A forró sivatagi szél lecsendesedett és a nap elérte napi utjának utolsó nyolcadát; nem volt már repkedő homok a levegőben és láthattuk, amint a ragyogó golyó lehanyatlóban jelentékenyen megnövekszik. Vajjon micsoda jeleneteket fognak sugarai megvilágitani holnap ilyenkor? Valószinüleg ezt kérdezték maguktól közülünk a legtöbben, amint egyelőre csendben üldögéltünk, mert ha nem is éreztünk félelmet a commancsáktól, mégis tudta mindegyikünk, hogy az ember legjobb és legelőrelátóbb számitásait romba döntheti egy véletlen, mely egészen váratlanul köszönt be.

Természetes volt, hogy legelőbb is elbeszéltem Winnetounak mindent, amit átéltem attól kezdve, hogy megérkeztem találkozóhelyünkre a Sierre Madrera. Mivel kisérőim élményei ebben bennfoglaltattak, az apacsnak ezután nem kellett kérdezősködnie, hogy tiszta képet nyerhessen. Mikor befejeztem elbeszélésemet, ezekben a szavakban összegezte a hallottakat:

- Most már csak arra kell gondolnunk, ami erre a helyre vonatkozik, ahol jelenleg vagyunk; minden egyebet megbeszélhetünk később. Vupa-Umuginak tehát százötven harcosa van a Saskuan-kuinál?

- Százötvennégyen voltak. Ebből leszámit a hat commancsa, kiket legyőztünk az Altsesse-tsinál.

- Nale-Masiuv száz emberrel akar hozzá csatlakozni?

- Ezekből a katonák elleni harcban sokat megöltek, vagy harcképtelenné tettek; de ő hazaküldött, hogy még százat hozasson.

- Hány harcossal jött Siba-bigk?

- Husszal.

- Igy tehát körülbelül háromszáz ellenség fog ellenünk állani. Testvéremnek éppen annyi apacsa van odakünn a kaktuszmezők szélén; tehát elég erősek vagyunk velük szemben.

- Elég erősek? Csak elég erősek? - vágott közbe Old Wabble. - Sőt azt hiszem, erősebbek vagyunk, sokkal, de sokkal erősebbek! Láttam, hogy az apacs harcosok milyen jól vannak felfegyverezve és milyen fegyelmezettek. Közülök kétszáz le fogja győzni a háromszáz commancsát. Ezenkivül ott vannak még a fehérek. Winnetou, Old Shatterhand és Old Surehand felveszik a harcot egész halom ellenséggel. Magamról, Foxról, Parkerről és Hawleyról nem is akarok beszélni. Csak jöjjenek a fickók! Halomra lőjük őket és szavamat adom, hogy közülök egyetlen egy sem fogja viszontlátni wigwamját.

Winnetou legkomolyabb arcát vette fel és igy felelt neki:

- Öreg testvérem, amint tudom, elkeseredett ellensége minden vörös embernek; tolvajoknak, rablóknak, gyilkosoknak tartja őket, anélkül, hogy meggondolná, hogy csak azért nyulnak fegyverhez, hogy megvédelmezzék jogos tulajdonukat, vagy pedig hogy megbosszulják, amit ellenük elkövettek. Old Wabble még soha sem kegyelmezett meg vörös embernek, ki kezei közé került; az egész szavannán ugy ismerik, mint indiánölőt; de ha Old Shatterhand és Winnetou mellett van, meg kell változtatnia érzelmeit, különben kénytelenek lennénk elválni tőle. Mi barátjai vagyunk minden vörös és fehér embernek és ha ellenség áll előttünk, legyen akár fehér, akár vörös, akkor lehetőleg ugy győzzük le, hogy ne ontsuk a vérét. Old Wabble kereszténynek mondja magát; Winnetout pogánynak nevezi; de hogyan lehet, hogy ez a keresztény oly szivesen ont vért, mig a pogány ezt elkerülni igyekszik?

Hogy a különben oly szófukar apacs rászánta magát ilyen hosszu beszédre, annak volt a bizonyitéka, hogy az öreg rokonszenvesebb volt neki, mint ahogy szavainak tartalmából tulajdonképpen következtetni lehetett volna. Old Wabble lehajtotta a fejét; de kis idő mulva ujból felemelte és védekezett:

- A vörösek, kikkel eddig összetalálkoztam, mind, mind gazemberek voltak.

- Ebben kételkedem. És ha igaz is lenne, ki tette őket gazemberekké?

- Én nem!

- Te nem?

- Nem.

- A halványarcok által lettek azzá. És Old Wabble nem szintén fehér?

- Az vagyok, igen. Sőt még azt hiszem, hogy olyan vagyok, aki megmutathatja magát!

- Winnetou pedig azt hiszi, hogy jobb lenne, ha a vörösek, kikről te beszélsz, nem láttak volna téged! Azt mondtad, hogy az összes commancsákat le kell lőni; én azonban azt mondom neked, hogy mi, ha csak lehetséges, egyetlen egyet sem fogunk megölni közülök. Old Shatterhand testvérem, egy véleményen van velem?

- Tökéletesen, - feleltem neki. - Tudod, hogy engem meg sem kell kérdezned.

Az öreg Wabble nagyon zavarodott arcot vágott, de mégis megpróbált védekezni:

- Hiszen meg akarják támadni Bloody-Foxot, kinek segitenünk kell! Meg akarjuk védeni őt és magunkat, az pedig csak küzdelem utján történhetik; th'is clear!

- Különböző küzdelmek vannak, Mr. Cutter, - válaszoltam. - Engedje Winnetout beszélni, akkor meghallja, hogy a commancsákat nem egyedül azáltal tudjuk visszatartani szándékuk keresztülvitelétől, hogy lelőjük őket. Vannak még más eszközök is.

- Igen, bizonyára megint az ön hires cselfogásai!

Olyan hangon mondta ezt, mely nem tetszett nekem, de nem is kellett rendreutasitanom, mert megtette ezt Parker, amint közbevágott:

- Hát nem lenne jobb, öreg Wabble, ha hallgatna? Láthatja, hogy én is csendben vagyok. Ha Old Shatterhand és Winnetou beszélnek egymással, egyáltalában nem szükséges, hogy mások is nyilvánitsák véleményüket, anélkül, hogy kérdeznék őket. Ön több, mint tizszer megigérte, hogy csak azt teszi, amit Mr. Shatterhand akar. Ha nem akarja megtartani ezt az igéretét, ugy azt tesszük, amit már oly sokszor mondtunk: elmegyünk és faképnél hagyjuk Önt!

Ez a faképnélhagyás, melyet én mondtam ki először, szólásmóddá vált, melyen Old Wabble rettenetesen tudott bosszankodni. Most is felfortyant.

- Fogja be a száját! Ki kérdezte a véleményét? Ha én nekem nem szabad beszélnem, akkor önnek igazán hallgatnia kell! Milyen jogon nevez engem nyakas, öreg embernek? Seperjen csak a saját ajtaja előtt! Nekem még sohasem ajándékoztak jávorszarvast, hogy azután azt mondjam, hogy én magam lőttem!

- Én pedig még sohasem vittem a nagy szót és nem csináltam amellett olyan ostobaságokat, mint például ön a Saskuan-kui mellett, ahol ön...

- Csend - vágtam közbe, - nekünk sokkal fontosabb tennivalónk van, mintsem ilyen béka-egérharcot folytatni. Az előbb ott szakitottuk félbe, hogy nekünk éppen annyi harcosunk van, mint a commancsáknak, tehát egyforma erősek vagyunk. Szivesen elösmerem, hogy Old Wabblenak igaza volt, mikor azt mondta, hogy nemcsak elég erősek vagyunk, hanem még fölényben is. Ezt persze nem azzal akarom megokolni, mint ő, hogy nagy, legyőzhetetlen lövők vagyunk, akikkel szemben egy vörös harcost semmibe sem kell venni. Az ok inkább abban a körülményben van, hogy a mi háromszáz apacsunk együtt van, mig a commancsák külön csoportokban jönnek és ezenkivül még a fehér lovasság is ellenük van.

- Ebben testvéremnek igaza van, mint mindig, - helyeselt Winnetou. - Legelőbb közeledik Siba-bigk egy csapattal, hogy megtámadja ezt a házat és lakóit és kitüzze a cölöpöket a sivatag homokjába. Utána jön Vupa-Umugi, hogy ezeket a cölöpöket tévutra tüzze és ezzel a fehér katonákat a szomjhalálba vezesse. A fehér lovasok után jön Nale-Masiuv embereivel, hogy elvágják a visszavonulás utját a halványarcok elől és teljesen körülzárják. Ez három különböző csapat, melyeket egyenkint támadunk meg és talán minden vérontás nélkül győzhetünk le. Old Shatterhand helyeselni fogja szavainkat.

- Mindenesetre, - mondtam. - Nem hiszem, hogy Siba-bigknek, ki legelőbb jön, több, mint ötven harcosa lenne. Ha körülfogják a mi háromszáz emberünkkel, belátják, hogy legokosabb lesz, ha ellenállás nélkül megadják magukat.

Az öreg Wabble az előbb kapott rendreutasitás dacára nem tudott hallgatni; ellene vetette:

- Igazán csak ötven harcos jönne vele, mikor nekünk háromszáz van?

- Elfelejti, hogy a commancsák nem is tudják, hogy mi itt vagyunk. Ők azt hiszik, hogy csak az oázis lakóival van dolguk.

- Hm, az lehet! De a körülzárás nem olyan egyszerü, mint gondolják.

- Sőt ebben az esetben nagyon könnyü. Csak egy kaktuszmezőnek kell szoritanunk őket, oda nem mehetnek be. Akkor nem szükséges egész kört huzni körülöttük, hanem elég félkör is. Hátuk mögött az áthatolhatatlan kaktusz, maguk előtt háromszáz ellenség; őrült lenne az az ötven ember, ha azt hinné, hogy ép bőrrel átvághatja magát.

- De ha mégis ezt gondolná?

- Ugy beszélni fogunk velük.

- Beszélni? Hm. Vajjon hallgatni fognak-e reá?

- Ami azt illeti, van közöttük egy, aki bizonyosan hallgat reám.

- Ki lenne az, Sir?

- Siba-bigk, a fiatal főnök. Nekünk köszönheti az életét. Házunknak a vendége volt és akkor szavát adta, hogy nem fogja elárulni az oázist. Ez több, mint elég ahhoz, hogy hallgasson a szavamra.

- Kiváncsi vagyok, hogy nem-e fog tévedni ebben. Hiszen látja, hogyan tartotta meg a szavát. Megigéri, hogy nem árulja el az oázist és mégis háromszáz commancsát hurcol ide! Remélhetőleg nem kell sokáig várakoznunk, mig megérkezik.

- Holnap este itt lesz.

- Már itt az oázisnál?

- Igen. Nem hiszem, hogy tévednék a számitásomban.

- És itt akarjuk őt bekeriteni?

- Igen.

- Éjszaka?

- Talán már nappal. Minél előbb jön, annál korábban fogjuk körül.

- De akkor tudnunk kell, mikor jön; szükséges tehát felderitőket küldeni feléjük.

- Ez nagy hiba lenne.

- Hogy-hogy?

- Mert felfedeznék ezeknek a felderitőknek a nyomát és ennek folytán gyanut fognának.

- Hm! Tehát felderitőt sem! De hogy fogjuk megtudni, hogyan és mikor...

- Öreg testvérem nyugodtan elhiheti, hogy Old Shatterhand tudja, mit mond és mit csinál, - vágta el szavát Winnetou. - A kommancsák megtalálnák a felderitők nyomát, ezért nem szabad őket kiküldenünk, Siba-bigk itt volt és innen egyenesen a Száz fához lovagolt, ahol most is van, hogy póznákat faragjon. Egészen pontosan ugyanazon az uton fog jönni. Ezen uttól oldalt lovagolunk elébe és meglátjuk őt anélkül, hogy ő észrevenne. Ha elhaladt, megfordulunk, utána megyünk és beleszoritjuk egy kaktuszmezőbe, melyen nem tud áthatolni sem ő, sem csapata; akkor a kezünkben van. Eltaláltam, hogy Shatterhand testvérem ezt akarta mondani?

- Ugy van, szóról-szóra ez volt a véleményem és a tervem, - feleltem éleseszü barátomnak.

Erre Bloody-Fox ragadta meg elsőizben a szót, ki eddig hallgatott, pedig az ügynek magától értetődőleg őt kellett a legjobban érdekelnie.

- Engedjen meg nekem hires testvérem, Winnetou, egy kérdést. Siba-bigk nagyon óvatosan fog közeledni, hogy ne vegyék észre idő előtt. És ha mi oldalt állunk fel, hogy ő reá várjunk, nem szabad utjához annyira közelednünk, hogy meglásson minket. Nem lesz-e igy lehetséges, hogy elhalad anélkül, hogy szemeink ő reá és commancsáira esnének?

- Nem.

- Amit Winnetou, az apacsok nagy főnöke mond, azon nem lehet vitatkozni, de a sivatagban nincsen ut, melyet látni lehetne; csak irány van, melyről nagyon könnyen le lehet térni jobbra, vagy balra. Nem lehetséges-e tehát, hogy Siba-bigk is letér és éppen ezért nem találkozunk vele?

- Nem, Fox testvérem. Forduljunk, Old Shatterhandhoz, ha meg akarja tudni, hogy miért mondok nemet!

Mivel Fox eme szavak következtében kérdőleg nézett reám és a többiek is felém fordultak, megmagyaráztam:

- Fehér ember letérhetne az egyenes irányból, de egy vörös soha. A vörösökben meg van a madár csalhatatlan helyérzéke, mellyel mérföldről is egyenesen fészkéhez repül, ámbár a levegőben, éppen ugy, mint itt a homokban, nincsenek csinált utak. Azután meg azt is tekintetbe kell venni, hogy a commancsák első érkező csapatának az a feladata, hogy póznákkal jelölje meg az utat az oázisig. A póznák kitüzése olyan munka, mely Siba-bigk érkezését annyira felismerhetővé teszi, hogy el sem téveszthetjük. Kezeink közé kell és fog kerülni, Őt és embereit azután nem hozzuk ide, mert nem szabad megismerniök az uj utat a kaktuszon keresztül, hanem itt tartjuk őket megkötözve a sivatagban és jól őrizzük őket, mig tul esünk az egészen.

- És mi lesz a póznákkal? Az előbb azt mondták, hogy eltávolitják és rossz irányban rakják le őket megint.

- Ezt mindenesetre megtesszük, hogy Vupa-Umugit tévutra vezessük.

- Merre?

- Hm! Valamerre, ahol könnyen bekerithetjük és elfoghatjuk. A kaktuszmezők, mióta utoljára itt jártam, annyira megváltoztak, hogy ezt nem mondhatom meg előre.

- Szabad egy ajánlatot tennem?

- Miért ne?

- Egy jó napi lovaglásra innen délkelet felé van egy rendkivül nagy kiterjedésü kaktuszvadon, melybe nyilt, de mindjobban szükülő homokcsik vezet be.

- Milyen mélyre?

- Ha az ember lassan lovagol, majdnem két órára van szüksége, mig a másik végére jut.

- Fiatalok a kaktuszok, vagy öregek?

- Össze-vissza; de sürüek, nagyon sürüek.

- Persze ez olyan hely lenne, hogy céljainknak jobbat nem is kivánhatunk. Winnetou testvérem éppen olyan megfelelőnek tartja?

Az apacsok főnöke beleegyezőleg bólintott és az ő nyugodt, határozott módján felelt:

- A commancsákat ebbe a kaktuszba be fogjuk kergetni.

- Ugy kész vagyunk azzal, amit egyelőre mára és holnapra meg kellett beszélnünk, a többit majd az események döntik el. A nap elérte a láthatárt; adjunk pihenőt embernek-lónak, mert erre szükség van, hogy holnap erőnk és kitartásunk legyen.

Helybenhagyták. Elláttuk lovainkat mindennel, amit az oázis nekik nyujthatott és Winnetou kiment apacsaihoz, hogy kiadja nekik a tábori parancsot és megmutassa az utat a kaktuszon keresztül, mert meg kellett itatniok lovaikat és magukat is el kellett látniok vizzel; azután lefeküdtünk a kukorica ágyakra, melyeket időközben Sanna mama készitett nekünk.

De közülünk a legtöbben nem tudtunk azonnal elaludni. Én Winnetou mellett feküdtem és hallgattam halk elbeszélését, hogy mit csinált elválásunk óta. Eközben azt is hallottam, hogy Old Wabble és Parker még jóideig veszekedtek egymással elfojtott hangon. A ház nyitott ablakaiból kiharsogott a négernek, meg anyjának hangja, kik rendkivül boldogok voltak, hogy ujból egymás mellett lehetnek, a viz felől pedig még órák hosszáig lehetett hallani az apacsok és lovaiknak lépteit. Egy ilyen tábori éjjelnek megvan a maga sajátságos varázsa, melyet csak az ismer, ki saját maga tapasztalta.

Mikor reggel felébredtem, Winnetou már a tó mellett állott és mosakodott egy nagy, vizzel telt tökben. Sanna halkan, de fürgén futkosott ide-oda és azzal volt elfoglalva, hogy vendégeinek jó, fönséges reggelit adhasson. A többiek még aludtak, de nemsokára felébredtek. Azután ujból megjelentek az apacsok lovaikkal, melyeknek most az egész napra tele kellett magukat inniok. Könnyü füst, melyet messze a kaktuszmezőn kivül láttunk, jelezte, hogy a vörösek száraz kaktuszokból néhány tüzet gyujtottak, hogy mellettök elkészitsék ennivalójukat. Mikor megreggeliztünk, kilovagoltunk hozzájuk, már ők is befejezték az evést és indulásra készen voltak. Egy részüket az oázis védelmére hagytuk hátra; ezekkel maradt Bloody-Fox is, mi többiek pedig ellovagoltunk.

Tegnap délnyugatról érkeztünk, ma pontosan nyugat felé kellett lovagolnunk, mert arrafelé volt a Száz fa. Az utat, melyen a commancsák várhatók voltak, természetesen csak gondolhattuk; mi ezzel párhuzamosan állottunk fel, még pedig ugy, hogy egyelőre körülbelül fél angol mérföldnyire voltunk tőle, mert ennyire még nem juthatott az ellenség; nekünk azonban óvatosságból jobban el kellett tőle távolodnunk, ha ugyanis a levegő oly tiszta és átlátszó marad, mint most, rendkivül messze el lehetett látni. Mindamellett előnyben voltunk a commancsák felett, mert ugy nekem, mint Winnetounak látcsöve volt.

Aki azonban azt hiszi, hogy egy csapatban maradtunk, az nagy tévedésben van. Ez lett volna a legnagyobb hiba, amit csak el lehetett volna képzelni. Az emlitett képzelt vonal északra, tehát jobbkéz felé esett tőlünk. Nem volt egészen helytelen, amit Old Wabble mondott előző este, tudniillik, hogy a commancsák véletlenül letérhetnének erről a vonalról, ha csak egy keveset is. Ezért csapatunknak, mikor a délelőtt már mulófélben volt, jobban délfelé kellett tartania és csak a legtapasztaltabbak maradtak jobbkéz felől. A képzelt vonalhoz legközelebb Winnetou, Old Surehand meg én voltunk és mi sem egymás mellett, hanem oly távol lovagoltunk egymástól, hogy kiáltásainkat éppen csak hallhattuk. Ezzel a beosztással gondoskodtunk róla, hogy a commancsák minket semmi esetre sem fedezhettek fel, legfeljebb abban a majdnem elképzelhetetlen esetben, ha irányuktól nagyon messze eltérnének délfelé. De még ebben az esetben is remélhettük, hogy körülfoghatjuk őket ugy, hogy egyikük sem menekülhet. Ez az utóbbi volt feltétlenül a fődolog, mert ha csak egynek is sikerülne kisiklani a kezeink közül, természetesen első és egyetlen feladata lenne visszalovagolni és Vupa-Umugit értesiteni jelenlétünkről.

Időközben dél lett és még semmit sem láttunk. Mikor majdnem egy óra volt, Winnetou, ki abban a pillanatban emelte látcsövét szemeihez, hangosat kiáltott és Old Surehandot, meg engem magához intett. Mikor hozzáértünk, észak felé mutatott és igy szólt:

- Ott, egészen a láthatáron egy lovas áll, kit puszta szemmel nem lehet látni.

- Indián? - kérdezte, Old Surehand.

- Azt nem lehet megkülönböztetni; testvérem fogja a látcsövet és nézzen arra, ahová mutatok.

Átadta neki a távcsövet és én is felvettem az enyémet, hogy ugyanabba az irányba nézzek.

- Igen, egy lovas, - erősitette meg Old Surehand - de nem lehet felismerni, hogy vörös-e, vagy fehér.

- Vörös, - vetettem közbe.

- Megismeri, Sir? Akkor az ön távcsöve sokkal jobb, mint a Winnetoué.

- Nem ismerem meg, de mégis állitom, még pedig azt is, hogy commancsa.

- Uff! - kiáltott elbámulva Winnetou, ki ujból átvette távcsövét és azon át szemlélődött.

- Még pedig Siba-bigk csapatából való commancsa; sőt talán ő maga.

- Uff, uff! Miből gondolja ezt testvérem?

- Nincs egyedül. Winnetou testvérem irányitsa arra a csövét, amerről jönnie kellett ennek a lovasnak, vagyis kissé még balra. Ott még több lovas látható, mellette pedig kisebb pontok, melyek gyalogosokat jelentenek, kik leszállottak lovaikról.

- Tudja vörös testvérem, miért nem haladnak ezek a kisebb pontok egyenesen előre, hanem folyton ide-oda mozognak?

- Most, hogy Shatterhand testvérem figyelmessé tett reá, már tudom. Ezek azok az emberek, kik a póznákat leverik. Hogy ezt elvégezhessék, azért szállottak le a lovaikról.

- Ugy van! Tudja-e, Mr. Surehand, hogy ezek között a commancsák között csak egyetlen egy van, aki ismeri az utat?

- Igen, tudniillik Siba-bigk, - felelte a kérdezett.

- Ő tehát nemcsak a vezér, hanem a vezető is. Hol szokott pedig tartózkodni a vezető, elöl, vagy hátul?

- Természetesen mindig ő van legelöl.

- Well! Ezért tételezem, fel, hogy a legelső, kit megláttunk és ki a többiek előtt lovagol, a fiatal főnök, Siba-bigk. Ő lovagol legelöl és a csapat élén, időről-időre állva marad, mig egy-egy póznát levernek. Nézze! Winnetou most láthatja a távcsövével, hogy a gyalogosok ujból lóra szállanak. Egy pózna le van verve és az indiánok tovább lovagolnak.

Ugy volt, ahogy mondtam; láttuk, hogy a commancsák vágtában eltávoznak arról a helyről, ahol eddig állottak. Ezen közben mind kisebbek és kisebbek lettek, mig végül nem láttuk már őket; pontosan az oázis irányában eltüntek.

- Meg tudta számolni őket, Sir? - kérdezte tőlem, Old Surehand.

- Pontosan nem, de azt hiszem, hogy tegnap igazam volt; nincsenek többen ötvennél.

- Mit fogunk tenni most?

- A biztonság kedvéért kissé még tovább lovagolunk az eddigi irányban; azután észak felé kanyarodunk, hogy nyomukba kerüljünk. Ha ez megtörtént, akkor a hátuk mögött vagyunk és követjük őket addig, mig megfelelő helyet, vagy alkalmat találunk, hogy bekeritsük őket.

Ezt végre is hajtottuk. Egyesültünk csapatunkkal, elmondtuk, hogy láttuk a keresetteket és még néhány percig követtük eddigi irányukat; azután jobbra fordultunk és tiz perc mulva elértük a commancsák nyomát. Ez nagyon világos és félreismerhetetlen volt; egy vaknak is éreznie kellett volna, ha nem is láthatta. Nemcsak lópaták és emberlábak lenyomatából állott, hanem azonkivül egy csomó hosszu vonásból is, mely mélyen belevágódott a homokba. A magukkal hurcolt póznák ugyanis egyik végükkel a nyereghez voltak erősitve, a másik végük pedig lelógott, igy szokták az indiánok szállitani sátoroszlopaikat is egyik helyről a másikra és innen származtak a vonások és bevágások a mély, könnyü homokban. Mivel egymásba futottak, nem lehetett megszámlálni őket, de azt látni lehetett, hogy igen jelentékeny mennyiségű póznát cipelnek magukkal.

Addig gyors iramban követtük a csapást, mig a commancsákat fel nem ismertük távcsővel; akkor azonban mérsékelnünk kellett lovaink léptét, nehogy minket is meglássanak. Ettől kezdve folyton egyforma távolságra maradtunk tőlük és igy könnyü volt megállapitani, mily gyorsan haladnak előre és mennyi időre van szükségük, hogy az oázis közelébe jussanak. A távolság egyik póznától a másikig körülbelül egy kilométer lehetett és ha a vörösek munkájukat ebben a tempóban folytatják, estig majdnem elérik céljukat. Nagyon valószinüleg az volt Siba-bigk szándéka, hogy azután éjjel támadja meg az oázis lakóit. Azt is számitásba kellett ugyan vennie, hogy már reggel találkozhatik Bloody-Fox-val, de ez nem hozhatta volna zavarba, mert feltétlenül azt hitte, hogy ennek az egy halványarcunak lehetetlen ötven vörös harcossal szemben védekeznie.

Mig a nyomot követtük, én Winnetou és Old Surehand között lovagoltam; mindketten hallgattak. Annál hangosabbak voltak közvetlenül mögöttünk, ahol Old Wabble haladt Parker és Hawley között. Az öreg cowboynak egyenesen lehetetlen volt ilyen helyzetben nyugodtnak maradnia. Mindenféle számitásokba és gyanitgatásokba bocsátkozott, melyeket a másik kettő megcáfolt, de mégsem jutott eszébe, hogy ellentmondásaikat indokolhatónak ismerje el.

- Mondhatnak, amit akarnak, - hallottam őt válaszolni, - én mégis azt hiszem, hogy talán meg sem fogjuk a gazembereket, ha okosabban nem kezdünk hozzá, mint eddig.

- Ugyan miért, öreg Wabble? - kérdé Parker. - Azt hiszem, az a három férfiu ott előttünk nagyon jól tudja, hogy mit cselekszik.

- Azt gondolja? Igazán? Miért ólálkodunk mi itt hátul, ahelyett, hogy megtámadnánk a vörösöket?

- Mert az urak valószinüleg várni akarnak, mig este lesz.

- Na, ez még szebb, még sokkal szebb! Most nem látnak minket az indiánok, este pedig mi nem látjuk őket; valószinüleg akkor nem is fogjuk őket meglátni soha!

- Hallja, Mr. Wabble, ami vezetőink nem gyerekek -, hanem férfiak, akik nagyon jól tudják, mit kell cselekedniök!

- Oh! Hm! Ha én lovagolnék ott elöl, mint vezető és rendelkezhetném, okosabbat tudnék.

- Micsodát?

- Végeznék rövidesen.

- Hogyan?

- Azt parancsolnám, hogy engedjük meg a kantárszárat és gázoljuk egyszerüen le a vörösöket.

- Öreg Wabble, az lenne a legoktalanabb dolog, amit elrendelhetne.

- Lári-fári! Miért?

- Mert a commancsák természetesen hallanák, vagy látnák, hogy jövünk és hamarosan kereket oldanának.

- Mit használna nekik az? Mi persze utolérnénk és elfognánk őket.

- Ezt könnyü mondani. Ha szökés közben szétszóródnának, egyik közülök könnyen elmenekülhetne. És ennek nem szabad megtörténnie. Nincs ebben igazam, Mr. Shatterhand?

A kérdezőhöz fordultam és igy válaszoltam:

- De igen. Hagyja csak Mr. Cuttert beszélni! Ő nem ismeri Winnetou szándékait és igy nem lehet tőle rossz néven venni, ha magunktartását hibásnak tartja.

Az öreg kérdőleg nézett ránk. Nagyon szerette volna tudni, hogy mit gondolok, de nem merte megkérdezni; azért önként megmagyaráztam neki:

- Winnetou ugyanis tudja, hogy körülbelül egy óra lovaglásnyira innen van egy völgy, melyen át egyenes ut vezet Bloody-Fox oázisához. Meglehetős hosszu és meglehetős mély; ugyhogy, aki benne van, nem láthatja, mi történik körül, a sivatag magasabban fekvő felületén. Ebbe a völgybe akarjuk beengedni a commancsákat, tovább nem.

Ekkor az apacs közbevágott:

- Testvérem olyan dicsőséget akar juttatni nekem, mely nem illet meg, mert ez a terv az övé; már tegnap este beszélt róla, mielőtt elaludtunk.

- Nem, te beszéltél róla, - vetettem ellen.

- Beszélni akartam, de te megelőztél.

- Most ujból ugy voltunk, mint mindig, tudniillik, hogy Winnetou testvérem teljesen ugy gondolkozik, mint én.

- Igen, az én gondolataim a tiéid és a tiéid az enyémek, mert kölcsönösen ittuk egymás vérét és nincs két szivünk, csak egyetlen egy. Meg kell történni annak, amit mindketten gondoltunk. Egy óra mulva elfogjuk a commancsákat a homok völgyében.

- Anélkül, hogy közülök egy is beszélhet?

Mikor ezt a kérdést feltettem, Winnetou kérdőleg nézett rám, de csak egy rövid pillanatig; aztán megkérdezte:

- Ki akarja kérdezni testvérem a fiatal főnököt?

- Igen.

- Azt hiszed, megmondja neked, amit tudni akarsz?

- Igen.

- Siba-bigk ugyan fiatal, de mégis okos. Tudom, hogy Old Shatterhand ugy tudja feltenni kérdését és szavát, hogy képes kifürkészni még egy nagyon ravasz embert is. Siba-bigk is tudja ezt és hallgatni fog.

- Beszélni fog, mert azt hiszi, hogy nem mint ellenség közeledem hozzá, hanem egészen véletlenségből találkozunk. Én ugyanis nem lovagolok utánuk, hanem elválok tőletek és elkanyarodom, tehát nem erről az oldalról, hanem a velük szemben levőről fogom elérni a homok völgyet és az arra a feltevésre fogja hozni, hogy Bloody-Foxtól jövök az oázisból. Azt fogja tehát hinni, hogy nem láttam a nyomát és sejtelmem sincs szándékairól. Azt hiszi, hogy könnyen foglyul ejthet engem, tehát ártalmatlanná tehet és bár ez nem fogja megoldani a nyelvét, de nem fog annyira vigyázni a szavaira és igy kivehetem belőle, amire szükségünk van. Belátja ezt vörös testvérem?

- Belátom; de miért akarod magad veszélynek kitenni, hogy ma tudd meg azt, amit holnap teljesen veszély nélkül megtudhatsz és felfedezhetsz?

- Mert az a gyanum, hogy ma több hasznot hajt nekünk, mint holnap. És veszély? Winnetou tudja, hogy mielőtt valami veszélynek teszem ki magam, előbb pontosan kiszámitom.

- Howgh! De gondoltál arra, hogy a commancsák téged tusznak fognak tekinteni, ha meglátnak minket?

- Ezt is meggondoltam, de van egy védőpajzsom, mellyel minden lövést és szurást el tudok háritani magamról.

- És ez a pajzs?

- Siba-bigk.

- Uff, uff! Beismerem, hogy fehér testvéremet nem kell figyelmeztetnem; vigye keresztül nyugodtan, amit feltett magában.

- Arról van tehát csak szó, hogy miképpen óhajtom, hogy jöjjetek. A homokvölgy nyugatról keletnek huzódik. Alkossatok négy csoportot, melyek elválnak egymástól, mihelyt látjátok, hogy a commancsák eltüntek a völgy bejáratánál. Harcosaid első negyedével vágtában kanyarodj le a völgy keleti bejáratához! Old Surehand a második csoporttal a déli, Eutsar-Ko a harmadikkal az északi oldalra lovagol. Ha azután Old Wabble a többiekkel folytatja utját és megáll a völgyszoros bejáratánál, melyben az ellenség van, ugy ezek minden oldalról körül vannak zárva. Természetesen nem szabad, hogy meglássanak, vagy meghalljanak. Tudom, hogy medveölőm erős dörrenése az egész völgyben visszhangzik és mindnyájan meghalljátok. Mihelyt leadok egy lövést, jöjjetek elő minden irányból és meg vagyok róla győződve, hogy egyetlen egy commancsa sem menekülhet meg előlünk. Helyesli ezt a tervet vörös testvérem?

- Igen, - felelte röviden.

De Old Surehand nem egyezett bele ilyen hamar, igy szólt:

- Tisztelet, becsület a tervének, Sir, de mégis azt hiszem, hogy kissé vakmerő!

- Egyáltalában nem!

- De bizony. Mit tehet a legmerészebb ember is egy kilőtt golyóval szemben?

- Kikerülheti.

- Ezt könnyebb mondani, Sir, mint megtenni. Higyje el, hogy én mindent feltételezek Önről, de annyira megszerettem és nem tudom...

Ekkor az apacs gyorsan szavaiba vágott:

- Winnetou még sokkal jobban szereti őt és mégis elengedi; Surehand testvérem tehát ne aggódjék; van négy éles szem, mely őrködni fog Old Shatterhand felett, tudniillik az övé, meg az enyém.

- És az enyém is! - tette gyorsan hozzá Old Wabble, a mellére ütve. - Ő parancsnoklással bizott meg és tapasztalni fogja, hogy nem csalódik bennem. Jaj annak a vörös gazembernek, aki merészkednék csak egyetlen hajszálát is meggörbiteni; a golyóm azonnal leteritené; th'is clear!

Erre a buzgó bizonykodásra szükséges volt egy kis lehűtés. Megintettem tehát:

- Csak ne olyan hevesen, Mr. Cutter! Ha ma megint egyszer bizalommal tisztelem meg, azzal a szándékkal történik, hogy megtudjam, vajjon nem mindig önkényesen cselekszik-e, hanem képes reá, hogy pontosan betartsa az Önnek adott utasitásokat. Ha az ellenkező eset áll be, bizonyos lehet benne, hogy sohasem adok többet Önnek megbizást. Ön a csapatával egészen nyugodtan tovább lovagol, mig el nem éri a völgy bejáratát. Ott elbujik és nincs más teendője, mint várakozni a lövésre. Ha ezt meghallja, vágtában a völgybe lovagol és csak a commancsák előtt marad állva. Ez minden, amit Öntől kivánok.

- Well! Elég világos beszéd! Pontosan ugy fogok cselekedni, ahogy előirta nekem. Nem akarom, hogy ismét azt mondják nekem, hogy Old Wabble gyerekcsinyeket követ el.

- Nagyon helyes! És most el kell válnunk, ha idejekorán el akarom érni a völgy hátsó oldalát. Végezzék el jól a dolgukat!

Ez az intelem természetesen csak az öregnek szólott; a másik hármat figyelmeztetni nem volt szükséges. Lekanyarodtam jobbra a csapástól, melyet követtünk és vágtában félkörben lovagoltam, de oly távol maradtam a nyomoktól, hogy a commancsák meg ne láthassanak. Mikor félóra mulva megforditottam lovamat, magam előtt láttam a völgyszoros keleti végét; mert, éppen ellenkezőleg, mint az előbb, nyugatnak tartottam, mig a commancsák és hátuk mögött a mi apacsaink, keletnek jöttek felém.

Nem mondhatnám, hogy valamennyire is aggódtam volna, csak kiváncsi voltam, hogy fog viselkedni Siba-bigk, ha megpillant engem. Kiderült, hogy jól számitottam ki az időt, mert mikor körülbelül a völgy felét átlovagoltam, megláttam a közeledő vöröseket. A völgyszoros egyáltalában nem volt mély és falai lankásan emelkedtek, mindamellett onnan, ahol voltam, egy pillantást sem lehetett vetni a Llano fennsikjára.

A vörösek nem tartották szükségesnek itt a völgyben is póznákat verni, nem tartóztatta tehát fel őket semmi és erős ügetésben közeledtek felém. Hogy meghökkentek, mikor megpillantottak! Természetesen én is visszarántottam a lovamat, mintha ez a találkozás engem is váratlanul érne és kezembe vettem puskámat. Ők is fegyvert ragadtak és készülődtek körülfogni. Erre én arcomhoz emeltem karabélyomat és megfenyegettem őket:

- Állj! Aki a hátam mögé akar kerülni, azt lelövöm. Miféle vörös harcosok lehetnek...

Beszéd közben szünetet tartottam és szerepemhez hiven, elcsodálkozva bámultam a főnökre.

- Uff, uff! Old Shatterhand! - kiáltott emez meglepetve és lovát megállitotta.

- Lehetséges lenne! - szóltam, - Siba-bigk, a commancsák fiatal, bátor főnöke!

- Én vagyok, - felelte. - Old Shatterhandot a szavanna szelleme hozta a levegőn át erre a vidékre? A commancsa harcosok azt hitték, hogy ő messze, messze Nyugaton van innen.

Láttam rajta, hogy nem tudja, milyen hangot üssön meg velem szemben. Barátok voltunk; teljes jogom volt még ma is barátságot követelni tőle és mégis kényszeritve volt ellenségemnek lenni.

- Ki mondta az én fiatal, vörös testvéremnek, hogy Nyugaton vagyok? - válaszoltam.

Már kinyitotta a száját, valószinüleg, hogy megmondja, miszerint Vupa-Umugitól hallotta, de jobbat gondolt és igy felelt:

- Egy fehér vadász mondta, aki állitólag napnyugta felé találkozott Old Shatterhanddal.

Ez hazugság volt. Harcosai sötét, ellenséges pillantásokat vetettek reám. Ugy tettem, mintha ezt egyáltalában nem venném észre és egyet sem láttam volna belőlük a Kék viz mellett, hanem nyugodtan és látszólagos elfogulatlansággal leszállottam lovamról, leültem és igy szóltam:

- Siba-bigkkel, a fiatal commancsa főnökkel elszivtam a béke és barátság pipáját; szivem el van ragadtatva, hogy annyi idő után és olyan váratlanul viszontláthatom; ha barátok és testvérek találkoznak, a hagyomány szerint üdvözlik egymást, melytől nem térhet el egyetlen harcos sem. Szálljon ki fiatal testvérem a nyeregből és üljön mellém, hogy beszélhessek vele!

Embereinek pillantása mind fenyegetőbb lett; készek voltak arra, hogy rám rontsanak, de ő egy parancsoló kézmozdulattal visszatartotta őket. Láttam az arcán, hogy egy gondolata támadt; mindenesetre az a gondolat, melyet reméltem. Azt mondtam, hogy beszélni óhajtok vele és ő ebbe készséggel belement, hogy kikérdezzen engem; ugyanaz a szándéka volt tehát velem szemben, mint nekem ő vele szemben.

- Old Shatterhandnak igaza van, - szólt. - Főnököknek ugy kell üdvözölniük egymást, mint hires harcosokhoz illik.

Ezekkel a szavakkal leszállott és leült velem szemben. Mikor ezt meglátták emberei, ők is otthagyták lovaikat és kört akartak alkotni körülöttünk. Ilyeténképpen többen a hátam mögé kerültek volna, amit ki akartam kerülni. Igy szóltam tehát, hogy mindnyájan meghallják:

- Akadnak a commancsák fiai között olyan gyávák, kik nem merészkednek Old Shatterhandnak a szemébe nézni? Nem hiszem. Én sem vagyok sohasem olyan udvariatlan, hogy egy bátor harcosnak hátat forditsak.

Ez használt; ugy telepedtek le, hogy mindegyik a szemem előtt volt. Letettek az azonnali támadásról, mivel engem egyedül láttak és azt hitték, hogy biztosak lehetnek felőlem. Leoldoztam a zsinórról, melyen a nyakamba függött, a békepipát, ugy tettem, mintha meg akarnám tömni és igy szóltam:

- Fiatal testvérem, Siba-bigk, szivja el velem a kalumet üdvözletét, hogy megtudja, hogy Old Shatterhand még most is barátja, mint azelőtt.

Erre visszautasitólag emelte fel a kezét és válaszolt:

- Siba-bigk egykor büszke volt, hogy olyan hires testvére van, de most szeretné tudni, hogy Old Shatterhand még igazán a barátja-e?

- Kételkedsz benne? - kérdeztem, látszólag elbámulva.

- Kételkedem.

- Miért?

- Mert megtudtam, hogy Old Shatterhand a commancsák ellensége lett.

- Aki ezt mondta, az vagy hazudott, vagy tévedett.

- Aki mondta, az bizonyitékokkal is szolgált, melyeknek hinnem kellett.

- Hajlandó fiatal testvérem közölni velem ezeket a bizonyitékokat?

- Igen. Nem volt Old Shatterhand a viz mellett, melyet Saskuan-kuinak neveznek?

- De igen.

- Mit kerestél ott?

- Semmit. Utam ott vezetett el. Ott akartam táborozni és reggel tovább lovagolni.

- Tehát nem is csináltál ott semmit?

- De mégis.

- Micsodát?

- Vörös embereket láttam ott, kik elfogtak egy fehér harcost; azt megszabaditottam.

- Micsoda harcosok voltak?

- Később tudtam meg a halványarctól, hogy commancsák voltak.

- Miféle jogod volt megszabaditani azt a halványarcot?

- Ő nem bántotta a commancsákat. Éppen ugy megszabaditottam volna egy commancsát, ha véletlenül halványarcuak kezei közé jutott volna. Old Shatterhand barátja minden jónak és ellensége minden rossznak; nem nézi, hogy milyen szine van annak, aki segitségre szorul.

- De te ezzel a commancsák ellenségességét és bosszuját zuditottad magadra.

- Nem.

- De igen.

- Nem, mert másnap reggel beszéltem a főnökükkel, Vupa-Umugival és szerződést kötöttem vele. Foglyom volt és szabadon engedtem.

- Tudtad, hogy mit akarnak a commancsák ott a Saskuan-kui mellett?

- Honnan tudhattam volna? Nem kérdeztem tőlük. Valószinüleg azért voltak ott, hogy halakat fogjanak.

- Tudod, hogy hol vannak most?

- Sejtem.

- Hol?

- Nyugat felé vonulhattak a Mistake-Canonhoz, hogy segitségükre siessenek az ottani commancsáknak, kiket, mint hallottam, fehér lovasok fenyegettek.

- Uff! - kiáltott fel és arcán fensőbbséges mosoly jelent meg. Emberei olyan pillantásokat vetettek reám, melyek azt jelentették, hogy ebben a pillanatban nem lehetek nagyon büszke az eszemre. Majd igy folytatta:

- Voltak veled más emberek is?

- Néhány halványarc.

- Hová lovagoltak azok a Saskuan-kuitól?

- Nyugatra.

- És te mégis ily messze keletre vagy a Kék viztől. Hogy lehet ez?

- Hallottam az ellenségeskedésről a fehér katonák és a kommancsa harcosok között. Mint fehér embernek, a katonáknak kellett volna segitenem, de mivel a vörös emberek barátja vagyok, ezt azzal akartam kikerülni, hogy kelet felé fordultam.

- Ujból a Kék vizhez?

Nagyon fontos lett volna természetesen reá nézve, hogy megtudja, vajjon jártam-e megint ott. Én igy feleltem:

- Miért tértem volna oda vissza? A Llanora lovagoltam, hogy meglátogassam fiatal testvéremet, Bloody-Foxot, akit te is ismersz, hiszen akkoriban vendége voltál és elszivtad vele a béke és a barátság pipáját.

- Magaddal vitted hozzá a halványarcokat, kik veled voltak?

- És ezt te kérded, aki tudod, hogy Bloody-Foxnak megigértük, hogy nem áruljuk el a titkát? Vihetek akkor idegen embereket hozzá?

- Hol vannak ők most?

- Mikor elváltam tőlük, a nagy folyóhoz akartak menni és át az El Pason.

- Találkoztál Bloody-Fox-szal?

- Igen.

- Hol van most?

- Otthon.

- Oly hamarosan eljöttél tőle! Nem marasztalta magánál hires testvérét, Old Shatterhandot?

- Dehogynem. Visszatérek hozzá!

- Miért hagytad el ma? Hová akartál most lovagolni?

- Még ezt mondanom kell neked? Már nem tudod, hogy az ő feladata megszabaditani a Llanot a keselyüktől.

- Te segitesz neki?

- Igen, ma éppen ugy, mint akkor, mikor te is velünk voltál. Nos, de most megválaszoltam minden kérdésedet és tudod, amit tudni akartál; most azután szóljon a kalumet.

- Várj még!

Én látszólag engedtem kikérdeztetni magam, mint egy gyerek; ő nagyon büszke is volt reá, hogy engem igy kivallatott, azt láttam diadalmas pillantásain, melyeket harcosaira vetett. Valószinüleg azt hitte ebben a pillanatban, hogy tényleg egyenrangú velem, mert felkiáltása: "Várj még!" rendkivül parancsolólag hangzott és engem titokban mulattatott az a hang, ahogy folytatta:

- Telek és nyarak elmultak azóta, hogy akkoriban elváltunk egymástól és ilyen hosszu idő alatt megváltoznak az emberek; bölcsekből gyerekek lesznek, gyerekek pedig erősek és bölcsek lesznek? Old Shatterhand is gyerek lett.

- Én? Hogy-hogy?

- Ugy engedted kikérdezni magad, mint egy gyerek, akinek még nincs esze, vagy mint egy öregasszony, kinek kiszáradt az agya. A szemeid elsötétedtek és füleid süketek lettek. Nem sejted, hogy kik vagyunk és mit akarunk.

- Uff, uff! Igy beszél egy fiatalember, akivel én egykoron a békepipát szivtam?

- Igy beszél egy fiatalember, akiből nagy és hires harcos lett. A kalumetnek nincs már érvénye, mert te nem vagy barátom többé, hanem ellenségem, kit meg kell ölnünk!

- Bizonyitsd be, hogy ellenséged lettem!

- Kiszabaditottad a foglyunkat!

- A tied volt?

- Igen.

- Nem. A szaüni-commancsák kezei közül szabaditottam ki, te pedig egy más törzshöz tartozol.

- A szaünik testvéreim; az ő ellenségük az én ellenségem is. Nem ismered ezeket, akik itt ülnek előtted?

- Ezek a harcosok nem a te törzsedhez tartoznak?

- Csak huszan közülük. A többi harminc szaüni, akiket láttál a Kék viz mellett. Minden halványarc ellen kiástuk a harci bárdot és te halványarc vagy. Tudod, hogy mi vár rád?

- Tudom.

- Mondd hát meg?

- Valószinüleg ujból felülök a lovamra és nyugodtan tovább lovagolok.

- Uff! Tényleg igaz, hogy Old Shatterhandból gyerek lett. Te a foglyunk leszel és a kinzócölöpön halsz meg.

- Én sem a foglyotok nem leszek, sem meg nem halok, amikor és ahogyan nektek, hanem amint a nagy Manitounak tetszik.

Az a nyugalom és elfogulatlanság, mellyel ezeket mondtam, érthetetlen volt előtte és emberei előtt. Én meg se moccantam; egy mozdulatot sem tettem, sem a szökésre, sem a védekezésre; ez meggátolta őket abban, hogy fegyvereikhez nyuljanak. Persze, azt nem vették észre, hogy mindegyiküket élesen és gondosan szemmel tartom.

Majdnem lekicsinylő, vagy pláne résztvevő mosollyal kérdezte a főnök:

- Talán azt hiszed, hogy ellen tudsz nekünk állani?

- Igen, azt hiszem.

- Uff! Te igazán elvesztetted az eszedet. Hát nem látod, hogy ötször tiz bátor harcossal állasz szemben?

- Megszámlálta Old Shatterhand valaha az ellenségeit?

- Ugy tehát a csodafegyveredben bizol?

Egy szempillantás alatt kezemben volt Henry karabélyom, felugrottam, lovam mögé állottam, mely elfedte testemet és felkiáltottam:

- Igen, abban bizom. Aki közületek valamiféle fegyver után nyul, az azonnal golyót kap! Tudjátok, hogy ezzel a puskával szünet nélkül tudok lőni!

Minden oly gyorsan történt, hogy mikor ezeket a szavakat kiejtettem, még mindnyájan ültek, mint az előbb. Egyikük hátra nyult, ahol a fegyvere feküdt; de mikor meglátta, hogy puskám csöve rögtön reá irányul, visszakapta a karját. Tudtam, hogy most mi fog következni, tudniillik támadás, de egyelőre még csak szavakkal. Ez volt a szándékom, mert eközben reméltem megtudni azt, amit akartam. Egyikük sem merészkedett elsőnek lenni, ki fegyverhez nyul; ezért volt várható, hogy szavakkal, fenyegetésekkel akarnak rávenni, hogy önként adjam meg magamat.

Ne gondolja senki, hogy tul nagy merészség kellett viselkedésemhez. Ismerem a vöröseket és félelmüket karabélyomtól, azonkivül, természetesen anélkül, hogy észrevették volna, a völgyszorosba velem szemben levő alacsony párkányt vizsgálgattam, hová Old Surehandot rendeltem apacsaival. Onnan több, mint hetven puskacső meredt alá, de természetesen csak én láthattam ezt, ki tudtam róla. A puskák tulajdonosai mélyen beásták magukat a homokba, őket tehát nem lehetett látni. A mögöttem levő magaslaton bizonyosan Eutsar-Ko csapata feküdt hasonló készenlétben; hátul balra volt Winnetou és jobbról Old Wabblenak kellett megjelennie az első lövésre, igy azután nem volt nehéz olyan elbizakodottnak lenni, amilyennek én mutattam magam.

Amit vártam, bekövetkezett: a fiatal főnök legelőbb is a rábeszéléssel próbálkozott meg.

- Pshaw! - kiáltott fel nagy kacajjal, mely persze kissé kényszeredetten hangzott. - Tudjuk, hogy a te puskád szünet nélkül lő, de ötvenszer mégsem lőhetsz egyszerre. Kettőt, hármat, vagy négyet eltalálsz, de azután elfogunk!

- Kiséreljétek meg!

- Még azt sem kell tennünk. Mi sokkal hatalmasabbak vagyunk és többen, mint gondolnád.

- Pshaw! - mosolyogtam gunyosan, hogy beugrassam a nyilatkozatba, melyet óhajtottam. - ötven emberedtől nem félek, csak jertek ide!

- Mi várhatunk; de mihelyt lősz, védekezni fogunk.

Ahá! Most már nem volt többé szó támadásról, csak védekezésről!

- Ha én eltávozom és mindenkire lövök, aki üldöz, egyiketek sem fog merészkedni visszatartani engem!

- És mégsem menekülhetsz el. Mi nem vagyunk magunkra, hanem egy egész seregnek az előcsapatát alkotjuk.

- Pshaw! Ez hazugság!

- Nem hazugság, hanem igaz! - bizonykodott buzgón. - Hová akarnál menekülni?

- Bloody-Foxhoz!

- Hiszen őt akarjuk megtámadni, akkor te is a kezeink közé kerülnél!

- Akkor nyugat felé lovagolok!

- Oda csak egy ut vezet. A Suks-ma-lestavihoz kellene menekülnöd.

- Meg is teszem.

- Ugy Vupa-Umugira bukkansz, aki arról jön.

- Tudom; de csak három nap mulva érkezik.

- Ugy Nale-Masiuv fog el, aki csak félnappal később jön.

- Akkor már sötét van és könnyen sikerülni fog nekem mellettük ellopódzkodnom.

- Pshaw!

- Ne nevess! A sivatagon tul is van egy nagy sikság, ahol meg kell téged látni. Hogy menekülhetnél el ennyi harcos elől? Ha még nem ment el az eszed, megadod magad nekünk.

- Old Shatterhand? Megadni magát? Kinek? Egy fiunak, mint te vagy? Egyáltalában fiu vagy te? Nem vagy-e egy kis jajgató leány, aki még az anyja hátára való, nem pedig felnőtt férfiak közé, akik harcosoknak nevezik magukat?

Egy indiánt öregasszonynak nevezni, igen nagy sértés, de még nagyobb az, ha valaki kis leánynak mondja. Siba-bigk dühösen ugrott fel helyéről és rám orditott, persze anélkül, hogy fegyveréhez, vagy késéhez nyult volna.

- Kutya, megöljelek? Csak egy szót kell szólnom és ötven harcos rohan rád!

- Én nekem pedig csak jelt kell adnom és két perc alatt halottak vagytok, ha meg nem adjátok magatokat nekem!

Ezeknél a szavaknál felhuztam puskám kakasát.

- Add meg hát a jelt! - gunyolódott.

- Ne mondd még egyszer, mert megteszem!

- Hát tedd meg, tedd meg! Meglátjuk ki jön segitségedre, hogy megöljön, vagy elfogjon minket!

- Mindjárt meglátod. Figyelj ide!

Lövésem eldördült. Erre a szemben levő magaslatról hetvennél több apacs ugrott le harci orditással; lovaikat odafenn hagyták. Mögöttem megujult az orditás; balról Winnetou jött csapatával, jobbról pedig Old Wabble vágtatott elő az övével. A commancsok megmeredtek, egész mozdulatlanok lettek az ijedtségtől.

- Fegyverezzétek le és kötözzétek meg őket! - kiáltá Winnetou.

Földön feküdtek, mielőtt még csak gondolhattak volna is a védekezésre és mindegyiket öt-hat apacs fogta, hogy megkötözze. Alig két perccel Siba-bigk utolsó gunyos fölszólitása után, mindegyik meg volt kötözve, anélkül, hogy csak egyetlen egy apacs is a legkisebb sérülést szenvedte volna. Most természetesen orditozni kezdtek és megkisérelték megszabadulni az elszakithatatlan szijak nyomásától, de hasztalanul.

- Nos, Sir, jól végeztem a dolgomat? - kérdezte Old Wabble, amint hozzám lépett.

- Igen, - feleltem. - De nem szabad emiatt sokat képzelnie magáról, mert gyerekjáték volt az egész.

- Persze, ha az ember egyszer azt hiszi, hogy egészen hiba nélkül cselekedett, akkor gyerekjáték volt; th'is clear!

Kedvetlenül elfordult.

A völgy most tele volt lovakkal és emberekkel; az előbbieket kipányváztuk, az utóbbiak tábort vertek. A foglyokat összébb tolták, hogy szorosan feküdtek egymás mellett. Fiatal főnöküket azonban oly távol vitettem tőlük, hogy ne hallhassák, mit beszélek vele. Ez reá való tekintettel történt, mert nem akartam őt boldogtalanná tenni. Ha a megalázások, melyek reá várakoztak, a fülükbe jutott volna, örökre lemondhatott volna főnöki méltóságáról. Tudtam, hogy jelenlegi veresége már igy is rossz következményekkel fog járni, még akkor is, ha nem történik nálunk semmi további bántódása.

A gentlemanek között szokásos szabályok szerint persze nagyon nemtelen lett volna visszaadni neki a sértéseket; nekem büszkén kellett volna ezek felől hallgatnom; de itt egészen más volt a helyzet. Arról volt szó, hogy egy fiatal, reményteljes indián lelki életének olyan irányt adjak, mely lehetségessé teszi, hogy egykori alattvalóinak ne legyen durva, vérszomjas harci főnöke, hanem valami jobb. Leültem melléje és félreintettem azokat, akik hozzánk akartak közeledni; jobbnak láttam egyedül maradni vele. Elforditotta tőlem arcát és behunyta szemeit.

- Nos, - kérdeztem - még most is azt állitja, fiatal testvérem, hogy olyan hires harcos?

Nem válaszolt, de ugy látszik, nem várta ezt a szelid hangot, mellyel ezt mondtam, mert sötét vonásai kissé felderültek.

- Vagy Siba-bigk még mindig azon a véleményen van, hogy Old Shatterhandot az öregasszonyok közé kell sorozni?

Nem mozdult és egy szót sem szólt. Én folytattam:

- Fiatal barátom, apját Tüzcsillagnak hivták; barátja és testvére voltam és ő volt az egyetlen commancsa harcos, akit szerettem.

Most félig felnyitotta szempilláit és fürkésző pillantást vetett arcomba, de még mindig nem szólalt meg.

- Tüzcsillag fehér gyilkosok kezei közt halt meg és szivem beteg lett, mikor meghallottam. Megbosszultuk őt a gyilkosokon és a szeretet, melyet iránta éreztem, átszállott a fiára.

Felnyitotta szemeit, megforditotta fejét és nyilt tekintettel reám nézett, de még most is hallgatásba burkolózott. Én tovább beszéltem:

- Old Shatterhandnak olyan neve volt, mely felhangzott minden tábortüz mellett, Siba-bigk pedig fiucska, kit senki sem ismert. Mégis pártfogásába vette, mert azt óhajtotta, hogy a commancsák fiatal fiából olyan ember legyen, amilyen az apja volt, gyengéd és hű szivü, világos és tiszta fejü és erős öklü. Akkoriban átvezettelek a sivár Llano-estacadon; megsegitettelek ellenségeiddel szemben; Bloody-Fox lakására vezettelek és tanitód voltam azokban a napokban, melyeket együtt töltöttünk. Ha hozzád beszéltem, ugy tünt fel neked a hangom, mint a halott apádé és ha kezedet az enyémbe vettem, oly öröm ragyogott arcodon, mintha anyád keze lenne. Akkoriban szerettél engem.

- Uff, uff! - szólalt meg halkan és szemei nedvesen csillogtak.

- Akkor megtöltöttem kalumetemet és elszivtam veled a béke és a testvériség pipáját; én voltam az idősebb, te a fiatalabb testvér, mert egy atyánk volt, a jó Manitou, akiről beszéltem neked. Megengedtem, hogy szivembe és hitembe pillants és azt hittem, hogy beültettem lelkedbe egy kukoricaszemet, melyből lassacskán nagy, bő aratás lesz, mert szived termékeny talaj volt és ezerszeres termést igért.

- Uff, uff, uff! - ismételte megint egészen halkan és fojtottan, mintha erőt venne magán, hogy elfojtsa könnyeit.

- Mi lett ebből a kukoricaszemből? Nem talált harmatra és napsugárra és hitványul elszáradt, elaszott.

- Aga, aga (nem, nem)! - bizonykodott, végre kimondva egy szót, miközben a lelkiismeret, vagy a szégyen folytán elforditotta tőlem arcát.

- Uvé, uvé (igen, igen)! - állitottam - ugy van, ahogy mondom. Mi lett az én fiatal barátomból és testvéremből? Egy hálátlan ellenfél, ellenség, mely kigunyol és az életemre tör. Ez szomoru, nagyon szomoru egy fiatal harcosnál, aki csak a prairie kegyetlen törvényét ismeri; még sokkal, sokkal szomorubb azonban egy ifjutól, ki szeretett egy keresztényt és megismerte általa a nagy, jó Manitout. Mikor az előbb szidalmaztad és kigunyoltad Old Shatterhandot, nem sértettél meg engem; de nagyon fájt a szivemnek, hogy elfelejtetted tanitásaimat és olyan ember lettél, kinek soha sem nyujthatom többé a kezemet. Ki a hibás benne?

- Nale-Masiuv és a többi főnök, - felelte, ujból felém fordulva. - Elbeszéltem nekik mindent, amit tőled hallottam; erre kikacagtak és azt mondták, hogy Old Shatterhand elvesztette az eszét és priest (lelkész) lett belőle.

- Fiatal testvérem, szeretnék priest, a te priested lenni. Szégyelted tehát magad Old Shatterhand miatt?

- Uvé, uvé (igen, igen) - bólintott.

- Akkor most nekem kellene szégyenkeznem miattad; de én nem teszem, hanem sajnállak. A főnökeiteket, varázslóitokat és mindazokat, kik a nagy, a jó Manitou akarata szerint cselekszenek, a cselekedeteiken lehet megismerni és megkülönböztetni. Mit tettetek volna velem, ha a kezeitek közé kerülök?

- A kinzócölöpre kötöztünk volna.

- Pedig nem tettem nektek semmi rosszat. Ti azonban az életemre törtetek. Mit gondolsz, mi fog most veled és azokkal történni, akiket elfogtunk?

Félig felágaskodott kötelékeiben, mereven arcomba nézett és mohón megkérdezte:

- Mondd meg magad, hogy fogtok bosszut állani?

- Bosszut? Egy keresztény soha sem bosszulja meg magát életében, az tudja, hogy a nagy és igazságos Manitou mindig ugy fizeti meg az emberek tetteit, ahogyan, megérdemlik. Néhány napig foglyunk leszel, azután visszanyered szabadságodat.

- Nem fogtok megölni, megkinozni?

- Nem.

- Megfenyiteni és megsebesiteni?

- Nem. Megbocsátunk neked.

Elnyujtott sóhajjal visszahanyatlott, de azután gyorsan és villámló szemekkel megkérdezte:

- Azt hiszi talán Old Shatterhand, hogy a fájdalmaktól való félelmemben kérdezősködtem igy?

- Nem. Tudom, hogy te megveted a fájdalmakat, mellyel testedet illetik. A lelki fájdalmak parancsolták neked, hogy feltedd ezt a kérdést, igy van-e ez, vagy nincs igy?

- Old Shatterhandnak igaza van.

- És még valamit akarok mondani fiatal barátomnak; persze nem tudom, hogy meg fogsz-e érteni. Előbb azt hitted, hogy nagy bölcsen kikérdeztél; de én már előzőleg tudtam mindent, mert kikémleltem e szaüniket a Kék viz mellett, meg Nale-Masiuv vöröseit is; a feleleteimben, melyeket neked adtam, anélkül, hogy sejtetted volna, kérdések voltak elrejtve, melyeket te öntudatlanul megválaszoltál. Nem te kérdeztél ki engem, hanem én téged. Te oly büszke voltál és oly biztos a dolgodról, mégis elárultad nekem, hogy Vupa-Umugi holnap este érkezik és Nale-Masiuv félnappal később. Hogy lehet ezt megmagyarázni?

- Nem tudom; én nem akartam elárulni semmit.

- De én tudom. Te szégyenkeztél ugyan Old Shatterhand és a tanitása miatt, de mindkettő még a lelkedben élt, anélkül, hogy sejtetted volna. Mikor azután előtted állottam, a te szemedben, mint legyőzött és valóban tényleg mint győztes, fellázadt a szived saját magad ellen és olyan dolgokat mondatott veled, melyet el kellett volna hallgatnod. Megértetted ezt?

- Nem egészen, de gondolkozni fogok felette. Mi fog velem történni, ha a többi főnökök megtudják, hogy én mindent elárultam!

- Nem árultál el semmit, mert én már előbb tudtam mindent. Közel feküdtem a tanácstüzhöz, mikor Vupa-Umugi megbeszélte az öreg harcosokkal a támadást Bloody-Fox ellen és ott voltam, mikor Nale-Masiuv két követe jött és a folyó mellett közölték az őrökkel küldetésük célját. A felderitőket is kihallgattam, kiket Vupa-Umugi a Kis erdőbe küldött. Sőt Winnetou már régen tudta, hogy Bloody-Foxot meg akarjátok támadni és gyorsan a Llanoba lovagolt, hogy segitségére siessen.

- Uff, uff, Winnetou! Azért látom itt őt annyi apacs harcossal!

- Hogy ne tégy magadnak szemrehányást, még azt is tudatom veled, hogy tudjuk, miszerint a fehér katonákat a Llanoba akarjátok csalogatni és a póznákkal, melyeket ma tüztetek ki, a halálba kergetni. Teneked kellett leverni a póznákat; azután jön Vupa-Umugi az ő százötven harcosával, őt követik a katonák és végül jelenik meg Nale-Masiuv, ki elküldött wigwamjához ujabb száz ember után.

- Uff, uff! Vagy sokkal, sokkal okosabb emberek vagytok, mint mi, vagy Manitou jobban szeret titeket, mint minket és ellenünk a ti pártotokra állott!

- Manitou minden embert egyformán szeret, a vöröseket éppen ugy, mint a fehéreket; de aki engedelmeskedik neki és akarata szerint cselekszik, azt megvédelmezi minden veszélyben és bölcsességet meg észt ad neki, hogy legyőzhesse minden ellenségét. Mi el fogjuk fogni a commancsák összes harcosait.

- Elhiszem; elhiszem; érzem a hangodból! Mit fogtok azután annyi fogollyal csinálni?

- Figyelmeztetjük őket a jóra, azután visszaadjuk nekik a szabadságukat.

- Jóllehet a ti ellenségeitek?

- A kereszténynek lehet ellensége, de ő maga sohasem ellenség. Bosszuja megbocsájtásban áll.

Elforditotta fejét, mintegy belső kin hatása alatt és mélyen, nagyot sóhajtva igy vélekedett:

- Ilyenek csak halványarcok lehetnek, vörös harcos azonban nem lehet és nem szabad lennie!

- Tévedsz. Éppen a legbátrabb és leghiresebb vörös harcos ugyanilyen, mint ahogy most tőlem hallottad.

- Kire gondolsz?

- Kire másra, mint Winnetoura?

- Legmegátalkodottabb ellenségeinknek, az apacsoknak főnökére!

- Miért nevezitek ellenségeteknek? Ők támadtak meg titeket, vagy pedig ti voltatok, kik kiástátok a harci bárdot? Mindig ti voltatok a támadó fél és mégis tegnap este is azt mondta Winnetou, hogy lehetőleg egyetlen commancsa vérét sem szabad kiontani! A vörös embereknek és népeknek el kell pusztulniuk, mert szüntelenül marakodnak egymás között; az ő Manitoujok a vér és bosszu Manitouja, aki még az örök vadászmezőkön sem nyujt nekik békét, csak vég nélküli csatát és harcot. A mi Manitounk pedig olyan parancsolatot szabott elénk, mely mindenkit, ki hisz benne, már itt a földön boldoggá tesz, a halál után pedig örökre üdvözit.

- Nem mondaná meg nekem, Old Shatterhand, ezt a parancsolatot?

- Igy hangzik: ne tiszteljünk mást, csak őt és szeressünk minden embert, mint önmagunkat, legyenek ezek barátaink, vagy ellenségeink.

- Ellenségeinket is? - kérdé és tágra nyitott, bámuló szemekkel nézett rám.

- Igen, ellenségeinket is.

- Mint önmagunkat?

- Mint önmagunkat.

- Ugy szeressek tehát én egy apacsot, aki az életemre tört, mint az apámat szerettem, vagy ahogy saját magamat szeretem?

- Igen. Csak egyetlenegy nagy szeretet van mely, ha valódi, nem oszolhatik szét egyes nagyobb, vagy kisebb részekre.

- Akkor csak a halványarcok azok, kik ugy tudnak szeretni; egy vörös harcosnak azonban sohasem lehetséges, hogy szeresse egyik ellenségét, sőt az ellenségeit.

- Gondolj Winnetoura! Halálos ellenségek voltunk és testvérek lettünk, kik bármikor készek reá életünket áldozni egymásért. Ti ellenségei vagytok és mégis megbocsájtja nektek, hogy az ő és övéi életére törtök. Visszaadja nektek, halálos ellenségeinek a szabadságát, jóllehet tudja, hogy ennek dacára nem fogjátok kevésbé gyülölni. Mily gyakran voltam jelen, mikor legyőzte ellenségét, ki meg akarta őt ölni; élete az ő kezében volt; elvehette volna tőle, de ő mindig megkegyelmezett. Ezért becsülik és lett hires, ahol csak ismerik a nevét és ezért állithatom, hogy egy vörös harcosnak is igenis lehetséges megbocsájtani ellenségének és vele szemben jótéteményt és szeretetet mutatni. Szeretném, ha fiatal testvérem olyan tudna lenni, mint Winnetou!

Megbilincselt kezeit homlokára tette, hosszu, hosszu ideig hallgatott, majd megkért engem:

- Old Shatterhand menjen és hagyjon engem egyedül! Beszélni akarok magammal; meg akarom látni, tudnék-e olyan lenni, mint Winnetou, a nagy apacsfőnök.

Engedtem felszólitásának és elmentem, jól tudva, hogy lelki harccal hagytam őt vissza. Miért neveztem meg neki követendő például csak Winnetout, egy embert, egy indiánt? Nem akadt volna magasabb eszménykép? Miért nem emlitettem meg neki a legmagasabbat, a legszentebbet? Mert az hamarosan érthetetlen, megfoghatatlan lett volna neki; hiszen már Winnetou is tulsok volt neki; pedig ezt maga előtt látta és a nemességnek, meg a szeretetnek száz vonását ismerte életéből! A szellemi táplálékkal is óvatosnak kell lenni. Mindenesetre megint előkapartam az eltünt "kukoricaszemet" a terméketlen talajból és megmutatta az eredmény, hogy ettől a naptól kezdve éledni kezdett.

Láttam, hogy Winnetou együtt ül, tanácskozva Eutsar-Koval, meg a fehérekkel, tehát hozzájuk mentem. Azonnal észrevettem, hogy Winnetou hallgatagon ül a többiek mellett, mert ha én vele voltam, nem szokta más embereknek kifejteni a véleményét én előttem.

- Jó, hogy jön, Mr. Shatterhand, - szólitott meg Old Wabble. - Hiszen meg kell beszélnünk, hogy mi történjék.

- Még nem beszélték meg, Sir? - kérdeztem.

- Beszéltünk persze erre, meg arra, de sehogy sem sikerül megállapodnunk.

- Ez csodálatos! Mindazok után, amit most tudunk, kétség sem férhet hozzá, hogy mit kell tennünk.

- Ugy? Sajátságos, hogy önnél soha sincsenek kételyek. Csak az a kérdés, hogy Winnetou is egy véleményen van-e önnel?

Erre az apacs az ő szokott modorában jelentette ki:

- Shatterhand testvérem terve jó. Keresztül fogjuk vinni.

- Szép! De előbb hallanunk is kell, mert amit az ember nem hall, azt nem is tudhatja; th'is clear! Beszéljen tehát, Mr. Shatterhand! Mikor indulunk el innen?

- Azonnal, - feleltem.

- Hová? Az oázishoz?

- Igen, de nem mindannyian; megfogunk oszlani.

- Ah! Hogy-hogy?

- A kitüzött póznákat, melyek a helyes utat mutatják az oázis felé, hamarosan el kell távolitani és abban az irányban kell a homokba verni, amelyről Bloody-Fox beszélt.

- Ki fogja ezt csinálni? Szeretnék én is velük tartani.

- Az nem lehet; természetesen csak indiánok végezhetik.

- Miért? Semmi okát sem tudom adni.

- Ez egyáltalában nem is szükséges. Sir, csak én tudjam. Azok, kik ezt a feladatot végzik, természetesen számtalan nyomot fognak hátrahagyni és ezeknek indiánnyomoknak kell lenniök, hogy Vupa-Umugi az ő commancsái nyomának tartsa, ha jön.

- Ah, nagyszerü! Ezt belátom.

- Nem szabad sem több, sem kevesebb embernek lenni, mint ahány commancsát itt elfogtunk. Ezért Winnetou azonnal el fog indulni a Gutes-nontin-Khai felé ötven apaccsal és a még meglevő póznákkal, hogy elvégezzék ezt a munkát.

Alig mondtam ki ezt, a főnök máris felállott és megkérdezte:

- Van testvéremnek még valami mondanivalója a részemre? Menni akarok.

- Még csak egy megjegyzést: Mivel nem ismered a kaktuszmezőt, ahová a commancsákat akarjuk csalogatni, a póznákat délkeleti irányba kell felállitanod. Majd utánad küldöm Bloody-Foxot, aki pontosabban fog vezetni. Ez minden, amit mondani kellett.

Hosszabb, behatóbb megbeszélésre közöttünk nem volt szükség, öt perccel később már vágtatott apacsaival kifelé a völgyből a "Száz fa" felé.

- Micsoda fickó! - bámulta meg az öreg Wabble. - Ennek nem kellenek órák hosszáig tartó magyarázatok, hogy tudja, miképpen kell hozzákezdenie valamihez! Micsoda utasitást fog most nekünk adni, Mr. Shatterhand?

- Semmifélét. Mi egyenesen az oázishoz lovagolunk.

- És azután?

- Azután addig maradnak ott a foglyok őrizetére, mig hirt nem kapnak tőlem.

- Öntől? Ön tehát nem marad velünk?

- Nem. Nekem is a Száz fához kell mennem, hogy onnan figyeljem meg a commancsák megérkeztét.

- Egyedül?

- Mr. Surehand fog elkisérni.

- Nem mehetnék én is önökkel? Megigérem, hogy semmi esetre sem lövök bakot!

Nem volt kedvem magammal vinni ismert hebehurgyasága miatt, de addig hizelkedett, mig végre beleegyeztem:

- Nos, jól van, lovagoljon velünk! De ha egyetlen egy hibát is csinál, örökre elválunk. Mit fog azonban addig kezdeni hatalmas mexikói sarkantyuival?

- A sarkantyuimmal? Talán ne hagyjam őket a lábamon?

- Nem bizony.

- De miért?

- Mert nekünk is indián lábnyomokat kell hátrahagynunk, nehogy felkeltsük a commancsák gyanuját! Csizmáinkat tehát mokaszinnal fogjuk felcserélni.

- Honnan vesszük?

- A foglyoktól; ők majd lesznek olyan szivesek és kisegitenek.

- Hm! Ez nehezen fog menni! Persze ön a piskóta lábacskáival mindenesetre fog találni megfelelőket; de nézze csak meg az én medvetalpaimat!

Az igaz, hogy olyan lábai voltak, melyek még tul magas alakjához mérten is nagyok voltak és hatalmas lábbelijei valóságos hétmérföldes csizmák voltak.

Itt volt az ideje az indulásnak; én tehát megmondtam, hogy ültessék a commancsákat lóra és kötözzék őket oda szijaikkal; ők beletörődtek, mert belátták, hogy a vonakodás a legnagyobb ostobaság lett volna. Fiatal vezérükkel azonban nem akartam ugyanugy bánni; ennek folytán igy szóltam hozzá:

- A szivemet adtam fiatal vörös testvéremnek, Siba-bigknek és rosszul esnék nekem, hogy őt éppen ugy meg kellene kötözni, mint embereit. Ha megengedem, hogy szabadon lovagoljon velünk, meg fogja kisérelni a szökést?

- A kezeidben vagyok, - felelte.

- Ez nem az a válasz, amit én várok.

- Nem elég, ha azt mondom, hogy a kezeidben vagyok?

- Nem. Hogy a foglyom vagy, azt anélkül is tudom, hogy neked szavakkal kellene elismerned. De én azt akarom tudni, hogy fogsz-e kisérletet tenni arra, hogy megszabadulj fogságodból, ha nem kötöztetlek meg.

- Erre a kérdésre nagyon nehéz felelni!

- Tudom.

- El fogjátok fogni az összes commancsa harcosokat; de ha nekem sikerülne megszabadulni és őket figyelmeztetni, egyetlen egy sem kerülne a hatalmatokba.

- Ez a te nézeted, de nem az enyém.

- Kötelességem megkisérelni a szökést.

- Ezek a szavak meggyőznek róla, hogy nemcsak derék harcos vagy, hanem őszinte, becsületes ember. És mindamellett nem foglak elkinozni szijakkal.

- Uff! - kiáltott fel elbámulva.

- Ugy van, nem foglak megkötöztetni.

- Akkor megszököm!

- Pshaw! Még ha ketten egyedül lennénk is, akkor sem menekülhetnél el; de látod, hány lovas van velem. Különben is olyasmit veszek igénybe, ami jobban hozzánk köt téged minden bilincsnél.

- Micsodát?

- Elveszem a varázsszeredet.

- Uff, uff! - kiáltott.

- Igen, ezt teszem. Az első szökési kisérletnél minden fegyver reád szegződik és, ha ami egyáltalában nem lehetséges, egyetlen golyó sem találna, a következő pillanatban kétszáznál több üldöző lenne a nyomodban. És ha egyikük sem fogna el, ami ismét elképzelhetetlen, akkor megsemmisiteném a varázsszeredet és ezzel a lelkedet.

Lehajtotta a fejét és megadásteljes "Uff"-ot hallatott; egy mozdulatot sem tett, hogy meggátolja, mikor elvettem a varázsszerét és a nyakamba akasztottam. A legnagyobb fáradságot vette magának, hogy eltitkolja gondolatait, de engem nem tudott megcsalni. Felcsillant a kedve, ha csak egy rövidke pillanatra is, ami azt árulta el nekem, hogy mindent kockára tesz, még varázsszerének elvesztét is, csak hogy visszanyerje szabadságát. Lett volna tehát reá okom, hogy megkötöztessem, de nem tettem, mert tudni akartam, miért mondana le minden világnézet ellenére a varázsszeréről is, csak hogy szabad lehessen. Egykori tanitásaim olyan mély gyökeret vertek volna lelkében, hogy képesek lennének megingatni pogány felfogását az örök vadászmezőkről? Mert ha a varázsszer elvesztette hatalmát felette, akkor lehetetlenség, hogy hinne egy ilyen tulvilági életben a halál után; ez bizonyos. Hogy ebben a tekintetben próbára tehessem, nem kötöztettem tehát meg, de egyébként gondoskodtam arról, hogy ne sikerüljön szökése.

A legjobb ut és mód megakadályozni, vagy ártalmatlanná tenni, amit más akar, ha az ember azt saját maga idézi elő; akkor az ember úr a viszonyok felett és idejekorán megteheti az óvintézkedéseket. Hogy biztos lehessek a fiatal főnökről, egy bizonyos pillanatban lehetőség szerint meg kellett könnyiteni a szökését. Ha belemegy ebbe a csapdába, ugy gyorsan megfoghatom, akár a macska az egeret, mellyel játszik.

Mikor elindultunk, eleinte egészen egyedül lovagoltam hátul és anélkül, hogy a főnök észrevette volna, lassómat készenlétben hurkoltam a vállamra, ugy, hogy csak egy gyors rántásra volt szükségem, ha dobásra készen a kezembe akartam venni. Majd mint vezető előre lovagoltam és őt magam mellé hivtam. Olyan módon társalogtam vele, mintha egyáltalában nem vigyáznék reá, azután, mikor sötétedni kezdett, mind jobban hátra maradtam vele, mig csak a menet eleje helyett annak végére nem kerültünk. Az alkonyat gyorsan teljesen sötét estévé változott. Siba-bigk a jobb oldalamon lovagolt. Ugy tettem, mintha valami nem lenne rendben a nyergemen, megállitottam a lovamat és anélkül, hogy leszállanék, lehajoltam baloldalt. Utolsók voltunk a menetben; hátat forditottam neki. Ha most nem menekül, akkor egyáltalában nincs is szökési szándéka. Feszült kiváncsisággal markoltam meg jobb kezemmel a lasszót. Ugy van! Homokcsikorgás, mint egy lónak a patája alatt, melyet hátsó lábain megforditanak... gyorsan felemelkedtem a nyeregben és megfordultam. Ott vágtatott visszafelé az uton, amerről jöttünk, de abban a pillanatban én is megforditottam a lovamat és utána száguldottam. Feketémnek nem hiába volt Hatatitla a neve, ami villámot jelent. Siba-bigk lovát mindenképpen, de főleg gyorsaságban jóval tulszárnyalta. Nem telt el egyetlen perc sem, máris oly közel voltam a szökevényhez, hogy lasszómnak el kellett érnie.

- Megállj! - kiáltottam oda neki.

- Uff, uff! - válaszolt éles hangon, mely annyit akart jelenteni, hogy nem, eszébe sem jut.

Erre lasszóm előre repült; a hurok köréje csavarodott és két karját testéhez szoritotta. Megállitottam feketémet és a rántás, melyet a lasszó ezáltal kapott, lerántotta az indiánt a lóról. Leugrottam és melléje térdeltem. Mozdulatlanul feküdt.

- Életben van még fiatal testvérem? - kérdeztem, mert könnyen lehetséges lett volna, hogy nyakát töri. A lasszóval való megfogásnál ilyen balesetek gyakran előfordulnak.

Nem felelt.

- Ha Siba-bigk nem felel, mint hullát fogom a lóra szijazni. Ha azután fájnak a tagjai, sajátmagának tulajdonithatja, - figyelmeztettem.

- Élek, - válaszolt most.

- Megsérültél valahol?

- Nem.

- Ugy hivd ide a lovadat!

Mikor ugyanis lezuhant a nyeregből, lova még egy darabig tovább futott. Siba-bigk éleset füttyentett s erre lova visszajött.

- Most össze fogom kötni fiatal testvérem kezeit; ő maga a hibás, hogy meg kell ezt tennem!

Még a földön feküdt. A lasszó hurka karjait testéhez szoritotta. Segitettem neki felállani, összekötöztem kezeit és megparancsoltam neki, hogy szálljon lóra. Mikor ezt megtette, a ló hasa alatt összeszijaztam a lábait, majd összekötöttem kantárját az enyémmel. Ezáltal lova az én hatalmamban volt és ő nem eshetett le. Miután az összegöngyölt lasszómat ujból vállamra vetettem, én is felültem és a fogollyal vágtában csapatunk után lovagoltam.

Társaink állva maradtak, mert észrevették, hogy hiányzunk. Old Surehand, Wabble, Parker, Hawle és Entsar-Ko elénk jöttek.

- Hála Istennek, csak hogy itt vannak! - kiáltott fel a cowboyok öreg királya. - Ugyan hol bujkált, Mr. Shatterhand?

- Egy kis kiruccanást rendeztünk, - feleltem.

- A vörös talán el akart illanni?

- Igen.

- Na tessék! nem mondtam, hogy ezek a fickók nem érnek semmit? Az ilyen fickókat nem szabad kesztyüs kézzel kezelni, mint Ön szokta. Remélhetőleg most már meg van kötözve?

- Teljesen az Ön kivánsága szerint, Mr. Cutter.

- Miért mondja ezt olyan gunyosan, Sir?

- Mert már azelőtt is meg volt kötözve.

- Ez ujság előttem. Semmit sem láttam belőle.

- Hogy szijakkal van-e megkötözve, vagy az én szemeim vigyáznak reá, az teljesen egy és ugyanaz.

- Ugy? Na, ha az Ön szemei szijak, ne engedje tulságosan lelógni őket, mert a lovak legázolhatnák; th'is clear!

Nyugodtan hátramaradhattam volna, mert a szökési kisérlet megismétlése most már tökéletesen ki volt zárva, mégis ujból az élre mentem, mert az én vezetésem nélkül a többiek eltévesztették volna az utat. Siba-bigk sem támadhatta volna meg az oázist, még ha nem is esett volna a kezeink közé, mert lehetetlen volt, hogy megtalálta volna az uj átjárót a kaktuszon keresztül. Ő csak a régit ismerte és amit már emlitettem, ezt Bloody-Fox beültette.

Hat óra után besötétedett. Körülbelül másfél órával később érkeztünk az apacsok táborába, akiknél ott volt "véres róka". Természetesen nagyon kiváncsi volt, hogy megtudja, milyen eredménnyel jártunk, de a kérdéshez, melyet ebben az irányban hozzánk intézett, önmaga meg is adta a feleletet.

- Uff! Most látom, hogy nem is kell kérdezősködni. Hiszen egész csapat commancsát hoztak magukkal. Tehát összetalálkoztak velük és megkérték őket, hogy jöjjenek Önökkel, Siba-bigk is itt van?

- Yes, - felelte Old Wabble. - Csak nem hozzuk el a vörösöket vezérük nélkül!

- Vannak halottak, vagy sebesültek? Védekeztek?

- Eszükbe sem jutott. Egynek sem lett lyukas a bőre. Olyan takarosan ment minden, mint az iskolában, mikor a gyerekek glédába állanak. Elmesélem Önnek, ha érdekli. Legelőbb is azonban menjünk a vizhez, hogy megitassuk a lovakat. Az a legfontosabb, aminek meg kell történni.

Igaza volt. Leszállottam és feloldottam Siba-bigket.

- Ha vörös testvérem azt képzelte, hogy meg tudja támadni Bloody-Foxot, akkor alaposan tévedett; a vidék egészen megváltozott, mióta először itt járt. Mivel szökés gyanujában állasz, nem szabad látnod a helyes utat.

Levettem a lóról, bekötöttem a szemét és karon fogtam, hogy a kaktuszok között a kunyhóba vezessem. A fehérek és Eutsar-Ko követtek. A foglyokat azonnal átadtuk az apacsoknak őrzésre; lovaikat is bevittük, hogy megitassuk.

Eredetileg az volt a szándékom, hogy nemcsak az ellenséges commancsáknak, hanem az apacsoknak is megtiltsam a bemenetet az oázis belsejébe; mindig a legjobb, ha senki sem ismeri meg teljesen ezt a telepet; de ezt a lovak kikerülhetetlen itatása lehetetlenné tette. Mikor háromszáz lovat és ugyanannyi embert vizzel kell ellátni, lehetetlenség a forrást titokban tartani.

Mig a többiek odakünn foglaltak helyet az asztalnál, Siba-bigket a ház belsejébe vezettem, hol megkötöztem.

- Testvérem csak magának tulajdonithatja, hogy ezt kell tennem, - szóltam. - Ha szavát adta volna, hogy nem szökik meg, akkor most szabadon járkálhatna.

- Nem adhattam szavamat, - válaszolt, - én a commancsok főnöke vagyok és miután harcosaink veszedelemben vannak, kötelességem megszökni, mihelyt ez lehetséges.

- Ez a lehetőség nem fog bekövetkezni!

- Az előbb meg volt!

- Nem!

- Ha fehér testvérem lova nem lett volna gyorsabb, mint az enyém, elmenekülhettem volna.

- Igazán azt hitted?

- Igen.

- Akkor élesebb elméjűnek tartottalak, mint amilyen vagy. Mi először a menet élén voltunk. Miért maradtam azután veled vissza?

- Mert azt hitted, hogy felőlem biztos lehetsz.

- Dehogy, éppen ellenkezőleg, mert tudom, hogy szökni akarsz. És miért állottam meg, hogy a nyergemen babráljak?

- Mert valami leszakadt róla, vagy félrecsuszott.

- Azt nem, hanem hogy alkalmat adjak neked a szökésre.

- Uff! - kiáltott fel elbámulva. - Old Shatterhand meg akarta akadályozni a szökésemet és mégis alkalmat adott nekem hozzá.

- Nem érted meg ezt?

- Ki érthetné ezt meg!

- Mindenki, aki megtanult gondolkozni. Éppen mert meg akartam akadályozni a szökésedet, adtam neked erre alkalmat. Ha olyan pillanatban menekültél volna, mikor nem voltam erre elkészülve, lovam gyorsasága dacára is sikerülhetett volna, mivel sötét volt; elő kellett tehát készülve lennem reá és ez csak ugy történhetett, ha magam idézem elő az alkalmas pillanatot; akkor annál gyorsabban a nyomodban lehetek.

- Uff, uff!

- Belátod most már?

- Belátom, hogy igaz, amit minden vörös és fehér harcos tud; Old Shatterhand eszén nem lehet tuljárni, hanem ő jár tul mindenkién.

- Hm, ahhoz igazán nem kellett sok, hogy valaki ma lefőzzön téged. Főnök vagy, de még majdnem gyerek; ha ezt legalább velem szemben meg akarod szivlelni; az csak előnyödre szolgálhat. Örülj, hogy a lovam gyorsabb volt, mint a tied és én ennek folytán lasszómat használtam! Ha nem érhettelek volna oly gyorsan utol, kénytelen lettem volna lelőni téged.

- Siba-bigk nem fél a haláltól!

- Azt tudom; de hiszen szökésednek csak az volt a célja, hogy értesitsed a commancsákat. Megtehetted volna ezt, ha lelőlek?

- Uff, akkor nem!

- Be kell tehát látnod, hogy te abban a tekintetben is meggondolatlanul cselekedtél. És hogy felejthetted el, hogy nálam van a varázsszered?

- Nem felejtkeztem meg róla.

- És mégis meg akartál szökni? Sajátságos! Ha sikerült volna neked a menekülés, ha nem, lelked örökre elveszett volna.

- Nem!

- De igen! Aki elveszti a varázsszerét, az másikat kereshet magának és ezzel megmentheti a lelkét. Akitől azonban elveszik a varázsszert és ezt megsemmisitik, annak lelke is megsemmisül és sohasem juthat az örök vadászmezőkre.

- Old Shatterhand most olyasmit mondott, amit maga sem hisz!

A szobában égő, házilag készült faggyugyertya gyenge fényénél is láttam, hogy arca öntudatos, sőt mondhatnám fölényes kifejezést öltött. Amit most gondolt, azt igy lehetne kifejezni: Most bejött Old Shatterhand az én utcámba! Én igy feleltem:

- Az mellékes, hogy én hiszem-e, vagy sem; de te hiszed. Ha egy vörös harcos elveszi ellenségétől a varázsszerét és megőrzi azt, akkor annak lelke szolgálni fog neki az örök vadászmezőkön, kivéve, ha a nagy szellem utat mutat neki, hogy uj varázsszereket szerezzen magának. Ha azonban a varázsszert nem őrzik meg, hanem megsemmisitik, akkor ezzel a lelke is megsemmisül örök időkre. Hiszen ez a ti hitetek!

- De nem az enyém!

- Nem? - kérdeztem látszólag meglepetve.

- Nem. Én is hittem ezt, de csak addig, mig nagy testvérem, Old Shatterhand, nem beszélt nekem arról a nagy Manitouról, aki az összes embereket teremtette, aki mindenkit egyformán szeret és akihez minden lélek vissza fog térni. Egyetlen ember sem veheti el a más lelkét. Halál után nincsenek urak és szolgák, sem győztesek és legyőzöttek. A nagy, a jó Manitou itélőszéke előtt minden lélek egyenlő, örök szeretet és örök béke fog uralkodni, nem lesz sem harc, sem vadászat, sem vérontás. Hol lennének ott a vadászmezők, melyekről varázslóink regélnek?

Mindezt olyan hévvel mondta, mely szóról-szóra fokozódott. Szivemből örültem ennek. Ez volt az, amit meg akartam tudni! A mag, melyet akkoriban elhintettem szivében, tehát mégis kikelt és mély gyökeret vert a durva rögben.

- Persze, ha igy gondolkozol, akkor semmiféle varázsszernek nincs értéke te előtted, - szóltam, látszólag cél nélkül.

- Az csak annak a jele, hogy harcos vagyok, semmi egyéb.

- Akkor nincs is célja, hogy megtartsam. Ime, visszaadom.

- A lelkemhez semmi köze, de a harcosi méltóságnak a jelvénye és ezért köszönöm neked, hogy visszaadod!

- Beszéltél már a többi vörös harcosokkal arról, hogy a lélek és a varázsszer két különböző dolog, melyeknek egymáshoz semmi köze?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert ugysem hinnék el.

- De hiszen te is hittél nekem!

- Az én szájam nem a tiéd és ha én ugyanazt mondanám, amit te mondtál, az mégsem lenne ugyanaz. Itt marad ma, Old Shatterhand?

Nem volt szabad neki felvilágositást adnom, tehát megkerültem kérdését és igy feleltem:

- Ha itt maradok, ha nem, neked sem, fog semmid sem hiányozni. Mivel szökni akarsz, még ellenségnek kell téged tekintenem; de legalább itt a négy fal között szabadon mozoghatsz.

- Fel fogsz tehát engem oldozni?

- Bob, a néger fogja ezt később megtenni.

- A nigger? Egy nigger érintsen meg engem? Nem tudod, hogy egy vörös harcos tudni sem akar egy niggerről?

- És te nem tudod, hogy a Nagy Manitou teremtett minden embert és mindenkit egyformán szeret, legyenek akár feketék, akár vörösek, akár fehérek?

Zavarodottan pillantott maga elé.

- És mi kifogásod van neked a mi Bobunk ellen? - folytattam. - Ő is velünk volt, mikor téged akkoriban megmentettünk. Neki nem kevésbé vagy hálára kötelezve, mint nekünk. Ő jobb ember, mint amilyen te voltál. Soha nem hazudott emberfiának barátságot; te pedig Bloody-Foxnak az életedet köszönheted, elszivtad vele a béke és barátság pipáját és annak dacára most ide jöttél, hogy őt elkergesd házából és megöld. Mondd meg őszintén, ki áll magasabban ő-e, vagy te?

Nem felelt.

- Hallgatsz; ez elegendő. Gondolkozz kissé magad felett! Hogy ezt zavartalanul megtehesd, most megyek.

Szavaim talán szigoruan hangzottak; de jól gondoltam és reméltem, hogy megteszik a szándékolt hatást. Kimentem és magamhoz intettem a négert. Ismertem és tudtam, hogy megfelel feladatának, csak jól meg kellett neki a dolgot magyarázni. A foglyot szigoruan kellett őrizni, de nem volt szabad kinozni.

- Gyere csak ide, Bob, - mondtam neki. - Valami mondani valóm van.

- Hip! Massa Shatterhand, valamit mondani Masser Bobnak.

- Nagyon fontos!

- Fontos? Oh, oh! Masser Bob nagyon derék gentleman lenni, ha neki fontos dolgokat mondani!

Büszkeségtől ugy elforgatta a szemeit, hogy csak a fehérje látszott.

- Tudom, hogy te nagyon erős és bátor ember vagy, igaz, öreg Bob?

- Igaz, igaz! Oh, Bob nagyon erős lenni és bátor!

- De ravasz is?

- Nagyon ravasz, nagyon! Olyan ravasz, mint... mint... mint...

Elgondolkozott, ugy látszott, hogy nem jutott eszébe a ravaszságnak valami kézzel fogható példája; majd boldogan összeütötte a kezeit, mert talált egyet és igy folytatta:

- Ravasz, mint a légy, éppen mint a légy!

- Légy? Te a legyet olyan rendkivül ravasz teremtésnek tartod?

- Yes! Óh, óh, légy nagyon ravasz, nagyon! Mindig csak az orr hegyére ülni.

- És ez ravaszság?

- Nagyon nagy ravaszság, mert az orr hegye egészen elöl lenni és légy onnan azonnal gyorsan, elrepülhetni.

- Nagyon jó! Hát ezt persze belátom. Egyszóval nekem szükségem van a te erődre, bátorságodra és ügyességedre. Láttad, hogy Siba-bigket bevittem a szobába?

- Yes, Masser Bob hallgatózni ajtón keresztül és látni, fiatal főnök feküdni a földön és szijakkal erősen összekötözve lenni.

- Helyes! Ő szökni akar, ennek folytán szigoruan kell őrizni. Ez a te dolgod lesz.

- Well! Masser Bob odaülni melléje egész éjjel és egész nap és őt nem veszteni el egyik szeme elől sem!

- Ez nem lesz éppen szükséges. Te majd fel fogod oldani, ha én már elmentem; szabadon járhat-kelhet a szobában; de ki nem szabad mennie.

- Ó ne, nem szabad kimennie! De ha mégis ki akarni menni, mit tenni akkor Masser Bob?

- Semmi esetre sem engeded ki.

- Nem, semmi esetre sem! Ha csak kidugni orrát, Masser Bob ütni reá egyet.

- Azt nem szabad megtenned. Verés a legnagyobb sértés a vörös harcosoknál.

Erre megzavarodottan vakarta meg a füle tövét és igy felelt:

- Óh, hm, óh! Ez rossz, nagyon rossz! Masser Bob őt nem kiengedni és mégsem szabad verni! Masser Bobnak őt kell feloldozni és mégis fogva tartani!

- Igen, - mosolyogtam, - ez nagyon nehéz feladat, de te rátermett ember vagy. Te ravaszabb és furfangosabb vagy, mint a róka; te olyan ravasz vagy, mint a légy az orrhegyen és nem fogsz bakot lőni. Reád bizom ezt a fontos foglyot. Feloldozod, adsz neki enni és inni, de nem szabad kijönni az ajtón, sem az ablakon; verned sem szabad.

- Le sem lőni.

- Azt meg éppen nem! Teljesen a te nagy, elismert ravaszságodban bizom!

Elgondolkozott, majd erre a hizelgésre végtelenül boldog mosollyal válaszolt:

- Óh, óh, óh, Masser Bob ravasznak lenni! Bob már tudni, hogy csinálni. Bob most megmondani?

- Nem; nekem nem kell ezt most tudnom; de meg vagyok róla győződve, hogy meg lehetek veled elégedve, ha majd visszatérek.

- Megelégedve, nagyon megelégedve! Masser Bobnak lenni egy gondolata, ami ravasz, nagyon ravasz. Siba-bigk benn lenni, őt feloldozni és mégse nem tudni kijönni, őt sem nem verni, sem le nem lőni. Masser Bob ezt nagyon ravaszul csinálni. Massa Shatterhand majd meglátni!

- Jól van, kedves Bob. Nagyon fogok örülni, ha visszatértünkkor megdicsérhetlek.

Nagyon jól tudtam, hogy miért biztam éppen reá ennek a fogolynak az őrizetét; nem akartam az apacsoknál hagyni. Éppen ugy meg volt az oka, hogy nem akartam a gondolatot ismerni, mely a négernek támadt; nem akartam ezzel felelősséget vállalni, ami a halványarcuak felfogása szerint talán nem is létezett, de indián fogalmak szerint igen nagy lehetett. Ha a fekete tudtomon kivül olyan valamit csinál a fogollyal, ami megsérti Siba-bigk becsületérzését, ugy ő nem alkalmazhatja reá ugyanazt a mértéket, mintha az én jóváhagyásommal, sőt megbizásomból tenné azt.

Ezután legelőbb is Bloody-Foxhoz mentem, hogy az ő teendőjéről beszéljek vele. Old Surehanddal volt együtt és ezekkel a szavakkal fogadott:

- Hallottam, hogy Winnetouhoz kell lovagolnom és megmutatni neki és apacsainak a helyes irányt. Mikor induljak el innen?

- Még ma este, mihelyt lehetséges.

- És hol találom meg?

- Ezt nem lehet pontosan megmondani, de körülbelül ki lehet számitani. Ő Siba-bigk nyomán halad visszafelé, mely egészen pontosan nyugat felé tart a Száz fáig. Mivel ki kell huznia és magával cipelnie a póznákat, melyekkel a fiatal főnök jelölte meg az utat idáig, több időre van szüksége, mintha megállás nélkül lovagolhatna...

- Ezt a munkát majdnem egész éjjel folytathatja, mert a hold nemsokára feljön, - szakitott félbe.

- Mindenesetre és azért gondolom, hogy valószinüleg délfelé érkezik meg a Száz fához.

- Ott a lovakat meg kell itatnia és legalább kis pihenőt tartania.

- Ugy van, de nagyon sokáig nem marad ott; ismerem őt. A fődolog az, hogy a lovak igyanak; ami a lófáradást illeti, arra kevesebb tekintettel lesz, mert tudja, hogy azután utközben tetszése szerint kimélheti őket, mert teljesen belátásától függ, hogy megálljon és pihenjen, ahol és amikor jól esik. Azt mondtam neki, hogy a Száz fától pontosan délkelet felé tartson. Tegyük fel, hogy minden kilométer után tüz le egy póznát és ezzel nem siet tulságosan, akkor nem nehéz kiszámitani, melyik ponton lehet majd megtalálni.

- Well; most már tudom, hányadán állok. Van még valami megjegyzése, Mr. Shatterhand?

- Igen. Vupa-Umugi mögötte jön és csak indián nyomokra szabad bukkannia.

- Le kell tehát vetnem csizmáimat és mokassint kell huznom. Mindig van itt néhány pár, most ebben a nagy félrevonultságban kénytelen vagyok készletet tartani.

- Jaj, ha én is kaphatnék egy párt!

- Meg én is, - vágott közbe Old Wabble. - Különben a fogoly commancsáktól kellene elvenni és ami ezeknek a lábain volt, hm!

- Valószinüleg tudok segiteni, mert különböző nagyságuak vannak, miután Bob is hord mokassint. Várjanak egy pillanatot; elhozom őket.

Bement a házba és kihozta az indián cipőket; az első próbánál kiderült, hogy ugy Old Surehand, mint én találtunk nekünk megfelelőt. Felhuztuk és átadtuk Bobnak csizmáinkat, hogy megőrizze visszatértünkig.

Másképpen állott a dolog Old Wabble-val, kinek méternyi lábai részére Bob nem talált semmi alkalmasat. Kiküldtük őt Entsar-Kaovval együtt a commancsákhoz; talán akad ezek között valaki, kinek hasonlóan kifejlett járószervei vannak.

- Hogy Winnetoura vonatkozólag el ne felejtsem a fődolgot: vizre van szüksége, - folytattam a megszakadt beszélgetést. - Szerencsére vannak itt tömlők.

- Igen, - bólintott Fox. - Azonnal megtöltöm őket. De egyedül nem tudom magammal hurcolni; vihetek magammal néhány apacsot?

- Természetesen! De ne tulságosan sokat, különben Vupa-Umugi meglátja, hogy nagyobb csapat lovas van előtte, mint amekkora Siba-bigkkel volt. Most támadt egy gondolatom, mely nagyon valószinüleg sulyos mulasztástól kimél meg, vagy ha ezt nem, megkönnyiti nekünk a commancsok elfogatását. Először csak önnel és Old Wabbleval akartam lovagolni, Mr. Surehand, de most ugy hiszem, hogy jobb lesz, ha ötven-hatvan apacsot viszünk magunkkal.

- Egy felderitő utra? - csodálkozott Old Surehand. - Ilyenkor oly kevesen szokás menni, amennyire csak lehetséges.

- Mindenesetre; de a tervezett felderitő utból esetleg egészen más valami lesz. Amennyire mostanáig a commancsák terveit ismerjük, legelőbb is Vupa-Umugi érkezik meg a Száz fához csapatával. Ez holnap este lesz, amint kikémleltem. Ott fog maradni az éj folyamán, majd tovább lovagol a póznák mentén. Maga mögött csalogatja a fehér lovasságot. Azt nem lehet tudni, hogy ezek mikor követik, de sejteni lehet, mert Siba-bigkből kivettem, hogy Nale-Masiuv egy félnappal később jön, mint Vupa-Umugi, a fehéreket pedig Nale-Masiuv előtt kell várni, hiszen ennek az a feladata, hogy maga előtt hajtsa őket.

- A katonaság tehát valószinüleg holnapután délelőtt fog megérkezni a Száz fához.

- Én is azt hiszem. Ha azután elmentek ezek a fehérek Vupa-Umugi után, megjelenik Nale-Masiuv és üldözi őket. Eddigi szándékunk az volt, hogy engedjük el magunk mellett ezeket az egyes csapatokat és beszoritsuk a nekik állitott csapdába...

- És az a legjobb, sőt az egyedüli, amit tehetünk, - vetette közbe Bloody-Fox.

- Sajnos, nem. Rendkivül csodálkozom felette, hogy egyikünknek sem jutott az eszébe, milyen nagy hibát követnénk el ezáltal.

- Hibát? Hogy-hogy?

- Gondolják meg csak, hogy két különálló indiáncsapatot akarnánk imigy bezárni a kaktuszok közé!

- Nos? Mi van ezen meggondolni való?

- Hogy a fehérek a kettő között vannak.

- Ah! Hm!

- Sejtik most már, hogy mit gondolok.

- Well, az igaz! - kiáltott fel Old Surehand. - Ez hiba a tervünkben, oly nagy hiba, hogy alig tudom felfogni, hogyan is lehetett elkövetni!

- Be kellett volna zárnunk a vörösekkel a fehéreket is!

- És ezáltal elvesztettük volna a játszmát!

- Ha ezt nem is, Mr. Surehand, de sokkal nehezebb lett volna megnyernünk. A commancsák legyőzték volna a lovasságot és ezzel olyan ütőkártyára tettek volna szert, amit nem lett volna könnyü tulkinálni. Ezért nem lovagolunk mi hárman egyedül, hanem magunkkal viszünk egy csapat apacsot. A célját el fogják találni.

- Nagyon könnyü. Ez Nale-Masiuvnak szól?

- Igen. Őt nem is engedjük be a csapdába, hanem elfogjuk már a Száz fánál.

- Pompás gondolat, Sir!

- Igen, pompás, rendkivül pompás, ha nem tulságosan merész - jegyezte meg Bloody-Fox.

- Tul merész? Mennyiben? - kérdeztem.

- Nem mondta az előbb, hogy csak ötven-hatvan apacst akar magával vinni?

- De igen.

- Elég lesz ennyi?

- Azt hiszem.

- Én kételkedem benne. Bocsásson meg, hogy olyan őszinte vagyok és megmondom!

- Pshaw! Nagyon is szükséges, hogy mindnyájan becsületesen megmondjuk a véleményünket.

- Akkor bátorkodom figyelmeztetni, hogy Nale-Masiuvnak valószinüleg több mint százötven harcosa lesz.

- Ezt mindenesetre fel kell tételezni.

- És ezeket akarja ön ötven-hatvan apaccsal elfogni?

- Nem. Ez persze több lenne, mint merész, ez nevetséges és végtelenül könnyelmü vállalkozás lenne. Nekem sokkal, de sokkal több emberem lesz.

- Honnan jönnek ezek?

- Ugyan Fox! Olyan nehéz ezt megérteni?

- Hm! Segitsen a nyomra Sir. Igazán nem tudom, honnan jönnének az ön további csapatai!

- És a lovasság?

Meglepetten arcomba nézett, kezével homlokára ütött és felkiáltott:

- Ilyen szamár! Valóságos vaksággal vagyok megverve! Természetesen segiteni fognak önnek a fehér lovasok, egészen természetesen! Ilyen buta, mint ebben a pillanatban, még soha sem voltam!

- Meg lehet az a vigasztalása, hogy én is csak néhány perccel ezelőtt jöttem rá erre a gondolatra. Pedig oly közel fekvő volt, hogy egy gyerek is megfoghatta volna. Megmondom Eutsar-Konak, hogy... ni, éppen itt jön!

Az apacsok alvezére Old Wabble társaságában tért vissza; ujból kiküldtem, hogy válogassa ki a harcosokat, akik minket kisérni fognak. A cowboyok öreg királya olyan sajátságos tartással állott meg előttünk, hogy önkéntelenül megkérdeztem:

- Mi baja, Sir? Nincs talán jól?

- Nagyon, nagyon rosszul vagyok! - bólintott.

- Mije fáj?

- Lent, egészen lent! - Ezzel a lábára mutatott.

- Ah! Talán a lábai?

- Yes.

- A mokassinok?...

- Vigye el őket az ördög! - pattant fel dühösen.

- Talált egy párt?

- De milyen párt!

- Elég nagy?

- De milyen nagy! Oly nagy, hogy az embernek szégyellni kell felhuzni! Annak a vörösnek, kitől elvettük, nem is emberi lábai vannak, hanem valóságos medvetalpai!

- Nos és?

- Miért? És még kérdi?

- Természetesen!

- Nincs itt semmi természetes! Egészen magától értetődik, hogy dühöngenem kell!

- Miért kell dühöngenie?

- Thunder-storm, igazán nem látja még be? Dühöngök és egészen magamon kivül vagyok, mert ezek az óriási cipők még mindig nem jók nekem. Nagyon kicsinyek!

- Ez persze roppant szomoru!

- De nem Önnek, hanem nekem, Sir! - ripakodott rám haragosan.

- Ebben egyáltalában nem is kételkedem, Mr. Cutter! - feleltem nevetve.

- Igen, csak nevessen! De tudom, nem nevetne, ha olyan alávalóan érezné magát, mint én!

- Igazán? Hát ez egyszer ön is érzékeny?

- Még pedig mennyire! Hát nem látja, hogy milyen görbén és vigasztalanul állok itt? A nagy lábujjaim ugy meggörbültek, hogy nulláknak lehetne nézni őket.

- Egyenesitse hát ki!

- Nem lehet! Tul rövid a mokasszin. Tudna talán valami szert a fájdalmaim ellen?

- Igen.

- Micsodát? Csak nem csináltathatom nagyobbra a cipőket!

- Azt nem; de lyukakat vághat bele.

- Ah - - - lyukakat - - -?

- Igen.

- Nagyszerü gondolat, egyszerüen nagyszerü! Old Shatterhandé mégis csak a legfurfangosabb koponya, mely valaha vállakon nyugodott! Lyukakat vágni belé! Mindjárt meg is teszem. A nagy lábujjak ugyan ki fognak kandikálni kissé, de az nem baj; megszerzem nekik azt az örömet, hogy gyönyörködjenek egyszer a napsugárban.- Kivette kését és leült, hogy azonnal végrehajtsa az ajánlott műtétet.

Mikor aztán elbucsuztunk Foxtól, Parkertől és Hawleytól és lovainkkal kiérkeztünk az apacsokhoz, hatvanan állottak közülök készen, hogy elkisérjenek minket.

- Van fehér testvéremnek még valami parancsa számomra? - kérdezte Eutsar-Ko.

- Gondoskodni fogsz arról, hogy az ut mellett, mely az oázisba vezet, mindig álljon néhány őr. Siba-bigket rábiztam Bobra, a négerre, hogy ne engedje ki a házból. Szökésen töri a fejét. A fekete nem fogja szem elől veszteni. A sürü kaktuszon át semmi esetre sem tud elmenekülni a fiatal főnök; az egyetlen utat kell választania, mely itt átvezet és igy ezekre az őrökre kell bukkannia.

- Mit tegyünk, ha meglátjuk?

- El kell fogni.

- Azt az esetet gondolom, ha védekezik?

- Akkor természetesen erőszakot kell alkalmazni. Amennyire csak lehetséges, kimélni akarom, de semmi esetre sem szabad elszalasztani. Ha nem megy másképen, az életét is el kell venni. Éppen ilyen szigoruan kell ügyelned arra, hogy egyetlen commancsa se szökhessen meg.

Nem volt semmi más intézkedni való és ellovagoltunk, éppen, mikor a hold vékony sarlója megjelent a láthatáron.

Éjjeli lovaglás a holdsugárban elterülő sivatagon! Mennyire szeretném kedves olvasóimat részesiteni azokban a magasztos érzésekben, melyek az ember szivét eközben elárasztják! Csak szabad legyen a sziv gondoktól és mindentől, mi szorongatná és nyomná.

Néha azt álmodtam, hogy tudok repülni; van testem, de nincs sulya, sem térfogata és ugy tetszik, mintha tisztán szellemi lénnyé alakulna, mely szabadon mozoghat bármely irányban, anélkül, hogy bármi is utját állaná a világürben. Igy repültem el magasan a föld felett, messze tul rajta, holdról-holdra, csillagról-csillagra, egyik végtelenségből a másikba és kimondhatatlan gyönyör töltött el. De ez nem a büszkeség gyönyöre volt afelett, hogy én magam vagyok az, aki legyőzte a tért, hanem az az alázatos és bizalomteljes boldogság, hogy mindenható szeretet visz engem mindig tovább és tovább. Ilyenkor a felébredés után sokáig feküdtem behunyt szemekkel, hogy lassacskán térjek magamhoz és belássam, hogy csak álom volt és én tehetetlen rabszolgája vagyok az időnek és térnek.

Bár nem egészen ilyen, de ehhez hasonló, ha az ember könnyülábu, tüzes paripán repül át a sivatagon. Nincs semmi gátló, mert az egyetlen akadály a talaj, mely eltünik az ember háta mögött és inkább támpont, mint akadály. A szem sem rajta akad meg, hanem a láthatáron, mely mindig ujból születik, mint látható, de meg nem fogható örökkévalóság; felfelé néz, hol az ég ragyogó sugarai között mindig más és más, mindig több és több fény jelenik meg, mig a szem már fel sem tudja fogni őket. És ha kifárad a látóideg ebben a végtelenségben és a bámulva kimeresztett pillák lezáródtak, a végtelenség folytatódik az ember belsejében; gondolatok révednek, melyek nem öltenek alakot; sejtelmek keletkeznek, melyeket azonban nem lehet egyenkint érezni, mert egyetlenegy végtelen hullámot képeznek, melyen az ember mind tovább és tovább lebeg; mind mélyebbre és mélyebbre az áhitatos bámulatba és boldogitó bizalomba a megfoghatatlan és mégis mindenütt jelenvaló szeretet, melyet az összes nyelvek minden szó gazdagsága mellett is csak egyetlen szóba lehet összefogni: Isten... Isten... Isten...

Bár adhatna valaki tollat nekem, melyből a megfelelő szavak folynának, hogy leirhassam azt a benyomást, melyet egy ilyen éjféli lovaglás a sivatagban tesz a hivő emberi szivre! Az égbolt ragyogó csillagairól nagy, égi bizonyság száll le a kedélyre: Az igaz utat választottad és ez ne vétessék el tőled! Aki azonban elvesztette Istenét, az csak homokon, homokon és megint csak homokon lovagol át; nem lát mást, mint homokot; órák és órák hosszat hallja csikorogni lovának patái alatt és amint a szomoru kopárság előtte ujból megujul és nem mutat neki mást, mint homokot és megint homokot, ugy bensőjének rejtett mélyében is csak kimondhatatlanul kopár sivatag van, vigasztalan, holt homok, mely nem ad életet egyetlen fűszálnak, egyetlen gyökérnek, ilyen szerencsétlenért nem lehet mást tenni, mint imádkozni.

Valóban? Valóban nem lehet érette mást tenni, mint csak imádkozni?

Anélkül, hogy észrevettem volna, hosszu, hosszu ideig elöl lovagoltam és teljesen átadtam magam a csendes, szótlan áhitatnak; kezeimet összekulcsoltam és a kantárt leejtettem. Hirtelen felráztak belőle; az öreg Wabble hangja megszólalt mellettem:

- Mit csinál, Sir? A végén még azt hiszem, hogy imádkozik?

Szavai gunyosan hangzottak; nem válaszoltam.

- Vegye fel a kantárt! - folytatta. - Ha lova vágta közben megbotlanék, kitörhetné Ön a nyakát!

Ugy éreztem magam, mint a szomjazó, kinek ajkától elveszik a poharat, hogy ecetet öntsenek bele.

- Mi köze az én nyakamhoz! - feleltem röviden és bosszusan.

- Tulajdonképpen semmi; ez igaz; de miután most összetartozunk, nem közömbös reám nézve, hogy a következő pillanatban ép vagy kitört nyaka van-e.

- Ne aggódjék miattam, nem töröm ki!

- De egészen ugy nézett ki. Ha az ember ilyen gyorsan tovaszáguld, nem dobja a kantárt a ló nyakába!

- Lovagolni akar megtanitani?

- Eszem ágába sem jut; láttam már, hogy nincs tanitóra szüksége. De amit még nem láttam, az az a lovas, ki összekulcsolt kezekkel lovagol, mintha ima- és sopánkodószékben ülne. Mert Ön most ugy nézett ki, Mr. Shatterhand.

- Ima- és sopánkodószék? Hogy jut ehhez az összeállitáshoz?

- Ez a véleményem, Sir.

- Tehát Önnél az imádkozás és sopánkodás egy és ugyanaz a dolog?

- Yes.

- Hallja, ez ostoba tréfa!

- Tréfa? Komolyan mondom!

- Lehetetlen! Melyik ember nevezheti az imádkozást sopánkodásnak!

- Én!

Arcom egy rándulással feléje fordult. Megkérdeztem:

- Ugyebár már gyakran és sokat imádkozott?

- Nem!

- De mégis hébe-hóba?

- Azt sem.

- Talán bizony soha?

- Soha! - bólintott reá és hangja majdnem büszkén csengett.

- Uram isten, ezt nem hiszem!

- Hogy hiszi-e, vagy sem; az nekem mindegy; de még sohasem imádkoztam.

- De legalább fiatal korában, mint gyermek?

- Akkor sem.

- Hát nem volt önnek apja, ki Istenről beszélt önnek?

- Nem.

- Sem anyja, aki összekulcsolta kezeit?

- Nem.

- Sem testvére, ki megtanitotta volna egy rövid gyerek imádságra.

- Az sem.

- Milyen szomoru, milyen végtelenül szomoru! Van Istennek ezen a szép világon egyetlen embere, ki elmult kilencven éves és ez alatt a hosszu idő alatt egyetlen egyszer sem imádkozott! Ha ezer ember bizonyitgatná is ezt, nem hinném el, bizony, nem hinném, nem hihetném el, Sir.

- Miután én magam mondom, nyugodtan elhiheti.

- Nyugodtan? De én emellett nem vagyok nyugodt, egyáltalában nem!

- Nem látok semmi okot arra, hogy egy ilyen világos és egyszerü dolog, ami reám nézve teljesen közömbös, megzavarhatná az ön nyugalmát!

- Közömbös? Igazán olyan közömbös ez önnek, Mr. Cutter?

- Tökéletesen!

- Rettenetes!

- Pshaw! Nem is sejtettem, hogy ön ilyen imádkozó barát!

- Imádkozó barát? Az nem vagyok, ha ugyanis ezt a szót ön ugy érti, ahogy az istentelenek használják.

- De ugy értem, egészen ugy. De hogy istentelen lennék? Hm!

- Ön az; tudniillik megtagadta az Istent!

- Hallja, ne feszitse a húrt, Mr. Shatterhand! Én gentleman vagyok, nem pedig léha fickó. Mindig azt cselekedtem, amit helyesnek tartottam és szeretném látni, aki engem komolyan istentelennek nevezne!

- Ugy nézzen meg engem!

- Tehát igazán komolyan gondolja?

- A legkomolyabban. Mindig azt cselekedte, amit helyesnek talált, tehát mindig önmaga csinálta a saját törvényeit. Hát nincs olyan törvény, mely az ön akarata felett áll?

- Hm! Az Egyesült Államok törvényei, melyek szerint igazodom.

- Azontul semmi?

- Semmi.

- Nincsenek erkölcsi, vallási, isteni törvények?

- Részemre nincsenek. Születtem; ez tény. Olyannak születtem, amilyen vagyok, ez a második tény. Nem lehetek más, mint amilyen vagyok; ez a harmadik tény. A legkevésbé sem vagyok tehát hibás benne, hogy mi vagyok és mit cselekszem; ez a fő tény. Minden egyéb ostobaság és lári-fári.

- Hallja, Mr. Cutter, az ön logikája mindenben sántit!

- Hagyja csak sántitani, Sir! Belesántikáltam az életbe, anélkül, hogy engedélyt kértek volna erre tőlem és vigyen el engem az ördög, ha a belőle való kisántikálásnál én kérnék erre valakitől engedélyt! Ehhez nincs szükségem sem vallásra, sem Istenre.

Borzasztó volt. Majdnem égnek meredt a hajam és ugy éreztem magam, mintha valaki jégdarabot csusztatna a hátamra. Még néhány perc előtt elgondoltam egy hitetlen ember lovaglását a sivatagon át és ime, a gondolat valósággá lett! Ez az aggastyán, ki nem gondolt arra, hogy milyen közelségben van hozzá a sir, ugy beszélt, hogy az én fülemnek istenkáromlás volt és megborzongatott!

- Ön tehát nem hisz Istenben? - kérdeztem majdnem remegő hangon.

- Nem.

- A megváltásban?

- Benne sem.

- A tulvilági életben?

- Abban sem.

- Az üdvösségben, az, elkárhozásban, mely örökké tart?

- Eszem ágában sincs! Mit használna nekem az efféle hit?

Elszomorodjam az ilyen szavak felett, vagy felháborodjam? Nem tudtam; de valami olyan érzés fogott el, mely kényszeritett, hogy lovamról átnyujtsam kezemet a vállára és igy szóljak:

- Hallja, Mr. Cutter, ugy érdeklődtem ön iránt, mint nem egyhamar más valaki iránt; de most borzadok öntől! De mégis ön mellett maradok és iparkodni fogok meggyőzni róla, hogy rettenetes tévuton bolyong.

- Mit akar ez jelenteni? Oktatni akar engem?

- Igen.

- Abban, amit ön vallásnak nevez?

- Igen.

- Köszönöm, köszönöm szépen! Ezt ki kellene kérnem magamnak! Már a kisérlet megsértene engem. Hallotta az előbb, hogyan gondolkozom. Szavakkal és oktatással senki se közeledjék hozzám; igen öreg és elég okos vagyok hozzá. Egyik tényt a másik után soroltam fel Önnek. Üres szavak semmit sem számitanak előttem, ha még olyan szépen hangzanak is. Előttem csak tény számit, mint bizonyiték, semmi más.

- Tanult ön valaha hittant?

- Nem.

- Akkor nem is itélhet afelett...

- Hallgasson meg csak néhány percig, Mr. Cutter! Meg vagyok róla győződve, hogy szavaim...

- Csak semmi szavakat! Tény kell nekem! - vágott megint a szavamba.

- Nem fogok sok szót szaporitani, csak egy kérdést akarok feltenni, amely...

- Lári-fári! Egy kérdés nem tény!

Erre már mégis elöntött az epe; egy ránditással megállitottam a lovamat, megragadtam az ő kantárát is, ugy, hogy neki is meg kellett állania és szabad folyást engedtem haragomnak, melyet nem tudtam leküzdeni:

- Tény, tény és megint tény! Ön mindenesetre egyik tényt sorolta fel a másik után és nagyon büszkének látszik lenni arra a hamis következtetésre, amellyel ezeket összekötötte. Azt mondja, hogy nincs szüksége sem Istenre, sem vallásra; én pedig azt mondom önnek és kérem hogy jól jegyezze meg a szavaimat: Nehezére fog esni, mint a Szentirás mondja, megnyergelni a tüskét és látni az időt, mikor az Uristen olyan tényt állit szembe önnel, melyen szét fog morzsolódni, akár egy gyenge kecske a sziklaparton, ha nem fordult az egyetlen mentséghez, mely az imádságban rejlik. Legyen akkor irgalmas és könyörületes önhöz az, akiben sohasem hitt és kihez sohasem imádkozott!

Magam is megijedtem attól a hangtól, melyen eme szavaim kicsengtek a sivatagban. Ebben a messze sikságban nem lehetett visszhang, mégis ugy tünt fel nekem, mintha harsogva visszahullana ránk; valószinüleg felindulásom következményeképpen. Ő azonban kurtán felkacagott és igy felelt:

- Csodálatos tehetsége van a pásztorkodáshoz, Sir, hogy juhait legeltesse, Sir, de nagyon kérem, ne tekintsen engem birkának! Old Wabble sohasem lesz jámbor bárányka; th'is clear!

Mily gyakran mulattatott engem titokban ez a th'is clear; most azonban undorodtam tőle és éreztem, hogy ő maga is teljesen eljátszotta vonzalmamat. Hidegen feleltem:

- Bárányka, vagy sem; nem kivánom, hogy eljöjjön valaha a pillanat, amikor oly menthetetlenül veszve látja magát, hogy térden állva fog kérni engem, legyek a pásztora!

- Meghallgatná akkor térden álló esdeklésemet és elvezetne a zöld mezőkre, jámbor uracskám?

- Igen, megtenném, még ha az életemet kellene is kockára tennem. De most gyerünk tovább! Mi végeztünk!

Old Surehand és ennek folytán természetesen az apacsok is állva maradtak. Ujból megnógattuk lovainkat. Old Wabble elment tőlem és Old Surehand került helyette mellém, de egyelőre egy szót sem szólt hozzám.

Én mélyen, mélyen... hogy is mondjam? Le voltam hangolva? Nem, ez nem a helyes kifejezés. Szomoru voltam, olyan szomoru, mint ritkán; végtelen, szent részvétet éreztem az öreg iránt, a guny dacára, melyet tőle elszenvedtem! Sem apja, sem anyja, sem fivére, sem nővére! Nem részesült tanitásban soha, még csak egyetlen egyszer sem imádkozott! Ez volt a hires "king of the cowboys!" Fenyegetésem egészen önkéntelenül csuszott ki az ajkamon; igy kellett beszélnem, nem másképpen. Valami magasabb akarat eszköze voltam? Mikor később ez a fenyegetés majdnem szó szerint beteljesedett, ugy éreztem, mintha én lennék az, aki ezzel a jóslással előidéztem az öregnek borzalmas halálát és sok időbe került, mig elcsendesedtek az önvádak, melyeket e miatt magamnak tettem.

Old Surehand hallgatagon lovagolt mellettem. Mindent hallott és ugy látszott, hogy ezen gondolkozik. Csak hosszabb idő után törte meg a csendet és ezt a kérdést tette fel nekem:

- Megengedi, hogy zavarjam önt, Sir? Látom, hogy magába mélyedt.

- Nagyon örülök, ha felráz ezekből a gondolatokból.

- Tudja, hogy nagyon sokat hallottam beszélni önről; ilyenkor mindig megemlitették azt is, hogy vallásos.

- Vallásos alatt azt értették, hogy mindig hangoztatom, amit gondolok és hiszek?

- Nem, sőt ellenkezőleg.

- Mulattak az én ugynevezett vallásosságomon?

- Soha. Ön inkább tettekben fejezi ki vallásos nézeteit, semmint szavakban és ez imponál. Egészen olyannak találtam önt, amint képzeltem. Egy szót sem beszélt soha vallásról.

- Ez nem is szükséges!

- Talán mégis!

- Hogy-hogy?

- Mert... hm! Mondja csak, Sir, az ön élete, már ugyanis ez alatt lelki életét értem, mindig teljesen nyugodt és egyenletes volt? Mint gyermek hallotta, hogy van Isten és hitt benne; ezt a hitet nem ingatta meg semmi és most, mint szép gyermeki hit él a szivében? Én igy képzelem és azt hiszem, nem tévedek.

- Téved.

- Igazán?

- Igen, téved. Nincs győzelem előzetes harc nélkül. Benső életem szinte nem kevésbé eseménydus volt, mint a külső. A lelki élet folyama sem folyik mindig egyenletes partok között; meg vannak a hullámai, szirtjei és zátonyai; dagálya és apálya.

- Tehát ön is vivódott?

- Sokszor erőm utolsó megfeszitéséig! Ez a küzdelem azonban mindig halálosan komoly volt. Millió szám akadnak emberek, kik leélik életüket anélkül, hogy világosságra törekednének; van-e Isten, vagy nincs, ez nekik mindegy; olyan könnyelmüség ez, ami felett sirni lehetne. Az én létemnek azonban az volt a legfőbb, sőt egyetlen célja, hogy eljussak a megismeréshez. Igaz, meg volt az a végtelenül nagy szerencsém, hogy vallásos szüleim voltak. Kedvence voltam nagyanyámnak, ki kilencvenhat éves korában halt meg; Istenben élt, hozzá vezetett engem is. Csodálatos, boldog gyermeki hit volt ez, telve odaadó szeretettel és bizalommal. Mint fiucska este és reggel és azonkivül is sokszor elmondtam a jó Istennek óhajaimat és kéréseimet. Emlékszem, hogy egyik kis testvérkémnek egyszer nagyon fájt a foga; semmiféle gyógyszer sem használt; én megvigasztaltam; "Paulácska, én most felmegyek a lakószobába és megmondom a jó Istennek, meglátod, hogy mindjárt megszünik!" Ki fog nevetni. Sir, ha azt állitom, hogy valóban elmult a fogfájása?

- Eszem ágába sem jut! Jaj annak, aki nevetni tud ilyesmi felett!

- Sokat beszélhetnék önnek, nagyon sajátságos kivánságokról, amelyeket kifejeztem a jó Istennek, - meg vannak az angyalai, ha esetleg emberi alakban is, kik ezeket a kivánságokat teljesitik. Később, mint diák, elkezdtem gondolkozni ezek felett a dolgok felett. Hitetlen tanitóim is voltak, kik istentagadásukat vonzó tanitásokba foglalták. Megtanultam héberül, görögül, hogy a Szentirást eredetiben olvashassam. A gyermeki hit eltünt; a kétely megkezdődött a tudós szócsavarásokkal; a hitetlenség nőtt napról-napra, éjszakáról-éjszakára, mert feláldoztam éjszakáimat annak a léha gondolatnak, hogy az igazságot saját eszemmel felismerjem. Micsoda esztelenség! De Isten könyörületes volt az esztelenhez és a tanulmányok utján is ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy az a bizonyos jámbor gyermeki hit az egyedül helyes. Későbbi utazásaim alkalmával érintkezésbe jutottam minden elképzelhető imádási forma követőivel. Nem voltam az a keresztény, ki felette érzi magát minden más hitünek, hanem itt is vizsgálódtam; tanulmányoztam a koránt, a védát, Zarathustrát és Konfucsét. Ezek a tanok éppen ugy nem ingathattak meg, mint régebben "nagy bölcselőink" művei, melyek még ma is könyvtáramban ragyognak, mert rendkivül kimélem őket, amennyiben majdnem sohasem veszem a kezembe. Gyermekhitem tehát számos megpróbáltatáson ment át; ezeket teljesen megállotta, tehát kétszeresen megingathatatlanul honol szivemben.

- Az hiszi, hogy ezután is hű marad hozzá?

- A halálig és azon tul is.

Elmélyedő, sürgető komolysággal tette fel kérdését. Sejteni kezdtem, hogy ez a hatalmas vadász a bensejében is vadászik... az igazság után, amelyet talán még nem ismert meg, vagy amelytől megfosztották. Erre átnyujtotta hozzám kezét és megkért:

- Nyujtson nekem kezet, sir és igérje meg az üdvösségére, meg annak az öreg nagyanyának az emlékére, aki még ma is drága Ön előtt, hogy teljesen ugy fog válaszolni, ahogy tényleg gondolkozik.

- Itt a kezem; megigérem. Nincs is szükség a hivatkozásra, az én üdvösségemre és annak a kedves öregasszonynak az emlékére, akit egykor viszont fogok látni.

- Van - - Isten?

Elnyujtotta ezt a két szót és mindegyiket külön hangsulyozta. Igen, ez komoly volt, halálosan komoly. Küzdött, vivódott, őszinte erőfeszitéssel, de még nem jutott el a győzelemig.

- Igen, - feleltem éppen olyan hangsúllyal.

- Ön azt hiszi, hogy viszont fogja látni a nagyanyját; van tehát élet a halál után?

- Igen.

- Bizonyitsa be!

- Bebizonyitottam, amennyiben két tekintélyre hivatkozom, kiknek illetékessége minden kételyen felül áll.

- Kik ezek?

- Az egyik nagyon, nagyon magasan áll, a másik nagyon hétköznapi.

- Nos, kik ezek?

- Isten maga és én.

Lehajtotta fejét és hosszu, hosszu ideig hallgatott.

- Megsértette Önt, hogy vonatkozásba hoztam a legfőbb lénnyel azt a halandót, ki itt lovagol az Ön oldalán? - kérdeztem végül, miután még mindig nem szólt semmit.

- Nem, mert tudom, hogy gondolja. Tehát Isten?

- Igen. Ő szavaiban és tetteiben nyilatkozik. Ki mindkettőnknek készségesen megnyitja szemeit és füleit, az arra a megismerésre fog és kell jönnie, amit az előbb fejeztem ki.

- És Ön?

- Szivem mondatja ezt velem.

- Oly egyszerüen és nyugodtan mondja ezt és mégis valami fenséges lebegi a hangját körül. Bárcsak szólaltatná meg Isten az én szivemet is!

- Kérje reá Istent; meg fogja szólaltatni!

- Valaha eleven volt; azután meghalt!

Oly vágyakozóan, oly szomoruan hangzott ez.

- Egykoron Ön is vallásos volt, Mr. Surehand?

- Igen.

- És elvesztette a hitét?

- Tökéletesen. Ki adja ezt vissza nekem?

- Az, aki a sziv érzéseit patakként vezeti; az, aki igy mond: Én vagyok az ut, az igazság, az élet! Ön küzd és erre az igazságra törekszik. Sir; ezt nem adhatja meg Önnek semmiféle gondolkozás és tanulás; de legyen nyugodt, Sir, egészen váratlanul és hirtelen fog ez Ön előtt felcsillanni, mint egykoron a keleti bölcseknek ama csillag, mely Betlehembe vezette őket. Az Ön Betlehemje nincs is messze innen és a mai naptól; én ugy érzem!

Még egyszer átnyujtotta a kezét és kérlelt:

- Segitsen hozzá, Mr. Shatterhand!

- Én gyenge vagyok ehhez; az igazi segitség Istennél van. Gonosz erők lehettek azok, melyek megfosztották Önt attól, aminek minden ember előtt a legfőbbnek és legszentebbnek kell lennie.

- Ugy van; egyes események megfosztottak mindentől, még a hitemtől is. Egy Isten, ki maga a szeretet, a jóság, az igazságosság, ezt nem engedheti meg; ha mégis megtörténik, nincs Isten.

- Ez a következtetés téves, Sir.

- Nem!

- De igen! Ön most csak a szeretetről, jóságról és igazságosságról beszélt; nem gondol a mindentvallásra? Nem tudom, hogy mi történt és nem is akarok kérdezősködni utána; de mondja meg nekem csak azt egyet, Mr. Surehand: Talán Isten Ön?

- Nem.

- De ugy látszik, hogy annak tartja magát!

- Hogy-hogy?

- Mert merészkedik Istennel vitába szállani; az pedig csak egyenrangúak között lehetséges.

- Uff! - felelte halkan. Ugy látszik, belátta következtetésem helyes voltát.

- Igen, - folytattam, - én megvádolom önt, hogy átlépte hatáskörét, amikor az Uristent és az ő cselekedeteit a birói széke elé állitotta; ön, a maroknyi por, az ég, föld, csillagok mindenható teremtőjét! Gondolja csak meg, hogy micsoda ez. Egy parányi féreg őrülete, aki maga elé rendeli számadásra a sast a légürből az ő pöttöm lyukacskájába! Ez a hasonlat még mindig nem jelzi kellőképpen a távolságot Isten és ön között! Nyitva állanak ön előtt a Mindenható könyvei, hogy megbirálhatja az ő döntéseit? Nem lehetséges-e az ő akaratának, hogy jótéteménnyé változtassa azt, ami önt most leveri? Nem adhat-e olyan véget azoknak az eseményeknek, melyek az ön gyenge, rövidlátó szemeinek szerencsétlenségnek látszanak, ami önt porba dönti az ő örök bölcsessége előtt? Szabad-e a gyereknek igy szólani, ha érzi az apa vesszőjét: Jer ide és igazold magad előttem?

- Én... nem... érdemeltem... meg, ezt a vesszőt, - felelte vontatottan, hogy csak mondjon valamit.

- Nem érdemelte meg! - Ön az az ember, aki dönthet a felett? Azt hiszi, ön az egyetlen ember, aki azt hiszi, hogy igazságtalanság történt vele? Nem szenvedtek ezren és tizezren többet, sokkal többet, mint ön? Azt hiszi, hogy például az én életem fenékig tejfel volt? Mit jelent az, hogy nem érdemelte meg? Én beteges, gyenge gyermeknek születtem, ki még hatéves koromban is a padlón kusztam és nem tudtam még állani sem, nemhogy járni. Megérdemeltem ezt? Nézze, meg most Old Shatterhandot! Fel lehet benne ismerni ezt a gyermeket? Nem vagyok én inkább élő bizonysága annak a bölcsességnek, mellyel ön vitába szállott? Három izben voltam már vak és három izben kellett rajtam műtétet végrehajtani. Megérdemeltem azt? De ki dicsekedhetik ma azzal, Winnetout kivéve, hogy olyan éles szemei vannak, mint Old Shatterhandnak? Sohasem zugolódtam és elégedetlenkedtem, mint ön, hanem bizalommal vártam Uram Istenem döntését felettem és milyen felségesen fejezte be szenvedéseimet! Mint szegény tanuló és később diák, heteken át csak száraz kenyerem volt sóval, mert nem akadt senki, aki rajtam segitett volna és a koldulásra büszke voltam. Házi tanitással kellett fenntartanom magamat és mig más diákok apáik pénzét egészségükkel, sőt gyakran egész jövőjükkel együtt elpazarolták, én télen kidugtam a könyvemet padlásszobácskám ablakából, hogy a holdfényben tanuljam meg leckémet, mert nem volt pénzem fütésre, világitásra. Megérdemeltem ezt? És mégsem maradtam adósa egy fillérrel sem senkinek; csak két hitelezőm volt: az Isten és önmagam. Az Isten, ki tehetséget kölcsönzött, hogy azt kiképezzem és önmagam, ki azt a szigoru követelést támasztottam magammal szemben, hogy egy óráját se hagyjam elmulni életemnek anélkül, hogy azt kötelességtudón ki ne használjam és gyümölcsöt ne hozzanak. Isten jóságos volt hozzám; nekem azonban sohasem volt olyan szigoru gazdám, mint saját magam. Azután később, utazásaimnak, vándorlásaimnak, vadászataimnak hosszu éveiben gyakran, de milyen gyakran kerültem olyan helyzetbe, amikor feltehettem volna a kérdést: Megérdemeltem-e? De a kimenetel mindig olyan jó és szerencsés volt, hogy hálásan össze kellett kulcsolnom a kezemet és azt mondanom: Nem, ezt nem érdemeltem meg!

Szünetet tartottam. Old Surehand hallgatagon nézett le maga elé és egy szót sem szólt. Én tehát élénken folytattam:

- Talán csodálkozni fog, hogy ilyen hévvel beszéltem, de ha azt hallom, hogy valaki arról beszél, mit érdemelt meg, mit nem, vagy zugolódik a sorsa felett, akkor azzal szemben, hogy ő mit gondol magáról, meg kell mondanom, hogy én mit hiszek magamról: Isten előtt nincsenek sem óhajaim, sem érdemeim, hanem csak kötelességeim iránta; naponta hálát kell neki adnom, hogy megteremtett, hogy ebben a földi életben előkészülhessek a magasabbra.

- Bár én is képes lennék erre! - sóhajtott most fel. - Ön kiküzdötte magát és bensőleg megerősödött. Engem azonban a sors helyről-helyre sodor, belsőleg is elvesztettem a szilárd horgonyt, hazámat és nincs nyugalmam.

- Ott fogja megtalálni a nyugalmat, ahol egyedül található; tagastai Augustus atya mutatja meg önnek, mikor azt mondja: Az ember szive nyugtalan, mig csak Istenben nem nyugoszik! Az a nyugalom, melyet ön keres, feltalálhatatlan, csak Istenben és a szent vallásban. És ha Old Wabble azt mondta azelőtt az ő bűnös elbizakodottságával, hogy a meghaláshoz egyikre sincs szüksége, remélem, hogy ön benne nem mintát, hanem elijesztő példát lát!

- Ne aggódjék, Mr. Shatterhand! Én nem vagyok Isten megtagadója és kigunyolója, csak elvesztettem őt és küzdök, hogy ujból megtaláljam.

- Ő megmutatja magát önnek és meg fogja találni.

- Ezt tiszta szivemből remélem. És most hagyjuk ezt, különben tul sok lesz nékem egyszerre! Előbb szigoruan bánt el velem, mikor emlékeztetett semmiségemre, de hálás vagyok érette. Ugy érzem, hogy hálásan meg kellene csókolnom a kezeit, mert egy negyedóra óta megmozdult valami a lelkemben és jóslatszerüen arra int, hogy reménységem teljesülni fog. Ön világot gyujtott, melyet most ugyan még a távoli messzeségben látok; de ne nyuljon hozzá, nehogy ujból elaludjék: él bennem a remény, hogy folyton közelebb fog jönni!

Ezek a szavak boldoggá tettek. Valóban megérném azt az örömet, hogy ujjmutatásom folytán egy lélek helyes irányba jut? Még pedig egy olyan férfiu lelke, mint Old Surehand! Rendkivüli és nagyon szomoru viszonyok lehettek, melyek megfosztották hitétől. Titokban tartotta és nem beszélt róluk. Ez a zárkózottság nem irántam való bizalmatlanságának következménye volt; nem akarta felszakitani sebeit, melyek valószinüleg még ma is véreztek benne. Bár beszélt volna! Természetesen anélkül, hogy tudtam, vagy csak sejtettem volna, abban a helyzetben voltam, hogy szivét megkönnyebbithettem és őt nyomra vezethettem volna, melyet hosszu, hosszu időn keresett anélkül, hogy felfedezte volna.

Lovaglásom olyan nyugodt, zavartalan folyást vett, hogy nincs rajta semmi emlitésre méltó. Reggel felé megállottunk, hogy lovainkat kipihentessük és késő délután balkézre tőlünk, megláttuk az első póznát és Winnetounak, meg apacsainak nyomára jutottunk, kikhez Bloody-Fox bizonyára már csatlakozott. Ettől a póznától egy kilométerre volt a második pózna és ezeket követve, hamarosan elértük célunkat.

Az apacsoktól Gutes-nontin-khainak, a commancsáktól Suks-ma-iestavinak nevezett hely, ami mint már emlitettem, "Száz fát" jelent, a sivatag szélén terül el és a következőképen festett:

A Llano és az ettől nyugatra fekvő zöld sikság között a határ nem volt egyenes vonalu; helyenkint nagyon kifejezett volt, egyébként azonban alig felismerhető és ki- meg beszögelléseket alkotott, melyek hol csak kicsi, hol nagy kiterjedést vettek. Ilyen kis öböl a Száz fa is. Patkó alaku, melynek meglehetősen magas széle lassacskán esett lefelé, mint egy lejtő. A háttérben viz fakadt, mely előbb egy körülbelül husz lábnyi átmérőjü medencébe gyült, majd tovább folyt kelet felé, hogy apránkint elapadjon a homokban. A vizenyősség folytán buja fű volt itt, mely nagyon kapóra jött lovainknak. A patkóalak különösen azáltal ütött el a környéktől, hogy a már emlitett lejtő egészen a tetejéig meglehetősen sürü bozóttal volt benőve, melyből egy csomó vékony szálfa emelkedett ki. Ez szolgáltatta az anyagot a póznákhoz, melyekkel Siba-bigk fáradozott, persze hasztalanul, hogy megjelölje az utat a Llano oázisáig az őt követő commancsáknak. Szembetünően meglátszott, honnan vágta le a póznákat; mindenfelé hevertek az ágak, gallyak, melyek embereinek kése alatt hullottak.

A forrásnál leszállottunk, hogy előbb magunk igyunk, majd a lovakat megitassuk; hosszu kortyokkal élvezték a vizet és csak azután széledtek szét legelni. Azután tábort ütöttünk a viz mellett és óvatosságból egy apacsot felküldtem a magaslatra, hogy nyugat felé figyeljen, nehogy Vupa-Umugi esetleg rajtunk üssön.

Csak néhány órát akartunk itt pihenni; hosszasabban nem volt szabad maradnunk. Mikor ez az idő elmult, a lovaknak még egyszer szabad volt inniok, azután ujból felültünk, hogy oda menjünk, ahol eltölteni szándékoztunk az éjjelt.

Ez körülbelül két angol mérfölddel feküdt északnak a Száz fától és a sikság közepén mélyedést alkotott, mely hasonlitott a "homokvölgy"-höz, ahol elfogtuk Siba-bigket és embereit.

Ezen a helyen nem volt egyéb, mint homok és homok, egyetlen fűszál sem akadt; már ezért is aligha juthattak a commancsák arra a gondolatra, hogy valakinek eszébe juthatna egy egész éjjelt, sőt még hosszabb időt ott eltölteni. Azonkivül ez a mélyedés még azért is majdnem egészen biztos rejtekhely volt, mert az ellenség, ha nem közeledik egészen annak széléig, semmi esetre sem láthatta meg, hogy mi ott vagyunk. Egyáltalában nem volt semmiféle ok, ami valamelyik commancsát arra inditotta volna, hogy ide jöjjön. Megérkezve ebbe a talajmélyedésbe, lovainkat kipányváztuk, azután lefeküdtünk a puha, mély homokba. Természetesen őrt állitottunk ki, ki a magaslaton feküdt le, hogy Vupa Umugi és csapata után szemlélődjék.

Azok után, amit Siba-bigktől tudtam meg, a vörösek megérkezése ma estére volt várható. Nagyon óhajtottam, hogy ne jöjjenek későbben, mert viz nélküli, szomoru táborhelyünkön a tartózkodást sehogy sem lehetett kellemesnek nevezni.

Szerencsére ez a kivánság előbb teljesült, mint gondoltam, mert a nap még nem érte el a láthatárt, mikor az emlitett őr felülről lekiáltott:

- Uff! Naiini peniyil - a commancsák jönnek!

Felvettem látcsövemet és Old Surehanddal felmentem. Ámbár a távolság oly nagy volt, hogy minket nem láthattak meg, a megfigyelést nem állva, hanem fekve végeztük. Bizony jöttek, még pedig olyan módon, mely azt mutatta, hogy nagyon biztosan érzik magukat. Nem lovagoltak ugyanis különbeni szokásuk szerint, különösen ha harci mezsgyén járnak, ugynevezett libasorban, hanem egyenként, vagy csoportosan egymás mellett, vagy mögött, egészen tetszés szerint.

- Ezek egészen biztosan tudják, hogy az ut szabad és tökéletesen meg vannak róla győződve, hogy nincs a közelükben ellenség. Még csak felderitőt se küldtek ki, - mondá Old Surehand. - Tulajdonképpen ez nagy vigyázatlanság tőlük.

- Ez az én véleményem is, - válaszoltam. - Én Vupa-Umugi helyében felderitőket küldtem volna ki, hogy a Száz fát és környékét végig kutassák.

- Még jó, hogy nem tette ezt; mert ezek a felderitők valószinüleg felfedezték volna a nyomunkat, mely ide vezet.

- Persze! Én éppen az ő gondatlanságában biztam, különben onnan nem egyenesen ide lovagoltunk volna.

- Innen nem lehet világosan látni, hogy igy van-e ez, de remélhetőleg egyenes irányban a Száz fa felé tartanak. Egyáltalában nem nagyon kellene észak felé letérniök, hogy itt reánk bukkanjanak.

- Ezt bizonyosan nem teszik!

- De mégis csak lehetséges.

- Aligha!

- Azt hiszi, hogy még láthatják Siba-bigk nyomát és azt követik?

- Nem. Valószinüleg most már látják a bokrokat a láthatáron. És ha nem is igy állana az eset, akkor is rábizhatnák magukat a lovaikra, amelyeknek már szimatjukban van a Száz fa nedvessége és bizonyosan ez vezeti őket.

A vörös lovasok, tőlünk nézve, oly nagyoknak látszottak, mint apró kutyák, melyek pontosan kelet felé futnak és mind kisebbek és kisebbek lettek, mig végül ebben az irányban eltüntek a szemünk elől.

Most mindenesetre nagyon fontos kérdés volt számunkra, felfedezik-e a nyomunkat. Tulajdonképpen meg kellett látniok; csak attól függött minden, hogy figyelnek-e reá. Ebben az esetben feltettem, hogy Siba-bigk nyomának fogják tartani, éppen ezért cseréltük fel csizmáinkat indián mokassinokkal.

Ha gyanut fognak, egészen bizonyosan azonnal átlovagolnak hozzánk. Nagy várakozással figyeltünk tehát; délfelé, ahonnan ebben az esetben érkezniök kellett; de elmult egy óra és még több anélkül, hogy bárki is mutatta volna magát és mikor azután a nap lement és beállt a szürkület, elmondhattuk, hogy nem kell felfedezéstől félnünk. Elhagytuk tehát a mélyedés magas peremét és ujból leszállottunk embereinkhez. Itt Old Wabble ezekkel a szavakkal fogadott:

- Tehát megjöttek. Tulajdonképpen meg kellene csinálni azt a tréfát, hogy éjszaka rajtuk üssünk és leöljük őket.

- Ezt ön tréfának nevezi? - kérdeztem.

- Miért ne? Talán szomoru dolognak tartja, ha az ember legyőzi ellenségét?

- Azt nem, de éppen olyan kevéssé tartom tréfának százötven ember lemészárlását. Ismeri a véleményemet ebben a tekintetben. Mi engedjük őket nyugodtan tovább menni, ahogyan megállapodtunk és később bekeritjük őket. Igy minden vérontás nélkül a mieink lesznek.

- Tovább vonulni, igen! De ha ezt nem teszik meg holnap reggel, hanem itt maradnak egész nap? Honnan vesszük akkor a szükséges vizet magunknak, meg a lovak részére?

- Nem maradnak; abban megnyugodhatik. Nem is juthat az eszükbe, hogy elveszitsenek egy egész napot. És még ha nekik közömbös is lenne egy ilyen időveszteség, holnap reggel mégis el kellene hagyniok a Száz fát, hogy helyet adjanak a katonaságnak.

- De vajjon ezek jönnek-e?

- Azt nagyon hamar megtudjuk.

- Kitől?

- A commancsáktól.

- Ki akarja őket hallgatni?

- Igen!

- Pompás, pompás! Akkor önnel megyek!

- Nem szükséges!

- Ha nem is szükséges, de mégis önnel megyek!

- Ilyen helyzetben, mint a mienk, csak a szükségeset kell megtenni és minden egyebet mellőzni. Különben az ember olyan veszedelmekbe jut, melyeket nem könnyü kikerülni.

- Nincs abban veszély, ha ön kémlelni indul?

- Bizonyos körülmények között mindenesetre.

- És nem tanácsos Önre nézve, magával vinni valakit, aki segithet Önnek?

- Segiteni? Hm! Talán Ön akar nekem segiteni?

- Yes.

- Köszönöm! Szivesebben bizom meg saját magamban.

- Tehát igazán egyedül akar menni?

- Nem. Mr. Surehand el fog kisérni.

- De miért nem én?

- Mert én igy akarom. Ezzel az ügy remélhetőleg el van intézve.

- Hozzá tehát több bizalma van, mint én hozzám?

- Hogy igy áll-e az eset vagy sem, az mellékes; őt viszem magammal és Ön itt marad!

Láttam rajta, hogy haragos válasz lebeg az ajkán, de uralkodott magán és hallgatott, ő lett volna az utolsó a vigyázatlansága miatt, akit magammal vittem volna a commancsákhoz!

Mivel ugy számitottam, hogy ezek másnap kora reggel indulnak tovább, előrelátható volt, hogy aznap korán fekszenek le. Nem várakozhattam tehát sokáig, ha ki akartam őket kémlelni és valóban meg akartam tudni valamit. Ezért a teljes sötétség beállta után nem hagytam többet eltelni, mint egy órát és Old Surehanddal utnak indultam. Később, ha feljön a hold, nehezebb lett volna rejtve maradni, mint most.

Saját nyomunkat használtuk vezetőnek és a Száz fához megérkezve, legelőbb is a patkó öböl magaslata felé tartottunk, hogy kikutassuk, amint ezt az elővigyázat követelte, vajjon állanak-e ott őrök. Nagyon sokáig tartott, mig végigjártuk az egész félkört anélkül, hogy egyetlen commancsát találtunk volna. Vupa-Umugi ide fenn nem állitott őrt; rendkivül biztos lehetett a dolgában.

Lent, a viz mellett, több kis tűz égett, melyeket a levágott ágak és gallyak tápláltak, melyeket köröskörül heverni láttunk. A forrásnál a főnök ült, ugy látszik, legkiválóbb harcosaival; a többiek a patak medrének két oldalán helyezkedtek el, hogy mekkora távolságban, azt nem láthattuk. A lovakat sem láttuk; ehhez most még nagyon sötét volt. Hogy odalent, a Llano felé, állanak-e őrök, szintén kivül esett látókörünkön, de reánk nézve közömbös lehetett, mert mi nem erről az oldalról jöttünk.

Az volt a feladatunk, hogy lehetőleg mennél jobban közeledjünk a főnökhöz, hogy szerencsés esetben hallhassuk, mit beszél. Bebujtunk tehát a bozótba és a magaslat bokra között lefelé másztunk, én elöl, Old Surehand mögöttem. Ez nem volt nagyon könnyü, mert lábaink alatt minden pillanatban leválhatott a nagyon laza talaj egy része és a legurulás által előidézett zaj árulónkká lehetett volna. Az indiánok oly csendben voltak, hogy egy ilyen zörejt feltétlenül hallaniok kellett volna. Minden lépésnél tehát lábamat előbb tapogatózva előredugtam, hogy megvizsgáljam, hova lépek. Lassan, nagyon lassan haladtunk és bizonyosan eltelt egy óra is, mig leereszkedtünk és végül egy sürü bokor alatt feküdtünk, mely oly közel volt a forráshoz, hogy hallanunk kellett a mellette heverő vörösek beszélgetését, amennyiben egyáltalában beszéltek.

De nem beszéltek. Némán, mozdulatlanul ültek egymás mellett és a kis tüz fénylő parazsába bámultak, ahol mint a még el nem illant szag elárulta, előzőleg hust sütöttek. Vártunk egy negyedórát, majd még egyet; minden olyan csendes maradt, mint azelőtt és azt lehetett volna hinni, hogy élettelen alakokkal van dolgunk, ha valamelyik indián hébe-hóba meg nem mozditotta volna a karját, hogy egy galyat dobjon a tüzre. Old Surehand már meglökött, ami érezhető kérdőjel volt, hogy nem lenne-e jobb visszatérni, mikor hirtelen a táboron kivül hangos kiáltás hangzott fel, melyet további zaj követett. Odakünn tehát mégis őrök állottak és ugy látszik, ezek valami feltünőt vettek észre, mert a kiabálás fokozódott és oly sürgető lett, hogy felriadt az egész tábor. Vupa-Umugi felugrott, a mellette állók hasonlóképen. A zaj nagyobb lett, a hangok hol innen, hol onnan hallatszottak. Egészen ugy tetszett, mintha üldöznének valakit, akit el akarnak fogni. Aggodalom fogott el, melyet nem tudtam leküzdeni, bár szerettem volna.

- Mi lehet ez? - kérdezte Old Surehand halkan.

- Ugy hangzik, mintha egy embert kergetnének ide-oda, - feleltem éppen ugy suttogva.

- Igen, valakit meg akarnak fogni; nem tévedek; egészen határozottan lehet hallani. De ki lehet? Csak nem...?

Nem fejezhette be a kérdést.

- Mit akart mondani? - kérdeztem.

- Semmit, Sir. Igazán őrültség lenne tőle!

- Kitől?

- Hát... de nem, ez lehetetlen!

- De lehetséges. Tudom már, hogy kit gondol.

- Nos, kicsodát?

- Old Wabblet.

- Az ördögbe! Ön is azt hiszi?

- Róla fel lehet tételezni.

- Igen, ő bele van bolondulva a lopódzkodásba és mivel az előbb olyan nagyon el akart jönni, tehát... hallgassa csak! - Kiáltás hangzott fel odakinn balról.

- Sus taka - egy ember!

És nemsokára jobbról, a bozót másik oldaláról ezt a kiáltást hallottuk:

- Sus kawa - egy ló!

Azután csend lett; de mozgolódást vettünk észre, inkább a fülünkkel, mint a szemünkkel, mely közeledett. Balról, majd jobbról is hoztak valakit, vagy valamit. Kicsoda, micsoda lehetett az?

Hogy ezt megtudhassuk, egyáltalában nem kellett sokáig várakoznunk. Félelmünk, melynek kifejezést adtunk, megdöbbenésünkre teljesült. Egy csomó commancsa Old Wabblet vezette; le volt fegyverezve és szijakkal erősen megkötözve. Néhány pillanattal később pedig hozták a lovát. Ő tehát követett bennünket, még pedig lovon. Micsoda esztelenség. Tapasztalatból tudtam, hogy róla fel lehet tételezni ilyen önkényeskedést, de hogy az eszébe jusson, lovon lopódzkodni, ilyen ostobaságot még róla sem gondoltam volna.

Ezzel a könnyelmüséggel nemcsak a legnagyobb zavarba hozott minket, hanem pillanatnyi veszélybe is. A commancsáknak mégis csak gondolniok kellett, hogy ő nem lehet itt egyedül, hanem társainak is kell lenni. A magunkért való gond tulajdonképpen azt követelte volna, hogy eltávozzunk, de szabad volt-e megtenni ezt? Nem kellett-e inkább itt maradnunk, hogy megtudjuk, mi történik? Az öreg óriási elővigyázatlansága mellett is ravasz fickó volt; talán olyan kifogást talált ki, ami elháritja a vörösek gyanuját.

- Uff, Old Wabble! - kiáltott fel Vupa-Umugi, mikor megpillantotta az öreget. - Hol fogták el?

A vörös, kihez ezt a kérdést intézte, igy felelt:

- A fűben feküdt a hasán és igy kuszott előre, mint egy coyotta, ki rabolni indul. A lovaink nyugtalanok lettek, mert megérezték az övét, melyet az őrszemeinken kivül pányvázott ki.

- Védekezett?

- Pshaw! Menekülni akart és mi ugy hajszoltuk ide-oda, mint egy rühes kutyát; mikor aztán elfogtuk, nem merészelt védekezni.

- Láttatok még más fehéreket is?

- Nem.

- Ugy menj és keressétek a nyomaikat. Ez az öreg halványarc nem kóborolhat egészen egyedül itt a Llano estacado szélén.

A harcos eltávozott, hogy ebben az értelemben nyomozzon, a főnök pedig embereivel oly nyugodtan ült le, mintha a legcsekélyebb esemény sem történt volna. Fenyegető szemekkel mérte végig Old Wabblet, ki két vörös által tartva, előtte állott, elővette kését, beszurta maga elé a földbe, majd igy szólt hozzá:

- Itt van a kihallgatás kése. Megölhet téged, de életben is hagyhat. Az életed a kezedben van. Ha az igazat mondod, megmented magadat.

Az öreg king of the cowboys szeme a bozóton járkált, minket keresett, de szerencsére csak egy rövid pillantással. Ha ebben a tekintetben nem uralkodott volna magán, igen könnyen elárulhatott volna minket.

- Hol vannak a kisérőid? - kérdezte a főnök.

- Nincsenek kisérőim, - felelte az öreg.

- Egyedül vagy?

- Igen.

- Hazudsz.

- Ez az igazság!

- Megkeressük és megtaláljuk őket.

- Nem fogtok találni senkit.

- Ha kiderül, hogy hazudsz, magad leszel hibás a kegyetlen halál miatt, mellyel halni fogsz.

- Ugy csak keressetek; nincs ellene kifogásom!

- Akkor mondd meg hát, hogy mi keresni valód van a Llano estacado szélén! Talán azt a kifogást akarod használni, hogy vadászni jöttél ide?

- Nem. Old Wabble nem olyan ostoba. De mégis szeretném azt mondani, mert valóban igaz.

- Mit akartál itt vadászni? Itt nem akad vad.

- De bizony van, még pedig sok.

- Miféle fajta? - kacagott fel Vupa-Umugi megvetően.

- Vörös vad.

- Uff!

- Bizony, vörös vad, tudniillik indián. Azért jöttem ide_, hogy reátok vadásszam.

Nagyon vakmerő volt. Valószinüleg bennünk bizott. Ugy látszik, meg volt róla győződve, hogy a közelben rejtőzködünk és halljuk őt. Nagyon valószinüleg egészen magától értetődőnek tartotta, hogy nem hagyjuk őt el jelenlegi szerencsétlen helyzetében. De előrelátható volt, hogy ebben a tekintetben tévedett. Ha ő a szó szoros értelmében belelovagolta magát, ugy egyelőre maga lásson utána, hogy szabaduljon; nekünk mindenekelőtt is magunkról kellett gondoskodni és azzal törődnünk, hogy ne fogjanak el minket is. Nem volt szabad életünket kockáztatni, csak hogy őt megmentsük és e mellett egész szép tervünknek sikerültét oly könnyelmüen feláldoznunk, ahogyan ezt ő tette.

Az öreg bátor válasza meghökkentette a főnököt; ez meglátszott rajta. Sötéten összehuzta szemöldökét és fenyegető hangon mondta:

- Old Wabble vigyázzon, nehogy felkeltse haragomat!

- Mire való ez a fenyegetés? Hiszen azt mondtad, hogy az igazságot mondjam!

- Igen; de te nem azt mondod!

- Bizonyitsd be!

- Kutya, hogy kivánhatsz te, a mi foglyunk, bizonyitékot én tőlem! A te saját beszéded a bizonyiték, mely elárul. Azt mondtad, azért jöttél, hogy vadásszál reánk. Vadászhatik egy egyedül álló ember tizszer tizenöt vörös harcosra?

- Nem.

- És te mégis azt állitod, hogy egyedül vagy itt!

- Ez igaz is; én csak felderitő vagyok itt; a többiek utánam jönnek. És óva intelek titeket! Ha valami bántódásom lesz, véresen fognak engem megbosszulni.

- Pshaw! Kik azok az emberek, akikkel megfenyegetni merészkedsz bennünket?

- Tulajdonképpen nem kellene megmondanom, mert sejtelmetek sincs róla, hogy a sarkatokban vannak; de engem mulattat, hogy már most kinyissam a szemeiteket, ami nem is hiba tőlem, mert teljesen lehetetlen, hogy megmeneküljetek előlük.

Öreg, ráncos arca diadalmaskodó kifejezést öltött és igy folytatta:

- Ismered Nale-Masiuv főnököt?

- Természetesen ismerem.

- Olyan vakmerő volt, hogy fehér lovasokat támadott meg, de ezek megverték őt.

- Uff! - ennyi volt Vupa-Umugi felelete.

- Azután olyan vigyázatlan volt, hogy követeket küldött hozzátok. A katonaság megtalálta ezeknek a nyomát és követte.

- Uff!

- A katonákat a nyom a Kék vizhez vezette, ahol a ti táborotok volt. Ti ezt már elhagytátok; erre utánatok indultak, engem pedig előre küldtek, hogy deritsem fel, hol vertek ma tábort. Elfogtatok ugyan engem, de majd szabadon kell bocsátanotok, mert utánam jönnek és megsemmisitenek titeket az utolsó szálig!

- Hála Istennek! - kiáltottam fel magamban, mert ez volt a legjobb, sőt az egyetlen kifogás, melyet adhatott. Csak ezen a módon volt lehetséges a gyanut rólunk elterelni és elhitetni, hogy valóban egyedül jött. Ugy van, ő furfangos öreg fickó volt, de ez nem csökkentette legkevésbé sem haragomat, melyet iránta tápláltam.

Vupa-Umugi elutasitó kézmozdulattal igy szólt:

- Old Wabble ne diadalmaskodjék tulságosan és igen hamar. Őt indiánölőnek nevezik és mi mindnyájan jól tudjuk, hogy vörös harcos sohasem nyert kegyelmet az ő golyójától. Nagyon örülünk, hogy elfogtuk őt és nagyon fogunk óvakodni őt szabadon engedni; ellenkezőleg, egészen bizonyosan a kinzócölöpön fog meghalni és a legnagyobb és legválogatottabb fájdalmakkal fog vezekelni mindazokért a gyilkosságokért, melyeket elkövetett!

- Ezt most mondod, de minden egészen másképpen fog történni, - vetette ellen Old Wabble felsőbbséges hangon.

- Kutya, ne légy ilyen szemtelen! - ripakodott rá a főnök. - Valóban azt hiszed, hogy valami ujat mondtál nekünk? Már régen tudjuk, hogy a fehér katonák harcoltak Nale-Masiuv-val. Ők maradtak győztesek, de csak rövid időre, mert ő hazaküldött és további száz harcost hozatott.

- Ah! - kiáltott fel Old Wabble és csalódottnak tetette magát.

- Bizony! - folytatta a főnök, most ő diadalmaskodva.

- És éppen olyan jól tudjuk, hogy ezek a fehér kutyák a hátunk mögött vannak. Ezt mi magunk akartuk igy, mert magunk után csalogatjuk, hogy tönkre tegyük őket.

- Igen nagy hangon beszélsz, de csak azért, hogy félelmet kelts bennem; ez nem fog sikerülni neked.

- Hallgass! Amit én mondok, az igaz! Ti meg akartok minket semmisiteni, de ti haltok meg az utolsó emberig!

- Pshaw!

- Hallgass! Mondom neked, hogy csapdát állitottunk nektek, melyből nincs menekülés.

- Meghiszem, ha ugyanis mi ostobák vagyunk és belefutunk.

- Te már belefutottál; te már benne is vagy!

- Annál figyelmesebbek és óvatosabbak lesznek a fehér katonák.

- Ők is belefutnak; nem is tehetnek egyebet.

- Óh!

A hitetlenségnek ez a lekicsinylő felkiáltása a főnököt még hangosabbá tette; ráförmedt az öregre:

- Ha még egy ilyen szót szólsz, betömetem a szádat. Csak azért lovagoltunk a Kék viztől idáig, hogy a fehér katonák kövessenek minket. Ezt a tábort is elhagyjuk, hogy a sivatagba csalogassuk őket, ahol nyomorultul el kell pusztulniok.

- Elpusztulni? Harcolni fognak és legyőzünk titeket!

- Nem is fog a sor harcra kerülni. Mélyen becsalogatjuk őket a homokba, ahol nincs viz; ott szomjan fognak veszni anélkül, hogy fegyvereik valamit is használnának.

- Óvakodni fognak attól, hogy tőletek az orruknál fogva hagyják magukat vezetni.

- Megteszik. Biztosan tudom. Azt hiszed, hogy nekünk nincs szemünk és fülünk. Ma éjszaka csak néhány órányira táboroznak mögöttünk és valamivel napkelte után fognak ideérkezni. Mögöttük azonban Nale-Masiuv jön sokkal több, mint száz harcossal. Ezáltal közénk kerülnek, az éhség, a szomjuság és fegyvereink közé és nyomoruságosan kell elpusztulniok.

- Thunder-storm! - kiáltott fel Old Wabble olyan hangon, mintha nagyon meg lenne ijedve.

- Ugy-e, erre lábadba száll a bátorságod? - nevetett a főnök zordan. - Be kell látnod, hogy el vagytok veszve. De nekem még más beszédem is van veled. Hol vannak azok a halványarcok, kik veled voltak a Kék viznél?

- Halványarcok? Kikre gondolsz?

- Old Shatterhandra.

- Ja, reá!

- Igen, reá! Meg Old Surehandra, kit elszöktettetek tőlünk és a többire.

- Hogy ők hol vannak, azt nem tudom.

- Ne hazudj!

- Nem hazudom. Honnan tudhatnám, hogy hol vannak?

- Hiszen veled voltak!

- Igen, azon az egy napon; de azután elváltunk egymástól.

- Ezt nem fogod velem elhitetni. Csak el akarod hallgatni előttem, hogy ott vannak a katonákkal!

- A katonákkal? Eszük ágába sincs. Old Shatterhand nem az az ember, aki ilyen emberekhez csatlakozik és ezzel feladja függetlenségét. Vagy azt hiszed talán, hogy ő lealacsonyitja magát és az ő kémük lesz?

- Old Shatterhand büszke, - ismerte el a főnök.

- Nem csak büszke. Ő éppen ugy barátja a vöröseknek, mint a fehéreknek. Bele fog-e tehát avatkozni abba a viszályba, mely közöttük kitört?

- Uff, ez igaznak hangzik.

- És nem kötött veled békét a Kék viz mellett?

- Ez is igaz. De hol van most?

- Lefelé lovagolt a Kis Pecos mellett, hogy a massealero-apacsok táborában Winnetouval találkozzék.

- Egyedül ment?

- Nem, a többiek mind elkisérték őt.

- Miért nem te is?

- Mert én a katonákhoz igyekeztem, akiknek most a scoutja vagyok.

- Te igazán egyedül lovagoltál volna? Ezt nem hiszem. Utolsó szavaid megint felköltik a gyanumat. Old Shatterhand veletek van!

- Nincs!

- Meg vagyok róla győződve!

- Vupa-Umugit sokkal okosabbnak tartottam, mint amilyennek most mutatja magát. Hát nem látja be, hogy gyanakodásával nagy gyengeséget tanusit?

- Nem.

- Sajnálom. Hát harc közben Old Shatterhand nem ér többet, mint száz harcos? És Old Surehand nem ér ebben a tekintetben ugyanannyit? Ha ilyen hires emberek velünk lennének, nem mondanám-e ezt meg neked, hogy félelmet keltsek benned, nehogy bántalmazz engem?

- Uff! - bólintott a főnök helyeslőleg.

- Reám nézve nagy előny lenne, ha ezzel a két halványarccal fenyegethetnélek meg téged. Ha nem teszem ezt, be kell látnod, hogy valóban nincsenek velünk.

- Uff! - hangzott ujból igenlőleg.

- Tehát ha hazugságot akarnék kitalálni, ugy inkább azt mondanám, hogy ők ketten jönni fognak, hogy megmentsenek engem, mintsem ezt letagadnám. Ha Vupa-Umugi nem látja ezt be, akkor meggyengült az esze.

- Mi közöd neked az én eszemhez, kutya! Most már tudom, hányadán állok és minden attól függ, hogy harcosaim, kik most az egész környéket kikutatják társaid után, találnak-e valakit, vagy sem. Te azonban mindenesetre elvesztél. Nehogy azt gondold, hogy azonnal megölünk! Ilyen könnyen nem szabadul az indiánölő. Magunkkal hurcolunk, mert egész népünknek látni kell a halálodat és ujjongani fog kinjaidon. Mellettünk kell maradnod azért is, hogy meggyőződhess róla, hogy az igazságot mondtam, mikor azt állitottam, hogy a fehér katonák a sivatagban nyomorultul el fognak pusztulni. - Nos, mi az, mi jelenteni valód van?

Ezt a kérdést egy vöröshez intézte, aki most odalovagolt és leugrott a lóról. Ez igy felelt:

- Végig jártuk és átkutattuk az egész környéket, de nem találtunk senkit. Ez a halványarc tehát egészen egyedül merészkedett a közelünkbe.

- Ezt a merészséget a halálával fogja megfizetni. Kötözzétek most meg a lábait is és szijazzátok össze olyan szorosan, hogy mozogni se tudjon! Öt harcos őrizze és ezek fejeikkel felelősek érette. Álljanak őrök ide fel a magaslatra, a hátunk mögé, nehogy elővigyázatlansággal vádolhassuk magunkat!

Ezt a vigyázatlanságot persze már elkövette és ezáltal jelentékenyen megkönnyitette nekünk a titkos odalopódzkodást. Most arról volt szó, hogy nagyon gyorsan eltávozzunk és ne várjuk be, mig felállitják az őröket ide fenn, különben abba a veszélybe kerülhetünk, hogy felfedeznek. Gyorsan, de lehetőleg halkan, felmásztunk tehát a magaslatra, mikor is persze nem tölthettünk annyi időt, mint előbb, a leszállásnál.

Mikor felértünk, eleinte gyors léptekkel oly messze elsiettünk, hogy elég távol legyünk és ne láthassanak, ne hallhassanak; ekkor mérsékelhettük sietségünket.

- Nos, Sir, mit szól hozzá? - kérdezte Old Surehand.

- Végzetes, több, sokkal több, mint végzetes! - feleltem.

- Nagyon csunya csiny, amit az öreg már megint csinált.

- Szerencsére reá nézve rosszabb, mint reánk.

- Igen. Miután a szerencsétlenség már megtörtént, egyáltalában nem rosszul viselte magát.

- Kár, nagy kár érette! Különben egészen ügyes ember és ha nem lenne meg az a rossz szokása, hogy meggondolatlanul, önállóan cselekszik, igen jól lehetne használni. Igy azonban elővigyázatosabbnak kell lenni vele szemben, mint bármilyen greenhornval. Olyan ember, aki a legjobban teszi, ha magának marad, mert minden társaságra nézve, melyhez csatlakozik, veszélyessé válhat.

- Ő természetesen most a mi segitségünkben bizik.

- Magától értetődik. Ki fogjuk szabaditani.

- Menni fog ez?

- Igen. Nem szabad cserben hagynunk.

- Tehát még az éj folyamán meg akarja szabaditani?

- Nem, az lehetetlen.

- Hm! Azt hiszem, hogy önnek ez sem lenne tulságosan nehéz.

- Köszönöm a bizalmát! Ha lehetetlenségről beszéltem, ugy nem magára a megszabaditásra gondoltam. Miért ne szabadithatnánk meg ma éjjel, ön meg én? Azt hiszem, már egészen más dolgokat is végbe vittünk. Az életünket természetesen kockáztatnunk kellene, de meg vagyok róla győződve, hogy sikerülne. A vörösek azonban megtudnák, hogy itt vagyunk és ennek nem szabad megtörténnie. Egész szép, jól átgondolt tervünket tegyük kérdésessé egy emberért, aki ismételten veszélyeztette ezt, amennyiben folyton ujabb és ujabb ostobaságokat csinált?

- Nem.

- Most az élete nem forog kockán; ezt hallottuk. Persze nincs rózsákból vetve az ágya; de ezt saját magának tulajdonithatja és jól megérdemelt büntetésnek tekinthető. Vigyék a vörösek csak magukkal; mi ezen nem változtathatunk. Később, ha bementek a csapdába, szabadon kell bocsátaniok.

- Ha nem fogják tusznak tekinteni.

- Pshaw! Ebbe természetesen nem megyünk bele.

- Előttem teljesen érthetetlen, hogy egy férfi, még hozzá az ő korában, hogyan képes szüntelenül ilyen csinyekre. Pedig kapott már elegendő leckét.

- Az nem fog rajta, mert belőle teljesen hiányzik a képesség, hogy másoknak alárendelje magát.

- Utánunk jön, hogy ő is lopódzkodjék! Még hozzá lovon! Ezt másnak igazán nem lehet nevezni, mint őrültségnek! Nem ez az ön véleménye is, Sir?

- De igen. De mint minden szerencsétlenségben szokott szerencse is lenni, ugy most is; mert nagyon örülhetünk, hogy a lova vele volt.

- Miért?

- Mert a commancsák bizonyára kutattak volna utána és addig nem nyugodtak volna, mig meg nem tudják, hogy hányadán vannak.

- Ah! Akkor felfedeztek volna minket!

- Bizonyára. Amilyen megfoghatatlan előttem, hogy valaki arra az őrült gondolatra jöhet, hogy nyeregben lopódzkodjék, éppen olyan elégedett vagyok most azzal, hogy igy történt. A főnök meg van nyugtatva és nem fog tovább kerestetni.

- Hm! Reméljük a legjobbat!

- Meg vagyok róla győződve. Még ha visszatérne is a bizalmatlansága, nincs ideje, hosszu kutatásokat elrendelni. Hiszen hallottuk, hogy a lovasság korán reggel jön. Akkor már nem szabad itt lennie.

- Ez szerencsénkre igaz és mondhatjuk, hogy legalább mi ketten elértük a célunkat. Először egyáltalában nem az volt a látszat, mintha hallanánk, vagy megtudnánk valamit és csak az öreg Wabble megjelenése nyitotta fel a főnök száját. Igy tehát Cutternek köszönhetjük, hogy kipuhatoltunk valamit. Ezt enyhitő körülménynek vehetnénk részére, ha egyáltalában hajlandók lennénk megbocsájtani neki.

- Köszönöm szépen! Én már elégszer megbocsájtottam neki; most már be van fejezve. Itt nincsenek enyhitő körülmények. Mikor folyton-folyvást a szabadság és az élet forog kockán, tiszta öngyilkosság lenne, ha az ember nem védekeznék hasonló veszélyek ellen. És az egyetlen védelem, ami csak van, abból áll, hogy az ilyen csinyek ismétlődését lehetetlenné teszi az ember.

- De hogyan?

- Azáltal, hogy elválunk az öreg Wabbletól. Lemondok a társaságáról. Ha ujból visszanyeri a szabadságát, lovagoljon amerre csak akar. Én persze eleinte örültem, hogy megismerkedhettem vele, de azután egészen alaposan elrontotta ezt az örömömet. Most már igazán nem gyönyörüség többé vele lenni és egyik ostobaságot a másik után eltürni. Akkor már inkább kedvemre való a legtapasztalatlanabb ujonc. Egy greenhorn engedelmeskedik és követi a tapasztalt westmannt éppen tapasztalatlanságának tudatában; itt azonban van egy öreg lovas, aki büszke rá, hogy odahaza a cowboyok királyának hivták és ebben a büszkeségében méltóságán alólinak tartja más akaratának, mint sajátjának alárendelni magát! Egy jó cowboy lehet derék csikós vagy lovas, talán türhető lövő is, de ahhoz, hogy valaki ügyes westmann legyen, sokkal több kell, sokkal, sokkal több!

Belemelegedtem és valószinüleg még tovább okoskodtam volna, ha akkorra el nem értük volna táborunkat.

Mikor az apacsok megtudták, hogy Old Wabblet elfogták a commancsák, a legidősebb közülük, kinek tehát nevükben beszélni illett, igy szólt:

- Az öreg őszhaj ellovagolt anélkül, hogy minket megkérdezett volna. Visszatarthattuk-e őt?

- Nem, - válaszoltam. - Semmi esetre sem hallgatott volna rátok. De miért ült lóra, ahelyett, hogy gyalog ment volna? Tudjátok ezt?

- Tudjuk, mert megmondta nekünk. Ez volt az egyetlen, amit mondott. A gyorsaság végett ült lóra; előbb akart a commancsákhoz érni, azután pedig előbb akart visszatérni, mint ti.

- Hogy azután büszkélkedjék velünk szemben! Most azután oka van reá, hogy kikürtölje a dicsőségét. Gondoskodj róla, hogy az őrök éberek legyenek. Mi most lefekszünk aludni, mert napkeltével ujból talpon kell lennünk.

Az alvással azonban nem ment az ügy simán, mert a bosszuság Cutter miatt még sokáig nyitva tartotta a szemeimet és mikor napkeltével felköltöttek, még nem aludtam ki magamat.

Most az volt a teendő, hogy megfigyeljük a commancsák elvonulását. Láttuk ugyan a sötét vonalat, melyet a Száz fa a déli láthatáron alkotott, de azért nem lehetett felismerni. Fogtam tehát látcsövemet és Old Surehanddal elhagytam a tábort, hogy csökkentsem a nagy távolságot. Féluton leültünk és várakoztunk. Nem tartott sokáig, mig alakjuk feltünt a bokrok mögött. Ellovagoltak, még pedig oly módon, ahogyan jöttek, vagyis nem libasorban. Azért tették ezt, hogy lehetőleg széles, látható csapást hagyjanak hátra és ezáltal megkönnyitsék az üldözést a csapatoknak. Utmutatásul, amint ez tervezve is volt, a póznák szolgáltak, melyekről azt hitték, hogy Siba-bigk verte be őket; sejtelmük sem volt róla, hogy időközben micsoda változás történt velük.

Mikor délkeleten eltüntek a távolban, feszülten várakoztunk mintegy óra hosszat. Ekkor nyugaton hat lovas tiszt tünt fel, kiknek utja láthatólag a Száz fához vezetett.

- Ezek dragonyosok, - vélte Old Surehand.

- Igen, - hagytam helyben. - Ezek a felderitők, kiket előre küldött a parancsnok, hogy kikémleljék a commancsákat.

- Akkor óvatosabb volt, mint tegnap Vupa-Umugi, aki azonnal egész csapatával jött anélkül, hogy bárkit is előre küldött volna.

- Ő bizonyos volt a dolgában, mig a parancsnok nem tudja, vajjon itt vannak-e még a commancsák vagy sem. Különben is felderitők kiküldése olyan szigoruan megkövetelt katonai szokás, hogy ez a tiszt a legnagyobb kötelességmulasztásban lenne bűnös, ha elmulasztaná ezt az elővigyázatossági rendszabályt alkalmazni.

- Mit tegyünk most? Oda lovagoljunk?

- Nem.

- Miért nem? Legegyszerübb volna ezeknek az előörsöknek megmondani, hogy a vörösek eltávoztak. Akkor nem kellene nekik hosszasan utánuk kutatni.

- Helyes; de szeretném őket megtréfálni.

- Hogyan?

- A parancsnok, midőn őt a Mistake-Canonon tul a táborban találtam, nem sokra becsült és ugy bánt velem, mint valami ujonccal.

- Ostoba!

- Nem tehetett másként, mert magamat sirkutatónak adtam ki.

- Sirkutatónak? Mi az, Sir?

- Adtam, mintha az indiánok származását kutatnám és az ily tudósoknak az ásatások, kivált régi sirok ásatása nagy jelentőségű, Mr. Surehand.

- Ah, ugy! És ő ezt elhitte önnek?

- Igen.

- Akkor aztán ő igazán az, aminek mondtam, t. i. ostoba.

- Lehet, de maga Parker és a társaságban levő férfiak szintén elhitték és engedték magukat megcsalatni.

- De ez aligha lehetséges! Ki önt látja, az ön külsőjét szemléli, egész lényét megitéli, rá kell, hogy jöjjön arra, hogy ön semmi egyéb...

- Mint westmann? - szakitom őt félbe.

- Yes.

- Én alakoskodtam és ruházatom másként nézett ki, mint most. Valóban nem volt nehéz engem zöld fickónak tartani. Hogy ezt hitték, ez nekem pompás tréfának tetszett és szeretném látni, hogy a parancsnok milyen arcot vág, amikor engem váratlanul a puszta Llano estacadon talál föl ismét?

- Tehát egy kis szinjátékot szeretne játszani?

- Igen.

- Tehát ön a mi apacsaink nélkül óhajt hozzá menni?

- Igen.

- S nélkülem is?

- Ön velem jöhet.

- Ez jó lesz! Szeretném tudni, mit mond, ha megtudja, hogy a vélt sirkutató senki más, mint Old Shatterhand. Roppant bölcs pofát fog hozzá vágni.

A távcsövön át láttuk, hogy a hat lovas szétszóródik, hogy igy a "Száz fát" elérje. Ez ügyes fogás volt tőlük, de anélkül, hogy tudták volna, teljesen felesleges, mert a commancsák eltávoztak.

Midőn eltüntek, tiz perc se telt el, hogy egyet közülök ujra megláttunk, vágtatva lovagolt vissza, hogy a parancsnoknak jelentse, hogy utánuk jöhet, mert a "Száz fát" az ellenség elhagyta. Egy kis óra mulva láttuk, hogy a dragonyosok jönnek és mi táborunkba tértünk vissza, hogy lovainkat elhozzuk és az apacsoknak azt az utasitást adjuk, hogy egy óra mulva utánunk jöhetnek.

Előbb gyorsan ügettünk és azután, midőn a "Száz fa" mögül megláthattak, lassabban, oly lassan, mint az oly emberek, akik kényelmesen mehetnek, mert lovaglásuk célja nem fontos. Midőn mintegy ezer lépésnyire voltunk a bozóttól, láttunk néhány őrt állani. A többit nem láthattuk, mert ők a mélyedésben táboroztak. Ez őrsök észrevettek, jelentést tettek rólunk és a bozót mögül sok katona tört elő, hogy minket megfigyeljenek. Mivel ketten voltunk és hozzá nem is indiánok, nyugalommal nézték közeledésünket.

- Megállj - kiáltott ránk a legszélső őrs. - Honnét?

- Onnét, - feleltem én és visszafelé mutattam.

- Hová?

- Oda! - És a tábor felé mutattam.

- Mit akartok ottan?

- Pihenni.

- Kik önök?

- Az nem tartozik önre, az az ön tisztjének a dolga!

- Ohó! Az én dolgom önöket kikérdezni és önöké felelni.

- Igen, ha nekünk ugy tetszik; de ha nekünk nem tetszik, nem felelünk.

- Akkor lövök.

- Kisértse meg! Mielőtt célba venne, ön halott.

E szavak után ráirányoztam karabélyomat és igy folytattam:

- Nekünk itt épen olyan jogunk van, mint önöknek. Mi is kérdezhetjük: kik önök? Honnét jönnek? Mit akarnak itt? És ki az a tiszt, aki önöket vezényli?

- Mit? Ön fegyverrel fenyeget egy katonai őrsöt?

- Bizonyára. Hiszen láthatja.

- Ez életébe kerül! Nem tudja ezt?

- Esztelenség! A mi golyónk ép oly biztosan talál, mint az öné. Hagyjon nekünk békét! Mi a viz felé törekszünk.

A bozótot kerültük meg és a forrás felé lovagoltunk, ahol a tiszti tábor már fel volt ütve. Az őrs ebben nem gátolt meg minket, de a katonák, akik az én feleleteimet hallották, előre szaladtak, hogy a parancsnoknak jelentsék, hogy mit müveltünk és hogy mily ellenszegülő legények vagyunk. A tiszt a sátor előtt állott, meghallgatta a jelentést és mérgesen összeráncolt homlokkal nézett ránk. Midőn elég közel jutottunk hozzá, fölismert és igy kiáltott föl:

- Good lack! Ez a sirkutató! Nos, ilyentől kitelik az ily ostobaság. Mit ért ő hozzá. Mit tud ő a harci állapotról és azon kötelességekről, melyek az őrsöt kötelezik, ha valaki neki nem engedelmeskedik!

Mig ezt mondta, utolértük és leszálltunk lovainkról.

- Good morning, Sir! - köszöntem elfogulatlanul. - Megengedi, hogy itt helyet foglaljunk! Vizre van szükségünk nekünk és lovainknak.

Hangosan kacagott és tisztjeihez fordult, kik vele együtt kacagtak.

- Nézzék uraim, ez embert! Valószinüleg még ismerik őt. Eredeti egy fickó, bogaras egy kissé, ritkitja párját. Természetesen sejtelme sincs arról, hogy őrseinknek tulajdonképpen le kellett volna lőniök. Ilyen butaság ellen még az Istenek is hiába küzdenének. Tehát hagyjuk meg neki az ő kurta életét. Talált egy bajtársra, aki valószinüleg épen hozzá méltó. Ily embereket nyugodtan befogadhatunk, anélkül, hogy félhetnénk, hogy árthatnak nekünk.

És ismét felénk fordulva, igy szólott hozzánk:

- Igen, itt maradhatnak és ihatnak annyi vizet, amennyi épen tetszik, mert az agyuk valószinüleg csupa vizből áll.

Lovainkat szabadon bocsátottuk és a forrás mellé telepedtünk le. Elővettem a bőrpoharamat övemről és óvatosan meritettem meg, nagyon lassan ittam és azután igy folytattam:

- Viz a fejünkben? Hm! Hát ön nem ivott, Sir?

- Természetesen, igen. De mit akar ön ezzel mondani?

- Hogy a viz önnek is szükséges volt.

- És...?

- És hogy ebből az ön agyára épp oly következtetést lehet vonni, mint a miénkre.

- All thunders! Meg akar sérteni?

- Nem.

- De ez sértés volt!

- Nem tudtam! Csak azt hittem, hogy ön iránt épp oly udvariasoknak kell lennünk, mint amilyenek önök velünk szemben.

- Itt van ni! Ez az ember nem tudja, mit beszél. Ide oda kóborol, hogy öreg sirokat nyisson fel és rothadt csontokat keresgéljen. Az ember tudhatja, hogy nem sokat, sőt semmit sem lehet adni arra, amit mond.

Hogy ezeket a szavakat még jobban megmagyarázza, mutatóujja hegyével a homlokára bökött, azután megkérdezte tőlem:

- Már sok ilyen sirt talált, Sir?

- Egyetlen egyet sem, - feleltem.

- Az képzelhető. Aki indiánsirokat akar találni, annak nem szabad a vad Llano estacadora mennie!

- Llano estacado? - kérdeztem látszólag elképedve.

- Igen.

- Hát az merre van?

- Ön nem tudja?

- Én csak annyit tudok, hogy az nagyon szomoru vidék lehet.

- Oh, sancta simplicitas! Tehát ön nem tudja, hogy most hol van?

- A prairien, emellett a szép forrás mellett.

- És hová akar innen menni?

- Arra.

E szavaknál kelet felé mutattam.

- Oda? Hiszen akkor az Estacadora jut!

- Mi?... Micsoda?...

- Igen, az Estacadora! - kacagott.

- Igazán?

- Igen. Istennek köszönheti, hogy találkozott itt velünk. Mikor még sejtelme sincs róla, hogy itt van a sivatag szélén! Ha még tovább lovagol, nyomorultul kell elpusztulnia!

- Hm! Akkor majd visszafordulunk.

- Bizony, ezt meg kell tenniök, különben a keselyük falják fel.

- És a Llanoban valószinüleg nem is találunk sirokat?

- Legalább is nem olyanokat, amilyeneket ön keres, ön azt állitja, hogy tudós és mégsem tudja, hogy minden kutatása hiábavaló!

- Hiábavaló? Miért?

- Hiszen azt mondta, hogy régi maradványokat akar kiásni és ezekből megállapitani, hogy honnan származnak a vörösbőrűek?

- Mindenesetre.

- Önnek tehát csak régi, ősrégi sirok válhatnak hasznára?

- Igen.

- És mégis a prairien és egyáltalában a messze Nyugaton bolyong, ahol vannak ugyan sirok, de ujak!

- Hm! - mormogtam elgondolkozva.

- Ott kell ásnia, ahol azok az indián törzsek laktak, melyek réges-régen kihaltak. Nem helyes ez?

- Tulajdonképpen igen.

- Akkor szedje fel a sátorfáját a Nyugatról! Azok a sirok, melyet ön keres, nem nyugaton, hanem keletre vannak a Missisippitől. Ezt a jó tanácsot adom önnek. Látja, milyen erős lábon áll az ön tudománya, ha előbb másoknak kell rávezetniök a helyes utra!

- Well! Akkor tehát ujból átmegyünk a Mississippin.

- Ezt tanácsolom is önnek. Ott nincs is az a sok veszély, melyeknek itt oly felesleges módon kiteszi magát.

- Veszély? Nem tudok róla?

- Mit? Ön nem tud semmi veszélyről?

- Honnan tudna arról bárki is közülünk?

- Az indiánok!

- Oh, ők nem bántanak.

- Nem-e? Milyen könnyelmüség! Vagy milyen tudatlanság! Ön, ugy látszik, nem is sejti, hogy a commancsák épen most ásták ki a háború bárdját. Legyilkolnak mindenkit, vöröset és fehéret!

- Minket nem!

- Miért épen önöket nem?

- Mert mi őket nem bántottuk.

- Hallja, ez az együgyűség mégis igen nagy! E vörösök senkit sem kimélnek, akit találnak, egy élő embert sem.

Hitetlenül ráztam a fejemet. Akkor mérgesen rám rontott:

- Ugy van, amint mondom. És önnek hálásnak kell lennie irántam, hogy önt figyelmeztetem. De voltaképen hova lovagolt ön, miután ott fenn a mi táborunkat elhagyta?

- Mindig kelet felé.

- És azután?

- Azután ahhoz a tóhoz, melyet az indiánok "Kék viz"-nek neveznek.

- A "Kék viz"-hez? - kiáltott föl csodálkozva, majdnem megrémülve. - Hiszen épp ott ütött tábort a commancsáknak egy nagy csapata.

- Ugy-e? - kérdeztem én, adva, mintha semmit sem sejtettem volna.

- U - u - ugy-e? - utánozva hangomat. - Hát nem látták önt és nem fogták el?

- Láttak-e? Talán. Elfogtak-e? Nem. Sőt azt a tréfát csináltuk meg, hogy a tóban uszkáltunk.

- És nem fogták el?

- Nem. Ám, ha a dolgot fontolóra veszem, ugy gondolom, hogy akkor nem ülnénk itt, ha ők elfogtak volna.

Ekkor ujra fölkacagott és igy kiáltott:

- Ez természetesen helyes, rendkivül helyes! Önt megölték és megskalpolták volna!

- Sir, ez nem oly könnyü dolog, mint ahogy ön vélni látszik.

- Hogyan?

- Védtük volna magunkat.

- Százötven vörössel szemben?

- Igen.

- Azokkal az ócska puskákkal, melyekkel Önök birnak?

- Igen.

Ezt oly komolyan, oly meggyőződéssel mondottam, hogy ismét hangos kacajra fakadtak. Old Surehand mindent elkövetett, hogy uralkodjék arcvonásain, de mégis láttam rajta, hogy magában nagyon mulatott. Mikor a kacaj elhallgatott, a parancsnok igy folytatta:

- Ez mégis bolond egy dolog! Tehát ön védekezett volna? Valóban?

- Természetesen!

- No hát azt mondom önnek, hogy ez a gondolat tiszta őrültség, önöket azonnal százötven golyó lyukgatta volna át.

- Oh! Hm!

- Hiszi, vagy nem hiszi! Amit én mondok az helyes. De hát tulajdonképpen milyen hosszasan maradt a "Kék viz" mellett?

- Egy napot!

- És azután hová lovagolt?

- Mindig kelet felé.

- Tehát a sikságon át?

- Igen.

- Épen ide?

- Igen.

- Ez csakugyan csoda. Mennyei csoda. Mert látom, hogy ön minden baj nélkül, épségben ide érkezett.

- Igen, baj nélkül, épségben. Mi bajunk lehetett volna?

- Mi bajuk lehetett volna? Nagyszerü, valóban nagyszerü! A commancsák is ide lovagoltak a "Kék viz" mellől.

- Valóban?

- Igen, valóban! - felelte ő majdnem dühöngve az én elfogulatlanságom miatt. - A gazemberek nem látták önt?

- Azt nem tudom, ezt ők tudhatják.

- Igen, ők tudhatják! - nevetett ő mérgesen. - És én is tudom, ők nem látták önt, mert különben már nem élne.

Ilyesmit elhinni alig lehet. Tehát ez a két férfi mindig oda lovagol, ahol a commancsák vannak; mindig az utjokban kóborolnak a kémük előtt ide s tova és mégsem fogták el őket. Valódi westmannal vagy katonával ez nem eshetik meg. Ilyen szerencse! És hozzá az emberek nem is sejtik, milyen veszélyben forogtak. Bizony igaz a régi közmondás: "Az ostobának szerencséje van!"

- Hallja, Sir, ne nevezzen minket ostobáknak! Az én hazámban egy másik közmondás járja, mely sokkal illedelmesebb formában ugyanezt fejezi ki.

- És melyik az a közmondás?

- Ezt szokták mondani: "A legbutább parasztok találják a legnagyobb burgonyát."

Midőn ezt oly nyugodt mosollyal mondtam, ugy látszik, hogy figyelni kezdett. Végignézett egy hosszu, fürkésző tekintettel és azután igy szólt:

- Hallja csak, nem akarja talán elhitetni, mintha lenne valami a koponyájában! Csak nem képzeli azt, hogy okosabb, mint mi vagyunk?

- Szó sincs róla. Sir! Egyáltalában nincsen szándékunkban önök és magunk között párhuzamot vonni. Ez őrültség lenne.

- Magam is azt hiszem! - bólintott elégedetten, anélkül, hogy megértené szavaim valódi értelmét. - Nem vagyok köteles őszintének lenni önökkel szemben, de ostobaságukban is annyira sajnálom önöket, hogy meg akarom mondani, hogy állanak a dolgok. Mi tudniillik megtámadtuk és legyőztük a commancsákat; előlünk a Kék vizhez menekültek, mi pedig utánuk. Onnan ujból elszöktek ide és most belehajszoljuk őket a kopár Llano estacadoba, hol vagy szomjan halnak, vagy a golyóinktól pusztulnak el, ha nem adják meg magukat. Ez az, amit önnel közölni akartam és amiről sejtelmük sem volt.

- Sejtelmük sem volt? Hát igazán azt hiszi, hogy mi egyáltalában semmit sem tudunk erről? - kérdeztem most már egészen más hangon.

- Mit tudnának róla! - felelte megvetőleg.

- Először is tudjuk, hogy Önök, ha teljesen a terveik szerint megy a dolog, semmiesetre sem keritik a commancsákat kézre.

- Ah? - kérdezte gunyosan.

- Bizony! Sőt még hozzáteszem, hogy nem ő reájuk, hanem önökre vár az a sors, hogy szomjan vesznek a sivár Llanóban.

- Igazán? Milyen okos lett egyszerre! Miért vesznénk szomjan?

- Van a Llanóban viz?

- Nincs!

- Vannak viztömlőik?

- Nincsenek!

- Vihetnek tehát vizet magukkal?

- Az ördögbe is, nem! Ne kérdezzen ilyen ostobákat!

- A kérdésem egyáltalában nem ostoba! A sivatagban az embernek vizre van szüksége és az a kevés viz, ami az ember koponyájában van, mint ön az előbb mondta, ugyancsak nem elég, hogy ló és lovas megmeneküljön a szomjhaláltól. Tudja, mily messze kell bemenniök a sivatagba, hogy utolérjék a commancsákat? Tudja, hogy mennyi ideig tudnak szomjazni a lovai a Llano estacadoban?

- Tudjuk, hogy egyáltalában nem kell mélyen behatolnunk, mert a vöröseknek sincs vizük.

- Olyan biztosan tudják ezt?

- Egészen biztosan!

- Akkor most épen annyira sajnálom önt, mint amennyire ön megkönyörült rajtam az ostobaságom miatt. A commancsák ugyanis ismernek egy helyet a Llano estacadoban, ahol részükre elegendő viz akad.

- Ah! Hát van ilyen hely?

- Igen.

- Lehetetlen!

- Miért lenne lehetetlen? Még soha sem hallotta, hogy a sivatagban oázisok vannak?

- De nem a Llano estacadoban.

- Épen itt van egy forrás, melyet ezer ló sem tudna kiinni!

- Lári-fári! Ön még azt sem sejtette, hogy most a Llano szélén van; mit tudhatna Ön egyszerre erről a forrásról! Két sirkutató! Ugyan mit tudnak Önök, mi?

- Hogy Önök mindabban, amit csak gondolnak és terveznek, rettenetes tévedésben vannak és a biztos halálukba lovagolnának, ha nem akadna néhány cowboy, akik feltették magukban, hogy megmentik Önöket.

- Biztos halálunkba? Ez őrültség. De Öntől nem lehet más beszédet várni. Csakugyan kik lennének ezek a derék férfiak, Sir?

- Hárman vannak, tudniillik Winnetou, Old Surehand és Old Shatterhand.

Erre szemöldökét felrántotta és megkérdezte:

- Winnetou, az apacsok főnöke?

- Igen.

- Barátja, Old Shatterhand, a fehér vadász?

- Igen.

- És Old Surehand, akiről annyit mesélnek?

- Igen, ez a három.

- És ők akarnak minket támogatni?

- Meg kell tenniök, ha nem akarják nyugodtan végignézni, hogy Önök belemennek a csapdába, melyet Önöknek a commancsák állitottak.

- Csapdát? Nekünk állitottak? Félre beszél!

- Nagyon is tiszták a gondolataim, Sir.

- Nem ugy látszik; inkább azt hiszem, hogy hallucinácíója van.

- Ha valakinek tévednek az érzékei, ugy nem mi vagyunk ezek, hanem Önök. Ismeri Ön a commancsák vezérét, akivel harcoltak?

- Nem tudjuk, hogy hivják. Nincs scoutunk, aki ezt kipuhatolta volna.

- Azt a főnököt Nale-Masiuvnak hivják, ami annyit jelent, hogy Négy ujj. És mi a neve azoknak a commancsáknak a főnökének, kik a Kék viz mellett táboroztak?

- Ez ugyanaz a Nale-Masiuv volt, ha jól mondta a nevét.

- Nem, az Vupa-Umugi volt, vagyis a Nagy mennykő.

- Tehát egy másik?

- Igen.

- Nem lehet másik, hanem ugyanannak kellett lennie, mert egészen a Kék vizig hajtottuk nyomunk előtt, Sir.

- Ah! Ezek csak a hallucinációk, amelyekről Ön beszélt! Oly kedves volt az előbb, hogy kifejtette nekünk a dolgok állását, anélkül, hogy azt kötelességének tartotta volna. Most majd mi mutatjuk meg, hogy állanak a dolgok, pedig nekünk sem kötelességünk. Nale-Masiuv ugyanis szövetkezett Vupa-Umugival, hogy Önöket tönkre tegye. Ő nem ment a Kék vizhez, hanem haza küldött, hogy gyorsan még száz harcost hozasson. Mig Önök azt hitték, hogy őt üldözik, a hátuk mögött maradt és követte Önöket. A Kék vizhez csalogatták Önöket, ahol Vupa-Umugi várakozott és mikor megérkeztek, azonnal helyet adott Önöknek. Vupa-Umugi a száünik főnöke, azután ide jött, erre a helyre, ahol jelenleg vagyunk és melyet a commancsák Suks-ma-lestavinak, Száz fának neveznek. Tegnap este érkezett ide. Önök utána lovagoltak és ő, mielőtt Önök itt megjelentek, a sivatagba ment, hogy odavonzza Önöket. Mig azt hiszik, hogy üldözik őt és hogy meg tudják semmisiteni, ő csalogatja Önöket csapdába. Elöl lovagol szaünáival. Önök mögött pedig Nale-Masiuv jön jóval több, mint száz harcossal. Önök e között a két ellenséges csapat között vannak, igy állanak a dolgok, sir és nem másképen.

Tisztjei kérdőleg néztek rólam reá, majd ujból én reám, mintha én valami érthetetlen rejtély lennék és megkérdezte:

- De, Sir, micsoda képzelődések ezek?

- A képzelőtehetségem most egyáltalában nem működik; valóban létező dolgokról beszélek.

- Ismeri az összes neveket; honnan szedi ezt?

- Beszélek a commancsák nyelvén.

- Ön, a sirkutató?

- Sirkutató, pshaw! Hát még mindig nem akarja belátni, hogy reám vonatkozólag is nagy tévedésben van?

- Tévedésben? Hát ön nem az, akinek én tartottam Sir?

- Nem.

- Hát kicsoda?

- Most tünik ki, kinek van viz a fejében, Önnek-e vagy nekem. Hát igazán lehetségesnek tartotta, hogy egy tudós, tehát tanult férfi, mint egy fajankó kóboroljon a vad Nyugaton csak abból a célból, hogy sirokat fedezzen fel?

- All devils!

- És hogy örökké csak ugy belebotlik az indiánok utjába, anélkül, hogy ezek felfedeznék őt?

- El vagyok ámulva, Sir!

- El lehet ámulva, de saját maga felett, nem én felettem! Előbb három férfi nevét emlitettem, akikről valószinüleg már gyakran hallott. Talán véletlenségből azt is tudja, milyen lovon lovagol rendesen Winnetou?

- Egy feketén, melyet állitólag Szélvésznek hivnak.

- Ugy van, Szélvész. Hallott már Old Shatterhand lováról is?

- Igen, az is fekete-csődör, Villám a neve.

- Helyes! Ennek az apacsneve Hatatitla. Most tehát figyeljen csak a lovamra!

Feketém mintegy hetven lépésnyire legelészett. Arra fordultam és odakiáltottam, hogy Hatatitla; azonnal odaugrott és arcát hizelkedve dörzsölte a vállamhoz.

- Tunder storm! - kiáltott fel a parancsnok. - Talán...?

- Igen, talán...! - kacagtam. - Ön lovastiszt és már egyszer látta ezt a csődört. Akkor fiákkeres lónak tartotta. Nézze most meg jobban! Látott már valaha ilyen nemes állatot? Lehet egy "sirkutatónak" ilyen páratlan paripája?

Ő nyelt és nyelt, hogy mondjon valamit, de zavarában sokáig semmit sem tudott kisütni, mig végül felkiáltott:

- Ugyan hová tettem a szemeimet?

- Bizony hová tette, még pedig nemcsak a ló, de a lovas tekintetében is. Tudja, hogy van felfegyverezve Winnetou?

- Hires ezüst puskájával.

- És Old Shatterhand?

- Medveölőjével és Henry karabélyával.

- Hát nem látta már a táborában, odaát a Mistake Canonban, hogy nekem két fegyverem van?

- Igen, de be voltak burkolva, legalább is az egyik.

- Nos, most nincsenek beburkolva. Nézzen csak ide!

Az orra alá tartottam őket. Tisztjei is végtelen kiváncsisággal pillantottak a fegyverekre.

- Teringettét, Sir; - nyögte ki, - ez az erős, nehéz riffle lenne a medveölő?

- Igen.

- És ez a fegyver, ezzel a sajátságos závárzattal?

- A Henry karabély! Igen, ez az!

- Igy tehát Ön... tehát Ön...

Nem mondta ki a kérdést egészen és majdnem dadogott zavarában.

- Old Shatterhand? - segitettem neki. - Persze, hogy az vagyok.

- És ez a társa itt?

- Old Surehand a neve.

A tisztek a legnagyobb meglepetéssel ismételték ezt a két nevet, melyek egy pillanat alatt szájról-szájra szállottak az egész táborban. A parancsnok felugrott, tekintete egyikünkről a másikra siklott és oly hangon kérdezte, mintha csak félig lenne ébren:

- Old Shatterhand és Old Surehandl Hihető lenne?

- Hát nem hiszi? - kérdezte.

- Hogyne; de... de...

Félbeszakitották, mert kivülről, hol az őrök állottak, kiáltás hangzott fel:

- Indiánok jönnek, indiánok!

- Merről? - kérdezte a parancsnok, harsogó hangon.

- Arról észak felől, - hangzott a válasz, miközben az őrök a jelzett irányba mentek. A tiszt riadót akart parancsolni, de én megakadályoztam ebben:

- Legyen nyugodt, Sir! Nem jelent ez semmit. Ha még sem hinné el, hogy azok vagyunk, akiknek kiadjuk most magunkat, tanuk jönnek, kik igazolni fogják, hogy az igazat mondtuk.

- A vörösöket gondolja?...

- Igen.

- De hiszen ezek ellenségek! Azonnal meg kell...

- Semmit sem kell, semmit. Ezek barátok; sőt az Önök megmentői. Apacsok, kiket én hoztam ide, hogy segitsenek Önöknek a commancsák ellen.

- Apacsok? Sir, olyan helyzetbe hoz engem, mely reám nézve végtelenül meggondolandó. Vörös, az vörös; egyiknek sem lehet hinni és még azt sem tudom, hogy Ön valóban Old Shatterhand-e?

- Well, tegye meg tehát az óvóintézkedéseit, melyeket szükségesnek lát; csak tartózkodjék az ellenségeskedéstől. Mindent megmagyarázok Önnek, de előbb jelt adok az apacsoknak, hogy ne közeledjenek lőtávolba a táborhoz, mig meg nem nyertük bizalmát.

- Én majd elmegyek és megmondom nekik, - ajánlkozott Old Surehand.

- Igen, tegye meg Sir! Mondja meg nekik azt is, hogy nehányan álljanak őrt a magaslaton a bozótban!

- Ide föl? Minek? - kérdezte a parancsnok, még mindig gyanakodva. - Miért álljanak őrök a hátunk mögött?

- Hogy Nale-Masiuv után kémleljenek. Hiszen mondtam Önnek, hogy a hátunkban van. Minden pillanatban megérkezhetik.

- De én is állithatnék fel őrszemet az embereimből!

- Az én apacsaimnak élesebb szemük van.

- Teringettét! De ha... de ha...!

- Csak ki vele, Sir! Azt akarja ezzel mondani: De ha Önök ellenségek és csalók lennének? - Igazán azt hiszi, hogy egy fehér oly vakmerő és egyben oly romlott lehetne, hogy ilyen szándékuk legyen?

- Hm! Nem tudom, vajjon a vörösek, akik most jönnek, tényleg apacsok-e.

- Tehát Ön nem tudja megkülönböztetni az apacsokat a commancsáktól?

- Nem.

- És mégis harcot visel indiánokkal! Hiszen igy a legdurvább hibákat elkövetheti! Különben nézze csak, oda künn érkeznek! Ötven ember, önnek, ugy becsülöm, körülbelül száz jól képzett lovasa van. Van tehát oka félni a vörösektől?

- Nincs. Hinni akarok önnek, Sir. De az indiánoknak mégis távol kell a tábortól maradniok, mig meg nem engedem, hogy idejöjjenek. A kötelességérzet parancsolja, hogy ezt megkivánjam.

- Ezt belátom. És Ön is beláthatja, hogy nyugodt lehet, Mr. Surehand elérte őket; megállanak és leszállnak a lóról. Csak hárman lovagolnak tovább, fel a magaslatra; ezek az őrök, kik gondoskodni fognak biztonságukról.

- Szép! Meg vagyok elégedve. Sir. Mégsem mulaszthatom el megtenni azt, ami megköveteli a biztonságunkról való gondoskodást.

Néhány parancsot adott ki, melynek következtében csapatai lövésrekész fegyverrel ugy állottak fel, hogy könnyedén visszaverhették volna az apacsok támadását, ha ezek ilyesmit terveztek volna.

- Emiatt nem szabad haragudnia, - mentegetődzött.

- Eszem ágába sem jut, hogy rossz néven vegyem! - feleltem. - Ha majd egészen végighallgatott, lesz hozzám bizalma. Most jön vissza Mr. Surehand. Üljünk le csak megint! El fogom Önnek beszélni az egészet és ezáltal bebizonyitom, hogy az előbb is igazat mondtam és önök nélkülünk elvesztek volna.

A forrás mellett megint ugy foglaltunk helyet egymás mellett, ahogy az előbb ültünk és én annyit közöltem vele, amennyit tudnia kellett. A mi személyes érdekünkben állott elhallgatni mindazt, ami reá nézve nem volt fontos. Elbeszélésem igen mély hatást tett reá és tisztjeire. Arca mind komolyabb lett, kifejezése mind elgondolkodóbb és mikor befejeztem, még nagyon sokáig mozdulatlanul és elmélázva ült a helyén, anélkül, hogy egy szót szólt volna. Most már a tisztjei is meg voltak róla győződve, hogy közbeléptünk nélkül hatalmas csapdába kerültek volna.

- Mindenekelőtt engedjen meg egy kérést Mr. Shatterhand: Bocsássanak meg, hogy Önökkel szemben ugy... ugy viselkedtem.

- Nagyon szivesen. Most már elhiszi, hogy Old Shatterhand vagyok?

- Mindenesetre! Olyan westmannok, mint Önök, a legtehetségesebb katonát is tiszteletre késztetik. Mi katonák a legjobb akarat, furfangosság és hősiesség dacára sem tudnánk eredményt elérni, ha nincs mellettünk olyan vezető, aki nemcsak a környéket, de az indiánok nyelvét és szokásait is ismeri. Önök kikémlelték a commancsákat, s kihallgatták összes tervüket... Megtehetjük ezt mi?

- Nem.

- Nem, mi ezt nem tudjuk megtenni és egészen gyanutlanul két malomkő közé kerültünk volna, melyek valószinüleg mindnyájunkat szétmorzsoltak volna. Ezért majd alaposan vérezniök kell a commancsa kutyáknak. Kereszttüzünkből egyetlen egynek sem szabad megmenekülni!

- Megálljon, Sir! Ez egy olyan pont, amely fölött meg kell egyeznünk, mielőtt azt a segitséget határozottan megigérem, melyet kilátásba helyeztem.

- Miért?

- Nem vagyok gyilkos!

- Én sem!

- Ön azonban gyilkolni akart.

- Gyilkolni? Nem. Engem kiküldtek, hogy az indiánok ellen harcoljak, mig őket legyőzöm, vagy mig ők megadják magukat.

- És ha küzdelem nélkül megadnák magukat?

- Akkor is meg kell bűnüket torolni!

- És mi lenne a megtorlás?

- Minden tizediket, vagy minden huszadikat, vagy isten neki, minden harmincadikat lelövetném.

- Nos, kisértse meg, mig végez velük! De a mi segitségünkre nem számithat.

- Mi jut eszébe? Én önt nem nélkülözhetem; Önre ugyancsak szükségem van.

- Azt én is gondolom és azért azt hiszem, hogy a vörösek sorsa nem az ön kezében van, hanem a mienkben.

- Egészen az önökében?

- Igen.

- Azt már nem, Mr. Shatterhand.

- De bizony!

- Nem. Én oly méltányos vagyok, hogy mindazt, amit ön tett és még tenni szándékozik, elismerek, de szabadjon megkivánni, hogy ön is elismerje az én jogaimat.

- Bizonyára van önnek joga. De megmondhatná, hogy minő jogot képzel magának?

- Ön és én szövetségesek vagyunk a commancsák ellen, ha győzünk, mindkettőnknek egyenlő joga van meghatározni, hogy mi történjék a vörösekkel, ön mégis csak megengedi, hogy ez megtorlás nélkül nem maradhat?

- Nem, ezt nem engedem meg.

- Akkor mi különböző véleményen vagyunk, de remélem, hogy megegyezésre jutunk. Ha ön is enged és én is engedek, a középuton találkozunk és mindegyik elmondhatja, hogy fele utját elérte annak, amit maga elé tüzött.

- Rámnézve nincs középut. Ha a commancsák védekeznek, mi fegyvereinket bizonyára használni fogjuk, de ha megadják magukat, senkinek sem szabad, hogy bántódása legyen. Ez az én véleményem, melytől semmi esetre el nem állok.

- De, Sir, megtorlásnak mégis csak kell lenni.

- Miért?

- Azért, hogy föllázadtak.

- Mit nevez ön föllázadásnak? Ha valaki a maga igaz jogát védelmezi? Ha egy indián nem akarja, hogy lakóhelyéről erőszakosan elüzessék? Ha a kormánytól azt kivánja, hogy azon igéreteket teljesitse, melyekkel őket lelkiismeretlenül rászedték.

- Hm! Meggyőződtem, hogy az, mit önről mondottak Mr. Shatterhand, igaz.

- És mi az?

- Hogy ön mindig inkább a vörösekkel, mint a fehérekkel tart.

- Én minden jó ember pártján vagyok és minden rossz embernek ellensége vagyok.

- De a vörösek rossz emberek.

- Pshaw! Ne vitatkozzunk e felett! Ön yankee és hozzá tiszt, én önt nem tudom és nem fogom nézetemre tériteni. De itt nem erről van szó, hanem egy egészen más véleményről, mely igen hamis.

- Tehát valószinüen az én nézetemről.

- Igen.

- Miféle nézetről?

- Hogy ön a commancsák sorsáról, ha megadják magukat, szintén határozni akar.

- És ez a nézet hamis?

- Igen, nagyon is az.

- Hogyan?

- Mert ön nem lesz győztes.

- Ah! Nem? De hát ki?

- Mi.

- Teringette! Ön ismét érthetetlen előttem.

- Pedig a dolog egészen világos. Ön elismerte, hogy éppen azon ponton állottak, hogy gyalázatos tőrbe essenek.

- Ezt most sem tagadom el.

- És hogy mi mentettük meg önöket.

- Igen.

- Jó! Ezzel a mi viszonyunk tökéletesen világos és semmi hozzátenni valóm nincs. Mi önt a haláltól megmentettük és ezért ön nekünk hálával tartozik.

- Hálával, az ördögbe, igen! De ennek mi köze van a commancsák megtorlásához?

- Az, hogy ez a megtorlás nem önre tartozik.

- Lenne szives ezt kimagyarázni?

- Voltaképpen nem szorul kimagyarázásra. Mi egy csapat vadász vagyunk, kik fölvettük a küzdelmet egy egész sereg commancsával és van háromszáz apacsunk, kik jobban vannak fegyelmezve és fegyverezve, mint a commancsák és azonkivül van jó terepünk, egyéb előnyt nem is számitva. Hiszi ön, hogy a commancsákat legyőzzük?

- Igen.

- Az ön segitsége nélkül is?

- Nono, hm... hm...!

Gondolkodón rázogatta fejét.

- Bizton mondhatja, hogy igen! Valóban nincs az ön segitségére szükségünk. Szavamat adom, hogy egyetlen egy kommancsa sem menekszik meg, ha teljesen lemondunk is az ön segitségéről. És ezért mondom, hogy a legyőzöttek sorsa egyedül a mi akaratunktól és legkevésbé sem az önétől függ.

- Ezzel talán azt akarja mondani, hogy önnek nincs ránk szüksége?

- Ezt már mondottam.

- Thunder! Ez őszinte, nagyon őszinte nyilatkozat, Sir!

- Az őszinteség erény, melyet minden gentlemannak kötelessége gyakorolni.

- Tehát bucsut mond nekünk? Elküld bennünket?

- Nem. Habár azt mondom, hogy nekünk nincs önre szükségünk, de mégis megengedem, tervünk végrehajtását megkönnyitené, ha az ön segitségére is számithatnánk.

- Jó, de aki segit, az itélkezni is akar!

- Akkor köszönjük szépen! Ha segit nekünk, történjék ez hálából, de nem azzal a szándékkal, hogy teljesen felesleges vérfürdőt rendezzen. Nincs időnk, a commancsák bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Határozzon! Igen, vagy nem!

- Mi történik igenlő esetben?

- Visszavonulunk innen, engedjük a commancsákat idejönni és mihelyt itt tábort ütöttek, körülkeritjük őket.

- És azt hiszi Ön, hogy akkor megadják magukat?

- Igen.

- Ellenállás nélkül?

- Igen.

- Lehetetlen!

- Bizza azt csak reám! Elfogjuk őket és azután Vupa-Umugi után lovagolunk, hogy a háta mögött bezárjuk a csapdát.

- Well! És mi történik abban az esetben, ha nemet mondok?

- Ugy kérni fogom Önt, hogy itteni táborát azonnal hagyja el és távozzék el, mig Nale-Masiuv itt járt és Vupa-Umugi főnök után lovagolt.

- Akkor azután megint ide jöhetünk?

- Igen.

- És csupán a néző szerepe jut nekünk?

- Semmi egyéb.

- Hallja, Mr. Shatterhand, ön sajátságos ember. Oly kurta-furcsa feltételeket szab, oly világosan és határozottan, hogy az ember majdnem ugy tünik fel saját maga előtt, mint egy iskolás gyerek, akinek nincs sem nézete, sem akarata!

- Nekem mindenesetre semmi okom sincs rá, hogy szaporitsam a szót. Megmentettük önöket a haláltól és azon a ponton állunk, hogy elfogjunk háromszáz commancsát. Ezt minden támogatás nélkül végbe visszük, de ha hálából segédkezni akarnak nekünk, ezt elfogadjuk az alatt a feltétel alatt, hogy nem lépnek fel követelésekkel.

- És a kötelességünk? Meg kell büntetnünk a lázadó commancsákat.

- Tegyék ezt ezentul, de ne ebben az esetben! Ezek a commancsák a mieink, nem az Önökéi. Sőt, Önök lennének az övéké, lennének elveszve, ha mi nem lettünk volna!

- De hogyan feleljek ezért, ha segitek elfogni őket és azután elengedem büntetés nélkül?

- Az emberiség előtt, az én és az ön lelkiismerete előtt nagyon könnyü felelősséget vállalni; más hatóságokkal nem törődöm. Különben is önnek itt a haja szála sem görbült meg, meg vagyok tehát győződve róla, hogy az ön felettes hatósága szintén nem fog vérfürdőt követelni. Tehát határozza el magát!

- Hm! Önnel szemben igazán nem lehet akaratoskodni. Adjon öt perc időt, hogy beszéljek tisztjeimmel!

- Csak tessék, de hosszabban nem. Az Ön habozása által könnyen mindent kockára teszünk.

Felállottam és eltávoztam a jelzett időre. Mikor azután visszatértem, megkaptam a határozatot:

- Mit tehetünk egyebet, Sir? Legyen meg az akarata. Egyenesen siralmas lenne, hogy engedjük megmenteni magunkat Önöktől és azután, ellovagolunk anélkül, hogy támogatnánk önöket. Itt maradunk tehát és segiteni fogunk.

- És a commancsák sorsa a mi dolgunk.

- Yes.

- Akkor megértjük egymást és örülök, hogy önben egy ilyen ügyes, emberséges szövetségest nyertem.

- Well! Mondja meg most már, hogy mi történjék?

- Alaposan itassák meg lovaikat és szedjék szét sátraikat! Azután lovagoljanak Vupa-Umugi után. A póznák jelzik az utat.

- Ön itt marad?

- Csak amig meglátjuk, hogy jönnek a commancsák.

- Milyen messzire távozzunk el?

- Kissé láttávolon kivül, ne tovább. Ha már nem tudják felismerni ezeket a bokrokat, állapodjanak meg. Mi hamarosan utolérjük önöket.

- Miért nem lovagol Ön velünk?

- Mert akarom látni, mikor érkezik Nale-Masiuv és mert a mi apacsainknak is ide kell jutni a vizhez, mielőtt lovaik patája alá vehetik a száraz sivatagot.

- Well, akkor hát indulás!

Kiadta a szükséges parancsokat és félóra lefolyása után ellovagolt dragonyosaival. Most már előjöhettek a mi apacsaink is, hogy megitassák lovaikat és megtöltsék tömlőiket. Mig ezzel voltak elfoglalva, felmentem a magaslatra, hogy távcsövem segitségével az ellenség után nézelődjem. Mivel feltétlenül a dragonyosok nyomában jöttek, egészen biztosan ismertem azt a pontot a láthatáron, ahol meg kellett jelenniük. Meg voltam róla győződve, hogy nem kell reájuk sokáig várakoznom, mert ők mindenesetre feltételezték, hogy a katonaság csak rövid ideig tartózkodik a Száz fánál és hamarosan követi Vupa-Umugi commancsáit, hogy állandóan a sarkukban maradjon.

Ez a feltevés egészen helyesnek is bizonyult, mert nem is voltam sokáig az őrhelyemen, oldalamon Old Surehanddal, mikor egészen kint a nyugati láthatáron sötét pontot pillantottam meg, mely látszólag nagyon lassan közeledett felénk.

- Jönnek, - szóltam Old Surehandhoz.

- Már?

- Későbbre várta őket?

- Nem. Adja kérem csak kissé ide a távcsövét!

Odaadtam neki. Miután néhány pillanatig szemlélődött rajta, megkérdezte:

- Azt a sötét pontot gondolja, tőlünk pontosan nyugatra?

- Igen.

- Most szétválik.

- Ugy?

- Igen. Hat-nyolc kis pont lesz belőle, melyek félkörben mind jobban távolodnak egymástól.

- Ezek a felderitők.

- Bizonyosan! Természetesen nem lovagolhatnak egyenes vonalban ide, mert megláthatnák őket a csapatok, ha még itt lennének. Nem gondolja, hogy ugy áll a dolog?

- Biztosan igy van. A vörösek szét fognak válni. Nem?

- De igen; ugy látszik; négyen jobbra lovagolnak, négyen balra.

- Megkerülik a Száz fát, hogy ne hátulról, hanem két oldalról jöjjenek ide, mig elérik a sikságot és beláthatnak a bokrok közé. Ez az egyetlen mód, azon veszély nélkül, hogy felfedezik őket, megtudni, hogy itt vannak-e még a dragonyosok. Adja csak ide a távcsövet!

Mikor mégegyszer belepillantottam, megláttam a felderitők két osztagát; bizonyára az volt a szándékuk, amit én kifejtettem. Még olyan távol voltak, hogy csak távcsővel lehetett őket felismerni. Láttávolságra nem volt szabad közel engedni őket. Különben ők éppen ugy megláttak volna minket, mint mi őket. Gyorsan lementünk tehát a forráshoz és kiadtam az apacsoknak a parancsot az indulásra. Egy perccel később már elvágtattunk a nagy csapás mentén, mely a bevert oszlopok mellett délkeletnek vezetett. Alig tiz perc mulva megérkeztünk a dragonyosokhoz, kik lovaik mellett táborozva, reánk várakoztak.

Arról a helyről, hol jelenleg voltunk, puszta szemmel nem ismerhettük fel a Száz fát, de egy kisérlet meggyőzött róla, hogy a távcső elért addig és nekem látnom kellett a commancsákat, ha odaérkeznek.

Nem kellett sokáig várnom, valóban észrevettem a felderitőket, kik lassan és rendkivül óvatosan közeledtek két oldalról a forráshoz. Mihelyt látták, hogy nincs ott senki, gyorsan odalovagoltak. Átkutatták a bozótot és mikor nem találtak ott ellenséget, heten közülök tábort ütöttek, mig a nyolcadik visszalovagolt. Nale-Masiuvnak kellett jelentenie, hogy jöhet.

Ettől kezdve egy teljes óra telt el, mig láttam, hogy a táborhely ujra megélénkül. Megérkeztek a commancsák. Mikor ezt Old Surehanddal közöltem, igy szólt:

- Most kezdődik a szinjáték első felvonása, melyet tervezünk. Nale-Masiuv elfogatása. Azt hiszem, hogy nem kell sokáig várnunk. Nem gondolja?

- De igen. Bizonyára csak addig maradnak ott, amig az emberek és lovak vizhez jutnak. Tehát induljunk!

- Mindnyájan egyszerre?

- Nem. Körül kell fognunk őket, először távolról, ugy, hogy ne lássanak minket. Azután hirtelen és gyorsan szorosra huzzuk a kört. Azoknak, kiknek hosszabb utuk van, természetesen előbb el kell indulniok, mint a többieknek.

- Kik ezek?

- Ön az apacsokkal, kiket parancsnoksága alá helyezek, Mr. Surehand!

- Végtelenül örülök. Köszönöm, Sir!

- Láttávolon kivül megkerüli a Száz fát és megszállja körös-körül a magaslatot, a bozót szélén ugy, hogy az ötven apacsával félkört alkosson. Csendesen leszállanak a lóról és ugy feküsznek le a bokrok közé, hogy fegyvereikkel tüz alatt tudják tartani a forrás mellett levő tábort.

- Lőnünk is kell?

- Csak akkor, ha a commancsák védekeznek, vagy erőszakkal át akarnak hatolni az ön vonalán. Mit gondol, mennyi időre van szüksége, hogy a hátuk mögé kerülhessen?

- Lehetőleg pontos időt akar tudni, hogy hozzám igazodhassék?

- Mindenesetre.

- Ugy kijelenthetem, hogy mostantól számitva, pontosan félóra mulva jöhet. Van még valami intézkedni valója?

- Rá kell biznom magam az ön éles elméjére és általánosságban csak annyit jelezhetek, hogy csak akkor nyulunk fegyverhez, ha szükséges. Én ugy érkezem majd a dragonyosokkal, hogy kört alkossunk, melynek két vége pontosan zárul az ön félköréhez. Akkor a commancsák közöttünk vannak. Először csak minket fognak meglátni és hátrafelé akarnak menekülni, ahol Önök vannak. Hogy megmutassuk, hogy ott is körül vannak zárva, az önök apacsaival fuvassanak hadiriadót, mihelyt mi önökkel érintkezésbe jutottunk.

- Akkor mi várjunk?

- Igen.

- Mire?

- Arra az eredményre, melyet a Nale-Masiuvval való tárgyalásom fog vezetni.

- Ah! Ön vele tárgyalni szándékozik?

- Természetesen! Mely más módon birhatnám őt arra, hogy önként megadja magát?

- Ez, Sir, Önre nézve kockázatos eljárás.

- Nale-Masiuvot furfangos, ravasz embernek ismerik. Ne helyezzen bele sok bizalmat, Mr. Shatterhand.

- Cselfogással nem sokra megy velem szemben, sőt magamagának fog ártani, eziránt ön biztos lehet.

- Szép! Tehát fogjunk hozzá. Egyelőre éljen boldogan!

Az apacsokhoz ment, rövid utasitást adott nekik és azután velük ellovagolt. A parancsnokhoz fordultam és ezt kérdeztem:

- Ki fogja vezetni az ön embereit, Sir? Mert a tánc megkezdődik.

- Természetesen én!

- Jó, de bakot ne lőjön!

- Ugy igaz, hogy én be hagytam magamat a vörösektől csapatni, de most meg lehet győződve arról, hogy nem lesz több baklövés.

- Akkor figyeljen arra, amit mondok. Mi vágtatva a Száz fához lovagolunk, ott azonnal félkört alkotunk, melynek két széle a legszélsőbb bokrokig nyulik.

- Értem. Ezen bokrok mögé rejtőznek az apacsok.

- Igen. Az ön emberei ezekhez jobbról és balról szorosan csatlakoznak.

- És ha ez megtörtént, mi lesz azután?

- Közvetlen célunk annyi, hogy a commancsákat bekeritsük. Az ő maguktartásuktól függ, hogy azután mi történik. Ha ők lőnek, mi is lövünk; de ha tartózkodólag viselik magukat, akkor fegyvereinket pihentetjük. Ez utóbbi esetben, tárgyalni fogok az ő főnökükkel. E tárgyalás eredményétől függ a többi.

- És is jelen lehetek e tárgyalásnál?

- Nem.

- Miért nem?

- Nincs rá semmi ok.

- Elég ok van rá! Mint a jelenlévő csapatok parancsnoka, én vagyok az a személy, kire Nale-Masiuvnak hallgatnia kell.

- Ő egyáltalában nem fog Önre hallgatni.

- De hol, kire másra?

- Reám.

- Hm! Tudom, hogy Ön derék ember. Mr. Shatterhand, de nem fog-e itt csalódni?

- Nem.

- De gondoljon a különbségre.

- Miféle különbségre?

- Önnek csak ötven apacsa van, nekem száz dragonyosom.

- Az indiánokkal való küzdelemben ötven apacs ér annyit, mint száz katona.

- Ha Ön mondja, igaza lehet, de egy ily tárgyalásnál mindenekelőtt azt a fontos, hogy hatást keltsünk!

- Természetesen.

- Nos, Ön mégis csak westmann, de én csapatparancsnok vagyok, Mr. Shatterhand!

- Ah, ugy! - nyájasan arcába nevettem.

- Igen. Már az egyenruha is hatást tesz!

- Ez-e és még mi?

- Az a hang, amelyen a magunkfajta ember beszélni szokott.

- Ön Nale-Masiuvval akar beszélni?

- Igen.

- Beszél Ön a commancsák nyelvén?

- Nem.

- Miként érteti meg magát?

- Ön lesz a tolmács.

- Igy! Tehát ön a parancsnok, aki határoz és én az ön eszköze, az ön tolmácsa! Hallja csak, igen tisztelt Uram, ön Old Shatterhandot hamisan itéli meg. Nekem, mint tolmácsnak kell Nale-Masiuvval beszélni; akkor mi szükségem van önre? Mit ér az ön hangja, ha a szókat nekem kell értelmeznem? És az ön egyenruhája? Azt mondom önnek, hogy Nale-Masiuv előtt százszorta nagyobb tekintélye van az én vadászzubbonyomnak és pisztolyomnak, mint az ön egyenruhájának és az ön kardjának. Ne vitatkozzunk rangkülönbség felett! Én azt mondom önnek, hogy minek kell történnie és ön e szellemben fogja vezényelni alárendelt embereit, de én nem vagyok önnek alárendelve. Gondolt ön arra a veszélyre, melynek kiteszi magát, ha a commancsákkal akar tárgyalni?

- Veszélyre?

- Igen.

- Mi veszély foroghat fenn? A béketárgyalásnál a parlamenternek a személye szent és sérthetetlen!

- Ezen indiánnak nem. Ő egy furfangos ember.

- Az ilyen emberekkel szemben lehet óvóintézkedést tenni.

- Hogyan?

- Hm!

- Ő megjelenik és ön is megjelenik, mindketten fegyver nélkül. Egymással szembe állanak és megkezdődik a tárgyalás. Ekkor e gazember előránt egy rejtett kést és önt leszurja.

- Ezt nem szabad tennie.

- Ő nem sokat kérdezi, hogy szabad-e! Ő a vezért akarja megölni, hogy az igy megzavart ellenséget megrohanja.

- Köszönöm, nagyon köszönöm.

- Akar ön Nale-Masiuvval beszélni, Sir?

- Szeretném, de nem akarok ön elé vágni. Önnek igaza van. Mivel én a nyelvüket nem értem, én a megértést köztünk és közte csak megneheziteném. Tehát jobb lesz, ha ezt önre hagyom.

- Jól van! Tehát induljunk!

- Azonnal; de előbb tisztjeimet kell értesitenem.

Ez a parancsnok ur valóban abban a hitben leledzett, hogy a commancsáknak az ő egyenruhájával imponálni fog. És hozzá "a hang"! Sejtelme sem volt arról, hogy az indiánokkal mily hangon kell beszélni. Aki egy ily fontos tárgyalásnál egy oly főnökkel, mint Nale-Masiuv oly hangon beszél, mint egy ujonccal, az elveszett. Szerencsére az én utalásom a vörös ember cselszövésére megtette hatását. Hogy magát orvul leszurassa, erre a tisztnek nem volt kedve és ezért belenyugodott abba, hogy jobb lesz a tárgyalást reám bizni.

Éppen ideje volt, hogy utnak eredjünk, mert Old Surehand az ő apacsaival eltünt szemünk előtt. A dragonyosok csatasorba álltak olyképpen, hogy lovaglás közben félkört alkossanak. Én élükre álltam és vágtatva mentünk előre a nagy kitaposott csapáson visszafelé a Száz fa felé. Ugy kellett sietni, hogy a vöröseket meglepjük és ne adjunk nekik időt a megfontolásra. Viharként száguldottunk át a sikon, csöndben, szótlanul, csak a lovak patkója volt hallható. A távolság ugyszólván eltünt előttünk, a rajvonal kikerekedett. A két szélső hegye a vonalnak gyorsabban alakult, mint a közepe, nagy gyorsasággal közeledtünk a táborhoz. Ott láttak bennünket, anélkül, hogy fölismerték volna, hogy kik vagyunk. Midőn a commancsák látták, hogy fehérekkel van dolguk, velőtrázó orditásba törtek ki, fegyvert ragadtak és lovaik felé rohantak... már igen későn, mert a mi félkörünk már bezárult. Ekkor visszafelé akartak fordulni, de innen messzi elhangzott az apacsok csatakiáltása az egész tábor felett, nagy távolra a pusztaságba. Ugy hangzott e kiáltás, mint a legmagasabb fejhangon üvöltött Aiiiiiiiiii, mely alatt kezüket szájukra téve, rezegtették a hangot. Mikor a commancsák ezt a kiáltást meghallották, gyorsan visszavonultak a bokrok mögé, mert észrevették, hogy ezen oldalon is be voltak keritve. Mi lőtávolon kivül voltunk és láttuk, hogy milyen zürzavar vesz rajtuk erőt. Ide s tova szaladgáltak, hangos kiáltások hangzottak; de mikor látták, hogy velük egy oldalról sem történik semmi, nyugodtabbak lettek és egy kis csapatba verődve, együtt maradtak a viz mellett. Akkor lóra ültem és lassan a tábor felé ügettem. Láttak engem arra menni és kiváncsiak voltak, hogy mi szándékom van. Hozzájuk közeledtem kétszáz lépésnyi távolságra és odakiáltottam:

- A commancsa harcosok hallgassanak meg! Itt áll Old Shatterhand, a fehér vadász, ki Nale-Masiuvval beszelni akar. Ha a commancsák főnökének van bátorsága, mutassa magát!

Pillanatnyi mozgolódás támadt és dacára a távolságnak és a halk beszédnek, mégis ugy éreztem, mintha a rémület tompitott hangu kiáltásait hallanám. Egy kis idő mulva egyikök előlépett, kinek hajában toll volt. Fölemelte a tomahawkot és igy kiáltott felém:

- Itt áll Nale-Masiuv, a commancsák főnöke. Ha Old Shatterhand ide adja skalpját, jöhet ide, elfogadom.

- Ez egy bátor főnöknek volna a szava? - feleltem én. - Nale-Masiuv oly gyáva, hogy egy skalpot, melyet birni akar, neki átadassék? Akinek van bátorsága, maga veszi el.

- Akkor hát jöjjön, Old Shatterhand, próbálja meg, hogy az enyémet megszerezheti-e!

- Old Shatterhand nem skalpra utazik, ő a vörös emberek jóbarátja és azt kivánja, hogy őket a haláltól megmentse. A commancsa harcosok körül vannak véve, az ő életük olyan, mint a vadszőlő pihéje, melyet egy fuvallat magával sodor; de Old Shatterhand meg szeretné őket menteni. Nale-Masiuv jöjjön el, hogy velem tanácskozzék.

- Nale-Masiuvnak nincs ideje! - hangzik a válasz.

- Ha nincs ideje tanácskozni, lesz ideje meghalni, öt perc időt engedek neki; ha addig nem enged, beszélni fognak a fegyverek. Howgh!

A bizonygatásnak ez indián szavával fejeztem ki azt, hogy el vagyok tökélve fenyegetésemet beváltani és azt, hogy ebben engem semmi meg nem gátol. A főnök embereihez tért vissza és tárgyalt velük. Midőn az öt perc eltelt, igy kiáltottam feléjük:

- Az időhaladék letelt. Mit határozott Nale-Masiuv?

Ő ismét előrejött néhány lépéssel és kérdezte:

- Old Shatterhandnak becsületes szándéka van e tárgyalásról?

- Old Shatterhand mindig becsületesen tárgyal.

- Hol lesz a beszélgetés szinhelye?

- Köztünk és köztetek, épp a középponton.

- Ki vesz részt a tárgyalásban?

- Csak te, meg én.

- És mindenki visszatér szabadon az övéihez?

- Igen.

- Mig mi visszatértünk, egy fél harcosa sem kezd ellenséges támadást?

- Ez magától értetődik.

- És mi fegyvertelenül leszünk?

- Igen!

- Akkor Old Shatterhand menjen és tegye le minden fegyverét; én is mindjárt jövök.

Én a mi vonalunkhoz mentem vissza és minden fegyveremet letettem lovam mellé. Midőn visszafordultam, láttam Nale-Masiuvot jönni hosszu, siető lépésekkel és éppen nem oly lassan és méltósággal, mint ez egy főnökhöz illett. Ez feltünt nekem. Láthatóan előbb akart a kitüzött helyen lenni, mint én. Miért? Ennek bizonyára oka volt. Mig én kimért léptekkel vele szembe jöttem, éles szemmel megfigyeltem őt. Egy helyen, mely a megállapitott középpont lehetett, megállott és letelepedett. Jobb kezét kelleténél hosszabban nyujtá háta mögé, hogy a leereszkedésnél segitse. Volt-e ennek oka? És ha volt oka, mi lehetett? Talán valamit maga mögé helyezett el, mit nekem nem volt szabad látnom? Azért ment oly gyorsan és azért jött korábban, mint én, hogy e tárgyat elrejthesse? Ha e kérdésre igenlően kellett felelnem, akkor e tárgy nem lehetett egyéb, mint fegyver.

Most elértem őt és csak három lépésnyire állottam tőle. Megtegyem még e három lépést, hogy lássam, mi van a háta mögött? Nem; ez Old Shatterhandhez nem lett volna méltó. Lassan letelepedtem. Ekkor szemeink formálisan átszegezték egymást, mindkettő az ellenfelet akarta mérlegelni és pedig helyesen mérlegelni.

Nale-Masiuv hosszu, karcsu, de csontos és izmos ember volt, talán ötven éves korban. Pofacsontjai erősen kiszögellettek; éles sasorra, vékony, zárt ajkai, kicsiny, szempillátlan szemei szilárd akaratra, tetterőre, álnokságra és agyafurtságra engedtek következtetni. Ő tetőtől talpig végignézett, kinyitotta övét és vadászingét és igy szólt:

- Old Shatterhand nézzen ide!

- Miért? - kérdeztem én.

- Hogy meggyőződjék róla, hogy nincs nálam fegyver.

Nos, én éppen az ellenkezője felől voltam meggyőződve, hogy ő egy kés vagy valami ilyesfélét tartott maga mögött, vagy rejtett el a földbe.

- Miért mondja Nale-Masiuv e szavakat? - feleltem én. - Ez fölösleges beszéd.

- Nem. Neked látnod kell, hogy becsületes vagyok.

- Nale-Masiuv, a commancsák főnöke, Old Shatterhand pedig nemcsak fehér vadász, hanem megválasztották őt a Mescalero-apacsok fejévé. Főnökök szavának az eskü erejével kell birniok. Megigértem, hogy semmi fegyvert sem hozok magammal. Tehát nincs nálam fegyver; ezt neked sem kell megmutatnom és bizonyitanom.

Mialatt ezt mondtam, lábszáramat behajlitám és talpamat a bal lábszár alá huztam, hogy könnyen fölpattanhassak. Ő nem vetett erre ügyet. Érezte a vágást, melyre szavaim céloztak és igy felelt:

- Old Shatterhand nagyon büszkén beszél. Jön idő, mikor alázatosabb lesz.

- Mikor lesz ez?

- Ha majd elfogjuk.

- Akkor Nale-Masiuv addig várhat, mig meghal. Te léssz az én foglyom és nem én a tied.

- Uff! - Miként lehet Nale-Masiuv fogoly?

- Most az vagy.

- Most?

- Igen.

- Old Shatterhand oly sokat forgat a nyelvén, melyeket nem bir bebizonyitani.

- A bizonyiték szemed előtt van. Nézz körül!

- Pshaw! - fehéreket látok! - mondá ő végtelenül megvető kézmozdulattal.

- E fehérek gyakorlott katonák, kik előtt a te harcosaid nem birnak megállani.

- Ezek kutyák, kiknek bőrét elevenen lehuzzuk. Egy fehér sem mérkőzhetik meg egy vörössel!

- Mondd csak, az apacsok vörös harcosok-e?

- Azok!

- Tehát tudd meg, hogy a te táborod hátsó része apacsoktól van körülvéve.

- Old Shatterhand hazudik.

- Én sohasem hazudok és te jól tudod, hogy most is az igazat mondom. Vagy azt akarod állitani, hogy az apacsok csatakiáltását nem hallottad? Süket vagy?

- Hányan vannak?

Természetesen nem voltam olyan őszinte, hogy megmondjam, hogy ötvenen vannak; igy válaszoltam:

- Annyian, hogy magukban is elegen vannak arra, hogy titeket megsemmisitsenek.

- Hát mutassák magukat!

- Meglátod őket, mihelyt nekem tetszeni fog.

- Mely törzsből valók?

- A Mascaleros-törzsből, melyhez én is és Winnetou is tartozik.

E névre hirtelen fölemelte fejét és kérdezte:

- Hol van Winnetou?

- A Llano-estacadon!

- Mutassa meg magát, hogy elhiggyem!

- Te megláthatod őt. Ötven apaccsal Vupa-Umugi körül lovagol.

- Uff, uff!

- Hogy azokat a karókat a földbe verje, melyek a romlásba vezetnek.

- Uff, uff! - kiáltott föl ujólag.

- Winnetou e munkát a fiatal főnök, Siba-bigk helyett végzi, ki nem végezheti, mert elfogtuk. Most Winnetou karóival a commancsákat oly tévutra vezeti, mint Siba-bigk akarta a fehér lovasokat gyalázatos halálba kergetni.

Minden szó, melyet kiejték, egy-egy csapás volt Nale-Masiuvra. Megpróbált uralkodni magán, de a fölindulást, mely elfogta, nem birta elrejteni. Hangja remegett, midőn látszólag, könnyedén igy szólt:

- Nem értem, Old Shatterhand mit beszél; világosabban kell szólnia.

- Tudod jól, mit gondolok.

- Nem.

- Ne hazudj! Azt hiszed, hogy Old Shatterhandot rászedheted? Ez nem sikerülne neked, ha az összes commancsa-főnökök okossága volna a fejedben, ami mindenesetre nagyon csekély. De tőled származik a terv, amit itt végrehajtani szándékoztatok.

- Minő terv?

- Az, hogy a fehér lovasokat csalárdul letüzött karók utján tévedésbe hozza.

- Ugy látszik, hogy Old Shatterhand álmodozik.

- Ne tagadd! Te hazudsz; de én teljes őszinteséggel beszélek veled. Midőn te vereséget szenvedtél, száz uj harcos után hazaküldtél. Egyuttal két követet küldtél a "Kék viz"-hez Vupa-Umugihoz, hogy tervedet közöljék vele. Meglestem őket, mielőtt a Rio Pecoson átkeltek.

- Uff! A harcosok sorából kidobom őket.

- Tedd azt! Ily meggondolatlan és fecsegő nép nem érdemli meg, hogy harcosoknak hivják őket. Én magam lestem meg Vupa-Umugit is és mindent megtudtam, anélkül, hogy neki sejtelme lett volna róla.

Ő semmit sem szólt hozzá, de szemét áthatóan és fürkészve rámszegezte; ezenkivül ugy látszott, hogy szempillái reszkettek valami elfojtott aggodalomtól. Én igy folytattam:

- Azt a hat kémet is meglestem, kiket Vupa-Umugi keletre küldött. Nekik Altschese-tsi-ben kellett meghalniok.

- Uff! Azért nem tértek vissza és azért nem találtuk őket itten!

- Még más világosság is fog neked felderülni. Winnetou azonnal a Llano-estacado felé lovagolt nagy sietséggel, hogy Bloody-Foxot figyelmeztesse és előbb annyi apacs harcos után küldött, amennyi elég a ti tervetek meghiusitására. Ez apacsokkal előztelek meg téged és Siba-Bigket ötven emberével elfogtam, midőn a karókat szurkálták, melyeknek segitségével Vupa-Umugi őt követhette volna.

- Igazat beszélsz? - nyögte ki nagynehezen a kérdést.

- Igazat. Ezután mi éppen ugy, mint ahogy ti a fehér lovasokkal szemben akartátok csinálni, hamisan tüztük le a karókat. Erről Winnetou gondoskodott ötven apacssal, e nyomokat Vupa-Umugi a commancsák csapásának tarthatá, akik Siba-bigkkel voltak.

- Uff! Ezt az eszmét a gonosz Manitou sugallta!

- A jó Manitou. A gonosz a ti tanácsadótok, nem a miénk. Most Vupa-Umugi az apacsok mögött lovagol és azt hiszi, hogy Siba-bigk van előtte. Egy viztelen pusztaságba fog érkezni és ugy a kaktusz közé szorul, hogy meg kell magát adnia, ha nem akar éhen elpusztulni.

- Old Shatterhand a leggonoszabb, a legrosszabb a fehér arcuak között! - sziszegte dühöngve felém.

- Ezt magad sem hiszed. Tudod, hogy én az összes vörösek iránt jóindulattal vagyok. Most is mindent jó irányba akarok terelni és nektek ellenségeitekkel szemben békét hozni.

- Mi nem akarunk békét.

- Akkor vér fog folyni; egészen ugy, amint ti akarjátok. Midőn ma a fehér lovasok jöttek, figyelmeztettem őket és azt mondtam nekik, hogy te a te harcosaiddal a nyomukban vagy. Akkor ők az én apacsaimmal egyesültek és itt rátok lestek. Most ugy körül vagytok véve, hogy egy sem menekszik meg közületek!

- Harcolni fogunk.

- Tehát kisértsd meg!

- Ez nem kisérlet lesz, de sikerülni fog.

- Pshaw! Husz lövés azon fehér arcuaktól, kiket itt látsz, azután az én csodás puskám és Old Surehand fegyvere, mely sohasem hibázik!

- Old Surehand itt van?

- Igen.

- Hol?

- Ott fenn az apacsoknál, kiknek golyói szintén köztetek fognak pusztitást művelni. Teljesen lehetetlen lesz, hogy megmenekülhessetek.

- Te ámitsz engem, csak hogy megadásra birj!

- Én az igazat mondtam!

- Siba-bigk nincs elfogva!

- Fogva van; ezt bebizonyitom azzal, hogy megmondom, hogy harminc Naüni és husz törzséből való commancsa volt nála.

- És Vupa-Umugi nem tévedett.

- Ő abba a kelepcébe indult, melyben megfogni akarjuk őket, sőt azt is megmondhatom, hogy én az alatt, mig Ő a "Kék viz" mellett táborozott, Kaam-Kulanoba lovagoltam, ahol az ő törzse tanyázik. Onnét magammal hoztam minden varázsszerét.

- Uff! Azokat elloptad?

- A lándzsákról vettem le, amelyek a sátor elé voltak leszúrva!

- Akkor ő elveszett, elveszett!

- Akkor bizonyára elveszett, ha békét nem köt. És ezt okvetlenül már csak azért is meg fogja tenni, hogy ujra a varázsszereihez jusson, az elsorvadás gyötrelmes halálát nem véve számitásba.

Nale-Masiuv lehajtotta fejét és semmit sem szólott.

- Beláthatod, - folytattam, - sem Siba-bigkre sem Vupa-Umugira nem számithatsz. Nincs egyéb hátra, minthogy megadd magadat!

Hosszu hallgatásba merült. Mit gondolt? Mi járta meg lelkét? Nagyon, nagyon szomoru arcot vágott és épen azért, mert ezt mutatta, nem biztam benne. Ekkor ismét föltekintett és kérdezte:

- Mi történik Siba-bigkkel és embereivel?

- Szabadon bocsátjuk őket, mert még vér nem folyt közöttünk.

- Mit tesztek Vupa-Umugival?

- Ő is szabad lesz harcosaival együtt, ha oly okos lesz, hogy nem szegül ellen.

- És mit várhatok én, az én harcosaimmal, ha most mi megadnók magunkat?

- Még szabadságot is!

- Mikor?

- Mihelyt efelett határoztunk.

- És a zsákmány?

- Mi fehérek nem törekszünk zsákmányra; de az apacsok lovaitokat fogják kivánni!

- Hajlandó vagy nekik adni?

- Igen.

- De ezek még a miénkek!

- Ti kezdtétek a harcot és viselnetek kell a következményeket. Az igazság kárpótlást kiván azok részére, kiket megtámadtatok és meg akartok ölni. Örülhettek, ha élteteket megmenthetitek!

- De lovainkra szükségünk van!

- Rablókalandokra igen. De ha nem lesz lovatok, akkor nyugton kell maradnotok!

- Mi mindig a béke és nyugalom barátai voltunk!

- Ne beszélj ily nevetséges dolgot! Mindig a commancsák voltak a háboruskodás kezdeményezői; ezt te épen oly jól tudod, mint magam!

- S a fegyvereinket meghagyják? - tudakozódott tovább.

- Ezt nem tudom.

- Tudnod kell!

E szavakra, egy másodpercre fölvillantak szemei és jobb kezével lassan háta mögé nyult. Én tudtam, hogy nagyon valószinü, hogy ellenem készül valami támadás, mindazáltal nyugodtan és csöndesen igy válaszoltam:

- Most nem tudhatom; mert efelett Winnetouval és Old Surehanddal kell tanácskoznom.

- Fogod-e javasolni, hogy mi fegyvereinket megtarthassuk, vagy nem?

- A nyilakat, az íjakat és fegyvereket, sőt még a tomahawkot is megtarthatjátok. Ezekre szükségetek van a vadászatnál, hogy magatokat táplálhassátok.

- De a fegyvereket?

- Ezeket elvesszük, mert ezekkel tudtok harcot folytatni. Ha nem lesz több fegyveretek, akkor végre békében kell maradnotok!

Ha másként válaszoltam volna neki, a kivánt igéretet megtettem volna, akkor talán lemondott volna orvtámadásáról; de egyrészt nem volt ínyemre ez embernek a legkisebb engedményt is tenni és másfelől azt hittem, hogy őt épen a cselvetés miatt annál könnyebben és gyorsabban hatalmamba kerithetem.

- Békében maradni? - kérdezte ő. - Ezt nem akarjuk, mi harcot akarunk. Ime lásd ezt magad!

Az utolsó négy szót emeltebb hangon mondá. Szemei szikráztak; felsőteste villámgyorsan felém hajolt és jobb kezében megvillant a kés. Különös! Kés!

- Tehát épen ugy, mint a parancsnoknak - mondottam.

Ha ő gyorsan jött nekem, én még gyorsabban neki. Balkezemnek egy gyors fogásával megragadtam az ő jobbját, melyben a kés volt. Ezután felegyenesedve, jobbommal két oly csapást mértem halántékára, hogy mint élettelen bábu rogyott össze.

Késsel kezemben fölugrottam és a minket feszült figyelemmel figyelő commancsáknak odakiáltottam:

- Ez árulás. Nale-Masiuv le akart szurni. Itt van az ő kése!

Messze dobtam el a kést abban az irányba, ahol ők voltak; azután az elbódult főnököt övénél fogva fölemeltem, vállamra vetettem és elrohantam vele a mi csatasorunk felé.

Milyen orditás, üvöltés támadt hátam megett! A commancsák nekiiramodtak, hogy üldözőbe vegyenek. Ekkor a magaslatról több vak lövés dördült el. Old Surehand adta ki a parancsot, hogy a commancsákat elriassza. Elérte célját; felhagytak a támadással, de az orditás és sivalkodás tovább tartott.

A főnököt megkötöztük. Akkor vadászpuskámat kezembe vettem és ismét a viz felé indultam. Midőn oly távolra jutottam, hogy a szavamat meghallhatták, a commancsáknak jelt adtam a hallgatásra; ők engedelmeskedtek és ekkor ezt kiáltottam nekik:

- A commancsaharcosok hallgassák meg, amit Old Shatterhand mond! Tudják meg, hogy főnökük a tanácskozáshoz egy kést hozott magával, habár megállapodtunk, hogy fegyvertelenül kell megjelennünk. Nale-Masiuv le akart engem szurni, mire emberei ránkrohantak volna. Óvatos voltam és meggátoltam e szándékot; Old Shatterhand ökle őt földre teritette; de nem halt meg, csak eszméletét veszitette el. Mihelyt magához tér, tovább fogok vele beszélni. Egész addig semmi bántódástok nem lesz, ha nyugton maradtok. De ha megkisérlitek menekülni, vagy ha egyetlen egy lövés is hallatszik felőletek, akkor száz golyó fog rátok zugni. Elmondom. Howgh!

E fenyegetés megtette a hatását. A commancsák sorai mozgalmas csoportot képeztek, de nyugton maradtak. Midőn visszatértem és Nale-Masiuv mellé térdeltem, hogy megvizsgáljam, a parancsnok igy szólt:

- Valóban le akarta szúrni?

- Igen.

- És ön bizott benne?

- Nem; azonnal észrevettem, hogy magamegett egy kést rejtett el!

- Beh jó, hogy nem én voltam az ön helyén!

- Ezt én is gondolom.

- Nekem nincs meg az az éles szemem. Engem valószinüleg leszúrt volna!

- Hm! Ki tudja, Sir, hogy ezt érdemesnek tartotta volna-e a fáradságra!

- Érdemesnek a fáradságra? Ez azt jelenti, hogy én nem vagyok érdemes egy késszúrásra vagy egy kis puskaporra?!

- Csak azt akartam mondani, hogy egy vörös egy ily merész merényletet csak akkor hajt végre, ha arról van szó, hogy egy olyan embert tegyen el láb alól, aki neki nagyon veszélyes.

- Ah úgy! De most mitevők legyünk az árulóval, a gazemberrel? Azt javasolom, hogy... hm, hm!

- Mit?

- Őt szégyenszemre felkötjük. Egy oly gazembernek, ki ily tanácskozásnál szavát szegi, lógnia kell.

- Ha nem is ezt, de rövid eljárást követek vele szemben. Jó, hogy az ő varázsszereit nem hagyta a táborban, hanem a nyakára akasztotta.

- Miért?

- Ez őt engedékenyebbé fogja tenni. Várjunk, mig magához tér, ami nem sokára beáll.

- Hm! De közben egy kérdést teszek!

- Milyen kérdést?

- Mig Ön e gazemberrel tárgyalt, én azt, amit egymás közt megbeszéltünk, még egyszer higgadtan átgondoltam.

- És mást gondolt Ön?

- Igen.

- Mennyiben?

- Minden katonai hagyománnyal és szokással ellenkezik ilyen vörös fickókat legyőzni, anélkül, hogy megbüntesse őket az ember. Azt hiszi ön valóban, hogy a commancsákkal nélkülem végezhet?

- Igen; nekem ehhez nincs önre szükségem.

- Akkor én nem szivesen megyek a Llanoba. Mily mélyen kell önöknek oda benyomulni?

- Két napi erős menetre.

- Teringette! Ez igen messze van. Ennyi élelmiszerünk nincs. Rossz néven veszi ön, ha - - - -

Némileg szégyellte a kérdést teljesen kimondani, őszintén megvallva, nem volt ellenemre, ha tőle és embereitől megszabadulnék. Mit érdekelte őket az oázisról és más egyéb rejtekhelyről hallani! Ezért készségesen igy válaszoltam:

- Ha Ön visszatér? Oh, ez ellen nincs semmi ellenvetésem.

- Valóban nincs?

- Nincs, a legkisebb ellenvetésem sincs!

- Ez nekem tetszik, nagyon tetszik. Ide a Llanohoz engedtem magam elcsábittatni. Az én tulajdonképeni feladatom fenn a sikságon, tul a Mistake-Canonon van. Ezzel a Nale-Masiuvval csak azért kerültem össze, mert utamba állt. Én visszatérek és itt csak addig várok, mig önök a commancsákkal végeztek.

- Akkor ön nem minden nyereség nélkül fog visszatérni!

- Hogyan?

- Önnek zsákmányt kell kapnia. Mit teszek én e vörösökkel? A Llanoba hurcoljam őket körül, tartsam, etessem, mint foglyokat őrizzem őket? Könnyebb végét vettem a dolognak, önnek engedem át őket!

- Nekem? Oh!

- Igen. Csak igérje meg, hogy meghagyja nekik az életüket.

- Erre szavamat adom.

- Kezet reá!

- Topp. Itt a kezem!

- Well! Vigye magával e fickókat egészen a Rio Pecoson át, hogy ide ne térhessenek vissza, hogy nekem buta kellemetlenségeket okozzanak. Ott vegyék el tőlük lovaikat és fegyvereiket és azután eresszék őket szélnek!

- És amit tőlük elveszünk, azt megtarthatjuk-e, Sir?

- Természetesen!

- Akkor én őket még messzebbre viszem, még sokkal messzebbre, hogy önöknek ne alkalmatlankodjanak. Ők onnan fentről, sokkal távolabbról valók. Nemde?

- Igen. Tehát megegyeztünk?

- Tökéletesen megegyeztünk. Ime ismét kezet adok rá, hogy nem bántom őket, nem török életükre. Nos megvan elégedve?

- Teljesen!

- Én is. De nézze csak, a gazember megmozdul. Fölnyitja szemeit. Ez olyan csapás volt, milyent csak Old Shatterhand bir adni. Nem kivánom magamnak.

A főnök magához tért. Legelébb nem tudta, hogy mi történt vele, majd eszméletre tért.

- Látod, hogy szavamat megtartottam? - mondtam neki. - Most foglyom vagy!

E szavak után levettem a nyakáról a varázsszert és zsebemből egy gyufát vettem elő. Aggodalmasan igy kiáltott föl:

- Mit akarsz az én varázsszeremmel?

- Elégetem!

- Uff, uff! Hogy elvesszen a lelkem?

- Igen; megérdemelted. Megszegted a szavadat és meg akartál engem ölni. Ezért háromszoros büntetést fogsz szenvedni. Fölkötünk; leveszem a fejedről a skalpfürtöt és elégetem a varázsszeredet!

Az akasztás egy indián előtt a leggyalázatosabb neme a halálnak. Szivesebben, sokkal szivesebben szenved lassu, fájdalmas, de dicsőséges vértanuhalált. És a másik két fenyegetés is a lehető legnagyobb volt. A skalpfürtöt elrabolni, amely nélkül a tulvilágban élni nem lehet és a varázsszert elégetni; ezzel megsemmisitettem őt és az ő lelkét mostanra és minden időkre! Megpróbálta az erős kötelékeket széttépni és aggodalomteljesen orditott föl.

- Ezt nem teszed, ezt nem teheted!

- De fogom tenni!

Megdörzsöltem a gyufát és annak kis lángját a varázsszer zacskójához tartottam, mely azonnal elkezdett füstölögni.

- Állj meg, állj meg! - orditott, - kimélj engem! Vedd el életemet, de hagyd meg lelkemet! Mit tegyek? Mit kell tennem, hogy téged rábirjalak arra, hogy kérésemet teljesitsed?

Elhuztam a gyufát és ezt feleltem:

- Van egyetlen egy utja annak, hogy magad és lelkedet megmentsed, ismétlem, egyetlen egy utja.

- És melyik az, mondd gyorsan!

Szemei az aggodalomtól és iszonyattól kidülledtek, mert már a második szál gyufát tartottam kezemben.

- Parancsold meg embereidnek, hogy adják át magukat foglyokul és szolgáltassák ki minden fegyverüket!

- Ezt nem tehetem!

- Akkor halj meg és légy megsemmisitve!

A gyufa fellobbant és a zacskó ismét füstölögni kezdett. Akkor a főnök kurjantott, hogy messzire meghallják.

- Állj meg, állj meg! Megteszem. E parancsot kiadom!

- Jó! De ne próbálj időt nyerni vagy engem megcsalni! Az én határozott, visszavonhatatlan szavamat adom arra, hogy ha csak egy percig is habozol kiadni a parancsot, azután semmi további kérésedre nem hallgatok és a varázsszert elégetem. Kimondtam a szót és megtartom!

- Megteszem, teljes bizonysággal. Az egész törzs foglyul eshetik; de a varázsszereimet meg kell mentenem. Mit határoztatok, hogy mi történjék a foglyokkal?

- Szabadon bocsátjuk őket és téged is!

- És megtarthatjuk varázsszereinket?

- Igen.

- Akkor jöjjön ide Senanda-khási^[8], a másodfőnök! Neki kiadom a parancsot és ő végrehajtja.

- Bizonyosan?

- Igen, neki engedelmeskednie kell.

Ismét hangtávolságra mentem a tábor felé és átkiáltottam a vörösökhöz:

- Nale-Masiuv azt akarja, hogy Senanda-khási másodfőnök jöjjön, de hamar, minél előbb.

Én visszatértem. Midőn láttuk, hogy a nevezett a hivásnak engedett és tényleg jött, a parancsnok igy szólt hozzám:

- Minő hatalma van Önnek ezen emberek fölött, Sir! Nem jutott volna eszembe a varázsszert elégetni.

- Épen ez az, amit én Önnek mondottam: Ismerni kell a vörösök szokásait, világnézetét; akkor sok minden ellen föl van fegyverezve, amivel szemben az, aki ezekkel ismeretlen, védtelenül áll.

Senanda-khási anélkül, hogy ránk nézett volna, egyenesen a főnökhöz ment és mellé telepedett le. Halkan beszélgettek, de nagyon hevesen; azt láttuk. Ezután a másodfőnök fölkelt, felém fordult és igy szólt:

- Old Shatterhand minket mindnyájunkat legyőzött öklének egyetlen csapásával és azután az ő cselfogásával; de jönni fog jobb nap, midőn a nagy Manitou hozzánk kegyesebb lesz. Mi készek vagyunk magunkat foglyokul átadni és fegyvereinket letenni. Hová tegyük le?

- Tizenként jöjjenek és a fegyvereket az összes lőszerekkel együtt a főnök mellé tegyék le. De jegyezd meg magadnak, hogy aki egyetlenegy fegyvert elrejt, főbe lövetik.

Elment, és nemsokára jöttek a commancsák tizes csoportokban, hogy fegyvereket, késeket, tomahawkot, nyilakat, ijjakat, puskaport és golyókat, sötét arccal kiszolgáltassanak. Mikor ez megtörtént, a parancsnoknak igy szóltam:

- Átadom önnek a foglyokat. Az ön kötelessége lesz arról gondoskodni, hogy őket bizton megtartja. Egy se szökjék meg!

- Erre ne legyen gondja, Sir! Örülök, hogy kezeim közt vannak. A mi csapataink közepére viszem őket és saját szijaikkal megköttetem.

Mig ő ezt katonáival végrehajtja, egy kissé ismét előre mentem, két kezemmel szócsövet alkotva a szám előtt, Old Surehandhoz fölkiáltottam:

- Sis inteh il peniyil - az apacsok jöhetnek!

E kiáltást megértették és néhány perc mulva az apacsok élén ügetve lovagolt alá. Elébe mentem, leugrott lováról és szólt:

- Láttuk, hogy önt a főnök le akarta szúrni. De ön jól megtorolta rajta. Mi a következés? Ott hevernek a fegyverek letéve és az indiánokat a dragonyosok bekeritették. Meg kellett magukat adniok?

- Igen.

- Mivel kezdte ön, Sir?

- Fenyegetőztem, hogy Nale-Masiuv varázsszerét elégetem.

- Helyes! Az ostoba fickók babonásak! De mit kezdünk velük? Oly kellemetlen velünk hurcolni őket. És hozzá majd megismerik az oázist!

- Nem! A parancsnoknak az a jó ötlete támadt, hogy nem akar velünk lovagolni, hanem vissza akar térni. Neki adom át őket. Ezért megkapja lovaikat, fegyvereiket és csak a Rio Pecoson tul fogja őket szabadon ereszteni!

- Well! Ez a legjobb, ami csak történhetik. Tehát mi a dragonyosok nélkül lovagolunk Vupa-Umugi után?

- Igen.

- Mikor?

- Itt nincs semmi dolgunk. Lovaink ittak és a tömlők töltve vannak. Azonnal mehetünk tovább.

- Mi sem időzünk sokáig. Minél előbb leszünk a Naünék sarkába, annál jobb lesz!

- Igen. De előbb gyöngéd búcsút kell vennünk a kedves parancsnoktól.

Lóra ültem és Old Surehanddal együtt hozzá lovagoltam.

- Már el akarnak távozni, Mesch-schurs? - kérdezte ő.

- Igazán sajnálom, hogy hosszabban nem maradhatunk együtt!

- Mi is sajnáljuk! - feleltem én. - Nagyon örömest adtunk volna alkalmat önnek továbbra is, hogy ily "ostoba" sirásókat megismerhessen.

- Oh! - - ah - -! - mondta zavarában mosolyogva.

- Talán most már tudja, hogy melyik ruha ér többet, egy westmann vadász kabátja, vagy egy dragonyostiszt egyenruhája. Szivlelje ezt meg és Isten önnel!

- Isten - - - önnel! - visszhangozta még hangosabban, mint előbb.

Mi apacsaink élére álltunk és ellovagoltunk. Néhány perc mulva visszatekintve, a "Száz fát" már nem láttuk többé és póznától-póznáig haladva követtük a Naüni-commancsok széles kitaposott csapásait. Minél tovább jutottunk előre, annál biztosabban és szükebben zártuk be a kaktusz-kelepcét, amelybe belekergettük őket.

Ha azt az időt, mely alatt Vupa-Umugi a "Száz fát" elhagyta összevetjük azzal az idővel, mely alatt mi ott ellovagoltunk és ha hozzászámitjuk azt a körülményt, hogy a nagy hőség miatt nem erőltethette a menetet; kiszámithattuk könnyen azt az előnyt, mellyel előttünk járt. Mivel gyorsan lovagoltunk, azt hittük, hogy legfeljebb délután két óra tájt juthatunk el hozzá oly közel, hogy commancsáit megláthassuk. De ez az eset nem állott be. Midőn a nap állása azt mutatta, hogy több mint három óra van, még a vörösöket nem láthattuk, de a csapáson a nyomok oly frissek voltak, hogy nem több mint három angol mérföldnyire lehettek tőlünk. Vágtatni kezdtünk és csakhamar látcsövemen láttam a délkeleti láthatáron egy kis lovas csapatot, mely szemmelláthatóan a kitüzött karók irányában haladt és épen a mi irányunk mentén.

- Ezek a Naünik lehetnek? - kérdezte habozva Old Surehand.

- Bizonyára! - feleltem én.

- Hm! Nem mernék rá megesküdni!

- Miért? Azt hiszi ön, hogy rajtunk és rajtuk kivül más emberek lehetnek, kik a Llanon lovagolnak?

- Lehetetlen volna-e ez?

- Nem; de ők a póznákhoz irányitják utjokat.

- Azt semmi sem bizonyitja.

- De mégis! Délkeletre lovagolnak, tehát délnyugatról kell jönniök, tehát onnét, honnét mi magunk is, nekünk tehát meg kellett volna őket látnunk.

- Talán északról jönnek és a karók felé kanyarodtak?

- Nem, ezek commancsák!

- De mégis másfélszázan lehetnek.

- Nem tesz semmit! Ez a hátvéd!

- Azt hiszi ön, hogy Vupa-Umugi köztünk és köztük hátvédet állitott?

- Igen.

- Miért?

- Nekik figyelniök kell és érkezésünket neki megjelenteni. Ha én "a mi érkezésünkről" beszélek, ezalatt nem magunkat, hanem a dragonyosokat értem, akikről azt hiszi, hogy háta megett vannak; mert rólunk és a mi apacsainkról sejtelme sincs.

- Ennek a felfogásnak van valami alapja.

- Ennek nemcsak valami alapja van, de ez föltétlenül helyes. Azonnal látni fogja, mikor hozzájuk oly közel jutottunk, hogy szabad szemmel megláthatnak.

- Well! Kisértsük meg.

Most még gyorsabban ügettünk, mint előbb és nemsokára kitünt, hogy nekem volt igazam; mert mikor szemmel láthattuk őket, néhány percig megállottak, most ők is láthattak minket és vágtatni kezdtek, ugyhogy csakhamar eltüntek szemeink elől. Láthatóan Vupa-Umugit akarták értesiteni, hogy dragonyosok jönnek. Mert ezeknek tartottak bennünket, mivel ily távolról minket egyenkint föl nem ismerhettek és meg sem számlálhattak. E sietség csak tetszett nekünk, mert igy éjjelre, lovaglásunk irányában elérhettük azt a pontot, amely az oázishoz legközelebb esett. Midőn később e ponthoz érkeztünk, éjfél lett. Nekünk nem kellett tovább mennünk, mert feltehettük, hogy a commancsák most táborukba vonulnak és nem lehet célunk most velük találkozni. Nekünk innét a kaktuszmezőig, ahol őket el akartuk fogni, egy erős napi lovaglásra volt szükségünk. Tehát öt apacsot őrállomáson hagytam és a többiekkel az oázis felé lovagoltam, hová egy óra mulva elértünk.

Winnetou természetesen az ő apacsaival nem tért oda vissza és Bloody-Fox, ki vezetőjük volt, még hiányzott. Parker és Hawley nem nyugodtak bele, hogy oly hosszu időig tétlenül heverjenek és én reggelre biztattam őket, mikor hozzánk csatlakozhatnak. Mikor látták, hogy Old Wabble hiányzik, Parker kérdezé:

- De hát hol van az öreg cowboy, Sir? Miért nem mutatja magát?

- Fájdalom, nincs velünk, - válaszoltam én.

- Az őrállomáson hagyta őt?

- Nem. Vupa-Umuginál és a Naüni-commancsáknál van.

- Ezeknél? Kémkedni lovagolt-e utánuk?

- Igen, de Ő nem mögöttük, hanem náluk van.

- Náluk? - ki érti ezt meg?

- Mindjárt megérti, ha megmondom, hogy az ő foglyuk.

- Foglyuk? Ezer ördög! Igaz volna-ez?

- Fájdalom, igaz!

- Ismét valami ostobaságot követett el?

- És pedig milyet! Egész vállalatunkat elronthatta volna. Nem rajta mult, hogy nekünk sikerült tervünket végrehajtani.

- Helyes, helyes! Igy kellett önnek, Mr. Shatterhand!

- Hogyan? Ugy látszik, mintha ön még örülne.

- Mindenesetre. Bosszankodom és örülök. Miért vette magához? De ön annyira szerelmes az öreg, vigyázatlan fickóba, hogy ő egyik ostobaságot elkövethet a másik után, anélkül, hogy önnek eszébe jutna azt tenni, ami egyedül helyes.

- Mit?

- Őt az ördögbe küldeni.

- Most azt fogom tenni.

- Ezt tennie már fölösleges, mert késő.

- Miért?

- Hát már oda van.

- De visszatér.

- Meg akarja őt szabaditani?

- Önként értetődik.

- Hm, igen! Természetesen őt nem hagyhatjuk ottrekedni; de valóban egész komolyan azt tanácsolom önnek, hogy elkergesse őt, mihelyt kiszabaditottuk, mert még oly bajba dönthet, melyből ki nem vergődünk. De ön mindig csak rá volt tekintettel. Mindig önnél kell lennie, pedig jól tudja, hogy benne nem lehet bizni. Ellenben engem és Jos Hawleyt mindig mellőz és nekünk itt kell várnunk és bosszankodnunk, mig ön mindent magára vállal és majd ide majd oda lovagol, hogy a legszebb kalandokat élje át. Gondolhatja, hogy ez bosszant bennünket. Olyan megbizhatók, amilyen Old Wabble, mi is vagyunk.

- No, no, ez ugy hangzik, mintha szemrehányás volna, Sir Parker!

- Az is! Annak kell lenni! Mi sem azért élünk itt és vagyunk a vad nyugaton, hogy legyeket fogjunk és gilisztákat hajkurásszunk. El kell ismernie, hogy mi ezideig mindig mellőztettünk.

- Örüljenek, hogy nem szántam önöket olyasmiben való részvételre, hol életük kockán forgott volna!

- Életünk? Hát az becsesebb, mint az Öné? Vagy gyáváknak tart bennünket? Ezt kikérjük magunknak!

Még tovább füzte volna érvelését, ha a szerecsen Bob nem jött volna. Midőn ez meglátott minket, örömmel kiáltott föl:

- Oh, oh, Massa Shatterhand, Massa Surehand ismét itt van! Masser Bob tudja mindjárt, mit kell tenni: - Csizmákat hozni. Hozza Bob a csizmákat?

- Igen, meg akarunk a mokasszintól szabadulni.

Azonnal elszaladt és hozta a csizmákat, melyekkel mi az indián sarukat fölcseréltük. Mikor ez megtörtént, ezt kérdeztem Bobtól:

- Mi van Siba-bigkkel? Még ott van?

Leirhatatlan arckifejezéssel igy felelt:

- Nincs többé ott.

- Mit? Nincs ott?

- Nincs. Siba-bigk oda.

Erre tele arccal nevetett és ugy föltátotta a száját, hogy pompás fogsorán keresztül a szájpadlásáig lehetett látni. Egy kis tréfát akart velem üzni. Én belementem, mert látszólag elrémülve kérdezém:

- Oda van? Csak nem szökött meg?

- De megszökött.

- Hallod, Bob, az életedbe kerül! Főbe lőlek, ha csakugyan megszökött. Te fejeddel felelsz érette.

- Massa Shatterhand lőjje meg Masser Bobot, Siba-bigk elment, egészen elment. Massa Shatterhand jöjjön és győződjék meg róla.

- Igen, meg fogok győződni. Itt van benn a golyó, melyet fejedbe lövök, ha nincs a szobájában.

Felhuztam a revolvert és reá irányoztam. Ekkor a házhoz mentünk. Kinyitotta az ajtót, a szoba belsejébe mutatott és igy szólt:

- Nézzen be. Senki sincs benn!

Amit láttam, oly látvány volt, hogy majdnem kacagásba törtem ki. A fiatal főnök a falnak dőlve, dühtől szikrázó szemekkel nézett reánk. Voltaképpen nem is éppen a falnak, mert közte és fal közt volt valami. Volt nyolc hosszu karó, melyeket a néger mint valami csillagot állitott egybe, szijjal összekötötte és a vörösnek a hátára kötötte. Ez a csillag oly nagy volt, hogy a hordozóját a földről a fején felül tulszárnyalta és mindkét oldalán messze kiállott. Természetesen, a teherrel a hátán Siba-bigknek lehetetlenné vált az ajtón keresztül mennie. Ha azt megkisérelte volna állva vagy csuszva, vagy bármily testállásban, mindenképp megakadt volna. Nem volt neki a dolog kényelmes és ez volt az oka, amiért oly bosszusan nézett reánk.

- Ő ott van; ott áll! - mondám Bobnak és meglepetve állottam meg előtte.

- Igen, ott van! - nevetett Bob vidám vigyorgással.

- Tehát nem szökött meg!

- Nem.

- De te azt mondottad.

-^: Bob csak tréfált, csak szépen tréfált. Bob nem hagyja szökni indiánt, ha neki kell rá vigyázni.

- De mit kötöttél a hátára?

- Master Shatterhand nézze csak! Indiánt nem kell ütni, verni, nem leszurni vagy lelőni és Massa Bobnak mégis nem szabad elbocsátani. Masser Bob okos és ravasz és a hátára nyolc hosszu karót kötött.

- Hm! Hát eltürte?

- Nem akarta, de Masser Bob azt mondta, hogy szájba vágja különben és erre egész nyugodtan türte. Hát nem okos és ravasz a Bob, mint akár a légy az orron?

Ez elbizakodott kérdésre nem válaszolhattam, mert Siba-bigk haragosan rámrivalt:

- Uff! Az én fehér testvérem szabaditson meg rögtön a karóktól!

- Miért? - kérdeztem nyugodtan.

- Méltó dolog-e egy főnököt igy kinozni?

- Te nem vagy főnök, te fogoly vagy.

- Nem birok sem ülni, sem feküdni.

- Akkor állnod kell.

- Ugy gondolom, hogy Old Shatterhand ugy bánik ellenségeivel, mintha barátjai volnának.

- Barátod vagyok. E tényen a karók, melyeket a hátadon hordasz, nem változtatnak semmit.

- De ez gyötrelem.

- Gondolom, hogy fájdalmat nem okoznak.

- Pshaw! Nem fájdalom, de szenvedés. Miért adtad a négernek azt a parancsot, hogy ezt tegye velem?

- Én nem parancsoltam.

- Tehát a maga ötletéből tette?

- Igen.

- Akkor megölöm, mihelyt megszabadulok.

- Te nem teszed azt!

- De megteszem!

- Akkor sohasem léssz szabad! Megparancsoltam neki, hogy feloldozzon és jól bánjék veled. Éheztél?

- Nem.

- Szomjaztál?

- Nem.

- Tehát mindened volt, mire szükséged volt. Tehát miért panaszkodol?

- Azért, hogy a karókat a hátamra kötötte. Ezt egy commancsfőnökkel sem teszik.

- Hol van az megirva, vagy ki mondta ezt? Beszélnek-e a régi Wampunok vagy a commancsák hagyományai? Nem! Amit veled tettek, azt magad tapasztaltad és ki az oka annak, hogy ez történt? Te magad!

- Nem.

- De mégis! Te mondtad, hogy megszököl, mihelyt alkalom nyilik. A szerecsennek kellett téged őrizni és a karókkal ezt az alkalmat vette el tőled. Beláthatod, hogy csak kötelességét teljesitette.

- De ezáltal nevetségessé tett! Inkább akarok erős kinokat szenvedni, mint e karókat hordani!

- Ezt ő nem mondhatta magának, őneki becsületes volt a szándéka. Ha te szavadat adtad volna, hogy nem szököl meg, a szabadban ülhetnél és mindazt a tiszteletet élvezhetnéd, ami egy főnököt megillet.

- Nem szabad szavamat adni!

- De szabad!

- Nem!

- Tenned kell, mert vonakodásod nem használ semmit!

- Fölkeresném harcosainkat és figyelmeztetném őket!

- Nem fogod őket megtalálni.

- Megtalálom!

- Nem. Nem tudod, hogy hol vannak.

- Tudom!

- Nem, neked sejtelmed sincs arról, ami ma történt.

- Szabad tudnom?

- Voltaképpen nem; de mégis megmondom. Ebből az őszinteségből láthatod, hogy dolgainkban bizonyosak vagyunk és hogy a menekvés rád nézve nem előnyös.

- Beszélj!

- Hiszed-e, hogy terveteket átlátjuk?

- Tudom, hogy ismeritek.

- A fehér lovasokat tévutra akartátok vezetni és ez alkalomra az oázist birtokotokba venni. Te előre lovagoltál, hogy Vupa-Umuginak megmutasd az ide vezető utat. Azután a karókat másként akartátok letüzni és a fehérarcuakat magatok után csalni. Utánuk kellett Nale-Masiuvnak jönni, hogy őket körülzárja és a visszavezető utat elvágja, igy van-e?

- Az én fehér testvérem eltalálta.

- Igen, pontosan kell tudnom, különben nem vallottad volna be ilyenformán. Nos, azt legjobban tudod, hogy elfogtunk, mielőtt elvégezted volna, hogy Vupa-Umuginak az utat megmutasd.

- Tudom.

- Azt is láttad, hogy Winnetou ötven apaccsal ellovagolt, hogy a karókat eltávolitsa és hamis irányba helyezze át?

- Láttam.

- Well. Mi azután innét előrelovagoltunk, hogy a commancsa harcosokat megfigyeljük. Midőn a "Száz fá"-hoz érkeztünk, láttuk, hogy Winnetou jól végezte a maga dolgát. A karók oly irányban voltak letüzve, hogy Vupa-Umugi a maga embereivel egy sivatagba téved, hol nincs viz.

- Uff!

- Igen, sőt még nagyobb őszinteséggel azt mondhatom neked, hogy az ő számára még egy veszélyesebb kelepcét állitottunk, mintsem azt te elképzelni birod. A karók őt holnap egy áthatolhatatlan kaktuszmezőre fogják vezetni, melyből nincs menedék. Az ut bevezeti, de kifelé ut nincs.

- Uff!

Ez egy szót már harmadszor nyögte ki. Ugy megrémült, hogy nem birt egyebet mondani.

- Mondd csak, mit fognak harcosaid tenni? - kérdeztem tovább.

- Védeni fogják magukat.

- Min fogják kezdeni?

- Rátok fognak lőni.

- Hiszed-e?

- Igen, bátor harcosok, kiknek eszük ágában nincs megadni magukat.

- Te mondod ezt, mert itt e házban vagy és nem az illető kelepcében. A kaktuszba vezető ut keskeny; csak néhány lovas bir egymás mellett haladni. Ha harcosaitok megfordulnak és ránk akarnak lőni, harcélbe nem állhatnak velünk szembe, hanem egy hosszu, keskeny vonalon huzódhatnak egymás után, ugy, hogy csak a legelsők lőhetnek ránk. És ha ezt tennék, minket egy golyójuk sem érne.

- Azt hiszed, hogy oly rosszul tudnak lőni?

- Nem. De nekünk oly puskáink vannak, melyek messzibb hordanak, mint a tieitek. Ezzel mi oly távol tudjuk őket magunktól tartani, hogy nekik lehetetlen minket találni.

- Uff!

- Ők tehát a kaktuszba lesznek rekedve, anélkül, hogy nekünk a legkisebb kárt is okoznának.

- És ti? Mit fogtok tenni?

- Mi egyszerüen megvárjuk, mig megadják magukat. Nekünk van vizünk, nekik nincs.

- És ha nem adják meg magukat?

- Ott fognak elpusztulni.

Ekkor könnyü mosoly lebegett arcán és igy szólott:

- Old Shatterhand okos ember, de mindenre még sem gondolhat.

- Azt hiszed? Ismersz-e utat, hol a commancsák megmenekülhetnek?

- Igen.

- Utat, melyet én nem ismerek?

- Ha arra gondoltál volna, egészen másként beszéltél volna. Howgh!

Vonásai bizakodást fejeztek ki. Kétségtelen volt, hogy valami ötlete támadt, mely a commancsákat megmenthetné. Ez ötletet pompásnak tartá, mint ezt egy szó: Howgh! bizonyitá, mely a biztonságérzés fölkiáltása volt.

- Howgh? - kérdeztem én. - Oly biztos vagy dolgaidról?

- Igen.

- Hát miféle utra gondolsz?

- Old Shatterhand oly oktalannak tart, hogy én neki azt eláruljam?

- Nem. Neked ezt nem kell megmondanod, mert már tudom. Ha azt hiszed, hogy Old Shatterhand nem gondolt mindenre, tévedsz. Azt hinném, hogy ismerned kell engemet.

- Hát mondd meg, mit gondolok!

- Várj csak! Ha tudnád is a te harcosaid számára a menekvés utját, melyre én nem gondolok, meg kell magadtól kérdezned, hogy rájönnek-e a gondolatra, melyet te oly kitünőnek tartasz?

- Bizonyára rájönnek!

- Szép! - de nemcsak elöl, de hátul is ott vagyunk.

- Uff!

E kiáltás is rémületet fejezett ki.

- Nos? - kérdém nevetve. - Old Shatterhand valóban nem gondolt-e mindenre?

- Én - nem - tudom, - felelte vontatva.

- De én tudom; én ismerem a menedékutat, mely fájdalom, csak a te képzeletedben létezik. Te magadban ezt mondottad: Ha a commancsák a kaktuszba rekedtek, nem kell kétségbe esniök; velük van késük, mellyel a kelepcéből utat törnek maguknak. Igazam van, vagy nincs?

- Uff, uff! - kiáltott csüggedten.

- Igen, te most magad igen okosnak tartottad. De gondold meg, meddig tart, mig az uttal készen lesznek! Nagyon keskeny volna és csak kevesen dolgozhatnának rajta. Napok telnének el! És azt hiszed, hogy mi tétlen néznők végig?

Elhallgatott.

- Én embereinket megosztanám és felét a kaktusz másik oldalára küldeném, hogy igy harcosaitok kezünkbe kerüljenek. Rövidebb eljárást is követhetünk és minden commancsát megsemmisitenénk, anélkül, hogy egy lövést is tegyünk.

- Hogyan?

- Meggyujtanók a kaktuszt.

- Uff! Akkor összes harcosaink odaégnének!

- Mindenesetre!

- Ilyesmit Old Shatterhand nem tesz.

- Ne épits oly bizton az én jóságomra!

- Nem, nem. - Ő ezt nem teszi!

- Lehet! Azt akartam mondani, hogy harcosaitoknak nincs menedékutja, előlünk meg nem menekülhetnek.

- Igen, ha ti őket ily módon körülzárjátok, meg kell magukat adniok, de nem lesztek képesek igy körülzárva tartani.

- Valóban?

- Tinektek a kelepcétől el kell távoznotok.

- Miért?

- Egészen elfeledted, hogy Nale-Masiuv jönni fog? Nem gondolsz reá?

- Óh, én őt nem felejtettem el.

- Akkor tudod, hogy üldöz titeket és Vupa-Umugi előttetek van; közé vagytok szoritva és ti éppen ilyen rossz helyzetbe kerültetek, mint amilyen az, melybe Vupa-Umugit akarjátok csalni. Old Shatterhand nekem igazat fog adni.

Arcára ujra a biztonság kifejezését ölté fel. Én igy feleltem:

- Fájdalom, nem szerezhetem meg neked azt az örömet, hogy igazat adjak. Közben történt valami, amit te még nem tudsz. És ha az is volna a helyzet, amilyennek te képzeled, elszámitottad magadat, mert Nale-Masiuv nem jönne utánunk.

- De!

- Nem. Előtte jönnek a fehér lovasok; ezt elfeledted!

- Uff! - kiáltott a csalódás hangján.

- Beláthatod, hogy minden gondolatod helytelen, mig Old Shatterhand helyesen gondolkodik. Ha ma semmi közbe nem jött volna, Vupa-Umugit nyugodtan bezárva tarthatnók, anélkül, hogy Nale-Masiuvra térjünk; ennek lehetetlen volna minket zavarni, mert ővele elbánnának a dragonyosok.

- Uff, uff!

- De ennyire nem jut a dolog. Az én ifjú testvérem félbeszakitá beszédemet, mikor a "Száz fá"-ról szólottam:

- Mi azok közelében rejtőztünk és láttuk Vupa-Umugit jönni. Neki sejtelme sem volt jelenlétünkről és igy nem tartá szükségesnek elővigyázati intézkedést tenni. Ezért sikerült nekem és Old Surehandnak táborába surranni és őt ismét megfigyelni. Mikor eleget hallottunk, eltávoztunk, anélkül, hogy észrevettek volna. Korán elvonult commancsáival a karók irányában, melyeket Winnetou tüzött ki számukra.

- Milyen irányban?

- Fiatal testvérem igen ravaszan kérdez. - Old Shatterhand nem kevésbé okos neki nem válaszolni.

- Ha megmondanád is, nekünk semmit sem használna.

- Oh de mégis! Ha neked sikerülne még ma eltávozni, tudnád, mely tájékon keresd harcosaidat. Tehát ezt nem tudod meg. Különben rendkivül örülök, hogy eszed összes élét arra irányzod, hogy kétségbeesett helyzeted mellett is rászedj. Tovább mondom. Midőn Vupa-Umugi eltávozott, a fehér katonák a "Száz fa" felé mentek. Mit gondolsz, ott mit tettem?

- Beszéltél velük?

- Igen.

- Figyelmeztetted őket?

- Természetesen!

- Uff!

- Nem csak figyelmeztettem őket, de apacsaimat melléjük adtam, hogy Nale-Masiuvot fogadják.

- Uff! Vele szembeszálltál?

- Nem.

- Ő nem jött-e? Kémeket küldött előre, kik titeket láttak és gyanut fogtak?

- Nem, oly okosak ti commancsák nem vagytok! Küldött ugyan kémeket, de ők nem láttak minket, mert mi elrejtőztünk. Akkor ő maga jött egész táborával és a viz mellett ütött tábort. Ő látta a fehér lovasok nyomait és azt hitte, hogy eltávoztak Vupa-Umugi felé. Ezért nem tartá szükségesnek óvatosnak lenni és igy nekünk könnyü volt őt bekeriteni.

- Uff, uff! Bekeritették? És mégis azt mondod, hogy veletek nem harcolt.

- Igen gyáva volt arra és velem tanácskozásba eredt. Én vele egyedül voltam, senkinek sem volt szabad fegyvert hozni magával; de amint előbb gyáva volt, most álnok lett. Amig vele beszéltem, kést rántott elő, hogy leszurjon.

- Uff! Valóban ezt tette?

- Igen.

- Ez nem méltó egy harcoshoz!

- És még hozzá, ha e harcos főnök!

- Talált téged a kése?

- Nem. Ő is csalatkozott bennem, mert élesen megfigyeltem és óvatos voltam. Mikor kezét a késsel rám emelte, levertem.

- Öklöddel?

- Mivel mással? Hiszen nem volt nálam fegyver.

- Uff, uff! Ismét az ököllel! Meghalt?

- Nem, mert nem akartam megölni. Hirtelen vállamra vettem és apacsaimhoz és a fehér harcosokhoz hurcoltam.

- Anélkül, hogy a commancsák megtámadtak volna?

- Nem tudtak, mert ez oly gyorsan történt, hogy nem volt erre idejük. És aztán nem volt nekik szabad hozzánk közeledniök, mert különben főnöküket megöltük volna. Mikor ő bódultságából magához tért, fenyegettem, hogy skalpját elveszem, varázsszerét elégetem és azután felakasztom.

- A lelkét akartad megölni?

- Igen.

- Abba nem egyezett bele; abba bizonyára, egész bizonyosan nem egyezett bele, ezt tudom. Én nem hiszek benne, de ő az összes vörösek hitét vallja, mely szerint a harcos lelke megsemmisül.

- Te azt hiszed, hogy ő nem egyezett bele? De mit tehetett ellene, ha ez lett volna az én nézetem, hogy azt megtegye?

- Inkább foglyul adta magát.

- Csak ő egyedül?

- Ő egyed... uff, uff! Csak nem minden harcosával?

- De igen. Én mindnyáját akartam, te ezt beláthatod.

- És mind megkaptad?

- Igen.

Ekkor lecsüggeszté fejét és tompa hangon igy felelt:

- Akkor minden remény oda van! Ha sikerülne is nekem még ma megmenekülni innét, nem menthetném meg sem Vupa-Umugit, sem harcosait.

- Először is nem tudnád, hogy hol keresd őket és másodszor Nale-Masiuv nem támogathat.

- Hol tartjátok őt és harcosait?

- Én téged elámithatnálak, mert nem szükséges, hogy neked megmondjam, de nem akarom előtted eltitkolni. Ő embereivel falujába tért vissza.

- Uff! Tehát oly jó voltál, hogy szabadságukat mindjárt visszaadjad.

- Nem. Oly jó nem voltam. Te beláthatod, hogy ez ostobaság lett volna.

- Miért?

- Nekem az emberektől azt az igéretet kellett volna venni, hogy azonnal visszatérjenek és hazalovagoljanak.

- Ők ezt megigérték volna.

- De nem tartották volna meg.

- Te nem bizol bennük?

- Én egy commancsának sem hiszek.

- Nekem sem?

- Neked egyedül igen, mert te ismered a jó Manitout és tudod, hogy ő minden hazugságot és árulást megbüntet.

- Te tehát nem bocsátottad őket szabadon és azt mondod, hogy ők visszatértek.

- Mint foglyok.

- Kinek foglyai?

- A fehér dragonyosoké. Ezek visszatértek és őket magukhoz vitték.

- Lebilincselve?

- Igen.

- Akkor ők meg fogják őket ölni.

- Nem. E fehér testvérek vezetője nekem szavát adta, hogy életben hagyják őket.

- Megtartja a szavát?

- Igen, erről meg vagyok győződve.

- Akkor legalább kirabolják őket.

- Kirabolni? - Mit nevezel te kirablásnak? Nem a győzőé-e a legyőzöttnek mindene?

- A keresztényeknél is?

- Nálunk is, mert ti kényszeritettek, hogy veletek épen ugy bánjunk, mint ahogy ti bántok velünk. Ti, ha győztök, nemcsak összes vagyonunkat elveszitek, hanem életünket is. Ha mi meghagyjuk életeteket, ez oly nagy jóság, hogy többet nem kivánhattok.

- Tehát a fehér katonák a commancsáktól mindenüket elveszik?

- Igen a lovakat és fegyvereket.

- De a vörös harcosok miként élhetnek lovak és fegyverek nélkül?

- Ez az ő dolguk. Ti ástátok ki a harci bárdot, ez nem történt volna, ha se lovatok, se fegyveretek nem lett volna. Ha mi mind a kettőt elvesszük, nem követünk el rablást, mert ez jogos szerzeményünk és ugyanakkor gondoskodunk arról, hogy egyhamar ne jussatok abba a helyzetbe, hogy békét szegjetek.

- Tehát ti elveszitek a Vupa-Umugi és az ő harcosainak fegyvereit és lovait?

- Valószinüleg.

- Uff, ez rossz dolog!

- Rátok nézve rossz, de ti nem érdemeltetek egyebet. Gondolj csak magadra! Aki valakivel a barátság és béke pipáját szivta el és neki megigéri, hogy wigwamját senkinek el nem árulja és azután mégis egy nagy sereggel fölvonul, hogy tőle wigwamját és az életét elvegye, az többet érdemel, mint azt, hogy lovát és fegyverét elveszitse. Ezt csak belátod?

Ő mindenesetre belátta ezt és szomoruan fölsóhajtott:

- Tehát az én fegyveremet és lovamat is!

- Nem, azt nem. Én téged szeretlek és tekints engem a te ellenséges érzelmed mellett is barátodnak. Te megtartod azt, amid van. És én még Vupa-Umugival és indiánjaival szemben is, hogy ha lehetséges, jóságomat fogom éreztetni. Ez egészen attól függ, mint fognak velünk szemben viselkedni.

- Mint viselkedjenek? Harcosok és védekezni fognak.

- Azt mi nem kivánjuk. Ha részünkről vér foly, mit mi nem akarunk ontani, semmi kiméletre nem számithattok. De remélem, hogy a főnököt meggyőzöm arról, hogy az ellenállás egyenesen esztelenség. Azt hiszem, hogy ő az én érveimet helyesebben fogja megitélni, mint te.

- Mint én? - kérdé csodálkozva.

- Igen. Én a te fogságodat oly könnyüvé akartam tenni, amilyenné csak lehetséges és csak azt az igéretet kivántam tőled, hogy el nem szököl. Te azt nekem megtagadtad, mert nem láttad be, hogy menekvésed neked csak árthat és nem használhat. Ezzel kényszeritesz engem, hogy szigoru legyek.

- Igéretet nem tettem; mert még nem tudtam azt, amit most tudok.

- Tehát belátod, hogy harcosaidnak nem használsz?

- Igen.

- Nos hát még van időd az igéretre.

- Igérem.

- Jó! De gondold meg, hogy te magadtartásával nemcsak magadnak, hanem a tiéidnek is vagy használsz, vagy ártasz. Amit téssz, legyen az jó vagy rossz, azt ők is megérzik. Ha szavadat szeged, azért nemcsak te, hanem ők is büntetést fognak szenvedni.

- Nem szegem meg!

- Jól van! De milyen biztositékot tudsz nyujtani?

Kérdő tekintetet vetett rám; tehát megmagyaráztam neki:

- Egy keresztény igéretében megbizhatsz, de egy vörösében nem.

- Winnetounak hinnél?

- Teljesen. Az ő lelke belsőjében keresztyén.

- Ha te egy vörös harcostól varázsszerét zálogul elveszed, annak minden igéretét meg kell tartania.

- Azt nálad nem tehetem, mert te nem hiszel a varázsszer hatalmában.

- Akkor hát az eskü pipáját szivom el veled.

- Ez sem érvényes zálog. Te azt elszivtad velem és Bloody-Fox-szal és szavadat mégis megszegted.

Lesütötte szemeit és halkan és szomoruan mondá:

- A büntetés, melyet Old Shatterhandtól szenvedek, sulyos: az nem testem ellen irányul, hanem lelkemet tölti be mély fájdalommal.

Láttam rajta, hogy e fájdalmat csakugyan érzi és hogy szomorusága őszinte; ezért igy válaszoltam:

- Hallottad, hogy barátodnak tekintem magamat és ezért most kivételesen lemondok szokásos óvatosságomról és téged bizalmammal ajándékozlak meg. De szivem nagyon, de nagyon elszomorodnék, ha ismét csalódnám. Elszöknél, ha szabadon bocsátlak?

- Nem.

- Engedélyem nélkül nem hagynád el az oázist?

- Nem.

- Nem is szeretném, hogy te megkisértsd a kaktuszföldön át vezető uton a commancsákhoz menni, hogy velük beszélj!

- Ezt nem teszem. Ha ők idejönnének is, hallgatnék, mig engedélyedet megkapnám.

- Akkor kezet reá, mint azt harcosok és férfiak szokták, kik büszkébbek annál, mintsem oly előnyre törekedjenek, melyet csak hazugság utján érhetnek el.

- Itt a kezem! Hihetsz nekem; annyit ér az, mintha önmagamat adnám át.

Oly őszinte szemmel nézett rám, hogy teljesen meggyőződtem, hogy nem fog megcsalni. Biztonság kedvéért és a szerecsenért ezt tettem hozzá:

- Bobra haragudtál?

- Nagyon.

- Megbosszulod magad?

- Nem. Vörös harcos büszkébb annál, mintsem egy fekete emberen álljon bosszut. Ez a néger nem tudta, mit tesz. Nem sejtette, hogy egy főnök méltóságát sérti, ha ily karókat kötnek a hátára.

- Ezektől megszabaditlak.

Leoldoztam a karókat. Kinyujtá meggémberedett tagjait és velem kiment a szabadba, hol estére a lovakat ismét megitattuk. Sanna anyó behozta nekünk az ételt és midőn ezt elvégeztük és a viz mellett nyugalom állott be, lefeküdtünk, mert reggel napkeltekor föl kellett kelnünk. Siba-bigk köztem és Old Surehand közé feküdt, anélkül, hogy ezt kivántuk volna. Önként a mi felügyeletünk alá akarta magát helyezni és ezzel azt bizonyitani, hogy becsületesen fogja föl igéretét.

Midőn korán reggel fölkeltünk, minden tömlőt megtöltöttünk vizzel, elláttuk magunkat élelemmel és tovább lovagoltunk, miután Siba-bigktől elbucsuztam. Bob az uton állott és megkérdezte:

- Mondja meg Massa Shatterhand, hogy az ifjú indiánfőnököt őrizzem-e ismét?

- Nem, nem szükséges.

- Se karókat ne kössek ujra a vállára?

- Éppen nem. Ő megigérte, hogy nem szökik meg és igéretét meg fogja tartani.

Bár ezt teljes meggyőződéssel mondtam, nem jutott eszembe, hogy a szükséges óvatossági intézkedést elmulasszam. Annyi apacs maradt künn a kaktuszmezőn, amennyi elég volt az ötven fogoly commancsára ügyelni és az őrök parancsnokának meghagytam, hogy Siba-bigkre is ügyeljenek és őt semmi esetre sem eresszék ki. Akkor tovább lovagoltunk kétszáz főnyi csapattal, mely elegendő volt arra, hogy a commancsákkal végezzünk. Ez alkalommal természetesen magunkhoz vettük Parkert és Hawleyt is.

Legelébb fölkerestük azt a helyet, ahol tegnap öt apacsot hagytunk őrállomáson. Ők oly okosak voltak, hogy napszürkületkor a commancsák után néztek és rövid lovaglás után fölfedezték azt a helyet, hol azok tábort ütöttek. A Naüinák már fölkerekedtek, tehát ismét nagyon siettek. Mi is gyorsan követtük őket és pedig oly módon, hogy időnként távcsövemmel láthattam őket, anélkül, hogy oly annyira megközelitettük őket, hogy ők fölismerhették volna, hogy vörös vagy fehér van mögöttük, mert nekik minket igen természetesen dragonyosoknak kellett tartaniok. Eltelt az egész nap anélkül, hogy valami emlitésreméltó dolog történt volna, midőn estére erős szél támadt, mint ez a Llano-estacadon gyakori. Északról jött, az egész pusztán végig fujt és ezért nagyon forró volt. Bár félig hátba támadt, mégis nagyon alkalmatlan volt nekünk és pedig nemcsak forróságával, hanem főként azért, mert a homokot fölkavarta és szemünket, fülünket, orrunkat, szánkat azzal töltötte meg.

- Buta szél, - dörmögte Parker bosszusan. - Nem kellett volna most jönnie, hanem várhatott volna, mig ismét viz mellett leszünk. Alig lehet látni és lélegzetet venni.

- Ne okoskodjék, Mr. Parker! - feleltem én. - Én nagyon örülök rajta és mondhatom önnek, hogy nekem éppen kapóra jött.

- Kapóra, mondja Ön? - Nem tudom, hogy miért?

- Winnetouért!

- Érette? Miért?

- Nem látja-e, hogy ez a szél mialatt a homokot fölkavarja, a commancsák nyomait eltörli? Mi őket egyáltalán nem követhetnők, ha a karók nem volnának.

- Igen, ezt mindenesetre látom; de ennek mi köze van Winnetouhoz?

- Igen sok, mert az ő nyomait is eltörli.

- Hm! Hát ez ránk nézve nem mindegy?

- Éppen nem. Winnetounak nem kell-e a karókat egészen a kelepcéig vinnie?

- Yes!

- Tehát egy darabot a kaktuszföldre kell belovagolnia, ahol a commancsákat el akarjuk fogni. De nem szabad bennmaradnia, hanem vissza kell térnie.

- Ez magától értetődik, mert ha ezt nem tenné, maga lenne megfogva. Ennyit én is belátok, Sir.

- De ugylátszik, hogy a következményeket nem látja be.

- Minő következményeket?

- Hogy a vörösek látják a nyomait és megtudnák, hogy visszatért. Nem keltene-e bennök gyanut?

- Lehetséges!

- Ez nemcsak lehetséges, hanem föltétlenül beállana. E vörösek tapasztalt és ravasz fickók és ön, mint westmann, a gondolatokat, amelyek fejüket megjárják, meg kell járniok, kitalálhatja.

- No, de most van egy tanácsom! Ők Winnetou és apacsainak nyomát a Siba-bigk commancsái csapásának tartják. Ez a kaktuszba vezet, de ismét kijön, hogy oldalban tovább vezesse. És mit gondolhatnak egyebet, minthogy Siba-bigk ellovagolta magát és eltévedett és hogy a helyes ut nem a kaktuszba vezet, hanem az uj irányba, melyet ő vágott magának. Helyes-e ez, Mr. Shatterhand?

- Helyes.

- Ők tehát nem a kaktuszba, tehát nem a kelepcébe mennek, hanem az uj csapást követik. Láthatja, Sir, hogy nem vagyok oly ostoba, mint ön gondolja és én is eltalálok valamit.

- De ezt ne képzeld be magadnak, öreg Sam, - kiáltott neki Jos Hawley.

- Gondolod? Hát miért nem?

- Mert nem magadtól jöttél e gondolatra. Mr. Shatterhand vitt rá!

- Ugy-e? Lehet. De azért mégsem szükséges, hogy te vállalkozzál arra, hogy őt tedd meg az én kioktatómnak és intőmesteremnek.

- Csak az elbizakodottságtól óvtalak!

- Ettől megkimélhettél volna, mert te magad sem -

- Csak semmi civódás! Mesch'-schurs! - vágtam én közbe.

- A gondolat megvan; hogy tőlem vagy Mr. Parkertől ered, az mindegy. De nem kell ennél maradnunk, tovább kell füzni gondolatainkat. Tehát a commancsák a Winnetou uj csapásán indulnak el. De hová vezet az, Mr. Parker?

- Természetesen hozzánk! - feleltem én.

- Bizonyára Winnetou nem marad ott, hanem minket keres föl. Előbb oldalvást fog távolodni és azután a karók felé visszatérni; azt ők fel fogják fedezni, ha őt követik és ön elgondolhatja, mily könnyen kelthet ez bennük gyanut. Tervünk sikere kockán állna. És most jön a szél és eltörli az összes nyomokat. Ez nem tetszhetik-e nekünk? Mondom önnek, hogy én ennek nagyon örültem. Épen a kellő időben jött, mintha gondolkodó lény volna és azzal a szándékkal, hogy minket támogasson. Winnetou épen ugy fog örülni, mint én!

- Hm, igen! - mormogott Parker. Ő keresett egy alkalmat, hogy megmutassa, hogy nem szorul az én segitségemre, hanem neki is lehetnek ötletei. - Amit ön mond Mr. Shatterhand egészen helyes, de csak azon esetre, ha Winnetou már elérte a kaktusz-földet, mielőtt ez a szép szél kerekedett!

- Bizonyára ez az eset állott be!

- Ugy-e?

- Igen. Állithatnám, hogy ő a karók kitüzésével már rég készen van és nemsokára hozzánk jut!

- Ha meg is talál bennünket!

- Emiatt ne aggódjék! Az apacsok főnöke tudja, mitevő legyen. Valóságos csoda volna, ha minket eltévesztene. Egyébiránt félig csoda volna az is, hogy a commancsák oly kitartóan és oly bizakodva lovagolnának mögötte. Nekem Vupa-Umugi helyén a dolog már régóta a legnagyobb mértékben aggodalmas lenne. Önnek nem-e, Mr. Parker?

- Miért aggodalmas, Sir?

- Siba-bigk ismerte az utat a "Száz fá"-tól a Bloody-Fox oázisához és bizonyára megmondta Vupa-Umuginak, hogy meddig tart odáig. Most tovább és tovább lovagolnak és az oázis még mindig nem akar jönni. Már tegnap este el kellett volna érniök és ma még az egész nap lovagoltak anélkül, hogy célt értek volna. Ha ez nem aggasztó, akkor nincs a világon aggodalom!

- Ez természetesen helyes. Már rég meg kellett állaniok hogy a dolgot fontolóra vegyék. Valószinüen azt hiszik, hogy Siba-bigk eltévedt, midőn arról az utról és távolságról beszélt, vagy nem értették őt meg helyesen!

- Valószinüen igy áll a dolog; de ehhez járul még valami egyéb is, ami őket feltartózhatatlanul tovább kergeti és ez a szomjuság. Már tegnap kora reggel óta nincs maguk és lovaik számára vizük. Ha megfordulnak, két egész napra van szükségük, hogy a "Száz fá"-nál valamit találjanak. Szivesebben tovább lovagolnak, mert a karók mindenesetre az oázishoz vezetnek, mely minden percben föltünhet előttük. Hogy ez a gyanu indokolt, arra mutat a gyorsaság is, mellyel mennek!

- Igen ők gyorsan lovagolnak és - - -

Megakadt beszédében, tartotta lovát és kezével előre mutatott és azután sietve folytatá:

- Megfordultak! Valóban kételkednek és megfordultak. Ott jönnek! Ott jönnek!

Ez ijesztő fölkiáltás az előttünk nyiló láthatárra irányozta figyelmünket, melyre az utolsó percekben beszélgetésünk folytán nem figyeltem. Ott csakugyan emberek voltak láthatók. Hogy mozogtak-e, azt puszta szemmel nem lehetett észrevenni. Elővettem hát a távcsövet és rájuk irányitottam. Néhány perc mulva megnyugtató választ adhattam:

- Nincs okunk megijedni, mert nem a commancsák, hanem Winnetou. Tehát láthatja öreg, hogy igazam volt, hogy ő nemsokára érintkezésbe jön velünk!

- Fölismerte őt, Sir? - kérdezte tőlem Old Surehand.

- Még nem!

- Akkor óvatosaknak kell lennünk!

- Szükségtelen. Lovagoljunk tovább!

- De hátha ez a commancsáknak egy utócsapata?

- Az mozogna; de ott azok az emberek letelepedtek!

- Nem tehetik-e ezt ellenségeink is?

- Igen; de Winnetou jelzi, hogy ő!

- Itt ujra alkalma van önnek az apacsok vezérének éles eszét és óvatosságát csodálni. Ő a commancsákat ivben megkerülte és azután hátuk megett megállott, hogy ránk várjon. Természetesen ugy gondolkozik magában, hogy mi az ő embereit könnyen Naüniknak tarthatjuk és ezért csapatját ugy helyezte el, hogy biztosan láthattuk, hogy ő van ott. Itt van a távcsövem; nézzen csak bele Mr. Surehand!

Ő ezt megtette és azután megelégedett hangon mondá:

- Ez csakugyan ravasz, igen ravasz fogás tőle!

- Nos?

- Az emberek ott künn nem szorosan egymás mellé telepedtek le, hanem egy nyilnak a formájában.

- És merre van a nyilnak a hegye irányozva?

- Nem felénk, hanem délkeletre, tehát tőlünk forditott irányban.

- Ennek a nyilnak azt az irányt kell jelölnie, melybe nekünk kell lovagolnunk. Winnetou tehát azt izeni, hogy mi nyugodtan és gondtalanul lovagolhatunk tovább. Mondja csak őszintén Mr. Surehand, ön az ő helyén rájött volna-e erre a gondolatra?

- Alig hiszem és ön Mr. Shatterhand?

- Ha nem is erre, de valami ilyesre. Önként értetődik, hogy valami jelt kellett adnia, mellyel minket fölvilágositson. De az apacsok ily sajátságos fölállitása nemcsak azt jelenti, hogy Winnetou előttünk van, hanem arról is meggyőz bennünket, hogy minden ugy áll, amint kivántuk.

- Ezt én is ugy gondolom, mert Winnetou nem táboroznék olyan nyugodtan és nem várna ránk, ha valami a mi tervünk ellen történt volna, tehát jól áll a dolog. De mégis van egy aggodalmam, melyet önnel szivesen közölnék, ha tudnám, hogy ezt nem veszi rossz néven.

- Rossz néven? Eszem ágában sincs! Bajtársak közt, mert mégis csak azok vagyunk, mindenkinek joga, sőt kötelessége véleményét nyilvánitani. És ha ön engem valami hibára vagy mulasztásra figyelmeztet, nem lehet másként, minthogy én ezért ön iránt hálás legyek.

- Az én aggodalmam: a viz.

- Igy hát a viz?

- Igen; megmagyarázzam a dolgot?

- Nem szükséges, mert tudom, mit gondol ön. Ha mi a commancsákat a szomjuság utján akarjuk legyőzni, nekünk is gondoskodnunk kell, hogy magunk ne szomjazzunk.

- Ugy van. Nos, mi mára el vagyunk látva vizzel, de eltelhetik az egész holnapi nap, mig Vupa-Umugival végzünk és ismét egy egész napra lesz szükségünk, mig az oázist elérjük. De fájdalom, e két napra nincs vizünk. Ehhez járul, hogy a commancsáknak még nagyobb szükségük lesz vizre, mint nekünk.

- Igen, oly sok vizünk semmi esetre sincs; de megnyugtathatom önt, hogy mégsem fogunk szomjazni.

- Valóban nem?

- Nem. Az ön aggodalmát már rég megfontoltam.

- Ah, ön gondolt erre?

- Oh, bizonyára! A legkönnyelmübb ember volnék, ha oly tervet gondolnék ki, melynek végrehajtásával háromszáz ember és ló gyülne össze a sivatag Llano estacadon és elfeledkezném gondoskodni a kellő vizmennyiségről. Valóban ily meggondolatlan embernek tartana?

- Nem. De e viz csak az oázison található. Vagy tud egy más forrásról?

- Nem. Az oázisról hozzuk.

- Mily módon? Innét egy napi lovaglás távol van, tehát legalább két nap telik el, mig azok az emberek, kik azt hozzák, visszatérhetnének. Ez rossz dolog.

- Ön téved. E követeknek csak egy éjszakára van szükségük, hogy az oázisra visszatérjenek és holnap este ismét itt lehetnek.

- De ezt lovaik nem birják ki.

- Nem szükséges, mert nem is kell visszatérniük.

- Hm! Nem is sejtem, mint fog ehhez?

- Nagyon egyszerü, Sir; pihenést tartunk.

- Oh! Természetesen ez a legjobb és legegyszerübb. Hogy erre nem jöttem rá!

- Apacsaink egy csomó tömlőt hoztak magukkal, ezekhez jön az, ami Bloody-Fox birtokában van. Azokat az oázisra küldjük, mihez nem sok ember, de annál több lóra van szükség. Ezek bizonyos távolra egymástól állomást foglalnak el az oázishoz vezető uton. Tehát egy embernek és egy lónak sem kell az egész távolságot megjárnia, hanem csak az egyik állomástól a másikig kell mennie. Én igy gondolom.

- Akkor bocsánatot kell öntől kérnem! Ön mindenre gondol. Megbeszélte ön ezt Winnetouval?

- Nem; efelől köztem és Winnetou közt szó sem esett. De ismerjük egymást és tudjuk, hogy egyik sem mulasztaná el a szükséges intézkedést. De mi ez? Az apacsoknak nincs lovuk. Csak Winnetounak van lova. Ah; gondolja-e miért, Mr. Surehand?

- Nem, - felelte ő.

Mi e beszélgetés alatt nem állottunk meg, hanem tovább lovagoltunk és az apacsokhoz olyan közel értünk, hogy őket világosan láthattuk. Ők a nyilformát felbontották és most együtt voltak és felénk néztek. Lovaik nem voltak velük, csak a főnök paripája volt ott.

- Ön most másodszor is láthatja, hogy aggodalma alaptalan volt, - jegyzém meg Old Surehandnak. - Winnetou éppen ugy gondoskodott és előbb, mint én. Mi intézkedéseinkben mindig találkozni szoktunk.

- Azt hiszi ön, hogy ő lovait és tömlőit már az oázisba küldte?

- Igen. Ön látja, hogy legfeljebb harminc embere van és Bloody-Fox nincs ott. Egészen bizonyos, hogy ez a többiekkel az oázisba lovagolt, hogy onnét vizet hozzon.

- Mindenesetre csodálatos volna, ha Winnetounak ugyanaz a gondolata lenne, mint önnek.

- Ugyanaz volt, - erről biztositom önt.

Midőn néhány perc mulva Winnetout és embereit elértük, ő hozzám lépett és igy szólt:

- Charley testvér megértett engem, midőn hadállásunkat megpillantotta. Én azt akartam mondani, hogy mi nem vagyunk commancsák.

- Milyen távol vannak ők előttünk? - kérdezém.

- Nagyon gyorsan ügetnek, mert szomjasok, de csakhamar meg kell állaniok, mert a nap a láthatárt elérte.

- Igen, egy negyedóra mulva sötét lesz. Mennyi idő alatt lehet innét a kaktuszmezőig lovagolni?

- Kél óra alatt.

- Akkor ma azt el nem érik; ez nagyon jó nekünk, mert igy mi őket holnap reggel fogjuk a kelepcében találni és nem ma este. Az én vörös testvérem harcosainak nincsenek lovaik. Winnetou azokat a tömlőkkel az oázisba küldötte?

- Igen. Bloody-Fox, ki a nyilegyenes utat ismeri, velük van, hogy őket bizonyos térközökben felállitsa és az utat póznákkal jelölje, amik még megmaradtak. De nem elég a tömlő, amennyit magukkal vittek.

- Akkor mi a mienket utánuk küldjük, mihelyt tábort ütöttünk. Ez az, mit te is számitásba vettél?

- Igen. Szél kerekedett és az én nyomomat elseperte, tehát tervünk pompásan sikerült. Most tovább kell mennünk, hogy a commancsákhoz lehető közel jussunk, mert ha ők holnap a kelepcét elérik és a kaktuszba lovagolnak, oly gyorsan kell mögéjük kerülni, hogy nekik, ha gyanut fognak, ne legyen terük visszafordulni és oldalvást kitérni.

Lovára ült és tovább lovagoltunk. Embereinek mindenesetre szaladniok kellett; de ugy lépést birtak velünk tartani, hogy a szükséges gyors menetet megtarthatták. Sőt, midőn sötét is lett, tovább lovagoltunk, karótól-karóig, mig azt nem mondtuk magunk közt, hogy meg kell állanunk, ha bele nem akarunk ütközni az ellenségbe.

A szél közben lanyhult és végre egészen elült. Csak addig tartott a sötétség, mig a hold sarlója feltünt. Az üres tömlőket már elébb a lovakra rakták, melyekkel, midőn világos lett, egynéhány apacs elindult. Winnetou velük lovagolt, hogy őket a legközelebbi váltóhelyre kisérje, melyet ők nem ismertek. Igy minden szükséges dologról gondoskodtunk és álomra hajthattuk fejünket, melyre olyan nagy szükségünk volt. Midőn Winnetou később visszatért, mellém feküdt le anélkül, hogy engem, ki mélyen elaludtam, felköltött volna. Más valaki az ő helyében bizonyára felköltött volna, hogy velem a szükségesnek tartott dolgokat közölje; de ő tudta, hogy közöttünk ilyesmire nincs szükség.

Másnap reggel, habár később feküdt le, mint mi, sokkal előbb ébren volt nálunk. A reggelivel nem tartóztattuk fel magunkat. Enni tudtunk mi utközben is. Csak ittunk és a megmaradt vizet a lovaknak adtuk, melyek bizony azzal el nem teltek, igy a még hátralevő tömlők is kiürültek és Winnetou azokat néhány emberével azonnal a nyugvóhelyre küldötte. Nem kellett velük együtt lovagolnia, mert már nem volt sötét; hanem elég volt megadni az embereknek a szükséges utmutatást.

És most tovább haladtunk és pedig oly gyors tempóban, hogy a gyalogosoknak hátra kellett maradniok, nem tudtak utánunk jönni. Szorgalmasan nézegettem a távcsövön át és nemsokára meggyőződtem arról, hogy mi tegnap este a commancsákhoz igen közel jutottunk, mert egy negyed óra alatt ahhoz a helyhez értünk, ahol táboroztak és ott láttuk, hogy kevéssel az előtt hagyták el ezt a helyet.

Csakhamar őket, magukat is megláttam. Winnetou is kezébe vette a távcsövet. Rövid ideig figyelt és azután elégedetten mondta:

- Nagyon lassan lovagolnak. Látja testvérem?

- Igen. Lovaik a két napi lovaglás következtében viz nélkül nagyon ellankadtak.

- És ők maguk is szomjasok. De mindamellett sokáig fognak vonakodni, hogy magukat megadják.

- Vupa-Umugira nézve még egy nagyobb kényszer állt be, mint a szomjuság.

- Testvérem a commancsafőnök varázsszerét érti. Nagyon jó volt, hogy azt magával hozta, midőn a Nyulak völgyében volt. Könnyü lesz a győzelem és azután a visszatérés nyugalmas, mert Old Shatterhand elfogta a Nale-Masiuv commancsáit és a dragonyosoknak átadta.

Ez volt az első szó közöttünk ez ügyről. Hogy sem Nale-Masiuv, sem a lovasok nem jöttek meg, ez teljesen várakozása ellen ütött ki, de azért tegnap mégsem kérdezett meg engem. Egy más valaki addig nem nyugodott volna, amig tőlem felvilágositást nem nyer; de ő egyetlen kérdést ki nem ejtett és az ő páratlan éles eszével minden eltalált, mint mostani szavai bizonyitják. Ezek alkalmat adtak nekem arra, hogy neki most elbeszéljem, hogy mint került kezeinkbe Nale-Masiuv és mint bántunk el vele. Előadásom végén egy megelégedett "Uff!" kiáltásba tört ki és azután hozzá tette:

- Testvérem egészen helyesen cselekedett. Mindezek a vörösek nekünk terhünkre lettek volna már csak a viz miatt is és a fehér lovasok is, kikre nincs szükségünk ahhoz, hogy Vupa-Umugit elfogjuk. Nale-Masiuvnak elég büntetés volt, hogy lovait és hozzá még harcosainak fegyverét is elvesztette. Winnetou látni fogja, hogy vajjon a parancsnok megtartja-e azt az igéretét, hogy őket életben hagyja; ha szavát szegi, vagy akár csak egy vagy több emberrel szemben jogtalanságot követ el, ő nekem életével fizet. Howgh!

Ezzel az ügy el volt intézve és utolsó fenyegetőzésére sem kellett egy szót sem pazarolnom; ő azt egészen komolyan vette és bizonyára végre is hajtja, ha később kitünik, hogy a parancsnok nem tartá meg a szavát.

A távolságot a kaktuszmezőig, mely a commancsák kelepcéje volt leendő, Winnetou két órára becsülte, de nekünk három órára volt szükségünk, mert a Naünik lovaik bágyadtsága miatt lassan lovagoltak. Mi mindig olyképen maradtunk mögöttük, hogy ők minket nem vettek észre, de mi őket távcsövön át láthattuk. Nem libasort alkottak, hanem széltében és hosszában lovagoltak egymás mellett és egymás után. Az emlitett három órányi idő után egyszerre megszükült a széles menet; összébbvonultak és kezdtek egy keskeny vonalat alkotni.

- Ah, a döntő pillanat megérkezett! - mondám Winnetounak. - Nem állanak meg, tehát ugylátszik, hogy nem gyanitanak semmit.

- Igen, - bólintott ő fejével; - a keskeny nyiláshoz értek, mely a kaktuszba vezet. A mezőt nem birják áttekinteni és azt gondolják, hogy az nem nagyon széles, mert Siba-bigk látszólag végig lovagolta. E bizakodáson kivül hajtja őket a szomjuság is. Ahol a kaktusz nő, ott nedvesség is van, ők azt hiszik, hogy mögötte oázist találnak, mert nem tudják, hogy a nedvesség, mit ezek a növények idéznek elő, csak földalatti és nagyon csekély.

Rövid idő mulva mi is láttuk a kaktuszt, mely ezer meg ezer számra egy darabot ellepett, melynek végét sem előre, sem jobbra, sem balra belátni nem lehetett. Egy keskeny fényes sáv vezetett be és némiképp utat képezett, melynek talaja oly teljesen terméketlen volt, hogy egyetlen egy gyökérszálnak sem nyujtá a szükséges táplálékot. És Winnetou épp ott üttetett be egy póznát a földbe, ahol az ut kezdődött, hogy a commancsákban azt a hitet keltse fel, hogy itt a kaktuszba behatolhatnak.

Ezt ők meg is tették minden aggodalom nélkül és már oly messze benn voltak, hogy eltüntek szemeink elől, midőn a tövises sürüség szélére érkeztünk. Itt természetesen megállottunk és lovainkról leszálltunk. Lovainkat lőtávolon tul kötöttük ki, hogy egy alig hihető ellentámadás esetén bántódásuk ne legyen és mi oly állást foglaltunk el, mely az utat a torkolatától egész be mélyen, tökéletesen uralta és a commancsáktól visszatértük alkalmával áttörhető nem volt.

Ez az ut a kezdetén talán husz lépésnyi széles volt, de már a mi fegyvereink lőtávolában oly keskennyé vált, hogy legfeljebb négy-öt lovas fért el egymás mellett. Ez abban az esetben, ha a commancsák arra az őrült gondolatra vetemednének, hogy minket megtámadjanak, legkevesebb harminc méternyi mélységet és legfeljebb öt embernyi szélességet adott ki és igy a részünkről hatod vagy ötöd annyi ember bőségesen elég volt a támadás visszaverésére. Golyóinknak csak a legelsőket kell leteriteniök; ezek azután oly töltést alkotnának, melyen át a következők nem birnak áthatolni és egyszersmind a kaktusz miatt nekik lehetetlen volt jobbra vagy balra kitérni.

Igy tehát végre sikerült nekünk az ellenséget e pompás kelepcébe csalni és nyugodtan várhattuk, hogy most mihez fog kezdeni? Csak egy ut áll előtte, t. i. megfordulni, mihelyt azt a helyet elérte, ahol az ut megszünt és tovább nem lehetett hatolni.

Vártunk egy órát, két órát és még többet; a commancsák nem jöttek. Ők bizonyára nem fordultak meg az ut végéről, hanem ott megállottak, hogy tanácskozzanak, de jönniök kellett kétségtelenül. Ezért mi szemeinket feszült figyelemmel arra az egy pontra irányoztuk, hol nekik feltünniök kellett.

- Uff! - kiáltott Winnetou, előre mutatva.

Éles szeme a közeledőket előbb fölfedezte, mint mi; jöttek lassan, fáradtan és csalódottan. Még nem láttak bennünket, mert mi a földön ültünk és lovaink messze künn a pusztán voltak. Nemsokára megállott a hosszu, keskeny vonal; fölfedeztek bennünket és mi fölállottunk, hogy nekik megmutassuk magunkat.

Ha abban a hitben éltek, hogy a dragonyosok vannak mögöttük, most belátták, hogy tévedtek. Oly közel voltak, hogy észre kellett venniök, hogy nem fehérek, hanem indiánok állnak előttük.

- Milyen rémületbe hozza ez őket! - mondta Old Surehand, ki mellettem állott.

- Rémületbe? Még nem, - feleltem én.

- De bizonyára!

- Nem. Ez még nem rémület, csak csodálkozás.

- Miért?

- Mert ők minket a Nale-Masiuv commancsáinak is gondolhatnak.

- Ez természetesen valóság.

- De ha ők ezt teszik, a mi jelenlétünkön megütközhetnek, mert abban az erős meggyőződésben voltak, hogy Nale-Masiuv a dragonyosokat mögöttük üzi.

- Helyes! Kiváncsi vagyok, mitévők lesznek.

- Mit tesznek, azt tudom. Egy vagy több harcost előre küldenek, hogy kikémleljék, kik vagyunk. Nézze csak, már jönnek!

Láttuk, hogy ketten tőlük elváltak és lassan közeledtek nem lóháton, hanem gyalog.

- Akar-e testvérem velük szembe menni? - kérdeztem Winnetout.

- Igen, tegyük ezt, - felelte ő.

Mi ép oly lassan léptünk a kaktuszba, mint a commancsák, velük szembe. Ők látták, hogy mi egy vörös és egy fehér vagyunk; ezen megütköztek és megállottak. Intettünk nekik, hogy jöjjenek és tovább mentünk előre; ők huzódozva közeledtek, de csakhamar ismét megállottak.

- Testvérem, Shatterhand, szeretne szólni! - mondta Winnetou.

Ő az ilyen alkalmakkor rendesen rámbizza a szót.

A két Naüninek odakiáltottam:

- A commancsa harcosok bizton jöhetnek közelebb! - Beszélni akarunk velük és semmi bántódásuk nem lesz, ha nem kisértik meg fegyvereiket ellenünk használni.

Erre ők jöttek. Én azért hivtam őket, mert nem akartam hozzájuk menni, mert akkor a commancsák lőtávolába kerültünk volna és ezt nekünk el kellett kerülnünk. Körülbelül fele uton találkoztunk össze, de azért nem jöttek egészen hozzánk.

- Vupa-Umugi a Naüni-commancsák főnöke azért küldött titeket, hogy megtudjátok, kik vagyunk? - kérdeztem én. - Ismertek engem?

- Nem, - felelt az idősebbik, mig két szemét félénk tisztelettel Winnetoura irányozta.

- Ezt a vörös harcost sem, ki itt mellettem áll?

- Uff! - Ez Winnetou, az apacsok főnöke!

- És én Old Shatterhand vagyok, az ő fehér barátja és testvére.

- Uff! uff! - kiáltott mind a kettő és pontosan engem is megfigyeltek. Ha őket már az apacsnak a látása is megdöbbentette, e megdöbbenés még fokozódott, midőn a nevemet meghallották, de azért igyekeztek ezt elrejteni.

- Ti azt hittétek, hogy a fehér lovasok vannak mögöttetek? - folytatám.

Nem kaptam semmi választ.

- És ezek mögött viszont Nale-Masiuvnak kellett jönnie?

- Honnét tudja ezt, Old Shatterhand? - kérdezte az idősebbik.

- Én még többet is tudok, sőt mindent tudok. Ti a fehér lovasokat romlásba akartátok csalni és most magatok vagytok benne. Nézzetek előre! Ott áll három harcos a Mascalero-apacsok közül, kik készen tartják puskáikat, hogy titeket az utolsó szál emberig lelőjenek, ha védekeztek.

- Uff, uff!

- Ti semmi esetre sem birtok sem hátul, sem itt áthatolni. Meg kell adnotok magatokat. Ha ezt nem teszitek, vagy lelövetlek, vagy ebben a kaktuszvadonban kell elpusztulnotok, amelyből kivezető ut nincsen!

Egymásra néztek. Bár mindent elkövettek, hogy eltitkolják azt a mély benyomást, melyet rájuk szavaim tettek, nem lehetett félreismerni, hogy a legnagyobb mértékben megdöbbentek. Ezután közülök az, aki eddig is felelgetett, ezt kérdezé:

- Hol vannak a fehér lovasok?

- Azt hiszed, hogy mi ezt neked megmondjuk?

- És hol van Nale-Masiuv?

- Ezt sem mondjuk meg. De viszont én kérdem tőled, hol van Siba-bigk az ő ötven commáncsával?

- Uff! Siba-bigk! Azt mi nem tudjuk!

- De mi tudjuk.

- Hol?

- Semmi esetre sem itt előttetek. Ti azt hittétek, hogy őt követitek; ő nem is előttetek lovagolt.

- Miért nem?

- Ti közönséges harcosok vagytok; mi főnökök vagyunk, kik csak főnökökkel tárgyalnak. Nem jut hát eszünkbe, hogy kérdéseitekre válaszoljunk; de azért mégis közlök veletek valamit, mit el kell mondanotok Vupa-Umuginak.

- Megmondjuk neki.

- Ti két napon át követtétek a karókat, mert azt hittétek, hogy Siba-bigk azokkal jelölte meg számotokra az utat, de nem ő, hanem Winnetou szurta azokat a homokba, hogy titeket tévutra vezessen.

- Uff! Igaz ez?

- Old Shatterhand mindig igazat mond. Siba-bigk nektek az utat nem mutathatta meg, mert őt foglyul ejtettük. Éppen igy el van fogva Nale-Masiuv minden harcosával. Ő kezeinkbe és a fehér lovasok hatalmába került, kiket tőle és tőletek óvtunk. Ezt mondjátok meg Vupa-Umuginak.

Elrémülve bámult rám és igy kiáltott fel:

- Ezt Vupa-Umugi nem hiszi el!

- Akár hiszi-e, akár nem, ez közömbös, ez igaz!

- Mi tudjuk, hogy Old Shatterhand az igazságot szereti; de az, amit most mondott, sehogy se fér a fejünkbe. Nem volna-e kész arra, hogy ezt magának a főnöknek mondja meg?

- Igen.

- Akkor visszatérünk Vupa-Umugihoz, hogy neki ezt megmondjuk.

- Tegyétek! Mi addig itt maradunk, hogy megvárjuk, mig eljön.

Elmentek és mi letelepedtünk. Midőn ők társaikhoz visszatértek, észrevettük mozgolódásaikból, hogy milyen hatást tett ez a hir. A lovasok mind leszálltak lovaikról, melyeken idáig ülve maradtak. Egy kevés idő mulva egyetlen egy ember jött felénk, de az nem Vupa-Umugi volt, hanem az az ember, akivel mi beszéltünk. Hozzánk érkezvén közölte velünk:

- A commancsák főnöke hallotta szavainkat, de nem akarja elhinni; szeretné azokat saját szátokból hallani.

- Jöjjön hát maga, hogy meghallja. Miért nem jön ő maga?

- Itt van Old Shatterhand, itt van Winnetou, az apacsok főnöke; Vupa-Umugi nem akar egyedül lenni.

- Jó, kettőhöz kettő. Hozzon magával valakit.

- Apanatschka, a Naünik másodfőnöke véle lesz.

- Semmi ellenvetésünk nincs ez ellen.

- Old Shatterhand és Winnetounál megvannak fegyvereik; hát Vupa-Umugi és Apanatschka elhozhatják-e fegyvereiket?

- Ebbe is beleegyezünk.

- Semmi cseltől nem félhetnek?

- Nem.

- És szabadon visszatérhetnek, ha veletek beszéltek?

- Igen.

- Elhisszük, ha Winnetou és Old Shatterhand saját szavaikkal megigérik.

- Megigérem. Howgh! - felelte Winnetou.

- Én már kijelentettem és nincsen miért még egyszer megigérnem, - mondám én. - Amit Old Shatterhand mond, az az eskü erejével bir. Egyébiránt Vupa-Umugi és Apanaschka gyáva harcosok lehetnek.

- Ők az egész törzsben a legbátrabb és legvitézebb emberek! Miért mond Old Shatterhand ily gyalázatot, hogy őket gyáváknak tartja?

- Mert azt kérdezed, hogy szabadon visszatérhetnek-e?

- Ezt a kérdést mindig fölteszik, ha ellenséges harcosok csapataik közt tárgyaláshoz fognak.

- Mi feltettük-e e kérdést?

- Nem; - ismerte el zavartan.

- Nézz magad mögé és nézz magad elé. Ott állnak a az apacsok, amott a commancsák; mi pedig éppen a középen közöttük. Tehát a két fél közt, melyek itt találkoznak, egyiknek sincs a másik fölött előnye. Ha Vupa-Umugi és Apanatschka Winnetou ellen és ellenem valami csalárdságot forralnának magukban, helyzetünk épp oly veszélyes lenne, mint az övék lenne, ha mi akarnók őket megcsalni. Ezért mi nem kérdezősködtünk a magunk biztonsága felől; te pedig a mi igéretünket kivántad, hogy ők szabadon térhessenek vissza. Ki itt a bátor, ki a gyáva? Vupa-Umugi parancsolta-e neked, hogy ily kérdést tegyél?

- Igen.

- Tehát mondd meg neki, hogy vegyen bátorságot és jöjjön hozzánk! Mi megtartjuk szavunkat és büszkébbek vagyunk annál, mintsem egy oly commancsát bántsunk, ki az ily kérdéssel bebizonyitja, hogy nincs bátorsága.

Elment.

- Ezt testvérem jól megmondá! - ezzel dicsért meg Winnetou, ki helyemben bizonyára ugyanazt mondta volna. Kiváncsi voltam Apanatschkára, a második főnökre, ki neve után itélve, jeles harcos lehetett, mert a commancsa nyelvben az Apanatschka szó egy oly férfiut jelent, ki minden tekintetben jó és derék.

Nem soká tartott, mig jött mind a kettő büszke, egyenes testtartással, mint oly emberek, kik az előnyt a maguk részén tudják. E magatartással nekünk imponálni akartak; de ez nekik sehogy sem sikerült. Szó nélkül ültek le velünk szemben, fegyverüket keresztbe tarták térdeiken és szemüket hidegen reánk irányozták. Ezzel minket el nem ámitottak, belsejükben egészen más hangulat volt, mint amilyet merev arcvonásaik fejeztek ki. Arcuk álarc volt. Őszintén szólva, én Apanatschkában öregebb férfiut sejtettem; pedig ő ifju volt és meg kellett vallanom, hogy Winnetoun kivül egy ily érdekes indiánt sem láttam. Igen magas alak, nagyon erőteljes és izmos testalkattal. Hiába kerestem arcán az indián jelleget; mert sem ferdén álló szemei, sem kiálló pofacsontjai nem voltak. Sötét haja hosszura volt eresztve és a feje bubján összekötve. Majdnem azt mondhatnám, hogy fodor haja volt, melyet csak az ápolás tett simává és egyenessé. Dacára sötét arcszinének, ugy tünt fel nekem, mintha felsőajkain, állán és orcáin az a sajátságos feketéskék fény csillanna meg, melyet erős sötétszinü szakállas férfiaknál lehet észrevenni, ha megborotválkoztak. Hát ennek az Apanatschkának, minden indián volta mellett, oly tömött szakálla volt, hogy meg kellett borotválnia? De honnét vette a szappant? Tudvalevően az indiánok nem borotválkoznak, hanem csekélyszámú szakállszálaikat addig tépik, mig többé nem nőnek ujra. Ez indián nekem nagyon rokonszenves volt. Arca olyan benyomást tett reám, melyet leginkább ezzel a szóval jelölnék, hogy "ismerős"-nek éreztem s láttam-e valaha? Bizonyára nem! De volt az én mostani és korábbi ismerőseim közt oly arc, mely az övéhez hasonlitott. Villámgyorsan fölmerült emlékemben száz meg száz arc, de az illető nem. Sajátságos, hogy ami legközelebb van, az esik tőlünk legtávolabb!

Ha ellenséges főnökök tárgyalnak, nem a legelőkelőbb szól legelőször. Minél magasabban állónak hiszi valaki magát, annál tovább burkolódzik hallgatásba. Az a felfogás uralkodik, hogy azt birják először nyilatkozatra, akinek legtöbb oka van jó szókat mondani. Vupa-Umuginak ugylátszik az volt a szándéka, hogy azt mutassa, mintha neki a kölcsönös megértés nem állana érdekében. Hallgatott és oly arcot mutatott, hogy előbb nem akar beszélni, mielőtt őt erre mi nem szólitottuk föl. Nekem is ez volt helyén, mert nekünk volt időnk, sokkal több időnk, mint neki.

Szememet Winnetoura vetettem és tőle egy futó tekintet azt fejezte ki, hogy neki nincsen szándékában a tárgyalást megkezdeni. Tehát vártam egy darabig és midőn semmi sem mozdult, kinyujtózkodtam és karomat fejem alá dugtam, mint aki pihenni, vagy éppen elaludni akar. E magatartás elérte célját, ha csak egyelőre félig is, mert Vupa-Umugi Apanatschkára vetett fölhivó pillantást, mire ez igy szólt:

- Old Shatterhand és Winnetou, az apacsok főnöke, nekünk egymással beszédünk van.

Én fekve maradtam és nem feleltem. Winnetou is hallgatott. Ekkor Apanatschka ismételte szavait:

- Old Shatterhand és Winnetou, az apacsok főnöke, nekünk egymással beszédünk van.

Ujra nem kapott választ; ismételte ugyan e szavakat még egyszer. Ekkor lassan fölegyenesedtem és igy szóltam:

- Amit most hallok, azon csodálkozom. Nem mi akartunk veletek beszélni, de minket kérdeztetek, hogy megmondjuk-e Vupa-Umuginak azt, mit követei nem akartak elhinni. Mi megengedtük, hogy ő ide eljöjjön és most ugy ül ottan, mintha semmit sem akarna hallani. Miért hallgat és hagyja, hogy helyette Apanatschka beszéljen? Nem tud-e elég okosan beszélni? De ő és nem Apanatschka akart velünk beszélni és ha ő föl se nyitja a száját, nekünk ugy is jó. Nekünk van elég vizünk és husunk, amennyi csak kell. Ha neki annyi ideje van, mint nekünk, ugy hallgasson tovább!

Én olyan képet vágtam, mintha ujra le akarnék feküdni és ez segitett, mert Vupa-Umugi egyenesen engem felszólitott:

- Old Shatterhand ülve maradhat és hallgassa meg szavaimat!

- Hallgatom, - mondám röviden.

- Old Shatterhand azt állitotta, hogy Nale-Masiuv harcosaival együtt foglyul esett?

- Azt mondtam és ez való igaz.

- Hol lett elfogva?

- A "Száz fá"-nál.

- Ki fogta el?

- Én, az apacs harcosok és a fehér lovasok, kik velünk egyesültek.

- Siba-bigk is fogoly?

- Az.

- Ki fogta el?

- Winnetou és én, a mi apacsainkkal.

- Hol?

- Midőn a "Száz fá"-tól elindult, hogy a karók utján az utat jelölje meg Bloody-Foxhoz.

- Ezt nem hihetem el!

- Hát ne hidd!

- Bizonyitsd be!

- Pshaw! - Vupa-Umugi nem az a férfi, ki Old Shatterhandtól bizonyitékokat kivánhat.

- Hogyan tudtál te egymásután Siba-bigk-kel, a fehér lovasokkal és Nale-Masiuvval találkozni? Ilyen véletlenség nem létezik.

- Ez nem véletlenség, ez számitás volt.

- Számitás? - Akkor neked mindent tudnod kellett, amit a commancs-harcosok elhatároztak megtenni.

- Azt tudtam mindenesetre.

- Kitől?

- Tőled!

- Uff! - Mondtam-e ezt neked?

- Igen.

- Mikor és hol?

- A "Kék viz"-nél.

- Uff! - Te Vupa-Umugiról nagy hiszékenységet teszel föl!

- Ezt nem. Amit fölteszek, az még sokkal nagyobb vigyázatlanság. Te éppen vak és süket voltál és mindent elmulasztottál, ami egy oly terv kiviteléhez szükséges, minőt kitüztetek magatoknak.

- Minő tervről beszélsz?

- Ez a kérdésed nevetséges! - Winnetou, az apacsok főnöke már régóta meglesett két commancsa harcost, kik arról beszéltek, hogy ti a Llano-estacadoba törekedtek, hogy Bloody-Foxot megrohanjátok, ő azonnal egyenesen hozzá lovagolt, hogy figyelmeztesse és hazaküldött, hogy jöjjön háromszáz harcos Foxnak segiteni. Látod ama harcosokat ott künn a kaktusznál állani?

- Uff! - Ez Winnetou volt, de mit tudtál te?

- Én tőle tudtam meg. Mig ő Foxhoz lovagolt, én a "Kék viz"-hez mentem, hogy titeket megfigyeljelek és Old Surehandot megszabaditsam. Mind a kettő könnyebben sikerült, mintsem gondoltam. Midőn te legjobb harcosaiddal a parton a tüz mellett ültél és tervetekről beszélgettél, a nád között a vizben leskelődtem és minden szót hallottam.

Mérgében fel akart kiáltani, de elfojtotta haragját, csak valami szisszenésféle hallatszott fogai közt. Igy folytattam:

- Én téged a tó vizében megfogtalak és másnap reggel szabadonbocsátottalak. Te azt hitted, hogy nyugatra lovagoltam; de rászedtelek és a Rio Pecos felé tértem vissza. Ott ült az a két harcos, kik Nale-Masiuvot várták és neki az utat meg akarták mutatni. Meglestem őket Old Surehanddal. Mialatt mi ezt tettük, jött Nale-Masiuvnak két hirnöke, kiknek meg kellett volna neked jelenteni, hogy ő azonnal nem jöhet, mert a fehér lovasok megtámadták és legyőzték és csak haza akar küldeni, hogy száz harcost hivasson.

- Uff, uff!

- Mig az ő két küldötte a te két harcosoddal beszéltek és nekik az egész tervet elmondották, a legközelebbi bokrok között feküdtünk és hallottunk minden szót.

- Old Shatterhand a gonosz szellem kegyence lehet, ki neki megmutatja a kémkedés utjait és őt megvédi azokon!

- Pshaw! - Akkor te hat kémet küldöttél. Mi meglestük őket az Altseze-tschi vizénél, hol őket az apacsok megölték.

- Uff! Megölték! - Azért nem láttuk őket viszont! E gyilkosságért éltetekkel lakoltok!

- Ne kérkedj! - Hogy lehetsz oly balga, hogy minket fenyegetni akarj! Siba-bigk husz emberrel eljött, hogy neked az utat Bloody-Foxhoz megmutassa. Te még harminc Naünit adtál melléje, hogy a "Száz fá"-nál karót vágjanak, hogy ezek által az utat megmutassa. Én ezt tudtam és előbb voltam a Llanon, mint ő, körülfogtam a mi háromszáz apacsunkkal és elfogtam.

- Uff! - Tanusitott-e ellenállást?

- Épp oly kevéssé, mint amilyent te fogsz tanusitani.

- Hallgass! - Mi harcolni fogunk.

- De hallgass végig! Midőn letartóztattuk, ismét a "Száz fá"-hoz lovagoltunk. Eltávolitottuk a karókat, amelyeket ő szurt le és Winnetou ebben az irányban szurkálta le, hogy titeket erre a nagy kaktuszmezőre vezessen. Tehát ő van előttetek és nem Siba-bigk.

- Uff!

- Én a "Száz fa" közelében maradtam, hogy rád várjak. Te este jöttél és reggel tovább vonultál.

- De nem tudod, hogy milyen pompás fogást csináltunk ott!

- Pshaw, - az öreg Wabblet. Midőn őt lovával hozzád hozták, Old Surehanddal csak négy lépés távolságra a bokrok közt rejtőztem és ismét minden szót hallottam. Most tehát hallottad, honnét tudok mindent, t. i. tőled, magadtól. Korán reggel ti tovább lovagoltatok a ti vesztetekbe, mert biztatok a karókban, melyek a Winnetou műve voltak. Mi azonban ott maradtunk, hogy a fehér lovasokat bevárjuk. Ők el is jöttek és mi figyelmeztettük őket. Mikor ők hallották, hogy ők, ahelyett, hogy titeket üldöznének, ők maguk az üldözöttek, azonnal készek voltak, hogy velünk egyesüljenek Nale-Masiuv ellen. Elrejtőztünk és midőn ő a "Száz fá"-hoz érkezett, körülfogtuk.

- De védelmezte magát?

- Nem.

- Uff! - Neki kellett harcolnia, mert nem gyáva!

- De álnok. - Egy tanácskozásra hivtam, melyre fegyvertelenül kellett megjelenni. Ő eljött, de egy kést elrejtett. Mig vele beszéltem, megragadta, hogy engem leszurjon, ekkor én levertem és foglyul ejtettem. Be kellett látnia, hogy elveszett. Ezenkivül elvettem varázsszerét és azzal fenyegettem, hogy azt elégetem és őt felakasztom és skalpfürtjét elrablom. Ekkor kegyelemért esdekelt és én azt neki megadtam. Harcosaival együtt foglyul esett és megkötöztük.

- Hol van most?

- A fehér lovasok vele a Rio Pecoson átmentek, hol szabadonbocsátják, mert én megajándékoztam őt és harcosait életükkel, de lovaikat és fegyvereiket át kellett adniok.

- Uff!

- Te éppen ugy megadod magadat, mint ő!

- Nem!

- De tőled is elveszem varázsszeredet!

Ekkor kis örömöt kifejező nevetésbe torzult arca és igy válaszolt:

- Nem veheted el.

- Miért?

- Mert nincs velem. - Vupa Umuginak nemcsak egy, de több varázsszere van, de oly okos, hogy a harcban sohasem veszi magához, hol könnyen elvesztheti. Ezt nem kapod meg.

- Mondottam, hogy elveszem tőled és amit Old Shatterhand mond, az mindig igaz, meg fogod látni. Menjünk tovább! Most nekünk már csak veled volt dolgunk, megtöltöttünk sok tömlőt vizzel és utánad lovagoltunk. Te magadat okosnak mondod, de azért oly ostoba voltál, hogy Winnetout idáig követted, anélkül, hogy észrevetted volna, hogy Siba-bigk nincs előtted. Most meg vagytok rekedve a kelepcében, három oldalról a kaktusztól körülvéve és a negyedik oldalon az apacsoktól. Akarsz még harcolni?

- Igen.

- Kisértsd meg! De tudom, hogy ezt nem teszed. Még ha győznétek is, elepednétek, mert nincs vizetek; de a győzelem rátok nézve lehetetlen. Nézz körül! Nincs helyetek, hol kiterjeszkedhettek és ugy be vagytok szoritva, hogy nekünk minden golyónk közületek egyszerre több harcost találna. Nekünk van vizünk, nektek nincs. Mi magunk és lovaink frissek és pihentek vagyunk, ti pedig szomjaztok és állataitok ugy el vannak bágyadva, hogy majd kidőlnek. Gondold ezt meg jól!

- Mi mégis harcolni fogunk!

- Nem. Te vigyázatlan vagy, de nem őrült.

Lehajtotta fejét és hallgatott. Hosszu ideig egy szót sem szólt; ezután tompa hangon kérdezé:

- Mit határoznátok felőlünk, ha megadnók magunkat?

- Megkimélnők élteteket.

- Egyebet nem?

- Nem.

- Lovak és fegyverek nélkül semmik vagyunk; azokat nem adhatjuk ki.

- De azért mégis kiadjátok, ha azt kivánjuk. Ha meghagyjuk élteteket, ez is több kegy, mint elég. Ha ti győznétek, nem volna kegyelem számunkra, hanem mindnyájunknak vértanu halált kellene halnunk.

Mérgesen ökölbe szoritotta kezeit és igy kiáltott föl:

- A gonosz szellem vitt téged a "Kék viz"-hez! Ha ez nem történt volna, tervünk sikerült volna!

- Ez igaz és azért azt gondolom, hogy nem egy gonosz szellem, hanem jó szellem volt, amely engemet a "Kék viz"-hez vezetett. Nincs semmi reményetek, hogy megmeneküljetek. Ha meg nem adjátok magatokat, el vagytok veszve. Ezt be kell látnod!

- Nem, nem látom be!

- Akkor lelked elszállt tőled.

- De még bennem van. Gondolj arra, hogy az indiángyilkos, kit ti Old Wabblenak neveztek, a mi foglyunk.

- Mit tartozik ez ránk?

- Talán semmit?

- Éppen semmit!

- Ő tusz a mi kezeinkben.

- Pshaw!

- És meg kell halnia, ha ti akármelyikünket bántjátok.

- Haljon meg! Ő kezetekbe került, mert engedetlen volt és aki nekem nem engedelmeskedik, az iránt nem érzek részvétet; ő elszakadt tőlem.

- Tehát beleegyezel abba, hogy meghaljon?

- Nem.

- Hiszen éppen most mondád.

- Akkor te engem félreértettél. Én csak ugy értettem, hogy semmi áldozatot nem hozok az ő megmentésére; de ha megölitek, véres bosszut állok érte; erről bizonyos lehetsz. Most már végeztem és semmi mondanivalóm.

Fölkeltem és Winnetou követte példámat. A két commancsa is fölkelt. Apanatschka szemét sajátságos módon irányozta ránk. Ez nem volt sem méreg, sem harag, sem gyülölet; jóindulatnak nevezhetném, jóindulatnak és hódolatnak, ha világosabban kifejezte volna, de ő igyekezett gondolatait és érzelmeit elrejteni. De annál világosabban láttuk, mint forrt Vupa-Umugiban a méreg és gyülölet. Tombolt és küzdött magában, mig végre hirtelen kijelentette:

- És mi is készen vagyunk!

- És nincs több mondanivalótok?

- Most nincs.

- De később?

- Fogok harcosaimmal beszélni.

- Tehát tedd gyorsan és ne mulaszd el a kellő időt. Türelmünk könnyen kifogyhat.

- Pshaw! Még van utja a menekvésnek.

- Nincs egy sem!

- Több utja is van.

- Ha száz is volna, egy sem használhat nektek. Ha másként nem megy a dolog, meggyujtjuk a kaktuszt!

- Uff! - kiáltott föl elrémülve.

- Igen, ezt tennők, ha más eszközünk nem volna, hogy titeket meghajlitsunk.

- Winnetou és Old Shatterhand tüzhalállal gyilkolnak?

- Hagyd az ilyen kérdéseket! Hozzátok mérve, aki tüzhalállal is öl, még jó ember. Tehát beszélj embereiddel és tudasd mielőbb, mit határoztatok!

- Meg fogod tudni.

E szavak után megfordult és Apanatschkával eltávozott, de távolról sem azzal a büszke magatartással, mellyel jött. Mi is visszamentünk embereinkhez, kik kiváncsiak voltak, hogy mit értünk el a két főnökkel folytatott tárgyalás utján.

Természetesen e pillanattól fogva a commancsákat állandóan szemmel tartottuk. Bármily esztelenség lett volna részükről a támadás, mégis számolnunk kellett e lehetőséggel és védekezésre kellett magunkat előkésziteni. Csak a legelsőket láthattuk közülök; ami ezek mögött történt, az rejtve maradt. Elhoztam lovamat és oly sokáig lovagoltam oldalvást, mig nemcsak a csatasor élét, hanem az oldalát is láthattam! Ekkor láttam, hogy legfeljebb harminc commancsa volt ott, ahol mi az összest gyanitottuk; a többiek tovább lovagoltak, mélyen be a kaktuszba. Visszatértem és jelentem Winnetounak.

- Késeikkel akarnak maguknak utat törni a kaktuszon át? - mondta ő.

- Én is e nézeten vagyok. De természetesen nem fog nekik sikerülni.

- Nem. A kiszáradt kaktusz kemény, mint a kavics, ugyhogy a késük beletompul.

- De azért nekünk nem szabad semmi óvintézkedést elmulasztani. Még egyszer előre lovagolok, hogy kikémleljem őket.

- Testvérem ezt teheti, de fölösleges.

- Mehetek én is, Mr. Shatterhand? - kérdezte Parker.

- Én tőlem.

- És én is? - tudakozódott Hawley.

- Igen, de más senki. - Hozzátok el lovaitokat!

Dél felé lovagoltunk egészen addig, hol a kaktuszmező kelet felé egy kanyarodást tesz, melyet követtünk. Egy jó órát ügettünk ebben az irányban és egy homokos öbölbe jutottunk, mely mélyen benyult a kaktuszerdőbe. Ezt követtük utmutatóul, mig a végére értünk. Elővettem távcsövemet és vele kerestem a commancsákat; mint kicsinyke pontokat fedeztem föl, fenn északon. Hogy mit műveltek, azt nem láthattam, de mindenesetre azzal voltak elfoglalva, hogy késeikkel maguknak utat vágjanak ezen a beláthatatlan töviserdőn keresztül, ami puszta lehetetlenség. Visszatértünk, természetesen ugyanazon uton, melyen jöttünk.

Mikor az emlitett homokos öblöt elhagytuk és ismét nyugat felé akartunk bekanyarodni, ugy tetszett nekem, mintha mélyen délen, a Llanon valami mozogna. Látcsövem arra irányoztam és láttam, hogy nem tévedtem, lovasok voltak. Most még nem birtam őket megszámlálni, de bizonyos idő mulva láttam, hogy nyolcan voltak, kik teherhordó lovakat és öszvéreket hoztak magukkal. Északkelet felé lovagoltak, igy tehát a kaktuszmező hátsó részén el kellett lovagolniok, melynek homlokterét a mi apacsaink tartották. Ha ők a commancsákat látták és nekik segitségükre voltak, hogy a kaktuszon át megmeneküljenek. Én ezt bár lehetetlenségnek tartottam, de nagyon sokszor tapasztaltam, hogy egy kis véletlenségből a lehetetlenség lehetséggé válik. Nem volt szabad engednem, hogy ők utjukat folytassák, hanem ugy kellett intézkednem, hogy ők velünk a kaktusz másik oldalán lovagoljanak, egyszersmind most észrevettem, hogy a nyolc lovas közül négy indián volt.

Minő törzshöz tartoztak? Meg kellett tudnom. Tehát addig lovagoltunk dél felé, mig teljesen az ő irányukat értük el és ott vártunk. Ők szintén láttak bennünket, rövid időre megállottak, hogy megbeszéljék a dolgot és azután felénk lovagoltak.

Közöttük csak kettő ötlött szemeinkbe, egy a fehérek és egy a vörösök közül. Ez indiánnak sastoll volt a feje bubján, mi a főnök ismertetőjele. A fehér egy hosszu, sovány ember volt, lehetett ötven-hatvan év közt. Ruházata nagyon fantasztikusan volt egybeállitva, félig polgári, félig katonai és csodálatosképpen hosszu kardot viselt az oldalán. Midőn oly közel jutottak hozzánk, hogy az arcokat is megismerhettem, láttam, hogy a fehér ember arca nem valami bizalomkeltő.

Bizonyos távolságban tartottuk magunkat, a fehér egy hanyag, majdnem leereszkedő modorban legyinté meg a kalapja karimáját és igy szólt:

- Good day, fickók! - Mit csináltok itt ez átkozott pusztaság közepén? He?

- Egy kis sétalovaglást teszünk, - feleltem én.

- Sétalovaglást! Különös élvezet! - Ha nem kellene a Llanon átmennem, élő ember fia ide nem hozott volna. Kik és mik vagytok voltaképpen?

- Fickók!

- Feleljetek a maga módja szerint és ne üzzetek tréfát!

- Ön nevezett minket fickóknak, tehát olyanfélék vagyunk.

- Esztelenség! - Semmi kedvem az ily duzzogásba belemenni. Ha valaki a vad Llanon találkozik valakivel, okvetlenül tudnia kell, hogy ki az!

- Ez helyes.

- Szép! Én önöket találtam, tehát - - -

- Mi önt találtuk, tehát - - -

- Hallja csak, ugy látszik, hogy ön különös szerzet! Én különben nem vagyok oly előzékeny, ma egyszer kivételt akarok tenni. - Ön jól láthatja, hogy tiszt vagyok?

- Lehet.

- Hallott ön valaha a hires Douglasról, akarom mondani Douglas tábornokról?

- Nem.

- Mit? Nem?

- Nem.

- Akkor ön az Egyesült Államok történetében egészen járatlan!

- Ez is lehetséges.

- Ugyanis, e Douglas tábornok én vagyok!

E szavaknál hatalmas pózba vágta magát, amit egy valóságos tábornok aligha tenne.

- Szép! - Örülök, Sir!

- Bull-Runnél harcoltam.

- Becsületére válik.

- Gettysburgnál, Harpers-Ferrynél, a Chattonooga-hegyeknél és hat más csatában. Mindig győztes voltam. Hiszi Ön?

Eközben kardjára ütött, hogy az csak ugy zörgött.

- Miért ne? - feleltem.

- Well! Tanácslom is önnek! - Most a Llanon keresztül lovaglok. E fehérek az én szolgáim és ez indiánok kalauzaim. Vezetőjük Mba^[9], a chickasawok főnöke.

E főnöknek egy kisujja többet ért, mint az egész ugynevezett tábornok. Kérdém tőle:

- A chickasaw-harcosok a hadibárdot kiásták-e egy vörös törzs ellen?

- Nem, - felelte.

- Az apacsok ellen sem és a commancsák ellen sem?

- Nem.

- Akkor Mbára, e békés törzs főnökére nagy meglepetés vár. Ugyanis ott fenn, a kaktuszon tul van Winnetou, az apacsok főnöke sok harcossal, kik Vupa-Umugit, a commancsák főnökét embereivel együtt bekeritették és foglyul akarják ejteni. Akarod ezt magad látni?

- Oda lovagolok! - felelte ő és szemei fölragyogtak.

- Winnetou? - kérdezte a tábornok. - Azt látnom kell.

- Természetesen oda lovagolunk! - És ki ön, Sir?

- Én Winnetouhoz tartozom; Old Shatterhandnak hivnak.

Nagy szemeket meresztett, egészen más tekintettel nézett rám, mint eddig és igy szólt:

- Sokat hallottam önről, Sir. - Örülök, hogy megismertem. Itt a kezem, egy diadalmas tábornok keze!

Én odanyujtám a magamét, igen megelégedve azzal, hogy ők önként velünk lovagolnak. Mba egy szót sem szólt, de láttam rajta, hogy tisztességnek tartja, hogy velünk találkozott. Annál beszédesebb volt Douglas. Minden lehetőt tudni akart az apacsok és commancsák mostani összeütközéséről és én éppen csak annyi fölvilágositást adtam, amennyit adnom kikerülhetetlen volt; mert nem tetszett nekem. Kimondottan szédelgő arca volt. Midőn Old Surehand nevét hallotta, oly feltünően megütközött, hogy föltétlenül valami történhetett közte és a nevezett közt. Föltettem magamban, hogy megfigyelem.

Mikor apacsainkhoz érkeztünk, ezek nem kevéssé csodálkoztak azon, hogy én társaságot hozok, melyet a puszta közepén találtam, kik ily lovaglásra be voltak rendezve, mert a teherhordó lovaik tele viztömlőket szállitottak. Én mondtam a neveket. Winnetou Mbát komoly nyájassággal köszönté, de a tábornokot nagyon tartózkodólag. Old Surehand az utóbbira csodálkozással nézett, bámult e férfi külsőjén, de nyilván éppen nem ismerte. Ellenben az állitólagos tisztnek a szeme majdnem aggodalmas figyelemmel volt ráirányozva és aggodalma csak akkor látszott eloszolni, midőn látta, hogy Old Surehand merőben ismeretlennek tekinti. Ezzel még jobban megszilárdult az a meggyőződésem, hogy ettől az embertől óvakodni kell. A legközelebbi óvatlan pillanatot megragadtam, hogy Surehandtól ezt kérdezzem:

- Ismeri ön ezt az ugynevezett tábornokot, Sir?

- Nem, felelte ő.

- Ön még nem találkozott vele?

- Nem. Ma először látom.

- Gondoljon csak utána, hogy ez valóban igy van-e?

- Nem szükséges gondolkoznom; valóban igy van. De miért kérdezősködik ön tőlem ilyen módon, Sir?

- Mert ugy látszik, hogy önnel bizonyos vonatkozásban volt.

- Miképen?

- Megdöbbent, mikor az ön nevét megneveztem!

- Mindenesetre csalódás!

- Nem; világosan láttam. És előbb ő önt épen aggodalmasan vizsgálgatta.

- Valóban?

- Igen. Világosan lehetett látni, hogy ő feszült kiváncsisággal leste, hogy vajjon ön emlékszik-e reá.

- Hm! Ismerem az ön éles szemét, Mr. Shatterhand; de ebben az esetben csalódik. E Douglashoz nekem semmi közöm.

- De van neki, amint látszik. Tovább fogom őt figyelni.

- Tegye, Sir. Látni fogja, hogy nekem van igazam.

A nap, rettentő hőséget árasztott alá, a dél eljött és elmult anélkül, hogy a commancsáktól válasz érkezett volna. Azután azonban bizonyos mozgást vettünk észre köztük, mely elárulta, hogy ismét teljes számmal együtt voltak. Vupa-Umugi belátta, hogy lehetetlen a kaktuszon át utat törni és visszatért. Nem maradt más hátra, mint egy ujabb tárgyalást kezdeményezni. Valóban nemsokára láttunk jönni egy commancsát, ki messziről kiabálta, hogy a két főnök még egyszer beszélni kiván. Mi igenlő választ adtunk és arra a helyre mentünk, melyen az első tárgyalás lefolyt. De előbb elvittem a nyeregtáskából a varázsszereket, melyeket a "Nyulak völgyé"-ből hoztam magammal. Elrejtem a begombolt vadászkabátom alá, hogy nem lehetett látni.

Alig telepedtünk le, mikor Vupa-Umugi és Apanatschka is jöttek. Elfoglalták előbbi helyeiket velünk szemben és igyekeztek olyan elfogulatlanoknak látszani, amennyire csak lehetett, de nem volt eltitkolható, hogy gondban voltak. Mindazáltal Apanatschka barátságosan nézett ránk; mig az öreg főnök szemében a gyülölet tüze lobogott.

Ez alkalommal kerülte Vupa-Umugi, hogy minket hosszasan megvárasson. Nagyon rövid idő mulva, amint letelepedtek, igy kezdé:

- Old Shatterhand most is ugyanazon nézeten van, mint az előbb?

- Igen, - feleltem én.

- Beszéltem harcosaimmal és azért jöttem, hogy neki javaslatot tegyek.

- Meghallgatom.

- A hadibárdot elássuk és veletek a békepipát elszivjuk.

- Szép! Látom, hogy észbe kapsz. Ez ész arra is megtanithat téged, hogy javaslatodat csak bizonyos föltételek mellett fogadhatjuk el!

- Uff! - Ti föltételeket akartok kikötni?

- Természetesen!

- Ilyenek nincsenek.

- De vannak! - Vagy azt hiszed, hogy mindaz után, ami történt és ami szándékotokban volt, neked csak annyit kell mondanod, hogy nekünk békét ajánlasz, hogy mint győztes fél elvonulhass? Ez oly vakmerő fölfogás, hogy legszivesebben megparancsolnám harcosainknak, hogy a tieidet lőjjék le. Én magam teszem meg ezt, ha még egyszer ily ostobasággal jössz elém. Ügyelj magadra!

Ezt oly emelt és szigoru hangon mondottam, hogy ő szemeit zavartan lesütötte. Ezután sokkal kevésbé bizakodó hangon kérdezte:

- Mit kivántok, hogy elvonulni engedjetek?

- Amit már megmondottam. Mi megadjuk nektek az életet és a szabadságot, de elvesszük lovaitok és puskáitokat. A többi fegyvert megtarthatjátok.

- Ebbe nem tudok belemenni.

- Jó, akkor végeztünk, a harc kezdődhetik.

Olyan mozdulatot tettem, mintha fölkelnék; akkor hirtelen fölkért:

- Állj meg, maradj itt! - Valóban olyan bizonyos vagy és annyira meggyőződött, hogy mi legyőzetünk?

- Teljesen.

- Védekezni fogunk!

- Az nem segit semmit. Mi tudjuk, mi fog történni és te sem csalatkozhatol abban, hogy harc esetén köztetek egy se marad életben!

- De közületek is sokan elesnének!

- Aligha! - Az én csodapuskám elég arra, hogy titeket, mindnyájatokat távoltartsalak. Golyói oly messze hordanak, hogy a tiéitek minket el sem érhetnek.

- Gondolj Old Wabblera, kit magunknál tartunk!

- Gondolok rá!

- Ő lesz az első, ki meghal!

- De nem az utolsó; ti fogjátok követni. Ha vére foly, semmi kegyelemre nem számithattok.

- Uff! - Old Shatterhand azt hiszi, hogy Vupa-Umugival ugy bánhat el, mint Nale-Masiuvval?

- Igen, azt hiszem.

- Nálad volt az ő varázsszere, tehát őt megnyerhetted!

- Nem mondtam neked, hogy a tiédet is elhozom?

- Azt mondtad; de nem kapod meg.

- Pshaw! Semmi sem könnyebb, mint azt elhozni. Tudom, hogy hol hagytad.

- Hol?

- Kaam-kulanoban.

- Uff!

- Sátrad előtt van fölakasztva, melynek közelében áll az a sátor, melybe a fogoly szerecsen van megkötve.

- Uff! - Kitől tudta ezt meg Old Shatterhand?

- Nemcsak megtudtam, hanem saját szemeimmel láttam. Ügyelj, hogy most mit csinálok!

Fölállottam, kihuztam késemet, azzal összekapartam egy csomó napégette száraz kaktuszt; ezután ismét Vupa-Umugihoz fordultam:

- Altschese-tschiből Kaam-kulanoba lovagoltam.

- Uff!

- És onnét három dolgot hoztam magammal.

- Mit?

- A négert - - -

- Ez nem igaz!

- Kedvenc paripádat - - -

- Nem hiszem.

- És varázsszeredet.

- Hazugság - egy nagy hazugság!

- Old Shatterhand nem hazudik. - Nézd!

Felgomboltam vadászkabátomat, kihuztam a varázsszert és a száraz levélhalomra tettem. Mikor a főnök ezt látta, szemei kimeredtek, izmai kidagadtak és láttam, hogy a következő percben fölugrott volna, hogy a varázsszert megragadja, de én gyorsan revolvert rántottam elő és ráirányitottam és igy fenyegettem meg:

- Állj meg, maradj ülve! - Neked biztonságot és szabad visszatérést igértem és szavamat megtartom, de e varázsszer már az enyém és mihelyt te elárulod szándékodat, hogy hozzányulj, lövök.

Erőtlenül hanyatlott alá és nyögve mondta:

- Az én-va-rázsszerem, valóban az én varázsszerem!

- Igen, az és most ismét belátod, hogy Old Shatterhand mindig tudja, mit mond. Én neked szavamat adtam, hogy éppen ugy bánok veled, mint Nale-Masiuvval. Mondd azonnal, megadjátok-e magatokat azon föltételek mellett, melyeket közöltem veled?

- Nem - - azt - - nem tesszük!

- Akkor én a varázsszeredet égetem el; később elveszem skalpfürtödet, azután függeni fogsz. Howgh!

Kivettem egy gyufát a zsebemből, meggyujtottam, a kaktuszhoz tartottam, mely azonnal égni kezdett.

- Megállj! Az én varázsszerem, az én varázsszerem! - orditott a főnök a legnagyobb aggodalomban. - Megadjuk magunkat, megadjuk magunkat!

Minthogy a revolvert még mindig ráirányitva tartottam, nagy izgatottsága mellett sem merte helyét elhagyni. Eloltottam a tüzet és a legkomolyabb hangon kijelentettem, mig egy második gyufát vettem elő:

- Halld, amit most mondok! - A tüzet eloltottam, mert azt igérted, hogy megadod magadat. Nehogy arra gondolj, hogy ez igéretedet ne tartsd meg! A legkisebb vonakodást látva, a tüzet ujra meggyujtom és addig el nem oltom, mig varázsszered el nem égett. E szavaknak olyan érvénye van, mintha az eskü szavával erősitettem volna meg őket!

- Megadjuk magunkat, megadjuk magunkat! - bizonygatá ujból az aggodalom miatt, majdnem reszketve.

- Visszakapom-e varázsszeremet?

- Igen.

- Mikor?

- Abban a pillanatban, mikor titeket szabadon bocsátunk, előbb nem. Addig gondosan megőrizzük, de azonnal elégetjük, mihelyt megkisérlitek kiszabadulni. Én tőled ezt kivánom: Te most mindjárt itt maradsz nálunk, kiszolgáltatod fegyvereidet és meg léssz kötözve. Beleegyezel ebbe?

- Kénytelen vagyok; kénytelen vagyok, mert varázsszerem a te birtokodban van.

- Apanatschka visszatér harcosaitokhoz és közli velük, mit határoztál. Ők ott, ahol most táboroznak, leteszik a fegyvert, otthagyják és egyenkint jönnek majd hozzánk, hogy mint téged, megkötözzünk.

- Ők megteszik; mert a főnökük varázsszere épp oly szent nekik, mint a maguké.

- Jól van! Bizonyosan szomjasok, vizet fognak kapni, azután rendre lovaikat is megitatjuk és ezt a helyet elhagyjuk, hogy oda menjünk, hol több viz van. Ha engedelmeskedtek és jól viselitek magatokat, nem lehetetlen, hogy szigorunk enyhül és nektek vagy legalább néhányatoknak meghagyjuk lovait és fegyvereit. Hallod, hogy irántad jobb vagyok, mint Nale-Masiuv iránt. Beleegyezel?

- Igen. Engednem kell, hogy varázsszeremet és ezzel a lelkemet megmentsem!

- Akkor Apanatschka elmehet. Adok neki egy negyed óra haladékot. Ha commancsa harcosok ezután egyenként, fegyvertelenül előttünk meg nem jelennek, varázsszered el fog égni!

Az ifju főnök felállt, egy lépéssel felém jött és igy szólott:

- Sokat hallottam Old Shatterhandról. Ő a legnagyobb az összes fehérarcuak közt és senki sem bir ellenállani hatalmának és okosságának; ezt ma is tapasztaltuk. Apanatschka ellensége volt, de nagyon örül, hogy megismerhette és mostantól kezdve, ha életben marad, mindig barátja és testvére fog lenni!

- Életben marad? Hiszen az életet neked ajándékoztuk!

Ekkor büszkén kiegyenesedett és igy szólt:

- Apanatschka sem gyermek, sem vénasszony, hanem harcos; ő nem türi el, hogy életének megkegyelmezzenek.

- Mit értesz e szavak alatt? Mi a szándékod? Mit akarsz tenni?

- Azt te nem most, hanem később fogod megtudni.

- Ellenállást fogsz tanusitani?

- Nem. - Én foglyod vagyok, mint a commancsák összes harcosai és sem nem szegülök ellen, sem szökést nem kisértek meg. De Old Shatterhand és Winnetou sohasem mondhatják el rólam, hogy életemet egy másik főnök aggodalmának köszönhetem, mit varázsszerének elvesztése miatt érzett. Apanatschka tudja, mivel tartozik magának és nevének!

Megfordult és büszkén eltávozott.

- Uff! - hangzik a kiáltás Winnetou ajkáról.

Ez az elismerésnek, sőt a bámulatnak volt fölkiáltása. Ha a hallgatag apacs ilyen fölkiáltásra engedé magát ragadtatni, erre nem közönséges alkalom adott okot. Az én szemeimet is elbűvölte, hogy a bátor ifjú harcost kövessék, ki bennem első pillantásra rokonszenvet keltett és mostani magatartásával bebizonyitá, hogy érzület tekintetében messzire kimagaslott társai közt, mert hogy mit szándékozott, azt sejtettem és azt sejtette Winnetou is.

Most felállott Vupa-Umugi is, lassan és fáradtan, mintha őt valami teher nyomná. És az a szemrehányás, melyet magának kellett tennie, hogy ő, a Naüni-commancsák fővezére, kényszeritve lett magát ellenségeinek, kiket meg akart rontani, minden ellenállás nélkül megadni, reá nézve teher és pedig sulyos teher volt, melytől talán egész életében nem fog megszabadulni. Csaknem tántorogva vonult el előttünk, midőn mi visszatértünk embereinkhez, miután a varázsszert magamhoz vettem. Ott engedte magát megkötöztetni és a földre fektetni.

Természetesen Old Surehand volt az első, kivel tárgyalásunk eredményét tudattuk. Akkor a "tábornok" mindjárt lefoglalt, mert hallotta, hogy mit mondtam Old Surahandnak és dicséretével akart elhalmozni, melyet hidegen utasitottam vissza. Ezalatt szemeit sóváran fegyvereimre függeszté, mit én most fájdalom, nem vettem számba, mire később egészen másként emlékeztem vissza, mintsem kellemesen. Ekkor tompitott hangon igy szólott:

- Nagyon érdeklődöm Ön iránt és mindenki iránt, akik Ön mellett vannak, igy Mr. Surehand iránt is. Ez az ő igazi neve?

- Nem hiszem, - feleltem.

- Hogy hivják voltaképpen?

- Nem tudom.

- De ismeri-e ön az ő viszonyait?

- Nem.

- Azt sem, honnét származik?

- Azt sem. Ha mindezt tudni akarja, adok egy jó tanácsot.

- Nos?

- Kérdezze meg őt magát. Ő nekem semmit sem mondott és én nem voltam oly kiváncsi, hogy megtudakoljam.

Ekkor megfordultam és otthagytam a faképnél.

Most vártuk, hogy a commancsák jelentkeznek-e. Az első, aki megjelent, nem vörös volt, hanem fehér, t. i. Old Wabble. Nem gyalog jött, hanem lovon; ezt ő el nem engedte magának. Nálam megállott, leugrott lováról, köszöntve nyujtá elém a kezét és vidáman és elfogulatlanul, mintha semmi szemrehányásra oka nem volna, igy kiáltott:

- Wellcome, Sir! - Kezet kell önnel szoritanom, hogy ön eljött. Nagy gondot okozott nekem, hogy ez ügy mint foly le. Most azonban minden rendben van. Th'is clear!

- Nem, nem éppen oly tiszta a dolog! - feleltem, anélkül, hogy kezét elfogadtam volna. - Önhöz nekem semmi közöm!

- Ugy-e? Ah, miért?

- Mert ön magas kora mellett is ostoba, haszontalan fickó, kitől minden értelmes és meggondolt embernek óvakodnia kell. Takarodjék el szemem elől!

Otthagytam állva, mint előbb a tábornokot, ő ezután Old Surehandhoz, majd Parkerhez és Hawleyhez ment; ezek épugy elfordultak tőle szó nélkül, mint én. Egyedül állott, mig a tábornok járult hozzá.

Most következtek a commancsák egyenként egymásután, mint ahogy kivántam. Ők vagy maguk is rájöttek arra a belátásra, hogy számukra más menedék nincs, vagy Apanatschkának volt rájuk olyan nagy befolyása, hogy az ő előterjesztésével vagy parancsával nem helyezkedtek szembe.

Minden egyest a fegyverek végett megmotoztunk és megkötöztünk. Egy sem volt közöttük, kinél találtunk volna; ők mindent, mi védelmül szolgálhatott, letettek és a lovaknál hagytak. Midőn sorban feküdt százötven merész és lelkiismeretlen indián, kik kivonultak, hogy raboljanak és öljenek és egy ellenfelet se kiméljenek, csak akkor tünt ki világosan, minő veszélyből és minő sorsból menekültünk meg.

Ha azt mondom, hogy a commancsák mind ott feküdtek, egyet mégis ki kell vennem, t. i. Apanatschkát, ki legutoljára jelentkezett és egy intésemre nem lett megkötözve. Mikor az apacsok az utolsó commancsát megkötözték, az ifju főnök hozzám lépett és igy szólott:

- Old Shatterhand engem is megkötöztet?

- Nem, - feleltem. - Veled szivesen teszek kivételt!

- Miért velem?

- Mert bizom benned, mert te nem vagy olyan, mint a többi commancsa, kiknek hinni nem lehet.

- Azt véled, hogy ismersz? - Hiszen ma először láttál!

- Ez igaz; de megismertelek. Arcod és szemeid nem hazudhatnak. Neked szabad lesz fegyvereidet viselni és bilincs nélkül szabadon velünk lovagolni, ha megigéred, hogy nem szököl meg.

Winnetou és Old Surehand mellettem álltak. Apanatschka komoly arcán az öröm napfényes mosolya futott át, de nem válaszolt.

- Meg akarod adni az igéretet? - kérdeztem.

- Nem, - felelte.

- Tehát az a szándékod, hogy elmenekülj?

- Nem.

- Tehát miért vonakodol az általam kivánt igéretet tenni?

- Mert nekem nincs szükségem szökésre, mert vagy halott leszek, vagy szabad, ha Old Shatterhand és Winnetou valóban olyan valódi büszke harcosok, minőknek én tartom őket.

- Eltaláltam, amit gondolsz, - de kérlek, beszélj világosabban.

- Megteszem. - Apanatschka nem gyáva ember, foglyul engedte át magát anélkül, hogy kezét a védelmére fölemelte volna. Vupa-Umugi az ő varázsszere miatt aggodalmában lemondhatott minden védekezésről; de rólam senki sem állithatja, hogy én félek. Én az ő és a mi harcosaink érdekében beleegyeztem, hogy ők megadják magukat, de én elhatároztam, hogy magamnak sem éltemet, sem szabadságomat ajándékul el nem fogadom; amije Apanatschkának van, azt nem kegyelemnek, hanem saját magának akarja köszönni. Én harcolni akarok!

Ezt mi, Winnetou és én eltaláltuk. Ő oly ifju volt, ki iránt csak tiszteletet érezhettünk. Kérdőleg nézett ránk és midőn neki azonnal nem válaszoltunk, hozzátette:

- Ha gyávák hallják az én szavaimat, elutasitanak, de nekem bátor és hires harcosokkal van dolgom, kik megértenek.

- Igen, mi megértünk téged, - feleltem én.

- Adjátok hát beleegyezésteket?

- Igen.

- De gondoljátok meg jól: ez a beleegyezés valószinüleg egyikteknek életébe kerül!

- Azt hiszed, hogy bennünk kevesebb bátorság van, mint benned?

- Nem, de én becsületes akarok lenni és erre akartalak titeket figyelmeztetni.

- Ez bizonyitéka annak, hogy mi Apanatschkában nem csalódtunk. Mondja meg ő, hogy e harcot a szabadságért és életért miként gondolja? Kivel akar megmérkőzni?

- Azzal, kit ő jelöl meg.

- Azt is reád bizzuk.

- Old Shatterhand nagylelkű!

- Nem. Amit én mondok és meghatározok, az teljesen önként értetődik. Mi vagyunk a győztesek és ismerjük egymást pontosan. Nekünk nem kell azt az előnyt igényelni, hogy ellenfeledet mi válasszuk ki, mert mi tudjuk, hogy az feletted fölényben lesz.

- Fölényben? - Apanatschkának eddig még nem volt oly ellensége, ki előtt meghátrált volna.

- Annál jobb. És a küzdelemnek a neme és módja? - Ezt is rád bizzuk. Válassz!

- Én a kést választom. A két ellenfelet balkezeikkel összekötik és a kést a jobb kézbe adják. A harc életre-halálra megy. Old Shatterhand beleegyezik?

- Igen. Kit választol ki magadnak?

- Beleegyeznél, ha téged választanálak?

- Igen.

- És Winnetou?

- Én is, - felelte az apacs.

A commancsa nagyon megelégedett arcot öltött és igy szólt:

- Apanatschka nagyon büszke arra, hogy a nyugat két leghiresebb harcosa kész vele megküzdeni. Gyávának tartanák-e, ha ő ennek dacára egyiküket sem választja?

- Nem, - feleltem. - Neked erre egészen más okod van.

- Köszönöm neked. - Winnetout és Old Shatterhandot legyőzhetetleneknek tartják és ha én nem őket választom, ugy tünhetik föl, mintha nálam hiányozna a bátorság. De ők ketten oly férfiak, kik előttem szentek és érinthetetlenek; ők barátjai az összes vörös és fehér harcosoknak és a vadnyugat minden lakói előtt példányképek, kiket meg nem sérthetek. Ha valamelyikük késem alatt elesnék, az oly veszteség lenne, melyet sem én, sem senki más nem pótolhat. Ez az oka annak, hogy én a Mascalero-apacsoknak sem vörös, sem fehér főnökét nem választom.

- Tehát keress magadnak egy mást!

Szemeit fürkészve irányzá az apacsok összegyült seregére, Old Wabblera, Parkerre és Hawleyre és azután Surehandra tekintett.

- Apanatschka főnök és nem szeretne közönséges harcossal megküzdeni, - mondta azután. - Ki az a fehérarcu, ki itt áll mellettetek?

- Neve Old Surehand, - feleltem.

- Old Surehand? - Róla sokszor hallottam. Ő erős, ügyes és bátor; tehát választhatom-e őt ellenfelemül, anélkül, hogy abba a gyanuba essem, hogy saját előnyömre gondoltam. Elfogadja-e ő e választásomat vagy visszautasitja?

- Elfogadom, - felelte Old Surehand pillanatnyi habozás nélkül.

- De Apanatschka ismétli előbbi szavait, hogy életre-halálra megy a tusa!

- E szavakra semmi szükség sincs. Tudom, hogy ilyesmit nem lehet játéknak tekinteni. Mondja meg Apanatschka, mikor lesz a bajvivás?

- Azt kivánom, hogy azonnal. Old Surehand beleegyezik?

- Igen, - feleltem.

- Egy kérésem van.

- És mi az?

- Eddig minden az én választásom szerint ment, ezért ellenfelemnek előnyt akarok nyujtani.

- Minő előnyt?

- Ő tegye az első szurást. Addig ne érezze az én késemet, mig én az övét nem fogadtam.

Ekkor Old Surehand vágott közbe.

- Azt nem fogadom el! Nem vagyok gyerek, kit valaki kiméljen. Senkié se legyen az első támadás, az első szurás joga. Old Shatterhand megadja a jelt, mikor kezdődjék a párbaj és azután bármelyik kezdje a támadást, amelyik akarja.

- Helyes! - fejeztem én ki beleegyezésemet. - Egyiknek se legyen a másik fölött előnye. Apanatschka menjen és hozza el kését!

Ő természetesen ott tette le fegyverét, hol a többi commancsa fegyvere feküdt, elindult.

- Derék legény! - mondta Old Surehand. - Valóban tiszteletreméltó és megvallom, hogy megszerettem, kár, hogy fájdalmat kér érette!

- Hogyan?

- Ha arra kényszeritene, hogy leszurjam.

- Hm! Oly biztos a dolga felől?

- Gondolom, habár tudom, hogy a véletlen másként üt ki, mint ahogy az ember gondolja.

- Helyes és kérem, hogy ezt ne hagyja figyelmen kivül. Mindenesetre jelentékeny testi ereje van.

- Ami ezt illeti, gondolom, hogy vele megmérkőzöm. Vagy nem?

- Igen; ön izomerejéről hires. De nézzen csak oda. Minden tagja rugékony, ha mozog; mindenesetre rendkivül ügyes.

- Lehet. De mégis gondolom, hogy megmérkőzöm vele. Az ember nem hiába részesült jó torna- és vivógyakorlatokban, magát nem hiába gyakorolta ifjú korától fogva és azután forgott a bloody-grounds (a vérmező) ezer veszélye közt. Őszintén megvallva, azt hiszem, hogy fölényben vagyok felette, ugyhogy föltettem magamban életét kimélni.

- Ami ezt illeti, ön legjobban tudja, mint tartsa magát. Én megvallom őszintén, hogy nagyon fájna, ha elesnék.

- De hát érettem nem érezne fájdalmat? - kérdé mosolyogva.

- E kérdés természetesen fölösleges. Vagy önnek külön kell szerelmi vallomást tenni és önnek egy hosszu és lelkes beszédben kifejteni, hogy ön nélkül élni nem tudok?

- Nem, ez természetesen fölösleges, sir. Én önt szivből szeretem és tudom, hogy ön is szeret. Ha ebben a párbajban valami emberi dolog érne, kérem, hogy ne feledjenek el igen hamar, Mr. Shatterhand. Akarja ön ezt? Adjon rá kezet!

- Itt van, bár nem szorul ily megerősitésre, Mr. Surehand.

- És még van egy kérésem.

- Szóljon! Ha csak tehetem, teljesitem.

- Ha elesném, menjen Jefferson-Citybe a Missouri mellé. Ismeri ön e várost?

- Igen.

- Ott megtalálja a Five-Streeten a Wallace et Comp. bank üzletét. Mondja meg Mr. Wallacenak az ön nevét, mondja el, mint végeztem itt életemet és kérje meg, hogy világositsa föl afelől, hogy mi hajtott engem ujból meg ujból a vad nyugatra!

- Fogja ő ezt velem közölni?

- Igen, ha meghaltam és ön biztositja őt, hogy ön ebben az esetben az én örökösöm. Így mig élek, természetesen senkinek sem fog elárulni semmit.

- És ha ezt megtudtam, akkor mitévő legyek?

- Amit ön akar.

- Jobb szeretném, ha valami határozottabb utmutatást kapnék.

- Ezt nem adhatom, Sir. Az ügy ugyanis olyan szokatlan és ha önnek az lenne a szándéka, hogy nyomomba lépjen, akkor ön előtt nagy fáradalmak és veszélyek állanának.

- Hiszi ön, hogy én ezektől visszariadnék?

- Nem; - ismerem önt. De nem akarom, hogy ön az életét egy oly ügyre föltegye, mely Önre nézve merőben idegen és önnek abban az esetben, ha sikerül végrehajtani, semmi haszna nem lesz.

- Ki kérdezi a hasznot, hogyha egy barátjának szolgálatot tehet!

- Ön nem; ezt jól tudom; de mégis semmit sem kivánok öntől. Beszéltesse el Mr. Wallaceval, hogy miről van szó és tegye azt, amit önnek a szive és az én emlékem parancsol! Többre nem kérem és ezzel ez az ügy el van intézve.

Mig Old Surehand ezeket mondá, Apanatschka visszatért a késsel kezében. Tehát a párbaj megkezdődhetett. Könnyü elképzelni, mily izgalmat idézett ez elő a jelenvoltak közt, mikor hallották, hogy késpárbajt fog vivni életre-halálra Old Surehand és Apanatschka. Az apacsok azonnal kört alkottak körülöttünk és pedig olyképpen, hogy a földön fekvő, megkötözött commancsák is láthatták ezt a látványt.

Old Surehand letette fegyvereit és csak a kését tartá meg, ezután kezét adta Apanatschkának és barátságos hangon igy szólt hozzá:

- Én vagyok a commancsák ifju főnökének ellenfele; ő ezt igy akarta. Életre-halálra megy a tusa, de mielőtt késemet reá emelném, ki akarom neki jelenteni, hogy nagyon örültem, hogy barátja és testvére lehetek. Üssön ki a döntés bármiképen, oly férfiak közt folyik e harc, kik, ha a halál őket el nem választaná, becsülnék és szeretnék egymást.

- Old Surehand, hires a fehérek közt, - felelte Apanatschka; - lelkem vonzódik hozzá és ha ő esnék el, neve mindig élni fog szivemben.

- Remélem. De egyet meg kell állapitani: Ha valamelyikünk a harc folyamán elvesztené a kését, megkaphatja-e ujra?

- Nem. Az az ő hibája, hogy nem tudta szilárdan megtartani; azután csak kezével védheti magát. Howgh!

Kezeik még egymáséban nyugodtak. Midőn most szemközt állva, egymás tekintetébe mélyedtek, hirtelen eszembe jutott, hogy a commancsa arcvonalai a tárgyalás alatt miért tüntek föl nekem oly ismerősöknek; ezek az Old Surehandéival, ha nem is szembeötlő, de azért mégis oly hasonlóságot árultak el, hogy csodálkoztam, hogy ezt azonnal föl nem ismertem... egy egészen sajátságos véletlen, mert ez természetesen csak véletlenség lehetett. Most Winnetou egy szijat huzott elő a zsebéből és igy szólt:

- Testvéreim, adják ide balkezüket, hogy megkötözzem!

A szijat négyszeresen köté a kézcsuklóra, de ugy, hogy bár szilárdan egyesité őket, azért mégis marad egy kis mozgási szabadság. Ezután visszavonultunk, hogy mozdulataiknak tért engedjünk. Kilencszáz szem a legnagyobb feszültséggel volt reájuk irányozva, azonban ők ketten reámtekintettek, kinek a jelt kellett megadnom.

- Most... go on! - mondám.

Tekintetük rólam azonnal egymásra irányult. Ha én Apanatschkával szemben állottam volna, bizonyosan nyugodt és hidegvérü lettem volna; de igy oly gyorsan vert a szivem, hogy azt hittem, hogy dobogását hallom. Old Surehandot nagyon szerettem és a commancsa sorsa rámnézve majdnem közömbös volt. Ki fog közöttük győzni és ki fog elesni!

Egynéhány percig csöndben és mozdulatlanul állottak, jobbkezeiket aláeresztve. Ki emeli föl először a karját az első villámgyors szurásra? Ez a rövid idő nekem egy órának, sőt még hosszabb időnek tetszett. Ekkor... Old Surehand fölemelte karját és a legközelebbi percben a commancsáé oly gyorsasággal mozdult, hogy nem birtuk szemmel kisérni... a két penge összecsörrenve, a két ököl tompa puffanása, mindkét kés a levegőbe repült és a két kar lehanyatlott. Egyik sem sérült meg.

Ez Old Surehandnak mesterfogása volt. Kimélni akarta Apanatschkát, hogy meg ne ölje; karjának fölemelése cselfogás volt, mellyel az ellenfélt szurásra csábitotta.

- Uff, uff, uff, uff! - hangzik a kiáltás az apacsok és commancsák körében.

- Ez semmi. Adjátok vissza a késeket! - kiáltott Old Wabble. - Vérnek kell folyni, vérnek!

A két küzdőfél nem vette le szemét egymásról. Ekkor Apanatschka igy szólott:

- Kivánja Old Surehand, hogy a kést ujra megkapjuk?

- Nem, - felelte ez. - Ez a megbeszélés ellen volna.

- Én arról beszéltem, hogyha egyiknek hull le a kése, de mind a ketten elvesztettük.

- Ez ugyanaz. - Folytassuk ököllel!

- Igen, - folytassuk!

Ismét csendben álltak egy darabig, ekkor a commancsa egy csapást mért ellenfelének a fejére, ugyhogy ropogni látszott és majdnem ugyanazon pillanatban éppen oly ütést kapott; egyik sem ingott meg.

- Uff! - mondá Winnetou tompitott hangon. - Közületek egyik sem Old Shatterhand!

Mindketten belátták, hogy ilyen ökölcsapással nem lehet semmit elérni és gyorsan a toroknak estek. Én voltam már néhány párbajnak tanuja; de olyan birkózást, milyen most következett, sohasem láttam. Azon helyről, hol állottak, egy hüvelyknyire sem mozdultak el, erős, izmos alakjaik, mint oszlopok, mint ércszobrok meredtek a magasba; a két hatalmas lábszár mintha a földbe vert volna gyökeret; a két lebilincselt kéz leereszkedett, a két jobbkezet fölemelték és egymást tarták, mint egy csavarral körülszoritották. Igy álltak mozdulatlanul. Ha egy fényképész a gépét rájuk szegezte volna, a kép a legcsekélyebb ingadozást sem mutatta volna.

Mindkettő arra törekedett, hogy ellenfelének lélegzetét elfojtsa; ez borzasztó, mert merev és teljesen mozdulatlan fojtogatás volt, melynél az volt a döntő, hogy melyik nyak, melyik gége volt erőteljesebben kifejlődve. Old Surehand arca mind vörösebb, vörösebb lett; kezdett megkékülni. A commancsáé sötétebb szinü volt; de lehetett látni, hogy mind sötétebb szint ölt. Ekkor egy szisszenés volt hallható, nem lehetett tudni, hogy melyiktől, egy nyögés, egy kettőzött hörgés; elkezdtek ingadozni, egyszerre mind a ketten; lábaik fölemelkedtek és toporzékoltak a homokban; a lábszárak szétterpeszkedtek, hogy szilárd állást nyerjenek, a merev testek idestova, előre- és hátrahajoltak; fuldoklás következett és azután vége volt; mindketten lebuktak és mint élettelen alakok mereven zuhantak le a homokba. Ott fekve maradtak, anélkül, hogy egymás kezét eleresztették volna.

A sok néző néma csöndben ült; senki nem ejtett ki egyetlen szót, egyetlen felkiáltást, ugy hatott e hangtalan fojtogatás még e vad emberekre is. Én Winnetouval letérdeltem a két bajvivó mellett, hogy megtudjam, mi történt velük. Minden erőnket arra kellett forditanunk, hogy a két görcsösen összefogodzó kezet a vértől aláömlött nyakról elháritsuk; azután mindketten a vadászing alá nyultunk, hogy a szivdobogást kiérezzük.

- Uff! - mondta Winnetou. - Apanatschka még él; még nincs megfojtva!

- Én is érzek egy gyenge szivverést, - feleltem. - Eszméletlen állapotban vannak. Várjuk meg mig magukhoz térnek!

Föloldoztuk kezeiket a szijak alól. Ekkor Old Wabble hozzánk jött és igy szólott:

- Halottak, mindkettő halott?

Nem feleltünk.

- Ha nem haltak meg, csak elájultak, akkor a harc természetesen nem ért véget, hanem a késsel ujra kell kezdeni; th'is clear!

Ekkor Winnetou fölállott, kinyujtá karját és csak ennyit mondott:

- El innen!

Ilyen pillanatokban egészen főnök volt, egészen az az ember, kinek akaratával szemben nem volt ellenállás. Szemeivel, tekintetével, magatartásával szemben nem lehetett megállani. Igy járt az öreg cowboy is, nem mert szólni, megfordult és dörmögve távozott.

Egy idő mulva a két eszméletlen bajvivó kezdett mozdulni és pedig mindketten kezeikkel a nyakukhoz kaptak. Előbb Old Surehand nyitá föl szemeit; mereven nézett ránk mintegy magánkivül; azután eszmélni kezdett és támolyogva fölállt.

- Ez... ez... ez volt... - dadogta.

Karon fogtam, hogy el ne essék és igy szóltam:

- Borzasztó egy fojtogatás! - Nemde?

- I... i... igen, - hörögte. - Torkom még... zárva!

- Hát ne beszéljen még! Tud-e biztosan megállani?

Mély, mély lélegzetet vett, erős erőfeszitést tett, hogy gyengeségét legyőzze és igy felelt:

- Igen; tudok. Mi van... Apanatschkával? Él-e... él-e még?

- Igen; mindjárt magához tér. Látja, hogy már fölnyitá a szemeit!

A commancsának is segédkezni kellett; éppugy szédelgett, mint fehér ellenfele; jókora idő telt bele, mig mind a ketten urai lettek érzékeiknek és tagjaiknak. Mikor ez beállott, Apanatschka kérdezé tőlem:

- Ki győzött?

- Egyik sem, - feleltem.

- Ki bukott el előbb?

- Egyik sem; egyszerre zuhantatok alá.

- Akkor ujra kell kezdenünk. Adjátok vissza késeinket és kötözzetek össze!

Elindult, hogy kését elhozza onnét, ahová dobta; én azonban karjánál fogva visszatartottam és határozott hangon kinyilatkoztatám:

- Megállj! A párbaj véget ért és ujra nem kezdődhetik, egymással végeztetek!

- Nem!

- Igen!

- Egyik sem halott közülünk.

- Ki volt-e kötve, hogy egyikőtöknek okvetlenül meg kell halnia?

- Nem; de egyiknek győznie kell!

- Vedd ugy a dolgot, amint akarod! Vagy mindketten legyőzöttek vagy győztesek vagytok. Mindenesetre te életed kockáztattad és igy bebizonyitottad, hogy te nem engeded, hogy szabadságodat neked ajándékozzák.

- Uff! - Valóban ez a te nézeted?

- Igen.

- És mit gondol Winnetou?

- Éppen azt, mit testvérem Old Shatterhand, - felelte az apacs. - Apanatschka, Naünik ifju vezére nem küzdelem nélkül esett kezünkbe.

- Ezt fogják a többiek is mondani mindannyian?

- Ha Winnetou ezt mondja, ez elég. Egy apacs harcosnak sem lesz más véleménye, mint nekem!

- Igy tehát most magamnak kell elhatároznom. Én most a ti foglyotok vagyok, anélkül, hogy magamnak szemrehányást tehetnék. Itt van két kezem; kössetek meg éppen ugy, mint a többi commancsa harcost.

Winnetoura néztem. Egy tekintete elég volt arra, hogy tudjam, mit gondol; tehát Apanatschka felém kinyujtott kezeit visszautasitottam és igy szóltam:

- Már előbb megmondtam neked, hogy téged nem kötözünk meg, hanem még fegyvereidet is visszaadjuk, ha megigéred, hogy nem menekülsz el. Megadod ez igéreted nekünk?

- Megadom!

- Akkor hozd el fegyveredet és lovadat!

Már éppen meg akart fordulni és elindulni, de nem tette, hanem igy szólt:

- Még fegyvereimet is visszakapom? Ha most titeket rászednélek és szavamat nem tartanám, hanem megkisérteném harcosainkat kiszabaditani?

- Azt te nem teszed, te nem vagy csaló.

- Uff! - Old Shatterhand és Winnetou látni fogják, hogy Apanatschka megérdemli azt a bizalmat, melyet beléje helyeztek.

- Nekünk ezt nem kell meglátni. Bizalmunk irántad még sokkal nagyobb, mint gondolod. Halld, mit mondok neked!

- Mit?

- Vedd fegyveredet és mindenedet, ülj lóra és lovagolj el!

- Ellovagoljak? - kérdezte elcsodálkozva.

- Igen.

- Hova?

- Ahova akarsz.

- Ahová akarok? - Azt nem tehetem, azt nem szabad tennem.

- Miért nem?

- Mert foglyotok vagyok.

- Tévedsz. Te szabad vagy.

- Szabad...?! - ismételte e szót.

- Igen. Nekünk nincs semmi mondani és parancsolni valónk; te önmagad ura vagy és azt tehetsz, amit akarsz.

- De..., de..., de miért? - kérdezte, mialatt egy pár lépést meghátrált és tágra nyilt szemekkel nézett ránk.

- Mert tudjuk, hogy te álnokság és csalárdság nélkül vagy és mert mi minden becsületes és jó embernek barátai és testvérei vagyunk.

- De ha én más vagyok, mint ti gondoljátok?

- Te nem vagy más.

- Ha ellovagolok és harcosokat hozok, hogy foglyaitokat kiszabaditsam?

- Azt senki meg nem teheti. Foglyaink biztonságban vannak. Honnét kapnál ilyen harcosokat? Honnét vizet? És ha ez neked mind lehetséges volna, te sem kezedet, sem lábadat nem mozditanád Vupa-Umugi megszabaditására, mert te részt vettél abban a tárgyalásban, mely őt kezünkbe szolgáltatta. Te beleegyezésedet adtad és azt vissza nem veszed azért, mert szabadságodat visszanyerted.

Akkor az arca az örömtől és elragadtatástól mélyen elpirult és megindult szivvel tette e határozott nyilatkozatot:

- Old Shatterhand és Winnetou, hallják meg, amit Apanatschka, a commancsák főnöke mond most nektek! Büszke vagyok arra, hogy oly hires emberek biznak bennem és hisznek nekem és soha életemben el nem feledem, hogy ti engem minden álnokság és hamisság nélkül való embernek tartotok. Szabad vagyok és mehetek, ahová akarok; de nálatok maradok és ahelyett, hogy hátatok mögött a ti foglyaitokkal titokban közlekedjem, sokkal inkább éberen fogok rájuk ügyelni és arról gondoskodni, hogy közülök egy se szökjék meg. Ezt fogom tenni, habár az én törzsömhöz tartoznak.

- Erről meg vagyunk győződve és most veled leülünk, hogy veled a barátság és testvériség pipáját elszivjuk.

- Ezt... ezt... akarjátok tenni?

- Igen. Vagy talán te erre nem vagy hajlandó?

- Uff, uff! Nem hajlandó! Világszerte, ahol csak vörös emberek vannak, egy derék harcos sem található, ki ne tartaná élete legnagyobb kitüntetésének veletek a kalumet-et elszivhatni.

- De mit fog hozzá mondani Vupa-Umugi és mit fognak a többi foglyok mondani?

- Vupa-Umugi? Nem vagyok én éppugy főnök, mint ő? Meg kell-e kérdenem a közönséges harcosoktól, hogy mit szabad tennem vagy mit nem szabad? Kinek van köztük joga nekem parancsot adni vagy tőlem valamit számonkérni? Még Kolakekhot sem kérdezem meg.

Kolakekho annyit jelent: "atyám".

- Atyádat? - Ő itt van?

- Igen.

- Hol?

- Ott hever Vupa-Umugi mellett.

- Ah! Öltözete és haja bubja elárulják, hogy a commancsák varázslója.

- Ő az.

- Van felesége?

- Igen, az én anyám!

- Te barátom és testvérem fogsz lenni és ne csodálkozz, ha anyád után kérdezősködöm. Nálunk, keresztyéneknél az a szokás, hogy ha egy fiuval beszélnek, arra is gondolnak, ki őt szive alatt hordozta. Jól van-e az anyád?

- Teste egészséges, de lelke már nincs nála, a nagy Manitouhoz ment el.

Ezzel az akarta mondani, hogy anyja őrült. Ez volt az az asszony, akivel Kaam-kulanoban beszéltem. Szerettem volna felőle többet hallani, de feltünés nélkül e tárgyról többet nem beszélhettem. De nem is lett volna erre időm, mert észak felől egy csapat lovast láttunk jönni, kik teherhordó lovakat hoztak magukkal; ezek voltak az első apacsok, kik vizet hoztak. Igy hát az összeköttetés az oázissal szerencsésen helyre volt állitva és mostantól kezdve szakadatlan vizküldésre számithattunk.

Bár mi is szomjasok voltunk, de a foglyok természetesen nálunk szomjasabbak voltak és ezért először őket kellett kielégiteni. A tömlők tartalma nem volt ugyan valami sok; de mivel a mi váltó-állomásaink szünet nélkül működtek, lassan-lassan további küldemények érkeztek, melyekkel végre a lovakat is legalább annyira ki lehetett elégiteni, hogy abba az állapotba jutottak, hogy e visszatérő utat kibirhatták.

A vizosztás után ment véghez a kalumet-szertartás, mellyel Apanatschka velünk örök barátsággal lett egybekötve és nekem az a szilárd meggyőződésem volt, hogy ő nem fog ugy tenni, mint Siba-bigk, ki egyszer hűtlen lett.

Visszatérő utunknak természetesen az oázisba kellett vezetnie, már csak a viz végett is, melyre a sok embernek és lónak szüksége volt. Jóllakásig való itatásról nem lehetett szó, kivált az állatoknál és ez arra kényszeritett bennünket, hogy a visszatérést mielőbb megkezdjük; ezért elhatároztuk, hogy este és éjjel lovagolunk, mi annál előnyösebb volt, mert igy a nappal lomhasztó hevét kikerültük.

A commancsák fegyvereit szétosztottuk az apacsok közt, ezután a foglyokat lovaikra ültettük; de fájdalom, a fáradság miatt a lovaglás igen nehezen ment. De időnként váltó-állomásokon annyi vizet kaptunk e szegény állatok számára, hogy egészen az oázisig kibirták.

Természetesen minden egyes őrség, mihelyt elértük, hozzánk csatlakozott és minden karót, amelyhez eljutottunk, kihuztuk a földből és magunkkal vittük; mert ha ott hagytuk volna beszúrva, valószinüen mások számára lettek volna utmutatók Bloody-Foxhoz, miket kerülnünk kellett.

A "tábornok" az ő fehér és vörös kiséretével hozzánk csatlakozott, mit nem gátolhattunk meg, habár jelenléte éppen nem volt kedves dolog. Ami a foglyok őrzését utközben illeti, ez nem volt nehéz, mert azt a rendszabályt alkalmaztuk, hogy egy commancsa két apacs között lovagolt; a két rész számaránya ezt lehetővé tette.

Éjjeli lovaglásunk jól ment végbe, mely csak akkor szakadt meg rövid időre, midőn a szembejövő állomásokhoz értünk, melyek vizet hoztak; akkor megállottunk, hogy a vizet azonnal szétosszuk.

Már akkor mindjárt, mikor az őrült asszonnyal találkoztam Kaam-kulanoban, föltettem magamban, hogy, ha férje kezünkbe kerül, fel nem tünő módon kisérletet teszek, hogy felőle megtudjak valamit. Most, mivel ő kezünkben volt, e szándékomat végrehajthattam. Lovamat utközben melléje irányoztam és ezt kérdeztem tőle:

- Vörös testvérem a Naünik varázslója?

- Igen, - felelte bosszusan.

- Minden vörös ember, mielőtt hadivállalatba kezd, meg szokta kérdezni a varázslatot. - Önök megkérdezték?

- Meg.

- Mit mondott a varázslat?

- Azt, hogy győzni fogunk.

- Akkor hazudott.

- A varázslat sohasem hazudik, mert általa a nagy Manitou szól hozzánk. De a varázslat a legnagyobb szerencsét is jósolhatja, de ha a harcosok, mint ez most történt, hibát hibára követnek el, a szerencse szerencsétlenséggé változik.

- Testvérem született Naüni?

- Igen.

- Hallom, hogy atyja az ifjú főnöknek Apanatschkának.

- Apanatschka az én fiam.

- Van még más fiad is?

- Nincs.

- Vagy leányod?

- Nincs.

- A te wigwamod osztályosa él-e még?

- Él.

- Szabad tudnom, mi a neve?

Ezen megütközött és vonakodott egy darabig és azután igy felelt:

- Old Shatterhand hires főnök. A főnökök szoktak-e más emberek feleségével törődni?

- Miért ne?

- A fehérarcuak másként gondolkodhatnak, de egy vörös harcoshoz vagy éppen főnökhöz nem illik idegen nőkkel foglalkozni.

E visszautasitó válasz természetesen el nem riasztott és tovább folytattam a puhatolódzást:

- Én nem vagyok vörös, hanem fehér harcos és Apanatschkával a testvérség pipáját szivtam. Tudod ezt?

- Láttam, - dörmögte. - Apanatschka jobb dolgot művelhetett volna, mint ezt.

- Ez nem tetszett neked?

- Nem.

- Ő egészen másként gondolkodik erről, mint te és mivel ő testvérem lett, természetesen részvétet érzek mindenki iránt, kik hozzá közelállanak, tehát irántad, az ő atyja iránt és azon nő iránt, kit ő anyjának nevez. Tehát nem tarthatod különös dolognak, ha én szivesen szeretném tudni a nevét!

- Tőlem ezt nem tudod meg.

- Miért nem?

- Ezt nem mondom meg. Howgh!

E szó azt jelenti, hogy valóban semmi választ nem kapok. Valóban csak indián szokás volt egy idegen asszony nevét nem venni ajkára vagy más oka volt, amiért tébolyodott nejéről hallgatott? Nekem is hát hallgatnom kell? - Nem! Oly élesen megfigyeltem arcát, amennyire a holdfényt megengedte és lassu hangnyomatékkal mondám:

- Te tibo-taka vagy?

A nyeregben felugrott, mintha darázs csipte volna meg, de nem mondott semmit.

- És ő tibo-wete?

Nem szólott semmit, csak arcát felém forditá, melyen feszült figyelem kifejezése volt.

- Ismerted az én Wawa Derrickemet? - folytattam. Ez volt az a kérdés, amelyet az asszony akkor hozzám intézett.

- Uff! - kiáltott föl.

- Ez az én "myrthe wreath"^[10]-em, - folytatám az ő akkori szavaival.

- Uff, uff! - ismételte ő, mialatt szemei lángoltak. - Miféle kérdések ezek?

- Te épp oly jól ismered, mint én.

- Hol hallottad azokat?

- Pschaw!

- Kitől?

- Pschaw!

- Miért nem válaszolsz?

- Mert nem akarok.

- Fél Old Shatterhand nekem fölvilágositást adni?

- Ne beszélj oly ostobaságot!

- Nem ostobaság. - Fölvilágositást kell követelnem!

- Mennyiben?

- Feleltél-e nekem, mikor előbb a te Squanod (feleséged) után tudakozódtam?

- Ez a squan hozzám tartozik és nem hozzád; én róla beszélhetek vagy hallgathatok, tetszésem szerint!

- Tehát ne is kivánd, hogy mások beszéljenek! Ha félelemről vagy aggodalomról beszélsz, akkor éppen te vagy az, kinek oka van a tartózkodásra, hogy fölvilágositást adj!

- De tudni akarom, hogy ki mondta e csodálatos szavakat!

- Nem tudod meg.

- Talán Apanatschkától hallottad?

- Nem.

- Hát kitől?

- Pschaw!

Ekkor felindulva igy szólt:

- Ha nem lennék fogoly és megkötözve, akkor kényszeritenélek, hogy velem szóba állj!

- Pschaw! Te és engem kényszeriteni! Egy öreg kuruzsló, ki törzsével asszonyait és gyermekeit a maga hókuszpókuszával és komédiájával csaknem háromszáz harcost romlásba vezet, Old Shatterhandot kényszeriteni akarja! Ha te nem éppen az én foglyom volnál, aki iránt részvétet kell tanusitanom, egészen másként beszélnék veled.

- Gunyolsz? - Az én varázslatomat komédiának nevezed? Óvakodj tőlem!

- Pschaw!

- És óvakodj attól, hogy e szavakat, melyeket most hallottál, tovább add!

- Bizonyára azért, mert ez rád nézve veszélyes lehet?

- Gunyolj hát! - Eljön az idő, amikor a te gunyod panaszra és siralomra válik.

E szavakat valósággal sziszegte a fogai között. E felindulással elárulta, hogy az, amit nejéről hallottam, nagy jelentőséggel bir vagy talán igen fontos volt.

- Nyomorult féreg, hogy mersz fenyegetni! - feleltem. - Csak akarnom kell és kezeimmel szétmorzsollak! De csak lovagolj tovább! - Később majd megmondom, mióta vagy te tibo-taka!

Lovamat megállitottam és hagytam, hogy a menet elvonuljon előttem. Eközben ketten utólértek, kik valami alkalmi beszédbe mélyedten lovagoltak egymás mellett, t. i. Old Wabble és a "tábornok". Mikor az öreg cowboy meglátott, lovát az enyém mellé irányozva, igy szólott:

- Most is ugy haragszik rám, mint délután vagy meggondolta magát, Sir?

- Éppen ugy érzek.

- Mit?

- Hogy ön egy öreg, könnyelmü fickó, kit nem akarok többé megtürni magam mellett.

- Megtürni? All devils! - Ezt még nem mondta nekem senki! Tudja ön, mit jelent e szó türni?

- Igen.

- Ön tehát maga mellett tartott, habár nem voltam rá érdemes!

- Ilyenformán.

- Ez sok, Sir, nagyon sok! - Nem szabad elfelejtenie, hogy kicsoda és micsoda voltam!

- A cowboyok királya, pschaw!

- Hát ez talán semmi?

- Legalább nem sok, kivált, még ha valaki erre olyan sokat ad. Mióta ön velem van, ön semmi, de semmi egyebet nem csinált, mint ostobaságot. Ismételten figyelmeztettem önt, nem használt semmit. Már a "Száz fá"-nál megmondtam önnek, hogy egy ujabb ostobaság elválaszt egymástól; mindamellett ön már a legközelebbi negyedórában egy minden előzőnél nagyobb ostobaságot követett el. Tehát megtartom szavamat. Jövőre lőjje bakjait, ahol és akikkel akarja, de nálam és velem többé nem. Elválunk egymástól!

- Zoundr! - Ezt komolyan mondja?

- Eszemágában sincs önnel tréfálni!

- De mikor Vupa-Umugit ki akartam kémlelni, egészen jó szándékkal tettem.

- Milyen volt az ön szándéka, nekem mindegy. Ön nem engedelmeskedett nekem.

- Nem engedelmeskedtem? Abban a viszonyban álltunk-e egymással, hogy az egyiknek parancsolni, a másiknak engedelmeskedni kellett?

- Igen.

- Erről szót sem akarok hallani! Ön maga mondá ismételten, hogy nekünk mindnyájunknak egyenlő jogaink vannak.

- Ez igaz. De ha a dolog ugy áll, hogy egy tervet közösen kell végrehajtanunk, senkinek sem szabad a terv ellen cselekedni.

- Ez lehet; de ön nem volt a mi parancsnokunk és nem volt joga a közös cselekvésből kizárni.

- Ez oly nézet, melyre nem kellene válaszolnom; de mégis megteszem, mert különben ön minden ostobasága mellett azon csodálkoznék, hogy milyen okosan cselekedett. Nem adta-e át Winnetou énnekem az apacsok fölött való parancsolást?

- Igen.

- Tehát én voltam a vezér?

- Igen.

- Tehát jogom volt parancsolni?

- Az apacsoknak igen, de nekem nem!

- Milyen esztelenség! Ön velünk volt és éppen ugy kellett engedelmeskednie, mint nekik!

- Nem!

- De mondja csak, nincs-e önnek semmi meggondolása? Mi lenne, ha mindenki kénye-kedve szerint cselekednék és pedig oly körülmények közt, amikor az életről van szó. Egyébiránt én önt nem akartam magamhoz venni, de ön szép szóval kért engemet.

- Hm!

- És én csak akkor egyeztem bele, midőn ön megigérte, hogy mindent akaratom szerint tesz. Ezzel ön elismerte, hogy én vagyok az, kinek akarata kellett, hogy érvényesüljön.

- Ezt most mondja ön. Ön elferditi a dolgot!

- Well! - Belátom, hogy minden szó fölösleges. Ha valaki hibáját beismeri, azzal még lehet beszélni, de aki azt szépiti és pedig olymódon, mint ön mostan, azon nem lehet segiteni.

- Kivántam én az Ön segitségét?

- Nem volt-e arra szüksége?

- Többé nincs.

- Jó. Végeztünk.

- Igen. Végeztünk. Örökre?

- Igen.

- Ez azt jelenti, hogy önnek hozzám semmi köze?

- Igen.

- Well! Isten önnel!

Ő ellovagolt, de még egyszer visszafordult, meghajtá magát a lován és igy szólt:

- Tudja ön, miért vett bucsut?

- Természetesen!

- Én is tudom. Nem azért, amit ön az én ostobaságomnak nevez, hanem egészen másért.

- Mi?

- Még ön kérdi? - Én beláttam az ön lelkébe. Én azért nem vagyok az ön kedvére való ember, mert nem akartam imádkozó testvérei közé tartozni, ön akart az én pásztorom és nekem kellett az ön juhocskájának lenni. Ezt én nem tettem és azért rontott nekem. Ismeri nézetemet a vallás és a kegyesség felől. A legkegyesebbek a legrosszabbak. Old Wabble nem juhocska, ki az ön legelőjén legel. Ha ön bárányt keres, keressen máshol, tőlem akár egy egész nyájat. Az ilyen juhok számára ön a legalkalmasabb pásztor; a cowboyok királya nem hagyja magát sem öntől legeltetni, sem öntől megnyiratni. Ez utolsó szavam önhöz!

Most ellovagolt. Ha már előbb végeztem vele, most ő is végzett velem. És mégis sajnáltam.

Winnetouhoz és Old Surehandhoz csatlakoztam, kik a menet legvégén lovagoltak. Apanatschka egészen külön tartá magát, majd itt, majd ott volt és ugy látszott, hogy magát inkább a commancsák felügyelőjének, mintsem főnökének tekinti. Reggel felé hozzánk jött, magához intett és midőn egy kissé hátramaradtunk, hogy senki sem hallgathatott ránk, igy szólott:

- A varázslóhoz lovagoltam, aki az én atyám. Old Shatterhand beszélt vele.

- Elmesélte?

- Elmondta. Neje után kérdezősködtél?

- Igen.

- Emiatt nagyon dühös volt.

- Erről nem tehetek.

- Te tudtad, hogy őt neje tibo-taka-nak és magát pedig tibo-wete-nek hivja?

- Magát teljesebben tibo-wete-elen-nek hivja.

- Te Wawa-Derrickről és a myrha-wheath-ről is tudtál. A varázsló ezért egészen magánkivül volt.

- Miért? - Erről senkinek sem szabad tudni?

- Nem.

- De te is tudod.

- Én nem vagyok fehér, hanem indián.

- Ah, hát csak a fehéreknek nem szabad tudniok?

- Igen.

- Miért?

- Mert a szavak varázslatosak. Ezek a varázslás titkaihoz tartoznak.

- Valóban?

- Igen.

- Tudod jelentésüket?

- Nem.

- És mégis a varázsló fia vagy?

- Ő velem sem közli titkait. Kérdezte, honnét tudhatod e szavakat; nem tudtam neki fölvilágositást adni, de azt mondottam, hogy te Kaam-Kulanoban voltál és onnét hoztad el a főnök varázsszerét. Talán láttad ott anyámat?

- Mindenesetre!

- És beszéltél vele?

- Igen.

- Ő mondta neked e szavakat?

- Igen.

- Uff! Ezt a varázslónak nem szabad tudnia!

- Miért nem?

- Mert különben elveri anyámat.

- Ah!

- Igen, ő rosszul bánik vele. Egy derék harcos büszkébb annál, mintsem nejét bántalmazza, de ő veri nejét, valahányszor e szókat hallja tőle. Tehát neki nem szabad megmondanod, hogy azokat tőle hallottad.

- De kitől mástól kellett nekem azokat hallani?

- Valamelyik harcosunktól, ki neked elárulta. Minden harcos ismeri e szavakat, melyeket oly sokszor hallott!

- Hm! Különös - mondtam és gondolkodva. - Te a testvérség pipáját elszivtad velem. Hiszed-e, hogy irántad jóindulattal vagyok?

- Igen.

- Akarsz-e velem szemben őszinte, igen őszinte lenni?

- Akarok.

- Szereted-e atyádat, a varázslót?

- Nem.

- De anyádat, az ő nejét szereted?

- Igen!

- Szereti ő anyádat?

- Nem tudom. Ő menekül előle, mert lelke eltávozott.

- Még láttad a lelkét magánál?

- Nem. Mikor még kis gyerek voltam, már elveszte lelkét.

- A varázsló Naüni-é?

- Nem.

- Ah, akkor ő engem megcsalt.

- Azt mondta, hogy Naüni?

- Azt.

- Nem igaz, mert ő a Naünikhez más törzstől jött át.

- Melyiktől?

- Nem tudom; ő ezt nem mondja meg senkinek.

- Érintkezik ő fehér emberekkel?

- Csak ha a véletlen ugy hozza magával.

- Vannak-e köztük barátai?

- Nincsenek.

- Figyelj arra, amit most kérdezek! - Talán kerüli a fehér arcuakat?

- Igen.

- Ugy értem, hogy ő jobban kerüli a velük való találkozást, mint más vörösek?

- Hogy jobban-e, nem tudom.

- Gondolj csak utána!

- Különös gondot nem okoznak neki.

- Ugy! Az ellenkezőt hittem volna.

- Miért?

- Mert valami gyanum van vele szemben.

- Minő gyanud?

- Te fia vagy és kérlek, hogy még hallgathassak erről. Talán eljön az idő, midőn megmondom neked.

- Legyen ugy, amint Old Shatterhand akarja! De szabad-e nekem egyet kérni?

- Tedd azt!

- Nem mondta-e anyám, hogy az ő szavairól hallgass?

- Mindenesetre mondta.

- S te mégis atyámnak erről beszéltél!

- Mert föltettem, hogy ő e szavakat ismeri. Másnak el nem árultam volna.

- Hát hallgass mostantól kezdve mások előtt. Ezek a varázslás titkaihoz tartoznak.

- Hm! Én bár beszélem a ti nyelveteket, de neked jobban kell azt ismerned, mint nekem. Hogy mit jelent taka és webe, azt tudom, de mit értenek tibo szó alatt?

- Azt nem mondhatom meg.

- Ez a szó valóban ismeretlen előtted?

- Sokszor hallottam anyámtól, de nem tudom, mit jelent.

- És elen?

- Azt sem tudom.

- Különös! A vöröseknek egy nyelve sincs, melyben e szavak előfordulnak, de azt okvetlenül meg szeretném tudni, hogy mit jelentenek.

- Be akarsz hatolni a varázslás titkaiba?

- Igen, ha ugyan az varázslás, amit nem hiszek.

Fejét rázta és igy szólott:

- Nem tudom, hogy Old Shatterhand lelke miért foglalkozik ennyire atyámmal és anyámmal, de figyelmeztetem, hogy a varázslótól óvakodjék, mert ez nem szereti, ha vele foglalkoznak. Ő minden művészetben és varázslatban jártas és minden ellenségét meg birja távolból is rontani, anélkül, hogy őket látnia vagy hallania kellene.

- Pschaw!

- Nem hiszed?

- Nem.

- Ha én mondom, elhiheted. Óvakodj tőle és szivleld meg az én kérésemet, hogy e szókat senkinek se mondd el.

- Én e kivánságodat teljesitem. Most csak azt mondd meg, a chikasaw harcosokkal békében éltek-e?

- Igen.

- Tudod-e, hogy hol vannak legelőik?

- Fenn a Red-Rivernél.

- Ez igen hosszu. Nem tudnál közelebbről megjelölni?

- Ott, ahol a Peace-folyó beleszalad a Red-Riverbe.

- Azt hiszem, hogy kicsiny törzs.

- Csak néhányszáz harcosuk van és egyetlen főnökük.

- Ez Mba, ki most nálunk van?

- Igen.

- Miféle ember ez?

- Olyan férfi, mint a többi harcos, sem nagyobb, sem kisebb.

- Azt érted ez alatt, hogy bár bátor, de nem nagyon hires?

- Igen.

- Én másként értettem kérdésemet; én a jellemére gondoltam.

- Békés ember, min nem csodálkozhatol, mivel oly kevés harcosa van. Soha semmi rablást vagy gyilkosságot, vagy árulást róla nem hallottam.

- Ezt a benyomást tette rám is. Ismered őt személyesen? Láttad már valaha?

- Nem.

- Beszélj most egyszer vele! Szeretném tudni, hogy ki a tábornok, mit művel, mit akar és mint találkozott Mbával?

- Megteszem.

- De tudd meg ugy, hogy ne tünjék föl, neki nem szabad arra gondolni, hogy mi tudni akarjuk.

- Ugy fogok vele beszélni, hogy nekem ezt el fogja beszélni anélkül, hogy kérdeznem kellene.

Ellovagolt és már egy félóra mulva ismét visszatért hozzám.

- Nos, megtudott-e valamit? - kérdeztem.

- Igen. Hogy ki a tábornok és mi a foglalkozása, azt Mba nem tudja. Őt és három fehérarcut lenn a Wild Cherrynél találta és megigérte nekik, hogy a Llano estacadon keresztül Peace-River felé elvezeti, hol ők a chickasawoknál kipihennék a pusztai lovaglást és azután tovább mennének.

- Hova?

- Azt nem tudom, mert maga sem tudta megmondani. Ő nekem ezt elbeszélte anélkül, hogy utána tudakozódtam volna.

- Természetesen a tábornok neki jutalmat igért?

- Három puskát, golyót és puskaport.

- Többet nem tudtál meg?

- Nem. Nem akartam kérdezni, mert ez neki talán feltünt volna.

- Ezt nagyon helyesen tetted.

- Old Shatterhand testvérnek van valami oka arra, hogy a tábornok után tudakozódjék?

- Tulajdonképpen nincs; de nem tetszik nekem. És ha oly emberek vannak mellettem, kikben nem bizom, mindig szoktam magamat tájékoztatni viszonyaik és szándékaik felől. Ebből már gyakran volt hasznom. Neked is csak tanácsolhatom, hogy te is mindig ugyanazt tedd.

Ez mindenesetre ugy volt, hogy ez elvemnek némi előnyt köszönhettem. Ez az ugynevezett tábornok semmit sem tartozott rám; egészen közömbös lehetett, hogy honnét jött és hova ment; de gazemberarca lehetetlenné tette, hogy közönyös legyek iránta és ezért szereztem meg e látszólag fölösleges és céltalan tájékoztatást felőle. Hogy mily helyesen tettem, az nemsokára kiviláglott.

Reggeli szürkület jött és néhány perc alatt egészen világos lett. Én Winnetouval lovagoltam. Előttünk lovagolt Old Surehand Apanatschkával. Éppen fölkelt a nap és fényét e két lovasra vetette.

- Uff! - mondta Winnetou félhalkan; egy kézmozdulattal figyelmemet e két lovasra irányzá.

Nem kellett kérdeznem, mit akar; azonnal beláttam: e hasonlóság közöttük! Az egyformaság alakjukban, ülésükben, tartásukban, mozgásukban. Az ember azt mondhatná, hogy testvérek.

Kevés idő mulva ismét apacsok jöttek velünk szembe vizzel; ők bejárták az utolsó előtti váltóállomást. Itt hosszabban időztünk, hogy a vizet szétosszuk és a lovaknak pihenőt adjunk. Ezután továbbjutottunk az utolsó váltóhoz, honnét csak egy órányira kellett lovagolni. Most az volt a kérdés, kinek szabad az oázisra menni, melynek fekvését titokban kellett tartani. A tábornokhoz lovagoltam, ki ismét az öreg Wabble oldalán volt és igy szólottam:

- Közelebb jutottunk célunkhoz, Mr. Douglas...!

- Tábornok, tábornok! Én tábornok vagyok, Sir! - szakitott félbe.

- Well! De mit tartozik az rám?

- Önre természetesen kevésbé, mint rám; meg szokták adni mindenkinek azt a cimet, mely megilleti. Mert önnek tudnia kell, hogy Bull-Run mellett a harcot végigharcoltam és azután győzelmesen küzdöttem...

- Jól van, jól van, - vágtam közbe. - Ezt már elmondta egyszer és amit egyszer hallottam, meg szoktam jegyezni anélkül, hogy ismételni kellene. A tábornok cimet megadom, csak kiméljen meg engem vele. Tehát célunkhoz közeledünk, Mr. Douglas és most már el kell öntől válnunk.

- Elválni? Miért?

- Mert valószinüen elválnak utaink.

- Legkevésbé. Nekem a "Száz fá"-hoz kell mennem és Mr. Cuttertől hallottam, hogy önök is valószinüen oda lovagolnak. Vagy nem?

- Igen.

Ő a Peace-River felé akart menni a chickasawokhoz és most a "Száz fát" jelöli meg legközelebbi céljának, ez feltünt nekem, de semmi gonosz szándékot nem tettem föl. Miért nem változtathatta volna meg eredeti tervét.

- Ön láthatja, hogy egyazon uton megyünk, - folytatá, - de ha ez az eset volna is, önökkel kell lovagolnom az oázishoz.

- Miért?

- Mert nincs több vizem.

- Tegnap még tele tömlői voltak.

- Ma már üresek. Azt hiszi ön, hogy bennünk nincs emberi érzés? - A vizet a commancsák közt szétosztottuk.

Később beláttam, hogy ez hadicsel volt, hogy velünk együtt kelljen az oázisba menni; most még köszönetemet kellett nyilvánitanom emberséges eljárásáért. De legalább ezt a megjegyzést tettem:

- Az oázis, melyről ön beszél, nem találkozóhely mindenki számára, birtokosai csak azon embereket szokták maguk mellett megtartani, kiket meghivtak.

- Én is meg vagyok hiva.

- Meghiva?

- Yes.

- Kitől?

- Mr. Cuttertől, ki BIoody-Fox vendége, mint ön elismerheti.

- Hogy ő magát még most is annak tekintheti, az kérdés; ő nagyon jól tudja, hogy nem mindenkinek van joga bemenni.

- Ah, azért a keskeny ösvényért, mely oda vezet? Oh, azért önnek nem kell engem kizárni onnét; ez ut előttem nem titok. Mr. Cutter őt és az oázist igen pontosan leirta. A fehéreknek, kiket itt látok, mindnyájának szabad odamenniök és nem tudok valóban semmi okot, mely önt arra birná, hogy engem onnét kizárjon!

Ez természetesen igaz volt és ha Old Wabble ismét elkövette azt az ostobaságot, hogy neki az oázisnak és az odavezető utnak pontos leirását adta, annyi mintha ő maga már lett volna ott és az én vonakodásom csak azt idézte volna elő, amit el akartam kerülni. Ezért hát kelletlen kénytelen ezt mondtam:

- Jó, hát nincs ellenvetésem az ellen, hogy ön ott tömlőit ujra megtölti, de kiséretét távol kell tartania.

Attól a kelepcétől, melyben a commancsákat elfogtuk, az oázishoz, mint már emlitettem, egy jó napi lovaglásnyi ut volt, de a lovak elgyengülése miatt csak nehezen haladhattunk előre és igy a zöld gyepszigetet csak délután két órakor értük el.

Megérkezésünk után első gondunk volt a foglyokat biztonságba helyezni. Nekik ott kellett táborozniok, hol a Siba-bigk emberei már ott voltak és az apacsok egy tömött, áthatolhatatlan gyűrűt vontak körülöttük. Azután legalább a lovakról gondoskodtunk, mit Entscharkorra biztunk, ki harcosainak egy részét odavezényelte, hogy az állatokat rendre a keskeny csapáson a vizhez vezessék és a lovakat megitassák. Ezzel természetesen több óra telt el.

Ami az étkezést illeti, a commancsák nagyon gyarlón voltak élelemmel ellátva és igy az apacsok kényszeritve voltak őket a maguk készletével megsegiteni. Minthogy az uton nem lehetett oly sokáig kitartani, mint kiszámitották, az oázison való tartózkodást meg kellett röviditeni és igy elhatározták a "Száz fá"-hoz való visszatérést már másnap megkezdeni.

Ez természetesen nem ment oly simán, mint azt elbeszélem, összegyült háromszáz apacs és kétszáz commancsa, akikről gondoskodni kellett. Mindenkinek volt valami megjegyzése, valami kérdeznivalója, valami kivánsága és senki máshoz nem fordultak, mint hozzám és Winnetouhoz. Alig jutottunk lélegzethez. Mikor aztán végre erőnkhöz képest mindenkit kielégitettünk, már magunkra is gondolhattunk, este lett és ekkor jutott eszembe, hogy tegnap egy korty vizet sem ittam. Másokról gondoskodtam és magamra nem gondoltam. Mikor ezt Winnetounak megmondottam, ő mosolyogva igy válaszolt:

- Akkor hát testvér igyál gyorsan és hagyj nekem is egy kortyot, mert én is szomjas vagyok.

- Te is? Mikor ittál utoljára?

- Tegnap, midőn te ittál. Lovainknak jobb dolguk volt, mert Bloody-Fox gondoskodott róluk.

Midőn az oázis belsejébe léptünk, két tüz égett, melyek a házikót, az előtte elterülő tért és a kis tavat világitották meg. A padokon ültek Parker, Hawley, Fox, Old Surehand, Apanatschka, Siba-bigk, Old Wabble és mellette a tábornok. E kettő ugy látszik elválaszthatatlan volt egymástól. Már ettek és most jött Bob és Sanna, hogy rólam és Winnetouról gondoskodjék. Beszélgettek és ugy látszik, hogy a tábornok szólt legutoljára, mert midőn mi leültünk, igy folytatta:

- Igen mulatságos egy társaság volt, melyet ott találtunk. Két nap előtt telepedtek ott le, hogy a vadászattól kipihenjék magukat és amint hallottam, egy darabig még az oázison akartak maradni. Tizenöten voltak és köztük érdekes, nagyon érdekes legények. Legérdekesebb volt az egyik, ki ugy látszik, hogy pokoli sok kalandon ment keresztül és azokat egy végtében mesélte el és ha az egyik kalandnak a végére jutott, már egy második és egy harmadik jött a nyelvére. Ha nem tévedek, Saddlernek hivták, de egyik bizalmas barátja nekem azt mondta, hogy tulajdonképpen Etters a neve, Dan Etters és már több nevet is viselt. Ez nekem közömbös volt, mert már több emberfiának volt oka nevét egy mással elcserélni és ha e westmann magát Saddlernek hivta, de voltaképp Dan Etters volt, igy...

Félbeszakitották. Old Surehand, mikor az Etters nevet először hallotta, üléséből fölemelkedett és az asztalon keresztül kérdezé:

- Etters, valóban Etters?

- Yes, Sir.

- Ön helyesen hallotta?

- Nem tudnám, hogy rossz hallásom volna!

- És helyesen jegyezte meg?

- Kivált a nevekre nézve kitünő emlékezőtehetségem van.

- És Dan, tehát Dániel volt a keresztneve?

- Dan Ettersnek és nem másnak hivták.

Tévedtem-e a lebegő világitás mellett vagy valóban ugy volt? Ugy tetszik nekem, mintha a tábornok szokatlan figyelemmel irányozta volna a szemét, Old Surehandra, ki láthatólag oly izgalomban volt, melyet szeretett volna elleplezni, de nem birta elrejteni.

- Tehát valóban Daniel Etters! - mondá ő, mélyen fölsóhajtva. - Jól megfigyelte ezt az embert?

- Azt hiszem, - felelte Douglas.

- Irja le őt nekem!

- Hm! Leirni? Talán ön ismeri ez Etterst? - Valami összeköttetésben áll vele, Mr. Surehand?

- Igen. Szeretném tudni, hogy az az ember, kiről ön beszél, ugyanaz-e, akit én gondolok. Ezért szeretném az ő leirását hallani.

- Szeretném önnek őt leirni, de valóban nem tudom, hogy miként kezdjem!

- Miként?

- Mert nehéz egy embert leirni, kin nincs semmi különös és éppen ugy néz ki, mint száz más ember.

- Hosszu, kurta, vastag, vékony...?

- Ha meg kell mondanom, körülbelül olyan magamforma, kora is ugyanaz lehetett. Egyébként ő, amint mondtam, ugy nézett ki, mint akárki más, ugyhogy valóban nem tudom, mit irhatnék le róla.

- Nem volt semmi, egyáltalán semmi feltünő benne?

- Semmi.

- Semmi ismertetőjel?

- Semmi.

- Nem emlékszik-e a fogaira?

- Fogai... oh igen, fogai! - Ezt le lehetne irni.

- Nos, nos? Ne várakoztasson ugy meg!

- Thunder! - ugylátszik, hogy ön nagyon siet, Mr. Surehand! Volt két fog hija.

- Hol?

- Jobbról egy és balról egy.

- Fenn vagy lenn?

- Természetesen fenn, hiszen ön tudja, hogy az alsó állkapcsában a fog hija nem könnyen látható. Hiányzott egy innét és tulnan, mi, amint most visszagondolok, neki, mikor beszélt, sajátságos kinézést adott és meg hangjára is befolyással volt, mert egy kissé selypitett, mikor az s-et kiejté.

- Ő az, ő az; az, akit keresek! - kiáltott fel Surehand majdnem ujjongva.

- Mit? Kereste ön ez embert?

- És mennyire! Hosszu évek óta! Minden államban a Savannákban, az őserdőben, a Felföld canon-jaiban és a sziklás hegyek szakadékaiban! Őt üldöztem könnyü, törékeny kanoeban és a Missouri-sikság mély hómezőin.

- Üldözte őt? Tehát önnek ellensége?

- Ellenség, kinél nagyobb nem lehet!

- Engedje meg, hogy csodálkozzam! Ez a Dan Etters oly ártatlannak látszott, mint akár egy kis gyermek!

- Egy démon, egy ördög, egy sátán, kinél nagyobb a pokolban sincs. Ő, ki nekem hosszu évek előtt az én...

- Csitt, Mr. Surehand! - vágtam én gyorsan szavába; - ön fel van izgatva. Nem volna-e lehetséges, hogy ön a személyre nézve téved?

- Nem, nem és ismét csak nem! ő az...

Szavaimat nem értette meg és tovább beszélt; ekkor egy tiltó tekintetet vetettem reá, mely magához téritette. Elhallgatott, megkisérté magán uralkodni és nyugodtabb hangon folytatá:

- De ez nem tartozik ide; ezek régi dolgok, miket nem akarok bolygatni.

- Csak bolygassa föl, Mr. Surehand! - mondta a tábornok. - Talán ez oly történet, melyet érdekes hallgatni. Nem beszélné el?

- Unalmas lenne. De hát hol találkozott ön ez Etters-szel? Ott lenn Fort Terrelben?

- Yes, Fort Terrelben, mint elébb mondám.

- És ő ott akar maradni?

- Gondolom. Legalább azt mondotta.

- Meddig?

- Egy hétig, ha jól hallottam.

- És mennyi ideje beszélt ön vele?

- Ma négy napja.

- Négy napja! Tehát még három van hátra!

- Ezt ön olyan különös hangon mondja. - Talán oda akar menni?

- Igen, oda akarok, oda kell mennem!

- Talán ő már el is ment.

- Akkor utánamegyek! Követem a nyomát, bárhová vezetne!

Ekkor ujra figyelmeztető tekintetet veték rá, végre lecsillapodott, arcát kezével végigsimitotta és e szavakkal végzé:

- Pschaw! Vagy hát futni hagyom! Engem erősen megbántott; de mit tegyek vele, ha meg is találnám? Az ügy már elévült és nem volna biró, ki azt elvállalná. Ne beszéljünk többet róla!

Kevés idő mulva a házba mentem; utánam jött, hol magunk voltunk és kérdezte:

- Ön akarta, hogy önt kövessem, Sir?

- Mindenesetre.

- Miért intett nekem?

- Mert nem kellett volna magát igy vezettetni. Én ebben a quasi-tábornokban nem bizom.

- Magam sem.

- Ő oly feszült figyelemmel nézett Önre és az Etters nevet oly nyomatékkal és sajátságos módon ejté ki, mintha csak az ön kedvéért nevezte volna meg.

- Hogy őt nevezte, ez tiszta véletlen volt, erről meg vagyok győződve!

- Én nem. A szándékosságot ki lehetett érezni.

- Minő szándékosság vezethette ez embert, kit nem is ismerek!?

- Ő ismeri önt, bizonyára ismeri!

Ekkor Apanatschka is bejött. Óvatosan körülnézett és mikor látta, hogy magunk vagyunk, kérdezte:

- Testvéreim, arról az emberről beszéltek, kinek nevét a tábornok emlité?

- Igen! - feleltem.

- Én láttam ez embert, kinek két agatam^[11]-ja van!

- Ah, hol?

- Kaam-kulanoban!

- Mikor?

- Sok évvel ezelőtt, mikor még kis fiu voltam.

- Ez rég, nagyon rég volt, - mondtam csalódottan.

- Őt Ettersnek hivták.

- Valóban? Ezt még tudod?

- Megjegyeztem magamnak, mert gyűlöltem!

- Miért?

- Kinevette anyámat, akit én szerettem!

- Mit keresett nálatok?

- Nem tudom. A varázsló házában lakott és valahányszor ott volt, anyámat gonosz szellem lepte meg, ki tagjait szanaszét hányta-vetette.

Azt akarta mondani e szavakkal, hogy görcsei voltak.

- Tudsz-e még arra emlékezni, hogy anyád akkor, mint nézett ki?

- Szép és fiatal volt.

- Világosabb volt-e az arcszine, mint most?

- Vörös volt, mint minden vörös asszonyé!

- Akkor az a sejtelem, mely bennem támadt, hamis; de a másik sejtelmem igaz lesz. Ez az Etters önt a civilizáció köréből nyugatra kergette Mr. Surehand? Összeköttetésben áll ő azon szerencsétlen eseményekkel, melyek összetörték önnek hitét az Istenben és az iránta való bizalmát!?

- Igen, - felelte. - Eltalálta!

- És azt hiszi valóban, hogy ő most Fort-Terrelben van?

- Meg vagyok róla győződve!

- Természetesen oda akar menni?

- Oda kell, oda kell mennem!

- Mikor?

- Még ma este! Nem szabad egy napot, egy órát, egy percet sem elvesztenem. E gazembert százszor üldöztem, néha heteken át, anélkül, hogy valaha szemem elé került volna. Én csak nevét és tetteit ismertem, soha nem láttam. Most tudom meg hirtelen és váratlan, hogy hol van és elgondolhatja, hogy itt egy percnyi nyugtom nincs. El kell mennem!

- Akarja hinni, hogy a tábornok nem csalta meg, én nem bizom benne.

- Gondolja meg a dolgot még egyszer, Sir! Mi szándéka lehet ily hazugsággal?

- Önt megtéveszteni.

- Nem; én hiszek szavainak és Fort-Terrelbe lovagolok.

- Egyedül?

- Egyedül; nincs kisérőm.

- De lesz egy!

- Ki?

- Én!

- Mit? Ön? - kérdezte örvendő csodálkozással, ön velem akar jönni?

- Igen, tudniillik, ha ön elfogad.

- Ha elfogadom-e? Minő kérdés! Én állandóan csak ön mellett és önnel óhajtok lenni, még közönséges helyzetben is, mert nem képzeli, hogy mennyire megszerettem önt. És most, mikor oly fontos dologról van szó, egy ragadozó vadállat üldözéséről, melyet én sehol, de sehol nem tudtam elfogni, az ön kisérete engem, biztosit arról, hogy Etters ez alkalommal el nem menekszik. Ha Old Shatterhand egy vadászatra vállalkozik, akkor a vad elveszett. Tehát ön valóban velem akar jönni?

- Bizonyára!

- Ez nekem valóságos gyönyör, egy - - egy - - egy - - amit alig tudok elhinni. De ön itt nem nélkülözhető!

- De igen. Winnetou vezetni fog mindent.

- És tőle akar érettem elválni?

- A válás rövid ideig fog tartani. Őt mi ismét fölkeressük. Tehát, szabad-e önnel mennem?

- Szabad-e? Itt szabadságról szó sem lehet! Szeretném önt térdre esve kérni, hogy velem jöjjön, hogy engem a fejével, a karjával támogasson!

Ekkor Apanatschka kezét karjára tette és igy szólott:

- És még valaki önnel együtt lovagol.

- Ki?

- Apanatschka, a Naüni-commancsok főnöke. Ne utasitsa vissza! Szeretlek és veled megyek. Én beszélem a fehérarcuak nyelvét, megtanultam az emberek titkos utjait fölfedezni és nem félek semmi ellenségtől. Nem használhatok-e neked? Én veled, Winnetouval és Old Shatterhanddal elszivtam a kalumet és testvéred vagyok. Te halálos ellenséget keresel, kit el akarsz fogni és ezért nagy veszélynek teszed ki magadat. Nem kell-e testvérednek melletted lenni? Lennék-e barátod, testvéred, ha engednélek egyedül lovagolni?

Rendkivül megható ragaszkodás áradott ki szavaiból, hangjából, arckifejezéséből. Old Surehand nem felelt és kérdőleg nézett rám. Ezért a döntést kezembe vettem.

- Vörös testvérünk, Apanatschka, olyat akar tenni, amit egész törzse nem helyeselne.

- Mit kérdezem én az én törzsemet, ha az én testvérem Old Surehandról van szó! A commancsák csak gyülölni és pusztitani tudnak, de én itt szeretetet, szelidséget találok. A vörös emberek győznek a tomahawkkal; de ti erősek és legyőzhetetlenek vagytok és legyőzitek minden ellenségeiteket a megbocsátás és kiengesztelés fegyvereivel. Hol jobb lenni, a gyülöletnél vagy a szeretetnél? Testvéretek vagyok és veletek lovagolok!

- Jó, elkisérhetsz. De mi nem ma, hanem holnap korán reggel indulunk. S néhány óra ránk nézve elvész, lovainknak pihenniük kell, akkor holnap gyorsabbak lesznek.

- De ha Etters már tovább ment? - vetette föl Old Surehand, aggodalmasan e kérdést.

- Akkor nyomát hagyta hátra, melyen követhetjük. Ne féljetek! Csak legyen jó lovunk. Az én paripámban megbizom, ha reggelig pihenhet és Apanatschka lova is gyors és kitartó; azt megjegyeztem. Hogy áll a dolog az önével, Mr. Surehand?

- Egészen jeles állat, ha nem is hasonlitható össze az önök paripájával; csakhogy az utolsó időkben ugy megerőltettem, hogy le kell mondanom igényemről, melyet a közelebbi napokban gyorsasága iránt kell támasztanom.

- Well, akkor lovagolja ön a Vupa-Umugi lovát, melyet mi Kaam-kulanoból hoztunk magunkkal!

- Hogyan? Azt kölcsönözné nekem?

- Kölcsönözni nem, de odaajándékozni!

- Ajándékozni egy ily értékes állatot!

- Vegye csak el! Mit tegyek én vele? Vupa-Umugi nem kapja meg többé és nekem nincs szükségem reá.

Ekkor kezet szoritott velem és igy szólott:

- Elfogadom, igen elfogadom! Öntől még egy oly nagy ajándékot sem utasitok el, mert gondolom, hogy megengedi, hogy valamikor viszonozzam. Tehát csak holnap reggel lovagolunk. Most jöjjenek ki; azonnal uj lovamhoz kell mennem!

- De ne áruljon el semmit! Legjobb lesz, ha egyáltalán nem beszél ismét a tábornoknak!

Mikor kimentünk, láttam, hogy Winnetou nincs ott; elment, hogy utána nézzen, hogy a foglyokat jól őrzik-e. Ezüst puskáját, valamint az én két fegyveremet az asztalon hagyta. Most a tábornok mind a hármat kezébe vette és próbálgatta éppen az én vadászpuskámat, hogy szerkezetét kitanulja. Sóvár, majdnem kapzsi kifejezés ült arcán.

- Nemde, Sir, ez az ön hires medveölője? - kérdezte tőlem, mikor jönni látott.

- Igen, - feleltem röviden.

- Ez az a hires Henry puska, melyről annyit meséltek?

- Igen, de mit akar vele?

- A závárt akartam fölnyitni, de nem birtam. Megmondhatná nekem, miként - - - -

- Igen, azt akartam önnek mondani, - vágtam beszédébe, - igen, azt akarom mondani, hogy vegye le róla a kezét. Ezek nem játékszerek egy tábornoknak, aki Ball-Runt soha életében nem látta!

- Mit? Nem láttam? Mondom önnek, hogy - - - -

- Elég volt! Ön nem nyer semmi fölvilágositást. - Adja ide!

Elvettem mindkét fegyveremet, mikor épen visszatért Winnetou, kinek puskáját még kezében tartá. Az azonnal megérté az összefüggést, az ezüst puskát elvette tőle és különben nyugodt természete ellenére, indulatosan válaszolt:

- Hogy mer egy hazug fehérarcu az apacsok főnökének fegyveréhez nyulni! E fegyvert még soha sem érintette egy fehér gazember piszkos ujja!

- Gazember? - fortyant föl a tábornok. Visszavonja-e Winnetou ezt a szót vagy - - - -!

- Vagy? Mi? - dörögte az apacs.

Ekkor Douglas meghökkent és siralmas hangon mondá:

- Csak szabad egy fegyvert megszemlélni?

- De nem érinteni! Winnetou nem érinti azt a helyet, melyhez a te kezed ért!

A santillo takaró végével, mely neki övül szolgált, elragadta a puskát, mintha beszennyezték volna, aztán felém nyujtá és igy szólt:

- Testvérem, Old Shatterhand, vigye fegyvereinket a szobába és ott akassza fel a falra, hogy ily kezek ismét be ne szennyezzék!

Ezután elfordult és lovához ment. Láttam, hogy a tábornok Old Wabbleval egy előttem azonnal meg nem érthető tekintetet váltott, azután a fegyvereket a házikóba vittem, ahol azok biztonságban függhettek, mert hivatlan embernek oda belépni nem volt szabad. Én legalább azt hittem és Winnetou is azt hitte.

Azután hozzá mentem, hogy közöljem vele, mit beszéltem meg Old Surehanddal. Ő teljesen egyetértett velem és igy szólott:

- Testvérem igen helyesen járt el. Ha a tábornok az igazat mondta vagy nem, jó lesz, ha te Surehanddal lovagolsz és örvendek, hogy Apanatschka is elkisér. Ő nem lesz terhetekre, csak segitségetekre. Engem a Mascalero táborban találtok, ahová elviszem a lovat is, melyet eddig Old Surehand lovagolt, ő onnét elviheti!

Ekkor láttuk, hogy a tábornok tömlőit tölté, miben Old Wabble segédkezett. A tömlőket elszállitották a chickasawokhoz. Mi semmire sem gondoltunk, hanem ezt annak jeléül vettük, hogy Douglas holnap korán reggel eltávozik, ami nekünk csak kedvünkre volt.

Miután Bob a tábort belovagolta, a szobába ment, hol Sannával aludt. Lefeküdtünk. Bloody Fox is a házikóban szokott aludni, de ma a nagy hőség miatt előnyösebbnek tartá mellénk feküdni. Mivel a tüzet többé nem élesztettük, kialudt és mi is elaludtunk.

Kora reggel én ébredtem föl legelébb és társaimat fölkeltettem. Nem tünt föl nekünk, hogy a tábornok Old Wabble-val hiányzott és én Winnetouval elmentem, hogy a foglyoknak utána nézzünk. Mindent rendben találtunk, ami a commancsákat és apacsokat illeti, de a chickasawok már nem voltak ott. Midőn Entscharkot, ki itt a parancsnok volt, megkérdeztük felőlük, igy válaszolt:

- Nem tudják testvéreim, hogy ők eltávoztak?

- Nem.

- A fehér ember, ki magát tábornoknak nevezi, azt mondta, hogy nem akar tovább itt maradni, mert Winnetou és Old Surehand megsértették; tehát ellovagolt a chickasawokkal és három fehérarcu társukkal.

- És Old Wabble?

- Ő velük lovagolt!

- Igy hát a barátság közöttük igen gyorsan nagy lett. Menjenek Isten hirével és Old Wabble is velük! Nem kár értük. De még sötétben indulhattak, mert csak egy félórája virradt!

- Sötétben? - kérdezte Entscharko elbámulva. - A hold még fénylett!

- Mit? A hold? Ma kora reggel?

- Ma kora reggel? Ez még tegnap este történt!

- Ah, már tegnap eltávoztak? Akkor nagyon siettek!

- Mert én a tábornokot megsértettem! - jegyzé meg Winnetou. - A harag őket csakhamar elkergette.

A vizhez tértünk vissza, reggeliztünk és megitattuk lovainkat. Eközben Bob élelmet pakolt nekem, Old Surehandnak és Apanatschkának és megtöltött néhány tömlőt, mikor ezzel készen volt, meghagytam neki, hogy hozza el fegyvereimet.

- Fegyvereit? - kérdezte. - Hol vannak a fegyverek?

- A szobában. A falon függnek az ajtó mellett.

Bement, de nemsokára üres kezekkel tért vissza és jelenté:

- Egy fegyver sincs benn; Masser Bob egyet sem látott.

- Tévedsz; hát te tegnap este, mikor aludni mentél, nem láttad őket függeni?

- Masser Bob nem nézett oda. Most egy sincs ott, valóban egy sincs.

Ez mégis különös volt! Bementem és Winnetou utánam jött. A fegyverek nem voltak ott; mind a három hiányzott. Mi legelébb megütköztünk rajta, de e megütközés nemsokára rémületbe ment át, midőn társainkat megkérdeztük és tőlük hallottunk, hogy közülök senki sem volt a házban; még azt gondoltuk, hogy valaki a fegyvereket számunkra kihozta és valahol letette.

- Talán? - kérdezte Winnetou.

Belső felindulása miatt nem fejezte ki gyanuját. De én bronzszinü arca dacára láttam, hogy elsápadt.

- Te a tábornokot gondolod? - kérdeztem.

Bólintott fejével.

- Ez a gazember! Senki más nem lehetett! Mily sóvár szemmel nézte a fegyvereket! Mindjárt föl fogjuk deriteni! Bob, senki sem volt a házikóban, amidőn te lefeküdtél?

- Massa tábornok volt ott!

- Ah! Az ajtót nem reteszelted be?

- Masser Bob sohasem zárja el az ajtót; itt nincsenek gazemberek!

- Mit keresett ott a tábornok?

- Bejött és hivta Masser Bobot, hogy neki egy dollár borravalót adjon a vacsoráért és a kiszolgálásért!

- Még égett a lámpa?

- Ki volt oltva, mert Masser Bob és Sanna aludni akartak.

- Meddig volt a tábornok a szobában?

- Massa tábornok bejön, hivja a Masser Bobot és neki dollárt ad; azután nem jött ki mindjárt, mert az ajtót nem találta meg hamar.

- Oh, ő jól tudta, hol van az ajtó! Csak ugy tett, mintha keresné, de az alatt a fegyverek után tapogatódzott. Mit mond Winnetou testvér? Ugyanabban a véleményben van, melyben én?

Én sohasem láttam, hogy az apacsot bármi dolog kihozta volna a sodrából. Voltunk oly helyzetekben és oly veszélyek között, melyek bárki mást a legnagyobb izgalomba hozták volna; ő mindig nyugodt maradt belsőleg ugy mint külsőleg. Legfeljebb az elkomolyodás vagy meglepetés futólagos mozzanatait birtam nála észlelni, ki őt alaposan ismertem. Most először láttam őt oly belső felindulásban, hogy nagy fáradságába került, hogy külsőleg megőrizze nyugalmát. E felindulás abban nyilvánult, hogy kérdésemre a választ halkan, a szókat félig elnyelve adta meg:

- Testvérem - - - igaza van. A tábornok - - - fegyvereinket - - - ellopta - - -!

- A te felséges ezüst puskád, édes atyádtól a drága örökséget!

- Ő - - ő - - azokat vissza fogja - - - -!

Nem birta tovább, láttam, hogy összes erejével fékezett dühe ökölbe szoritá kezeit.

- Vissza kell adnia! - egészitette ki félbemaradt mondatját.

- A tolvajok után kell indulnunk és pedig azonnal!

- Igen - - - azonnal, azonnal!

El lehet gondolni, hogy fegyvereink elvesztése nem minket kettőnket, a közvetlen károsultakat érintett, hanem barátaink, kik mellettünk állottak még sokkal jobban fel voltak izgatva, mint magunk. Old Surehand haragtól reszkető hangon mondta:

- E tolvajlás engem is sulyosan talál; Mr. Shatterhand. Önöknek természetesen a gazemberek után kell menniük és nem lovagolniok velem Fort-Terrelbe!

- Nem, azt természetesen nem tehetem.

- És én önöket sem el nem kisérhetem, sem itt nem várhatom meg, mert nekem oda, oda kell mennem és nem szabad egy órát sem elvesztenem!

- Csak attól félek, hogy ön ez utat hiába fogja megtenni!

- Lehet, de mégis el kell mennem, hogy később magamnak ne tegyek szemrehányást. Ezt önök bizonyára beláthatják!

- Én természetesen belátom és önt nem akarom arra rábeszélni, hogy e lovaglásról lemondjon. Azért nem lesz egyedül, mert Apanatschka elkiséri.

- Igen, - nyilatkoztatta ki a commancsák ifjú főnöke. - Én együtt lovagolok Surehand testvéremmel, mert megigértem és megtartom szavamat. Most még inkább meg kell tartanom, mivel Old Shatterhand nem jöhet velünk.

- Tehát azt kivánom önöknek, hogy kitüzött céljukat elérjék, Mr. Surehand!

- És én kivánom önöknek, hogy a tábornok el ne meneküljön önök elől, - felelte ő. - Ezer ördög, ha magamban meggondolom: ezt a három drága, sőt pótolhatatlan fegyvert elveszteni!

- Én épen nem tartom elveszetteknek.

- Nem? Hiszi ön, hogy a tolvajt megtalálják?

- Nemcsak hiszem, hanem meg vagyok róla győződve.

- Igen, élve vagy halva megtaláljuk és ha még oly messze is eltünt volna, vagy a föld mélyébe rejtőznék. El nem menekszik előlünk! - mondá fogait csikorgatva Winnetou.

- Az bizony! - tettem én hozzá. - Mi visszakapjuk fegyvereinket, csak kérdés, hogy milyen állapotban!

- Igen. Ez a fehér kutya nem tud bánni vele és könnyen elronthatja vagy hasznavehetetlenné teheti, kivált a vadászpuskát!

- Ezért sulyosan, nagyon sulyosan fog lakolni. Tehát üldözzük. Kit akar Winnetou testvér társul venni?

- Senkit!

- Csak magunk lovagolunk?

- Igen. Bárki más csak akadály volna.

- Én is? - kérdé Parker.

- Igen.

- Én is? - tudakolta Kawley.

- Te is.

- Pedig szeretnénk mi is menni!

- Ez nem megy. A ti lovaitok nem oly gyorsak, mint a miénkek, az utat nem birnák ki.

Mindketten kérték, hogy őket vegyük magunkhoz; Ő azonban visszautasitá e kérést és nekem igazat kellett neki adnom. Most Apanatschka és Old Surehandnak akartak ajánlkozni, de ezek sem használhatták; nem maradt nekik egyéb, mint a foglyokat szállitó csapathoz csatlakozni. Ezt Winnetou akarta vezetni, de most már ez lehetetlen volt Ott nem maradhattak és igy magunk közt röviden megbeszéltük a dolgot és abban egyeztünk meg, hogy őket az apacsok a Bloody-Fox és Entschar-ko vezetése alatt elszállitsák. Én azt tanácsoltam volna, hogy fegyvereiket adjuk vissza, de azután erről lemondottam, mert Winnetou azt állitotta, hogy ez veszélyes volna. Ők, mihelyt szabadok lettek volna, arra a gondolatra jöttek volna, hogy az apacsokat ismét megtámadják, vagy legalább titokba követték volna őket és egy megrohanást merészeljenek. E gondolat már csak azért is megjárhatta eszüket, mert Winnetou, Old Surehand és én hiányoztunk, akiktől legjobban féltek.

Elláthattuk volna magunkat puskákkal, mert Bloody-Foxnak volt több is, melyeket nekünk fölajánlott és a zsákmányul ejtett puskák közül is kettőt kiválaszthattunk volna; de lemondottunk róla, mert meg voltunk győződve, hogy ismét fegyvereinkhez jutunk; miért hurcoltunk volna másokét magunkkal. Volt késünk, revolverünk, lassónk és tomahawkunk, ez egyelőre elég volt nekünk.

Most kilovagoltunk a kaktuszföld előtt, mert arról volt szó, hogy a tábornok nyomára jöjjünk. Amint most hallottuk, egy apacsnak, ki őrállomáson volt, azt mondotta, hogy a "Száz fa" felé fog lovagolni.

- Ez nem igaz: ez csak ravasz ámitás, hogy önöket tévutra vezesse - vélte Parker. - A tábornok az odavezető utat nem is ismeri!

- De Old Wabble vele van, ki ismeri, - feleltem én.

- Tehát azt hiszi ön, hogy ő valóban oda ment?

- Nem. Épen azért, mert ezt mondta, bizonyosan más irányt vett.

- De hová?

- A Peace-Riverhez, mint gyanitom. Megtudtam, hogy ő oda törekszik és ő nem sejti, hogy én ezt tudom. A chickasawokhoz akar menni, hogy náluk kipihenje magát!

- Akkor ön jól teszi, ha mindjárt oda lovagol.

- Igen, de óvatosnak kell lennem; mert jöhetett ő más gondolatra, tehát az ő csapásán kell maradnom.

- Nagyon nehéz eset!

- Miért?

- Mert az itteni vidék a "Száz fá"-hoz most a csapásokkal teles-tele van. Aki a magáét meg akarja különböztetni, annak éles szemének kell lennie, annak mindent kell tudnia.

- Ön figyelmen kivül hagyja, hogy a szél a nyomokat teljesen elfujta. Mi tehát az öt fehér és négy chickasaw csapásait világosan fogjuk látni.

- Ah, ez helyes. Tehát ön azonnal el akar indulni?

- Igen.

- Ez gyorsan megy és egészen váratlanul jön, remélem, hogy önöket nemsokára ismét látjuk, Mr. Shatterhand. Engedje meg, hogy kezét megszoritsam!

Jos Hawley is kezet adott. Ragaszkodástól meghatva szomoruan mondta:

- Emlékszik-e még arra a történetre, melyet ön ott fenn a Mistake Cannonban elbeszélt. Sir?

- Igen.

- Ön megkönnyitette szivemet. Arra a nézetre jöttem, hogy az indián halála miatt nincs mit szememre hányjak. E megnyugtatást ön adta nekem. Köszönöm, Mr. Shatterhand és végtelenül örülnék, ha utjaink ismét találkoznának!

Bucsuzni ment. Old Surehand karon fogott, a többiektől félre vont, hogy szavait ne hallják és igy szólott:

- Tegnap este egészen boldog voltam, hogy ön Fort-Terrelbe akart jönni velem; ma megváltozott a helyzet és ön gondolhatja, mily szomoru vagyok emiatt. Ön tudja, hogy én oly örömest maradnék mindig önnel. Most hirtelen el kell válnunk és pedig ilyen okból! Ön hát meg van győződve, hogy fegyvereit ismét megkapja?

- Meg.

- Teljes szivemből kivánom ezt és épp ugy szivből kivánom, hogy minél előbb viszontlássuk egymást!

- Az én kivánságom is ez, Mr. Surehand.

- Megtudná, a helyet mondani?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert egyikünk sem tudja, mi történik, minő eseményekkel állunk szemben. Ön előre lovagol, hogy ezt a Dan Etterset keresse. Ki tudja, meddig kell őt üldöznie és az ő nyoma hová fogja önt vezetni. Én északra lovagolok és magam sem tudom megmondani, mikor és hol érjük utol a tábornokot.

- Tehát ön egyáltalán nem tér vissza?

- Szeretném, de nem lehet megmondani, hogy lehetséges lesz-e. Tehát találkozást nem tüzhetek ki és valószinüen ön sem.

- Nem.

- Tehát az időt és helyet, amikor és ahol találkozunk, a véletlenre kell biznunk.

- Hm, igen! De hogy a dolgot egyenesen a véletlenre bizzuk, az mégsem szükséges. Szabad egy kis utmutatást adnom?

- Kérem.

- Én önnek, mielőtt Apanatschkával a párbajom megkezdődött, egy cimet adtam. Azt tudja-e még?

- Természetesen!

- Ezt vegye kiindulási pontnak egy későbbi találkozásra. Ha ön egyszer véletlenül Jefferson-City, Missouriba jön, ott elmegy a Wallace et Co. banküzletébe, ahol megtudja, hogy én az illető időpontban hol vagyok!

- Well, megteszem.

- Köszönöm! De akkor kérnem kell valamire.

- Mire?

- Ne kutasson az én viszonyaim után!

- Nem. Vagy talán ön engemet egy indiszkrét, tapintatlan és tolakodó embernek tart?

- Éppenséggel nem; de azért ön tartsa magát ahhoz az utmutatáshoz, melyet önnek a párbaj előtt adtam.

- De azt ön nekem csak az ön halála esetére adta. Ön meg él. A legcsekélyebb kisérletet sem teszek, hogy az ön titkaiba betolakodjam.

- Köszönöm önnek, még egyszer köszönöm, Sir! - És most Isten önnel. Kivánom, hogy a tábornokot utólérjék!

- És én rendkivül örülnék, ha később hallanám, hogy ön Dan Etterset szerencsésen elcsipte, Mr. Surehand!

Szivélyesen ráztuk meg egymás kezét Mindkettőnk őszintén fájlaltuk, hogy oly hirtelen és egészen bizonytalan időre kellett egymástól elválnunk.

Bloody-Foxtól is elbucsuztam. Winnetou megadta neki és Entschar-konak a szükséges utasitásokat, mindenkitől röviden búcsut vett és akkor elhagytuk az oázist, mely oly fenyegető események szinhelye volt és melyek ránk nézve oly megnyugtató befejezést nyertek.

Lovainknak ma a szokottnál nagyobb terhet kellett vinniök, mert két napra való viztömlővel raktuk meg őket; mert ha helyesen számitottuk, a tábornok nem a "Száz fa" felé lovagolt, hanem a chickasawokhoz, kik a Llano estacadotól északra laktak és két napon át a pusztán keresztül kellett lovagolnunk.

Az utat pontosan ismertük. Helmers-lakon át vezetett. Ez egy telep volt, a Llano estacado északi szélén feküdt és ezt a nevet azért viselte, mivel a birtokost Helmersnek hivták.

Igen jó ismerősünk volt, sőt barátunk. Előre volt látható, hogy azok, kiket üldözőbe vettünk, ott betérnek.

A legnagyobb mértékben kellett sietnünk, mert ők már tegnap este ellovagoltak az oázisból, tehát egy félnapi előnyben voltak.

És nekünk azért őket, ha csak lehetett, a pusztán kellett utólérnünk, mert az üldözés később nehezebb lett volna, mivel ott akadt fű, bozót, később erdő, patak és folyó, melyek mindenütt buvóhelyeket nyujtottak és a tábornoknak száz alkalma is volt, hogy tőlünk elmeneküljön.

A csapás könnyen felismerhető volt; mindenesetre nyugatra vezetett, tehát a "Száz fa" irányában; de már egy óra mulva egy teljes derékszögű hajlattal északra kanyarodott. A mi előbb emlitett nézetünk tehát helyesnek látszott.

Mindig vágtatva haladtunk és csak néha engedtük meg lovainknak, hogy lépést tartsanak és kifujják magukat. Mivel délben rekkenő hőség volt, megálltunk, itattunk és pihenőt adtunk. Azután hasonló sebességgel vágtattunk, mig besötétedett és meg kellett állanunk. Ez hátrányos volt ránk nézve az üldözöttekkel szemben, kik éjjel is lovagoltak, mig mi kényszeritve voltunk várni, mert többé az ő nyomukat nem láthattuk.

Mindenesetre ennek dacára tovább lovagoltunk volna, mert az ő valószinü céljukat ismertük; de azért még mindig merész vállalkozás lesz csak, mert hirtelen oly okok merülhettek föl, melyek miatt irányt változtathattak. Ezért megálltunk, mikor a szürkület elmult. De mihelyt a hold feltünt, ismét fölkerekedtünk. A hold sarlója gyéren világitott és más westmannoknak nehezen lett volna lehetséges, hogy ily elégtelen világitás mellett egy csapást kövessenek, még hozzá vágtatva; de szemeink elég élesek voltak és ha én megtévedhettem, ez Winnetounál teljesen ki volt zárva.

Csak éjfél után tartánk ismét pihenőt, mert a derék állatoknak nyugodniok kellett; ismét kaptak bizony nem éppen elegendő vizet, azután a lovakat kikötöttük és mi betakarództunk, hogy elaludjunk. De alig pitymallott, ismét lóra ültünk és két órával később arra a helyre értünk, hol ők tábort ütöttek. Megelégedetten néztünk egymásra, mert a félnapi előnyt két órányira szállitottuk alá, ha ugyan ők is csak reggel indultak el.

Mint mondám: Egymásra néztünk; de egyetlen szót sem szóltunk. Winnetou általában nagyon hallgatag ember volt és ha ő oly célt üzött, minő a miénk volt, akkor még kevesebb szót szaporitott.

A kilenc lovas táborozási helyét alig egy félórája hagytuk hátra, akkor kénytelenek voltunk ismét szünetet tartani; mert ők lovaglásukat itt megszakitották és a patkónyomok elárulták, hogy valami tanácskozás lehetett közöttük. Ez nagyon heves lehetett, mert az egyes lovasok nem tartották csöndesen magukat, hanem lovaik idestova ugráltak. Ez gyanitható, hogy közöttük vita és civódás támadt. De mi felett? kérdeztük magunktól. Valószinüen a további ut és azon irány felett, melyet ma kell megtartaniok.

Erre a gyanura azzal jutottunk, hogy itt a nyomok megoszlottak, ami nekünk nagyon kellemetlen volt. Egyik csapás sem ment egyenes irányban; az egyik jobb felé és a másik balra tért el, ugyhogy hegyes szöget képezett.

- Uff! - mondta csalódottan. - Ez rossz!

- Mindenesetre rossz, - helyeseltem én is. - Valószinü, hogy itt a vörösek és a fehérek szétváltak. De melyik a vörösek és melyik a fehérek csapása?

- Meglátjuk!

Leszállt a lováról, hogy a nyomokat megvizsgálja.

- Nagyon kétkedem, hogy azt megláthatnók, - mondtam én s a nyeregbe vágva magamat megjegyeztem, hogy a fehérek lovai nem voltak megpatkolva, hanem puszta lábbal voltak. A megkülönböztetés tehát köztük és a más lovak közt alig lehetséges.

Fájdalom, e szavaim megerősitést nyertek; a patkónyomok semmi megbizható mozzanatot nem nyujtottak a biztos meghatározásra; bizonytalan gyanusitásokra voltunk utalva, melyek nekünk inkább ártottak, mint használhattak.

- Kövessük a két csapást egy darabig, - véleményezte Winnetou. - Mégis csak látunk valamit. Testvérem mehet jobbra, én balra.

Ezt megtettük. Én csak azt az eredményt értem el, hogy a lovak számát fölfedeztem és Winnetou e hasonló elégtelen eredményhez jutott. De e számból a lovasokéra nem lehetett következtetni, mert teherhordó lovak is voltak. Ott megállottunk és egymásra néztünk.

- Uff! - mondta Winnetou, mialatt a csalódás után, melyet elértünk, mintha mosoly lebegett volna arcán. - Testvérem Shatterhand látott-e már engemet ily helyzetben?

- Nem.

- Én se téged! - Uff!

- Ennyire nem tudni, hogy mint vagyunk, ez még soha, de sohasem történt velünk.

- Nem, még soha! - De gondoljunk csak utána! Lehetséges volna, hogy sem Old Shatterhand, sem Winnetou ne találják meg a helyes gondolatot?

- Szinte szégyenlem magamat! Tehát utána gondolni! A puszta legközelebbi vége innét északra van, a Helmers-lak felé és ezt Mba, a chickasawok főnöke bizonyára tudja. Ha balra vagy ha jobbra lovagol, mindkét esetben egy félnappal több időre van szüksége, hogy a Llanoból kijöjjön, azt ő is tudja. Nem hiszem, hogy egy ily kerülő utat tegyen. Vagy hiszed te?

- Nem.

- Ha ő a fehérektől elválik, akkor összeveszett velük. Ő egyedül lovagol, de mindenesetre tudja, hogy hová. Emellett őket a maga irányára nézve csalódásba hozza, amennyiben a helyes iránytól eltért, melyre csakhamar visszatér, mihelyt ők nem láthatták többé. Ha tehát mi egyik csapást sem követjük, hanem nyilegyenesen lovagolunk, föltétlenül ismét az övére jutunk.

- Uff, ez helyes!

- Akkor a másik csapás az, amelyet követnünk kell. Azt fölkeressük és akkor bizonyosak lehetünk afelől, hogy a tábornok van előttünk. Azt hiszem, hogy Winnetou testvér ebben nekem igazat ad.

- Ugy van, amint te mondod. Mi tehát most egyik irányt sem fogjuk követni.

Felszálltunk lovainkra és tovább lovagoltunk egyenes irányban, ugyhogy a két jobbra és balra eltérő csapást nemsokára nem láthattuk. Azt hittem, hogy biztos vagyok a magam dolgában, de azért nagyon figyeltem arra, hogy föltevésem beigazolást nyerne. És csakugyan, pontosan egy félórai lovaglás után láttuk a csapást, mely jobbra vezetett, ismét közeledik hozzánk és északra fordul.

- Uff! - szólt Winnetou utánam. - Tehát ez a chickasawok csapása, mely pontosan Helmersholmba vezet.

- Nekünk tehát - folytattam - a másikat kell fölkeresnünk, mely mindenesetre a fehéreké!

- Igen, lovagoljunk most balra a második nyomra! - Ha ezt tesszük, akkor nem tévedhetünk el többé és azután megfogjuk...

Hirtelen félbeszakitá mondatát. Szemeit, amig beszélt, a láthatár vonalára irányzá és ugylátszik, hogy látott valamit, most megragadta a nyeregtáskát, elővonta távcsövét és északra irányzá. Gyorsan én is kezembe vettem az enyémet és a lencsén keresztül megpillantottam néhány lovat és férfit, kik a homokban tanyáztak.

- Mi lehet az? - kérdeztem.

- A chickasawok, - felelte ő.

- Miért nem lovagoltak tovább? - Mi okuk lehetett, hogy letelepedtek?

- Uff! Ránk várnak!

- Nagyon lehet! - mondám helyeslőleg. - Mba ugylátszik, becsületes ember. Csak utközben vette észre, hogy a tábornok meglopott és elég éles esze van arra, hogy belátta, hogy mi a tolvajokat üldözzük. Ekkor vált ő el tőle. Még ha becsületérzése sem parancsolta volna ezt neki, az önmaga iránti aggodalomból is meg kellett tennie. Neki arra kell gondolnia, hogy ne tartsuk olyan embernek, ki tolvajokkal egyetért, sőt nekik még oltalmat is nyujt. Igy lesz ez.

- Igen, ugy van, lovagoljunk oda!

Vágtatni kezdtünk és e férfiakhoz csakhamar oly közel jutottunk, hogy fölismerhettük őket. Igen, Mba volt, de csak két indiánjával. Két vezetékló volt velük. Hol volt a negyedik chickasaw? Mikor a három vörös minket fölismert, fölállt, fegyvereiket a homokon letették és szembe jöttek. Ez békés magatartás volt, de azért revolveremet kezembe vettem. Mikor elértük őket és lovainkat melléjük hajtottuk, Mba igy szólt:

- Old Shatterhand forgópisztolyát ismét övébe dughatja, mert mi barátjai vagyunk. Tudtuk, hogy el fog jönni és vártunk reá.

- Ah, ti tudtátok?

- Igen. - Vagy Winnetou és Old Shatterhand oly harcosok, kik hagyják, hogy fegyvereiket ellopják, anélkül, hogy vissza ne szerezzék?

- Ez helyes. - Mba, a chickasawok főnöke, mikor tudta meg, hogy megloptak minket?

- Csak ma, kora reggel, midőn pitymallott.

- Valóban nem előbb?

- Nem. - A valót mondom. Vártam volna-e rátok, ha meg akartalak volna csalni vagy a tolvajlásban én is részt vettem volna?

- Nem. - Én téged azonnal, hogy megláttalak, becsületes embernek tartottalak. Beszéld el a dolgot!

- Mi délen, a Llano előtt bukkantunk a négy fehér arcura és nekik megigértem, hogy a pusztán átvezetem őket. Ott találkoztunk veletek. Örültem, hogy Old Shatterhandot, Winnetout és Old Surehandot láthatom és nem sejtettem, hogy a tábornoknak gonosz szándéka van. Veletek lovagoltunk a "véres róka" tanyájáig és az egész éjszaka ott akartunk maradni, hogy kipihenjük magunkat; ekkor jött a tábornok és azt mondta, hogy sietve el kell távoznia, mert veletek ellenségeskedésbe jött. Megtettük kivánságát és egész éjjel és egész nap lovagoltunk...

- Anélkül, hogy kétséged támadt volna? - vágtam szavába e kérdéssel. - Nem tápláltál semmi gyanusat?

- Volt némi gyanum, mely mindjárt lovaglásunk kezdetén ébredt föl bennem, mert a tábornok utját nyugatra irányzá, hová mi nem akartunk menni. Azután nappal egy podgyászt vettem észre, mely azelőtt nem volt nála és azt nagyon gondosan őrizte. Az is feltünt nekem, hogy olyan erősen siet. Mikor tegnap este letelepedtünk, ugy intéztem a dolgot, hogy a podgyász a kezembe került; de azonnal elragadta tőlem. Mégis észrevettem, hogy az nehéz és hogy fegyvereket tartalmaz.

- Milyen forma volt a podgyász?

- Egy takaró volt, melybe a fegyvereket bedugta és szijakkal összekötötte. Akartam tudni, miféle fegyverek; de a fehérarcuak csak reggel felé aludtak oly mélyen, hogy észrevételenül vehettem el és oldozhattam föl. Megdöbbentem, mikor láttam, mit tartalmazott, mert tudtam, hogy üldözni fogtok.

- Miért nem tartottad te meg a podgyászt, hogy nekünk visszaadd?

- Mert mi négy vörös harcos voltunk öt fehér ellen és mert akkor a tolvajt el nem fogjátok és ő elmenekült volna.

- Hm, igen, ha ugyan te engedted volna menekülni!

- Jobb tervem volt.

- És mi volt az?

- Mikor már egy darabig lovagoltunk, megállottam és azt mondtam a fehérarcuaknak, hogy a fegyvereket láttam és tovább velük nem lovagolhatok, mert ti mindenesetre jönni fogtok. Ők haragra gyultak és veszekedtek velünk. De mikor föltett szándékomhoz ragaszkodtam, kértek engem, hogy nekik legalább egy harcost hagyjak kalauznak, mert ők az utat a Llanon keresztül nem ismerik. Megtettem kivánságukat, de e harcosnak előre megmondottam, hogy mint viselkedjék. Ő a tolvajokat kezetekre keriti.

- Mi módon?

- Én csak egy kis darabot lovagoltam tovább és azután megállottam, hogy rátok várjak, mert titeket oda akartam vezetni, ahol őket elfoghatjátok.

- Hol?

- Ott északon fekszik a Llano estacado szélén egy fehér ember lakása...

- Melynek Helmers-house a neve, - vágtam közbe.

- Uff! - Old Shatterhand ismeri e helyet?

- Mi ismerjük. Helmers barátunk.

- Ez jó; nagyon jó, mert oda vezeti a fehéreket.

- Miért nem lovagol ő oda egyenes uton, hanem kerülőt tesz?

- Hogy mi előbb érkezzünk meg, mint ők és őket küzdelem nélkül elfoghassuk.

- Szép! Látom, hogy Mba, a chickasawok főnöke okos harcos. De nem gondoltad-e meg, hogy nekünk is okunk lehet benned kételkedni?

- Okotok?

- Igen. A te harcosod a tolvajokat tőlünk ugy elvezetheti, hogy nem is látjuk meg őket!

- Ha azt gondolod, akkor átszolgáltatjuk fegyvereinket és mi magunkat zálogul!

- Ez nem szükséges. Bizunk bennetek. De vajjon a fehérek nem gondolják-e meg magukat és más utra térnek?

- Nem. Az én harcosom a többi ut iránt oly aggodalmat fog bennük kelteni, hogy bizonyára őt követik.

- Helyes! - Lovaitok el vannak-e fáradva?

- Helmers-house-ig kibirják, ha nem is lovagolunk lassan.

- Akkor ne veszitsünk időt. Ha rosszul nem számitok, már délután ott lehetünk. Mikor érkeznek a fehérek oda?

- A vezetőnek megparancsoltam, hogy ugy intézze a dolgot, hogy ő Helmers-house-ot este éri el.

- Ezt nagyon helyesen tetted. De van még egy kérdésem: - Mit tettél volna, ha mi nem jöttünk volna?

- Ti bizonyosan jöttetek volna, ha nem most, hát később. Nélkületek lovagoltam volna Helmers-house-hoz, neki mindent elbeszéltem és őt kértem volna, hogy támogasson bennünket, hogy a tolvajoktól a fegyvereket elvegyük. Ha aztán ti jöttetek volna, nektek a fegyvereket átadtuk volna. Elhiszi-e Old Shatterhand, amit mondok?

- Elhiszem és dicsérlek is. Becsületességed nem marad jutalmazás nélkül. Most menjünk. Ami mondanivalónk lesz, utközben is megbeszélhetjük.

A chickasawok lovaikra ültek és velünk tovább lovagoltak. Minthogy velünk nem birtak lépést tartani, lassabban ment a dolog, mint előbb, de azért a dél még nem rég telt el, mikor már egyes jeleket fölismertünk, hogy a Llano végéhez közeledünk. Mig a puszta belseje felett csak ragadozó madarak röpködtek, most már magot evő madarakat is láttunk röpülni és itt-ott zsálya is mutatkozott, melynek csak az éjjeli harmatra volt szüksége, hogy neki táplálékul szolgáljon. Egy-egy fű is kiütközött a homokból, mely mind sürübb lett és rendre zöld foltokká egyesült, melyekből összefüggő gyep képződött. Azután bokrok, sőt fák is jöttek és mikor mi az első földet láttuk magunk előtt, a Llanot tökéletesen elhagytuk.

Helmers-house-ot sürübben látogatták, mint a vad nyugat magányában más telepeket. Aki Llano estacadoba akart menni vagy onnét jött, itt szokott betérni és magát kipihenni. Ezért Helmers mindig egész készleteket tartott oly cikkekből, melyekre egy westmannak vagy utasnak szüksége van. Nemcsak telepitvényes volt, hanem kereskedő és vendéglős is. Nála én már nem egy pohár texasi sört ittam, melyet német módra főztek.

A házhoz kis patak vezetett, mely közelében folyt el. A ház kőből volt épitve, mert itt valóban kő is akadt, a sivatag közelségének dacára és csak földszintes ház vala. Az ajtó előtt árnyas fák alatt asztalok és padok álltak. A ház mögött volt a baromfi-udvar, az istálló és a gazdasági épületek. Mikor a szögleten bekanyarodtunk, egy szerecsen állt az ajtó előtt. Midőn minket megpillantott, egy percre meghökkent, azután ujjongva ugrott egyet és harsány hangon bekiáltott a házba.

- Massa Helmers jöjjön ki, tüstént, azonnal! - Massa Winnetou és Massa Shatterhand itt vannak!

Ekkor hosszában, széltében szökve ugrott hozzánk. Karomon, lábamon fogott, majdnem lerántott a lóról.

- Csak lassan, lassan, jó Herkules! - mondtam. - Hallom, hogy Mr. Helmers otthon van?

- Massa és Missus is otthon, - felelte. - Ni, ott jönnek mind a ketten szaladva.

Igen, az ajtóban feltünt Helmers magas, izmos alakja és mögötte sugárzó szemekkel jelent meg neje. A két öreg nagyon szerette egymást, a nő neve Barbara volt és ő mindig igy szokta hivni: "az én kedves Borbácskám".

Volt ám öröm a mi megérkezésünk felett! A kézszoritásoknak vége-hossza nem volt és a hangok messzire kicsengtek a szabadba, mert a House többi férfi és női lakói is előjöttek, hogy üdvözöljenek. Ezért én óva intem őket:

- Ne oly hangosan, gents! Jelenlétünknek még titokban kell maradni.

- Titokban? Miért? - kérdezte Helmers.

- Mert itt egy néhány gazembert akarunk elfogni, kiknek nem szabad tudni, hogy itt vagyunk. Remélem, hogy ön segitségünkre lesz, Mr. Helmers!

- Az magától értetődik. - Nekem itt a vad Llanonál mindenekelőtt az a kötelességem, hogy házamat az ily csőcseléktől tisztán tartsam. Kik azok, Mr. Shatterhand?

- Meg fogom mondani. - Nekünk a szobába kell mennünk, hogy ne lássanak meg. Herkules lovainkat az istállóba vigye és nekik mindenekelőtt vizet és bőséges abrakot adjon. De azután az istállót csukja be, mert a lovakat sem szabad meglátni.

- Kiváncsivá tesz, nagyon kiváncsivá, Sir! - De mi az? Ön nem hozta magával fegyvereit?

- Éppen ez az! - Ellopták és a tolvajok ide jönnek.

- Thunder-storm! Ez egy...

- Kérem, nem itt! Benn könnyebben beszélhetünk róla.

- Igen, jöjjenek be, jöjjenek be! - És te, kedves Borbácskám, siess a konyhába és hordd föl mindazt, amid csak van. Hallod, mindent, ha az asztal recsegne is alatta!

Én megmondtam az embereimnek, hogy miként viseljék magukat és azután a szobába mentünk. Borbála mindent megtett, amit csak tehetett, hogy az asztalt "megrecsegtesse" és amig ettünk és ittunk, elmeséltem Helmersnek, mi történt. Alig végeztem, felugrott és kiment. Mikor visszatért, elmondta az okát.

- Az én jobbkezemet^[12] elküldöttem, hogy nézzen utána a gazembereknek. Meg kell őket figyelnie, mert elosonhatnának.

Ismerte Bloody-Foxot, mint atya a fiát és nagyon örült, hogy a commancsák gonosz szándékai oly szerencsés módon hiusultak meg. Hogy gyors legyek, tudósitásomat lehető rövidre fogtam és csak most vettem magamnak időt arra, hogy részletesebben beszéljem el a dolgot.

Természetesen a három chickasaw is ott ült. Ugy helyezkedtünk el, hogy kivülről nem láthattak, még ha valaki a kicsiny, félig nyitott tolóablakhoz is közel jött volna.

Még nem voltam kész az elbeszéléssel, midőn lovak patkójának dobogását hallottuk. Hat lovas künn leszállt lováról; azok voltak, akiket vártunk. Helmers kiment.

- Good day, Sir! - köszönt a tábornok. - Már vendégei vannak, Sir?

- Vendégeim? - felelte Helmers. - Honnan jöhetnének ily magányba?

- Well! - Adjanak lovainknak vizet és abrakot és nekünk valami tartalmas ennivalót megfelelő mennyiségű tüzes itallal.

- Mindent kaphatnak, Sir. - Ma itt maradnak?

- Miért kérdi?

- Ne vegye rossz néven e kérdést! - Tudnom kell, mint házigazdának, hogy ugy intézkedjem.

- Ugy! - Mi enni és inni akarunk és azután tovább menni.

- Ebben az időben? Nemsokára éj lesz.

- Nekünk az mindegy!

- Estacadóból jönnek, Sir?

- Ne kérdezzen sokat, hanem tegye azt, amit parancsoltam!

- Hallja, ugy látszik, hogy ön nagy úr. Ezt szabad kérdenem az én saját földemen! És parancsolni? Azt nem ismerem.

- De most megismeri. Én ugyan tábornok vagyok, Sir, tábornok! Bull-Runnál harcoltam, Fort Hatterasnál, Harpers-Ferrynél, Gettysburgnál és több más csatában, melyekben mindig győztes voltam!

- Good lack! - Akkor sietnem kell az ön parancsait teljesiteni! Bocsásson meg, csak egy pillanatig. Azonnal kiszolgálják önt, mint olyan urakhoz illik, amilyen Ön.

E szavak kétértelműségét nem vették észre. Egyik asztalhoz leültek, anélkül, hogy sejtenék, hogy mily "engedelmesség" vár rájuk. Helmers ujra bejött és halkan mondá:

- Most jöjjenek, Mesch'schurs! - Önöket a hátsó ajtón át vezetem. Fegyvereik begöngyölve az asztalon feküsznek; az övékét azonnal elvesszük tőlük. Ez az első dolog, hogy ne védekezhessenek.

- Az nem szükséges, Mr. Helmers, - feleltem; nem fognak merni utánuk nyulni.

Követtük a konyhán keresztül a ház mögé az egyik homlokzat szögletéig, mely mögött emberei álltak, fölfegyverezve és rohamra készen. Akkor ő a házon keresztül visszatért és hozzájuk ment. Világosan hallottuk, mit beszéltek, mert az asztal, melynél ültek, nem nagyon távol állt a mi szögletünktől.

- Nem hoz ön semmit? - kérdezte a tábornok. - Hol marad a Brandy-e? Ki gondoskodik a lovakról?

- Türelem, Mesch-schurs! - Mindenről gondoskodtunk.

- De ön semmit sem tesz, amint látszik.

- Nem is szükséges, vannak erre nekem embereim.

- De mi nem tudunk várni! - kiáltott közbe Old Wabble. - Mi hozzá vagyunk szokva a gyors kiszolgáláshoz!

- Ne aggódjanak, Sir! Önök, gyorsan kapnak kiszolgálást, gyorsabban, mintsem gondolják. Szabad tudnom, hogy innét hová akarnak lovagolni?

- Tartozik az önre?

- Tulajdonképpen nem.

- Akkor ne kérdezzen! - Ami nem tartozik valakire, annak nem is kell rátartozni; th'is clear!

- Nem kiváncsiságból kérdem, hanem hogy önöket szükség esetén óvjam.

- Kitől? - kérdezte a tábornok.

- Néhány fehér gazembertől, kik itt a közelben táboroznak.

- Gazemberek? Miféle fickók azok?

- Gazemberek, akik különösen más emberek fegyvereire lesnek.

- Mit... Hogyan?

- Igen, fegyvertolvajok!

- Ez... ez... nagyon különös volna!

- De ugy van! Csak két napja, hogy egy ily tolvajlást követtek el.

- Két napja! Hol?

- A Llanoban. Ott a három leghiresebb fegyvert ellopták.

Felhuztam mindkét revolveremet, mert a megrohanás pillanata elérkezett. Winnetou szintén felhuzta a magáét. A gazembereket nem láthattuk, de most valószinüen nem érezték jól magukat, mert a tábornok hangja nagyon nyomott volt, midőn ezt kérdezte:

- Miféle fegyverek voltak?

- A Winnetou ezüst puskája és Old Shatterhand vadászfegyvere és medveölője.

- Ezer ördög! Igaz volna?

- Nagyon igaz!

- Kitől tudják?

- Magától attól, kit megloptak.

- Tehát... Winnetoutól...?

- Yes.

- És... Old... Old Shatterhandtól?

- Yes.

- Akkor önnek..., akkor önnek... a két férfival kellett beszélnie!

Egy gyors lépés a szöglet felől, három ugrás előre és előttük állottunk. A következő pillanatban Helmers emberei is mellénk állottak.

- Természetesen, Mr. Helmers velünk beszélt! - mondtam én. - Ne mozduljanak, látják, hogy minden fegyver önökre van irányozva, azonnal elsülnek, ha önök a legcsekélyebb mozdulatot teszik!

Ez emberek rémülete leirhatatlan. Mint kisértetek meredtek ránk és nem mertek megmozdulni.

- Herkules, mondtam neked, hozz köteleket és szijakat. Megtetted? - kérdeztem a szerecsentől.

- Szij van itt egy egész tömeg, - felelte, - itt van kezemben.

- Kösd meg a gazembereket!

- Mit? Megkötözni? - kiáltott Douglas. - Egy tábornokot megkötözni, egy tábornokot, aki számos csatában...!

- Hallgasson! - vágtam szavába, - ön lesz az első, kit megkötözünk és ha ellenszegül, azonnal lelövöm! Nyujtsa ide kezét!

Nem merészelt ellenszegülni, megkötöztük és a többieket utána. Old Wabblehez fordulva, szólottam.

- Ön szép társaságot választott magának! Tulajdonképpen egy szót sem kellene önnel váltanom, de mégegyszer legyőzöm magamat és ezt kérdezem öntől: - Részt vett-e a fegyvertolvajlásban?

- Nem, - felelte, mialatt oly szemekkel nézett rám, melyekben a harag és gyülölet lobogtak.

- Ön nem volt-e a házikóban, midőn a fegyvereket elhurcolták?

- Nem.

- Igaz-e? - kérdeztem a tábornokot.

- Én önnek egy szóval sem felelek! - nyilatkoztatta ki. - Ki merhet itt egy tábornokot kihallgatásra vonni?

- Well; akkor önnel egyelőre végeztünk, de csak egyelőre. Önt nem fogjuk kihallgatni, mert vétkessége be van bizonyitva. Csak az van hátra, hogy büntetését megállapitsuk!

- Büntetésemet? Mernek-e hozzám nyulni! Véresen megbosszulnám, oly véresen, hogy - - - -

Többé nem hallgattam szavait, mert Winnetounak, Halmersnek és a chickasawok főnökének intettem, hogy jöjjenek velem. A ház mögé mentünk, hogy a tolvajlás büntetéséről tanácskozzunk. Hamar egyetértésre jutottunk és foglyokhoz tértünk vissza, kiket eközben Helmers emberei és a chickasawok őriztek. Sem Winnetou, sem én nem akartunk az itélet végrehajtásában részt venni, ezt a ház tulajdonosára biztuk. Ő kihirdette itéletünket a következő szavakkal:

- Önöket az én tulajdon földemen fogták el és ezért én mondom meg önöknek, hogy önökről mit határoztunk. Önök holnap reggelig itt maradnak és azután az én birtokom határáról el lesznek távolitva. Aki itten ismét mutatkozik, az főbelövetik. Az nem gentleman, ki tábornoknak adja ki magát, tolvaj. A vadnyugat törvényei szerint az ily tolvajlás büntetése halál; de mi oly kegyelmesek voltunk, hogy e büntetést ötven botbüntetésre változtattuk, mert ugy teszik, hogy - - -!

- Boot! - orditá Douglas! Én, akkor - - -!

- Te semmit se fogsz, gazember! - dörögte Helmers oly erővel, hogy elhallgatott. - Épen azért, mert tiszt akarsz lenni, verést kell kapnod! És mivel rajtad kivül csupa gentleman van itt, kik közül egyik sem vállalná el e munkát; Old Wabble fogja neked kiszolgáltatni ez ötven botot.

- Ezt - - ezt - - én nem fogom megtenni. - kiáltá az öreg, egykori King of the cowboys!

- Meg fogod tenni, mert ugy határoztunk. Ha vonakodol parancsszóra a verést végezni, vagy ha nem teljes erőddel ütsz, akkor magad fogsz ötven botot kapni és azután egy golyót a fejedbe. Nem tréfálok; vedd tudomásul!

- Ez, ez verjen meg engem? - kiáltá Douglas. - Ő is ott volt. Én a házikót nem ismertem; ő vezetett bele!

Bármennyire fájt ez nekem Old Wabble miatt, nem kételkedtem afelől, hogy a tábornok igazat mondott. Tehát ez volt a köszönet a részvétért, a jóindulatért és ismételt elnézésért, melyet az öreg iránt tanusitottam; bosszuságból és aljas bosszuvágyból lett ő az én tolvajom. De azért Helmers igy határozott:

- Az nem tartozik miránk. Mondtad volna el ezt előbb; de te nem akartad, hogy kihallgassunk; most már késő! Csak azt kell még hozzátennem, hogy a többiekhez semmi közünk; velök semmi egyéb nem fog történni, minthogy holnap kora reggelig őrizet alatt maradnak; akkor világos nappal meggyőződhetünk, hogy valóban eltávoztak. Azon szolgálatokat, melyeket a chickasawok önnek teljesitettek, abból fogjuk kifizetni, amit önnél találunk. Most kössétek a tisztelt tábornokot ide a postoak^[13]-hoz, oldjátok föl az Old Wabble kezeit és vágjatok ott átellenben a bokrokról néhány jó hazel-switches^[14]-t, melyek jó erősek és hajlósak. A tábornok kapja meg a rendjelét, de nem a mellére!

Eltávoztam Winnetouval, hogy ne legyek tanuja ez itélet végrehajtásának. Visszatérésünkkor hallottuk, hogy Old Wabble kezdetben huzódozott, de azután a fenyegető revolver láttára elvégezte a verést. A gazfickók pedig be lettek zárva, hogy el ne menekülhessenek.

Mikor másnap reggel kieresztették fogságukból őket, a tábornok és az Old Wabble arca véres volt. Bilincseik dacára is egymás mellé kerültek. Douglast leirhatatlan düh fogta el amiatt, hogy az öreg hagyta magát arra kényszeriteni, hogy neki az ötven ütést kiadja. Mikor feloldoztuk ismét nekirontott és mikor őt visszatartottuk, kiabálni kezdett:

- Ügyelj rám, te kutya! Mihelyt talállak, e verésért életeddel lakolsz. Minden esküvel esküszöm meg erre, amire az ember csak esküdhetik!

Ezt komolyan értette; Old Wabble ezt tudta és kérte Helmerset, hogy őt előbb bocsássa el. Nem mert a kéréssel hozzám vagy Winnetouhoz fordulni, mi távol tartottuk tőle magunkat. E kérését teljesitették is. Herkules, a néger elhurcolta és csak azután egy óra mulva eresztették el Douglast három fehér kisérőjével át a határon. Csak ugy ömlött belőle a fenyegetődzés és átkozódás. Haragja a legnagyobb fokra emelkedett, midőn mindnyájuktól elvettük a fegyvereket és lőszereket és a chickasawoknak adtuk jutalmul. Ami Winnetout és engem illetett, lovaglásunk eredményével nagyon meg voltunk elégedve. Megkaptuk ujra fegyvereinket hibátlan állapotban.

Midőn mi délelőtt beszélgettünk a ház előtt az asztal mellett, Helmers hirtelen fölállt, a fához ment, melyhez tegnap a tábornok volt kötözve, fölvett a földről valamit és igy szólt:

- Itt láttam valamit csillogni. Ugy látszik aranygyürü, mátkagyürü. Nézzék csak meg!

A gyürü kézről-kézre járt. Igen, mátkagyürü volt és a belső felén két betűt és egy dátumot láttunk bevésve.

- Hogy került e gyűrű oda? - kérdezte Borbála asszony. - Ki vesztette el?

- A tábornok - felelte Helmers. - A keze meg volt kötve erősen és mikor az ütések fájtak, az ujjáról a vergődés közben a gyűrű lesiklott. Másként nem lehetett.

Igazat adtunk neki és ugy gondoltuk, hogy ő ezt a gyűrűt a tegnapi büntetés végrehajtásának emlékéül őrizze meg, de ő az én kezembe tette a gyürüt és igy szólott:

- Mit tegyek én vele? Nem az enyém; én innen nem távozom és a tábornokot aligha láthatom viszont. De ön, Mr. Shatterhand, lehetséges, hogy találkozik vele. Tegye el.

Semmi okom nem volt, hogy habozzam és a gyürüt ujjamra huztam, hol biztosabban maradt, mint zsebemben. Elébb pontosan megvizsgáltam és azt olvastam le: E. B. 5. VIII. 1842. Hogy mily fontos lesz később nekem és Old Surehandnak e gyürü, azt most nem is sejtettem - - -.

(Folytatjuk!)

8. Rézfejű kígyó ^[VISSZA]

14. Mogyoróvessző. ^[VISSZA]

---