Bevezetés

Az asztronomia az égitestek valódi és látszólagos mozgását tárgyalja valamint azon ismere-teinket foglalja magában, melyek az égitestek physikai tulajdonságaira vonatkoznak.

Az égitestek valódi mozgása alatt általában az időben végbemenő helyváltoztatást értjük; s ha a helyváltoztatást valamely szilárd vagy mozgó pontra viszonyitjuk, a mozgást látszólagosnak tekintjük.

Az égitestek physikai tulajdonságai alatt a rajtok megfigyelhető jelenségeket értjük, ilyenek a szin- és fényjelenségek, a felület alakulásai és a különféle változások.

Az asztronomia ennek megfelelően több ágra oszlik:
1) az elméleti (theoretikus) asztronomiára, mely az égitestek valódi mozgását,
2) a gömbi (sphaerikus) asztronomiára, mely az égitestek látszólagos mozgását,
3) a physikai asztronomiára, mely az égitestek physikai tulajdonságait tárgyalja.

Az elméleti astronomiát astromechanikának, a physikait astrophysikának is nevezik.

Az astronomiának alapjául a megfigyelés, észlelés (observatio) szolgál. A külömböző helyen és időben s külömböző eszközökkel történt megfigyelések azonban alig volnának összehason-líthatók s egybevethetők, ha a számitás a különnemű adatokat egységes időre s ugyanazon helyre nem vonatkoztatná, valamint a külömböző eszközöktől eredő eltéréseket ki nem egyenlítené.

A gyakorlati astronomia igy kettős munkakörrel bir: egyrészt a jelenségek megfigyelésével, másrészt az adatok átszámitásával foglalkozik.

Az asztronómiában nagy jelentősége van a pontos hely- és időmeghatározásoknak s azért is a csillagászati megfigyeléseknek egyik sorozata a hely és idő pontos megállapítására irányul. A szigoru pontossággal végrehajtott hely- és időmérések igazgatják óráink állását s egyenletes menetét s igy az emberiség gazdasági berendezéseinek (vasút, hajózás) szabályozására nagy mértékben befolynak.

Az astronomiának ezen gyakorlati jelentőségénél talán sokkal nagyobb fontossága van morális és intellektuális tekintetben. Magasztos tárgya s elméletének a tudományok között páratlanul tökéletes fejlettsége miatt az astronomia az emberi értelemnek legnagyobbszerű alkotása. Büszke lehet az ember, mely értelmének erejénél fogva kutató tekintetével behatolhat a világür mérhetetlen mélységeibe s aránylag kicsinyke üvegen át megfigyelheti a nagy mindenség örökké tartó mozgásait és örök érvényű törvényszerűségét.

A végtelen mindenség azonban föltárja előttünk a nagy ellentéteket is, melyek a kicsiny ember s a mérhetetlen kiterjedésű világtestek között léteznek. Porszemnek érzi magát az óriások között azzal a tudattal mégis, hogy kicsinysége daczára saját nagyságát kell csodálnia azoknak óriási méretei fölött.

S a midőn az emberi értelem elkalandozik a tér és idő végtelen távolságaiba és sehol nyugovót, sehol határt nem talál, önkéntelenül egy magasabb rendű, mindeneket teremtő és kormányzó lényre gondol, ki a végtelen térben és időben egyedül uralkodik s korlátlanul igazgat. Igy vezet az astronomia, tudományos elméletének legnagyobb fejlettsége mellett is, a Mindenható gondolatára, kiről ég és föld beszél, mig a csillagok el nem múlnak.