Hígítom szövetnedveim;
folyton megrabol
a fölösleges szóval illanó pára,
vérembesűrűsödik,
nehezül a sótömeg,
s már szívemet öli
a kimondhatatlanságba rejtező,
piros fehérre kristályosult
tiszta tartalom.
A kánikulalázzal
csak a bőr beszélget
olykor érthetően,
de bűzösként bélyegzetten
szégyenli magát
a verejtékezés,
zsebkendő ráncerdejébe
szalad az arcról, homlokról,
s tűri hónaljak
szőrfüves bugyraiban,
hogy némítja el a desodor.

Hígítom szövetnedveim;
kólásflakonok szállnak
légzacskós madárként,
s hullnak a kukába, holtig szárnyatörten,
sorban, egymás után,
mint a rossz helyre ürülő
pazarló gondolat.
Könnyíthet magán így
a száradtra szomjazó
emberlétezés?
Hígíthatná lével
anyagbarlangjaiba kényszerült,
ízlelő nyelvre gyűjtött,
egyre kövülő
ízes titkait?

Lám, tékozol a fecsegés,
hiába indul magasnak,
mint hasadozott föld,
ha végső tartaléka
cseppke hírnökeit
engedi az égre –
puszta lehetőségre
pusztul az élet, s
vár, vár mozdulnivágyón
egy időtlen határon,
tetszhalott víruscsillámok
láthatatlan világában.

Üvegből iszom:
száj a szájon.
Kevés.
Mondanom kellene valamit,
ami több a jelnél,
maga a lényeg,
mindent, egyszerre –
veszteség nélkül –,
ahogy a szerelem beszél:
nyelv a nyelvre.