Elült a vihar.
Lassan, észrevétlen
postásunk, a szél is
messzekarikázott
rossz, akácgally küllejű,
pörge egykerékesén
(nem csak cirkuszban bolond a szél),
ázott, sáros nyírlevél terül körénk,
s nem lát nagyvilágot,
bár olvasni kezd az alkony;
faggyúgyertyaként zokog
egy kilométerkő
meg se gyúlt lángok hevétől.
Elmaradt távolok a
vadkendermezők,
s ködtornyok hívnak haza
minden folyton-vétkezőt:
főpapot temetnek
égbe-földbe épp?,
ázott, sáros nyírlevél terül körénk,
olvasunk magunkra ócska felleget,
igric énekét,
betakarjuk egymást,
én, s a többi semmiség.