Locsolókupában
Csontszáraz-sovány
fenékre rogyva,
levegő-könnyű
üresre fogyva
ül
az
űr.
Katéter-díszmű
vékony kifolyón,
rég elpisilve
minden tartalom;
kitikkadt fűre,
kiveszett fára,
sosemvolt-színes
megsincs-virágra.
Ül
az
űr,
és gondolkodik;
mit mondjon a nincs
van-önmagának,
hogyha kérdezi.
Hajdan elég volt
sugallni igét,
ámde volt még (már?),
kinek kezével
írt
az
Úr,
s érteni tudott
reményes jövőt,
jelen-magának
ha felolvasni
bírt
a
múlt –
legalább eddig.
Akkor még volt a
fű, fa és virág,
volt a szomjazó,
s forrása hitnek,
földagyag-kupa.
Emberarc-gondban,
ma egykedvűen
ül
az
űr;
nem kérdez a van,
nem is válaszol.
Elpisilve rég
minden tartalom,
meddő a forma
létidő-tere –
világnak készült
elvont műremek.
Ül
az
űr
csontszáraz-sovány
fenékre rogyva,
levegő-könnyű
üresre fogyva,
ül
az
űr
kiapadtforrás-
életlocsolóban,
vénültre bambult
emberarc-gondban:
hogy volt az ige?,
mikor volt a lesz!
Mások kezével
hajdanán mit is
írt
az
úr?
