Utasi Hajnalka - "Szentjános bogár"

Hátratett kézzel sétál az idő, hetedikén elunja létét, megpihen július hintaszékében.
Nyugalomfelhők kúsznak elő a rejtett semmiből az izgága szemekre.

Évődik a perc csonkjában, a „mindentakarás” a mindenségben szárnyakat növeszt.
Örökálom nőideálja átsejlő hálóruhájában csábít, hív, lengén integet.

Virág, fa, természet, s a múzsa szólongat: Miklós! Hol vagy? Ébredj, rajzolj terveket!
Kesereg az ihlet; a forma, a szín zokog; s égi ecsettel fogadnak az angyalok.

Írok, eszmélek: Eloldalgott a remény! A kallódó, mondandójától ritmikusan örvénylő,
hosszú levél már nem pótolható, pedig azt ígérte: „Levél menni fog!”

Zengjen a szimfónia, a vásznon fusson az ecset, forogjon a toll, s jöjjön új kezdet:
Festményeiben feltámadt, örökkön él: az akvarell magyar fejedelme!