Vedd, és olvasd

Előszó

_____Születésemnél fogva én is részese lettem az emberiség többszázezer éve tartó tragikomédiájának. Ez a gigászi mű rólunk szól, és velünk történik. Így hát egyszerre lehetünk nézők és szereplők. És, mert a játék vérre megy, azért, hogy egyáltalán szerepet kaphattunk, az életünkkel fizetünk.

______Ezen a monumentális forgószínpadon, amely a Föld, anélkül, hogy messzire kellene utaznunk, gyorsan peregnek a színek. A nappalok fényzuhatagát felváltják az éjszakák végtelenre nyíló ablakai, az évszakok körforgása, és az ember rádöbben arra, hogy milyen esendő, hogy csupán egy porszem. Az életünk olyan váratlanul hullik ki a kezünkből, amilyen váratlanul azt megkaptuk.

Eleinte nem tudunk mit kezdeni önmagunkkal. Elindulunk hát egyszerre több irányba, hogy rátaláljunk a saját szerepünkre. Ez a világ pedig tele van csábításokkal, hamis válaszokkal. A pénz, a hatalom, délibábos ígéreteivel. A tévelygő hiszékeny emberek sírjai Alaszkától Kalkuttáig, Patagóniától Kamcsatkáig beborítják az egész világot. Ja kérem, az élet olyan, mint a rulett – mondják bizonyára sokan- , vagy visszük a bankot, vagy földönfutók leszünk! A kérdés csak az, hogy egy nyertesre hány földönfutó jut, és hogyan viszonyul a szerencse a tehetséghez? Vagy elég életprogramnak csupán annyi, hogy várunk a jó szerencsénkre? Addig pedig hit, és meggyőződés nélkül céltalanul sodródunk amerre a szél visz?

______Játszunk el a gondolattal! Egyik pillanatról a másikra gazdagok leszünk, lesz nagy vagyonunk, rengeteg pénzünk, és mi van tovább? Vagy ez volna a cél? Behabzsolni mindent, amit csak lehet? Csakhogy a nagy habzsolásokat csömör és undor szokta követni! Vajon hány embernek jutott eszébe, hogy a nagy vagyonát az emberek javára fogja működtetni? Egy ismert balkáni népmese szerint az ördög megígéri – az addig nagyon szegény – Péternek, hogy gazdaggá és hatalmassá teszi. Ad hát neki sok pénzt, de cserébe elkéri a fülét, hogy ne hallja a szegények panaszait. Aztán még több pénzt ad neki, de most a szemét veszi el, hogy ne lássa a nyomort. Harmadjára még több pénzért elveszi a szívét, hogy érzelmei se legyenek. Nagyon jól ismerte az emberi természetet az, aki ezt a mesét kitalálta!

______Nem tudom, észrevették-e, hogy a világot soha sem a királyok, a császárok, a bankárok vitték előre, hanem a lenézett szegény feltalálók, - akiket persze bolondnak tartottak - és a művészek, - akik életük során nem profitáltak a műveikből -, annál inkább a kegyes utókor, aki, vagy amely mielőtt felmagasztalta volna, hagyta éhen halni őket!

______Felvetődik hát a kérdés: melyik utat válasszuk? Ez a kérdés foglalkoztatja évezredek óta a filozófusokat, a különböző vallások követőit és a művészeket, akik mind-mind megpróbálták rádöbbenteni a felnőni sehogy sem akaró embert a saját felelősségére. Kevés sikerrel, mert minden út nyitva áll; tessék választani! Csak azt az apróságot kellene még eldöntenünk, hogy választunk-e magunknak egy újabb bolygót, amelyet megint tönkre tehetünk, vagy úgy élünk, ahogy eddig, igyekszünk egymást és a világot tönkre tenni, ahogy csak tudjuk, ostoba önzésünkkel, kollektív öngyilkosságba kényszerítve a Föld valamennyi lakóját?!

Akkor meg, mi a fenének írok? Kérdezhetik tőlem. Erre a kérdésre nagyon egyszerű a válaszom: pontosan azért, amiért az orvos megpróbálja megmenteni az öngyilkost, bízva az életösztön erejében. A művészet a lélek orvossága.

Adyval szólva: „Az ember szépbe szőtt hite.” Hát ezért!

Dr Rácz J. Zoltán