K i k e l e t
Kalász szőke haját fésüli a tavasz.
Néhány szál összedörgölőzik,
Vihogva csiklandozza arcomat.
A nap elgémberedett, agg karjait
Nyújtogatja, nyújtóztatja,
Méregeti erejét,
Pajkosan ki-ki kukucskál a felhők
Muszlin fátyla mögül.
Tehetetlen téli álma
Nehezen tűnik égkék szeméből.
Csivitelő reggelt, illatos földszagot
Permetez a kertekre, mint
Kertész kannája a szomjazóra.
A csend megmozdul,
A színtelen némaság
Tavaszba fordul.
Zöld, sárga, piros, kék és fehér.
Ha sokáig szemlélem
Szivárványszín maszattá változik,
Melyet nem suta ecset pöckölt
Az élő vászonra.
Lélegzem, illatozom, a külvilág
Bársonyosan ringatózik,
Zümmög, vibrál, cirip-csiripel a levegő.
Gigászi váza a táj, telis-tele
A kikelet bokrétáival.