Az életet tanította

Végh Károly kántortanító élete



írta:
Végh József


TARTALOM

Bevezető
Végh Károly élete
Pedagógiai munkássága
A népművelő
A közéleti ember
Szüleim
Zárszó helyett
Jegyzetek
Mellékletek

 


© Végh József


Magánkiadás
Diósjenő 2005



Nagyapám emlékezetére, hogy
unokáim is tanulhassanak belőle.




Bevezető

2003. tavaszán egy megtisztelő felkérésnek tehettem eleget: nevezetesen, hogy tartsak egy előadást Balassagyarmaton, a Városi Könyvtár kereteiben működő Csillagházban, a 120 évvel ezelőtt született tankönyvíró, kántortanító nagyapám, Végh Károly emlékezetére, s hogy ennek apropóján szóljak a családomhoz tartozó pedagógus-dinasztia tagjairól. Szívesen vállaltam a feladatot, hisz úgy gondolom, hogy az is utódok dolga, hogy ápolják felmenőik emlékezetét.

Bár az apai ágon élt nagyapám révén került szóba a történet, a teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy anyai ágon visszatekintve is találunk pedagógusokat a felmenők között. Tanítónő volt például anyai nagyanyám, Szenttoronyi Jánosné, született Szarvassy Erzsébet, sőt az ő nagynénje volt az a Szarvassy Margit tanítónő, akinek Gárdonyi Géza udvarolt egykoron, s akinek révén kapcsolatba barátságba került a Jókai, Bródy, Feszty családokkal. Ha innen számítjuk a leszármazási sort, akkor már leányom, Zsuzsanna az ötödik generációt képviseli a pedagógus dinasztiában. E kitérő után térjünk vissza Végh Károly történetéhez!

Értékválsággal, a hagyományos emberi kapcsolatok felbolydulásával, a szabályozó normarendszer hiányával küszködő korunkban nagy szükség van az azonosságtudat új minőségű megszervezésére. Az új identitásra való törekvés érzékelhető a társadalmi munkamegosztás minden területén. A pedagógus szakma jelenkori útkeresése, a jogszabályi keretek által biztosított szakmai önállóság és pedagógiai műhelymunka feltételrendszere szükségszerűen veti föl a szakmai azonosságtudat megerősödését, az ehhez nélkülözhetetlen mintakövetés igényét. Ez a szükséglet nem jelent mást, mint a maradandó értékű szakmai hagyományok szerves folytatását.

A magyar pedagógiatörténet - ezen belül Nógrád megye múltja - bővelkedik a klasszikus érvényű pedagógus életutakban, példamutató tanítói teljesítményekben. E gazdag példatárból ezúttal Végh Károly, volt diósjenői tanítónak, egy pedagógusdinasztia megalapítójának életútjával ismerkedhetünk meg.

Életművét vázlatosan összegezve egy olyan személyiség bontakozik ki előttünk, aki századunk első felének történelmi körülményei között volt képes szűkebb közösségeit éltetni, települését támogatni. Az itt végzett munka eredményével járult hozzá haszonnal népének, nemzetének, s ezen keresztül az egész emberiségnek az előmeneteléhez.


Végh Károly élete

Végh Károly 1883-ban született Párkányban,[1] az akkori Esztergom vármegyében. A középiskolát az esztergomi Szent-Benedekrendi főgimnáziumban, a tanítóképzőt pedig az esztergomi érseki tanítóképzőben végezte el. Tanítói oklevelének megszerzése után 1903-ban Leléd községben[2] (Hont vármegye) r. k. kántortanítóvá választották. Három évig működött az Esztergomhoz közeli kis településen.[3]

1907-ben lett a diósjenői r. k. iskola kántortanítója. A községet hamar megszerette, s miután már akkor aktív közéleti ember volt, a falu is hamar befogadta. Egy későbbi visszaemlékezésében[4] így ír erről az időszakról: 

"Azok a régi jó idők! Diósjenő mellett akkor még nem füstölgött a vonat. A legközelebbi vasútállomás 20 km-re volt tőlünk, a nagy országúttal egyetlen kövezett vicinális út kötött össze és hét kilométert kellett megtenni, amíg oda juthattunk. Nem is volt nagy forgalom a mi kis községünkben.  A járási székhely rossz dűlő úton 7 km, a megyeszékhely 34 km-nyire volt. A falu lakosa nem kívánkozott az utazásra, de látogatónk sem igen akadt. Legföllebb fuvarosaink jártak Vácra, Újpestre áruikkal: fával, krumplival, szénával, gyümölccsel.

A hivatalos közegek is nagyon meggondolták, hogy fölkeressenek-e minket. 1907-ben, amikor állomáshelyemet elfoglaltam, sem a naplók sem az iskolaszék tagjai nem emlékeztek arra, hogy a vármegye királyi tanfelügyelője mikor látogatta meg az iskolát. Csak a főszolgabírót láttuk néha, amint behajtatott a faluba négylovas hintóján, háta mögött a díszruhás hajdúval. A végrehajtó is elkerülte a falunkat. Ha itt-ott mégis felsőbb utasításra keménykedni kezdett, annak sem volt foganatja soha, mert nem akadt falubéli ember, aki a vánkosokat hajlandó lett volna az árverésen megvenni.

Az adót bizony nagy kényelemmel fizetgettük. Egynémely kisgazda 5-6 évig is megélt adófizetés nélkül. A papnak, kántornak a párbért inkább becsületből fizették, behajtásról szó sem eshetett.

A községházán a közjegyző és egy öreg írnok üldögélt, két község dolgát is el tudták intézni, s ügyes-bajos ember azonnal, sorban állás nélkül előállhat ott problémájával, s el is  intézték. Már ahogy lehetett. A római katholikus iskolában csak magam vesződtem 111 gyerekkel, a református iskolában is csak két tanító működött.

Békés, nyugodt életet éltünk. Kötelességünk elvégzésében senki sem zaklatott, csak a lelkiismeretünk volt felettes bíránk.

A falu egy nagy család volt. Egyes családok nagyon elszaporodtak: a reformátusok közt sok volt a Csurja, Panyi, Bőgér, Marton, a katolikusok közt a Valyó, Tuskó, és a Káplán család volt erősen elszaporodva. Ezek a családok, mind vérrokonságban állottak egymással. Ha pedig valaki mégis kívül állt a nagy családból, az váltig törte magát, hogy valamiképpen ő is beletartozzon. Ha másképp nem, hát komaság révén. Gyermek azonban nem volt annyi, hogy mindenkinek jusson a keresztelőből, ezért behozták, hogy a gyermeknek több keresztszülője is legyen. És még ha így sem tudott bejutni valaki, az a következő népszokás révén juthatott rokonságba a faluval: Szokásban volt ugyanis, hogy az első-szülöttnek nagy keresztelőt csaptak, sok vendéget hívtak, sokhelyütt még cigány bandát is fogadtak. Felért egy ilyen keresztelő egy lakodalommal. A vendégek azután kiválogatták azokat, akik ilyen keresztelőn első ízben vettek részt, és azokat a bábaasszony borral megkeresztelte.

Az illető keresztapát, vagy keresztanyát választott. Ezt azután egész életen át komolyan megtartották. Magam is átestem az ilyen keresztségen. Első ízben mint keresztelendő, keresztfi lettem, azután vállaltam a keresztapaságot is. Sok évtizede már annak, de a rokonságot állandóan és keményen még ma is tartjuk.

Ezzel lettem véglegesen törzslakos. Aki nem tartozott bele ebbe a nagy családba, az lett-légyen bárki, csak gyütt-ment volt - nyúka a bukorban.

Ha intéző, jegyző, tanító, sőt még maga a pap is, ha elbizonykodott és ellenkezésbe került a törzslakóval, bizony szemébe mondták neki, hogy mink vagyunk a bukor, kelmed meg csak a nyúka a bukorban!

Hát nem igazuk volt?

Ez annyit jelentett, hogy én itt születtem ebben a faluban, itt élt apám, anyám, itt vannak véreim, sorsom, örömöm egy a faluéval. A falu az enyém és én a falué vagyok. Én vagyok a bukor, te vagy a nyúka, mert az én falum sorsa nem érdekel téged. Jöttél jegyzőnek, tanítónak, papnak, és ezzel keresed a kenyeredet. Mi eltartunk téged, de ha máshol jobbal kecsegtetnek téged, hát odébbállsz és más bukorban húzod meg magad. De én itt maradok és ami bajt csináltál azt rám hagyod."

Tanítói pályája kezdetén rendkívül népes 110-120 tanulós osztatlan iskolát vezetett. 1909-ben megszervezték a diósjenői 2. római katolikus tanítói állást, ez időtől kezdve évről-évre a III-IV. vegyes osztályt vezette 70-100 növendékkel.

Tanítói rátermettségét, pedagógiai aktivitását, vállalkozó szellemét méltányolta az egyházi és világi tanügyi főhatósága is. A váci megyéspüspök 1932-ben, diósjenői működésének 25 éves jubileumán igazgató-tanítóvá, 1936-ban pedig egyházkerületi tanügyi előadóvá nevezte ki. A pedagógiai szemináriumok megalakulása óta kiváló rátermettséggel szolgálta kartársai továbbképzését, s a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1931-ben a pedagógiai szemináriumi értekezleteken tartott értékes előadásaiért elismerő oklevéllel tüntette ki.


1927-28-ban

1932-ben a Nógrádvármegyei Általános Tanítóegyesület Nógrádi Járáskörének elnökévé választották.[5]  1935-ben a nógrádi járás körzeti iskolafelügyelőjévé nevezték ki, 1938-ban, immár több, mint három évtizedes tanítói munkássága elismeréseként a VII. fizetési osztályba lépett.[6]  


Tanítógyűlésen

A Nógrádi Kultúra - a tanítóegyesület lapja - 1939-ben hírül adja, hogy Végh Károly elnyerte a legmagasabb szakmai kitüntetést:[7] "Minden nógrádi tanító szívéből a lelkes öröm és a nemes büszkeség hangjai törtek fel, amidőn a napilapok hírül adták, hogy Végh Károly körzeti iskolafelügyelő, diósjenői r. k. igazgató-tanító kartársunk buzgó és sokoldalú népnevelői tevékenységének elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Wodianer-díját[8] nyerte el. E díszes és értékes kitüntetésben ily kartársunk részesült, aki csaknem négyévtizedes tanítói működése alatt mindenkor díszére vált az ország tanítóságának, s fáradhatatlan munkása volt községe erkölcsi és anyagi emelésének. Amidőn érdemeit lapunk vezető helyén méltatni kívánom, nem személyi kultuszt akarok űzni, hanem az a sokszor hangoztatott felfogásom vezet, hogy nekünk népnevelőknek elsősorban önmagunknak kell egymást megbecsülnünk, s csak ezen az úton érhetjük el a társadalom minden rétegének osztatlan megbecsülését.

Kitüntetett kartársunk mint ember is megérdemli megbecsülésünket, szeretetünket. Tanítótársai felé mindig a legmelegebb kartársi érzéssel közeledik, s nemcsak hirdeti, hanem példaszerűen ápolja is a meghitt kollegiális együvétartozás érzését. Az a rendkívül sokoldalú és nagy értékű munka, amelyet Végh Károly kartársunk kifejt, méltán váltotta ki a legmagasabb tanügyi körök legteljesebb elismerését, s ennek külső jele képpen a Wodianer-díj odaítélését. A kitüntetést a Magyar Tudományos Akadémia április 24-i összes ülésén József főherceg, az Akadémia elnöke, Hóman Bálint kultuszminiszter és a tudományos élet számos kiválósága jelenlétében, gyönyörű beszéd keretében nyújtotta át Végh Károlynak."


Nagyapa átveszi a Wodianer díjat


A Nógrádvármegyei Általános Tanítóegyesület az 1943-i évi tisztújítás alkalmával alelnökévé, választmányi tagjává, s a Magyar Tanítóegyesületek Egyetemes Szövetségébe az országos propaganda bizottság tagjává választotta.[9]

Az utolsó szakmai elismerést 1961-ben kapta egy szép ünnepség keretében átadott Aranyoklevéllel, melyet az esztergomi Felsőfokú Tanítóképző Intézet 58 éve szerzett oklevele, s közmegbecsülésre méltóan teljesített életútja elismeréséül adományozott.

1962. szeptember 1-én hunyt el 79 éves korában, azon a napon, amikor a nyári szünet után ismét benépesült a diósjenői iskola.

Az életút legfontosabb állomásainak bemutatása után ismerkedjünk azon területekkel, melyek szakértő művelésével Végh Károly fölmutatta az elkötelezett tanító ember máig követésre érdemes példáját.



Pedagógiai munkássága

"Az osztályaiban mindig igen kiváló tanítási eredményt ért el, emellett mindenkor nagy gondot fordított tanítványai erkölcsi és hazafias nevelésére is. Nagy művésze a gyakorlati irányú oktatásnak, nincs olyan tanítási órája, amelyen ki ne térne a módszeres egység és a való élet közt kiépíthető kapcsolatokra. Megyeszerte híre van pl. a természettudományok körébe tartozó tárgyak tanítása terén felmutatott sikereinek."[10]

Meghatározó alapelve volt, hogy az oktatásnak a szemléltetés különböző formáin keresztül a gyakorlati, hétköznapi életből vett példákkal lehet igazán eredménye. Így ír erről egy tudósítás:[11] "Az elméleti és gyakorlati természettani és vegytani előadások megkapó harmóniában fedték egymást. Élvezetes és tanulságos volt Végh Károly collégánk, kinek különben is legkedvesebb tárgya ez, mindent megtett a siker érdekében. Fiatal collégánk gyakorlati előadása pedig már egy kiforrott tanítói munkára enged következtetni... Mily jó kellemesen csalódni. látva a kísérleti asztalt messziről - telve különféle kísérleti eszközökkel, úgy tetszett, mintha számunkra egy utópia lenne csak s íme közelebbről szemügyre véve a dolgot, be kellett ismerni elhamarkodottságomat, hisz azok legnagyobb része mind otthon készült. És ha Végh Károly collégánk meg tudta csinálni otthon, mi nem tudjuk?... Ez az Ő előadásának a fő érdeme."

1937-ben új tanterv bevezetésére került sor, amely többek közt megszüntette a III. osztályban a földrajz tanítást. A korábban e tárgykörben oktatott ismeretek átadását, a szülőföld és környékének ismertetését a beszéd és értelem gyakorlatok keretébe utalta. Hangsúlyozta ugyanakkor azt, hogy "a megfigyelhető földrajzi jelenségek szemléltetésével a földrajzi oktatást megalapozzuk, amely jelenségek azonban a természettel a nép életével a múlt emlékeivel érzelmi és képzeleti járulékokkal kerüljenek a gyermek lelkébe anélkül, hogy szemlélet híján rendszerre törekvő vonások lennének."[12]

Annak érdekében, hogy az új helyzet ne okozzon bizonytalanságot a tanítónak és tanulónak egyaránt, a Hont-Nógrád vármegyei Királyi Tanfelügyelőség egy "Vezérfonal" kiadását határozta el. A "Vezérfonal" nem egy ember munkája, hanem minden tanítási tervezetet a vármegye egy-egy kiváló tanítója készítette el. Összeállításánál az a fő cél vezette a tanügyi irányítást, hogy minden pedagógus saját településének környezetét mutassa be tanulóinak, hiszen: "hiba volna ha a tantervet egyszerűen lemásolva pl. vízi életről, hajózásról, halászatról beszélnénk olyan iskolában, amelynek környékén ilyen vizek nincsenek, de hiba lenne az is, hogy a hegyekről, domborzati viszonyokról az iskola falai közt beszélnénk, holott kilépve az iskolából, a természet maga nyújtja hozzá a szemléltetés. bőséges anyagát."[13] Ennek megfelelően a Vezérfonalban Végh Károly "A vizek növény; és állatvilága" című fejezeteket a diósjenői tóra adaptálva írta meg, s a "Környékünk történelmi emlékei" részben is Diósjenő történelmének ismertetésével ad módszertani vázlatot a témakör feldolgozásához. A segédkönyv kiadásának másik célja, az, hogy ismertesse meg a tanítókkal a történelmi emlékekben, természeti kincsekben gazdag vármegyét. Ennek érdekében Végh Károly írta meg a "Nógrád-Hont vármegye történelmi adatai", és a "Vármegyének számadatai" című fejezeteket. A kiadvány előszavát is ő írta meg, melyben felhívja a figyelmet, hogy "a vázlatokban lehetőség szerint kerültük a sablonos és hosszadalmas kérdés és feleletekben való kidolgozást, részint hogy hangsúlyozzuk, hogy a beszéd- és értelem gyakorlat nemcsak kérdés és feleletekből áll, hanem a tanító és tanítvány közös beszélgetése közben felvetődő gondolatok, tapasztalatok és megfigyelések alapján leszűrt megállapításokból. A vezér könyv anyagát felülvizsgálta, szerkesztette és sajtó alá rendezte: Végh Károly.[14]

A pedagógiai munkában nagy fontosságot tulajdonított a jellemfejlesztésnek. Sokat kísérletezett e témakörben. Megfigyeléseinek eredményeit, s a tárgykörben összeállított tantervi anyagot előadta a vármegyei általános tanítóegyesület közgyűlésén is.[15] Az előadás anyagából idézett gondolatok Végh Károly pedagógiai. ars poeticáját tárják elénk, a hivatásszeretet és a szakmai felkészültség nagyszerű szintézisében.

"Csodálatos teremtmény az ember! Ugyanaz az egyén képes egyik percben lesüllyedni a mélységekbe, megcáfolván minden erkölcsi ideált, míg a másik percben a legerősebb jellem nyilatkozása emeli fel a magasba. Egyszer felemelkedik a csillagok fölé, máskor lejjebb süllyed az állatoknál.

Légy orvos, művelj nagy dolgokat, találd fel az emberi nyavalyák gyógyító szérumát, légy költő, vagy író, vagy zenei nagyság, alkoss nagy, örökéletű dolgokat, - szegény maradsz, mert ez a világ nem fizeti ezt meg neked. Legföljebb halálod után csinál kultuszt belőled és emel szobrot neked a maga gyönyörködésére.

Taníts, oktass, dolgozz embertársaidért, égj el a világ javáért való önfeláldozásodban, - csak névtelen hős maradsz, vagy Mestered sorsára jutsz, keresztre feszítenek.

De légy hadiszertáros, vagy szállító, találj föl borzalmas hatású gázokat, irtózatos erejű lövedékeket, förtelmes hadi tankokat, repülő gépeket, - találd ki, hogy miképpen lehet mindnagyobb tömegben embert irtani; akkor megfizetnek neked, - dúsgazdag ember leszel.

Nem csoda tehát, ha a technikus, bölcsész, vegyész, stb. versengve áldozza föl jellemét, nagy anyagi előnyökért. A huszadik század portréja ez, amely annyira büszke az ő műveltségére.

Amíg tanítási módszerünkben teljes gőzzel haladunk előre, addig nevelésünkben, a jellemek kiformálásában és megerősödésében hátra maradtunk.

Korunk jellemgyöngeségét sokan felismerték és minderősebben tódul előtérbe egy jellemszilárdabb társadalom megteremtésére való törekvés... Ezt különösen Amerika vette észre, ahol behozták a teszteket. Önvallomások és. önbírálatok ezek, amelyek állítólag a jellemfejlesztést hathatósan szolgálják... Nálunk e tekintetben még nagyon kevés történt...

Tagadhatatlan, hogy mi, tanítók nevelünk, de nevelési munkánk nem eléggé hathatós, mert azt az élet szele azonnal elsöpri. Az élet erősebb nevelési tényezőnek bizonyult nálunknál. Megfigyeléseket tettem arra nézve, hogy egyes tanítóemberek egy helyben való hosszú működése milyen hatással van a felcseperedett nemzedékre? Volt alkalmam jó nevű tanító és kevésbé jó nevű tanító felnőtt növendékeit figyelni. Azt tapasztaltam, hogy az élet egy nagy gyalu. Mindent egyformán csiszol. Kipótolja az egyik tanító mulasztását és eltörölte a másik többlet munkáját. Az egyik növendék felejtett, a másik szerzett. De egyet mégsem bír kitörölni az élet, a nevelői munkát. A tanítvány bukott, küzdött az élet porondján, gyúrta, formálta az élet, de azt az erkölcsi tényezőt, amit az iskolában felszedett, mindig visszasírta. Vétett ellene, de iparkodott ismét visszatérni hozzá.

Azért tehát azt mondom, hogy tanítói működésünkben az ismeretnyújtásnál fontosabb a nevelői munka, az erős jellem megalkotása; Eddig erre fordítottunk legkevesebb gondot... Az ismeretek nyújtásával egyidejűleg kell haladnia a jellem kialakításának is... Néhány év óta foglalkozom ezzel a kérdéssel és törekszem arra, hogy erős jellemek kifejlesztése érdekében tervszerűen járjak. Munka közben rájöttem, hogy nem elegendő ráhatással, szoktatással, alkalmi kapcsolatokkal, intéssel a gyermekre ráhatni. A szorosan vett nevelési munkán felül még bizonyos oktatási, nevelési, tanítási munkát is kell végezni. Szóval ne csak neveljünk, hanem tanítsunk is a jellemfejlesztés érdekében. Rá kell vezetni, meg kell értetni bizonyos dolgokat, amelyek körülötte vannak, vagy zajlanak le, de ő eddig nem vett tudomást róluk...

Munkánk közben igénybe veszem a számonkérést és fogalmazást is. Ha valamely esemény, verekedés, lopás, felzaklatja a falu érdeklődését, azt az iskolában is megtárgyaljuk és ítéletet alkotunk. A kihágó gyermek fölött néha bírói tárgyalást tartunk, ilyenkor vádlót, védőt és bírót nevezek ki, akik megállapítják, hogy mi volt helyes, vagy helytelen, avagy hogyan kellett volna helyesen cselekednie? Én ebben csak irányítok, a többit növendékeim végzik el.

Munkám kézzelfogható eredményéről még korai volna beszélni. Egyelőre megállapítottam, hogy iskolai életünk feltűnően megjavult. A jellemek sokszor felemelő megnyilatkozásai fordulnak elő, amelyek eddig nem voltak.

Kérem kartársaimat, hogy kísérletezzenek vele. A megállás csatavesztést jelent. Ha pedig eredményeket szereztek már e téren, hozzák ide és tegyék közkinccsé!"

Végh Károly a Nógrádi Járáskör üléseire készülve mindig nagy gondot fordított arra, hogy pedagógustársait tájékoztassa a legújabb szakmai eredményekről,[16] a frissen megjelent szakirodalomról[17] s ha kellett igyekezett buzdító szavakkal lelkesíteni tanítótársait: "nincs nagyobb veszedelem egy nemzetre nézve, mintha a csüggedés és lemondás lesz úrrá rajta. Ma sokan tétlenül néznek a jövőbe, a segítséget mástól várják, pedig minden segítség hatástalanná válik, ha saját magunk nem igyekszünk sorsunkon javítani. Munkára és önbizalomra kell nevelnünk, hogy ne másokra támaszkodjunk, hanem saját erőnkből tudjunk talpra állni. A munkára nevelésben példánkkal is nevelnünk kell: dolgozzunk, mert ezzel magyar hazánk javára értékessé tesszük életünket."[18]

Végh Károly aktivitását jelzi az a tény is, hogy hosszú időn keresztül pénztárosa volt a Vácegyházmegyei Római Katolikus Tanítóegyesületnek is.

Tankönyvírásba először 1914-ben fogott, mikor egy vasúti altisztképző tanfolyam részére írt természettan könyvével országos pályadíjat nyert.[19] A római katolikus elemi iskolák számára a Szent István Társulat által kiadott tankönyvsorozatból Végh Károly írta a "Vegytan és természettan"-t,[20] részt vett a sorozat összes tankönyveinek felülivizsgálatában, megbírálásában. Több tankönyvnek ő az egyik társírója.[21]

Látjuk tehát, hogy Végh Károly saját életútjában, pedagógiai munkájának szervezésében is mennyire ragaszkodott nevelési eszményének megvalósításához: az öntudatosan cselekvő ember valóságformáló, sokoldalú kibontakozásához. A kísérletező tanár, a példamutató nevelő, az elméleti felkészültségét igényesen fejlesztő tankönyvszerző, a pedagógustársadalom aktív szerepvállalója volt ő egy személyben. Életvitele erősítette meg nap, mint nap nevelői eszményét: a pedagógiai munka nem fejeződik be az iskola falai mögött. Az ifjúsággal és a felnőtt korosztállyal kialakított pedagógiai kapcsolatai, valamint a település helyi társadalmában vállalt kötelezettségei elénk vetítik a cselekvő értelmiség napjainkban is oly kívánatos ideálját.


A népművelő

"Végh Károly az iskolánkívüli népművelés fáradhatatlan, lelkes, buzgó apostola. Évről-évre tanfolyamokat rendez, hogy községe felnőtt lakosságának tudását gyarapítsa, érzelemvilágát nemesítse. Szervezett gazdasági, gyümölcsfaápolási, háztartási, fűzvessző-fonási, varró- és főző-, tánc- és nótatanfolyamot, általános közismereti tanfolyamot stb. Szépen működő énekkart is szervezett... Iskolánkívüli munkája alapján megérdemelten foglal helyet a törvényhatósági iskolánkívüli népművelési bizottság tagjai sorában."[22]

Az általa szervezett 1934. június 29-i járási népművelési nap programjában például az alábbi diósjenői "produkciók" szerepeltek:[23]

- Diósjenői lakodalmas menet 4-6 éves gyermekekkel. 
- Népviseletbe öltözött mátkapárok, leányok felvonulása. 
- Ikrek bemutatása.
- Karének - diósjenői r. k. vegyeskar
- Szavalókórus - diósjenői ifjúság - Asiagói Madonna
- Énekversenyben fellép Tuskó Sándor
- Szavalóversenyben fellép Sógor János - Hírös város - Kupaktanács - Magyarok
- Hangszerbemutatók
  - tárogató - Tinich József
  - kézi harmonika - Csilling Csurja István

Végh Károly több népszínművet is írt, amelyeket elsősorban a községben adtak elő. A Nógrád-Honti Kultúra többször hírt ad ilyen eseményről. Rendszeres volt, hogy midőn a Nógrádvármegyei Tanítóegyesület Nógrádi Járásköre Diósjenőn tartotta évi rendes közgyűlését, az alkalom tiszteletére tanító bált rendeztek. A tiszta jövedelem a tanítóinternátus céljait szolgálta. A bál közben került sor a színielőadásra, amely mindig hatalmas sikernek örvendhetett.[24]

 

A "Visszajönnek a harangok" című ifjúsági színműve,[25] megtörtént eseményt dolgoz fel: a templomtoronyból ágyú öntés céljára elviszik a harangokat, de a falu szorgalmas, becsületes munkával visszaszerzi. Ez a színműve szerzői kiadásként 1922-ben meg is jelent. Egy ilyen előadás hangulatát idézi Litván néhány soros tudósítása: "Este színielőadás, a tiszta jövedelem jótékony célt szolgált. Alkalmam volt a kulisszák mögé betekinteni. - A színfalak Végh Károly festményei: ízlésesek. Az előadás pompás. Utána tanítóbál."[26.]


Két gyöngy c. színdarab, 1929. december 31.

A járás nevezetesebb ünnepségei Diósjenőn zajlottak. "Lélekemelő ünnepség keretében tartották meg a Diósjenő-környéki iskolák a madarak és fák napját. A közös ünnepségen öt község iskolásai vettek részt. Mintegy 700 gyermek jelent meg a gyönyörű erdei tisztáson. Felnőtt vendégek is nagy számmal voltak. A Hiszekegy eléneklése után Végh Károly igazgató-tanító tartott a gyermekekhez lelkes beszédet, majd szép mesét mondott a madarakról és a fákról. Azután minden iskola külön programot adott elő... A diósjenői református iskolások zenés tornamutatványai is nagy sikert arattak. Öröm volt nézni az egyformán (ingbe-gatyába) öltözött árvalányhajas kis magyarokat, akiket tanítójuk, Kuti Géza vezetett. Végül a diósjenői római katolikus iskola növendékei a "Tavaszi hangok" és "A visszhang" című szavalókórust adták elő, Kliment Lajosné és Végh Ferenc betanításában."[27]

A vármegyei tanítóegyesület lapja 1937-ben a felsőfokú elismerés hangján szól az április 22-én Diósjenőn megtartott kerületi közgyűlés, pedagógiai szeminárium és kultúrkiállítás rendezvénysorozatáról:[28] "A csodálkozás spontán megnyilvánulása lebbent fel a terembelépők ajkáról. Mint egy gigászi pillangó szárnyai terítették be az iskola fehér falait az ezer színből mozaikszerűen összerakott kézimunkák tömege. Már az első és általános pillantás is a szemlélők elé tárta a nem mindennapi látnivalót. Midőn azután analizálásba fogott a szem, csak fokozni tudta a lélek gyönyörködését. Az ügyes kézre valló körbefutó hófehér emelvényeken csoportosított anyaghalmaz lenyűgözte a szemlélők seregét.

A belépő előtt a diósjenői római katholikus iskola hatalmas mennyiségű és rutinos szakszerűséggel kiállított anyaga tűnt fel elsősorban és joggal! A leány és fiúkézimunkák változatos gazdagsága, a fa és növénybetegségek döbbenetesen reális szemléltetése, szép ásvány és éremgyűjtemény, kísérleti eszközök kaleidoszkópjáról alig akar tovább siklani a szem.

Az illusztris látogatók meleg elismeréssel gratuláltak Végh Károly igazgató-tanító, körzeti felügyelőnek a kiállítás mintaszerű megrendezéséért, de ugyanez a dicsérő elismerés fénye reszket az egyszerű földműves asszonyka szavában is, midőn meghatottan hullatja a csodálkozásban fogant jelzőket, önmaga megfeledkezésében. Figyelem, ahogy szemeivel simogatja, becézi a hatalmas anyag minden egyes darabját, úgy nől előtte a "tanító" alakja és izmosodik a tekintélye!

A kiállítás idejével párhuzamosan a ref. iskola modernül megépített tantermeiben folyt le. a közgyűlés és pedagógiai szeminárium nívós tárgysorozata, mely fokozta a kiállítás jelentőségét. Végh Károly ker. felügyelő "A tanítói munka" címmel nyújtott mély értékű tanulmányt, átszűrve azon forrás vizét, melyből a tanítónak inni kell, ha szorgos munka közben üdítő, energiát fokozó ital után vágy a lelke...

Este a Hangya Szövetkezet hatalmas kultúrtermében a szokásos tanítóbál, azt megelőzően színielőadás volt. A rétsági és diósjenői műkedvelők együttese Bónyi Adorján "Az elcserélt ember" c. három felvonásos színművét adta elő cizellált interpretálásban. Az anyagi siker a vármegyei tanítók Internátusa alapját, az erkölcsi siker pedig Végh Károly főrendező személyén keresztül a Délnógrád tanítói karának presztízsét gyarapítja."


A közéleti ember

Mindig figyelemmel kísérte a társadalomban, a világban lezajló eseményeket, s azonnal reagált is rá, vállalva az esetleges szembehelyezkedést a hivatalos politikával. A Nógrád. járási Tanítói kör 1934 áprilisi ülésének megnyitóbeszédéből idézzük az alábbiakat: "A fővárosi utcán egy vak ember haladt. Nyugodtan és biztosan ment előre, mert kézen fogta vezetője. Azonban embertömegbe jutva a vak elvesztette vezetőjét Riadtan kapkodott, tapogatózott mindenfelé, majd elindult a járdán, de tájékozatlansága folytán hol a falnak ment, hol pedig az útszéli oszlopnak. Csak akkor nyugodott meg, és haladt ismét biztonsággal célja felé, amikor vezetőjét ismét megtalálta. Ennek a vak embernek a sorsa a mai társadalom kifejező mintaképe... A mai társadalomból hiányzik a jellemszilárdság... A társadalmat alkotó egyes egyén érzi, hogy emberi méltósága lesüllyedt és nem jelent a világ számára mást, mint egy statisztikai számot. Érzi az egyén, hogy ő ki van szolgáltatva a társadalomnak és az képes őt habozás nélkül áldozatul hozni. Ezért aztán habzsolja az életet, úgyszólván pillanatok alatt akar leszakítani minden virágot, mert nem tudja, holnap teheti-e?

Mi nemcsak tanítók, hanem nevelők is vagyunk. Nem maradhatunk tétlenül. Törekednünk kell. arra, hogy erős jellemeket adjunk a társadalomnak. Minél erősebb jellemeket képezünk ki, annál több könnyet törölünk, annál több szenvedést szűntetünk meg... A munka tehát előttünk áll. Segítségére kell sietnünk a vergődő társadalomnak, fel kell emelnünk az egyént emberi méltóságára, hogy nyugodt, békés előrehaladást biztosíthassunk."[29]


Hadikórház az iskolában

1920-ban a járási főszolgabíró felszólította a községeket, hogy a Rétságon felállítandó földmívesiskola céljára bizonyos, anyagi lehetőségéhez mért hozzájárulást állapítsanak meg. Végh Károly mindent megtesz azért, hogy a földmívesiskola Diósjenőn valósuljon meg.

"Végh Károly községi képviselő az intézet létesítését vidékünk földmíves lakossága érdekében állónak találja, mert az minként nemcsak gazdasági, hanem kulturális téren is éreztetné hatását. Azon törekvést azonban, hogy az iskola Rétságon állítanék fel, nem pártolja, és pártolásra nem is ajánlja, mert Rétságot fekvésénél fogva nem tartja alkalmasnak arra, hogy ott bármilyen kultúrintézmény létesüljön, annak dacára, hogy járási székhely, s mint ilyen csak hivatali központ, mely vasúton csak nehezen közelíthető meg, s nem rendelkezik azon feltételekkel, amelyek egy földmívesiskola létesítéséhez szükségesek. A járás természetes gócpontja, dacára annak, hogy a járás legszélén fekszik, vasúti közlekedési vonalánál fogva egyedül Diósjenő község, mely mióta a Duna-Ipoly-völgyi vasút létesült, fejlődésnek indult. A járás összes községei közül Diósjenő községnek van a legkecsegtetőbb jövője. A járás minden részéből hozzáférhet vasúton, mert elágazó állomása a romhányi szárnyvonalnak. Eltekintve azonban az előbb említettektől, Diósjenő község természeti fekvésénél fogva predesztinálva van a földmíves iskola befogadására. Diósjenő község ez idő szerint a járás legnépesebb községe, ahonnan a felállítandó földmívesiskola legtöbb növendékre is számíthat, mert lakossága földmívelésből él. E községben van Özvegy Sváb Sándorné nagykiterjedésű birtoka, mely 5000 katasztrális hold erdőgazdaságból, 1500 kat. hold mezőgazdaságból, nagyobb kiterjedésű szőlőtelepekből áll, s a birtokán levő 80 kat. hold kiterjedésű tóban intenzív haltenyésztés folyik. Szakképzett kertész vezetésével pedig konyha-, gyümölcs és virágkertészete virágzik. Indítványozza ennél fogva, hogy a létesítendő földmívesiskola Diósjenőn állíttassék fel, mely esetben a község képviselőtestülete a várható nagyobb áldozatoktól nem fog visszariadni. A tárgyban többen szólaltak, s az indítvány helyeslése mellett azt elfogadásra ajánlották. Ez határoztatott: 32 véghatározat: 981/1920. A község képviselőtestülete Végh Károly indítványát nagy lelkesedéssel egyhangúan magáévá teszi, s elhatározza, hogy mindent el fog követni, hogy a létesítendő földmívesiskolát Diósjenő község kapja meg."[30]

A földmívesiskola nem valósult meg. A megfogalmazott célkitűzést a községi gazdasági ismétlő iskola, és a téli gazdasági tanfolyamok szervezésével próbálták megvalósítani. Egy ilyen tanfolyamról ad hírt a Nógrád-Honti Kultúra 1935-ben.[31]  "Február 20-án szép ünnepségben volt része Diósjenő és környéke közösségeinek. Ekkor számolt be három hónapos munkája eredményéről a földművelésügyi kormány által rendezett 7-es számú téli gazdasági tanfolyam. Az ingyen tankönyvvel és írószerekkel ellátott hallgatók száma 47 volt, akik nagy szorgalommal jártak az előadásokra. Ennek köszönhető, hogy magyaros és értelmes feleleteikkel felejthetetlen élvezetet nyújtottak a vizsgáztató miniszteri kiküldötteknek épp úgy, mint a jelenlevő gazdatársadalomnak. A hallgatók egytől-egyik oklevelet és kettős aranykalászt kaptak emlékül. Ezenkívül a legszorgalmasabbak zsebórával, gyümölcsfákkal és gazdasági szakkönyvekkel lettek kitüntetve... Dicséret és nagyrabecsülés a tanfolyam hallgatóinak, amiért visszaültek 40-50 éves fővel az iskola padjaiba, hogy új ismeretek éles fegyvereivel folytassák kemény harcukat az életért és boldogulásért.

Végh Károly "szívén viseli Diósjenő lakosságának anyagi boldogulását is. Tevékenyen közreműködött a Hangya fogyasztási szövetkezet, a tej szövetkezet, a gyümölcsértékesítő- és szeszfőző szövetkezet és a szarvasmarha-hizlaló szövetkezet megalapításában. A helybeli Hangyának, a tejszövetkezetnek, valamint a gyümölcsértékesítő és szeszfőző szövetkezetnek a működését, mint ügyvezetőelnök biztos kézzel, és nagy hozzáértéssel irányítja. Külön szeretettel fáradozik a gyümölcstermelés előmozdításán: e célból 15 katasztrális holdnyi területen faiskolát létesített, ahonnét minden iskolás gyermek évente egy-egy nemesített gyümölcsfát kap. A község lakói hálából képviselőtestületi taggá választották Végh kartársunkat, s helyet biztosítottak számára Diósjenő községi gazdasági bizottságában is... A Hangya szövetkezet országos központi választmányának is megbecsült, tekintélyes tagja.":[32]

Végh Károly mint vállalkozó is a falu érdekét tartotta elsődlegesnek. Álljon itt két idézet ennek bizonyítására:

A diósjenői képviselőtestület 1920. július 8-i ülésének jegyzőkönyvéből: A pénzügyminiszter engedélyezte, hogy a községek szeszfőző üstöket vásároljanak.

Végh Károly indítványa: "Tekintettel arra, hogy miszerint a községnek üst beszerzéséhez szükséges pénzösszeg és az üst felállításához alkalmas telek felett nem rendelkezik, ő a törvényes követelményeknek megfelelő üstöt saját költségén beszerezni hajlandó és azt a község tulajdonába adja át, valamint megfelelő telket biztosít a községnek rendelkezésére. Az üst beszerzés árát a községi elöljáróság előtt számlával igazolni fogja, és ezt a beszerzési árat mintegy kölcsönképpen adja a községnek, amelynek képviselőtestülete legkésőbb 1921. július hó 1-ig nyilatkozni lesz köteles, vajon neki az üst árát megfizeti-e, vagy az üstről lemondva, az ő tulajdonába adja-e át. Ez utóbbi esetben az üst használatából annyiszor 150 koronát fizet, ahány 24 óráig az üst használatban volt".

A községi képviselőtestület 1914. április 23-i ülésének jegyzőkönyvéből: "... a faiskola a faluvégi rétről eredeti faiskola telephelyre letelepített, és oda 7.000 csemete volt elültetve, amely nemesítésre vár. A faiskola kezelését Végh Károly tanító évi 80 koronáért hajlandó elvállalni, amely összeget költségvetésileg is elfogadásra ajánlja... A képviselőtestület jóváhagyta az elöljáróság azon intézkedését, hogy a faiskola kezelését Végh Károlynak a csemeték benemesítése kötelezettsége mellett évi 80 koronáért átadta."

1931. március 6-án újból tárgyalta a képviselőtestület a faiskola bérbeadásának kérdését. Végh Károly oly ajánlatot tett, hogy hajlandó a községnek évi bér címén 200 db gyümölcsfa csemetét, vagy ennek ellenértékeképpen 200 pengőt fizetni hat éven keresztül, úgy azonban, hogy a faiskolában akkor lévő csemeték az ő tulajdonát képezik. 

A gyümölcsfaiskola ezután virágzott fel. 1939-ben a Nógrád-Honti kultúra is hírt adott felőle[33] "Végh Károly diósjenői kartársunk, a Nógrádi járáskör elnöke kiváló kertész, mintaszerű nagy faiskolát tart fenn, gyönyörű gyümölcsössel. A közelmúltban csinos kiállítású és emellett értékes tartalmú ismertetést, tájékoztatót és fajtajegyzéket adott ki faiskolájáról. A füzet a gyümölcsfaültetők részére hasznos utasításokat is tartalmaz. - Végh Károly kartársunkat a gyümölcsfanevelés terén elért sikeres tevékenységéért meleg kartársi szívvel üdvözöljük."

A faiskola jellemzéséül néhány számadat az árjegyzékből: összesen 121 féle gyümölcsfafajta kapható, ebből alma 19 féle, körte 27 féle, őszibarack 24 féle és szilva 11 féle. A többi negyven féle gyümölcsfafajta között olyan kuriózumok, mint birs, berkenye, lapsonya, mandula, mogyoró, som, gesztenye, stb. találhatók.[34]

Hetényi Rezső, a nógrádi járás főszolgabírája így emlékezett vissza a diósjenői faiskola létrejöttére:

 

Gyümölcseivel az országos kiállításon
"Hivatali vizsgálataim során láttam, hogy papíron minden községben van faiskola, ennek a céljára a költségvetésben évenként 50-100 pengő költséget irányoztak elő. Ezen összeg egy részét elvitte a járási faiskola felügyelő napidíja és fuvar címén, a maradékot elszámolták a faiskola kitakarításáért. Valójában libalegelő és gyerekjátszótér volt mind. Ezért úgy határoztam, hogy a községi faiskolákat beszüntetem, és helyettük egyetlen járási faiskolát létesítek, amely alkalmas lesz a községek gyümölcsfa csemetékkel való ellátására. Érintkezésbe léptem Végh Károly diósjenői tanítóval, aki kitűnően értett a gyümölcsfák és a csemeték neveléséhez. Kértem, létesítsen a 8 hold tanítói illetményföldjén és még 10 hold bérleten csemetekertet. Felajánlottam, hogy a községek az utcák és terek gyümölcsfákkal való beültetése céljára az eddig iskolakert fenntartására előirányzott 50-100 pengőért facsemetéket fognak tőle vásárolni. Ez a mintegy évi 2000 pengős összeg biztosítja a járási faiskola rentabilitását. Végh Károly örömmel belement. A faiskola bevált. Végh 5 év múlva Ausztriába szállított gömöri nyakasszilva és alma csemetéket.

Végh megalakította a község fiatalságának közreműködésével az első gyümölcsfa gondozó szövetkezetet. Szakaszonként és évenként 1 Pengő lefizetése ellenében vállalták a gyümölcsfák rendszeres permetezését. Több ezer fát vállaltak egy évre."[35]

A gyümölcsfák szeretete és értő gondozásának tudománya ma is fellelhető Diósjenőn.

A világháború időszakában is az aktív, a feladatokat felvállaló embert ismerhetjük fel Végh Károlyban: Ha kell a légvédelmi bizottságban dolgozik, ha azt kívánta községe, az igazoló választmányban található, s ha úgy kívánta a sors, akkor a vöröskeresztes segélyállomás vezetőjeként tevékenykedik.

Végh Károly életútjában igyekeztünk föltárni mindazokat az összetevőket, melyek immár ezt a klasszikussá vált tanítói modellt egyre vonzóbbá teszik napjainkban is, reméljük a jövőben is. E "klasszikus modell" lényege - érzésünk szerint, egy ritkán létrejövő szintézisben van. Németh László az európai fejlődés középpontjába a kísérletező embert állította, akit a lét megismerése és formálása hajt előre az életben. Végh Károlyt a lét megismerésének szenvedélye mellett a tapasztalatok átadásának vágya is hajtotta, ez a kettős célkitűzés nemesítette példamutatóvá életútját számunkra is. Vállalkozása Diósjenő mindennapjaihoz kapcsolódott, mégis egyetemes érvényűvé nőtt: az életet akarta megtanítani.


Szüleim

   


Végh László diákkori képe

Édesapám, Végh László 1917-ben született Diósjenőn. A diósjenői elemi tanulmányok után a váci kegyes-tanítórendi gimnáziumba járt. Tanítói diplomát a szegedi királyi katolikus tanítóképzőben szerzett, majd Budapesten, az Állami Pedagógiai Főiskolán földrajz-rajz szakos tanári oklevelet. A kántorképzőt Egerben végezte. A szegedi évek alatt több írása jelent meg a Magyar Tanítójelöltek Lapjában.[36]

A tanítóképzőből hazakerülve munkába állott másodtanítóként nagyapám mellett a diósjenői római katolikus iskolában. Az ő példáját követte akkor is, midőn nem csupán az iskolai oktatás terén igyekezett kivenni a részét a kulturális életből. Kérésére 1947. áprilisában állította ki Nógrád-Hont vármegyék Szabadművelődési Felügyelője azt az igazolványt, mely arról tájékoztatja az olvasóját, hogy Végh László tagja a Magyar Művelődési Szövetségnek, s mint ilyen, vándor bábjátszó társulatával jogosult előadásokat tartani. Az igazolvány szerint a társulat nyolc főből állott. A családi emlékezet gyakorta emlegeti a környező falvakban tartott előadásokat, mely alkalmakkor a bábjátékosok a szüleim voltak, s a "társulat" többi tagja pedig a kocsisból állott, ki afféle kellékes-mindenesként  is közreműködött, s a "pénztárban" pedig a szakácsné ült. Ő gyűjtötte be belépődíjként a tojást, a babot, vagy egy-egy cső kukoricát.



Édesapám egy ízben meg is nyert egy első díjat egy országos pályázaton. Az Árva Péter című bábjáték mesedrámája, valamint a Muzsikus Peti című darabja írásban is megjelent.[37]. Míg nagyapám emlékezete gyümölcsfái révén él tovább falujában, édesapámra a nagy mesemondóként emlékeznek sokan vissza.

"Hencegi, Boncegi" volt a legnagyobb sikernek örvendő meséjének címe. Ma már középkorúak azok, kik a fenti cím olvastán felkapják a fejüket. ők azok a diósjenőiek, kik - meglehetős biztonsággal mondhatom - emlékeznek még erre a hajdanvolt mesére. A műfaját ma talán tudományos-fantasztikus kalandregénynek neveznénk, mely során öt gyermek - a mindig nagyot mondó Hencegi, a vele sokat vitatkozó Boncegi, az örökké vidám Vigyori, a csodaszép Marika, s köztük a legkomolyabb: János, csodálatosabbnál csodálatosabb kalandokat élnek át. Járnak a Pókok országában, megtapasztalják az űrhajózás élményeit, de valahogyan minden csávából kihúzza őket az összetartozásuk. Sok izgalom, kellő mértékű borzongás, jó adag romantika.

Az iskolában sokszor kérték tanítványai édesapámat, hogy folytassa a mesét, melynek sohasem volt vége. Mindig újabb és újabb megpróbáltatások és meglepetések várták hőseit, úgy, hogy a hallgatósága szájtátva esett az egyik ámulatból a másikba.

A mesehallgatásra mindig az egymást követő két rajzóra volt a legalkalmasabb. A festés, rajzolás tárgyát gyorsan megbeszéltük az óra elején, s máris feszült figyelemmel hallgattuk egyetlen pisszenés nélkül az újabb kalandokat. Ilyenkor még szünetre sem akaródzott kimenni.

Történt egy alkalommal, hogy a két rajzóra közötti tízórai szünetben szakfelügyelő jött az osztályba. Egy szó nélkül helyet foglalt a hátsó sorban. Édesapám, visszaérkezve az osztályba, nagy hévvel folytatta a történetet, s észre sem vette az újonnan érkező vendéget. Mese közben - ha kellett -, egy-két mozdulattal segítette a rajzórai munkában bizonytalankodókat, de ez nem törte meg a történet folyamát. Az óra végeztével sajnálkozva vettük tudomásul, hogy most egy újabb hétig várakozhatunk a folytatásra. A tanfelügyelő szintúgy érezhetett, mert az óra után odajött édesapámhoz, s csak ennyit mondott:

- Lacikám, légy szíves áruld el, hogyan folytatódik, mert én legközelebb nem tudok jönni!

A nyári szünetben, az iskolában nyaraló pesti gyerekek lepték el esténként az udvarunkat. A mesemondás híre gyorsan elterjedt a faluban is, s néha már alig volt talpalatnyi hely a tábortűz körül.

Sokan kérlelték őt, írja le ezeket a csudálatos történeteket, hogy magukkal vihessék, másoknak is megmutathassák. A sok-sok unszolásra egyszer aztán bele is fogott, aztán egy-két oldal után abba is hagyta. Leírva valahogy más volt. Hiányzott belőle az a mesemondói hév, mellyel valamennyiünket megfogott. Nem volt benne a beszédes gesztikulálás, az, ahogyan közöttünk járt, s olykor jóságosan megsimogatta a fejünk búbját, vagy ahogyan két kézzel egyszerre rajzolva illusztrálta a táblán a varázslatos helyszíneket. Előadásának része volt az egész egyénisége. El tudta velünk hitetni, hogy mi is ott vagyunk, részesei vagyunk a történetnek.


Édesapám: Végh László
 
Az írásból így nem lett semmi. Mint ahogyan abból sem, hogy magnóra mondja, hiszen közönsége nélkül számára sem volt az igazi, s a szalag nem rögzíti a mimikát, a folyamatos, mese közbeni séta látványát. Köztünk járva tovább tudta fokozni az izgalmakat. Egy-egy pillanatban hirtelen megfordult, s ilyenkor csak úgy hőköltek hátra a meglepődött hallgatók. Talán ma, a videó korában, valamivel tökéletesebb lehetne a felvétel, de a személyes érintettség akkor is hiányozna belőle, hisz jelen lévő egész egyénisége tette igazán varázslatossá a mesét. Bele kell nyugodnunk tehát, hogy a történetnek egyre halványuló emléke még él bennünk ideig-óráig, aztán eltűnik örökre. De legalább mi elmondhatjuk, hogy még ma is egy szép emlék a számunkra. Mert nem lehetünk biztosak benne, hogy a mai videó- és filmáradat olykor gyakran szörnyűséges alakjaira - kerüljenek bár dollármilliókba - sok évtized elmúltával is emlékezni fognak. Ezek is gépiesekké váltak, mint az egész világunk. Egyre hangosabbak, riasztóbbak, s már-már oly sokan vannak, hogy belefásulunk, s hatásuk nélkül kapcsolgatjuk televíziónkat az egyik állomásról a másikra. Nem érint meg bennünket a mesemondói tűz.

Szerencsének mondhatom magam, mert otthon sok mesét hallgathattam. Nagyapámtól főleg bibliai történeteket, s az ő gyerekkora népmeséit, édesapámtól saját fantáziája szülte meséket, de nagy boldogsággal töltött el az is, ha végiglapozva egy-egy képzőművészeti albumot, hallgathattuk a képekhez fűződő bibliai történeteket.

Olykor hosszú sétára indultunk az egész népes családdal. Minden bizonnyal azért is, hogy egy-két órára siserehadmentes nyugalom legyen otthon. Ilyenkor füleltem a legjobban. Édesapám ekkor mesélt a falu történetéről, ekkor hallottam először a kámori boszorkányról, a Pintyurka-csárdáról, a mai Villtesz helyén állott egykori Eszterházy-kastélyról és büszke lakóiról.

Iskolatársaim gyakran faggattak engem - valamelyest bennfentes lévén - édesapám meséinek folytatását kérve. Ha olykor-olykor - kihúzva magam - meg is próbálkoztam tovább gombolyítani a fonalat, azonnal éreztem a reakciókból, hogy ez meg sem közelítette az igazi hatást. Mert mesemondónak születni kell.

 

Édesanyám: Végh Lászlóné,
született Szenttoronyi Erzsébet Ilona
Édesanyám, Végh Lászlóné, Szenttoronyi Erzsébet Budapesten született 1923-ban. Az elemi iskola után a Magyar Királyi Erzsébet Nőiskola Leánylíceumában töltött el nyolc évet, majd tanítónői oklevelet szerzett. Csakúgy, mint édesapámnak, neki is a diósjenői iskola volt az első munkahelye, s innen is mentek mindketten nyugdíjba. Édesanyám évtizedeken át az első osztályosokat tanította. Több nemzedék került ki a keze alól, felvértezve az írás és olvasás tudományával. Még három évtized után is éppolyan szorgalommal készült másnapi óráira, s gyártotta a szemléltető eszközöket, mint az első óráira készülve. Már nyugállományban volt, mikor fájdalmasan fiatalon, 63 éves korában elhunyt. Pedig még ezt megelőzően is azt tanulmányozta, hogy az új tudomány, a számítástechnika miként vonható be az elsősök oktatásába. A megyei lap egy ízben, mikor róluk írt, úgy fogalmazott, ők azok, kiket a legjobb pedagógusoknak tartanak a Börzsöny mentén.


Két újságcikk a megyei napilapból
Akiket a Börzsöny völgyén a legjobb pedagógusoknak tartanak

Hogyan is szól a régi, régi történet az apáról, akinek kilenc gyermeke olyan szépen énekelt karácsony éjszakáján, hogy a mellettük lakó gazdag úr azzal nyitott be szegény szomszédja putrijába, hogy:

- Add nekem valamelyiket! Úgysem tudod felnevelni őket.

Az apa ekkor maga elé állította mind a kilenc gyermekét, s addig válogatta az odaadnivalót, hogy végül is - nem tudott lemondani egyikről sem...

Ez a történet jutott eszembe, amikor Diósjenőn megismerkedtem Végh Lászlóékkal Hogy miért éppen őket kerestem fel ebben a Börzsöny-völgyi kis falucskában?

Mert a Megyei Tanács Művelődésügyi Osztályán arra kérdésre: - Ki a legjobb pedagógus Diósjenőn? - ezt a választ kaptam: - Végh Lászlóné, az elsőosztályosok tanítónője.

Először mégis a férjjel - aki ugyancsak tanár - hozott össze a véletlen. Ahogy megláttam borostás ábrázatát, kis viszolygás támadt bennem "Egy pedagógusnak - gondoltam -, mégsem szabad így elhanyagolnia magát..."

De, hogy a külső nem sokat számít, azt néhány mondat után, amit vele váltottam, meg kellett állapítanom.

- Diósjenői gyerek vagyok - válaszolta, amikor megkérdeztem: szeret-e ebben a kicsiny falucskában. - Akármennyit fizetnének sem mennék városba. Mozi van, a színház idejön, és itt a Börzsöny... Húsz éve tanítom ezeket a mi fiainkat, lányainkat, lehet-e ennél szebb feladatot elképzelni? - ...Beszél, beszél, az arca csak úgy ragyog a lelkesedéstől, faluja iránti rajongástól. Szemei előtt a jövő Diósjenője jelenik meg az új stranddal, üdülőteleppel, parkkal, új tornateremmel... S a sínpárral, amely egyenes vonalban köti majd össze a községet Budapesttel.

Két fiúcska lép hozzánk.

- Hogy hívnak? - fordulok a nyúlánkabbikhoz.

- Végh Károly - feleli.

- Végh?

- A fiam - simogatja meg a gyermek fejét a tanító. - Otthon is van napközink - mondja tréfás büszkeséggel. - Kilenc gyerekünk van.

- Kilenc?

Végh Lászlóné sima, fiatal arcán nyugodt szemein nem hagyott romboló nyomokat a sok gyermek kihordása, nevelésük nem csekély terhe és - pedagógusi hivatásának kötelességen felüli gyakorlása.

- Kötelességen felüli?

-  Figyeljetek csak! - Szavaira elcsöndesül a suttogás. Az elsőosztályosok kíváncsian nézik a tanítónéni boszorkányos ügyességű ujjait, melyekkel a mackó-bábot mozgatja. - Látjátok? Medve koma aludni tér. Milyen évszak következik?

- Tél - kiáltják kórusban a gyerekek.

- Juliska kapálni indul a kiskertbe. Kosárkája palántákkal van tele.

-  Itt a tavasz! - mondják a kérdést meg sem várva a kicsik.

Fürgén mozognak a bábok, s az aprónép agyában kitörölhetetlenül rögződnek meg az évszakok sajátosságai. Bizony eddig nem egy keményebb buksiba sehogysem akart beleférni a tavasz, nyár, ősz, tél következésének sorrendje...

A bábozáson kívül más friss ötlete is van Végh Lászlónénak arra, hogy a kis elsősöket tanulásra bírja. Könyvjelzőket osztogat a jól felelőknek, de nem ám akármilyeneket. Maga festi a virágokat, babákat rá, a bábokat is sajátkezűleg készítette. Arra is van ideje, hogy rajzlapokra az abc betűit, ábrákat rajzoljon. Ő találta ki a "borítékos" leckét is. Egy-egy összeadási feladatot zárt levélben kapnak meg a gyerekek, csupa érdekesség így a számtan óra.

- És a saját kilenc gyereke? Nem kallódnak el, míg az anyuka a másokéval foglalkozik?

- A kilenc közül három kitűnő, négy négyes tanuló. Kettő még nem jár iskolába.

Bizonyítéknak talán a jó tanulmányi eredmény is elég volna. De a gyerekek tiszták is, rendesen öltözöttek, a hároméves Ilonka rózsás arca csakúgy fénylik az elégedettségtől...

Nem, sehogyan sem hasonlítanak a régi történet szegény emberének gyerekeihez! Mindegyiknek van hegedűje, az apuka tanítja őket. Egy egész "zenekar" a család.

No, de azért mégis nagy gond lehet kilenc, sőt tizenegy pár cipőt venni, tizenegy ruháról gondoskodni... Vagy: tizenegy személyre mennyi kenyér, mennyi tej kell csak naponta.

Nagy gond, de van segítség is. Társadalmunk szívesen támogatja a kiváló munkát végző házaspárt.

Végh Lászlónét három, Végh Lászlót öt évvel sorozták előbbre tényleges munkaidejénél, ami több fizetést is jelent. Pedagógusnapokon, jutalomosztásnál sohasem feledkeznek meg a lelkes házaspárról. Gáztűzhely vásárlására két hét alatt megkapták az engedélyt, "méghozzá nagy palackkal". Gimnazista fiukért csak 110 forintot kell havonta fizetniük a balassagyarmati kollégiumban.

...Így dolgoznak és élnek Végh Lászlóné és Végh László pedagógusok népes családjukkal, törhetetlen munkakedvvel és életörömmel Diósjenőn, amelynek utcáit a nagypapa telepítette tele gyümölcsfákkal. És a fákról az almát, barackot senki nem lopja le a falusiak közül.

Ebben az erkölcsi magatartásban nem kis része van a község legjobb pedagógusainak...

- kemény -


Ablak tulipánokkal
Közös erővel embert nevelni

A gyerekek szeretik a virágot. Rajonganak érte. Nemcsak szemet gyönyörködtető színéért, kézzel foghatóságáért. Külön öröm nekik, ha lerajzolhatják, ha eljutnak az írás olyan fokára, amikor már ők maguk teremtik meg füzetükben és a táblán saját világukat.

A rajz áll legközelebb ebben a korban a gyermek kifejezési vágyához. Gondolatébresztő motívumokat szül, hozzákapcsolódik képében az írás-olvasás és a számtan is. A szülő mindebből keveset lát, csak a rögzítést veszi észre, amit a gyermek első osztályos korában könnyebben vagy nehezebben befogad, elsajátít.

Nyílt tanítási nap - szülőknek

A gondolat nem ma született. Többen pártolják, vannak ellenzői is. Lényege: adjuk meg a szülőknek azt a lehetőséget, hogy az iskolai tanítás szellemében segítsenek otthon gyermekeiknek, úgy kérjék számon ellenőrzéskor a feladatokat. Diósjenőn évekkel ezelőtt honosították meg ezt a helyes elképzelést, s azóta a szülők és az iskola kapcsolata sokkal gyümölcsözőbb. Évente négyszer kapnak meghívást az elsősök anyukái, hogy győződjenek meg: mit tud tenni a tanító néni a gyermekek fejlődése érdekében. Az otthoni nevelési elv mellé pedagógiai módszert is kapnak: hogy és mit, milyen módon kell követelni a gyerektől.

Egy hete Diósjenőn is izgatottan készülődtek az anyukák az iskolába. Nyílt tanítási napot hirdettek az első osztályosoknak. A gyerekek is nagyobb igyekezettel indulnak aznap, a mamának kellett megmutatni, hogyan viselkedik az órán és hogyan tud beszámolni a többiek előtt eddigi tudásáról.

Tulipánok és az öntők

Számtan órával kezdődött a nap. Végh Lászlóné tanító néni ablakot rajzolt a táblára, s bele kilenc, csodaszép, piros tulipánt. A tízes átlépést gyakorolták, s ki kellett találni, mennyi lesz kilencből, ha ötöt hozzáadnak. S a gyerekek bátran, pótoltak, bontottak, lépésről lépésre megoldották a logikai összefüggéseket - életkori sajátosságaiknak megfelelően. Az anyukák bizony nagyot néztek, mivel ők még nem ezzel a módszerrel tanulták az első lépéseket. Szosznya Jánosné, az egyik anyuka mesélte:

- Jó, hogy eljöttem. Jancsit én veszem elő minden este, s hiába magyaráz a gyerek, ezt bizony nehezen akartam hinni. Pedig néha tizenöt példát is megoldunk otthon külön feladatként. Bizony, mi régebben nem így tanultunk. Most már tudom, hogy a tízesre kell kerekíteni.

- Jó kezekben van a fia?

- Csodálkoztam is a tanító nénin, aki már két lányomat is tanította, hogy milyen türelmesen foglalkozik a gyerekekkel. Olyan nagy nyugalommal szeretnék foglalkozni én is Jancsikával.

És a szülők arra is rájöttek, hogy a gyermekük mire képes. A tanító néni megbecsültette egy befőttesüveg űrtartalmát. Hogy ragyogott azoknak a kicsiknek az arca, akik megközelítőleg eltalálták: az üveg hat decis! S Gere Pisti és Csurja Pista milyen izgalommal és biztonsággal öntötte decinként az üvegből a vizet, hogy meggyőződjenek, valóban annyi fér bele. A megmérés módját is a gyerekek határozták meg. Ezzel is a tanulók önállóságát fejlesztik. Több anyuka most jött rá, hogy egy sor munkát nyugodtan rábízhat a gyerekre, kényelmesen és megbízhatóan elvégzi a csöpp elsős is. De az is igaz, hogy a leterhelést nem kell túlzásba vinni.

Az órán szó esett a hosszmértékről is. A kifeszített papírszalagról egyméteres csíkot kellett levágni. Klinger Marika, Farkas Béla és Bőgér Márti remekül oldotta meg feladatát, s a kérdésnek is eleget tettek: hol látunk az osztályban ilyen hosszot, hol a dupláját. A hasonlóság gyakorlása sem okozott problémát, ami azt bizonyítja: a játékos tanulási mód, ami éltető az első osztályban, eléri a célját.

Hosszmérték és versengés

A nyílt tanítási napról többen azt mondják, hogy versengést eredményez a szülők között. Diósjenőn, ahol pedig évek óta visszatérő forma, még soha nem tapasztaltak ilyen jelenséget. A szülők megértették: hasznos, ha az iskolában előttük is szerepel a gyerek, és az is fontos, ha ők megismerkednek belülről az iskola életével.

- A sikerélményhez igyekszünk mindenkit juttatni - mondotta Babják Mihály iskolaigazgató. - S elértük azt, hogy a szülők évek múlva is meglátogatják az iskolát. Hozzánk kötődnek. Társadalmi megbecsülést akarunk szerezni a művelődésügynek, s ezt már az első osztályban el kell kezdeni.

S valóban ez így van. Ha a nevelő őszintén feltárja a problémákat, akkor a szülő is mer kérdezni. Ilyenkor otthon is elgondolkodik: vajon miért nem figyel az én gyermekem. S a gyerek is rájön: akkor is szépen kell írni, ha nincs fölötte fakanál.

Végh Lászlóné mondotta az egyik anyukának: embert nevelünk közös erővel. S az anyuka boldogan mosolygott. Tudta, a tanító néni igazat szólt, s az igazmondáshoz tartozott ez a nap is, mert még annak a gyereknek is ott volt a szülője, aki éppen betegség miatt hiányzott. 

Molnár Zsolt


Zárszó helyett

Azt hiszem elfogultság nélkül mondhatom: nagyapám és szüleim beírták magukat Diósjenő történetébe. Ezt igazolja az, hogy nagyapám 1999-ben, a falu történetében elsőként megkapta posztumusz kitüntetésként a Diósjenő Szolgálatáért díjat. Úgy éreztük akkor, hogy ez a megtisztelő cím az egész családnak szól.

A szülők, nagyszülők pályáját kilenc gyermekük közül hatan folytatták. Erzsébet, Margit, Károly, e sorok írója, Terézia és Ilona vállalták a pedagógusi-népművelői hagyományok továbbvitelét, míg László, János és Imre az élet más területein találta meg boldogulását. Bárhol is tegye dolgát az ember, a feladat nem kevés, hiszen fel van adva a lecke: megfelelni annak a színvonalnak, mit az elődök példája diktál.


Jegyzetek

1. Ma Sturovó (Szlovákia)
2. Ma Léla (Szlovákia)
3. 1903. május l-től - 1906. július l-ig
4. Végh Károly: Tipi-tapi meg a társai (Kézirat)
5. Nógrád-Honti Kultúra (a továbbiakban: NHK) 1932. május hó 56. o.
6. NRK 1938. aug.-szept. 159. és 174. o.
7. Környei József: Végh Károly Nógrádi Kultúra, 1939. június
8. Báró Wodianer Albert által alapított, tanítóknak rendszeresített jutalomdíj
9. Nógrádi Kultúra 1943. november
10. Környei: i. m.
11. NRK 1930. május, Litván írása
12. Végh Károly: Vezérfonal NRK 1937. december
13. Végh Károly: i. m.
14. NRK 1935. júl-aug., illetve 1936. júl.-aug.
15. Végh Károly: Jellemfejlesztés az elemi iskolában NRK 1935. január 
16. NRK 1931. november 145. o.
17. NRK 1936. április 46. o.
18. NRK 1935. szeptember 88. o.
19. Természettan a magyar vasutak utazó személyzetének jótékonysági országos egyesülete által fenntartott tanfolyamok számára. Budapest, 1914. a vasúti szakirodalmi vállalat kiadása.
20. Vegytan és természettan az osztott és részben osztott katholikus elemi népiskolák V.- VI. osztálya számára, Budapest 1928.
21. pl. Olvasó és tankönyv kath. gazdasági és általános fiú- és leánytovábbképző iskolák számára III. évfolyam Budapest 1929,
22. Környei: i. m.
23. Forgatókönyv V. J. tulajdonában
24. NRK 1030. április 65. o. Színre került: Végh Károly: Szent anyaföld Című népszínműve.
25. Végh Károly: Visszajönnek a harangok, ifjúsági színmű négy fel vonásban. Kondor Sándor nyomdája Balassagyarmat 1922. A szerző kiadása.
26. NRK 1930. május 82. o.
27. Madarak és fák napja Diósjenőn NRK 1934. júl.-aug. 84. o.
28. Litván (László István): Délnógrád kultúrkiállítása Diósjenőn 1937. május 104, 113-114. o.
29 Végh Károly: Megnyitóbeszéd a Nógrádjárási Tanítókör ülésére 1943. április 19. NRK 1934. máj. 52.
30. A diósjenői képviselőtestület 1920. január 22-i ülésének jegyzőkönyvéből. Nógrád Megyei Levéltár balassagyarmati részlege.
31. A diósjenői téli gazdasági tanfolyam záróvizsgája NRK 1935. márc. 36. o. 32. Környei: i. m. 33. NHK 1939. február 46.o.
32. Nógrád-Honti Kultúra
33. Nógrád-Honti Kultúra
34. A faiskola árjegyzéke
35. Hetényi Rezső főszolgabíró visszaemlékezése: Így is lehetett címmel, kézirat.
36. Magyar Tanítójelöltek Lapja
37. Az "Árva Péter" c. mesedráma megjelent..., a "Muzsikus Peti" című darab pedig a Bábjáték Kultúra 2. szám, 1948. májusában


MELLÉKLETEK