Ki néz vissza rám?
Utószó helyett

Nézegetem azt a fiatalembert, férfit, aki közel három évtized alatt írt verseim tükréből visszanéz rám. Én volnék? Nincs okom megtagadni őt, még ha sok csapdát rejtő naiv hite, sokáig elhúzódó idealizmusa, jó néhány tétova mozdulata egyre idegenebb is számomra. De hát az, hogy miképpen viszonyulok ahhoz, aki voltam, végül is magánügy. Sokkal fontosabbak ennél a megírt versek, sőt, bizonyos értelemben a meg nem írtak is. S hogy ezek, azaz a megírtak milyenek, illetve milyeneknek látom őket én? Az első, ami szembetűnő, s talán nemcsak én látom így, hogy milyen szomorúak, milyen komorak, s mennyire a magányosság, a halál és az elmúlás élményének hatása alatt vannak. És meglehet, az is észrevehető, hogy a magányosság ezekben az opusokban - legalábbis az írói szándék szerint - az életforma, az élet kikerülhetetlen sajátosságának szintjére, a halállal, az elmúlással való szembenézés pedig az önmagunkkal való szembesülés szintjére emelkedik. Az önmagával való folytonos szembesülés viszont a verseim tükréből visszanéző fiatalembernek, férfinak mindennapos, legbensőbb énjéből fakadó igénye volt. Másfelől az is megfigyelhető ezekben a szövegekben, hogy miképpen tágult e fiatalember, férfi élményköre, élményvilága a kezdeti időszak szinte kizárólagos én-élményétől a középső szakasz történelem- és közösségélményi versein keresztül az utóbbi évtized talán pozitívnak is nevezhető szkepsziséig. Ezeket az alapvető élménymódosulásokat gyakori poétika-váltások követték. De nemcsak a sokszor egymástól teljesen idegen poétikák váltogatásáról, hanem a különböző szerepek váltogatásáról is beszélnek az e kötetben levő versek. Akár a ruhapróbánál: egyik szerep után a másikat vette fel, próbálta ki, aki eddigi verseim tükréből visszanéz. Az állhatatosság hiánya mozgatta őt? Inkább a modortól, a megtanulttól, a megállapodottságtól, a beszűkült önismétléstől való félelem. Jó két évtizede írtam egy önvallomást, melynek A megtalált nyugtalanság címet adtam. Nos, ha most e válogatás fölé is ugyanezt írnám, akkor annak e cím mögött rejlő, s azt remélem, írásaimat is mozgató magatartás, tetszetősebben szólva: életfilozófia lenne az oka. De mi az, ami ezt a címmé emelt/emelhető nyugtalanságot - egyik versem szerint: nyughatatlanságot - magyarázza? Talán mindenekelőtt szerep és személyiség megbonthatatlan egységének szüntelen bizonygatása, a folyamatos önmeghatározásnak leküzdhetetlen kényszere, a megszenvedett önazonosság megóvásának belső igénye. Egyik verseskönyvem "fülére" írt "önreklámomban" korunk egyik központi, és az ember sorsát alapjaiban befolyásoló kérdéseként az önazonosság megőrzésének kényszerítő parancsát és az önazonosság elvesztésének félelmét jelöltem meg. Az autonóm személyiség félelmét a manipulált és uniformizált embertől. "Századunk végéhez közeledve ennél kötelezőbb parancs és fojtogatóbb félelem aligha van" - vetettem papírra akkor. És ez, úgy gondolom, nemcsak arra az egy könyvemre érvényes. Hiszen lényegében ez a parancs és ez a félelem határozta meg eddig valamennyi mozdulatomat, emberi és írói lépésemet, próbálkozásomat is. Igen, a megtalált nyugtalanság. És jó lenne, ha az vezetne életem hátralevő részében, amiként az e válogatásból visszanéző fiatalembert, férfit is az vezette.

1995. április 25-én, Budapesten

Tóth László