Jahrbuch (Gutenberg Évkönyv), amelyet 1926 óta adnak ki Mainzban és a könyv történetéről szóló tanulmányokat közöl. Eredetileg főleg ősnyomtatványokat mutatott be. Az újjáalakult Historische Komission des Börsenvereins des Deutschen Buchhandels (Német Könyvkereskedelmi Tőzsdeegyesület Történeti Bizottsága) 1956 óta Frankfurt am Mainban adja ki az Archiv für Geschichte des Buchwesens (A könyvtörténet adattári folyóirata) című szaklapot, amelyben alapvető tanulmányok mutatják be a kutatás folyamatát, valamint a probléma és a módszerek változását.

Végül ki kell emelni néhány tudós nevet, akik a németországi könyvtörténet kutatásában érdemeket szereztek az utóbbi években és évtizedekben. Így megemlíthető Josef Benzing, Rudolf Blum, Hans H. Bockwitz, Ferdinand Geldner, Herbert G. Göpfert, Konrad Haebler, Horst Kunze, Ernst Kyriss, Hans Lülfing, Aloys Ruppel, F. A. Schmidt-Künsemüller, Albert Schramm, Carl Wehmer, Hans Widmann sok kevésbé jelentős munkatársuk képviselőjeként.

Mindezek után az a benyomás alakulhat ki, mintha a németországi könyvtörténet nagyon alaposan és átfogóan feltárt lenne. De nem ez a helyzet. Időközben sok mű elavult, új kérdések merültek fel, számos forrás még feltáratlan. Semmi esetre sem vagyunk a németországi könyvtörténeti kutatás végén, hanem úgy tűnik, még mindig az elején.

Először is egy kritikai szempontú bibliográfiára lenne szükség, amely az eddigi németországi könyvtörténeti kutatást úgy rendszerezi, hogy ez a válogatás megbízható áttekintést adjon a kutatás jelenlegi helyzetéről. Ma a bonyolult bibliográfiai helyzet megnehezíti a tudósoknak a szétszórt, sok szakot felölelő irodalom áttekintését, és azt, hogy a kutatás helyzetéről képet alkossanak. Elengedhetetlen feladat a könyvtörténet eddigi, elsősorban 1856 óta folytatott kutatásának bibliográfiai feldolgozása. Csak így lesz áttekinthető az egész kutatási terület.

Amellett kívánatosak lennének kutatási jelentések, az egyes területekhez bibliográfiai függelékekkel. A könyves művelődés történetének egyes témáiról - mint például a németországi cenzúra története, vagy a 18. századi könyvkiadás - olyan munkáknak kellene a kutatási helyzetről tájékoztatni, amelyek válogatnak az eddigi irodalomból, felvázolják a problémákat, valamint bemutatják a módszereket és a kutatási célokat.

Gondolhatnánk - mint hosszútávú feladatra - egy Lexikon zur Geschichte des Buchwesens in Deutschland (Németországi könyvtörténeti lexikon) kiadására. De minden ilyen javaslat az eldöntendő kérdés bevezetése lehet: melyek azok a feladatok, amelyek ma a könyvtörténet területén megoldásra várnak? Csak a nagyon kiterjedt kutatási terület felosztása után alapozható meg egy ilyen tudományos vállalkozás.

A kutatási területek felosztása

A könyves művelődés története, vagyis a legtágabb értelemben vett könyvtörténet alatt az ember a könyvek előállításának és terjesztésének történetét érti. Már a Lexikon des gesamten Buchwesen használta ezt a fogalmat, ami az Archiv für Geschichte des Buchwesen címben is éppúgy bevált, mint a mainzi egyetemi intézet nevében. A könyv kutatása alatt a kommunikációs cél által meghatározott szervezeti és gazdasági összefüggések összessége, tehát a könyvtörténet, a könyves művelődés (Buchwesen) értendő, éppúgy, mint például a bankügy (Bankwesen) vagy a közlekedésügy (Verkehrswesen) esetében.

Ennek a fogalomnak pontosabb körülhatárolása érdekében - mintegy a bibliográfiai tájékoztatásra való tekintettel - talán nemcsak a téma sokféleségét kellene szem előtt tartani, mint ahogy az Archiv für Geschichte des Buchwesen megnevezésben tükröződik, hanem meg kellene próbálni a feladatban rejlő, tehát a szakszerű határokat megtalálni. Méghozzá két körülhatárolás látszik elengedhetetlenül szükségesnek. Az első az, hogy "könyv" fogalom alatt a nyomtatott könyv értendő. Az antik tekercsekre és a középkori kéziratokra sok tekintetben más szabályok vonatkoznak, mint amilyeneket a nyomtatott könyvre vonatkozóan ismerünk. Bár előfordulhat a területek átfedése, a tárgy áttekinthetősége érdekében mégis tanácsos az egyébként is átfogó tudományágakat a nyomtatott könyvre korlátozni.

A másik módszertani és gazdaságossági behatárolás, jóllehet nyilvánvalóan anakronisztikus, de éppannyira szükséges is: a könyvtörténet kutatásának a német nyelvterületre való korlátozása. Magától értetődően az embernek látnia kell a nemzetközi összefonódásokat és a nemzeti fejlődésnek a nemzetek feletti tendenciáktól vagy külföldi befolyástól való függését, mégis ésszerű a saját nyelvterületre koncentrálni. Amikor az ember hozzálát a könyvtörténet kutatásához, legjobb mindig először nemzeti keretekben kezdeni. Itt kerültek leginkább napvilágra a forrásanyagok és előkészítő munkák. Emellett hangsúlyozandó, hogy ebben az összefüggésben figyelembe kell venni a külföldön található német könyveket és a Németországban található külföldi könyveket is. A könyvtörténet külföldi kutatásának előképei bizonyítják, milyen célszerű egy ilyen, a saját nyelvterületre történő lehatárolás. Nagy tisztelettel szemléljük például az angol és a kelet-európai kutatást is. Az itt bemutatott elmélkedés kilép a maga szabta határokon túlra.

A könyvtörténet magában foglal minden problémát, amely történeti aspektusban a könyvek írására, a nyomtatásukra, a kötésükre, a kiadásukra, az eladásukra, az olvasásra és a gyűjtésre vonatkozik. A könyvnek a humanizmustól a jelenkorig tartó évszázadok alatti keletkezési és terjesztési folyamatának tudományos kutatásáról van szó. Ezeknek a folyamatoknak különböző foglalkozási és embercsoportok a részesei: így a papírkészítő, a betűöntő, a szedő, a nyomdász, a grafikus, a könyvkötő, a kiadó, a kereskedő, a gyűjtő, az antikvárius, a könyvtáros és - a szellemi közvetítés folyamatában - a szerző és az olvasó a processzus elején és annak végén.

Ha a könyv előállításának és terjesztésének történetét részleteiben tekintjük, kilenc kutatási területet különböztethetünk meg, melyek közül néhányak már régóta önálló tudományágat képeznek, míg mások csak most jelentek meg.

Így az egyik első területe a könyvírás történetének (Geschichte des Bücherschreibens) még majdnem teljesen elméleti természetű. Hogy a nyomtatott kéziratot mint a megjelenés előtti formát milyen állapotban adta a szerző a kiadónak, arról még keveset tudunk. Inkább ismertek az irodalmi művek kéziratai. De hogy a letisztázott írást összehasonlíthatnánk-e a nyomtatás előtti szöveggel, hogy hogyan teszik szedhetővé a kéziratot, hogyan zajlanak a leadás és a szedés közötti változtatások, hogy történik a címlap és az előszó megszerkesztése, a szedéspróba és a korrektúra, azt még nem kutatták. A szerzőnek a kiadóhoz való viszonyának, a kiadási szerződésnek, a szerzői jognak és a honoráriumnak a kérdései összefüggnek ezzel: eddig ezeket elszigetelten, mindenek előtt szépirodalmi szerzőkre vonatkozóan vizsgálták. Az elkövetkező kutatások feladata lesz az elérhető dokumentumok alapján többet megtudni a szerző és kiadó kapcsolatáról, ezen összmunka módjáról és változásairól. A szerzők és kiadók közötti levelezés megjelentetése ebben a tekintetben sokat segítene.

A filológiai tudományok, leginkább a kézirat kérdéseire felkészülve, kéziratokkal és nyomtatás előtti szövegekkel foglalkoztak a kiadás keretein belül: esettanulmány formájában nyilvánosságra hozott, elszigetelt vizsgálatokat végeztek egyes szerzőkről és egyes időszakokról. Ha az esettanulmányokat összefoglalnák, közelebbi következtetéseket is le lehetne vonni a könyvírás történetéről, tehát a technikai reprodukció előfázisáról.

Ha eddig egy új kutatási területről beszéltünk, a második területről, a könyvnyomtatás történetéről (Geschichte des Buchdruckes) épp az ellenkezőket mondhatjuk el. A könyvtörténet e klasszikus területe több tanulmányban is téma volt különböző címekkel: pl. Geschichte des Buches (A könyv története), vagy Geschichte des Buchdruckes (A könyvnyomtatás története), vagy Geschichte der Buchdruckerkunst (A könyvnyomtatás művészetének története). Számtalan vizsgálat foglalkozik a könyvnyomtatás történetének korai szakaszával, az ősnyomtatványokkal, önálló tudományág jött létre a könyvtörténet keretében. Feladata, hogy a típusösszehasonlítás (betűösszehasonlítás) kipróbált módszerével a nem cégjelzett és datált nyomtatványok eredetét, a nyomtatás fajtáját, a keletkezés idejét meghatározza.

A 16-19. század nyomdáiról még az egyes helységek könyviparának történetével összekapcsolva is nagyon keveset tudunk. Hiszen nemcsak biográfiai és cégtörténeti részletekről van szó, hanem a szedés, javítás, nyomtatás és utánnyomás alapvető problémáiról is. Mindezek történeti kutatása Németországban még gyerekcipőben jár. A nyomtatás gondos technikai vizsgálatával bepillantást nyerhetünk a könyvelőállítás szokásaiba. Így felfedezhetjük a nyomtatás közben történő változások folyamatait, felismerhetjük a másodnyomást és meg tudjuk ítélni az utánnyomást. A nyomdászattörténeti kutatás nem csak a filológiai munkát igényli, hanem a könyvnyomtatás gazdaság- és technikatörténeti dokumentumait is össze kell gyűjteni. A könyvelőállítás anyagi helyzetének felmérése a jövőnek éppoly fontos feladata, mint a könyvtárak történetének vizsgálata.

A nyomdászattörténet keretein belül a tipográfia változásait is erőteljesebben kezdték kutatni, mint eddig. Nemcsak a csúcsteljesítmények érdemelnek gondos elemzést, hanem az alkalmi nyomtatványok is; ezenkívül vizsgálandó az egyes írástípusok elterjedése, továbbá a betűöntés és a nyomtatás összefüggései. Amennyire ismert a 15. században ez a probléma, annyira kevéssé ismerjük a Németországbeli helyzetet a következő évszázadokban; honnan ismerte a nyomdász a betűt, mennyire önállóan kellett gondolkodni a betűöntésről? Honnan jöttek aztán a matricák? Milyen szabályok szerint kapcsolták össze a különböző írásfokokat? Voltak-e valamilyen irányzatok és szokások a szedéssel kapcsolatban? A nyomdászat megítélésekor fontos szerepet játszanak ezek a kérdések: a fordulat felismerése a fraktúra és az antikva felhasználásában nem elegendő. Különösen a tipográfia történetének kéne az írás történetének visszahatásait bemutatni és így mindig újra a nyomtatott szöveg gyökereihez visszatérni.

A tipográfia kérdéseivel szoros összefüggésben állnak a korábbi évszázadok könyvdíszítésről, sőt a könyv formájáról való elképzelései; a könyv kidolgozásának (Geschichte der Buchausstattung) történetét önálló kutatási területnek kéne tekinteni. Néhány példa erre: a korai nyomtatványok fametszetei, a reformációkori nyomtatványok címornamentikái, a 17. és 18. századi rézzel díszített címzések, egyáltalán a különböző idők különböző fajtájú könyvillusztrációi, az iniciálék, vignetták, nyomdászjelvények, ornamentika. Változott-e a könyvillusztráció a 17. és 18. században? Jellemző volt a barokk irodalom könyveire valamilyen díszítésforma? Hogyan használták a 19. században a könyv kivitelezésének új technikai lehetőségeit? Mely esztétikai elméletek képezik a századforduló nyomdaiparának alapjait? Ezek a kérdések a könyvillusztráció és általában a díszítés kérdéseit érintik. Ismereteink első sorban egyes fametszőkre és rézvágókra, litográfusokra és színnyomókra, valamint a művész könyvhöz való viszonyára vonatkoznak. Ezek olyan tanulmányok, melyek művészettörténeti módszerekkel dolgoznak. A könyvillusztráció a grafikával áll szoros kapcsolatban, az elhatárolás közelebbi magyarázatokat igényel. Könyvek illusztrálása és díszítése azonban kultúrtörténetileg is fontos tevékenységek. Éppen a könyv formájának vizsgálatából ismerhetjük meg a szerző, a nyomdász vagy a kiadó beállítottságát és személyiségét. A könyvtörténet kutatásában éppen ezért fontos és vonzó feladat az iniciálék, nyomdászjelvények, vignetták vizsgálata. A tipográfia és a könyv kidolgozásának leírása és elemzése a könyv individualitásába enged bepillantást. A meglehetősen szétszórt adatok eddigi kutatása ugyanakkora figyelmet érdemel, mint az eredeti anyag osztályozása.

A papír, vagy bármely anyag, amelyre nyomtattak (pergamen, selyem, bőr, stb.) is a könyv része. A papírt a könyvnyomtatás feltételének tekinthetjük, és egy felsorolás elejére állíthatjuk. Mivel a papírkészítők a betűöntőkkel, fametszőkkel és rézvágókkal ellentétben majd mindig szállítók voltak, könnyen érthető, hogy a papír, a papírelőállítás, papírfajták és vízjelek története már korán önálló tudományág volt (Geschichte des Papiers). A papírral és vízjellel foglalkozó ágak speciális tudományágak, melyek saját módszerek alapján dolgoznak, saját intézményt tartanak, s nem csak a könyvnyomtatás történetébe sorolják magukat, hiszen a papírra nem mindig nyomtatnak. Másrészről viszont hiányosak a papírtörténeti kutatások, melyek pedig szoros kapcsolatban állnak a könyvnyomtatással. Milyen papírt milyen könyvformához használtak? Milyen kereskedelmi vagy egyéb oka lehetett annak, hogy egy könyvet különböző papírokra nyomtattak? Kik számára nyomtatták a könyveket írópapírra, kik számára postai papírra?

A papírral és a vízjellel foglalkozó tudományok mellett a kötészet is már régóta speciális diszciplína. De a könyvkötészet történetének (Geschichte des Bucheinbandes) csak a könyvészet történetének keretein belül van értelme. A régi kötés kézművesi kérdéseiről, esztétikai problémákról, anyagról és díszítésről, a hivatás kérdéseiről, a könyvkötő feladatairól és teljesítményéről kézművesi és kereskedői tevékenységének évszázadok alatti változásáról van szó. A könyvkötőről alkotott kép sokkal többet változott, mint a nyomdászéról, aki a 19. század közepéig egy valódi Fiatal Gutenberg tudott maradni. A kötéskutatásnak nagy hagyománya van Németországban is, s más kutatási ágazatokkal ellentétben nagyon sok eredmény is született ezen a területen. Gondoljunk Hans-Loubier, Ernst Kyriss, Helmuth Helwig, Ilse Schunke és sok más kutatók tanulmányaira. Mégis több kérdés is még megválaszolásra vár, például milyen társadalomtörténeti bepillantást tesz lehetővé a könyvkötészet megismerése? Mit jelent a kiadó kötése a könyv terjesztése és demokratizálása szempontjából. A reklám milyen részét jelenti a kötés és a védőborító?

Ahogy a könyvnyomdászat története, úgy a könyvkereskedés története (Geschichte des Buchhandels) is mindig a könyvtörténeti kutatások központi témája volt. A gazdaság- és társadalomtörténet módszereivel egy város, időszak vagy terület cégeit, kiadóit és könyvkereskedéseit, valamint a könyvkereskedés történetét vizsgálják. A Tőzsdeegyesület Történeti Komissziója a könyvkereskedést a könyvtörténeti kutatások egy fontos faktorának ismerte el. A könyvkereskedők részvétele ebben a kutatásban azzal magyarázható, hogy egy olyan szakmai egyesület - ritkaságszámba menően -, aki a történeti kutatás elkötelezettjének tekinti magát.

A könyvkereskedés története egy nagyon széleskörű kutatási terület. Hozzá tartozik: a kiadók története, a könyvkereskedések, a szortiment, az antikváriumok és a könyvterjesztés más formáinak (kolportázs-könyvkereskedés, kész-szortimentek, vándorkönyvkereskedések, pályaudvari könyvkereskedések) története, de a könyvárusközösségek, a könyvpiacok, a könyvkereskedői szervezetek története is. Egyes kiadók és könyvkereskedések vagy maguknak a kiadó és kereskedő személyek történetét a cégtörténetek vagy az életrajzok leírásaiból ismerjük, melyeket különböző módon, tudományos megalapozottsággal vagy dilettánsan írtak. Közelebbről megvizsgálva természetesen megállapíthatjuk, hogy a legtöbb kiadó története gondos forrástanulmányozás segítségével még megírható. Hiányoznak a döntő előmunkálatok, így a kiadók termékeinek katalógusa, a kiadói levelezések gyűjteménye, a biográfiai bizonyítékok és a levéltári anyag áttekintése. Csak ha ezek megvannak, akkor alkothatunk képet a kiadókról, hatásukról, jelentőségükről és mindenek előtt az idő haladásával változó funkciójukról. Csak a résztanulmányok elkészülése után kaphatunk választ azokra a kérdésekre, melyek például a korai újkor megismeréséhez fontosak. Hogy nézett ki a könyvkereskedés a kereskedővárosokban és az irodalmi városokban, az egyetemi és székvárosokban? Milyen volt a könyvkereskedőnek a vásárlóközönséghez fűződő kapcsolata? Miben látták ők maguk feladatukat? Hogyan dolgoztak a könyvkereskedők és a nyomdászok, hogyan a könyvkötők és a kiadók egy városban? A társadalom mely fokán álltak a könyvkereskedők? Hogyan viselkedtek a gróffal és a várossal szemben? Milyen problémák adódtak a cenzúrából és az utánnyomásból? Milyen szervezeti formák között dolgoztak, hogy az állítólagos jogtalanságokat orvosolhassák? Így adódik egyik kérdés a másik után. A könyvkereskedés, annak szervezetének és hatásának története egy rendkívül komplex, különböző kérdésfeltevésekkel megközelíthető kutatási terület, melynek eredményei egy város vagy ország gazdasági és kulturális fejlődését is visszatükrözik.

A könyvkereskedő mindennapi munkájával kapcsolatos kérdéseket is fel kell tennünk: hogyan terjesztette a könyveket? Mit ajánlott vevőinek, hogyan reklámozott hirdetéseken, katalógusokon és prospektusokon keresztül új könyveket? Ezek olyan kérdések, melyek a könyvkereskedő mint kultúraközvetítő szerepét társadalomtörténeti szempontból közelítik meg. Ehhez ismét szükséges az ismeretlen források, régi katalógusok, újsághirdetések áttekintése.

A könyvészet történetén belül a könyvkritika történetét (Geschichte der Buchkritik) is önálló területként kell kezelnünk. Egyrészről irodalomtudományi és sajtótudományi kutatások, másrészt egy még mindig a kezdeteken álló tudománytörténet tárgya. Az irodalmi folyóiratok szerepét, a recenziók funkcióját, a megbeszélések dokumentációját, formáját és hatását, a kritikus munkáját és a könyvpiacon belüli helyét a recepció szempontjából kell vizsgálni. A könyvkritika az író, valamint az olvasó közötti egyik legfontosabb, de semmi esetre sem központi közvetítő faktor. Egy korszak vagy egy szaktudományterület könyveinek megismeréséhez a recenziókban tükröződő nyilvános vélemény kutatása járható út. Nemcsak a könyvkiadás történetéhez, hanem mindjárt a recepciótörténethez is, mely a könyvtörténeti vonatkozásokon természetesen messze túlmutat, anyagot kell gyűjteni.

A könyvkritika történetével az első olyan feladatkört nevezzük meg, melyet korábban alig soroltak a könyvtörténethez: a könyvek vásárlók és kritikusok általi fogadtatását. Csak az újabb kutatásokkal került előtérbe, s így a szerző-kiadó-olvasó hármas kapcsolatába új tényező került be. A korábbi, pozitivista kutatás a könyvek előállításának és terjesztésének problémájára szorítkozott. Ma már a legjobb a szerző és a könyvírás kérdéseit az első helyre helyezni, majd a könyvelőállítás technikai és gazdasági folyamatainak bemutatása után a gyűjtést és az olvasást a lánc utolsó szemeként tekinteni.

A könyvgyűjtés története (Geschichte des Büchersammels) a könyvészet területén belül önálló kutatási terület. A könyvgyűjtés régi szenvedély: a gyűjtő könyvállományt szerez a későbbi könyvolvasáshoz. A könyvbirtoklás szolgálhat magán vagy közhasznú célokat. A privát gyűjtés ideológiája a bibliofilia, és a könyvolvasás élvezetén túl természetesen az elmélkedést is magában foglalja. A magángyűjtővel ellentétben a könyvtáros professzionális gyűjtő, aki egyben a könyvek kezelője és közvetítője is. A könyvtáros abban a nehéz helyzetben van, hogy mások számára kell gyűjtenie, gyakran olyan embereknek, akiket olvasónak gondol vagy annak kíván.

A könyvgyűjtés történetének kutatásába a magán- és intézményi könyvtárak valamint egy hagyománygazdag, történelmi módszerek alapján dolgozó, meglehetősen önálló szaktudomány, a könyvtártörténet tartozik bele. Kutatási területe eddig mindenek előtt a nyilvános gyűjtemények fejlődésére terjedt ki. A könyvtártörténetet tekinthetjük egyrészről történeti segédtudománynak, másrészről a könyvtörténet [a könyves művelődés története] keretein belüli központi szerepű klasszikus tudományágnak. A kutatás középpontjában egyes könyvtárak történetének vizsgálata, a beszerzés, a berendezés, a katalógusok és építési viszonyok kérdései állnak. A könyvtártörténet tehát igazgatástörténet, mely magába foglalja az egyes könyvtárosok tevékenységének a bemutatását is. Az olvasói szokások történeti kutatása döntő feladat elé állítja a könyvtártörténetet: a használókra, olvasói rétegekre, az olvasmányanyagra kérdez rá. Így egyre fontosabb könyvtártörténeti források lesznek a kölcsönzésről, az olvasóleltárról szóló adatok. A kérdésfeltevés ugyanúgy érvényes az ún. nyilvános könyvtárak (korábban népi könyvtárak), mint a tudományos könyvtárak kutatásakor. Mindehhez még hozzájön a tudománytörténeti szempont is: mit adott egy könyvtár a tudománynak? Ezek a könyvtár tevékenységeire adott válaszok, melyekre Lessing is kitért. Ez az egész problémakör - a könyvtárak hozzájárulása a tudományok történetéhez - még kutatásra vár.

De a magánkönyvtárak tanulmányozása elé is, mely főleg a gyűjtők dolga, új követelményeket állít az olvasói szokások kutatása. Éppen az olvasói szokások megismerése érdekében, hogy az olvasmánykánonra és a könyvre mint oktatási eszközre vonatkozó kérdéseket meg tudjuk válaszolni, fontos a magánkönyvtárak tartalmának és állományának vizsgálata, s mint ezek forrása egyre nagyobb jelentőséget nyernek a magánkönyvtárak katalógusai, gyakran antikváriumok aukció- illetve eladási katalógusai.

A könyvtártörténet és az olvasóközönség történetének nem érdektelen forrásai végül a könyvtárak jelzésére szolgáló exlibrisek. A könyvjelzések gyűjtése is a bibliofil tevékenységek közé tartozik, esztétikai, kultúr- és művészettörténeti szempontból vizsgálják őket.

A történeti olvasó- és olvasmánykutatás (Geschichte des Lesens) a tudomány egy fiatal területe. Kérdései körülbelül így hangzanak: mit olvastak, milyen olvasói szokásai voltak az olvasónak, milyen változásoknak volt az olvasó alávetve, hogyan ismerhetjük meg a korábbi korok olvasóját, vásárló volt-e vagy könyvtárakban olvasott? Az olvasói szokások történeti kutatása a választ a levéltári források felhasználásával (katalógusok, kölcsönzési listák, előfizetési jegyzékek) és irodalmi dokumentumok (naplók, levelek, memoárok) segítségével akarja megtalálni, hogy így az olvasóról egy differenciált képet alkothasson. Az olvasói közönségek, társaságok és kölcsönzőkönyvtárak kutatása is - akkor is, ha ez részben már a könyvtártörténet területére is átfolyik - lehetőséget ad arra, hogy a könyvolvasás tevékenységébe bepillantást nyerjünk: oktatástörténeti összefüggések tisztázásáról van szó. Milyen társadalmi rétegekben olvastak? Milyen fajta könyveket olvastak? Hogy nézett ki a csoportban való olvasás: a családban tartott felolvasás, az iskolai, a közösségi, a szalonok- és kávézóbeli olvasás? Egyáltalán milyen hatása volt az olvasásnak kora kultúrájára? Tudománytörténeti szempontból minden a könyv használásával kapcsolatos kérdés az intellektuális munka eszközével kapcsolatos: az olvasással, mint az idővel változó mesterségre vonatkozik. Olvasmányélményekről és olvasói szokásokról fennmaradt elméleti dokumentumok és feljegyzések szükségesek ezekhez a kutatásokhoz.

Az egyes területeknek - melyek a legtágabb értelemben vett könyvtörténet kereteibe tartoznak - leírása megmutatta, milyen átfogóak és különbözőek az egyes kutatási feladatok. Minden módszertani és célkitűzésbeli különbség ellenére az egész egy olyan feladatnak tekintendő, mely a tudósokat és könyvtárosokat, a könyvkereskedőket és antikváriusokat, a könyvgyűjtőket és történészeket egyaránt érinti.

A könyvtörténet egy interdiszciplináris kutatási terület, melyet egy főfogalommal jelölünk, de módszertanilag és tudományökonomikailag egyes szakokba sorolhatunk, így a gazdaság- és társadalomtörténethez (könyvnyomtatás és könyvkereskedés, papír, kötés), a technikatörténethez (könyvnyomtatás, papír, kötés) a művészettörténethez (könyvillusztráció, írástörténet, a könyv kivitelezése, tipográfia, exlibris), az irodalomtörténethez (könyvírás, gyűjtés, olvasás), tudomány- és oktatástörténethez (könyvírás, gyűjtés, olvasás; könyvkereskedés). Egyes területek természetesen önálló diszciplínákként is tekintendők: a könyvnyomtatás története (korábban könyvtörténetnek nevezték), az ősnyomtatvány-tan, a papír története, a kötés története, a könyvkereskedés története, a könyvtártörténet. Ehhez jönnek még speciális metodikai kutatások: a vízjelkutatás, a nyomtatás történeti kutatása, a kötések vizsgálata, az olvasói szokások történeti kutatása.

Ez az összefoglalás mutat rá, milyen nehéz a könyves művelődés történetét egy átfogó tudományágként kezelni. Amilyen heterogén a kutatási tárgy, ugyanolyan sokrétű a tudósok és a laikusok, a szakmabeliek és a kedvelők részvétele a kutatásban. Ezért is nagyon fontos a szervezés összehangolása és az együttműködés.

A külső kritériumok szerinti kutatási területek

A könyves művelődés történetének feladatkörét egy másik szempont alapján is vizsgálni kell. A könyvet mint nyomtatott művet eddig a keletkezés és előállítás, valamint a terjesztés folyamatában tekintették. A könyv különböző formáival és tartalmaival nem foglalkoztak. Hibás lenne azonban, ha a könyvtörténet kutatását a könyv megjelentetésének vizsgálatára korlátoznánk. Más, nyomtatásra vonatkozó dokumentumokat is, melyeket csak más tudományterületek összefüggésében vagy a kutatás egy mellékszálaként említettek, be kell vonni a vizsgálatokba.

Itt főleg a sajtótermékeket kell megnevezni, az újságokat, folyóiratok, képes hetilapokat, kalendáriumokat, almanachokat; ezek időszaki kiadványok, melyek rendszeresen vagy néha rendszertelenül jelentek meg, zárópéldány nélkül. Az újságok, sajtótermékek történetének kutatása a publicisztika tudományához tartozik, amit korábban sajtótudománynak neveztek, ma azonban már a kommunikációtudomány modern ágához sorolják. Az újság egy olyan médium, melynek szervezési formáit és hatásait kutatják. Azt azonban hangsúlyozni kellene, hogy a könyvészet tudományától való eltávolodás ellenére fönn kellene tartani a kapcsolatot ezzel a klasszikus tudományággal, hiszen az újság végső soron a nyomdaipar egy terméke.

Máshogy áll a dolog a folyóiratok és képes hetilapok, a kalendáriumok és almanachok történetének kutatásával. Kapcsolatban állnak a könyvtörténettel, sőt valamelyest az irodalomtörténettel is, ahogy ezt a morális hetilapok történetének, a folyóirat egy különös formájának vizsgálata mutatja. A kartográfiai és a zenei nyomtatványokat is a könyvtörténeten belül vizsgálják. A specifikus problémákat a szaktudományok, a történeti geográfia és a zenetörténet keretein belül kutatják. De az eredményeket a könyv általános történetének vizsgálatánál is felhasználják.

Végül egy meglehetősen kidolgozatlan terület az alkalmi szedés és nyomtatás. Ide sorolhatunk mindenféle szórólapot, színházi és hirdetőlapot, kalendáriumlapokat, plakátokat, prospektusokat, stb. A jövőbeli kultúrtörténeti kutatás ezekre a napi termékekre is több figyelmet fog fordítani. Nyilvánvaló, hogy az alkalmi nyomtatványok a reklámtipográfia lehetőségeiről és problémáiról ugyanúgy felvilágosítással tudnak szolgálni, mint kultúrtörténeti és oktatástörténeti összefüggésekről.

Tartalmi kritériumok szerinti kutatási területek

Ha a nyomtatás dokumentumainak egyes formáira való utalás már ilyen gyümölcsöző adalékot nyújt a további kutatás számára, úgy ez a tartalmi kritériumok szerint csoportosított könyvformákra még nagyobb mértékben érvényes.

Ezen könyvformák vizsgálata több szaktudomány hatáskörébe is beletartozik. A kutatási eredmények természetesen a könyvtörténet szempontjából nagyon fontosak, különösen akkor, ha egy bizonyos könyvtípust az előállítási és a terjesztési folyamatok könyvtörténeti aspektusából vizsgálunk.

Különös, hogy a különböző könyvformákat eddig a könyvtörténet kutatásának összefüggésében nem tekintették. Ez persze az egész kutatási terület áttekinthetetlenségével függ össze. Annál szükségesebb lenne, a különböző könyvformákról végre tiszta képet nyerni és különböző funkciójukat vizsgálni.

Az első a tudományos könyv története legyen, melynek kutatása a könyvtörténettel együtt a tudománytörténet egy központi feladata. Egy tudományos mű sok változásnak van kitéve. Egy szakterület elismerése és jelentősége gyakran tükröződik a könyvkiadás teljesítményeiben, műsorozatokban, forrásgyűjteményekben, szaklexikonokban és könyvismertető lapokban. A nagy tudományos vállalkozások története sok adattal tud szolgálni. A tudományos kiadványok speciális formái is - leírások, biográfiák, vizsgálódások, kommentárok és tanulmányok - a tudományos élet kifejezési formái és műfajtörténeti szempontból kutatandók.

Az egyház történetében is döntő szerepet játszik a könyv. A Biblia kiadástörténete nemcsak nagy nyomtatástechnikai teljesítmények jelképe Gutenberg ideje óta, hanem a nyomtatott könyv legmagasabbrendű megjelenése is. Így a Bibliát egészen évszázadunkig a könyv szimbólumának tekinthetjük. A Biblia kiadásának története nemcsak anyagot nyújt a könyvnyomtatás, a kivitelezés részletes kérdéseihez - a könyvillusztráció önmagában egy széles terület -, a terjesztést az olvasás kritériumának, a nyomtatvány hatásához szükséges előfeltételnek kell tekinteni. Ugyanez érvényes a lelki kalauzok mint énekeskönyvek és imakönyvek, postillák és prédikációs könyvek más formáira. A szellemi és lelki épülés csak a könyv segítségével lehetséges.

Nézzünk egy másik könyvformát: a törvénykönyvet és történetét, mely szintén hasonló formákban, törvényszövegekként, rendeletekként, kommentárokként követhető. A könyvtörténeti kutatások ismereteket nyújthatnak a jogi szövegek terjesztéséről és a rendeletek közvetítéséről. A jogtörténet adalékot szolgáltathat a tudományos könyvek történetéhez is.

Még fontosabb a népkönyvek történetének kutatása. Ezek általában népszerű írások, használati könyvek, melyek a széles néprétegek tanítására szolgálnak. Már a felvilágosodás előtt, a humanizmus korában megjelentek, és a mindennapi élet bármely területén szükséges praktikus ismereteket közvetítik. Itt első sorban a gyógyfüvek és az orvosságok alkalmazásával kapcsolatos könyvekre, a szakács- és kertészettel foglalkozó könyvekre, a parasztok, a kézművesek és a kereskedők kézikönyveire kell gondolni. A történelemkönyvek is gyakran oktató célokat szolgáltak. Ez az útleírásokra is vonatkozik. Végül az útikalauzokat, a művészeti könyveket és a lexikonokat kell megemlítenünk. Ezek a könyvformák a tanítás és oktatás utolsó fázisában használhatók. Ezen könyvek keletkezésének, terjesztésének és jelentőségének vizsgálatát a kultúr- és oktatástörténet keretein belül, a könyvtörténet aspektusai szerint kell végezni.

A tankönyv történetének a kutatása, mely oktatási célokra szolgál, szintén a kutatás egy hiányterülete, mely nem csak a történeti pedagógia kérdéseit válaszolja meg, hanem a könyvtörténet problémáira is feleletet ad. A tankönyv minden formáját, pl. az ábécéskönyvet, az olvasókönyvet, a számolókönyvet, a tankönyvet és a szakkönyvet is lehet forma és tartalom szerint a történeti változások szempontjából vizsgálni. Ebben persze tükröződik a könyv története is: az olyan tömegcikkek, mint az iskolai- és tankönyvek, különös tanulságokkal szolgálhatnak a könyvkereskedés teljesítőképességével és az oktatási folyamatban való részvétellel kapcsolatban.

Egy megjegyzés az irodalmi művek történetéhez. Az eddigi felsorolás azt mutatja, hogy a könyvtörténeti leírásokban nem szabad abba a hibába esni, hogy a könyvprodukciót, melynek fejlődésével foglalkozunk, a szépirodalommal egyenlővé tegyük. A barokk vagy a klasszikus-romantikus könyv nemcsak irodalmi produktumként képvisel egy bizonyos korszakot. Költők és írók művei gyakran a kiadók kiemelkedő munkájának is bizonyítékai lehetnek. Az írott szöveg esztétikai igényének megfelel a nyomtatott szöveg minőségi színvonala, s ilyen értelemben a külső a belső tükre lesz.

Végül említsük meg a szórakoztató irodalom történetét. Azok a könyvek, melyek bizonyos korú személyek szórakoztatására szolgálnak, szintén valamelyest az irodalomtudomány tárgyai: gyerek- és ifjúsági könyvek, komikák és filléres füzetek, olcsó regények felnőttek számára, korábban "népkönyvek", ma különféle népszerű olvasmányok. Ezeket az inkább használatra mint gyűjtésre szánt könyveket is a tudományos kutatás tárgyának kell tekinteni. A ponyvairodalom kutatása ma mindenek előtt az olvasói magatartás és az irodalom eladhatóságának kérdéseihez szolgál adatokkal. De a szerzőség, a nyomdász, a kiadás külső formája az ár és a terjesztés kérdései is felvilágosítást adnak ezen könyvprodukció sokrétűségéről. Éppen a szociális alsóbb rétegek éltek ezekből a könyvekből, melyeket gyakran a ponyvaárusok, a piaci kereskedők, a könyvkötők és a zsibárusok árultak, és a könyvtörténet méltatása éppúgy nem mehet el ezen formák mellett, mint a tankönyvek és hitkönyvek mellett.

A könyv története mint kutatási cél és oktatási feladat

A könyv története egy rendkívül átfogó jelenséget foglal magában, mely gazdasági és szociális, kulturális és tudományos aspektusokat kapcsol össze. A "könyv" mint olyan nem létezik, minden kornak megvan a maga könyve, mely kifejezi a történelmi és kulturális helyzet egyediségét. Különböző tudományok foglalkoznak a könyv jelenségével: a tudománytörténet a tudományos témájú könyvvel, az egyháztörténet a tanító célú könyvekkel, az oktatástörténet illetve a történeti pedagógia a tankönyvekkel, az irodalomtörténet az irodalmi művel és a szórakoztató irodalommal. A szaktudósoknak, akik a könyvek tartalmából indulnak ki, azokat a kutatásokat is hasznosítaniuk kellene, amelyek a könyv előállításának, terjesztésének folyamatával foglalkoznak. Szaktudományos problémáik feldolgozásakor olyan munkákra is támaszkodniuk kéne, amelyek például a könyvnyomtatás vagy egy város vagy egy terület könyvkereskedelmének történetét, egyes nyomdászok, nyomdák, kiadók és könyvkereskedések történetét tárgyalják, a tipográfia, az illusztráció, a másolótechnika, a papír és a könyvek terjesztésének kérdéseit válaszolják meg.

Így a könyvtörténet kutatását Németországban két tény határozza meg: egyrészt a hagyományos könyvtörténeti kutatás támogatásának lehetőségei korlátozottak, másrészt viszont a szaktudományok megváltozott problémafelvetése a könyvészet története iránti növekvő érdeklődést mutatja. A változó történelmi felfogások most egyre nagyobb mértékben a társadalmi folyamatokat tolják előtérbe, s így az olvasói rétegek, az informáló törekvések és oktatási folyamatok kérdéseit vetik fel. A könyv, mint a tudatformálás eszköze, történelmi jelenségként egyre érdekesebb lesz.

Ilyen szempontok alapján a könyves művelődés történetének tanulmányozása éppolyan sürgős, mint amilyen nehéz feladat. Mivel a könyvtörténet Németországban - a mainzi egyetemet kivéve - nem egyetemi szak, amit tanulni lehetne, alig lehetséges a könyvtörténet iránt érdeklődő tudósutánpótlás kinevelése. Csak elszórtan keletkeznek más szaktudományok keretein belül - a germanisztika és a néprajz játszák itt a legfontosabb szerepet - könyvészettörténeti tanulmányok. Nagy örömmel fogadják, ha az olvasói szokások történeti kutatását sem hanyagolják el. Különösen, hogy azok számára, akik a könyvtörténetet akarják tanulmányozni, a főiskolákon erre nagyon csekély lehetőség adott, szükségünk van a jövőben is az antikváriumokra, a könyvtárosokra, a könyvkereskedőkre és a kiadókra, akik egyetemi tanulmányaikban is koncentrálhatnak a könyvészet történetére. Minél több lehetőséget gyújtanánk, annál nagyobb lenne a társadalmi haszon.

Erre a helyzetre tekintettel minden, a könyv történetének területével foglalkozó intézetet erősíteni és bátorítani kell. Ez nem csak a Német Könyvkereskedők Tőzsdeegyesülése Történeti Bizottságának jubileumára tekintettel fontos. A könyvkereskedők és kiadók által végzett munkája, mindenek előtt az Archiv für Geschichte des Deutschen Buchhandels a németországi könyvtörténeti kutatások tartóoszlopa. Lehetővé teszi könyvtörténeti munkák publikációját és hozzásegíti a könyvkereskedőket és a kiadókat, tehát a könyv igazi közvetítőit és támogatóit ahhoz, hogy ne veszítsék szem elől mindennapi teendőik történelmi dimenzióit. Éppen a könyvkereskedelem igényli annyira, hogy más kulturális intézményekhez hasonlóan - színház, múzeum, könyvtárak - a történelmi gondolkodás terjesztésének és erősítésének részére maradjon.

Ahogy a Történeti Bizottság munkásságában a könyv története áll a középpontban, úgy a mainzi Gutenberg-Társaság elsősorban a nyomdászattörténet kutatásával foglalkozik.

Hasonlóak Németország más nagyobb és kisebb bibliofil társaságának törekvései. Publikációik és folyóirataik teret adnak könyvtörténeti munkáknak, és az elkötelezett könyvkereskedők és antikváriusok, könyvbarátok és könyvtárosok segítségének hála, támogatják a kutatásokat is. Ez különösen érvényes az Imprimatur című évkönyvre és a Philobiblon című folyóiratra, ezen terület két legfontosabb médiumára.

Korábban a könyvtárak voltak a könyvtártörténeti kutatás legfontosabb központjai. Ez az utolsó évtizedekben a technokratikus rendszereknek mint az állandóan fokozódó használatnak következtében megváltozott. Mégis vannak még olyan könyvtárak, melyekben a könyv történetének kutatása még mindig folyik. Ez nem csak hajdani grófi könyvtárakra érvényes, amik ma már általában állami vagy tartományi könyvtárak, hanem arra a még megmaradt néhány tudományos városi könyvtárra és néhány nagy egyetemi könyvtárra, amelyek hagyományos feladatuk tudatában maradtak. Hogy a könyvtár eltörténelmietlenedésének folyamatában a könyvtáros képzőhelyeknek és tanintézeteknek a könyvtörténeti oktatás helyeinek fontos szerepe van, érthető.

Ezeknek a nagyrészt privát intézeteknek kell azt a kutatást segíteni, melyet az egyes emberek, történészek, tudósok különböző szakirányokban a főiskolákon végeznek, amit könyvkereskedők, antikváriusok és gyűjtők folytatnak. Szükséges a kutatásban együttműködőknek vagy a kutatásban érdekelteknek a közös munkát, a gondolatcserét lehetővé tenni. Éppen ennek érdekében jött létre a wolfenbütteli Herzog August Könyvtárban 1975 májusában a Wolfenbütteler Arbeitskreis für Geschichte des Buchwesens (A könyvtörténet wolfenbütteli munkaegyesülete), mely egy kísérlet arra, hogy az ezen a tág kutatási területen dolgozókat egy társasággá összefogja, információkat közvetítsen és üléseket, munkamegbeszéléseket szervezzen. Egy ilyen munkaegyesület új impulzusokat is adhat a kutatásoknak; támogathatja a könyvészet történetének területén folyó vizsgálatokat. Fontos ehhez egy tájékoztató újság, amely mindent, ami a könyvtörténeti kutatásokban történik, számon tart, a kutatás élénkítését és az együttműködés szükségességét hangsúlyozza és mindenek előtt beszerzi a kívánt bibliográfiai adatokat.

A számos feladat, mely előttünk van és mely csak a bibliográfia és egy sor kutatási tudósítás segítségével lehet áttekinthető, csak akkor oldható meg, ha a könyvtörténet iránti érdeklődést a nagy nyilvánosságban is ébren tartjuk. Ehhez nagyon nagy mértékben hozzájárul a mainzi Gutenberg Múzeum, az offenbachi Klingspor Múzeum és a marbachi Német Irodalmi Archivum. Bepillantást engednek a könyv történetébe állandó vagy időszaki kiállítások kereteiben. Nem szabad elfelejtkeznünk a frankfurt am maini Tőzsdeegyesület könyvtáráról és archívumáról, melyek szívesen látogatott kiállítási helyek. A nyilvános könyvtárak a történelmi megjelenítések részesei: leginkább a Herzog August Bibliothek; muzeális termeiben a könyvtörténetet oktatástörténetként mutatja be. Természetesen minden antikvárius a régi könyvekért rajong, és kíváncsiságot mutat a történeti összefüggések iránt.

Szükséges, hogy az új kutatónemzedéket, legyenek azok könyvkereskedők vagy könyvtárosok az előadásokon és tanfolyamokon, kirándulásokon vagy bemutatókon keresztül közelebb vigyük a könyv történetéhez, mint egy nagyon aktuális problémához. Modern didaktikai eszközökkel el kell érni, hogy a fiatalokban is felébredjen a történeti tudat a könyv történetének megismerésén keresztül. Ez persze nem történhet adatok felhalmozásával, inkább a lényeg bemutatásával. A könyvészet története nemcsak egy sokrétű kutatási, hanem állandó oktatási feladat is.

Mivel a könyvnek döntő szerepe van mai társadalmunk fejlődésében, igényeljük kutatásának intenzívebbé tételét egy olyan korban, mely a történelemtől való elfordulás és a hozzá való közeledés között inog és ebben a felgyorsult világban csak fokozatosan, a hagyományos értékek segítségével nyeri vissza tudatát. A könyv története - és ezt kell megmutatni - egy univerzális kutatási terület, melyben több tudományág és különböző módszerek találkoznak össze. Interdiszciplináris feladat, aminek éppen abban az országban, ahonnan a könyvnyomtatás kiindult, együttműködésre kellene motiválnia az embereket. A könyvtörténet széles területét modern szempontok mentén újra kellene vizsgálni, az eddigi kutatásokat ellenőrizni, az eredményeket modern kérdésfeltevéssel megközelíteni. A régi forrásokat ki kell egészíteni, a részleteket megvizsgálni, az összefüggéseket feltárni. Így a könyv történetének kutatása olyan feladat lehet, mely elősegíti kultúránk és emberi életünk történeti megértését.

A Történeti Bizottság jubileuma felhívás a tudósokhoz és a könyvkereskedőkhöz, a könyvtárosokhoz és az antikváriusokhoz, a gyűjtőkhöz és a könyvbarátokhoz, hogy a 20. század végének e közös munkájában fáradhatatlanul vegyenek részt.

Mivel a könyvek valamikor a világot is meg tudták mozgatni, megérdemlik, hogy ma a kutatás tárgyává váljanak.

A könyvtártörténetírás Németországban tulajdonképpen csak az újkorban jelent meg. A középkori könyvtártörténethez csak elszórt, véletlen utalásokat, évkönyvekben, krónikákban és más írásokban fellelt említéseket találunk. Összefüggő fejtegetések hiányoznak még úgy Németországban, mint Európa többi országában. Az antik kor és a korai kereszténység korának könyvtárairól ad áttekintést Sevillai Isidor, a 7. századi nyugati gót-spanyol püspök és egyházi író: enciklopédiájának, az Etymologiae libri-nek néhány fejezetében ad röviden összefoglalást egy-két tényezőről. Természetesen nem tartozik a német könyvtártörténetíráshoz, mégis ő reprezentálja a korai újkor kezdetéig mindazt, ami a könyvtártörténethez összefüggően fennmaradt. Elszórt adatok feldolgozása más szerzőknél csak a reneszánszban jelenik meg.

Reneszánsz, humanizmus (Lipsius)

Az a fellendülés, mely a könyvtártörténetben is tapasztalható a reneszánsz korában, összefüggésben áll a többi (gazdaság, társadalom, technika, tudomány és művészet) területen tapasztalható alapvető változásokkal. A tudományok felvirágzása, a könyvkiadás számának növekedése - különösen a könyvnyomtatás megjelenésével -, mindenek előtt új könyvtárak nem egyházi területen való alapítása, új olvasóközösség és ismerethordozó formák megjelenése, megerősítik a könyvtárak és történetük iránti érdeklődést.

Az első rövid áttekintést Michael Neander (1525-1595) humanista és klasszikus-filológus adja Graecae linguae erotemata (1565) című művében, melyhez bevezetésként egy görög-humanista irodalom- és írótörténetet csatol. Ebben azon antik és akkori (reneszánsz) könyvtárakra való utalásokat találhatjuk, melyek megőrizték, illetve megőrzik a görög-humanista irodalmat.

Az első önálló könyvtártörténeti alapmű Justus Lipsius (1547-1606) De bibliothecis syntagma (1602) című munkája. Bár Lipsius flamand, mégis a német könyvtártörténetírás kezdeteinél említhetjük meg, mivel országa akkoriban a közös birodalomhoz tartozott, s Germania inferior-ként fogható fel; és Lipsius sok más kortársával együtt (Erasmus) a Római Birodalom német országrészeiben tevékenykedett. Tartózkodott többek között Kölnben, majd professzorként a jénai egyetemen, később pedig Leidenben és Leuvenben. Műve az antik kor könyvtárainak története. Az antikvitásra való újraeszmélésével, az antik ismeretek felélesztésével illik tematikájában a reneszánsz és a humanizmus korszelleméhez. Lipsius Syntagmájában áttekintést ad az antik könyvtárakról az egyiptomi kezdetektől a görögökön keresztül a római könyvtárakig, különös hangsúllyal Alexandriára, Pergamonra és Rómára. Messze túlhaladva Sevillai Isidort, rövid utalásaiban tág panorámát nyújt. Az Isidornál tárgyalt héber és korakeresztény könyvtárakat ő is említi. Utánajár viszont az összes antik szerzőnél elérhető olyan utalással, meg a tulajdonképpeni antik könyvtárakhoz nyújt adalékot. A későbbi könyvtártörténeti írókhoz mérve Lipsius csak egy kezdeti próbálkozás; írása még nem egész, nem megformált. Adatgyűjtemény és elszórt ismeretek felsorolása marad. Mégis az első, aki kiterjedt áttekintést ad és alapot szolgáltat, melyre a későbbiekben építeni lehet. Korának egyik történészeként volt képes Lipsius erre az első nagy forrástanulmányra és összeállításra. Írásának a vele baráti viszonyban lévő Plantin-Moretus nyomdánál való megjelenése tanúskodik műve minőségéről és irányultságáról.

Barokk és felvilágosodás

A következő két évszázadban bontakozik ki a könyvtártörténetírás a modern kutatás- és ábrázolásmódszerek küszöbéig. A 17. században a könyvtártörténetírás területén is a tipikus barokk adatgyűjtés a jellemző, ahogy ezt ebben a korszakban más tudományoknál is megfigyelhetjük, és ami a nagy felzárkózásigény mellett érthető is. Lipsius is részben ide sorolható, bár az antikvitás felé fordulás humanista hangsúlyával. A barokk korszakban a könyvtártörténet tematikusan a későbbi korokig is kiterjed, egészen az akkori jelenig. Bár elsősorban az antikvárius érdeklődéstől vezérelve, s nem a történelmi összefüggések és háttér felkutatásának céljával viszont az egyes könyvtárak ábrázolásánál nem szűkölködik, a pompás állományok kialakulásának és a grófok mint mecénások dicsőítésének a barokk retorika stíluselemeivel megtűzdelt leírásában. A 18. században, a felvilágosodás korában alakult ki először egy kritikusabb álláspont, objektívebb ábrázolással, a tudományosság nagyobb igényével, nemcsak a külső, hanem az adatoknak a belső könyvtárfejlődés szempontja szerinti elrendezésével is.

Néhány megjegyzés a könyvtártörténethez a könyvtár-elmélet, az írótörténet és az útirajzok kereteiben. Az új könyvtártörténetírás a barokk és a felvilágosodás korában mindenekelőtt három területen bontakozott ki: egyes könyvtárak részletes ábrázolása; a könyvtárak ábrázolása összességükben; az újonnan keletkező könyvtárelmélet egyes írásokban való megemlítése, az összefoglaló irodalomtörténet és az éppen születő (könyvtári) úti tudósítások. Már Naudé beleszőtt számos könyvtártörténeti példát (az antiktól az akkor modern könyvtárakig) korszakalkotó Advis pour dresser une bibliothèque (Vélemény egy könyvtár alapításáról) című írásában (1628), hogy megerősítse és illusztrálja könyvtárelméleti fejtegetéseit. Johann Heinrich Hottinger (1620-1667), svájci-német könyvtárteoretikus, teológus, orientalista, professzor Zürichben és Heidelbergben, Bibliothecarius quadripartitus (1664) című írását a korábbi és a jelenlegi könyvtárak rövid alfabetikus listájával egészítette ki (részben a helynév, részben a könyvtár tulajdonneve vagy a könyvtárak tulajdonosának vagy alapítójának neve szerint). Ez a lista nem csak az antik, hanem az újkori könyvtárakhoz is sokrétű történelmi adatot szolgáltat. Az újkori könyvtárak bevonásával Hottinger a Lipsius által kutatott korból indul ki és ezzel - mivel ez Mader és Lomeier előtt történik - a könyvtárkutatás területén is érdemet szerez. Az irodalomtörténeti művek, azaz tudományos művek és szerzők története, vagy a tudománytörténetre vonatkozó művek szoros kapcsolatban állnak a könyvtártörténetről íródott munkákkal. A művek mindkét csoportja tárgyalja mindkét területet, csak különböző hangsúlyokkal. Így az irodalomtörténeti művekben részleteket is találhatunk. Ennek egy kitűnő példája az univerzális ismeretekkel rendelkező Daniel Georg Morhof (1639-1691) Polihystor, sive notitia auctorum (1688-92) című munkája; majd a 18. században Georg Chistoph Hamberg (1726-1773) Zuverlässige Nachrichten von dem vornehmsten Schriftstellern, vom Anfange der Welt bis 1500 (Megbízható hírek a világ legelőkelőbb íróiról a kezdetektől 1500-ig).

A könyvek harmadik itt említendő csoportja, a könyvtárlátogatásokkal egybekötött utazásokon készült tudósítások, valamivel kisebb szerepet játszik, ezek most első sorban a könyvtárak akkori állapotát tárgyalják. De itt is találhatunk történelmi utalásokat. Az ilyenfajta munkák leghíresebbjeihez tartoznak Zacharias Conrad von Uffenbach (1683-1734) és Johann Georg Keyssler (1683-1743) útleírásai. Friedrich Karl Hirsching (1762-1800) a könyvtárak alfabetikus jegyzékét állította össze négy kötetben: Versuch einer Beschreibung sehenswürdiger Bibliotheken Teutschlands, nach alphabetischer Ordnung der Städte (1786-1791) (Kísérlet Németország megtekintésre méltó könyvtárainak összefoglalására, a városok alfabetikus sorrendje alapján).

A barokk kori egyes könyvtárakra vonatkozó művek (Saubert, Conring)

A barokk korszakban az egyes könyvtárak leírása Németországban kezdődik el. Ezek a munkák azonban még nem az illető könyvtárak történetére vonatkozó monográfiák, sokkal inkább az akkori állapotuk leírása, különös tekintettel állományukra, valamint helyzetük és berendezésük bemutatása. Megtalálhatók a történelmi vonatkozások is, bár nem annyira rendszeressé alakított történetírásként, mint inkább adatok felsorolásának, tények elszórt egymásutániságának formájában. Adatokat találunk az állomány-átvételek kronológiájához és az antik könyvtárakkal való összehasonlításhoz is. A saját könyvtárra való büszkeség, annak dicsőítése, sőt az udvari könyvtárak említésénél a grófok nagyraértékelt támogatásának dicsérete és a költségek kiemelése sem maradhat el (legalább egy precíz katalógusszerű függelékként). Az első ilyen nagyobb lélegzetű mű a nürnbergi városi könyvtár története, melyet könyvtárosa, Johann Saubert (1592-1646) írt Historia Bibliothecae Norimbergensis (1643) címmel. A mű az egész irányzatra jellemző utópikus stílusban íródott. Ugyanezt a vonalat követi a híres Hermann Conringnak (1606-1681), a helmstadti tartományi egyetem professzorának tollából származó De bibliotheca Augusta epistola, quae est in arce Wolfenbutteli (1661), vagyis a wolfenbütteli Udvari Könyvtár története. További, más könyvtárak történetét igénytelenül összefoglaló munkák még születnek, de az irányzat legyengül és talaját veszti a már a felvilágosodásba történő átmenetet tükröző 1725-ben született munkában, Daniel Ebehart Boring (1690-1753), hannoveri könyvtári titkár történeti áttekintésében, amelyet hercegi könyvtárról írt (Historischer Nachricht von der Königlichen und Churfürstlichen Bibliothek in Hannover (1725).

A felvilágosodáskori könyvtárak bemutatása (Burckhard, Oelrichs)

A felvilágosodás időszakában az egyes könyvtárak monografikus bemutatása ideiglenes csúcspontját éri el Jakob Burckhard (1681-1752) wolfenbütteli udvari könyvtáros Historia Bibliothecae Augustae, quae Wolfenbutteli est (1744-46) című művével. Elődeinek puszta adatfelsorolása helyett sikerült egy valamivel összefüggőbb, zártabb ábrázolási módot megvalósítania. A tudósítás hangvétele objektívebb, kevésbé dicsőítő és kevésbé retorikus lett, bár tulajdonképpen még nem kritikus. A középpontban még mindig a jelen áll; a könyvtár története a mű csak kis részét tölti be. Burckhardnál is még az állományon van a fő hangsúly. A jegyzet és idézetapparátus növekszik. A könyvtárról megjelent összes munkát (Conringgal bezárólag) felsorolja.

Hasonló felsorolási elvek érvényesek Johann Karl Oelrichs (1722-1798) Entwurf einer Geschichte der Königlichen Bibliothek zu Berlin (A berlini királyi könyvtár történetének vázlata (1752) című művében. Megemlítendő még Gerholz Steigensberger (1741-1787) Historisch-literarischer Versuch von Entstehung und Aufnahme der kurfürstlichen Bibliothek in München (Vázlat a müncheni könyvtár keletkezéséről és fogadtatásáról) (1784) című munkája, valamint Olmf Gerhard Tychsens (1734-1815) Geschichte der öffentlichen Universitäts-Bibliothek ... in Rostock (A rostocki nyilvános egyetemi könyvtár története) (1790) című műve.

Összesítő könyvtárbemutatások (Mader, Lomeier, Denis)

A 17. és 18. század a könyvtártörténetírásban inkább az egyes könyvtárak ábrázolásának kora. Összesítő munka egyedül Lipsius Syntagmája volt (1602), amely azonban kizárólag az antik korra korlátozódott. Az igény azonban egyre inkább növekszik egy általános könyvtártörténeti munka iránt. Joachim Johann Mader (meghalt 1680) ezt a hézagot egy szöveggyűjtemény kiadásával tölti be, melynek címe: De bibliothecis atque archivis virorum clasissimorum... libelli et commentationes (1666). A kötet antik korról szóló része Lipsius Syntagmájának lenyomatát tartalmazza; az újkori rész különböző szerzők egyes könyvtárakról megjelent publikációjának újranyomását, köztük Paduáról, Velencéről, Rómáról (Vatikán), Budáról, Wolfenbüttelről szóló tanulmányok. Mader maga ír a gyűjteményhez a legendás hírű óbibliai könyvtárakról egy tájékoztatót: De scriptis et bibliothecis antediluvianis. E különös dolog a korszellem egy kuszált mellékszálából következik (így idéz Hamann is írótörténetében özönvíz előtti, óbibliai tudósokat, kezdve Ádámmal; visszavezeti a nyelvek eredetét Ádámra). A tulajdonképpeni szövegkiadás, az antik és az újkori könyvtárakról szóló tanulmányok kinyomtatása még feltétlen a barokk tudományképhez igazodik. Néhány évvel később Johann Lomeier (meghalt 1694), holland irodalmár egy a világ könyvtárainak történetéről írt zárt monográfiát ír: De bibliothecis liber singularis (1669). Mint összegző munka Mader szöveggyűjteményének adatgyűjtését egészíti ki. A kidolgozásban Lomeier Lipsiusra támaszkodik: különösen az irodalom és a szerzők idézésének kötőszavakkal egymáshoz kapcsolt elrendezésében; de Lipsiusszal egy korszaktagolást ad, mely a "sötétebb" korokat (késői népvándorlás korszaka, középkor) is magában foglalja. Mader szöveggyűjteményének egy kibővített kiadásában a 18. század elején, Johann Andoros Schmidt szervezésében újabb könyvtárakról szóló közkedvelt írásokat vontak be: Mader eredeti kiadásának szövegei (Lipsius és az egyes könyvtárakhoz készült tanulmányok); illetve Richard de Bury Philobiblon és Naudé Advis ... című kötetének elméleti írása, valamint további írások egyes könyvtárakról; illetve Lomeier összesítése. Ebben a stádiumban marad e tudomány mindaddig, míg Denis a 18. század utolsó negyedében meg nem alkotja az első valóban megformált könyvtártörténetet, amely ezt a nevet már valóban megérdemli.

Az összegző munkák csúcspontja (Denis)

Michael Denis (1729-1800) a könyvtártörténet mint tudományág tulajdonképpeni megalapítóihoz tartozik. Elismert tudós, professzor, költő, jezsuita (1773-ig, a rend feloszlatásáig), könyvtáros, majd mint a bécsi császári könyvtár udvari tanácsosa lép a nyilvánosság elé könyv- és könyvtártörténeti írásaival. Könyvtártörténeti főműve a Einleitung in die Bücherkunde (Bevezetés a könyvészetbe) (1777-78). Az első rész könyvtártörténeti fejezeteket tartalmaz (100 nagyformátumú oldal). Denis ebben egy összesítő képet ad, mint Lomeier bemutatja az ókortól az újkorig tartó időbeli fejlődést és érzékletes korszakbeosztást nyújt. Lomeierrel ellentétben nála nem összegyűjtött adatok és bizonyító passzusok fölsorolásával találkozunk, hanem megszerkesztett, összefüggő ábrázolással. A bizonyító passzusok már csak alátámasztásra és megerősítésre szolgálnak. A legendás hagyományozást (pl. Mader és Lomeier vízözön előtti könyvtárait) kritikus szemlélettel visszautasítja, a mellékes, nem fontos részleteket kihagyja. A fontos dolgokat kiemeli, a fő vonásokat megjelöli. A saját kutatások és vizsgálatok eredményeit is csatolja. Fejezetbeosztása a keleti, a görög, a római könyvtáraktól a korakeresztény, a bizánci, az arab és a nyugati-keresztény könyvtárakon keresztül a reneszánszig, a barokk és a felvilágosodás akkori jelenéig vezet (több fejezetben területi felosztásban: Itália, Franciaország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Hollandia, Lengyelország, Oroszország, Németország Ausztriával és a Habsburg országokkal). Az ábrázolásmód sokhelyütt modernként hat. Másrészről viszont hiányzik még egy ma már magától értetődő szempont: a könyvtárigazgatás és -üzemeléstörténet összefüggő méltatása; a könyvtáraknak a társadalomba való illeszkedése; funkcióra vonatkozó könyvtártipológia. Mindenesetre itt egy csúcspontra érkeztünk el, melyre a további kutatás építhet. Ez az első nagy összesítés. És egyben 150 évre előre az utolsó is. További nagy összegző munkák majd csak a 20. században születnek újra.

Az általános történetírás fejlődése (össztörténet, Történeti Iskola,
genetikus történelemfelfogás, pozitivizmus, forráskritika)

A 19. század az újkor korábbi századaitól és a felvilágosodástól eltérően gyors fejlődést produkált a tudományok több területén is. A történettudomány is felvirágzik, a növekvő anyagmennyiség kutatása, felsorolása és hasznosítása kifinomítja módszereit. A 19. században az ún. Történeti Iskola új történeti perspektívákat nyit. Éppúgy elszakad a jelenközpontú pragmatikus történelemfelfogástól, mint a lineáris fejlődés gondolatától. Megpróbálja az egyes korszakokat azok immanens kritériumaiból megérteni. Ehhez jön még a 19. század folyamán egy genetikus történelemfelfogás, mely a történelmi fejlődés törvényeit próbálja kikutatni. Itt lesz látható a feltörekvő természettudományok befolyása. A pozitivizmus különösen a 19. század második felében a hangsúlyt a bizonyítható tények világára helyezi, a rejtett értelmekkel szemben a pozitív adatok újra előtérbe kerülnek. Technikailag és módszertanilag a források már a 18. században előkészített nagymértékű igénybevétele ekkorra magától értetődővé válik. Azonban csak most jelenik meg igazán a forráskritika, a források valóságának kritikája, közléstartalmuk felülvizsgálása és a filológiai iskola és a szövegfilológia következtében a szövegkritika is. Lassacskán a politikatörténet kultúrtörténettel (még nem a társadalomtörténettel) való szoros egybefonódása is köztudottá válik.

A könyvtártörténetírás fejlődése (az egyes tudományok szaktörténete;
szakfolyóiratok, részletes leírások a könyvtártörténethez, pozitivizmus)

Az összefoglaló történeti munkák elkészülése mellett virágzik fel a 19. században a szaktörténet is, vagyis az egyes tudományterületek szaktörténetírása. Sok tudományág csak most jelenik meg egyetemi szinten, a 19., sőt részben a 20. században kapnak tanszékeket. Németországban például csak a 19. században lesz a német filológia, a német nyelvtudomány (a nyelvtörténettel együtt) egyetemi szak. A 19. század második felében hozzák létre az első egyetemi tanszékeket a német irodalomtudomány (és irodalomtörténet) számára. Ekkor jelenik meg a világon először a könyvtártudomány egyetemi tanszéken is (a könyvtártörténetet is beleértve): 1886-ban Göttingenben Dziatzko professzúrája a történelmi segédtudományok keretében. A 19. századi tudományos életének jellemző vonásaihoz tartozik a felvilágosodás idejében beindított és ekkorra teljesen kibontakozott tudományos folyóirat-kiadás. Így keletkeznek a 19. században az első könyvtártudományi folyóiratok (melyek könyvtártörténeti témákat is tárgyalnak). Így maradt fenn a könyvtártörténeti ábrázolások és kutatások egy része a folyóiratcikkekben. Emellett természetesen megmaradt a monográfiák addigi formája. Érdekes a monográfiákkal kapcsolatosan az, hogy a 19. században majdnem csak az egyes könyvtárakról készül tanulmány, az összesítő munkák szinte teljesen hiányoznak. Talán ez a tény megvilágítja azt a meglepő dolgot is, hogy a Történeti Iskolának (amely az általános történelem kutatásában oly jelentős) a könyvtártörténetírásra alig van hatása. Itt tulajdonképpen egy közvetlen fejlődési vonal húzódik a felvilágosodástól a pozitivizmusig, melynek közbülső állomásai a Történeti Iskola és a romantikus historizmus. A könyvtártörténet az általános történelemmel és a kultúratörténettel való összekapcsolását, mely a 19. század általános áttekintéseinél feltétlen elvárható lenne, az egyes könyvtárak ábrázolásánál kevésbé tartották fontosnak, de legalábbis nem vették teljes mértékben figyelembe. A 19. század igazi vívmányai a 18. századhoz képest a nagyobb gondosság, a folyamatosan tökéletesedő gyűjtés és ábrázolás, az általános tárgyiasítás és tudományossá tétel, a könyvtárak belső története felé irányuló érdeklődés és a forráskritika átvétele és biztosabb kezelése.

Forráskritika (Wilken)

A forráskritika általános alkalmazása a 19. századi könyvtártörténetírás egyik legfontosabb módszertani újítása. A sokfajta forrás, nemcsak krónikák és évkönyvek, hanem mindenféle dokumentum, oklevelek, akták, levelek, stb. az általános történeti kutatásokba való szisztematikus bevonását már a későbarokk korban előkészítik, az első forráselemzések támogatják, a felvilágosodás korában fokozatosan alkalmazni kezdik, végül az általános történelemből a szaktörténet és a könyvtártörténet is átveszi. Azoknak a helyeknek a puszta felsorolása, ahol említést tesznek egyes könyvtárakról, már régen nem elegendő. De a források konzekvens bevonásával együtt jár azok kritikai vizsgálata is, valódiságuknak, tartalmuk értékének, megbízhatóságának ellenőrzése és fontosságuk mérlegelése. A könyvtártörténetírás forráskritikájának első mestere Friedrich Wilken (1777-1840) történész, egyetemi professzor Heidelbergben, Berlinben és könyvtárvezető mindkét helyen. Kiadja előbb a Geschichte der Bildung, Beraubung und Vernichtung der alten Heidelbergischen Büchersammlungen (A régi heidelbergi könyvgyűjtemény kialakulása, kirablása és megsemmisítése) (1817), majd a Geschichte der Königlichen Bibliothek zu Berlin (Berlini Királyi Könyvtár története) (1828) című tanulmányát. Az első tanulmányában vezeti be a forráskritikai módszert, bár még korlátozott forrásanyaggal. Tartalmilag még az állománytörténet áll előtérben. A későbbi, berlini könyvtárról írt tanulmányában a forráskritikai módszert már tökéletesebben alkalmazza, a könyvtár története egészében (nemcsak az állományé) áll a középpontban; sőt a kultúr- és általános történeti összefüggéseket is tekintetbe veszi valamelyest.

Első könyvtártörténet, könyvtárigazgatástörténet (Ebert)

Időben Wilken két művének megjelenési éve közé esik Friedrich Adolf Ebert (1791-1834) Geschichte und Beschreibung der Königlichen öffentlichen Bibliothek zu Dresden (A drezdai nyilvános királyi könyvtár története és leírása) (1822) című tanulmánya. Ebert, aki az újkor legjelentősebb könyvtártörténészei közé tartozik, Schrettingernek írt levele végén a könyvtárigazgatásnak és könyvtártannak tartós helyet biztosít a könyvtártudományon belül. Így nem véletlen, hogy Ebert a könyvtártörténetírásban is a könyvtárigazgatás és könyvtárszervezés fejlődését tolja előtérbe. Ebert előtt a könyvtártörténet középpontjában az állományok állnak. Az, hogy Ebert a könyvtárigazgatás és -szervezés történetét is bevonta, már csak egy további és a döntő lépés egy "belső könyvtártörténet" irányába. Úgy tűnik, Ebert teljesen tudatában van ennek, mikor előszavában azt írja, hogy a drezdai udvari könyvtár története "ha jól tudom, az első próbálkozás, mely a tulajdonképpeni könyvtárigazgatás történetét és egy intézmény belső ügymenetét írja meg". Az igazgatástörténeti tematika Ebert óta a könyvtártörténetírás integráns része maradt, pedig később újabb témákkal bővítették. Tanulmányával más szempontból is korának csúcspontján áll: ő is érvényesíti a forráskritikát; figyelembe veszi az általános történelemhez és a kultúrtörténethez kapcsolódó vonatkozásokat. Írása a könyvtártörténetben az egyes könyvtárak ábrázolásai között a legkiemelkedőbb lesz. Ha átmenetileg egy elsőbbségi vita alakulna ki Wilken és Ebert módszertani teljesítményei között, akkor műveik megjelenési éveinek összehasonlításával megállapíthatjuk, hogy forráskritikailag Wilken van időben Ebert előtt, az igazgatástörténeti vonatkozásokban pedig Ebert jár előrébb. Denissel együtt Wilken és Ebert a modern könyvtártörténetírás legjelentősebb megalapozói közé tartoznak.

Egyes könyvtárak ábrázolása I. (Wilken, Ebert, Petersen, Ritschl)

A Wilken és Ebert által bevezetett új módszerek és elvek a 19. század könyvtártörténetírásában egyre inkább meghonosodnak. Még ha Ingaz Franz von Mosel (1772-1844) a Geschichte der k. k. Hofbibliothek zu Wien (A bécsi császári-királyi udvari könyvtár története) című művével a 18. század hagyományát követi is, Christian Petersen (1802-1872) a Geschichte der Hamburgischen Bibliothek (A hamburgi Városi Könyvtár története) (1838) monográfiájában már átveszi a forráskritika és a "belső könyvtártörténetírás" új elveit. Sőt, írását két fejezetre osztja: az egyiket az állománytörténetnek szenteli, a másikat pedig az igazgatástörténetnek. Friedrich Wilhelm Ritschlnek (1806-1876), kora egyik legjelentősebb klasszikus-filológusának, bonni egyetemi professzornak a működésével (itt vezeti később az egyetemi könyvtárat), a filológiai iskola és a közben éretté vált filológiai módszer is kiterjedt a könyvtártörténetírásra. Kutatásait kiterjesztette az antik könyvtári kultúrára is: Die alexandrinischen Bibliotheken unter den ersten Ptolemäern und die Sammlung der Homerischen Gedichte durch Pisistratus ... nebst literarhistorischen Zugaben über die Chronologie der Alexandrinischen Bibliothekare (Az alexandriai könyvtárak az első Ptolemaioszok idején, és a Pisistratus-féle Homeros-költemények gyűjteménye ... irodalmi adalékokkal az alexandriai könyvtárosok időrendi sorához) (1838).

Egyes könyvtárak ábrázolása II. (Heinemann, Treitschke)

Az egyes könyvtárak történetírásának művészete a 19. század második felében tökéletesedik ki. Ideiglenes csúcspontját Otto von Heinemannál (1824-1904) éri el. Die Herzogliche Bibliothek zu Wolfenbüttel (A Wolfenbütteli fejedelmi könyvtár) című műve, mely első nekirugaszkodásra (1878) csak egy rövid bevezetés lett, a második kiadásban (1894) monumentális művé nőtt. Heinemann a pozitivizmus csúcspontján áll. Minden elődjétől átvesz valamit és tökéletesíti azokat: forráskritika, igazgatástörténet mint belső könyvtártörténet, továbbá állományfejlődés, könyvtárosok élete és hatása, azonkívül külső történet és a kultúr- és szellemtörténettel való kapcsolat mind megtalálható nála. Heinemann késői érett művén kívül még Gottfried Zedler (1860-1945) a marburgi egyetemi könyvtárról és Anders Heusler ismert germanista (1865-1940) a bázeli egyetemi könyvtárról írt korai művei említésre méltók.

Egy egészen másfajta leírást ad Heinrich von Treitschke (1834-1896) a Porosz Évkönyvekben megjelent Königliche Bibliothek zu Berlin (A berlini királyi könyvtár) (1885) című tanulmányával. Törekvése tulajdonképpen egy könyvtárpolitikai cél elérése: a berlini könyvtár világrangú nemzeti könyvtárrá való kiépítése. Ennek szükségességét több oldalról is körüljárja (végül aztán el is érte). Treitschke ezt a kultúrpolitikai követelést Poroszország fellendüléséből és a Német Birodalomnak már csak általa hordozott politikai és tudományos vezető hatalmából vezeti le. Ehhez egy rövid áttekintést ad a berlini királyi könyvtár eddigi történetébe és beágyazza azt az egész állam könyvtárainak fejlődésébe. Kontextusba helyezve, merve hézagokat hagyni a részletekben és a nagy vonalakban történő ábrázolásra való törekvésének jelkép értékű szerepe van a könyvtártörténetírásban: kevesebbet szán egyes könyvtártörténeti adatok felsorolására, annál többet viszont (ahogy ez látszik is a tartalom erősen pártos jellegéből) az egyes könyvtárak jövőbeli integrált tárgyalására a könyvtártörténeti összábrázolás keretein belül.

Összegző leírások (Dziatzko)

Ahogy már fentebb említettük, a német könyvtártörténetírás a 19. században semmilyen összegző leírást nem alkotott. A pozitivizmus sokkal inkább pártolja az egyes jelenségek leírását. Csak a 20. században keletkeznek újra összegző munkák, úgy a nemzetközi, mind a német könyvtártörténetírásban. Bizonyos előjelek és körvonalak már a 19. század végén láthatók: Treitschke központosító és integráló jellegű programírásában és Dziatzko porosz-német könyvtárakhoz írt kiállításkalauzában. Karl Dziatzko (1842-1903) könyvtárvezető Göttingenben és a könyvtártudományok első professzora, 1893-ban nyilvánosságra hozza az általa alapított Sammlung bibliothekswissenschaftlicher Arbeiten (Könyvtártudományi munkák gyűjteménye) című kötetben az Entwicklung und gegenwärtiger Stand der wissenschaftlichen Bibliotheken Deutschland, mit besonderer Berücksichtigung Preussens (Németország tudományos könyvtárainak fejlődése és jelenlegi állapota, különös tekintettel Poroszországra) című rövid információs írását. Az indítóok az akkori nemzetközi könyvtárkiállítás Chicagóban, melyhez a porosz kultúrminisztérium utasítására a Berlini Királyi Könyvtár és más porosz könyvtárak is hozzájárulnak kiállítási tárgyakkal. Dziatzko írása ehhez szolgál bevezetésként és háttérinformációként. A német könyvtártörténetet a kezdetektől a legrövidebb utalásokban, részletek és finomságok nélkül mutatja be, majd nagy porosz könyvtárak ábrázolásával fejei be munkáját, a történetet rövidre fogva, inkább az akkori állapotot részletezve. Bár ezzel a német könyvtártörténetírás nem kínál valódi összegző munkát, mégis előjel a 20. századi összegző leírások újbóli megjelenésére.

A könyvtárra mint intézményre gyakorolt hatások

A 19. és 20. századi általános, politikai, gazdasági, társadalmi és tudományos változások a könyvtár intézményét és a könyvtártudományt is befolyásolják és megváltoztatják. Sok apró, egészében azonban fontossá váló tényező feltételezi a könyvtárak változásait is: az iparosítás mint jelentős alap, a termelés erőteljes növekedése az iparosodás korában, a társadalmi össztermelés elosztásának és újraelosztásának problémája és a velejáró társadalmi problémák; a monarchiából köztársaságba való átmenet, a polgári társadalom kiépülése, a munkásosztállyal való kiegészülése, egy kiegyensúlyozottan strukturált munkavállaló réteg kialakulása; a női emancipáció; a politikai pártok megalakulása, a konzervatizmusra való váltás, a liberalizmus és szocializmus születése; a demokratikus és totalitárius irányok kialakulása; a propaganda és ideológia növekvő súlya; a nagyváros, a városi társadalom és életmód megjelenése; a népművelés és szakképzés kibővülése és kiterjedése; a tudományok elkülönülése, új tudományágak keletkezése, a növekvő tudományos specializálódás, a tudomány behatolása az élet számos területére, a kutatás és az irodalom kiterjedése; a könyvkultúra változásai, a könyvkiadás és ezzel párhuzamosan az igények sokrétűvé válása, az olvasók számának ugrásszerű növekedése, teljesen új olvasói rétegek megjelenése; az információs- és dokumentációs rendszer kialakulása. Az összes ilyen faktort nem tudjuk részletesen bemutatni, de a könyvtár intézményére gyakorolt hatásuk magától értetődő. A könyvtár funkciójában, könyvtártípusokban, szervezésben, sőt az elméletben is mélyreható változásokat feltételeztek és hoztak magukkal. A könyvtártörténetírás általános helyzete (új hatások, kontinuitás, újítás és kiegészítés a metodikában és a tematikában).

Mindezek a könyvtár intézményében bekövetkező hatások és változások fokozatosan hatnak egy bizonyos fáziseltolódással a könyvtártörténetírásra is. A könyvtár funkciójának, a könyvtártípusoknak, működésének és szervezésének változásait, valamint ezen változások okait, feltételeit és hátterét is fokozatosan bevonják a könyvtártörténetírás tematikájába. Ezek aztán a könyvtártörténetírás módszerének változásához és kiegészítéséhez vezetnek. Másrészről viszont megvan egy kontinuitás a 19. század vívmányainak, az eddigi metodikai eszközök és a témakatalógus átvételében. A forráskritika megőrzi értékét. A könyvtárak belső története, igazgatásuk története továbbra is a tematikához tartozik (ha szerepük és jelentőségük meg is változik). A neopozitivizmus a 20. század első harmadában is helyet kap még a könyvtártörténetírásban, különösen az egyes könyvtárak ábrázolása esetében. Módszerei és tematikája azonban mindenütt kiegészül. Mindezek előtt a könyvtárfejlődésnek az általános és politikatörténetbe való beágyazásával (ami bizonyos mértékben már a 19. században megtörtént), valamint az egész kultúrtörténettel való összekapcsolással. Ez a szellemtörténettel, a szellemi áramlatok történetével való összekapcsoláshoz vezet, mely különös jelentőséget nyer. További újításként jelenik meg a társadalomtörténettel és szociológiával, valamint a gazdaságtörténettel, az államigazgatás és az állami pénzügy történetével való összekapcsolás. Ezen területeken közös a könyvtártörténet összfejlődésbe való beágyazása, a háttér és kontextus megvilágítása, amely megfelel az egyes könyvtárak történetének a könyvtárak össztörténetébe való beágyazásával. A könyvtártörténet átfogó ábrázolása, melyet utoljára Denis adott a 18. században, a 20. században modern és aktuális, a könyvtártörténetírás fő műfaja lesz.

Szellemtörténeti irányzat

A két legbefolyásosabb új irányzat a szellemtörténetből és a szociológiából jön. A szellemtörténeti irány hatása korábban jelentkezik. Már a 20. század első negyedében megjelenik, a második negyedében pedig már vezető irányzattá válik (mindenekelőtt a Weimari korszakban, de valamelyest még a Nemzeti Szocialista korszakban is). Különösen a művészettörténetben és az irodalomtörténetben bontakozik ki hatása. Nevezetes képviselői Gundolf és Korff lesznek szimbolikus értékű alakjai. A könyvtártörténetben a szellemi áramlatok történetével való kapcsolat új témákat és a könyvtárfejlődés számos aspektusának elmélyült megértését segíti elő (a könyvtárfejlődés a könyvtártörténet egy százéves témájának számít, mint az állományösszetétel és -használat). A szellemtörténeti látásmód a könyvtárak nagyobb összefüggésekbe való belehelyezéséhez vezet: a könyvtárat már nem különálló szervezetként, hanem szellemi környezetébe ágyazva ábrázolja. A korszakolást objektivizálják (és függetlenítik a grófi-kormányzó személytől, vagy éppen a könyvtáros-hivatalnoktól). A kormányzástörténetet is nagyobb keretek közé helyezik. A szellemtörténeti irányzat ezzel együtt az egyes könyvtárak történetének ábrázolását sem hanyagolja el (pl. Höcker Geschichte der Universitätsbibliothek zu Berlin (A berlini egyetemi könyvtár története) 1931), de előtérbe helyezi az összegző leírásokat (csúcspont: Mehl és Hannemann Deutsche Bibliotheksgeschichte (Német könyvtártörténet) 1950). Ezen irányzat elméletírói közé tartozik Hermann Blumenthal (Zum Problem der Bibliotheksgeschichte (A könyvtártörténet problémájához) 1939), aki a szellemtörténet figyelembevételét nyomatékosan követeli, és Hans-Joachim Koppitz (Bemerkungen zur Fach Bibliotheksgeschichte in der Bibliothekarausbildung (Megjegyzések a könyvtártörténet szakhoz a könyvtáros-képzésben) 1973), aki a szellemtörténeti kapcsolódásokon kívül a szociológiai vonatkozásokra is nagy hangsúlyt fektet.

Szociológiai, társadalomtudományi irányzat

A szociológia néhány részkérdésben egy régóta létező dolog, önálló tudományként azonban csak a 19. században alakul ki, majd a 20. században a humán tudományok sok részterületének egyfajta alaptudományaként lép elő. Az egyes kultúrterületeknek megfelelően kifejlődik a szociológia néhány részterülete: például a jog-, a vallás-, a művészet-, az irodalom-, a nyelvszociológia, stb. Így már a kezdetektől várható volt egy könyvtárszociológia megjelenése is, mely azonban Németországban a 20. század közepéig még alig fejlődik ki. 1954-ben Peter Karstedt, a lübecki könyvtárigazgató utat tör ennek az új irányzatnak Studien zur Soziologie der Bibliothek (Tanulmányok a könyvtár szociológiájához) című munkájával. Az előszóban azt írja: "Ha ... a könyvtárszociológiához végzett kutatásaimat közlöm, azt csak azért teszem, mert elképesztett az a paradox tény, hogy a könyvtárat, véleményem szerint első rangú szociológiai jelenséget a szociológiai irodalom éppoly kevéssé tárgyalja, mint amennyire kevés szociológiai gondolatmenet található a könyvtárosi irodalomban." Majd folytatja, hogy "A könyvtárosok a kutatások mellett a múltban elmulasztják azokat a funkciókat kidolgozni, melyeket a mindenkori társadalmi környezet a könyvtárra és ez arra gyakorol." Könyvében Karstedt bevezetést ad a könyvtárak történeti szociológiájához, a könyvtár intézményének elvi és szisztematikus szociológiájába és a tudás- és hagyományozás-szociológiába. De kezdetben csak fokozatosan szivárog be a szociológiai látásmód a könyvtártudományba. Az amerikai magatartáskutatás következtében hatással van az ekkor keletkező könyvhasználó-kutatásra. Az össztársadalmi jelenségekre és a társadalmi formációk sorrendjére és szerkezetváltozásaira való vonatkozásban nyeri el jelentőségét a könyvtártörténet számára. Az új irányzat itt is a könyvtárak nagyobb összefüggésekbe való helyezéséhez vezet. A kutatások és ábrázolások témáihoz tartoznak általában a könyvtárak társadalmi feltételei és funkciói, a társadalmi rétegek és struktúrák könyvtárakra gyakorolt hatása és a könyvtárak társadalomra való visszahatása (részletesen: az eltartó, az olvasó és használó, a szerző, a tudós, a könyvtári személyzet, az állomány, a könyv tartalma és a tudományhagyományozás, a kivitelezés, stb. szociológiája). Az 1970-es évek könyvtár-elméletében többek között Peter Vodosek (Aufgaben einer modernen Bibliotheksgeschichtsschreibung (A modern könyvtártörténetírás feladatai) 1972) és Tibor Süle (Geschichte und Bibliotheksgeschichte (Történelem és könyvtártörténet) 1974) kardoskodik a társadalomtörténeti, szociológiai látásmód alkalmazásáért a könyvtártörténetíráson belül. Egy nyugatnémet könyvtárterv 1978-ban a könyvtártörténet következő kutatási témáit sorolja fel: "1. bizonyos könyvtártípusok, könyvtárállományok és könyvhasználó-módok keletkezésének szocio-ökonomikus faktorai és háttere. 2. Interdegrendencia a tudományos információ-igények és a különböző korszakok könyvtárai között. 3. A könyvtárosi tevékenység és a professzionalizáció története. 4. Politikai rendszerek és könyvtárrendszerek. 5. Iparosítás és könyvtárak. 6. Tudományos és technikai fejlődés és könyvtárépítés. 7. Kultúrtörténeti korszakok és a könyvtár."

Marxista irányzat

Különös hangsúlyt kap a marxista könyvtártudományban a könyvtártörténet társadalmi vonatkozásának követelése. Itt különösen a történelmi materializmus marxi tanait és a társadalmi formák és társadalmi korszakok felosztását és sorrendjét követik konzekvensen. A könyvtártörténeti és társadalomtörténeti összefüggést politikai pártossággal és olykor növekvő ortodoxiával ecsetelik. Ezen irányzat példája Wolfgang Mühle (Zur Geschichte öffentlicher Bibliotheken in Deutschland (A németországi nyilvános könyvtárak történetéhez) 1970) és Erich Siebert (Zur Geschichte der Bibliotheken in Deutschland (A németországi könyvtárak történetéhez) 1977) című munkák szolgálnak. A marxista könyvtártörténetírás közép-európai teoretikusai közül a csehszlovák Jiři Cejpeket említhetnénk (Über einige Probleme der marxistischen Bibliotheksgeschichtsschreibung (A marxista könyvtártörténetírás néhány problémájáról) 1964), és a keletnémet Alexander Greguletz Geschichte der neueren Bibliotheksgeschichtsschreibung in Deutschland (A németországi újabb könyvtártörténetírás története) című munkájával (1975).

Új publikációs- és megjelenési formák (folyóiratok, emlékkönyvek, lexikonok,
állományjegyzékek, könyvtárkalauzok, képeskönyvek, előadásjegyzetek)

A 19. századtól minden tudományban növekvő mértékben lépnek folyóiratok és folyóirat-tanulmányok a monografikus ábrázolások mellé. Ez a könyvtártudományra és a könyvtártörténetre is érvényes. A könyvtártudományi folyóiratok száma erősen megnövekedett. Könyvtártörténeti leírások és kutatások nagy részben folyóirattanulmányokként jelennek meg. A folyóirat-tanulmányokon kívül másfajta tanulmány- és publikációs formáknak is megnő a jelentősége. Különösen az emlékkönyvekben megjelenő írásoké: úgy az ünnepelt személyiségekről mint az intézmények évfordulójának alkalmából írt megemlékezéseké (pl.: az egyetemi jubileumok emlékkönyveiben az illető egyetemi könyvtár történetéről szóló részlet). Jelentős szerepet játszanak a könyvtártörténeti cikkek a könyvtártudományi szaklexikonokban. Így először Lexikon des gesamten Buchwesens (A könyves műveltség lexikona, 1935-37), ezt követően a Lexikon des Buchwesens (A könyv lexikona, 1952-56), majd a Lexikon des Bibliothekswesen (A könyvtárügy lexikona, 1969, megújítva 1974-75). Ezek a lexikonok cikkeket tartalmaznak egyes államok könyvtárairól és könyvtártörténetéről (az első még néhány kiemelt könyvtárral rendelkező városról szóló cikket is). Ehhez a sorhoz tartozik Karl Bader Lexikon deutscher Bibliothekare (A német könyvtárosok lexikona, 1925) című munkája. Könyvtártörténeti fejezeteket találhatunk az általános könyvtártanhoz írt átfogó tankönyvekben, többek között Joachim Kirchnernél (Bibliothekswissenschaft (Könyvtártudomány) 1951) és Richard Mummendeynél (Von Büchern und Bibliotheken (Könyvekről és könyvtárakról) 1950, később többször megjelent). A különlegesebb kivonatok, hagyatékok és speciális állományok nagy kollektív jegyzékei is természetesen könyvtártörténeti információk és adatok tömegét tartalmazzák. Ezen műfaj mintapéldáját kínálja Walter Gebhardt: Spezialbestände in deutschen Bibliotheken (Speciális állományok a német könyvtárakban) (1977).

Könyvtártörténetileg fontos helyi és regionális könyvtárkalauzok

Különös jelentősége van a nagy könyvtári képeskönyveknek, melyek történelmi könyvtárépületekről, könyvtárbelsőkről és az állományról készült képeket ábrázolnak és kommentálják őket: így többek között egy korábbi fejezet az épp említett Lexikon des Buchwesens-ben (A könyv lexikona) és később Margarete Baur-Heinhold önálló publikációiban (Schöne alte Bibliotheken (Szép régi könyvtárak) 1972) és Winfried Löschburg (Alte Bibliotheken in Europa (Európa régi könyvtárai) 1974). Nagy jelentőséget helyeznek az alsó és felsőbb szintű könyvtárosképző helyek írásai is. Itt is könyvtártörténeti tartalmú tanulmányok találhatók. A tanárok előadásvázlatai és a tanulók ennek megfelelő jegyzetei, továbbá az összegző könyvtártörténeti ábrázolásokhoz tartoznak még a vizsgamunkák (és néha az egyetemi disszertációk) is.

Összegző munkák I. (Milkau, Hessel)

Mindezen új publikációs formákon túl központi helyet kap a monográfia is. A monografikus leírások száma a 20. században ugrásszerűen megnövekszik. Az összegző ábrázolás műfaja a 20. században újra megjelenik és különösen nagy jelentőségű lesz. Az egész 19. században az összegző munkák szinte teljes egészében eltűntek. Most 1900 körül újra megjelenik két külső kezdeményezésre írt munkával, egész más összefüggésben: röviddel 1900 előtt Dziatzko, majd nem sokkal 1900 után Milkau tanulmányával. Dziatzko egy chicagói nemzetközi könyvtárkiállítás alkalmából áttekintést adott a porosz-német könyvtárakról, rövid történeti bevezetéssel (1893). Fritz Milkau társszerzője egy Kultur der Gegenwart (Napjaink kultúrája) című gyűjteménynek (Paul Hinneberg kiadásában) és a bevezető részben (Die allgemeinen Grundlagen der Kultur der Gegenwart (Napjaink kultúrájának alapjai) átveszi a Bibliotheken (A könyvtárak) című részt (1. kiadás 1906). A könyvtárakról, azok problémáiról, s az összkultúrában való helyükről írt fejtegetéseinek kereteiben Milkau a világ könyvtárainak történetéről is rövid áttekintést ad. Fontosabbak azonban a könyvtártörténetíráshoz fűzött első gondolatai. A fő irány szinte magától értetődően következik a gyűjtemény kiadásának céljából. A könyvtártörténet nem lehet csak az egyes könyvtárak története, hanem a könyvtárfejlődés összefüggéseit is fel kell tárni; nem szabad a részletekbe beleveszni, hanem követni kell a nagy vonalakat; a könyvtárak szellemét, kifele gyakorolt hatásukat és a tudománytörténet rájuk tett hatását is figyelembe kell venni. Mikor Milkau később a könyvtártudomány kézikönyvét megtervezi, ott is beépíti a könyvtár általános történetét. Még a kézikönyv előtt megjelenik Alfred Hessel Geschichte der Bibliotheken. Ein Überblick von den Anfängen bis zur Gegenwart (A könyvtárak története. Áttekintés a kezdetektől a jelenkorig, 1925) című munkája. Metodikailag Hessel túlnyomó részt még a pozitivizmus eszközeivel él. Munkája korábbi részletező tanulmányokra támaszkodik. Összefoglalásokat is ad és figyelembe veszi Milkau követelményeit: áttekintést ad a belső könyvtártörténetről és a közigazgatástörténetről, de kifele is pillant a szellem- és tudománytörténetre. Tartalmilag az újkoron, Nyugat-Európán, egyes nagy könyvtárakon van a hangsúly. Bár Milkau elveit még nem érvényesíti tökéletesen (Vorstius lesz majd az első), mégis nagyon nagy jelentősége van Hessel írásának a könyvtártörténetírás fejlődésében: ez az első újra önálló könyvként megjelenő könyvtártörténeti összegzés több mint 100 éve, Denis óta.

Összegző munkák II. (Csúcspont: A könyvtártudomány kézikönyve)

A Handbuch der Bibliothekswissenschaft (A könyvtártudomány kézikönyve) a német könyvtártudomány ideiglenes csúcspontja lesz. Milkau tervezi meg az 1920-as években, és 1931-42 között jelenik meg 3 kötetben. A harmadik kötet a könyvtárak világtörténetét tartalmazza. Az átdolgozásnál a könyvtártörténeti kötet terjedelme duplájára növekszik, két félkötetté bővítik (1955-57). Ez az eddig létezők közül a legátfogóbb könyvtártörténeti összegzés. Az eddig szétszórtan létező anyagokat feldolgozták, a tanulmányokat kiértékelték, további forrásokkal kiegészítették, majd állításaikat igazolták. Az eddigi metodikai eszközöket teljességükben átvették, kiegészítették és finomítottak rajta: a neopozitivizmus szolid formában; forráskritika és a kifejtés kritikája; belső könyvtártörténet is, állomány és személyzettörténet; a kultúr- illetve tudománytörténethez kötése, a szellemtörténet bizonyos hatásai. A geográfiai súlypontot (az antikon és a középkori bizánci és arab könyvtárain kívül) Nyugat-Európa képezi. Kelet- és Dél-Európát, Oroszországot és Amerikát csak futólagosan érinti. Csak egy rövid pillantást vet a más világtájak kultúrállamaira (az európai derivatkultúrákra Amerikában, Dél-Afrikában és Ausztráliában, a régi kultúrnemzetekre Észak-Afrikában és Ázsiában). Hogy egy ilyen átfogó kézikönyv azt az utóbbi fejezetet ilyen röviden elintézi, csak ma tűnhet hiánynak. Akkoriban az is nagy előrehaladás volt, hogy egyáltalán beiktattak ilyen fejezetet. Hogy a társadalmi összefüggéseket kis mértékben vették figyelembe, az is csak ma tűnik fel. Akkoriban a kézikönyv minden szempontból korának legjobbja volt, példaértékű mű. Az adatok megdöbbentő tömege és megbízhatósága azóta is túlszárnyalhatatlan. Hogy egy ilyen átfogó munkát nem képes létrehozni egyetlen ember, az kézenfekvő. A szerzőtársak nagy száma a könyv munkaökonómiai értékét mutatja. A könyvtártörténetírásban először itt alkalmazott csoportmunka is ma már egy gyakran alkalmazott munkabeosztás, mely nagy és komplikált témák specializált és egyben átfogó földolgozásánál elkerülhetetlen.

Összegző munkák III. (Vorstius, Mehl, Weinmann, Buzás)

A könyvtártudomány kézikönyvében a nemzetközi könyvtártörténet monumentális összegzései mellett megjelent néhány rövidebb tankönyvszerű áttekintés. Még a kézikönyv történeti részének megjelenése előtt, piacra kerül Joris Vorstius Grundzüge der Bibliotheksgeschichte (A könyvtártörténet alapjai) című tankönyve (1. kiadás 1935), mely tömör áttekintést nyújt a könyvtártörténetről. Hessel (a században első) összegző munkájából kiindulva alkalmazza Vorstius a Milkau által a századforduló körül felállított elveket, melyek, bár a pozitivizmusból néhány elvet átvesznek, mégis túlmutatnak azon. A szellemtörténet azóta növekvő befolyása is már nagymértékben érzékelhető. Vorstius nemcsak nagy vonalakban dolgozza ki, hanem emellett, a részleteket is több szempontból már Hesselnél jobban kifejti. Nagy korszakokra tagol, de az újkort egyes századokra is felbontja. Így létrehozott egy tankönyvet, mely több kiadást megélt és melynek a 20. századra vonatkozó részét a szerző halála után Siegsföed Joost átdolgozta és kibővítette. Ernst Mehl Die deutsche Bibliotheksgeschichte (A német könyvtártörténet) című munkája Vorstiusszal ellentétben csak egy geográfiai metszetet adott és a Deutsche Philologie im Aufriss (A német filológia vázlata, 1. kiadás 1950) című kézikönyv keretein belül jelent meg: egy fejezet ennek első kötetében, germanisztikai téma függelékeként tervezve, egy rövid, de körültekintő összegzés. Itt (és a Kurt Hannemann által szerkesztett 1957-es 2. kiadásban) éri el a szellemtörténeti iskola könyvtártörténetírásra gyakorolt hatásának csúcspontját, nem utolsó sorban a filológiának a publikációs keretek miatti közelsége folytán.

Az 1950-es évektől az 1970-es évekig a szociológiai-társadalomtörténeti látásmód általában erős befolyást gyakorol a történetírásra és kibővíti annak témakörét. Karl-Heinz Weimann Bibliotheksgeschichte. Lehrbuch zur Entwicklung und Topographie des Bibliothekswesens (Könyvtártörténet. Tankönyv a könyvtárak fejlődéséhez és topográfiájához, 1975) című munkájával az összegző műfaj határait is átlépi: a hagyományos metódusok szintézisébe integrálódnak. A külső és belső könyvtártörténet adatait az általános politikatörténeten, a helytörténeten és a társadalomtörténeten, a szellem-, kultúra-, oktatás-, tudomány- és könyvtörténeten keresztül világítják meg. Tartalmilag kettős tagolású: egy elméleti rész összefüggő hosszmetszetben mutatja be a könyvtárak általános fejlődését (struktúrák, funkciók, munkamódok, háttér); egy konkrét topográfiai rész az egyes könyvtárak történetét részletezi (regionális összefüggésben). Ez az absztrakt általános könyvtártörténet a konkrét könyvtárak történetétől való elkülönítése James Thompson A History of the Principles of Librarianship (A könyvtárosság története, 1977) című munkájában már csak a könyvtár intézményének absztrakt-általános vonatkozásait tárgyalja, az egyes konkrét könyvtáraktól teljesen eltekintve. Egyes országok könyvtártörténetének új típusát hozza létre Ladislaus Buzás Deutsche Bibliotheksgeschichte (Német könyvtártörténetével, 1975-78). Ez már nem egy rövid áttekintés mint Mehl-nél (vagy korábban Dziatzkonál), hanem egy háromkötetes monumentális alkotás, mely A könyvtártudomány kézikönyvét közelíti meg, sőt már azon is túlmutat. Ami ott egy mű egy fejezete volt, itt átfogó, önálló művé növekszik, egy könyvsorozat keretein belül. Buzás munkája a közeli jövőre modellt jelentett az ilyenfajta könyvtártörténeti munkák számára. Minden eddig feldolgozottat beépített, kritikusan hozzáállva, nagy összefüggésekbe helyezve. Minden létező metódust, újat és hagyományosat integrált munkájában.

Egyes könyvtárak bemutatása (Milkau, Löffler, Höcher, Hartmann és Füchsel)

Ahogy az összegző munkák a könyvtártörténetírás tipikus formái voltak a 20. században, úgy ezek legfontosabb műfajai maradtak az egyes könyvtárábrázolások. Egyre több részletes könyvtártörténet jelenik meg. Majdnem minden könyvtár leírása elkészül. A 20. század első felében a könyvtártörténetírás pozitivista irányzatát követik, melyet az 1890-es években több tanulmány vezetett be és mely Heinemannal érte el csúcsát. A neopozitivizmus továbbélése a részletek tömegének felhalmozását, a könyvtárigazgatástörténet komolyabb figyelembevételét, a tények forráskritikai alkalmazása melletti átfogó kiértékelését jelentette. Az anyag természetéből következik, hogy az egyes könyvtárak ábrázolása éppúgy a részletekből él, mint a nagy vonalakban való összegzés. Ez megmagyarázza, miért marad meg ezen a területen a neopozitivista alaptónus (a szó legpozitívabb értelmében), akkor is, ha az 1930-as évekkel a szellemtörténet, az 1960-as és 70-es évekkel a társadalomtörténeti látásmód gyakorol nagy hatást erre a tudományra. Ehhez a pozitivista és neopozitivista irányzathoz (ez általános- és szellemtörténeti háttérbe való beágyazással) tartoznak Adalbert Hortzschansky részletező munkái (Königliche Bibliothek zu Berlin (A berlini királyi könyvtár, 1907), a könyvtárkalauzok előadásaiból összeállítva); Fritz Milkau (Universitätsbibliothek Breslau (A wroclawi egyetemi könyvtár, 1911), a régi könyvtárpraxissal való összehasonlítással és annak kritikus megvilágításával); Wilhelm Erman (Universitätsbibliothek Bonn (A bonni egyetemi könyvtár, 1919); és Karl Löffler (Landesbibliothek Stuttgart (A stuttgarti országos könyvtár, 1923). Rudolf Höcher (Die Universitätsbibliothek Berlin. Zu ihrem 100 jährigen Bestehen (A berlini egyetemi könyvtár 100 éves fennállásához, 1931) című írásával a szellemtörténet hatása az egyes ábrázolásokban is érezhetővé válik. A II. világháború kitörése előtt nem sokkal eléri a műfaj újabb csúcspontját a Geschichte der Göttinger Universitätsbibliothek-kel (A göttingeni egyetemi könyvtár története, 1937). A könyv egy monumentális példamű, átfogó adatanyaggal egy szerzőkollektíva team-munkájával feldolgozva (Címlap: "A szerzők a göttingeni könyvtárosok", akik azonban külön-külön megnevezetlenek maradnak), Karl Julius Hartmann és Hans Füchsel kiadásában.

Egyes könyvtárábrázolások II. (Pongratz, Buzás)

Bár a II. világháború utáni egyes könyvtárábrázolások metodikailag még a háború előtti módszerekkel élnek (pl. Rudolf Bülck Geschichte der Kieler Universitätsbibliothek (A kieli egyetemi könyvtár története, 1934-54, 1960-ban posthumus kiadás), a 20. század második felének további munkái, a pozitivista és neopozitivista komponens mellé a társadalomtörténetit is hozzáveszik. Bár a Geschichte der Universitätsbibliothek Jena (Jénai egyetemi könyvtár története, 1958) is még a pozitivizmus egy késői alkotása, az adatfelhalmozás kiváló példája (adatkivonatok és forráslenyomatok egész sorával), már a szellemtörténethez is adalékul szolgál, sőt a társadalom és gazdaságtörténeti nézőpont alkalmazását is komolyan veszi. Ez (a még nem kifejezetten marxista) jénai tanulmány az egyes könyvtárábrázolások műfajának új ágának úttörő alkotása. Ebbe az összefüggésbe tartozik a Sächsische Landesbibliothek Dresden (Drezdai szász tartományi könyvtár, 1956) jubileumi kiadása is történeti fejezeteivel. A lipcsei jubileumi emlékkönyv (Deutsche Bücherei, Kiad. Helmut Rötzsch, 1962) történeti témájú fejezeteiben a társadalomtörténeti komponenst teljességgel bevonja, a marxista felfogásban teljesíti ki. Hasonló a Deutsche Staatsbibliothek (Német Állami Könyvtár) jubileumi emlékkönyve is (Horst Kunze kiadásában 1961-65). A régi berlini Porosz Állami Könyvtár 300 éves jubileuma után összesen három történeti áttekintést adott ki, az 1961-es jubileumi évben a Kelet-Berlini emlékkönyv történeti fejezeteit, marxista felfogású történeti vonatkozásait. 1965-ben Eugen Paunel Die Staatsbibliothek zu Berlin. Ihre Geschichte und Organisation während der ersten zwei Jahrhunderte seit ihrer Eröffnung (A berlini állami könyvtár története és szervezése a megnyitása utáni első két században), egy (már a háború előtt megkezdett) átfogó forrásmunka az 1661-1871-ig terjedő időszakról pozitivista-szellemtörténeti megközelítésben. És végül 1978-ban a nyugatberlini emlékkönyv Staatsbibliothek Preussischer Kulturbesitz (A porosz kultúrtulajdon állami könyvtára) ünnepi kiadás az újjáépítés megnyitására Berlinben (Ekkehart Vesper kiadásában, aki a könyvtár 1945 utáni fejlődését is megírta), az 1661-1945 közötti időszakban való fejlődéséről írt bravúros munka, Vieland Schmidt tollából, szétágazó részletek egy nagy panorámába való feldolgozása, többféle metodika felhasználásával. A fontosabb, történeti fejezetet tartalmazó könyvtári emlékkönyvekhez tartoznak továbbá: Durch der Jahrhunderte Strom. Beiträge zur Geschichte der Hessischen Landes- und Hochschulbibliothek Darmstadt (Évszázadok viharában. Adalékok a darmstadti tartományi és főiskolai könyvtár történetéhez, 1967), Die Niedersächsische Landesbibliothek in Hannover (A hannoveri alsószász tartományi könyvtár, 1976) és 500 Jahre wissenschaftliche Bibliothek in Hamburg (Az 500 éves hamburgi tudományos könyvtár 1479-1979); Von der Ratsbücherei zur Staats- und Universitätsbibliothek (Az állami és egyetemi könyvtár könyvei), Werner Kasper munkája (1979).

Megbecsült helyet érdemel a Geschichte der Österreichischen Nationalbibliothek (Az osztrák nemzeti könyvtár története) című monumentális munka (Josef Stummvoll kiadása, 1-2. rész, 1968-73). A világ egyik legrégibb és legjelentősebb könyvtára, a bécsi császári könyvtár impozáns anyagot kínál, melyet egy munkacsoport fel is dolgozott. Ez a német nyelvterület könyvtártörténetének eddigi legátfogóbb tanulmánya, mely az egyes könyvtárakat kutatja.

Az 1970-es évek egyes könyvtárakról szóló legújabb munkái közül említésre érdemes még a metodikailag és tematikailag korának csúcsán lévő két tanulmány: Geschichte der Universitätsbibliothek Wien (A bécsi egyetemi könyvtár története, 1977) az osztrák Walter Pongratz tollából és az NSZK-beli Ladislaus Buzás Geschichte der Universitätsbibliothek München (A müncheni egyetemi könyvtár története, 1972) című műve.

Tanulmányok részterületekről I.

A nemzetközi, a nemzeti és a regionális könyvtártörténet összegzésein és az egyes könyvtárakról írt tanulmányokon kívül a 20. században növekvő számban jelennek meg a könyvtártörténet részterületeihez és részaspektusaihoz írt művek. Sok különálló tanulmány jelent meg folyóiratokban, és a nagyobb összefüggések vizsgálatához illően több monográfiát is kiadtak. Így keletkeznek monografikus munkák a könyvtártörténet legkülönbözőbb részterületeihez, részben addig egyáltalán nem tárgyalt témákhoz is.

Tanulmányok részterületekről II.
(Nyilvános könyvtárak: Langfeldt, Mühle, Thauer, Vodosek)

A legjelentősebb ezen részterületek közül a nyilvános könyvtárak és a népi könyvtárak témája. Meglepő, milyen sokáig hagyták figyelmen kívül a könyvtár intézményének ezen ágát. Ennek több oka is lehetett. Mindenek előtt, hogy maga az ilyen típusú könyvtár viszonylag későn keletkezett, s kezdetben egyáltalán nem érzékelték történeti jelentőségét. Ezenkívül, mert a korai népi könyvtárak nagyon kicsi könyvtárak voltak s így érdemtelennek tűntek arra, hogy történetüket önmagában megírják. Másrészről pedig, mert éppen a 19. században és a 20. század elején uralkodnak el a könyvtártörténetírásban az egyes könyvtárábrázolások. A könyvtártörténeti összegzések újbóli megjelenésével a nyilvános könyvtárak felé irányul a figyelem, ha még nem is különösen nagy mértékben. Ez pedig többek között azzal magyarázható, hogy a könyvtártörténettel foglalkozók sokáig túlnyomó többségben a tudományos intézményekből érkeztek, és a két könyvtárágazat integrálása sokáig nem következett be. A 20. század folyamán aztán létrejön ez az integrálódás és tudatossá is vált. A nyilvános könyvtárak könyvtártörténetéről író szerzők száma is folyamatosan növekszik. Az egyik első átfogó munkát nyújtja Johannes Langfeldt a Handbuch des Büchereiwesens (Könyvtárak kézikönyvével, 1965-76). A történeti rész (az 1. félkötetben, 1973-ban lezárva) a világ könyvtárainak általános történetét tárgyalja az előtörténettől (ókor, középkor és korai újkor), a korai történetén keresztül (a felvilágosodás korától), a 19. és 20. századig, első sorban Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, különös tekintettel a német nyelvterületre. Az adatok összegyűjtése ezen munka legfontosabb célja, amit nem értékelhetünk eléggé. Mégis sok minden marad a jövőbeli kutatások számára, hézagokat kell kitölteni, további területeket feldolgozni, szellem- és társadalomtörténeti összefüggéseket megállapítani. Die Kurze Geschichte öffentlicher Bibliotheken in Deutschland című monográfiájában (A német nyilvános könyvtárak rövid története, 1970) Wolfgang Mühle Közép-Európa egy szűkebb területét foglalja egy tanulmány keretébe (Tanlevél a szaktanulmányok részére, NDK). Új felfogásban tárgyalja a témát Erich Siebert a Kurze Geschichte der Bibliotheken Deutschlands (Németország könyvtárainak rövid története) című tanulmányában (1977). Mindkét felfogás szerint szoros kapcsolatban van a nyilvános könyvtárak története a tudományos könyvtárakéval. Ebben rejlik a tanulmányok érdeme. Társadalmi összefüggésekre mutatnak rá (kifejezetten pártosan) marxista interpretációban. A tanlevél rövid és a kézikönyv masszívabb formája között helyezkedik el Wolfgang Thauer és Peter Vodosek munkája: Geschichte der öffentlichen Bücherei in Deutschland (A németországi nyilvános könyvtárak története, 1978). Ez a kiegyensúlyozott, átfogó, mégis részleteiben is jól megformált összegző tanulmány tökéletes egységben mutatja be a legfontosabbat: a könyvtárfejlődés adatait, a szervezési formákat és irányzatokat, a heterogén célokat, az általános- és politikatörténet, gazdaságtörténet, szellem- és kultúrtörténet, különösen a könyvtárak szempontjából fontos oktatástörténet és mindenek előtt a társadalomtörténet hátterével. Ebben az ágazatban a forráskritika erősen áttolódik az adatokról a programok, tudósítások, felhívások, pamflettek felülvizsgálatára, melyek kiértékelését részben ezen munkában vitték véghez, részben (a kutatások és előmunkák időközben fejlettebb stádiumában) éppen előkészítették.

Részterületek bemutatása III.

Ezeken a tanulmányokon kívül több kutatást is végeznek az egyes könyvtárak aspektusaihoz, adataihoz, irányzataihoz, a nagy felzárkózás- és feldolgozásigény miatt gyakran a források bibliográfiájával és forráselemzéssel egybekötve. Például Peter Vodosek Vorformen der öffentlichen Bibliothek (A nyilvános könyvtár előformái, 1978); Karl-Wolfgang Mirbt Pioniere der öffentlichen Bibliothek (A nyilvános könyvtár úttörői, 1969); Wolfgang Mühle Zur älteren Bücherhallenbewegung als Beginn der deutschen Volksbücherei im Zeitalter des Imperialismus (A régi könyvtármozgalmak, azaz az imperializmus korabeli német népi könyvtárak kezdetei, 1968), Wolfgang Thauer Die Bücherhallenbewegung (A könyvtár-mozgalmak, 1970); Tibor Süle Bücherei und Ideologie. Politische Aspekte im Richtungsstreit deutscher Volksbibliothekare (Könyvtár és ideológia; politikai aspektusok a német népi könyvtárosok vitájában, 1972).

Más témákhoz is jelentek meg tanulmányok; például Regionalbibliotheken der Bundesrepublik Deutschland (Az NSZK területi könyvtárai) című gyűjteményben (1971) a tudományos városi könyvtárakról és a tartományi könyvtárakról, történeti fejezetekkel. Egyes könyvtártörténeti korszakokat vizsgáltak; például Heinrich Kramm Deutsche Bibliotheken unter dem Einfluss von Humanismus und Reformation. Ein Beitrag zur deutschen Bildungsgeschichte (Német könyvtárak a humanizmus és a reformáció hatása alatt, 1938), az 1930-as évekre jellemző szellemtörténeti látásmóddal. A társadalomtörténeti nézőpont aktuálissá teszi az olvasóközönség szokásainak történetét kutató részterületeket is. Ide tartozik például Rolf Engelsing Der Bürger als Leser. Lesergeschichte in Deutschland 1500-1800 (A polgár mint olvasó. Az olvasóközönség szokásainak története Németországban 1500-1800-ig, 1974) és Günter Erning Das Lesen und Lesewut. Beiträge zu Fragen der Lesegeschichte (Az olvasás és az olvasói láz. Adalékok az olvasóközönség történetének kérdéseihez, 1974). A könyvtárosoknak, akiket eddig az egyes könyvtárábrázolások műfajának keretei között említettek meg, most önálló írásokat áldoztak: például Kurt Tantz Die Bibliothekare der churfürstlichen Bibliothek zu Cölln an der Spree (A kölni grófi könyvtár könyvtárosai, 1925; a berlini állami könyvtár számára); Richard Schmidbauer Die Augsburger Stadtbibliothekare durch vier Jahrhunderte (Az augsburgi városi könyvtárosok négy évszázada, 1963); Richard Mummendey Die Bibliothekare des wissenschaftlichen Dienstes der Universitätsbibliothek Bonn (A bonni egyetemi könyvtár tudós könyvtárosai, 1968). Néhány könyvtártörténeti leírás esetében az általános-adminisztratív oldal egészen előtérbe kerülhet, így a belső szervezés, az államigazgatással és pénzügyi igazgatással való kapcsolat, a tulajdonképpeni könyvtárigazgatás és állománytörténet teljesen háttérbe szorul: így Werner Ohnsorge levéltáros írásában, Zweihundert Jahre Geschichte der Königlichen Bibliothek zu Hannover (A hannoveri királyi könyvtár 200 éves története, 1962) című munkájában. Emellett rengeteg tanulmány született a könyvtárigazgatás egyes területeihez, a könyvtárépítés történetéhez, az állománytörténethez, stb. Néhány közülük monográfiaként jelent meg, több pedig újságcikként.

A könyvtártörténetírás története

A német könyvtártörténetírás a koraújkori kezdetektől a 20. századig hosszú utat járt be és állandóan fejlődött, maga is történelemmé vált. A publikációk száma (melyből ezen tanulmány kereteiben csak néhányat emeltünk ki), a tematika szélessége, az apróságok tömege, az irányzatok váltakozása, a módszerek sokrétűsége, differenciáltsága és finomítása - mindez már önmagában is a történetírás tárgyává teszi a történetírást. Egy rövid, de nagyon precíz áttekintést ad Hans Lülfing Zur Entwicklung der deutschen Bibliotheksgeschichtsschreibung (A német könyvtártörténetírás fejlődéséhez) című tanulmányában (1942/43). 17. és 18. századi egyes könyvtártörténeti ábrázolásokkal kezd, a hangsúlyt a 19. és a 20. század elejére helyezi. Írása a klasszikus történettudomány elvein és az 1930-as évek metodikai helyzetén alapszik: pozitivista, forrásokból dolgozó, beágyazva az általános politikatörténetbe, a szellemtörténetbe, a társadalomtörténet első nyomaival. Egy időszakot vizsgál Alexander Greguletz. Zur Entwicklung der deutschen Bibliotheksgeschichtsschreibung, vom Übergang zur monopolkapitalistischen Entwicklung bis 1945 (A német könyvtártörténetírás fejlődéséhez, a monopolkapitalista fejlődésbe való átmenettől 1945-ig, 1975, Humboldt Egyetem, Berlin) című disszertációjában a 19. század közepétől a 20. század közepéig tartó időszakot vizsgálja, s jobban el tud merülni a részletekben ilyen keretek között, mint Lülfing, gazdagítja a metodikai eszköztárat a társadalomtudományos komponenssel, a marxista álláspont óvatos interpretációjával. Ezen tanulmány írója mindkét történeti munkának köszönettel tartozik a sokoldalú ösztönzésért.

Tanulmányunk egy problémás helyzetre reagál: az elméleti vita és a történelmi kutatás közti távolságra és az aktuális és a történelmi olvasáskutatás egymásmellettiségére. 1970 óta számos elméleti javaslat született recepcióesztétikai, kommunikáció-cselekvéselméleti és szociológiai alapokon szövegértelmezési problémák, az olvasás funkciói és hatása területén anélkül, hogy - kivételektől eltekintve - termékeny párbeszéd jött volna létre a történeti olvasáskutatással. Az elméletek és modellek kevéssé vették tekintetbe a történeti olvasáskutatás ismeretállományát, valamint magát az olvasási szokások történetiségét; az áthagyományozott anyagra figyelő történészek pedig ritkán használták az elméletek problémamegadással és strukturálással kapcsolatos javaslatait. A könyvpiac - és olvasáskutatás és a történeti olvasáskutatás is eléldegélnek egymás mellett. (A könyvpiac és olvasáskutatás - gyakran az empirikus társadalom- és véleménykutatás eszközeivel - a jelenlegi olvasási magatartásokat vizsgálja.) Ezért próbálkozom azzal, hogy a történeti olvasáskutatás munkaterületének néhány fontos aspektusát bemutassam. A tanulmány elején a kérdések azt vizsgálják, hogy a kutatást milyen szempontból érdekli az olvasó, melyek az olvasástörténeti tanulmányok elméleti megalapozásának lehetőségei, és végül hogyan adható meg az olvasó fogalma, ami mindezen vizsgálatok alapjául szolgál. Az egyes problémakörök kibontásakor további elméleti kiindulópontokra is utalok, melyek esetleg termékenyek lehetnek a kérdés tárgyalásakor.

Mivel a könyv több könyvtártörténeti tanulmányt is tartalmaz, a könyvtár területén belül nem foglalkozom az olvasó és a könyvtárlátogató kutatásával. Nem érintem az újságok és a folyóiratok közönségének kutatását sem, amely tudománytörténeti és elméleti okokból külön tárgyalást kíván. Emiatt nem esik szó az olvasókörökről sem. A példák nagy része a 18-20. századból, a munkaterületemből származik. A szakirodalmi utalásoknál csak példányokat említek, hogy a megjegyzéseket így elfogadható keretek közt tartsam.

Kérdések az olvasó kapcsán

Az olvasó kapcsán - a probléma felvetése és a kutatási szempont szerint - mások és mások a kutatási érdekek. Jelenleg legalább négy kérdésfeltevés időszerű.

Az olvasó, mint aki a szövegnek jelentést ad. Az irodalomtudomány azzal, hogy az olvasó felé fordult, az olvasói tudatban ismerte fel a szövegek jelentéskonstitúciójának helyét. Az idetartozó jelnyelv- és irodalomelméleti kutatások a megértési folyamatban a szöveg és olvasó együttműködésére koncentrálnak.

A szöveg hatása az olvasóra. A hatások alatt a "befogadó viselkedési módjának, beállítottságának, véleményének és ismereteinek a megváltozását" értjük, "amelyeket a médiumok tartalma idéz elő." H. M. Krepplinger szerint egy tényt akkor tekinthetünk az olvasás hatásának, ha ez utóbbi a tény keletkezésének funkcionális előzménye. Háztartások könyvállományának, könyvtárállományok vagy könyvkölcsönzések összetételének vizsgálata felvilágosítással szolgálhat a tulajdonos illetve a használó ismereteiről, véleményéről és beállítottságáról. A dokumentumként kezelt olvasmányanyagok felvilágosítást adnak az olvasó tudásanyagáról, tájékozódási irányairól, értékeiről, normáiról. Hogy az olvasmánytartalmat ne vetítsük egyszerűen az olvasó tudatára, mindenesetre tekintetbe kell vennünk a befogadók olvasási magatartását és feldolgozási tevékenységét. Szövegfajták- és olvasói csoportok összefüggése. A kultúrszociológia összefüggést állít fel "a szociális helyzet és kulturális produkció között" azáltal, hogy "a szociális csoportokat kulturálisan, vagy a kulturális termékeket szociális szempontból" próbálja leírni.

Ilyesféle összefüggéseket tart Schüking is szem előtt Az irodalmi ízlésképződés szociológiája című művében, mikor egy bizonyos művészi irányzatról beszél, "mely emberek mentalitásán" alapul. Ahol sikerül egy kulturális csoport vagy réteg olvasmányanyagát és olvasási magatartását rekonstruálni, kijelentéseket tehetünk azok olvasási szükségleteiről vagy elvárásairól. Ehhez már közel áll az olvasmányok társadalmi funkcióinak kérdése. Vizsgálni kellene, hogy "a művészeteknek, mint a társadalmi tudat formáinak milyen funkciója van valójában a társadalom, a szociális kapcsolatok, és a viselkedésmódok szellemi reprodukciójában, az egyes osztályok, rétegek, csoportok és egyének szellemi életében". Ez a rendkívül igényes problémafelvetés azonban magában rejti - legalábbis történeti vonatkozásában - annak a veszélyét, hogy a funkcióra vonatkozó feltevéseket társadalmi modellekből vezetik le és azok nem igazolhatók a rendelkezésre álló adatok általánosításaként.

Az olvasó, mint a könyvek vásárlója, kölcsönzője és használója. A könyvpiackutatást elsősorban a (potenciális) vevő érdekli, a könyvtártudomány a használótól indul el. Ezek a kérdésfeltevések az olvasót egyszer a cselekvések alanyaként, máskor inkább tárgyaként tüntetik fel. Az olvasás aktusa során olvasó és szöveg, értelmező és értelmezendő anyag találkoznak. "Az olvasók egyszerre cselekvők és befogadók; a művek ugyanakkor irányítják is (az értelmezendő anyag közvetítésével) e tevékenységet". Hogy a megértési és feldolgozási folyamatot a szöveg vagy az olvasó determinálja-e - és hogy milyen mértékben - csak a társadalmi és kulturális szituáció ismeretében határozható meg és előzetes elméleti döntésektől függ. A történeti olvasáskutatás számára e probléma vonatkoztatási keretét az olvasás, "mint kulturális tevékenység története" adja.

Az elméleti alapozás lehetőségei - az olvasóhoz való fordulás az irodalomtudományban

A 70-es évek elején kezdetét veszi - először az NSzK-ban, kevéssel utána az NDK-ban is - egy széles elméleti vita az olvasás jelentőségéről a szövegértésben és az irodalom fejlődésében, mely kivezetett a mű interpretációjára irányuló tudományos gyakorlat zsákutcájából. "A szubsztanciális mű ideáljától a művészet saját történelmi tapasztalata és társadalmi funkciója által való meghatározásához való lépésével azonos jelentőségű az értelmező (olvasó, publikum) behelyezése régóta fenntartott jogaiba". A Jauß és Iser által megalapozott recepcióesztétikában az irodalmi szöveg jelentése "a szöveg és az olvasó interakciójának terméke", ami az olvasás folyamatában jön létre. Gyakran elevenítik fel a Mukarovsky által szétválasztott "artefakt" és "konkretizáció" fogalmakat és a szöveget az értelmező perspektívájából mint a struktúrák és a velük korreszpondáló jelentések lehetőségének feltételét határozzák meg. Ebben az értelemben tette N. Groeben az empirikus irodalomtudomány kutatási tárgyává "a formálstrukturális nyelv- és szövegkarakterisztikák (fonológiai, szintaktikai, szemantikai konstrukciók) és az értelmező magatartása, illetve a szövegfeldolgozás közti kapcsolatot".

Az olvasó különböző meghatározásainak a segítségével tendenciákat és irányokat különböztethetünk meg. H. Link a recepciókutatás mezőjét "az implicit olvasót kutatási tárggyá tévő recepcióesztétikára" és "a reális olvasót vizsgáló recepciótörténetre" osztja fel. Az implicit vagy absztrakt olvasó fogalma alatt "a szövegben meglevő, az olvasási folyamatot lehetővé tévő normát értjük", vagy "azt a tudatot, amely egy adott szöveg adekvát recepciójának az előfeltétele". Az absztrakt olvasó "az absztrakt íróval párhuzamosan létrehozott konstrukció, "a szöveg összes eljárásának és tulajdonságának integrációs pontja". Tehát nem olvasási folyamat eredménye, hanem a reális olvasóval szemben mint norma jelenik meg. Joggal vált elfogadottá az a vélemény, hogy az implicit olvasó főleg Iser által képviselt felfogási módja elzárja az irodalmi művet "az olvasó jelentésmeghatározó funkciójának explicit és szisztematikus figyelembevételétől", és igazolja a mű immanens interpretációit. A történeti olvasáskutatás elméleti megalapozásánál elsősorban a társadalomtörténeti, kommunikáció- és cselekvéselméleti irányultságú kiindulópontok jönnek számításba. G. Grimmtől származik "a társadalomtörténeti irányultságú recepciókutatás modellje", "amelyben az értelmező alany, mint társadalmi cselekvő határozza meg a kérdezés szempontját". A kutatási érdeklődés ekkor "az irodalmi struktúra és a politikai-társadalmi kontextus kölcsönös összefüggésére irányul a recepciók közvetítése közben". A kommunikáció-szociológiai recepciókutatás, amit H. U. Gumbrecht javasolt, hasonló feladatokat állít maga elé. Történelmi rekonstrukcióra törekszik azzal a céllal, hogy az egy szöveghez fűződő, a különböző - történelmileg és társadalmilag közvetített - recepciókészséggel rendelkező olvasók által létrehozott különböző értelmezések feltételeit megértse". A 'szöveg' - 'olvasó' pólusokhoz való függéstől leginkább a cselekvéselméleti modellek szakadnak el. S. J. Schmidt Empirikus irodalomtudomány című munkájában az irodalmat társadalmi cselekvésterületként gondolja el, az értelmezés folyamatát pedig mint "szociális kontextusokban történő szociális cselekvések egy bizonyos formáját".

Jauß eredetileg azt javasolta, hogy egy mű hatását az "elvárások vonatkozási rendszerének" a hátterével elemezzék, amely minden műnél megjelenése történelmi pillanatában a következőkből származik: "a műfaj előzetes ismerete, a korábban ismert művek formája és témája, a költői és a gyakorlati nyelv közti ellentét". Jauß az elváráshorizont koncepcióját később tudomány- és szerepszociológiával egészítette ki. "Az irodalmon belüli, a mű által implikált elváráshorizont rekonstrukciója" mellé "az irodalmon kívüli, az adott világ által közvetített elvárások, normák és szerepek analízise lép, melyek mintegy előre kijelölik a különböző olvasói rétegek esztétikai érdeklődését és amelyek ideális forrásismeret esetén a történelmi-gazdasági szituációra is visszavezethetők". Ez a javaslat - az esztétikai írásbeliségen messze túlmenően - megnyitja az utat ahhoz, hogy a recepció egyéneken túlmutató feltételeit sorra megvilágítsuk: az adatoktól kezdve, amelyeket magából a műből nyerünk, az értelmező irodalmi kompetenciáján keresztül, a társadalmilag előre kijelölt olvasói szerepekig, az olvasási szituációig, az olvasás idejéig és az olvasói funkcióig az olvasó egész szocio-kulturális feltételrendszeréig. A súlypontokat eközben különbözőképpen jelölhetjük ki. Schenda "elvárástérről" beszél, és "az olvasótábor előzetes esztétikai tapasztalatai" mellett ide sorolja elsősorban az aktuális "társadalompolitikai problémaszituációt". Ha a "'gyakorlati élet' szerepének prioritásából indulunk ki és nem az irodalmi tradíció szerepéből a recepció folyamatában", akkor feladatunk az, hogy a történelmi kontextusokat, amelyek bizonyított szignifikáns kapcsolatban állnak az irodalmi recepcióval, rekonstruáljuk (rétegbeli hovatartozás, műveltség, jövedelem, nem, kor etc.).

Vitatott, hogy mennyire van szüksége a recepciókutatásnak egy adekvát olvasat mércéjére, és mennyiben beszélhetünk egyáltalán a szövegek helyes vagy rossz megértéséről. Pragmatikus Gumbrecht javaslata, hogy egy adott szövegértelmezést csak "konstans összehasonlítási - háttér" funkciójában használjunk, "amely előtt leírhatók a különböző értelmezések különbségei és azok, mint a szöveg konvergenciáinak eredményei különböző interpretációs diszpozíciókkal értelmezhetők". A hasonlítás háttereként a "mindenkori szerző által (sugalmazott) értelmezést" választani mindenesetre csak irodalmi cselekvésmezők esetén előnyös, ahol az író szerepe világosan körülhatárolt. Az "értelmezés(recepció)-interpretáció szétválasztása az olvasó-kutató megkülönböztetés alapján", melyet az empirikus irodalomtudomány követel, a történeti olvasáskutatásban végrehajthatatlan. A tudós, ha hipotéziseket akar felállítani "az olvasó megértési cselekvéseinek motívumairól, és a műben nyert tapasztalatok jelentéséről mint az olvasó későbbi cselekedeteinek motivációs részeiről", nem jut túl "a történelmi értelmezési folyamat szimulálásának a problémáján". A történeti olvasáskutatás tapasztalataivá tételének lehetőségei mindazonáltal messzemenően adottak, ha e folyamat alatt a következő dolgokat értjük: (1) metodológiai szabályok felállítása, "amelyek struktúrája megengedi a falszifikálhatóságot és az interszubjektív felülvizsgálhatóságot" és (2) "használható kutatási módszerek" kifejlesztése, hogy "elegendő adatbázis álljon rendelkezésre hipotézisek nyerésére és felülvizsgálására". Hogy ehhez a célhoz közelebb jussunk, az adatszerzés folyamatát és a vizsgálati mező strukturáltságát lehetőség szerint elkülönítve kell kezelnünk, hogy a konkurens elméleti javaslatok adatai rendelkezésünkre álljanak. A történelmi rekonstrukcióknak is a megértési cselekvésekről szóló explicit elméleti javaslatokra kellene épülnie, még ha kérdéses esetekben gyümölcsözőbb is lenne, ha érdekes kérdésekre tudományelméletileg kevésbé kifogástalan úton nyert válaszokkal felelünk, mintsem érdektelen kérdésekkel és egzakt felülvizsgálható válaszokkal.

Az aktuális és a történeti olvasáskutatás

Az aktuális olvasáskutatást először elsősorban népi és munkáskönyvtárak könyvtárosai, a nép- és ifjúságművelés képviselői, valamint pedagógusok és pszichológusok fejlesztették; ehhez járultak még kiadói érdekek. A századforduló óta az adattömeg egyre nagyobb lesz. Az aktuális olvasáskutatás eredményei idővel gyakran erős bizonyítékú történelmi dokumentumokká válnak. Történelmi forrásként való használatuk mindenesetre feltételezi, hogy az adatnyerés technikáit, az adathalmaz gyakran érdekek által meghatározott és értékeket felállító előkészítését és interpretációját, valamint a vizsgálat teljes bázisát kritikai vizsgálat alá vonjuk. A forráskritika alapjain így esetről esetre lehetővé válik egy másodlagos analízis.

A könyvpiac keretein belüli olvasáskutatás az 50-es évek NSzK-jában veszi kezdetét. A közvélemény-kutatás részterületeként határozza meg önmagát, melynek feladata az olvasási szokásoknak és -magatartásoknak, az olvasó nyomdatermékekkel szembeni viszonyának, valamint a médiumokkal szembeni magatartása szabadidős tevékenységébe való beágyazódásának a vizsgálata. Míg az olvasó sokáig elsősorban mint könyvvásárló volt az érdeklődés tárgya, a 70-es évek közepétől a haszonszempont (uses and gratifications approach) nyert teret. Az irányító kérdés értelmében "mit is kezdenek az emberek a tömegtájékoztatás kínálatával" a médiumok által közvetített kommunikáció szubjektív hasznáról van szó. Amennyiben a való élet aspektusai bekerülnek a vizsgálatba, az életmód, szokások és életstílusok területei jönnek szóba. Az aktuális olvasáskutatás központi módszerei - megfigyelés, kikérdezés és teszt - kimaradnak a történeti olvasáskutatás terepéből. A történelmi források azonban részben maguk is tartalmaznak olyan adatokat, melyek megfigyelésekből, kérdésekből és (az empirikus olvasáskutatás elterjedése óta) tesztekből is származnak. H. F. Foltin a megfigyelési adatokhoz a kiadási példányszám adatait és a könyvek kölcsönzési gyakoriságát, "a könyv sikerének társadalmi és kommerciális faktorait" (ár és a könyv kivitelezése), a kiadó tekintélyét és reklámját, az olvasó oldalán a könyvhasználat közbeni viselkedést, valamint további, a történeti olvasáskutatás számára gyakran teljesen hozzáférhető adatokat számítja.

Az aktuális olvasáskutatás számára az olvasó jelentése megegyezik összes lehetséges megjelenési formájának absztrakt összegével, azaz az olvasó a nyert adatok vonatkoztatási pontja és integrációs alakja. A történelmi olvasó forráskritikai és metodikai úton az áthagyományozott anyagból nyert adatok alapján létrehozott konstruktum. 'Az olvasó' mint konstruktum választott ismertetőjegyek tekintetében mind az aktuális, mind a történeti olvasáskutatásban (rétegbeli hovatartozás, műveltség, nem, kor stb.) általánosított, funkcionális szempontból pedig egy tisztázandó összefüggésre lett vonatkoztatva (az olvasó, mint a könyvek vásárlója és használója, mint irodalompedagógiai vagy irodalompolitikai eljárások, mint véleményalkotási folyamatok alanya és tárgya, mint a szövegek értelemadó része etc.). Az olvasás funkciójáról vagy hatásáról felállított feltevések explicit vagy implicit módon meghatározzák az adatok kiválasztását és elrendezését, ezáltal beletartoznak az 'olvasó' konstruktumba. Az 'olvasó' mindenkori konstrukciójának explikálnia kell elméleti alapjait s felülvizsgálható szociológiai és pszichológiai vizsgálatok alapján kell létrejönnie. Nem szabad, hogy a történelmi olvasó csupán csak "mint a kutató explikált előzetes hermeneutikai megértése" (H. G. Kemper) álljon a rendelkezésünkre. Egy tudós által, annak szakismerete alapján egy olvasónak tulajdonított irodalmi kompetenciát vagy értelmezési diszpozíciót - amennyire azt az anyag megengedi - olvasástörténeti forrásokkal bizonyítani kell.

Az aktuális olvasáskutatás kérdésfeltevései hasonló súllyal esnek latba a történeti olvasáskutatásban is. Megválaszolásuk függ a forrásoktól, és csak akkor teljesen lehetetlen, ha a megfigyeléseket vagy a teszteket eleven anyagon kell elvégezni. A történeti olvasáskutatás logikai eljárásainak és módszerbeli szabályainak rendszeréhez körülbelül a következő kérdések szolgálnak alapul: (1) ki (a lakosság mely részhalmazai) olvas (olvasnak) könyveket, milyen indítékból, illetve milyen célzattal, milyen időráfordítással? (2) ki (a lakosság mely részhalmazai) vásárol (vásárolnak) könyveket, milyen indítékból és milyen használatra, mekkora tételben és milyen anyagi ráfordítással (a jövedelem, a háztartási pénz függvényében)? (3) hol (beszerzési források), milyen úton (beszerzési módok) kölcsönöznek vagy adnak el könyveket? (4) Milyen szociál-statisztikailag megragadható faktoroktól függ a könyvvel szembeni viselkedés (rétegbeli hovatartozás, műveltség, foglalkozás illetve tevékenység, jövedelem, lakóhely, nem, vallás, kor stb.)? milyen szerepet játszik a könyv a különböző lakossági csoportok tudatában? Milyen megítélése van az olvasónak, jár-e az olvasással társadalmi presztízs? Hogyan sorolódik be az olvasás a napi-heti-évi teendők közé (olvasás munkaidőn kívül, ünnepnapokon, szabadság alatt, télen)? Hogyan feleltethető meg egymásnak az olvasás extenzitása és intenzitása, valamint az előnyben részesített olvasmányok és az életciklus? Milyen szerepet játszanak a szociális kapcsolatok és milyet a (fel)olvasás, az olvasmány, mint a család, a ház, kisebb csoportok beszédtémája és mely más médiumok kínálatával és szabadidős tevékenységekkel konkurál az olvasás?

Az olvasási magatartás és annak szociokulturális differenciálása

Az olvasás "a társadalmi magatartás egy megjelenési formájaként elemezhető". A. Walter az olvasási magatartást úgy definiálta, mint "az olvasó viselkedését az irodalmi mű olvasása előtt, alatt és után"; tehát nemcsak az olvasási aktust vonja be a meghatározásba, hanem a könyvhöz, általában az olvasáshoz, az egész irodalmi folyamathoz való viszonyt is. A magatartás indikátoraiként a viselkedés intenzitása (az olvasás szubjektív jelentésfoka), a magatartás frekvenciája (az olvasmány kvantuma (mennyisége), a magatartás iránya (az olvasmány kiválasztása). D. Sommer ugyanebben az értelemben használja a beállítottsági intenzitást, a beállítottsági frekvenciát és az irodalmi érdeklődés irányítottságát. A történelmileg variálódó olvasási formákat, olvasási módokat és olvasási szokásokat mint komplex viselkedésmodalitásokat írhatjuk le, amelyekbe beletartoznak a megnevezett indikátorok (mutatók). A történeti olvasáskutatás különösen a hangos és halk olvasás, valamint az intenzív és extenzív olvasás közti különbséget vizsgálja, "mint ugyanazon társadalmon belüli kulturális differenciálás jegyeit, mint két alapjárás egymásrakövetkezését". Az intenzív olvasás kevés könyv, elsősorban a Biblia (reformátusoknál), az áhítatok és az erkölcsnemesítő irodalom ismételt olvasását jelenti. Az olvasók együttéltek a könyvekkel és örökül hagyták azokat. A könyvvel való kapcsolat szabályozott és részben ritualizált volt, úgyhogy az ismételt olvasás nagy reproduktív erőt fejthetett ki. Extenzív olvasáson több irodalmi szöveg olvasását értjük, amelyeket privát körben, halkan, egy személy olvas. Ez az olvasás világi is egyben, mivel az olvasási alkalmak leváltak a vallásos, egyházi és családi szokásokról, és mivel elterjedt a nyomtatott dolgokhoz fűződő fesztelen, elfogulatlan viszony. Az extenzív olvasási szokások következtében a szórakoztató irodalom területén megszűnnek a rendi határok. Ugyanabban a kommunikációban különböző társadalmi rétegek találkozhatnak.

A régi olvasási szokások a legtovább az alsóbb rétegekben tartották magukat. Az egyházi-ortodox nemesség és polgárság, különösen emancipált köreik, konzervatív módon tartják életben őket. A művelt rétegekben a különbségtétel értékbeli kritériummá vált: a 'magas' irodalmat (szépirodalmat) gyakrabban illik olvasni. Értékéről az dönt, hogyan állja meg ezt a próbát. Az a hevesség, amellyel az extenzív olvasástól a világi olvasásra való áttérés a 18. század utolsó harmadában végbement, az "olvasók forradalma kifejezéshez" vezetett. A változásoknak a korra jellemző nyugtalanság volt a következménye: az 'átállók' elvárási magatartásokat és olvasási szokásokat vittek át másképpen szerkesztett és megírt szövegekre. Így lett Goethe 'Werther'-jéből (1774) az olvasási őrület díszpéldánya, mivel az olvasók esztétikai távolságtartás nélkül életük irányadójaként és segítőjeként használták. A "Werther-láz" ugyanakkor első jele az extenzív olvasással megjelenő divathullámoknak, amelyekben a piac törvényeinek megfelelő prototípusok variálódnak és használódnak ki. A kutatás számos további, szociokulturálisan kevésbé mélyreható magatartásmódra utalt. "A beszélt szó túlsúlya a kispolgár - és egyáltalán a 'nép' - mindennapjaiban, munkájában kiegészül az okuláris (a látásra vonatkozó) dolgok jelentése által. R. Schenda az alsóbb szintekre vonatkoztatva "félirodalmi folyamatok (felolvasás, prédikáció, kátéoktatás, vásári énekesek vagy színházi társultok piaci fellépései etc.) által történő irodalmizálódásról" beszélt. Polgári- és munkáskörökben a felolvasás mellett az értelmezés meghatározó körülményei, még a közös olvasás, az előadás, a szavalás és a mind otthoni mind egyesületbeli éneklés. Th. Koebner 'a szabadban való olvasás rituáléját' annak a környezettől való elfordulását, a 18. századi egyetemi végzettségű polgárok életproblémájaként elemezte. Ezek a vizsgálatok az olvasási magatartást többé-kevésbé szociális faktorokra mint rétegbeli (csoport- és osztály)helyzet, szocializációs-feltételek, műveltségi fok, tevékenység vagy foglalkozás, nem és kor vezetik vissza, olyan szituációk után kutatnak, amelyekben olvasnak, és megpróbálják az olvasás motivációit, funkcióit, határait részben rekonstruálni.

Az olvasó feltételrendszere - Recepciós képesség és időköltségvetés

A viselkedést irányító tényezők összefoglalására - amelyek az olvasást mint kulturális gyakorlatot határozzák meg - több fogalom is kínálkozik. M. Neumann "a társadalom, ennek osztályai, csoportjai, rétegei tudatának konkretizációit az irodalommal összefüggő problémák vonatkozásában" többek között "társadalmi recepciósmódokként" határozza meg. Ezek tudattartalmakra korlátozódnak (gondolkodásmódok, értékelési normák), amelyek az irodalomról szóló mindenkori, korhoz kötött beszélgetésből vonhatók le. Hasonló módon következnek az "irodalom" fogalmából, azaz az irodalomról való társadalmi tudásból G. Sasse számára a recepciós aktus transz-szubjektív faktorai. Az S. J. Schmidt által javasolt fogalom a "recepciós képesség" ezzel szemben a szocializációs és a művelődési folyamatokat hangsúlyozza azáltal, hogy "a képesség kifejlődésének társadalmi feltételeire" kérdez rá, mely képessé tesz "az irodalomban való részvételre". A legszélesebb vonatkozási keretet a "feltételrendszer" koncepciója adja. Az "A" recipiens egy értelmezési aktus végrehajtására alkalmas feltételrendszere tartalmazza "A" minden általános és speciális képességét, szükségleteit, intencióit és motivációit, minden 'nyelvi' és 'enciklopedikus ismeretét', a szociális konvenciók ismeretét, amelyeknek "A" (tudatosan vagy tudattalanul) engedelmeskedik, normákat és értékeket, amelyeket "A" belsővé tett, képvisel, vagy el akar érni, valamint az "A" által nem kontrollálható, biográfiai (fizikai és pszichikai), társadalmi, politikai és gazdasági jellegű, a cselekvését meghatározó és korlátozó tényezőket, amelyeknek "A" alá van vetve.

A viselkedést irányító tényezők között a - réteg és nem szerint differenciált - művelődési folyamatokat kiemelt szerep illeti. Az olvasás tanulási folyamat és el kell választanunk az írás képességétől. Az ABC-kutatás bebizonyítja, hogy az olvasási képességnek különböző minőségei vannak. Magába foglal egy csak vizuális támpontokra épülő memorizáló olvasást is, mely különbözik nyomtatott és írott betűk esetében. A tradicionális társadalmakban több az olvasó egyén, mint az író, különösen a nők körében. Az olvasási és írásképességre épülve az irodalmi szocializáció dönt arról a szokásról, amelyben az irodalommal való kapcsolat begyakorlódik, valamint azokról a feltételekről, amelyeket az alkotás és a recepció számára teremtenek. Az irodalmi szocializáció fontos eredménye például a fiktív és nem fiktív szövegek, a szövegek műfajok, illetve szövegfajták szerinti megkülönböztetésének a képessége, a kritikák és az interpretációk használatának szempontjai. J. Schmidt olyan vizsgálatokat ösztönzött, amelyek azt vizsgálják, hogy ki, milyen átfogóan és miért tesz fel kérdéseket az olvasottak 'jelentéséről', 'esztétikai értékéről' és 'társadalmi funkciójáról'. Ettől az értelmezésre szolgáló kompetenciától meg kell különböztetnünk az alkotásra szolgáló kompetenciát, mint az irodalmi szocializáció eredményét. A humanista tudós-kultúrára, a barokk és a felvilágosodás udvari kultúráira - mindenesetre különböző mértékben - jellemző "az alkotó és az értelmező szerepeinek a felcserélhetősége". A retorikaoktatás megtanította a tanulóknak, hogy írjanak verseket, hogy készítsék elő az anyagot, hogy tervezzék meg a kompozíciót és hogy öltöztessék fel végül stilisztikailag az egész művet. Csak a 18. század óta, a retorika visszaszorulásával fejlődik külön úton az alkotási és az értelmezési kompetencia. Ezáltal változik "a publikum jelentősége" is a történelmi fejlődésben. Az alkalmi költők és a dilettánsok problémája másképpen merül fel a zseniperiódustól kezdve, mint a régi európai kultúrában.

Az iskolák, mint ügynökségek, amelyben a társadalom irodalmilag szocializálja utódait, az irodalmi folyamatok irányításának eszközei. Az iskolarendszer felépítése és az egyes iskolatípusok tanítási tervei jelentős mértékben döntenek az irodalmi kompetencia és az irodalomra vonatkozó ismeretek társadalmi elosztásáról. Így nem utolsó sorban az iskolarendszer definiálja a város és a falu, 'műveltek' és 'nem műveltek' közti kulturális határokat. E határ köré csoportosulnak a késő 18. századtól kezdve a sokrétű népművelési törekvések, mikor is értelmiségiek (kiváltképp tanárok és papok) - értekezésekkel, előadásokkal és oktatással, könyvtárak építésével és 'népszerű írások' terjesztésével - hatnak a parasztokra, kézművesekre és munkásokra. A 18. század végi 'paraszti felvilágosodásról' szóló vizsgálatok részletesen ábrázolják az olvasáspropaganda törekvéseit és stratégiáit, a terjesztésre kerülő írásokat és recepciójuk feltételeit. A 19. század népművelési törekvéseihez hiányoznak az olvasástörténeti szempontból elvégzett összehasonlításra alkalmas tanulmányok. Ezzel szemben a munkáskultúra szocioökonomikus keretfeltételei és a munkások valós olvasási magatartása már példaszerűen feltárt.

Ahogyan az irodalmi szocializáció meghatározza az "értelmezési képességet", a társadalom, a foglalkozási csoport vagy tevékenység időstruktúrája előírja az olvasási alkalmakat. A "szabadidő szabadságfogalmának keletkezésével" a 18. században kezdetét veszi a "társadalom összidőszerkezetének" a változása. A munkaidő és a szabadidő közti különbségtétellel "polarizálódik a kötelesség és hajlam, kényszer és szabadság, külső meghatározottság és önmeghatározás mezője is". Az olvasás szubjektív megtapasztalása és értékelése szempontjából fontos, hogy az determinált, azaz messzemenően meghatározott és szervezett cselekvési időben (az olvasási folyamatok konvencionalizálása, például rendszeres áhítatok; órai olvasás) célhoz kötötten (például olvasás tanulási célból, továbbképzés céljából) vagy diszponíbilisen (rendelkezésre állóan) történik. A tradicionális paraszti, részben a kézműves és kispolgári rétegekben "a tiszta szórakozást szolgáló olvasás egyenesen kiátkozott tevékenység volt". A modern szórakoztató irodalom terjedése a 18. századtól kezdve úgy tűnik, hozzá van kötve értelmezőinek "a rendelkezésére álló és az azok által meghatározható cselekvési idejéhez minimális gazdasági, szociális és normatív kényszereik, és maximális egyéni választási - döntési - és cselekvési szabadságuk mellett". Manapság a könyvpiackutatás az olvasás nagy részét szabadidős tevékenységként határozza meg. Hogy hogyan alakult ki ez a helyzet, azt a történeti olvasáskutatás hivatott az időköltségvetés rekonstrukciójának a segítségével kideríteni.

Következtetések a könyvről az olvasóra

Magukból a szövegekből, hagyományozódásukból, kiadási- és nyomdai történetükből, valamint újrafeldolgozásaikból a történeti olvasáskutatás fontos adatokat nyerhet. Ezekre támaszkodik a recepcióesztétika, az elbeszéléstörténet és elbeszéléskutatás, valamint a könyvismeret módszereire és eredményeire. "A közvetettségből, mint az elbeszélés műfaji specifikumából", tehát egy közvetítő hatóság szükségességéből fejlesztette ki F. K. Stanzel az elbeszélőszituációk tipológiáját. A közvetítési folyamat másképp zajlik, ha egy 'elbeszélő személy' úgy viselkedik, mintha egy üzenetet közvetítene, mintha az olvasó a történteket egy 'reflektorfigura' szemével és tudatával érzékelné és így olyan illúziója lesz, hogy "közvetlen bepillantása van az eseményekbe". A szövegek az "olvasási aktusra vonatkozó utasításokat" tartalmaznak; "hatáspotenciáljuk" van, ami az olvasónak lehetővé teszi, hogy "különböző módon számolja el olvasási tapasztalatait és saját valóságtapasztalatait". Mivel a történelmi olvasó megértési és feldolgozási cselekvéseinek rekonstrukciója eddig tapasztalatilag alig felülvizsgálható, az explicit, az olvasóhoz vagy az olvasás folyamatához intézett szövegbeli kijelentések különös figyelmet érdemelnek. A címek, dedikációk, személyes ajánlólevelek és előszavak behatárolják a megcélzott közönséget, az olvasót egy (reális vagy fiktív) kiadó vagy elbeszélő egyaránt megszólíthatja, a szöveg szereplői olvasóként is jellemezhetők, végül pedig maga az olvasás is szolgálhat témaként.

Meghatározott használati helyzetre készülő szövegeknek, például az áhítat és imagyakorlatoknak saját olvasási utasításaik vannak. A nyelvi képességek, az irodalmi kompetencia és a tudásanyag, amelyeket a szöveg feltételez, valamint az esztétikai igényszint minden esetben megadják a közönség meghatározásának a keretfeltételeit.

Szöveg- és prezentációs kritériumok alapján visszakövetkeztethetünk az olvasói rétegekre és az olvasói magatartásra. A szövegkritériumok magából a szövegből és a szöveg (kiadás)történetének variánsaiból, a prezentációs kritériumok a szöveg külső kínálásmódjából és a könyv formájából nyerhetőek. A tipográfiának és a könyv díszítettségének gyakran épp oly nagy, ha nem nagyobb jelentősége van, mint a szöveg 'szignáljainak'. Újra hozok néhány példát. A 'népszerű irodalomban' végigkövethető "a megváltozott olvasási igényekhez való alkalmazkodási folyamat" "a szöveg elrendezésében, a szöveg és a kép egymáshoz rendelésében, ortográfiájában, szóállományában egészen a stilisztikai beavatkozásokig, bővítésekig és rövidítésekig". A nyomtatási variánsok anyagot kínálnak "stílustörténeti vizsgálódásokhoz (új irodalmi mintákhoz, a megváltozott igényszinthez való alkalmazkodás); irodalomszociológiai aspektusból (piaci stratégiák, a megcélzott közönség rétegződése); tekintettel a szociális normák változására (a rendi viselkedés szabályai, az indulat megnyilvánulásai, tabuhatárok)", valamint "a megváltozott irodalmi beállítottságra (fikciófogalom, olvasószemlék, elbeszélési stratégiák)". A néprajzban ismert, hogy népszerű olvasmányok kínálási- és prezentációs formái mennyire figyelembe veszik 'az átlagember' olvasási képességét és olvasási magatartását. A 17-18. századi Zürich környékének könyvállománya - több mint 80%-ban hittan, teológiai írások, lelki olvasmányok és áhítatok - érthetővé teszi mindezt. Sok esetben a nyomtatás segít az olvasás nehézségeinek, fáradságainak áthidalásában, a képek, amellett, hogy "változatosságot jelentenek, segítői az olvasásnak és a megértésnek is". A szövegek kis szakaszokra vannak felosztva, és a kompozícióhoz ismert sémákat használják fel - úgymint a káté-oktatásból ismert kérdés-felelet sorrend, a beszélgetésforma vagy az évszakok, az év 365 napja, a hét 7 napja stb. szerinti tagolást. Az 'olvasás demokratizálódásával' csökken annak a lehetősége, hogy a prezentációs kritériumokból olvasói rétegekre következtessünk. A könyvpiackutatások eredményei szerint a többségnek ma már "nyíltan közömbös, hogy egy könyvet keményborítóval, vagy zsebkönyvformában kínálnak". Abban a kérdésben is csak viszonylag keveseknek van határozott véleménye arról, ki milyen kötési formát részesít előnyben (kötött könyvek esetén). A prezentációs kritériumok azonban továbbra is utalnak az olvasási magatartásra és a könyvvel való kapcsolatra. Az olcsó könyvek használati tárgyak, a bőrkötéses példányok a lakásberendezéshez tartozó dekorációs eszközök. Elkülönültek különleges csoportok is (bibliofil, avantgarde, alternatív irodalom etc.).

Annak a lehetőségét, hogy a könyvről az olvasóra következtetünk, a triviális irodalom többszörösen is alkalmazta, módszertanilag fejlesztette és vitatta. "A triviális irodalom és az alsóbb szintek korrelációjának tétele" számos a szórakoztató irodalomról végzett vizsgálat alapjául szolgál. Az olyan kifejezések, mint "konformirodalom" (W. Nutz) vagy "alkalmazkodó irodalom" (H.-J. Neushäfer) olyan szövegosztályra vonatkoznak, amelyik pontosan az olvasó igényeinek felel meg, "amely a könyv külsejében, tartalmában, stílusában és dikciójában figyelembe veszi és betartja az olvasónak szánt adekvát formát". Az olcsó könyvtárat és olvasóikat figyelembe véve dolgoz ki pl. P. Nusser "affinitást egyik oldalon a regények tartalma, szerkezete és nyelve, másik oldalon az alsóbb osztályokhoz tartozó egyének szociális kapcsolatai, az ezekből következtethető kognitív és affektív beállítottságuk és nyelvi viselkedésük között". A tömegkommunikáció és a kultúripar keretein belül azonban alig lehetséges az olvasási viselkedés és a társadalmi rétegek egyszerű, horizontális egymáshoz rendelése. G. Fetzer és J. Schönert ezért egy olyan modell kifejlesztését javasolta, amely figyelembe veszi "a növekvő szociális különbségek mellett a fokozódó kulturális standartizálódást, és így az olvasmányok minden rétegre kiterjedő differenciált hozzárendeléséből indul ki."

A szerző szerepének jelentősége az olvasó számára

Az olvasónak a szerzőhöz való viszonyát mint szociális szerepjátékot értelmezzük. A szociális szerepek "normatív viselkedésbeli elvárások kötegei (szemben egy pozíció tulajdonosával), meghatározott belső és külső szankciós fenyegetésekkel egy bizonyos fokig garantálják a szerepkonform magatartását". Kiindulhatunk abból, hogy egy irodalmi cselekvésterületen belül egymáshoz vannak rendelve az olvasói és az írószerepek. Mindenesetre ekkor figyelembe kell vennünk az irodalmi kommunikáció sajátosságait: a kommunikációs aktus az író és olvasó (gyakran nagy) idő és térbeli különbségével zajlik; a mindennapi kommunikációval ellentétben ezért nincs meg a visszakérdezés lehetősége, aminek azután megértési nehézségek a következményei. Az olvasás továbbá belsővé tett kommunikáció, amelyben "a szerző, mint a kommunikáció egyik résztvevője, csak az értelmező definícióján keresztül vesz részt". Az értelmezés során az olvasó a "szerző egyfajta elvárásból" (R. Mandelkow) indul ki, amely többféleképpen megfelelhet, vagy ellentmondhat annak az olvasóelvárásnak, ami az író tollát vezette a szöveg létrehozásakor.

A 18. század utolsó harmadában bekövetkező szerző és közönségérdekek disszociációja óta fontossá vált az értelmezési folyamatban, hogy az író milyen szerepet, milyen sikerrel vesz igénybe a maga számára. Mint zseni, próféta, vezér, orvos, tanító, társadalomkritikus vagy politikus lép-e az olvasó elé, alkalmazkodik-e az olvasóhoz vagy szidja-e őt, na és hogy milyen mértékben megy bele az olvasó ebbe a szerepjátékba. Világítsa meg néhány példa a problémakört! A prófétai költőtípus, aki köré közösség szerveződik, Klopstock óta létezik. "Az a közösségképző hatás", ami tőle indult, baráti szövetségekben mutatkozik - a "Brémai cikkírók"-tól a tübingeni alapítvány köreiig a 18. sz. közepén, illetve utolsó harmadában. Klopstock költeményei ahhoz a kevés "nemes lélekhez" szólnak, amelyek közösséggé szerveződve, vagy szétszóródva, a "Klopstock" jelszóban ismernek egymásra - mint Werther és Lotte. A Weimari klasszikusok intellektuális és szokásbeli "kulturális különbséget" állapítanak meg egy "nemzet kiválasztottjai" és a tömeg között. Schiller az esztétikai nevelés programját ajánlja. "Goethe szellemi vezérnek tekinti magát, aki közösségét a "Legmagasabb" trónusához viszi, s közvetít közte és az Isteni között". Az ilyen javaslatok sikere a "művészegyéniség auratizálásához" (Ch. Bürger) vezethet. Az olvasóból tisztelő lesz, egy közösség, egy szövetség vagy egy 'társaság' tagja. Az ilyen közösségképződések nagy kora a századforduló (Bayreuthi-kör, George-kör, Charonközösség etc.).

Szociológiailag tekintve a tisztelők közösségei részben egyfajta "szubjektív összetartozás érzésre", részben a résztvevők "cselekvésirányultságának értékracionalitására" vezethető vissza. Gehring a tisztelők közösségeinek funkcióját az értékek perszonifikálásában, szimbolizálásában és tabulizálásában látja. A 'zseni' cím "a tisztelők közösségének értékeit asszociálja", a közösség társadalmi elismerésének szolgálatában áll. A költők közösségei magukba olvasztják "az általánosan elismertet saját külön céljaik érdekében", hogy értékítéleteiket óvják és tabuvá tegyék. Ez a gondolat megengedi, hogy a költők tiszteletét értelmezői társadalmi stratégiájaként elemezzük. "Kanonizált költők a nemzet hangjaként vagy annak szellemi vezéreként való igénybevétele" a késői 19. század és a korai 20. század polgári tisztelőközösségeiben, megerősíti Gehring eredményeit. Megtörténik "a saját célkitűzések (ti. az értelmezőké) és a költő izolált kijelentéseinek az identifikációja" és - Schiller esetében - "egy történelem fölött álló közösségi élmény aktiválása, amely a hallgatók összes pragmatikus és esetleg egymástól eltérő reális érdekeit transzcendentálja". A szociáldemokrácia Schiller-kultusza ennek megfelelően egy osztályideológia kifejeződéseként és a munkások (illetve funkcionáriusaik) önigazolásaként érthető, az elismert értékek horizontján. Ha e tanulmányok csoportokra vagy rétegekre irányulnak, úgy R. Noltenius Schiller- és Freiligrath-ünnepség példáján "az értelmezés szociális és pszichikai funkcióját és ennek genezisét tárgyalja különböző szociális rétegből származó embereknél". Történelmi szubjektumok megértési- és feldolgozási cselekvéseinek a rekonstrukciója az olvasáspszichológiai és történelmi-pszichológiai elméletek jelenlegi állása mellett mindazonáltal csak korlátozottan lehetséges.

A népszerű irodalomban a szerző szerepe kevésbé, gyakran egyáltalán nem is fontos. Az irodalmi kommunikáció különböző területeit és szintjeit az értelmezők vásárlási illetve olvasási motivációja, a kritika általi fogadtatás, a szerző szerepének súlya, a mű csomagolása stb. által határolhatjuk el. A szerző nevének a funkcióját a konzumirodalomban átvehetik a kiadók gyűjtőálnevei, sikeres művek vonatkoztatási címei (a ...-nak az írója) vagy sorozatok. Az 1945 után iparszerűvé vált kölcsönkönyvtárakban a legtöbb olvasó olvasmányának megválasztásakor műfaji (orvosi regény, női regény, krimi stb.), illetve a könyvek ezt a tipológiát reprodukáló polci rendszerezést követte.

Érvek az olvasás mellett és ellen - az olvasmányok szabályozása és irányítása

Az olvasás mellett és ellen szóló írások az irodalmi értékképződés szociológiájának a forrásai. A vezető kultúrrétegnek az olvasott anyagokkal, olvasási magatartással és olvasói csoportokkal szembeni beállítottságát dokumentálják. Értékítéleteket szögeznek le bennük és funkciómeghatározásokkal foglalkoznak. Ezekből a forrásokból látható, hogy milyen könyveket (például népkönyvek, triviális és olcsó irodalom), milyen elosztási módokat (például házaló kereskedelem, kölcsönkönyvtárak) és milyen értelmezési módokat (agyonolvasottság, az anyagra irányuló érdeklődés, a hőssel való azonosulás) rekeszt ki negatív előjellel a hangadó réteg. Ugyanígy szociális dimenziójuk van az irodalmi tanácsadó könyveknek, a mintakönyvtárak felállításának, a könyvek kiválasztására és az olvasási módra vonatkozó ajánlásoknak. Ezeknek az írásoknak a címzettei gyakran a 'felsőbbség', a papi rétegek és a tanárok, a ház vezetősége, a szülők, vagy a férj; a téma tehát ennek megfelelően a 'nép', a képzetlenek, a tanulók, a gyerekek, a nők. Ez írások gyakran tartalmaznak az olvasási folyamatot irányító felhívásokat, javaslatokat (tilalmakon, felügyeleti- vagy képzési javaslatok által). A 18. század óta, az 'olvasás demokratizálódása' során, az illemkönyvek és a lelki segélyek, amelyek a könyvekre és az irodalmi kánonra vonatkozó érvényes normák segítségével irányítanak, egyre inkább az érintett lakossági rétegek felé fordulnak.

Az olvasás körüli viták, melyek csúcspontjukat a 18. század és a századforduló forradalmi évei alatt érik el, tükrözik az irodalmi cselekvéstér fokozódó bővülését és differenciáltabbá válását. A felvilágosodással, a 18. századi könyvpiac expanziójával és átstrukturálódásával párhuzamosan halad először is egy a nőket, később a 'népet' és a gyerekeket olvasóvá, könyvtulajdonossá nevelni akaró propaganda. A 18. század utolsó évtizedeiben teológusok, morálfilozófusok és pedagógusok reagálnak a modern fogyasztói irodalom piacszerű önállósodására, és az extenzív olvasás ezzel járó, a társadalom minden rétegében való elterjedésére. Hogy a 'szépirodalom = jó, a ponyva = rossz irodalom' érvmodell hogyan jön létre és az érvtoposzok hogy állnak össze, azt J. Schulte-Sasse-től tudjuk. Az 'olvasási láz', és az 'olvasási őrületnek' a kritikáját politikailag nem hozhatjuk közös nevezőre. Ha a konzervatívok "az áthagyományozott értékek lerombolását", akkor a progresszívek "a vágyott politikai-társadalmi harmónia gátját" látják "a divatregény-nyavalyában". Ahogy 1800 körül, úgy 1900 körül is azt tapasztalja az értelmiség, hogy egy gazdasági és társadalmi folyamat zajlik a fejük fölött. A 'piszok- és ponyvavita" a kapitalista szórakoztatóipar és ezzel a kolportázsregény és a folytatásos füzet alakjában megjelenő tömegirodalom áttörése kapcsán folyik. A rágalmazókampány a szórakoztató irodalomból olyan kísértetet csinál, ami az állam és a társadalom erkölcsi alapjainak szétrombolásával fenyeget, és így igazolja a törvényes korlátozásokat és a hivatalos korlátozó intézkedéseket. A 'piszoknak és a ponyvának' pozitív módon próbálnak meg ellenszegülni különböző jellegű népművelési törekvések, és próbálják a művészeti nevelést, a fiatal- és felnőttképzés intézményrendszerét egy esztétikai, nemzeti vagy keresztény nevelés szolgálatába állítani.

Az olvasás kétfajta irányítási mechanizmusnak van alárendelve. (1) "a cenzúra, tilalmak, privilégium- és engedményrendszer útján való korlátozó irányításnak. Az irodalmat, mint "normát közvetítő rendszert" (állami és egyházi hatóságok) arra használják, hogy a fennálló állami és egyházi rend, a belső és a külső biztonság, a vallás, a jó szokások, a személyes dicsőség fennállását jogi és a jogon kívüleső szankciók segítségével biztosítsák"; (2) "az olvasmányválasztás felügyeletével és az olvasási folyamat szabályozásával való irányítás. Bizonyos kommunikációs körök tendenciaszerű elhatárolása és szelektív ajánlások által az államon és az egyházon kívül politikai, vallási, foglalkozásbeli és gazdasági érdekcsoportok és pártok is próbálnak befolyást nyerni az irodalmi rendszerben". Vizsgálatok, amelyek az irányítási mechanizmusoktól indulnak el, az irodalom társadalmi cselekvésterületének belső határait dolgozzák ki, amennyiben felrajzolják, hogy ki, milyen szándékból, illetve érdekből, kire, milyen hatással próbál befolyást gyakorolni. Ekkor az olvasó minden rá vonatkozó, olvasását irányító cselekvés gyűjtőpontja.

Végkövetkeztetések

Fejtegetéseimben a következőket szerettem volna megmutatni: a történeti olvasáskutatásnak ahhoz, hogy tudományos diszciplínává váljék, először is módszertanra, másodszor forrásismeretre és forráskritikára van szüksége. A módszer "egy többé kevésbé pontosan leírható út (azaz többé-kevésbé konkrét cselekvés-utasítások vagy stratégiai maximák véges sorrendje) egy meghatározott cél realizálására, illetve egy meghatározott feladat megoldására." A történeti olvasáskutatás módszertana ennek megfelelően felvilágosítással kell szolgáljon arról, milyen módszerek milyen feladatok megoldására alkalmazhatók, vezessen be ebbe a módszerbe és értékelje azt gyakorlati megvalósíthatósága és teljesítőképessége tekintetében. A forrásismeretnek a történelmi áthagyományozódás anyagai felé kellene tájékozódnia, és a forráskritikával együtt útba kellene igazítania annak használatában. A kutatónak nemcsak azt kell tudnia, hogy mely kérdések megválaszolására milyen forrásokat használhat fel, hanem azt is, mi a teendője, hogy a rendelkezésére álló anyagból releváns és kifejező adatokat nyerjen. A történelmileg hagyományozott anyag kifejezőértékét csak a forráskritika biztosítja.

A történeti olvasáskutatás forrásismeretének és forráskritikájának kezdetei immár rendelkezésünkre állnak. Az irodalmi élet retrospektív bibliográfiája, amelyet August herceg wolfenbütteli könyvtárában készítenek elő, további ösztönzéseket adhat. Ha a forrásrepertoárok felállítása R. Wittman javaslatai szerint valósul meg, mellékelni kellene még egy forráskritikát is. Mind a módszertani problémáknál, mind a forrásismereti- és a forráskritikai kérdéseknél ajánlatos, hogy tárgyilag vagy történelmileg körülhatárolható kutatási területből induljunk ki.

A dolgozat "Könyvnyomtatás az újkorban" cím mellett még egy alcímet is visel: történeti esettanulmány az új információs és kommunikációs technológiák bevezetéséről. Ezzel akartam és akarok többek között arra az időszerűségre mutatni, amit számunkra ma ez a téma jelent.

Meg vagyok győződve arról, hogy a téma a szakképzettek körén kívül a szélesebb közönséget is érdekli. Aktuális érdeklődésre tart számot, mert mi - ugyanúgy, ahogy a 15. és 16. századi kortársak -, jelenleg ismét egy média-forradalmat élünk át: az a mód, ahogyan az információkat kapjuk, tároljuk, feldolgozzuk és továbbadjuk, megváltozik a számítógép alkalmazásával. Létrejönnek az emberi együttműködés és bizonyára az együttélés új formái is; az elektronikus adatok és műszerek hálózatával kapcsolatban problémák merülnek fel - például az adatvédelem és a magánszféra védelme -, melyek szűk körökben és nyilvánosság előtt is heves vitákhoz vezettek. Érvek csapnak össze az új médiumokról, az utcán, a televízióban és a könyvek lapjain. Alig van valaki, aki nem gondolkozik arról, hogyan fogják módosítani a médiumok a jövőben az életünket.

Eddig azonban csak egészen kevés tapasztalatunk van az információs- és kommunikációs technológia alkalmazása következményeinek értékelésében. Ráadásul néhány dolog arra mutat, hogy a némileg komplexebb szociális és technikai mozgások jövőjének előrelátására való képességünk általában meglehetősen csekély.

Ebben a helyzetben tulajdonképpen kézenfekvő, hogy a kultúra- és médiaváltozás összefüggéseiről először is történeti tárgyakon szerezzünk tapasztalatokat. Egy ilyen tárgy kétségtelenül a könyvnyomtatás bevezetése. Ez különösen azért tűnik számunkra megfelelőnek, mert ezen a területen - ellentétben talán az írás bevezetésével - ez esetben egy komplex szkriptográfiai információs technológiaként felfogva -, kitűnő forrásokkal rendelkezünk. Ezen kívül e média-forradalom immár 500 éves múlttal rendelkezik. Ennek a távolságnak elegendőnek kell lenni ahhoz, hogy a pozitív és negatív következményeket kellő higgadtsággal tudjuk szemlélni.

A művek azon sokaságától, amelyek a Gutenberg-találmány struktúrájával és hatásával foglalkoznak, az enyém különbözik kommunikáció- és információ-elméleti perspektívája miatt. Én a társadalmat egy olyan rendszerként fogom fel, mely információkat kap, dolgoz fel, reflektál ezekre és alkalmazza őket, valamint olyanként, amely emellett materiális médiumokra van utalva. Ebben az esetben a történelmi kérdésfeltevés úgy hangzik: mi történik, ha egyes médiumokat, illetve raktározókat, vagy esetleg processzorokat új technológiákkal helyettesítenek, vagy módosítják őket? A most rendelkezésemre álló idő nem elegendő azon változások bemutatására, melyek itt az orálistól az irodalmi, majd a tipográfiai kultúrákba való átmenet esetében felmerülnek. Szeretném azonban bemutatni legalább a tipográfiai kultúra információs körforgását, és utalni közben a középkori kommunikációs viszonyokat meghaladó egy-egy újításra. Az alábbi séma áttekintést ad a könyvnyomtatás által meghatározott európai kultúrákban érvényes információs körforgás legfontosabb állomásairól.

A szerző az információs szisztéma szenzoraként viselkedik. Érzékeli a környező világot, feldolgozza tapasztalatait és kéziratokba fekteti őket. A tipográfeum, tehát a nyomdászműhely, sokrétű intézményeivel átveszi a kézzel írott szöveget (vagy rajzot). Már itt megmutatkozik, hogy a tipográfiai kultúra rá van utalva a régebbi kézirat-technikára és azt struktúrájába beépíti. Soha nem írtak többet kézzel, de talán nem is beszéltek annyit, mint ebben a kultúrában.

A tipográfeum teljesítményei

A nyomdában az információ ismét átalakul. Az írott szöveget oldalról oldalra kiszedik ólombetűkkel, megformázzák, majd a papírívekkel együtt kinyomtatják. A fémek használata technikatörténetileg jelentős, hiszen a gépeket, például az órákat a mai napig szinte kizárólag fából készítették. A könyvnyomtatással kezdődött a gépészetben a fém diadalútja - és természetesen a tömegtermelésé is. Gutenberg technikája lehetővé teszi azonos darabok előállítását, mégpedig olyan pontossággal, mely a korábbi termelési formákra nem volt jellemző.

Információelméletileg tekintve a tipográfeum információk párhuzamos feldolgozását teszi lehetővé: egy és ugyanazon szöveget a sokszorosítás segítségével egyszerre több személy is olvashatja. A kortársak ezt a jelenséget az információcsere felgyorsításaként élték meg és nagy többségben lelkesedve üdvözölték. 1488-ban, alig ötven évvel azután, hogy az első kisebb munkák kikerültek Gutenberg nyomdájából, W. Rolevinck szerzetes a nyomdászatot már a "művészetek művészeteként, a tudományok tudományaként" dicsőítette. Így ír krónikájában (Fasciculum temporum, Strassburg, 1488): "(A nyomdászat) hála a gyorsaságnak, amellyel működtetik, a bölcsesség és tudás igazi tárháza lett, mely után minden ember igaz vággyal áhítozik, és amely bizonyos szempontból mély és sötét rejtekhelyről bukkant elő, és ezt a világot, mely az ördög kezében van, gazdagabbá teszi és megvilágosítja. Azon könyvek nagy tömege, amely Athénban vagy Párizsban és más kultúrvárosban vagy egyházi könyvtárakban csak egész kevés tudós számára volt hozzáférhető, ezen művészetnek köszönhetően mindenhová eljut, minden törzsben, népnél, minden nemzetben és minden nyelven megjelenik, s így valóban beteljesültnek látjuk az igét, mely a Példabeszédek (Salamon) első fejezetében írva van: 'Hangosan kiált az utcán a bölcsesség és a tereken is fölemeli hangját.'" Ulrich Han, Johannes Trithemius, Polidorus Vergilius és sokan mások is dicsérik az új csodagépet, amivel "többet lehet egy nap alatt nyomtatni, mint amennyit korábban egy év alatt lehetett írni." Hála a könyvek sokszorosításának, "nincs már olyan könyv, melyet akárkinek, bármilyen szegény legyen, nélkülöznie kellene", olvassuk 1499-ben Polidorus Vergiliusnál. Így néhány már régóta ápolt utópia is kézzelfoghatóbb közelségbe került Gutenberg találmányával. A "könyvnyomtatás nem eléggé dicsérhető művészete", mondja Sebastian Franck, "az írott művészet értékes kincseit, melyek hosszú ideig a tudatlanság sírjába voltak rejtve, feltárta és napvilágra hozta. Ha Isten úgy akarta volna, hogy ezt a művészetet korábban feltalálják, sok könyv, köztük Plinius és Livius legjobbjai, nem vesztek volna el. A nyomdászat művészete által az isteni és kimondhatatlan bölcsesség és művészet eddig elzárt kútja megnyílt a köz számára." (Chronica, Strassburg 1531). A felejtés, mely minden szóbeli kultúrát fenyegetett, sőt azokat is, melyek már rendelkeztek az írásbeliséggel, immár ártalmatlanná válik. A korai újkorban általános volt a meggyőződés, hogy ez a gép a tudás örök birtoklásának és az általános népművelésnek az eszköze lehet. Ez az optimizmus tulajdonképpen egészen napjainkig élt. Ma már azonban az adatáradattal való megbirkózáshoz új csodagépeket igénylünk.

Új terjesztési hálózat

Közelebbi vizsgálódások során kiderül, hogy nem minden igazolható a tipográfeum teljesítményeként, amit korábban annak könyveltek el. Abban az időben még rengeteg további újításnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az új technológia győzedelmeskedhessen. Ha ugyanis a nyomtatott könyveket ugyanúgy terjesztették volna, mint a középkorban a kéziratokat, akkor a Gutenberg-találmány következményei sokkal szerényebbek lettek volna. Ez nemcsak feltevés, hiszen konkrét esetet is fel tudunk hozni: a nyomtatást Dél-Kelet-Ázsiában. A 8. század eleje óta nyomtattak ott, kezdetben a blokknyomás módszerével, később mozgatható, szedhető agyag betűkkel, majd a 13. századtól rézbetűkkel is, melyeket homoköntő eljárással állítottak elő. Bár a technika Gutenberget nem érte utol, különösen ami a pontosságot illeti - a kéziöntő szerkezetéhez hasonlót Ázsiában nem találhatunk -, mégis százas példányszámban nyomtattak hosszabb szövegeket. Olyan vallásos témájú tanító művek és építési előírások ismertek, melyek több mint ezer oldal terjedelműek voltak. Mégsem vezetett a nyomtatás Kínában és Koreában olyan mélyreható átalakulásokhoz, mint amilyenek az újkori Európára jellemzőek voltak.

Ennek többek között az is oka, hogy a nyomdák, éppúgy, mint az íróműhelyek, állami intézményként működtek, és termékeiket egy központi terv alapján úgy terjesztették, ahogy azt a közigazgatási érdekek megkövetelték. Hasonló érdekeket szolgált a kézzel írott szövegek nagy száma a feudális Európában. A pápai bullát tovább terjesztették lefelé az egyházi hierarchiában, a közigazgatás írásos anyaga a városi és más intézmények kezében, a tudományos irodalom az egyetemeken maradt.

Európában a könyvnyomtatással megváltoztak ezek a kommunikációs viszonyok: már Gutenberg kereskedelmi üzletként foglalkozott a nyomdászattal, a kinyomtatott könyvek áruk lettek, mint minden más is. A könyveknek is reklámot kellett csinálni, mint ahogy azt Fuchsperger Dialecticájának (Zürich, 1556) címlapjából származó részlet is mutatja. Akinek pénze volt, az tudott nyomtattatni és a nyomtatott terméket megvásárolni. A nyomdászat, mint üzlet, beépül tehát Európában az éppen fejlődő piacgazdasági rendszerbe és erősíti azt. Az írásos információk terjesztéséhez már nemcsak az intézményesített, hanem és elsősorban a piacgazdasági terjesztési hálózatot használják fel. Csak ezen keresztül nyerik el a nyomtatott információk nyilvános és társadalmi jellegüket, mely oly jelentősen megkülönbözteti őket a csak kézzel hagyományozott tapasztalatoktól.

Az ilyen kézzel írott feljegyzéseknek általában semmilyen kommunikatív funkciójuk nem volt. Ezek, mint autoritatív szövegek lejegyzése, a receptek, táblázatok vagy naplóbejegyzések is, a saját emlékek megörökítésére, az egyéni gondolatok és tevékenységek kifejtésére szolgáltak. Az író ezeket egy előadáson, vagy beszélgetésen adta elő. Az írásos médium ezen kognitív funkcióját és a beszéd szolgájaként betöltött szerepét egészen korunkig megtartotta. Ha az íróknak meg is volt rá az igényük, kevés lehetőséggel rendelkeztek, hogy gondolataikat általánosan hozzáférhetővé tegyék. Ennek nemcsak a megfelelő sokszorosító-technikák, hanem az alkalmas terjesztési formák hiánya is oka volt.

A kiadási eljárás kiegészítő folyamata az információk privatizálása, vagy inkább reprivatizálása, mely a könyvek megszerzésén keresztül a könyvből megszerzett tudás alkalmazói által következik be. Ezzel végigértünk sémánkban az információs rendszer effektorain.

Software az új művészet számára

És itt találkozunk még egy alapvető problémával, melyeket meg kellene oldani ahhoz, hogy az új technológia egy, a társadalmat megváltoztató erővé válhasson. Ahhoz ugyanis, hogy az olvasó és a vásárló a kinyomtatott könyvvel valamit is kezdeni tudjon, azoknak az információs transzformációknak, melyeket a szerzők, a szenzorok elterveztek, ellenőrizhetőknek és megismételhetőknek kell lenniök. Egy nyomtatott útikönyvnek például csak akkor van értelme, ha az olvasók azokat a városokat, utcákat, emlékműveket stb. fel tudják ismerni, melyeket a szerzők láttak és melyekről írtak. A szakirodalomban általában csak a társadalom kielégítő írás-olvasás kultúráját tartják a tipografikus körforgás működési alapfeltételének. Ahogy azonban egy, az elektronikus információfeldolgozással való összehasonlítás talán könnyebben beláthatóvá teszi, ez a látásmód igencsak beszűkült. A számítógépek használóinak természetesen le kell tudni olvasni a gombokra nyomtatott betűket, ezen túl azonban az is szükséges, hogy ismerjék azokat a programokat, amelyek alapján az információkat elraktározzák és feldolgozzák. És ugyanígy a könyvek olvasójának is ismernie kell azokat a programokat, melyek alapján a szerző információit nyerte és leírta. Nekem úgy tűnik, hogy ezen software-probléma megoldása volt a könyvnyomtatás művészetének sikerességéhez szükséges eddig fel nem ismert alapfeltétel. Mivel szenzor és effektor, azaz a könyvből megismerhető tudás szerzője és alkalmazója különböző személyek, észlelési módjaiknak olyan mértékben össze kell hangolódni, hogy a környezeti tényezők hasonló identifikációjához jussunk. Mivel a szenzorok és effektorok között nincs közvetlen kapcsolat, ezeket a programokat nyelvileg, méghozzá éppen az írásos médiumban kell rögzíteni. Amíg az emberek csak önmaguknak készítették ezeket a leírásokat, vagy legfeljebb valaki harmadiknak szóban elmondták, alig volt igény az információfeldolgozás interszubjektíven ellenőrizhető programozására.

A jelenlegi technológiáknak megfelelően a könyvnyomtatásnak is vannak olyan különböző programjai, melyek az információszerzést, annak feldolgozását és alkalmazását irányítják. A legfontosabb programnak azonban, amely nélkül az újkor egész leíró szakprózája elképzelhetetlen lenne, a szabályok, maximák és technikai eszközök azon komplexumát tartom, melyet mind korábban, mind manapság is 'perspektívának' neveztek. A 13. század óta elsősorban az olasz művészek alakították ki és próbálták ki műveikben ezeket a normákat, melyek majd a 16. században Albert Dürer műveiben nyerték el maradandó tipográfiai formájukat.

A 'perspektíva-tan' által szabályozzák a vizuális információfeldolgozást az észleléstől kezdve egészen a grafikai projekcióig (lásd például Dürer 'Underweisung der Messung' című fametszetét, Nürnberg 1525). A reneszánsz kezdetéig csak az auditív információfelvétel, és annak is csak egy kis területe, méghozzá az emberi hangok feldolgozása számára volt adott egy hasonló, megfordíthatóságot lehetővé tevő software: ezt a programot alfabétaírásnak nevezzük. Megmutatja, hogyan lehet hangokat írásra átültetni úgy, hogy aztán mások, akik e leírásoknak megfelelően 'alfabetizálnak', ezen írásjelek alapján újra funkcionálisan egyenértékű hangokat tudjanak képezni. Így aztán ilyen rendezett transzformációk a vizuális információk számára is lehetővé váltak. Csak ez által, és semmi esetre sem a fonetikus írás bevezetésével váltak a könyvek önálló kommunikációs médiummá. Már nem igénylik egy szakértő szóbeli kifejtését. Lehet belőlük, ahogy a 16. században mondják 'magukból', más személyek 'igazolása nélkül', önállóan is 'tanulni'.

A nyomtatás segítségével különválik az írás a szóbeliségtől, a kommunikáció, az interakciótól, a felismerés az isteni sugallattól. Az olvasó autonómiája ugyanis tükörképét találja a szerzőében. Ő is egyedül tapasztal, csak saját szemére hagyatkozik. "Amit nem láttam és ellenőriztem magam, azt nem is írtam le", hangzik el az Epistolában, melyet Georg Agricola, a 16. század talán legjelentősebb technikai alkotásához, a De re metallica-hoz (Basel, 1556) ír, és ezzel csak annak a véleménynek ad hangot, melyben több kortársával megegyezik. "Az ismeretlenről viszont semmit sem akarok írni", áll mellé a botanika szülőatyja, Hieronymus Bock (New Kreütterbuoch, Strassburg, 1539), és ezeknek a kutatóknak valóban ismeretlen minden, amit nem maguk láttak. Ez az alapállás természetesen nagymértékben megkülönbözteti őket elődjeiktől. Az ókor kommunikációs alapszituációja a megnyilatkozásra épül. A Gyümölcsoltó Boldogasszonyról szóló számtalan képen látható, hogyan képzeli el a keresztény közösség az igazi megismerést. Tagjai információikat vagy közvetlenül istentől kapták, vagy pedig olyan emberektől, akik tudásukhoz ugyanúgy kinyilatkoztatás által jutottak hozzá. Ők magukat nem is tekintették szenzoroknak. "Tovább kellett írnom, Isten ereje kényszerített, és bár magam tiltakoztam, ő mégis vezette a kezemet és ideadta ezt a könyvet", hangzik el még a 15. század elején "A Szentháromság könyvében". A galamb súgta az egyházatyák fülébe, mint azt egy 12. századi tollrajz mutatja, mindazt, amit leírtak és a tanítványoknak továbbadtak.

Egészen másmilyenek az újkor szerzői. Már nem érzik magukat Isten 'stilum'-jának, az olvasók pedig alkalmazkodnak a szerzők új önmeghatározásához. Ez az új, a vizuális információszerzés módszere által provokált magátólértetődőség nyit teret először a modern kutatás számára. A perspektivikus software képezi az újkori szakirodalom bázisát és annak legradikálisabb kifejeződését, a leíró természettudományt. Az észlelt tapasztalatok interszubjektív ellenőrizhetősége és hamisítása az észlelési folyamatban hasonló formális programokat és természetesen azonosítható szenzorokat feltételez.

Azok a könyvek, melyek az új típus információit tartalmazzák, hasznos programokká válnak, segítségükkel többféle élethelyzetben is tájékozódni lehet. Ezek nemcsak az intézményesített, hanem a közember mindennapos tevékenységébe is behatolnak. Ezzel standardizálják tevékenységeit és életét is. Egyre több ember igazodik ugyanazon, könyvekben megjelenő leírásokhoz. A könyvekből táplálkozó programok által megváltoztatott környezetet aztán újra észleli, majd leírja a szerző. Ezzel zárul a sémában vázolt tipografikus kör.

Eddig nem beszéltem a tipográfiai információs rendszerben lévő belső szabályozó körről. Itt olyan processzorok vannak, 'kritikusoknak' neveztem őket, akik a kinyomtatott könyveket - és részben a kéziratokat is - javítják és a már meglévő könyvállománnyal az újdonság és kompatibilitás szempontjából összehasonlítják. Ennél a belső szabályozó körnél nem akarok többet időzni, ehelyett inkább az egész sémát egy teljesen új szemszögből világítom meg.

Az újítás folyamatának fázisai

E séma ugyanis nemcsak rendszerében, hanem fejlődéstörténetileg is interpretálható. Ahogy bizonyára észrevették, a kézi öntő, a nyomtató, a betűszekrény, azaz mindaz, amit Gutenberg találmányaként ismerünk, csak egy kis része a tipográfiai információs rendszernek. A nyomdászat csak egy elem a többi mellett, de ez az, amelyről az egész rendszer - pars pro toto - a nevét kapta.

Ez az egyoldalúság történetileg magyarázható. Ugyanis valóban a nyomda az az elem, mely az egész itt tárgyalt rendszer kialakulását megindította. A könyvnyomtatás első 40 évében, azaz kb. a 15. század nyolcvanas éveiig, a tipográfiai média-forradalom valóban nagyrészt a szövegfeldolgozó- és -sokszorosítógépek bevezetésére korlátozódott. Különösebb átmenet nélkül beépítették a fennálló kommunikációs és társadalmi rendszerbe. És túlnyomó többségben csak azt nyomtatták ki, amit korábban már kézirat formájában terjesztettek.

A nyomdatechnológiának a 15. század végén bekövetkező mennyiségi kiterjedése kényszerített végül az új hálózati formákra való végérvényes átállásra. A több mint 250 európai városban működő több mint 1 100 nyomda felvette a kapcsolatot a vásárlókkal és egymással, hogy a szabad piacot felosszák. Csak ebben a második fázisban alakult ki a kommunikációs rendszer egy új és maradandó formája, a nemzeti, a tipografikus médium által összekötött kommunikációközösség. A könyvkiadás leginkább a 'német nemzet', vagy a 'német haza' hasznára történik, ezzel megoldódik az a legitimációs probléma, mely akkor lépett fel, mikor a kézírásos árkánumot megnyitották.

Csak a harmadik fázisban oldódik meg az említett software-probléma, mely Németországban a 16. század harmincas éveiben éri el csúcspontját, és ekkor alakulnak ki egészen új szövegfajták. A szerzők és olvasók alávetik magukat egy új észlelési és ábrázolási programnak és ez általános mentalitásváltozáshoz vezet. Ekkor terjedhet ki először robbanásszerűen a könyvpiac, és nyer meg új vásárlói rétegeket. Az általános politikai helyzet az évszázad dereka után kedvez egy konszolidációs időszaknak, melyben az információs rendszer egyes összetevői egyre inkább kiépülnek és egymással mindinkább összekapcsolódnak.

Előrepillantás a visszapillantó tükörbe

Vajon vonhatók-e le következtetések ezekből a tényekből a jelenlegi médiaforradalom lefolyására? Biztosak nem, hiszen nem vagyunk jövőbelátók. De mivel feltehetőleg amúgy sem tudunk lemondani a jövőtervezésről, megengedjük magunknak, hogy a Gutenberg-technika lefolyási sémáját összevessük egy stratégiai játékban a számítógépes technológia jelenlegi terjedésével. Az a lelkesedés, amellyel a könyvnyomtatást, mint a népművelésnek, az emberi információszerzés meggyorsításának és egyáltalán minden információs és kommunikációs probléma megoldásának médiumát akkoriban fogadták, ma is ugyanúgy megjelenik az új médiumok csodálóinál.

Egy ilyen összehasonlításnál abból kell kiindulnunk, hogy legjobb esetben is a második fázis elején állunk: az egyes számítógépeket összehangolják, és megpróbálnak egy olyan intézményeket átfogó kommunikációs rendszert kiépíteni, amely az új technológia lehetőségeinek megfelel. Természetesen a könyvnyomtatással ellentétben itt nem lehet lemondani a biztosan felszerelt vezetékekről. Hogy terjesztési elvként átvehetők-e a piacmechanizmusok az új hálózat számára, az több mint kétséges. Ennek előfeltétele az lenne, hogy az információkhoz való hozzáférés és a 'vásárló' által ellenőrizhető legyen. Ez az optimizmus ahhoz hasonlónak tűnik, amellyel a korai újkor néhány kortársával elhitette, hogy a céhek műhelytitkai vagy az egyház arkánumai elzárhatók a nyomdától.

Ezen forgatókönyv szerint még nagyon távol van egy valóban új software bevezetése. Eddig, főleg elektronikus eszközökkel rögzítik azt a tudást, ami már nyelvileg, sőt legtöbbször már írásokban és könyvekben is hagyományozódott. Az audiovizuális információszerzés, -tárolás és továbbadás technizálására szorítkozunk. Már az itt megcélzott változások is elég forradalminak tűnnek. És hasonlóan érezhettek az emberek a 15-16. század fordulóján, mikor a nyelvileg raktározott és a régi hagyomány szerint szerzett tudás tipografikus megörökítése lezáródott. De a fülről és a beszédről a szemre és a nyomtatásra való áttérés az információszerzésben és feldolgozásban még akkor előttük állt. És ezen háttér ismeretében adódik a kérdés, vajon milyen más érzékszervre koncentrálódhat egy jövőbeli információ- és kommunikáció-politika. A múltba való pillantás itt csak azt mutatja meg, hogy az eddigi változások és annak extrapolációi még nem feltétlenül azonosak a kívánt és rettegett újjal.

Mikor ezt a kérdést vizsgáltam, meglepett, hogy az informatikai és kognitív science-software konstruktőrei mennyire a hagyományokat figyelembe véve látnak neki a munkának. Amennyire laikusként meg tudom ítélni, ragaszkodnak a tipográfiai paradigma és az ott kifejlesztett ismeretelmélet és metodológia vizuális szenzoraihoz. Sok radikális utópia, melyek a könyv információpolitika hiányainak egy másfajta kritikájából táplálkoznak, megtalálható Marshall McLuhannál. Több, mint húsz évvel ezelőtt meglehetősen erőszakosan vázolta, hogyan vezetett a tipográfiai információfeldolgozás az emberi érzékek egyoldalúvá válásához. Ez ugyanis melegházszerű módszerrel csak a vizuális érzékelést ismerte el, csak azt tartotta igaznak, ami szemmel látható, követői nemsokára már csak azt ismerik el tudásnak, amit nyomtatott könyvekben is ábrázolni lehet. A többi érzékszerv háttérbe szorul, ha az egyén szerzőként, vagy olvasóként jelenik meg. Annál elengedhetetlenebb lesz, hogy a kultúra mindenféle érzéknek helyet adjon.

Manapság megfigyelhetjük, hogy társadalmunkban sok ember egyre több helyet és presztízst kíván az érzésnek, a saját tapasztalatnak, a szaglásnak és az ízlelésnek, a tapintásnak és 'maga-kipróbálásnak', a szóbeliségnek és a közvetlen beszélgetésnek. Ebben a célkitűzésben megegyeznek a nőmozgalmak, a távolkeleti meditációk, a New Age és egyes tudományteoretikusok törekvései. Amennyiben a figyelmet arra az érzékszervre terelik, amelyet a tipográfiai kultúrában elhanyagoltak, ezeket éppen ezen kultúra önkritikájának termékeként és a különböző információszerzési módok és érzékszervi teljesítmények kiegyenlítéséért való fáradozásként értelmezhetjük. Jelenünk sok problémája csak akkor oldható meg, ha az információk minden típusát, amelyeket különféle érzékszerveinkkel nyerhetünk, valóban ki is használjuk. Ezért tűnik nekem fontosnak egy multimediális információ- és kommunikációpolitika.

Gutenberg úttörő tettét követő fél évszázadban újabb becslések szerint mintegy 28 000-30 000 tételt nyomtattak. A könyvnyomtatás művészete, mely fogalom feltehetően már a mainzi ősnyomdászok műhelyében keletkezett, gyorsan elterjedt Európában. Az inkunábulumok, vagy ősnyomtatványok korának nyomdászati térképe számos regionális központot mutat. Ezek közül persze csak néhányuk nagy városi és szellemi központ Felső- és Dél-Németországban, Felső- és Közép-Itáliában, Franciaországban és Spanyolországban. Bár az új ars imprimendi ötven évvel a mainzi felfedezés után ismertté vált az európai kultúrvilágban, a vele járó lehetőségek több oldalú kihasználtságát mégsem érte el. Nemrég Severin Corsten újból kiemelte az egyház központi funkciója és az új mesterségnek a korai nyomdászvárosokban való elterjedése közti szoros összefüggést. Sok esetben ténylegesen "egyházi szervek keze volt a dologban". Ezek érdekei a nyomdászatot eszközként tartották szem előtt, nem pedig ennek előremutató vagy egyenjogosító jellegét. Mindenekelőtt például az egységes szövegforma igénye, különösen a liturgikus könyveknél, tehát a misekönyvnél, breviáriumoknál stb. - és ekkor még teljesen figyelmen kívül hagytuk azt az erőteljes felütést, mellyel a könyvnyomtatás lendületet vett, vagyis a Biblia nyomtatását. Ehhez csatlakozik az egyházi adminisztráció igénye, mint Corsten mondja: a legkülönfélébb fajtájú "hivatali nyomtatványok"-ra, búcsúcédulákra, papi, vagy egyházi hirdetményekre, vagy például teológiai traktátusokra, a beavatottaknak, tudósoknak és oktatóknak szóló tárgyakra. Mindezek az ars artificialiter scribendivel, a kézműves másolóművészettel (vagyis a nyomdai eljárással) - intencionálisan egy kiegészítő mesterséggel - egyszerűbben, olcsóbban és nagyobb számban voltak előállíthatók, mint a középkori írók és másolók mégoly nagy seregének munkásságával.

A könyvnyomtatás és az egyetem - ez utóbbi a beavatottak másik nagy intézménye - összhangja nem lehetett olyan egyértelműen szoros, még ha a 15. században - Greifswald kivételével - falain belül minden német egyetemi város könyvnyomtató műhellyel rendelkezett is. Fölöttébb meglepő, hogy például a hét szabad művészet és a teológiai fakultás 240 professzora közül, akik 1500-ig Kölnben tanítottak, csak tizenkettő találta meg az utat a nyomdához. Eme alma mater 80 birodalmi tudósából csak négy adott egy vagy két művet nyomdába. Az a belső igény, hogy használják az új eszközöket, úgy tűnik, nem jutott különösebben kifejezésre - persze meghallgatták-e valaha is a német professzorok a fű növését!? Csak a 16. században változott a helyzet, főként azokban a városokban, melyekben újonnan alapítottak egyetemet, például Wittenbergben vagy 1502-ben az Odera menti Frankfurtban, 1527-ben pedig Marburgban. Emellett egyébként is különbséget kell tennünk egy egyetemi város könyvnyomtató műhelye és egy vagy több nyomdásznak az egyetem által történt meghívása között.

"Azzal, amit nyomtatniuk kellett", a disputációkkal, disszertációkkal, mindenféle ünnepélyes alkalomra való carminával, doktorrá avatási rendekkel stb. - írja körül Corsten a szituációt - "aligha büszkélkedhettek".

Bár a korai könyvnyomtatás és az egyházi igazgatás közti összefüggés történetileg belátható, a kapcsolat a kor tudós intézményeivel inkább laza és határozatlan; kétségtelenül bizonyos tehát, hogy a könyvnyomtatás kezdettől fogva városi mesterség volt. Város nélkül nincs könyvnyomtatás, mondhatnánk a reformáció egy historiografikus tézisének fordulatával. Jóllehet maguk a városok egyben az egyházi igazgatás székhelyei voltak, de egyetemek is csak itt működtek. Egy könyvnyomtató műhely alapításakor mégis a városi települések más funkciói és teljesítményei voltak mérvadóbbak, sőt döntőbbek. Csak a városokban állt rendelkezésre tőke, csak a városokba települtek le a kereskedők távoli országokig terjedő értékesítési lehetőségekkel, csak a városok csináltak piacot annak számára, amik a nyomtatott könyvek mindig és kiváltképpen voltak: áruk, termékek, melyek többé már nem úgy készültek, mint a középkori kéziratok, fáradságos, időrabló és költséges módon, legtöbbször megrendelésre, hanem raktárra, "tömegtermékként" állították elő, egy alapvetően névtelen vevőkör számára.

Bartholomaeus Anglicus De proprietatibus rerum című, 1470-ben Kölnben nyomtatott - ma így mondanánk - tudományos kézikönyve nyomtatásának a teljes előállítási költsége - ahogy kiszámolható - összesen 100-120 guldenre rúgott, amit hónapokon keresztül előre le kellett tenni, amíg csak a befektetett összeg a készlet eladásával meg nem térült. 100-120 gulden, ennyi volt körülbelül két kisebb városi ház vételára. A könyvek nyomtatásakor - és ezt a szellemtudományok túlságosan is szívesen elfelejtik, vagy figyelembe sem veszik - kezdettől fogva egyre inkább egy könyvnyomtató műhely berendezéséhez, vagy működtetéséhez szükséges anyagi eszközök felhajtásának kérdése áll előtérben, és kevésbé az intellektuális, kulturális vagy tudományos haladásért tett fáradozás. Már Carl Wehmer megfigyelte, hogy a korai nyomdászok, tehát az inkunábulumok korának nyomdászai, végnélküli, kimerítő harcot folytattak a pénzért. Gutenberg csak az első és legközismertebb képviselője ennek a művészetnek, aki végül áldozatául esett eme harcnak. Pénzt igényelt a nyomdászműhelyre és annak felszerelésére, pénzre volt szükség a termeléshez, miközben a papír költségei - Bartholomaeus Anglicus enciklopédiája esetében több mint 15 000 ív - jóval inkább beleszámítottak a könyv árába, mint például a szedőre, a nyomdászsegédre és a korrektorra fordított költség. A késő-középkor és a korai újkor - olyan korszak, melyet nem ok nélkül nevezünk "korai kapitalizmusnak" - városa volt a könyvnyomtatás tényleges élettere.

Ha tehát a város a korai könyvnyomtatás döntő élettereként határozható meg, akkor felmerülhet a kérdés, vajon ténylegesen a többség, vagy pontosabban fogalmazva: a Német Nemzet Szent Római Birodalmában ez a két- vagy háromezer kitüntetett város egy vagy több nyomdász fölött rendelkezett-e. Kérdésünk ilyen formában abszurd. A megjelölt számnak alapul szolgáló definíció szerint városnak számított minden egyes hely, amelynek alkotmányjogi státusza városjogi minősítéssel bírt. A legtöbb e települések közül a kortársak tudatában is csak szánalmas fészek lehetett, néhányszáz lakóval. A tanulmányunkban használt "város" terminust csak néhány száz településre illik. A városi települések e típusának számát körülbelül 300-400-ra becsüljük.

Hogyha ezt a vonatkozási mértéket vesszük alapul, akkor Josef Benzing még mindig mérvadó könyvnyomtatási jegyzékének vizsgálata szerinti eredmény meggyőző. Benzing összesen 198 16. századi várost jegyez fel, melyek polgárai a város falain belül rövidebb, vagy hosszabb ideig, legjobb esetben pedig folyamatosan az egész századon keresztül rendelkeztek egy könyvnyomtató műhellyel, vagy több nyomdával. A 16. századi könyvnyomtatás geográfiájának döntő kérdése ezért a tér-időbeli eloszlás és elterjedés problémája.

Ha e probléma felvázolásakor a felnémet nyomdavárosokra szorítkozunk, e megszorítás tárgyilag csak úgy fogadható el, eltekintve most a helyi különlegességektől - ahogyan azok például Kölnben vagy Hamburgban adottak voltak - az alnémet nyelvjárásban történő nyomtatás a század összes könyvtermeléséhez mérten elenyészően csekély volt. Borchling és Claußen az alnémet nyomdatermékekről készült kiváló bibliográfiájában pontosan 2335 alnémet kiadást nevez meg. Az alnémet nyomdai produkció e sajátságos kiszámítása alapján, amely a VD 16 ezer tételes szúrópróbáján alapul, a nyomtatványok 1,9%-a bizonyult alnémet nyelvűnek. Végeredményben az alnémet nyelvterület körülbelül 30 nagyobb helye közül tizenegy csak a 16. század végén, illetőleg a 17. században rendelkezett könyvnyomtató műhellyel (Husum, Wismar, Stendal, Brandenburg, Osnabrück, Goslar, Göttingen, Oldenburg, Greifswald, Güstrow, Paderborn). A reformációval időbeli és feltehetően okozati összefüggésben is csak hat alnémet városban kezdett el kézisajtó dolgozni (Kiel, Bremen, Emden, Stettin, Hannover és Dortmund) és mindössze öt helyen (Rostock, Magdeburg, Lübeck, Lüneburg és majd Hamburg) nyomtattak Alsó-Németországban az inkunábulumok korában. Magából Hamburgból - mely formálisan az elsőbbiekhez ötödikként vehető hozzá - mindezidáig csak egy részeire bomlottan fennmaradt teljes nyomtatványt ismerünk az 1491-es évből. A reformáció kezdetéig, amikor az úgynevezett eretnek kézisajtó két év alatt 16 nyomtatványt adott ki, itt csak egy bő tucat nyomtatott mű mutatható fel. Ezzel alapvetően az az időbeli-geográfiai tagolódási séma igazolódik be, amit Virgil Moser már 1951-ben a kora-újkori német nyelvről írt grammatikájában bemutatott:

- A 15. század utolsó harmadában a könyvnyomtatás súlypontjának centruma Dél-Németországban, Straßburgban (Strasbourg), Bázelben, Augsburgban és Nürnbergben van.

- A 16. század 20-as éveiben Közép-Németországban új centrum fejlődik ki, mindenekelőtt Wittenbergben, a reformáció híveinek nagyteljesítményű és ösztönző erejű könyvnyomtató műhelyeivel, mint Johann Grünberg, Melchior Lotter, Georg Rhau, Hans Weyß, Peter Seitz, Johann Krafft, aki különösen Biblia-nyomtatóként szerzett nevet és vagyont. A wittenbergi nyomdászok modernsége mellett szól, hogy már idejekorán egyfajta kartellt alapítottak, amellyel a piacot, ahová legnépszerűbb szerzőjük, Luther tört be, megpróbálták hasznosan felosztani.

- A 16. század második felében - "végre!", sóhajtunk fel - Frankfurt am Mainnal nagy könyvkereskedő centrum lép előtérbe, és vele együtt ismét a régi birodalom nyugati része. Habár itt a város híres vásárain mindig is kereskedtek könyvekkel, és az új termékek átrakodóhelyeként a Majna-parti város Európa minden egyes kereskedelmi központjával felvette a versenyt. De csak id. Johann Eichhornnal (aki Nikolaus Wolrab nyomdáját vette át 1549-ben), fejlődött ki a birodalmi város nyomdacentruma is. 1572 körül Eichhorn négy sajtóprésen nyomtatott és 18 segédet foglalkoztatott; ez a mai mérce szerint nagyüzemnek számít.

A 17. század első ötven évében, az általános hanyatlás korában, a közép-német terület konkurenciája ismét hatásossá válik. A nagy, jelentős termelővárosok sorába lépett Lipcse, és egyre inkább elvitatta Frankfurt am Maintól a kereskedelmi metropolis rangját.

Beszélnünk kell röviden egy egyedi, kivételes esetről. Húsz évvel Gutenberg találmánya után, amikor Ulrich Zell Kölnben elkezdett nyomtatni (a Rajna-parti város tehát az egészen korai nyomdászvárosokhoz csatolható), a 16. századi püspöki városban több mint 90 nyomdatulajdonos dolgozott. Körülbelül 4000 nyomtatott művet állítottak itt elő, melyek nyelvtörténeti szempontból is szokatlan eloszlást mutatnak. Körülbelül 480 nyomtatvány jelent meg alnémet nyelven, főként a század első felében. Velük szemben körülbelül 1000 felnémet nyomtatvány áll. A "maradékot" - közel 2500 tételt - a nem német, túlnyomórészt latin nyomtatványok teszik ki (százalékban: 12%, 25% és 63%). Ezért a kölni nyomdászok magas összlétszáma és számos terméke ellenére a nyelvtörténészek jogosan állapították meg e város viszonylag csekély közvetlen hatását az újfelnémet írott és nyomtatott nyelv kiművelésére és rögzítésére.

Ha a könyvnyomtatást, mint a 16. századi fejlődés vívmányát, elfogadható és vizsgálható módon akarjuk meghatározni, és ha egy új társadalmi és kulturális rendszer e századbeli keletkezésének kérdésére választ akarunk kapni, akkor nemcsak a nyomtatott könyvek előállításában bekövetkezett geográfiai, technikai vagy folyamatszerű változásokra kell tekintenünk.

A könyvtörténészt sokkal inkább a mennyiség problémája izgatja, a nagyságrend teszi lehetővé a kérdésnek jelentőségéhez méltó vizsgálatát. Nemcsak azt akarjuk tudni, hol állítottak elő nyomtatott műveket, mit és hogyan nyomtattak - ennek többhelyütt utána lehet olvasni -, hanem azt is, és főként azt: mennyit. Minden eszköz hatékonyságát - sit venia verbo - a bekapcsolódók aránya élteti.

A konjunktúrák alábbi típusának kedvező ez a korszak. A 16. századi könyvészet történetének sokrétű, egyes eredményeiben alig áttekinthető kutatása egy új paradigma küszöbén áll, amennyiben a kutatási és módszertani hiányosságok most is kínosan megmutatkoznak.

Mintegy másfél évtizede dolgoznak a wolfenbütteli Herzog August Könyvtárban és a Bayor Állami Könyvtárban, Münchenben a VD 16-on. A rövidítés jelentése: "a 16. század német nyelvterületen megjelent nyomtatványok jegyzéke" arra a kísérletre utal, mely különböző eljárásokkal legalább megközelítőleg szeretné az évszázad összes nyomdatermékét bibliográfiai pontossággal feltüntetni. Ez egy kétségkívül nemzeti méretű és bibliográfiai szempontból elsőrangú művelődéstudományi tett. Az 16. század könyvnyomtatásában érdekeltek közül senki sem akarja nélkülözni azt a vállalkozást, amely a tervezett negyven kötetből már tizenkettőt publikált. De ez egyben módszertani könnyelműség is, mert a nagy-, közepes- és mikroszámítógépek korában úgy tűnik, véglegesen lemondtak arról, hogy a bibliográfiai információkat a gép számára olvashatóvá tegyék. A könyvtáros és a bibliográfus kevésbé, ám a könyvtörténész már szenvedélyesen felróhatja a felelősöknek megbocsáthatatlan hanyagságukat.

Mindenesetre a VD 16 munkálatainak eddigi eredményei alapján a ténylegesen a 16. században publikált nyomtatványok számát 140 000-150 000-re tehetjük. Ebből 90 000-et lehet a VD 16-ban bibliografikusan kimutatni. Ha segítségül hívjuk a tudományosan felülvizsgálható, azaz megbízható információkat a kiadás méreteiről, akkor felbecsülhetjük a 16. század nyomtatott könyveinek valószínűsíthető teljes számát. Minden becslésnek, így a miénknek is megvannak a bizonytalanságai. Ezeket gondosan, a lehetőségekhez mérten meg kell nevezni és ki kell küszöbölni. Az újabb könyvtörténeti kutatások legvitatottabb kérdéseihez tartoznak azok az adatok, melyek az újkorban nyomtatott könyvek kiadásának feltételezhető méreteiről árulkodnak. Jó okunk van arra, hogy tételenként 500, 600 vagy 700 példányból induljunk ki. Az itt következő meggondolásokhoz a 600-nál maradok. Sok esetben elmaradt a kiadványszám ettől, de vajon hányszor haladta meg?

Corsten, a téma egyik legjobb ismerője, A könyves műveltség lexikona (Lexikon des gesamten Buchwesen) 1986-os új kiadásában az inkunábulumok korának "példányszámát többnyire 100 és 300 példány" közé teszi, és így folytatja: "A 15. század vége felé az 1000 és még nagyobb kiadványszám már egyáltalán nem volt szokatlan". Clemen és Weismann 1000 példány alatti átlagos kiadványszámból indul ki; Febvre és Martin kiadványonként kb. 1500 db-ot feltételeznek. Philipp Gaskell, egyike a vezető angol analitikus nyomdakutatóknak, elmés megfontolások alapján tudta elfogadtatni ezt a feltételezést. Gaskell a papír és a befektetett gyártási eszközök költségeit, a szedők, a nyomdászok és a korrektorok költségeit és a tapasztalati alapon tájékozódó értékesítési lehetőségeket együtt vizsgálta és kiszámolta, hogy csaknem lehetetlen volt ezzel a faktorköteggel egy 1500-as példányszám példányonkénti költségének 90%-a alá szorítani egy példány költségeit, függetlenül attól, hogy egyáltalán hány példányt nyomtattak ki. Sikerült kimutatnia, hogy a 18. században, mely technikailag és piactörténetileg alapjaiban még ugyanolyan módon termelt, mint a 16. század, egy négyezres példányszámú kiadás egyetlen nyomtatott egységének költségei a kétezres kiadás példányköltségeinek 95%-át tették ki. Ez mégis azt jelentette, hogy a még nagyon olvasott szerzőknél és nagyon keresett tételeknél is olyan gazdasági határai voltak a példányszám növelésének, melyek csak ritkán haladták meg az 1500 darabból álló kiadást. Az általunk feltételezett kiadásonkénti átlag 600 példány inkább azért hamis, mert elmarad a valóságtól, mint valami számtani bűvészkedés. Ebből az következik, hogy a 16. században hetven- és kilencvenmillió közti példányban állítottak elő nyomtatott könyvet - ez több, mint ahány ember a század folyamán a régi birodalom területén összesen élt.

Ebből továbbá az is következik, hogy a VD 16 1000 tételes mintájából átlagosan öt-hat nyomtatott ívből álló ívterjedelem adódik - a nyomtatott ív pedig az a mértékadó munkaegység, mely a nyomtatás későbbi formátumából adódó oldalszámtól függetlenül egyedül bír jelentőséggel. Minden, ami ebből következik, már csak játék a zsebszámológéppel: 480 millió nyomtatott ív = 1 millió rizsma (a papírra alkalmazott, a korban szokásos csomagolási és kereskedelmi egység) = 1,2-1,5 millió gulden papírköltség, vagyis összesen 2,5-3 millió gulden a könyvgyártás önköltsége a században. Ez körülbelül 40 000 ház értékét képezi, ahogy Köln - ténylegesen mintegy 6000 ház volt itt - vagy Hamburg utcáin álltak, vagy 18 000 protestáns lelkipásztor átlagos évi jövedelmét a század közepéről. A közel 60 nyomtatott ívre három embernek, egy szedőnek és a sajtóprésnél két nyomdásznak legalább egy munkanapot kellett fordítania. 70-90 millió nyomtatott könyv mögött tehát kb. 24 millió munkanap bújik meg.

Tegyünk ellenpróbát!

1. lépés: Benzing alapos - de bizonyára nem egészen teljes - nyomdászati lexikona a 16. században mintegy 1500 nyomdászt tart számon. A kor szokásos könyvnyomtató műhelyéhez, rendezett munkafolyamat esetén sajtóprésként - a nyomdatulajdonosok többsége valószínűleg csak egyet alkalmazott, mindenesetre én ebből az átlagból indulok ki - három emberre volt szükség. Így elsikkasztottuk egyrészt már a formavágót, az öntőt, a korrektort vagy korrektorokat is, akik közül a két elsőként említettnek nem minden nyomtatásnál kellett tevékenykednie. Elsikkasztottuk másrészt például Johann Eichhorn (Frankfurt am Main), vagy a nürnbergi nagy nyomdász és kiadó, Anton Koberger üzemének személyi állományát, akik időnként több mint száz szedőt, nyomdászt, korrektort, illusztrátort és könyvkötőt foglalkoztatott. Csak a személyi "alapfelszereltséget" tekintve, a 16. század kimutatott könyvnyomtató műhelyeinek személyzete kb. 6000 alkalmazottat számlál.

2. lépés: Corsten Bartholomaeus Anglicus enciklopédiájáról kiderítette, hogy a valószínűsíthető napi teljesítmény alkalmazottanként kb. 20 nyomtatott ív körül lehetett. 250 napra vonatkoztatva (ennyit volt szokásos a 16. században egy évben dolgozni), a nyomdaipar 6000 foglalkoztatottjára évente kerek 30 millió nyomtatott ív jut.

3. lépés: Végül, ha feltételezzük, hogy minden szedő, vagy nyomdász csak kb. 15 évig dolgozott, akkor valószínűleg 450 millióra tehetjük az egy évszázad leforgása alatt előállítható nyomtatott ívek számát.

Kétségtelen, hogy az alkalmazott "számítások", a kutatás állása és fejtegetéseim jellege okán főleg csak feltételezések, kritikus fejekben valószínűleg nem többek, mint spekulációk. Egyes tényeket vonatkoztatnak egymásra, melyek ideiglenesen - a VD 16 és annak könyvtörténeti mennyiségi analízisének lezárásáig - még jó néhány bizonytalanságot tartalmaznak. Másrészt viszont az egyes tények funkcionális viszonyítóképessége a korabeli nyomdamívesség és nyomdaipar, valamint technikai, gazdasági és személyi aspektusai ismeretének állása alapján éppoly kevéssé ingatható meg. A könyvtörténeti kutatás pillanatnyilag arra hivatott, hogy a becsléseket ideiglenes végeredményekre cserélje fel, ami valószínűleg az extrapolációk trendjéhez tartozik. A továbbiakban már nem vonhatjuk kétségbe a 15-16. században bekövetkező, a mennyiségen alapuló minőségi ugrást. A publikált tételek száma kb. ötszörösére, a nyomtatott példányoké pedig kb. ötvenszeresére nőtt. A kor mértékével mérve a 16. században a tömegével nyomtatott könyv médiummá, tömegmédiummá vált.

A könyvnyomtatás-történet historiográfiájának módszertani, fogalmi és analitikus hiányosságára jellemző, hogy ez, a 16. század nyomdászatának fejlődése és megítélése szempontjából központi fogalom csak 1981-ben vált a kutatás tárgyává. Az 1980-ban Tübingenben megrendezett nemzetközi szimpozion eredményeként a rendezvényen elhangzott hozzászólásokat a Flugschriften als Massenmedium der Reformationszeit (Röpiratok mint a reformáció korának tömegtájékoztatási médiumai) címmel publikálták. A röpiratok, mindenekelőtt a reformáció első éveiben keletkezettek, valóban a nyomtatványok azon típusának tekinthetők, melyek különösen szembetűnően demonstrálják a könyvnyomtatás megváltozott minőségét. Ezért szeretnék még a tömegkommunikációs eszközöknek ezzel a korai formájával is foglalkozni. Talán megengedhető, ha először közelebbről behatároljuk azt az időpontot, melyben az új médium tulajdonképpeni minőségi áttörése bekövetkezett. Másodszor: éppen a röpiratok képezik az átmenetet az évszázad másik mozgalmához, amely a modern világ születését mértékadóan alakította, vagyis a reformáció folyamatához, vagy általánosabban fogalmazva, egy addig egydimenziós eszmevilág ideológiai differenciálódásának folyamatához. Harmadszor: a röpiratözönnel érvényesül először a nyomtatott könyv karakterisztikus alakváltása, a formátum kisebbé válása, és ez az eladási ár csökkenését jelenti. A könyvnyomtatás új minőségének jellemzéséhez a röpiratokat főképp azért alkalmazhatjuk paradigmaként, mert ez a típus a 16. század elején még in nuce "a kommunikációs folyamatban számunkra egyáltalán lehetséges funkciók teljes spektrumát betöltötte", azokat a funkciókat, melyeket a periodikus sajtó 1600 körüli létrejötte után részben az új újságok vettek át.

Először is képzeljük el a tényeket! 1501 és 1530 között körülbelül 8000 röpirat jelent meg, részük az összprodukcióból a század kezdetétől kb. 1517-ig csak 0-0,5%-ra rúg. 1517 után, tehát a reformációs mozgalom nyilvános fellépése óta, részesedése gyorsan, már-már drámaian szökkent a magasba, hogy csúcsát 1523-24-ben 16%-kal érje el. A szerencsétlen kimenetelű parasztháború után eszközként az arány majd 1527 és 1530 között a röpiratok részesedése a nyomdai termelésből 4-5% körüli egyensúlyra állt be. Hogyan magyarázhatók ezek az arányok?

Kézenfekvő, hogy közvetlenül magának a reformációs mozgalomnak agitációs és kommunikatív szükségleteire és szükségszerűségeire utaljunk. Miután Dickens már 1974-ben találóan urban eventként (városi jelenségként) jellemezte a reformációt - emlékezzünk csak arra, hogy a könyvnyomtatás, mint olyan, szintén városi jelenség volt -, a reformációtörténeti kutatás nemrégiben valóban hangsúlyosan és tömören fogalmazott: "Könyvnyomtatás nélkül nincs reformáció". A feltételrendszer azonban komplexebb. A röplapoknak a nyomdatermékek piacán betöltött különleges szerepük a valóságban ugyanis nemcsak az általuk közölt agitatív tartalmon múlt, hanem sokkal inkább két különböző, de jellemző funkció átfedésén: egyfelől kemény fegyverek voltak a megújulásért - ez a reformátorok intenciója -, illetve a középkor rendjének szétrombolásáért vívott harcban - így érvelnek a mai historikus szemlélők; másrészt azonban magasan profitáló áruk voltak, melyek az adott történelmi konstellációban félelmetesen nagy - hogyan is nevezzük -, termékdinamikát bontakoztattak ki. Az egyik funkcionális faktor elgondolhatatlan a másik nélkül; összeadódva, már-már hatványozottan egészítik ki egymást.

Az áru jellegében mutatkozó külső különbségek más, korábbi nyomdatermékekkel szemben, nyilvánvalóak: általában kisebb a méret, sokkal rövidebb az előállítás ideje, jelentősen csökkent az előzetes befektetések - betűanyag, papír - tőkeszükséglete. Azonnali amortizációt ígérve az ideális termék példáját állították a kisebb, kevésbé tőkeerős műhelyek elé; sok "jövevény" számára egy új, izgalmas és sokatígérő mesterséget kínáltak. Az a tömegpiac, melyet a röplapok vettek célba, alakítottak ki és amelyre ezeket egyáltalán szánták, megengedte majdnem minden, a nyomtatványok formájával és minőségével szemben támasztott addig hagyományos igény elhanyagolását, olyannyira, hogy a röplapokat még a kopott betűállománnyal berendezett nyomdák is eredményesen gyárthatták. Ezeknek a "nyomtatott médiumoknak" a gyártása tehát különösen alkalmas volt saját könyvnyomtató műhely alapítására. Még nagyobb üzemekben is fontos gazdasági faktort képeztek a röpiratok és röplapok, nem utolsó sorban a szabad kapacitások kihasználásával.

A reformáció előtti korszak könyvnyomtatásának legjelentősebb központjai tehát a röpirat-termelés regionális súlypontjai is voltak: Augsburg, Wittenberg, Straßburg (Strasbourg), Bázel, Lipcse. Mindenekelőtt Wittenberg köszönhette döntően a röpiratok előállításának nyomtatóműhelyek közti felemelkedését és rangját. Ezen kívül a gyártástechnikai feltételek, úgymint a hallatlan méretű kereslet, szinte szédületes utánnyomási aktivitást provokált és tett lehetővé. Hans-Joachim Köhler, aki jelenleg a reformáció röpiratainak legjobb ismerője az NSzK-ban, ezt egyfajta "hógolyó-effektusnak" nevezte. A parasztfelkelés közismert "12 cikkely"-ét például az 1525-ös évben tizenöt különböző város - Straßburgtól (Strasbourg) Breslauig (Wroclaw), Magdeburgtól Zürichig -, legalább 24 kiadásban nyomtatta ki. Természetesen, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, ez a többezer példányszámos tömegtermelés elgondolhatatlan lenne egy felbolygatott, szóra és véleményre éhes piac mohó és hisztérikus kereslete nélkül. Ha a reformáció-kutató azt tapasztalhatta, hogy "könyvnyomtatás nélkül nincs reformáció", akkor a könyvtörténész a legjobb érvekkel hajlik az ügyes megfogalmazás megfordítására: reformáció nélkül nincs könyvnyomtatás, legalábbis tömeges könyvnyomtatás. A röpiratok és röplapok éppen ily erősen igényelt véleménybefolyásoló hatáspotenciáljuk miatt voltak sui generis nyomtatványok, melyek az egyik, ha nem a legfontosabb bába szerepét töltötték be a Gutenberg-galaxis születésénél.

Köhler feljegyzései szerint a népnyelven íródott szövegek gyártásának lavinaszerű emelkedésével (700% nagyságrendben) a mintegy 28% német nyelvű és 72% latin nyelvű röpirat aránya három éven belül tökéletesen megfordult: 74% felett nyomtattak német és már csak szűk 25%-ban latin nyelvű szövegeket. 1522-ig ennek az irodalomnak az összprodukciójában való latin részesedés szűk 20%-ra csökkent; három teljes év alatt háromnegyed részről csaknem a jelentéktelenségbe zuhant. Aligha van jelentősebb bizonyíték arra, milyen hatalommal rendelkezett a helyesen szedett szó a kortársak tudatában, legyen az kimondva vagy kinyomtatva.

A reformáció aztán a század során a birodalmi jog és a választófejedelmek érdeke révén hamarosan háborúval és a teológia dogmatizálásával ért véget. Ennek következményeképpen normalizálódott a nyomtatásban felhasznált nyelvek viszonya: vegyük még egyszer alapul 1000 tételes mintánkat a VD 16-ból, mely az egész századra vonatkozik; bár ekkor újra a latint találjuk 52%-kal az élen, de a népnyelvi szövegek, vagyis ha mégis az inkunábulumok korához viszonyítunk, akkor a "modern" szövegek már 39%-kal következnek, (ebből 1,0%-kal részesednek az alnémet nyomtatványok). A maradék 7% többnyelvű nyomtatványra, és 1% más nyelvű, mindenekelőtt görög szövegre oszlik.

A nyomtatványok külső formája is új szinten került egyensúlyba: a 16. század nyomtatott könyveinek már csak 7-8%-a jelent meg drága, tömegpiac-ellenes folio (ívrét) formátumban; a könnyen kezelhető, olcsóbb kvart- és oktávkiadások csaknem 90%-kal uralták a könyvpiacot (41% kvart, 48% oktáv); a duodecim és sedecim méretű miniatűr kiadások bő 3%-ot értek el.

A század első harmadának forrongása és a reformáció szilárd megalapozása után a személyes könyvszükséglet és a nyilvános, valamint privát könyvtulajdon döntő hatással volt a magasabb szintű iskolarendszerre, amely különösen a városokban növelte az olvasni tudók arányát, valamint az új vallás, a reformáció által meghatározottan irányult a nyomtatott könyvre, így tehát kiformálódott és stabilizálódott a könyvpiac. A kultúra új rendszere megtalálta saját struktúráját, a galaxist felosztották. A 18. századig, illetve a gépi nyomtatás megkezdéséig a 18. században, alapvetően már nem változtak a koordináták.

Az új médium külső jegyeinek alakulásához tartozik az az újdonság, mely a 16. században fejlődött ki, és kimondottan érvényesült is, tudniillik a címlapnak az az alakja, amelyhez máig hozzászoktunk. Egyházi szervek hivatali hatása és nyomása is részese volt ennek a fejlődésnek, bizonyára inkább olyan "rendpolitikai" motívumoktól vezettetve, mint cenzúra és kontroll-szükséglet, és nem attól a nézettől, hogy a bibliográfiai egyértelműséget mozdítsa elő.

Az első, fogalmaink szerint teljes címmel rendelkező, általam is ismert könyvet az 1500-as évben Wolfgang Stöckel könyvnyomtató műhelyében nyomtatták. A Johann von Glogau magiszter tollából származó Exercitium super tractatus parvorum logicalium Petri Hispani Stöckel-féle kiadása a könyvcímen kívül tartalmazza a szerző nevét, informál a nyomdászról, a nyomtatás helyéről, a terjesztőről és a megjelenés évéről. Csak a fejléckód és az ISBN hiányzik. 1520 körül a címlap ebben, vagy kevésbé variált formában a könyv szilárd tartozéka lesz. Ez azonban nemcsak a nyomtatvány azonosítására szolgált: hirdetés, ismertetés és reklám volt egyszerre, gyakran cégtábla formájú. A címlap sokszor igényes, helyenként buja díszítése szentenciákkal és jelmondatokkal, rímes címekkel, fametszetekkel és nyomdajelekkel, tehát a díszek és a díszítőelemek teljes, művészettörténetileg jelentős repertoárjával, az egész századra nézve ugyan a virágzás és a hanyatlás fázisát élte meg, mégis sokoldalúan használt és variált standarddá lett. Néhány megszorítással érvényes ez más formai jegyekre is, melyeket itt közelebbről nincs módunkban tárgyalni; ilyenek a szignatúrák segítségével számozott ívek, vagy a lapok és oldalak számozása, a hasábcímek használata, tartalommutató vagy regiszter csatolása stb. A 16. század könyvnyomtatása még nem általánosan, de alapvetően megteremtette és máig meghatározta a médium alakját; formát adott neki és idézhetővé tette.

A 16. században nyomtatott könyv földrajzi elterjedése, tömeges termékké válása és alakjának átalakulása nem elég ahhoz, hogy a Gutenberg-galaxist kellőképpen jellemezzük. Semmi esetre sem elegendő csak e médium tömegszerűségét és az ezáltal implikált népszerűségét kiemelni, ha megfelelően akarjuk vázolni a problémáit annak a szociokulturális térváltásnak, mely a 16. században az új médiakultúrával bekövetkezett. Bár az új kommunikációs szituáció címzettjének elérését véleményem szerint a bemutatott adatokkal bizonyítani lehet, mégsem válaszoltuk meg ezzel a kommunikáció tartósságra beállított, azaz strukturálisan biztosított sikerének kérdését.

Megpróbálom röviden vázolni a problémát. Ehhez elsősorban a bielefeldi szociológus, Niklas Luhmann gondolataira támaszkodom. Az információ-terjesztő médiumok közt, melyek az emberiség történetének során a nyelv bázisán alakultak ki, a nyomtatott könyv az újkor küszöbén különös rangot vívott ki. A kommunikációs folyamat hatósugarának óriási kiterjedését alakította ki, ami visszahatott arra, hogy mi érvényesült a kommunikáció tartalmaként. A könyvnek mint maradandó médiumnak formai kötöttsége és potenciálisan mindenütt elérhető volta - összehasonlítva a beszéddel, ami interakcióhoz és emlékezethez kötött átadás -, növeli annak az esélyét, hogy a kommunikáció további kommunikációkhoz szolgálhat alapul, de egyben ezeket a lehetőségeket korlátozza is. Ezen felül, vagy emellett a könyv a meséket, véleményeket és információkat ténylegesen tároló jellege folytán e kézművesipar felé orientálódó és a kézimunkán alapuló korai modern társadalom lényeges médiumaként jelent meg. A nyomtatott könyv még a kommunikáció módját és jellegét is megváltoztatta. Már az írás, és aztán méginkább a könyvnyomtatás kierőszakolta a közlési folyamat és az információ közti egyértelmű differenciálódást. A közlési folyamat állandóan, vagy legalábbis rendszerint, saját indítékokat követ, például gazdaságiakat, vagy agitációsokat, és sohasem csak az információt szolgálja. Ez a különbség az, mely a könyvnyomtatás útján történő kommunikációt kialakítja, és elsősorban ez tartja mozgásban is. Ezt a tényállást nevezem én a médium kommunikatív kapcsolódási képességének. Az a kommunikáció, mely nem interakción alapul, ebben az értelemben a kommunikáció kommunikatívabb formája, mert csak időeltolódással enged reagálni. Egy röpiratot el kell olvasni, mielőtt agitációjának eleget tehetnénk; a katekizmust előbb meg kell tanulni, mielőtt a tízparancsolat tiltásai tartósan hatni kezdenének; Johann Eck ugyanolyan hatással csak könyvekkel tudott Luther könyveire reagálni. A könyv biztosítja saját reprodukcióját, amennyiben különböző, mindenkor korspecifikus témákat őriz meg és tesz helytől függetlenül reprodukálhatóvá, még ha a kommunikálók közvetlenül nincsenek is jelen, ahogy például beszélgetés közben. A szociális interakció már nem feltétele a társadalmi kommunikációnak, mint a szóbeliség által fenntartott kultúrákban. Luhmann, aki az ilyen témák mindenkori korspecifikus tartalékát kultúrának nevezte, ezt a jelenséget így írja le: "az írás és a nyomtatás lehetővé teszik, hogy az interakció rendszeréből visszavonulva, mégis messzire ható következményekkel kommunikáljunk". Balgaság lenne azt állítani, hogy a nyomtatott könyvnek mint médiumnak e funkciója csak szociális előnyöket rejt magában. Az olvasó nem táncol, miközben olvas.

A szociológus absztrakciója szemléletessé tehető - például Luther 1521/22-es wartburgi "fogsága" idején keletkezett Biblia-fordítása példáján. Luther néhány hónapra visszavonult a reformációs mozgalomtól, és azzal, hogy írásra, azaz a könyvnyomtatásra mint kommunikációs formára szánta el magát, több címzettet nyert, és hosszabb időtartamra. Ez olyan fokú hatást tett lehetővé számára, melyet a közvetlen interakcióban a wittenbergi vártemplom prédikátoraként soha nem érhetett volna el. Másrészt visszavonulása az átmeneti elszigeteltségbe arra kényszerítette, hogy hallgatóinak távollétét és munkájának tartalmát szociológiailag is kifejezze: kommunikációs partnerét és tárgyát specifikus, a hatásosságot (és ez egyben fegyelmezettséget is jelent) megfontoló nyelvhasználatot kompenzálja, és a nyelvvel sok mindent megvilágítson, ami más esetben, a prédikáció szituációjában evidens lenne. Michael Giesecke a könyvnyomtatás feltalálása után nagyon tudatosan bekövetkező átállás eme folyamatát a német nyomtatott szakszövegek genezisének példáján hatásosan mutatta be.

Csak az írás és a nyomtatott könyv teszi lehetővé a további eljárásmódokat; ezeket rendeli Luhmann a "fait accompli technikájának" címszava alá. Az ember írásban olyan álláspontoknak és nézeteknek kötelezi el magát, melyeket közvetlen interakcióban esetleg nem tudna elkezdeni, vagy véghezvinni. Mi egyebet tettek a vallási megosztottság korában íródott számtalan vitairat és polémia szerzői, ha nem ezt! Téziseket tartalmazó falragaszok nélkül nincs reformáció, mint ahogy árcédulácskák nélkül nincs súrlódásmentes elárusítás. Szociológiai informátorunk beszámol arról a kísérletről, amikor egy üzlet tulajdonosnőjével hosszas tárgyalásokat folytatott egy tábla csokoládé áráról. Érvek helyett a hölgy mindig az árcédulácskára mutatott, melyre jól láthatóan nyomtatták rá az árat. A "nyomtatott fait accomplinak ez a technikája", mely minden tudományos diskurzus határköve, megengedi, hogy az elkövetkező interakciókban az írottra vagy nyomtatottra utaljunk, azokról beszéljünk és rájuk támaszkodjunk, különösen akkor, ha konfliktusokra, vagy valami újra akarunk kilyukadni.

A könyvnyomtatás strukturálisan is megváltoztatja az olvasónak, a nyomtatott tömegtájékoztatási eszközök befogadójának helyzetét. A 16. században az általános olvasási készség olyan csekély volt, hogy még gyakoriak voltak az interakcióhoz hasonló csoportos felolvasások. De, bár kevésbé észrevehetően, mégis kezdetlegesen a helyzet már ekkor is magára utalta az olvasót - hiszen szokás szerint nem a templomban, vagy a fogadóban olvasott, mert a nyomtatványok mindenki számára hozzáférhetőek voltak; s így szabadon, vagy hogy óvatosabbak legyünk: szabadabban dönthetett az olvasottak befogadása vagy elutasítása mellett. Jóllehet az olvasottak befogadása vagy elutasítása csak tudattartalmakat alakít, mégis valószínűbbé teszi (valószínűbbé, mint olvasmányok nélkül), hogy a velük kapcsolatos kommunikációk másként végződnek, mint a tényleges szituáció adta kommunikáció résztvevőjénél, különösen ha az olvasók feltételezni tudják, hogy kommunikációs partnereik is olvasnak, és az olvasott dolgok valóságtartalma iránt megértéssel vannak. Az olvasással nemcsak egyszerűen "több tudás" áll rendelkezésünkre; ez a tény igen fontos a középkori tudásközvetítés exkluzív folyamatával való összehasonlításban. Az olvasás strukturálisan is más jellegű diszpozíciókat és esélyeket alakít ki a tudás feldolgozására. Az utóbbi években senki sem analizálta e jelenséget behatóbban - elsősorban a modern tudomány keletkezésére vonatkoztatva -, mint ahogy Elizabeth Eisenstein vizsgálta a The Printing Press as an Agent of Change című művében. A Gutenberg-galaxis születése egy olvasókultúra hajnala is volt. Mindazonáltal az újabb kutatás a 16. század városi népességének körében 10-30%-ra teszi az olvasási készséget, míg vidéken még generációkon át csak néhány százalék tudott effektíve olvasni. Olvasnunk kell, hogy informáltak legyünk, mint ahogy tudnunk kell ahhoz, hogy a tudást megtanulhassuk. Mi másból állna a képzés kihívásának lényege a modern kultúrtársadalomban?