Apró vétkeimmel
ágadzik a bűnöm
mind vastagabb a törzse;
valahol alatta
te pihensz a füvön
és nem nézek a földre

ó, én szerencsétlen!
Az évek, mint szörnyű
gyűrűk húznak keményen
és legszebb álmaink
amelyekért nőttünk
már eltűnnek a mélyben.

Kérgesebb a kezem
nehezül a gyűrű –
rengeteg. Együtt lenne
könnyebb (tudtam mindig)
együtt menekülnünk.
S hogy az út merre menne

mindegy. Hazafelé.
Magam megyek vakon,
mint aki tudja merre
kell, bátran lódulok
usgyi (az ablakon)
messze, csak innen el ne!

Miféle tájék ez?
Itt a bűn egyre nő;
ártatlan zsenge vétkem
is bűn már, máris az!
Vak vagyok, s itt egy nő,
de hol a feleségem!

Apró vétkeimmel
ágadzik a bűnöm
mind vastagabb a törzse.
Valahol alatta
te pihensz a füvön
és nem nézek a földre!

Érzem, nő szívemben
egy óriási fa
és végtelenebb egyre
az adósságom is
tenéked. De magam
is jól tudom, már engem

vén csalót, nem kérsz, hogy
megadjam. Amonnan
messziről, mintha űrben
lebegnék, emberek
bámulnak, gagyognak,
kerengve idegyűlnek,

kigyúlnak, kihűlnek,
s rólam mindent tudnak:
azt is, amit te soha,
hogy én most (tegnap is?)
vigyázok magunkra
szerelmem!, te mostoha,

bűnök édesanyja.
Mert ha te nem lennél
úgy gyilkosod se lenne;
cibállak, megverlek,
elűzlek, fellellek,
apró vétkeimmel
én halálra ölellek!