Jefferson-City, Missuri állam fővárosa és egyben County Cola legjelentékenyebb helysége, a Missuri jobb partján bájos magaslaton fekszik, ahonnan nagyon szép kilátás nyilik az előtte hömpölygő folyóra és az azon uralkodó nyüzsgés-mozgásra. A városnak akkoriban sokkal kevesebb lakosa volt, mint ma, de mindamellett tekintélyessé avatta fekvése és az a körülmény, hogy itt tartották a kerületi törvényszék rendes üléseit. Több nagy szállodája is volt, hol jó pénzért türhető lakást és ehető ételt kapott az utas, de én lemondtam róla, hogy ezek egyikében szálljak meg, először is, mert nem szeretem a szállodai életet, hanem inkább oda megyek, ahol az embereket a maguk eredetiségében ismerhetem meg, másodszor pedig, mert volt itt egy hely, hol sokkal kevesebb pénzért nagyon jó lakás és pompás ellátás volt kapható. A Firestreet 15. szám alatt volt ez, Thick anyónál, az óceántól a mexikói öbölig és Bostontól San Franciskóig közismert Boardinghouseban, mely mellett bizonyára egyetlen valódi westmann sem haladt el anélkül, ha egyszer Jefferson-Citybe került, hogy be ne tért volna hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó "drink"-re és hogy meghallgassa a történeteket, melyek a jelenlevő vendégek, trapperek és squarterek körében egymást pergették. Thick anyó üzlete mint olyan hely volt ismeretes, hol ily módon meg lehet ismerni a vad Nyugatot, anélkül, hogy a "dark and bloody prounds"-ot magát fel kellene keresni.

Este volt, mikor beléptem az ivószobába, ahol még sohasem jártam. Lovamat és fegyvereimet egy, a folyó mentén felfelé fekvő farmban hagytam, hol Winnetou meg szándékozott várni engem. Ő nem szeretett a városban lakni és az utcákon lődörögni, ezért maradt tehát néhány napra vidéken. Nekem a városban különböző vásárolni valóim voltak, azonkivül rendkivül elnyütt ruházatomnak is szüksége volt némi, sőt jobban mondva alapos javitásra, különösen magasszáru csizmámnak, mely több helyen nagyon "nyiltszivü" lett és korábbi engedelmességét olyannyira elvesztette, hogy bármennyiszer fel is rángattam szárait egészen a csipőmig minduntalan megint visszacsuszott a bokámra.

Rövid városi tartózkodásomat egyben arra akartam felhasználni, hogy kérdezősködjem Old Surehand után. Mikor elválásunk alkalmával megkérdeztem tőle, hogy viszontláthatnám-e talán és mikor, és hol, nem volt képes erre nekem határozott választ adni, hanem igy szólt:

- Ha netalán egyszer Missuriba, Jefferson-Citybe kerül, menjen el Wallace és társa banküzletébe, hol meg fogja tudni, hogy akkortájt merre vagyok.

Most itt voltam és természetesen nem akartam elmulasztani ezt az alkalmat, hogy fel ne keressem Wallace és társát.

Mint mondtam, este volt, mikor beléptem Thick anyóhoz. Hosszu és meglehetősen széles helyiséget láttam magam előtt, melyet több lámpa fényesen megvilágitott. Mintegy husz asztal volt benne, melyeknek fele el volt foglalva, még pedig nagyon vegyes társaságtól, amennyire a rendkivül sürü dohányfüst dacára azonnal észrevettem. Volt itt néhány finoman öltözött gentleman - a papirkézelőik messze kikandikáltak a kabátujjuk alól, a cilinder lehuzva a tarkóig, a bőrcipőbe bujtatott lábak az asztalon; mindenféle fajta és szinü trapper és squatter a legleirhatatlanabb öltönyökben; szines emberek a legfeketébb feketétől a világos szürkés barnáig, gyapjas, göndör és sima hajjal, duzzadt és keskeny ajakkal, tömpe néger- vagy többé-kevésbé kaukázusi metszésü orral; tutajosok és hajóslegények, magasra huzott csizmaszárral és övükben csillogó kés az alattomos revolver mellett; félvér indiánok és mindenféle lehető és lehetetlen fajta és szinezetü félvérek.

Közöttük lebegett ide-oda a termetes, tiszteletreméltó Thick anyó és fürge ügyességgel gondoskodott róla, hogy egyik vendége se szenvedjen hiányt semmiben. Mindenkit ismert, nevükön szólitotta őket, egyikre barátságos pillantást vetett, a másikat, ki harcrakésznek látszott, titkon megfenyegette az ujjával. Mikor leültem, hozzám is odajött és megkérdezte, hogy mit rendelek.

- Kaphatnék egy pohár sört, Thick anyó? - kérdeztem.

- Yes, - bólintott, még pedig nagyon jót. Szeretem, ha vendégeim sört isznak; jobb, egészségesebb és tisztességesebb is, mint a brandy, ami gyakran felheviti a fejet. Ön valószinüleg német, Sir?

- Yes.

- Gondoltam, miután sört rendel. A németek mindig sört isznak és okosak, hogy igy cselekszenek. Ön nem volt még nálam?

- Nem, de ma szeretném igénybe venni a vendégszeretetét. Volna egy jó ágya?

- Az én ágyaim mind jók!

Fürkésző szemekkel végigmért. Ugylátszik, hogy arcom jobban tetszett neki, mint többi külsőm, mert még hozzátette:

- Ugylátszik, már régen nem váltott tiszta ruhát, de jó szemei vannak. Olcsón akar lakni?

Ez annyit jelentett, hogy meg akarom-e osztani az ágyat mással.

- Nem, - feleltem. - Sőt nagyon szeretném, ha nem kellene a közös teremben aludnom, hanem külön szobát kaphatnék. Fizetőképes vagyok rossz ruhám dacára is.

- Elhiszem, Sir. Külön szobát kap. Ha pedig éhes lenne, itt van az étlap.

Odanyujtotta és elment, hogy a sört hozza. A jó asszony teljesen egy nagyon értelmes, barátságos és gondos háziasszony benyomását keltette, akinek az a boldogsága, ha megelégedést lát maga körül. A helyiség berendezését is nagyon otthonosnak találtam; inkább németnek lehetett volna nevezni, mint amerikainak.

Az egyik üres asztalnál foglaltam helyet, mely egy hosszu asztal szomszédságában állott, melyet az utolsó helyig elfoglaltak a vendégek. Volt közöttük néhány ur, kikről az első pillantásra látni lehetett, hogy valódi gentlemanek, valószinüleg városi lakosok és Thick anyó törzsvendégei, de voltak mellettük olyan fajta alakok is, amilyeneket az előbb irtam le. Ezek az emberek, mikor beléptem és tőlük nem messze telepedtem le, félbeszakitották nagyon élénk társalgásukat, hogy engem vegyenek szemügyre; de ez csak addig tartott, mig Thick anyó beszélt velem; azután ugylátszik belátták, hogy nem vagyok az ő figyelmükre méltó tárgy és az, ki utoljára beszélt, ujból felvette elbeszélésének elejtett fonalát.

Midőn az elbeszélő, aki Treskow detektiv volt, befejezte mondanivalóját, uj vendégek jöttek. Hat személy volt, kik lármásan léptek be és meglátszott rajtuk, hogy a szeszből többet élveztek, mint amennyit elbirtak viselni. Ülőhely után néztek és habár volt elég üres hely, jobbnak tartották az én asztalomnál leülni.

Legszivesebben fölálltam volna, de ezt ők bizonyára sértésnek vették volna és mivel nem akartam civódásra alkalmat adni, ülve maradtam. Brandyt kivántak és kaptak is, de Thick anyó ugy szolgálta ki őket, hogy látható volt: jobb szerette volna, ha ez emberek elmennek, minthogy jöttek.

A város lakói nem lehettek, mert késeik és revolvereik mellett puskát is hoztak magukkal. Csavargóknak néztek ki. Valósággal gőzölgött belőlük a pálinka és nekem nagy megerőltetésembe került velük egy asztalnál kibirni.

Nagyhangon kiabáltak, oly lármát csaptak és oly szakadatlanul beszéltek, hogy más vendégek társalgásából semmit sem lehetett hallani. A nyugalom és kedélyesség, mely az előbb uralkodott, eltünt.

A leghangosabb volt közöttük egy izmos, otromba termetü legény, kinek valóságos bulldog arca volt. Ugy nézett ki, mintha tagjait és arcvonásait fából faragták volna. Ugy lépett föl, mint a többiek vezére és mindenesetre észre lehetett venni, hogy a maguk módja szerint bizonyos respektussal viseltettek iránta.

Hőstettekről beszéltek, melyeket véghez vittek és ismét végre szándékoztak hajtani, vagyonról, melyet szereztek és elvertek és mindenesetre ujból meg fognak szerezni; egyik poharat a másik után üritgették és amikor Thick anyó figyelmeztette őket, hogy csöndesebben mulassanak, gorombáskodtak és fenyegetőztek, hogy a söntést elfoglalják és maguk szolgálják ki magukat.

- Ezt kikérném magamnak - felelte a bátor vendéglősné. - Itt fekszik egy revolver és az elsőt, ki az én tulajdonomhoz nyul, lelövöm!

- Te? - kérdezé nevetve a bulldogarcu.

- Igen, én!

- Ne tedd magad nevetségessé! Ily kezekbe varrótü való és nem revolver. Azt hiszed, hogy minket megijesztesz?

- Hogy mit hiszek, mit nem, az nem tartozik reátok. Semmiesetre sem vagyok az az ember, aki fél és ha segitségre volna szükségem, elég gentleman van itt, kik egy védtelen gazdasszonyt oltalmukba vennének!

- Elég gentleman? - ismételte az asszony szavait gunyosan, miközben felállott a székéről és kihivó tekintettel körülnézett. - Hát jöjjenek ide és próbálják meg, ki huzza a rövidebbet, ők vagy én!

Senki sem szólt egy szót sem, természetesen én sem. Ugylátszik, hogy részemről ellenállásra nem számitott, mert mind a többire nézett, de rám nem. Talán az én nyugodt arcom oly szelidnek tünt föl előtte, hogy nem tartá érdemesnek engem is hozzájuk számitani. Mert én azokhoz az emberekhez tartozom, kiknek az arcvonásai akkor öltenek nagyon szerény kifejezést, mikor belül zakatol az indulat. Egy valaki, aki magát nagy lélekbuvárnak tartotta, ezt nekem a következőkép magyarázta meg: Ha a szellem befelé huzódik, az arcnak kivül bamba kinézése van, ez önként értetődik.

Midőn a bulldog látta, hogy kihivására senki sem felel, még merészebb lett, mint előbb.

- Gondoltam, hogy senki sem mer! - mondá nevetve. Szeretném is látni, ki merne Spencer Tobyval kikezdeni. Kitekerném a nyakát! Mert Toby Spencer az én nevem és aki tudni akarja, hogy milyen legény ez a Toby, hadd jöjjön!

Kinyujtá ökölbe szoritott kezeit és kihivó tekintettel körülnézett. Félelem volt-e az ok, vagy csak az undor ez ember iránt, nem tudom, de most sem mozdult senki. Ekkor még hangosabban kacagott, mint előbb és felkiáltott:

- Látjátok, fiuk, hogy mindenkinek inába száll a bátorsága, ha Toby Spencer csak egyet szól. Valóban nincs közöttük egyetlen egy sem, ki merne még mukkanni is. És ezek gentlemennek tartják magukat!

Ekkor felállott az egyik, épen az, ki az előbb egy történetet mesélt el és magát Tim Kronernek, a Colorado-embernek adta ki. Mindenesetre nem a tulajdonképpeni bátorság, hanem csak az a szándék, hogy magát derék legénynek tüntesse föl, sarkalta arra, hogy szóljon. Egy pár lépésnyire közelebb jött és igy szólott:

- Ön nagyon csalódik, Toby Spencer, ha azt hiszi, hogy senki sem találkozik, ki Önnel megmérkőznék. Ez talán illik az összes jelenlévőkre, de rám nem!

- Tehát önre nem?

- Ugy-ugy! - felelte a Rowdy megvető hangon.

- Hát akkor miért állott ön meg, ha olyan bátor? Miért nem jön közelebb?

- Már megyek! - mondá a másik, miközben néhány lassu lépést tett előre és ismét megállott. De hangja már nem volt oly bizakodó, mint előbb.

Minthogy Toby Spencer is egy kissé előbbre jött, egészen csekély távolságban voltak egymástól.

- W e l l! Tehát Ön az az ember, ki nem fél? - kérdezte az utóbbi. Egy ilyen legényke, kit egy ujjammal fellökök! De valóban szeretném tudni, mielőtt megteszem, hogy minek hivják!

- Megtudhatja. Nevem Tim Kroner.

- Tim Kroner? Igen hires nevet vett magára!

- Magamra vettem? Ez az én nevem!

- Azt mondja másnak, de nem nekem!

- Ez az én nevem, mondom Önnek!

- Hm! Talán lehetséges, hogy Önt igy hivják, de csak nem állitja, hogy ön a Colorado-ember?

- Éppen ezt állitom!

- Teringettét, hogy jut hozzá egy ily tengeri nyul, mint amilyen ön, hogy egy oroszlán nevével ékeskedjék! Mondom Önnek, hogy e név nem az öné, hogy Ön csaló!

- Ohó! Csaló? Ügyeljen a nyelvére. Sir! Mindenki tudja, hogy a Colorado-ember nem türi, hogy vele igy beszéljenek! Bebizonyitsam?

- Kölyök, bizonyitsd be!

E felhivásra Spencer két fenyegető lépést tett feléje, ő ép oly óvatosan hátrált vissza és igy felelt:

- Ez nem szükséges. Amit az egész világ tud, azt nem kell bebizonyitanom!

- Voltaképpen helyes, mert a valódi Tim Kroner, olyan legény, kinek véres a torka; de mivel te nem vagy a valódi Tim Kroner, meg kell mutatnod, hogy bátorságod fölér az enyémével. Tehát,  g o  o n!

Ismét két lépést tett előre.

- Nos, állj meg, te szájhős! Miért hátrálsz? Ez az ember adja ki magát a Colorado-nak, kit ugy ismerek, mint magamat! Ezt a gőgöt le kell hüteni. Tehát állj veszteg, fogj hozzá, különben a falra szegezlek, hogy rája tapadsz! Ismét előre ment, az ál Tim Kroner most is hátrált, mig az önvédelmet szájára bizta:

- Én vagyok a valódi Colorado! Ha más adja ki annak magát helyettem, az hazug.

- P s h a w! Szeretném látni azt az okos embert, akinek eszébe jutna, magát helyetted kiadni! Ha azt hitted, hogy csak erre a névre volt szükség, hogy engem visszariassz, nemcsak tévedtél, hanem elszámitottad magad, éppen az ellenkező eredményre jutottál: Egy kissé magasabbra foglak felakasztani, hogy az emberek lássák, hogy te milyen hires és bátor Colorado-Tim vagy, jer hát legénykém csak ide hozzám!

A vállára két villámgyors hatalmas csapást adott, azután a felső karjánál megragadta, magához szoritotta és a falhoz taszitotta, majd fölemelte, ugyhogy a gallérjánál fogva az egyik ruhafogason fennakadt. Ez nem közönséges erőmutatvány volt, melyet ugy hajtott végre, hogy a legkisebb erőfeszités sem látszott meg rajta. A másik, midőn a falon függött, elkezdett kiabálni, rugkapálózni, ami az ő hosszu, vézna alakjához furcsán hatott, amig végre a bivalybőr kabátjának a gallérja leszakadt és ő a földre zuhant. Spencer torkaszakadtából kacagott, társai együtt kacagtak vele és még a többiek sem tudták megőrizni komolyságukat, habár a Rowdyban nem telt kedvök. Ez még egyszer nevetve nézte végig, amig a Colorado-ember csöndesen visszatért helyére, ugy látszott, hogy békés hangulatba csapott át, mert a további kihivástól tartózkodott és ismét leült, hogy pajtásaival lármás társalgásukat folytassák. Ekkor az a nagy szerencse ért, hogy végre figyelmére méltatott. Kiváncsian szegezte rám szemét és azután ezt a különös kérdést intézte hozzám:

- Ön is oly Colorado-ember, mint az ott la, hej?

- Nem hiszem, Sir, - feleltem nyugodtan.

Mindenki elhallgatott az asztalnál, hogy hallja, mi fog jönni. Talán ismét csak nevetni való.

- Tehát nem? - folytatta. Ugy látom, hogy ön nem hős!

- Annak adom-e ki magam? Én nem ékeskedem idegen tollakkal.

- Ez az ön szerencséje, mert különben Önt is szegre akasztanám!

Minthogy erre hallgattam, ismét rám támad:

- Vagy nem hiszi?

- Hm! Szivesen elhiszem.

- Komolyan? Mert Toby Spencer nem az az ember, akivel tréfálni lehet!

Világos volt, hogy belém akart kötni. Láttam az aggódó tekintetet, melyet Thick anyó vetett rám és megtettem neki a szivességet, hogy igen udvariasan feleltem:

- Erről meg vagyok győződve, Sir. Akinek olyan testi ereje van, hogy egy olyan hosszu embert, mint az ott, szegre akasszon, annak nincs szüksége arra, hogy megengedje, hogy vele tréfálkozzanak.

Az ő bőszen rám irányzott tekintete megszelidült és arca majdnem barátságos képet öltött, midőn békés hangon mondá:

- Igaza van, Sir! Ön ugylátszik nem oktalan ember. Lenne szives nekem megmondani, miféle foglalkozása van?

- Hm! Voltaképpen semmi.

- Hogy érti ezt?

- Mert most jelenleg nincs semmi foglalkozásom.

- Talán munkaszünete van?

- Yes.

- És sok ideje van?

- Nagyon sok.

- De mit csinál ön akkor, ha dolgozik? Valamivel csak foglalkozik. Vagy nem?

- Természetesen!

- És mivel?

- Különböző pályákon tettem kisérletet.

- És semmire se vitte?

- Fájdalom!

- Mi volt legutoljára?

- Legutoljára a prairien voltam.

- A prairien? Tehát vadász?

- Ilyesmi.

- Tud-e lőni?

- Türhetően.

- És lovagolni?

- Ugy, hogy éppen nem esem le a lóról.

- Ugylátszik, hogy Ön aggodalmas természet.

- Valóban?

- Hm! Az a viszonyoktól függ. Bátorságot akkor kell mutatni, ha szükség van rá. Különben csak kérkedés.

- Nagyon helyes! Hallja, Ön kezd nekem tetszeni. Ön egy szerény boy, kit lehet használni. Nem nagy westmann, azt látja az ember, ha csak önre néz, de ha tudnám, hogy nem Greenhorn, akkor - - -

- Akkor - - -? - kérdeztem én, mert a mondatát nem fejezte be.

- Azt kérdeném, hogy van-e kedve velünk jönni?

- Hová?

- Nyugatra.

- Az igen nagy. Jobb szeretnék egy bizonyos vidéket hallani.

- Megmondhatom Önnek. Tehát van ideje és nem tartja vissza semmi?

- Semmi.

- Mondja, akar-e velünk tartani?

- Mielőtt megmondhatnám, tudni szeretném, hová megy Ön és ott mivel akar foglalkozni?

- W e l l, ez is helyes és okos beszéd. Egy kissé fel akarunk menni a Coloradon, körülbelül a San Louis parkig. Volt-e ön ott valaha?

- Igen!

- Mit? Olyan messzire? Ezt nem tettem fel önről! Ismerős-e önnek a  f o a m - c a s c a d e^[1] vidéke?

- Nem.

- Ugy! Mi oda akarunk menni. Ott fenn a parkban az ujabb időben akkora mennyiségü aranyat találtak, hogy az alkalmat nem szabad elszalasztani.

- Ásni akarnak?

- Hm - - - i - gen! - mondá vontatottan.

- És ha nem találnak?

- Akkor találunk más egyebet, - felelte jellemző vállvonogatással. - Nem okvetlenül kell D i g g e r-nek lenni, hogy az aranyásóhelyen valamit keressen.

Nem volt eszeágában sem, hogy világosan fejezze ki magát; de én mégis tudtam, hogy mire gondolt. Aratni akart ott, ahol nem vetett.

- Hogy semmit sem találunk, azzal ne gondoljon, - folytatta, hogy kedvet csináljon. Nagyon komolyan foglalkozott azzal, hogy engem maga mellé vegyen, mert minél számosabb volt a társaság, annál jobb üzleteket csinálhattak és engem oly embernek tartott, kit kihasználhat, azután elüzhet, vagy még rosszabbat is tehet velem! - Mi mindnyájan meg vagyunk győződve, hogy jó zsákmányunk lesz, mert van egy oly emberünk, ki ért hozzá.

- Egy geológ?

- Több, mint geológ; mindenféle ismerete és tapasztalata van, amelyek az aranyásásnál szükségesek. Ön nem fog ebben kételkedni, ha megmondom, hogy ez egy legmagasabb rangu tiszt, t. i. tábornok.

- Tábornok? - kérdeztem én, kinek egy gondolata támadt. - Hogy hivják ezt a gentlemant?

- Douglasnak. Sok csatában vett részt és azután a hegyek közt sok tudományos kutatást végzett, melyeknek eredménye az a meggyőződés, hogy mi sok, nagyon sok aranyat fogunk találni. Nos, van-e kedve?

- Nem, Sir, semmi kedvem nincs, - feleltem.

- Miért nincs?

- Nagyon egyszerü, mert ez a dolog nekem nem tetszik.

- És miért nem tetszik?

Előbbi barátságos arcvonásai mind jobban elborultak és végre fenyegető kifejezést nyertek.

- Mert nincsen izlésem szerint.

- Milyen izlése van önnek, Sir?

- Olyan, mely a tisztességgel párosul.

Ekkor felugrott és rám orditott:

- Ezer ördög! Talán azt akarja mondani, hogy én nem vagyok becsületes?

A többi vendégek közül is fölálltak egyesek. Pontosan akarták látni a jelenetet, melynek most okvetlenül be kellett következnie.

- Nekem ép oly kevéssé kell törődnöm az Ön becsületességével, mint ahogy önnek az én izlésemmel, - feleltem, miközben nyugodtan ülve maradtam, de őt élesen szemmel tartottam. Egymással semmi közünk és hagyjunk egymásnak békét!

- Békét? Ezt ne képzelje magának. Ön engem megsértett és pedig oly mértékben, hogy meg kell Önnek mutatnom, hogy voltaképpen ki Toby Spencer.

- Azt nem kell Önnek megmutatni.

- Ugy? Már azt hiszem, tudja!

- Igen.

- Nos, ki vagyok hát én?

- Ugyanaz, aki én, tudniillik vendég Thick anyónál és mint vendégnek illendő módon kell viselkednie, ha azt akarja, hogy vele is illendően bánjanak.

- Ah! És mint akar Ön velem bánni?

- Ugy, ahogy ön azt megérdemli. Én Önt nem kértem arra, hogy mellém üljön; volt elég más hely. Azt sem kivántam Öntől, hogy velem beszéljen. És midőn Ön bevont engem a társalgásba, udvariasan és tárgyilagosan feleltem. Az Ön tervei és szándékai nekem teljesen közönyösek; de mivel megkérdezte tőlem, hogy akarok-e önökkel menni Coloradoba, nyugodtan megmondottam, hogy nincs kedvem. Nem értem, hogy ez miért hozta ki a sodrából!

- Ön becsületről beszélt, Boy! Ezt nem türöm!

- Nem? Hm! Azt hiszem, hogy egy tisztességes ember nyugodtan hallja, ha a tisztességről beszélnek, anélkül, hogy dühbe guruljon.

- Ember, ügyeljen! Ez ismét sértés, melyet én majd erősen...

A gazdasszony félbeszakitá és nyugalomra intette; ő ellene emelte föl a kezét.

- Thick anyó, ne tegye ki magát veszélynek! - kértem őt. - Én ahhoz vagyok szokva, hogy gondoskodom magamról és saját magam szoktam megvédeni magamat.

Ez a Rowdyt még nagyobb haragra lobbantotta. Rám kiáltott:

- Magad véded meg magadat? Nos, védd meg! Nesze, a sértésért!

Az öklével egy csapást mért rám; erre el voltam készülve. Nyomban kezembe ragadtam a söröskancsót és kifogtam az ütést. Ahelyett, hogy engem ért volna, a korsó üvege fogta föl, mely izzé-porrá törött. Egyszersmind fölugrottam és öklömet oly erővel taszitottam alulról az álla alá, hogy bármily erős és nehéz is volt, csak ugy röpült, magával rántotta az asztalt, több széket s a földre zuhant.

Ezt elintéztem és most szemeimet az ő társaira szegeztem, mert az bizonyos volt, hogy ezek az ő bukását megbosszulják. Azonnal rámrontottak nagy rivalgással. Két ökölcsapásra kettő ujra röpült, az egyik jobbra és a másik balra. A harmadiknak mindkét öklömmel a gyomrának estem, ugyhogy az italtól felpuffadt teste összeroppant. A két utolsó megriadva hátrált meg.

De most Spencer ismét összeszedte magát. Keze vérzett az üvegszilánkoktól és még több vér folyt a szájából; ugyanis az én ökölcsapásomra a nyelvébe harapott. A vért rám hányva, orditá:

- Kutya, ez lesz a halálod! Egy ilyen fickó, ki azt sem tudja, hogy mi a foglalkozása, merészel Toby Spencerrel kikezdeni! Most én...

- Megállj! El a kezet az övtől! - szakitám félbe, mert a revolver után kapott, egyidőben én is kivontam a magam revolverét és a csövét reá irányoztam.

- Nem, a kezet az övbe! - mondá tajtékozó dühvel. - Az én golyóm téged...

- Mégegyszer, el a fegyverrel, különben lövök, - vágtam ismét szavába.

Mégis felvonta revolverét. Én a kezére céloztam; felorditott, fegyverét elereszté s a revolver a földre hullott.

- Föl a kezekkel! Tüstént föl minden kezet, föl! Aki nem engedelmeskedik, golyót kap! - parancsoltam.

"Föl a kezekkel!" nyugaton veszélyes jelszó. Aki legelébb ragadja kezébe a fegyvert, az előnyben van. Hogy magát megmentse, nem kimélheti az ellenfelét. Hogyha "Föl a kezekkel!"-t parancsol és azonnal nem engedelmeskednek, akkor föltétlenül lő. Ezt tudja mindenki. Ezt a hat személy is tudta; én az első után mégegyszer céloztam a revolverrel és meg kellett győződniük, hogy fenyegetésemet végrehajtom. Kényszerhelyzetben voltam és minden jog és igazság szerint lőhettem; ezért alig adtam ki a parancsot, tiz kar emelkedett a magasba; a Toby Spenceréi is. Őket a revolver csöve alatt tartva, figyelmeztettem:

- Tartsátok föl kezeiteket, mig készen leszünk egymással; még tizenegy golyóm van. Mint áll itt most Toby Spencer, a hires, a nagy hős? Most nem egy ál Colorado-emberrel van dolga és belátja, hogy értem a mesterségemet. Thick anyó szedje el a fickóktól a fegyvereket, a revolvert, a kést és zárja el! Holnap korán utána küldhetnek, vagy maguk eljöhetnek, hogy elvigyék. Kutassa föl zsebeikben, mennyi pénzük van. Ebből levonja a számlai tartozást és az üveg árát, melyet Spencer széttört, azután elmehetnek.

Thick anyó gyorsan eljárt az utasitás teljesitésében és tulajdonkép kómikus dolog volt látni, mint állott a hat ember fölemelt karokkal az asztal körül és nem mertek moccanni sem. Hogy milyen fajta emberek voltak ezek, azt megmutatta az a gazdagság, mellyel birtak. Összevéve csak néhány centtel volt több pénzük, mint a mekkorára rugott a számlájuk. Midőn a gazdasszony ezt a pénzt bezsebelte, igy szóltam:

- Most nyissa föl az ajtót, Thick anyó; kimehetnek. Künn leereszthetik kezüket, de előbb nem, mert az utolsó percben is lövök.

Az ajtót fölnyitották.

- Ki veletek. Most tudjátok, hogy én aggodalmaskodó természet vagyok-e, vagy sem!

Magasra emelt kezekkel egyenkint vonultak ki. Az utolsó Spencer volt. Mielőtt az utolsó lépést megtette, megfordult és félig orditva, félig sziszegve igy fenyegetőzött:

- A viszontlátásra! Akkor te emeled föl a karjaidat, te, kutya!

Mikor a gazdasszony az ajtót bezárta mögöttük, revolveremet övembe dugtam, leültem és egy friss pohár sört kértem. Az általános feszültség, mely érezhető volt a vendégek közt, egy leheletre feloldódott. Ezek a jó gentlemanek nem igy képzelték el a végét. Midőn Thick anyó nekem elhozta a sört, kezet adott és igy szólt:

- Ismét meg kell önnek köszönnöm, Sir, hogy ezektől az emberektől megszabaditott. Mert ki tudja, még mit müveltek volna. És hogy végzett velük! Valóban aggódtam Önért, mikor a dolog megindult. Most természetesen tudom, hogy önnek nincs szüksége egy asszony védelmére. Ön a legjobb szobámat kapja. De ügyeljen ez emberekre! Bizonyára az első alkalommal megrohanják önt.

- Pshaw! Nem félek.

- Ne vegye könnyedén a dolgot! Az ilyen gazemberek nem elölről, de hátba támadnak.

Láttam, hogy kikérdezték őt felőlem, de nem tudott fölvilágositást adni. Valószinüen szerették volna tudni, hogy ki vagyok, de nekem semmi okom sem volt arra, hogy ismeretséget kössek, mely legfeljebb két-három napig tarthatott; tovább nem akartam Jeffersonban maradni. Mikor szobámat megmutattattam magamnak, láttam, hogy Thick anyó megtartotta a szavát; igen jó és tiszta szobát kaptam, amilyent csak kivánhattam és sokkal jobban aludtam, mint képzeltem; mert ha a westmann először alszik zárt helyen, rendesen be sem hunyja a szemét.

A következő napon gondoskodtam arról, hogy külsőleg jobban nézzek ki, azután fölkerestem Wallace et Comp. bankházát, hogy Old Surehand után tudakozódjam. Nagyon kiváncsi voltam arra a viszonyra, amelyben Old Surehand állott e bankházzal és arra a válaszra, melyet nekem adnak. Thick anyótól nem kellett messze mennem, mert az üzlet ugyanabban az utcában volt. Mikor az irodában Mr. Wallace után kérdezősködtem, meg kellett magamat neveznem; de mivel nem tudtam, hogy mint állnak a viszonyok, ezt örömest elhallgattam volna. Gyakran jó, ha az embert nem ismerik és nekem sok előnyöm volt hosszu vándorlásom alatt, mit csak annak köszönhettem, hogy nem tudták, ki vagyok.

- Mondják azt Mr. Wallace-nak, hogy én Old Surehandnak ismerőse vagyok - mondám.

Alig ejtettem ki ajkamon e szavakat, az irodaszemélyzet szeme egyszerre mind felém fordult. A kivánt módon bejelentettek, azután egy szobába vezettek, amelyben egyetlen egy ur ült az iróasztalnál és mikor beléptem, gyorsan fölkelt. Egy igen rokonszenves arcu yankee volt. Középkoru lehetett. Tekintetét fürkészve és várakozásteljesen rám irányozta és bemutatta magát:

- Nevem Wallace, Sir.

- Engem Old Shatterhandnak hivnak. Nem tudom, hogy hallotta-e e nevet.

- Gyakran, nagyon gyakran, és olyan formában, hogy csak szerencsémnek tartom, hogy önt láthatom. Legyen szivemből üdvözölve és foglaljon helyet, Mr. Shatterhand! Ön természetesen csak most érkezett Jefferson-Citybe?

- Nem, tegnap óta itt vagyok.

- Hogyan? Anélkül, hogy engem nyomban fölkeresett volna? Hol szállott meg, Sir?

- Thick anyónál, ugyanebben az utcában.

- Ismerem, derék, becsületes asszony, de nem olyan gazdasszony, ki egy oly gentlemant fogadjon, mint Old Shatterhand!

- Nagyon jó lakásom van és egészen meg vagyok vele elégedve.

- Igen, mert ön a szabadban való tartózkodást megszokta bármely időjárás mellett; azért oly szerények az igényei. De ha egyszer civilizált helyen van, ott üdülnie kell és megkivánni, amit csak megkivánhat; ezzel ön tartozik testi-lelki egészségének!

- Éppen az egészség miatt nem akarok nagy különbséget tenni, Sir.

- Lehet! De remélem, hogy meghivásomat elfogadja és itteni tartózkodása alatt nálam fog lakni.

- Bocsássa meg, hogy ezt köszönetem mellett, nem fogadhatom el. Valószinüleg már holnap elutazom; aztán szeretek egészen független lenni és függetlenül cselekedni, mi nem eshetnék meg, ha Önnél laknám. És aztán Mr. Surehandnak tartozom azzal, hogy önnek alkalmatlanságot ne szerezzek.

- Hogyan?

- Ön őt ugy-e jól ismeri?

- Igen.

- Talán nagyon is pontosan?

- Pontosabban, mint bárki más; sőt meg kell önnek őszintén mondanom, rokonok is vagyunk.

- Well! Ő arra kért, hogy ne kutassak az ő viszonyai után. Ha önnél laknám, valószinüen valami nem kerülné el figyelmemet, vagy valamit eltalálnék, amit tudnom nem szükséges.

- Hm! - bólintott fejével gondolkodóan. - Ezt az okot és azt, amit az ön függetlenségéről felhozott, el kell fogadnom. Tehát nem erőltetem a dolgot; de szivesen, nagyon szivesen látnám; ezt önnek őszintén meg kell mondanom.

- Köszönöm, Mr. Wallace! Látogatásomnak egyetlen célja, megkérdezni, tudja-e Ön, hogy ő most körülbelül, hol tartózkodik?

- A parkokba ment föl.

- Melyikbe?

- Legközelebb a San Louis-ba.

- Ah! Mikor ment el innét?

- Csak három napja.

- Akkor utolérem.

- Ön föl akar menni? Ön hozzá akar menni?

- Igen. Winnetou velem lovagol.

- Winnetou is? Ennek örülök; ennek nagyon örülök! Mindig oly nagy gondban vagyunk miatta; az okokat nem mondhatom meg. Ha két oly férfiut tudunk mellette, nyugodtabbak lehetünk, ön egyszer már megmenté az életét; ezért köszönöm, hogy...

- Oh, kérem! - háritám el a dicséretet. - Én, mint mondottam, nem akarok a titkaiba hatolni, de talán azért megtudhatnám, hogy ő akkor Fort Terralban megtalálta-e Dan Etterst, akit keresett?

- Nem. Etters nem volt ott.

- Tehát ez a generális hazugsága volt!

- Igen.

Ebben a percben egy irnok bejött és egy papirost mutatott be azzal a kérdéssel, hogy lehet-e azt honorálni.

- Egy cheque ötezer dollárról Gray és Word aláirással, Little Rockból - olvassa Wallace. - Jó és ki kell fizetni.

Az irnok eltávozott. Kevés idő mulva egy ember ment el az ablak előtt; én láttam őt és a bankár is.

- Egek! - kiáltottam föl. - Ez a tábornok volt!

- Hogyan? Azt a tábornokot érti, ki Old Surehandot oly felesleges módon Fort Terralbe küldötte?

- Igen.

- Ő itt ment el, tehát az én hivatalomban kellett lennie. Engedje meg, hogy utána tudakozódjam, hogy mit akart?

- S nekem látnom kell, hogy hová megy!

Kisiettem, de eltünt. A legközelebbi keresztutig mentem, de ott sem láttam. Ez nem okozott nekem csalódást, mert vele többet semmi dolgom nem volt. Csak magam kellett óvnom, hogyha megpillant, orvul meg ne támadjon. Mikor Wallacehoz visszatértem, megtudtam tőle, hogy a tábornok volt, ki a chequet bemutatta. Természetesen, őt senki sem ismerte.

Wallace meghivott reggelire, ha már nem akarok nála fogadni el szállást. Az övéi ugy fogadtak, hogy indittatva érzém magam egész ebédig ott maradni és mikor ezen is tul voltunk, oly sokáig tartóztattak vissza, hogy már majdnem a souper-t is szolgálták. Tehát kilenc óra volt, mikor Thick anyóhoz visszavonultam. Előbb Wallacenak meg kellett igérnem, hogy őt, ha csak lehetséges, elutazásom előtt mégegyszer meglátogatom.

A gazdasszony zsémbes hangulatban volt hosszu kimaradásomért. Megvallotta, hogy számomra valami különös dolgot sütött, de azt, mert én nem jöttem, Mr. Treskow ette meg. A tegnapi vendégek ismét ott voltak és olyan társalgás folyt, mely a tegnapihoz nagyon hasonlitott.

Kérdezősködésemre megtudtam, hogy Toby Spencer elmenetelem után az elkobzott fegyvereket elvitette. Oly állást foglaltam el, hogy a bejáratot megfigyelhettem; ezért én voltam az első, ki két férfit láttam belépni, kikre irányult a jelenlévők tekintete. Külső megjelenésük is nagyon alkalmas volt arra, hogy a legnagyobb figyelmet ébressze.

Az egyik zömök kisded ember volt, a másik hosszu, vékony. A zömök kisded embernek szakálltalan napbarnitott arca volt, a hosszu, vékony ember arcát szintén megfogta a nap, sőt ugy kiszáritotta, hogy a szakáll, melyet viselt, néhány szál szőrből állott, mely az arcán, az állán egész a melléig lógott alá, mintha a moly ette és ritkitotta volna meg.

Ha e férfiak személyisége első látásra is elárulta, hogy nem közönséges emberek, a mód, ahogy öltözködtek, kétszeresen feltünő volt. Ugyanis tetőtől talpig csiz-zöld öltözetben voltak. Rövid, széles csiz-zöld kabát, rövid, széles csiz-zöld nadrág, csiz-zöld térdharisnya, csiz-zöld nyakravaló, csiz-zöld keztyü, csiz-zöld sapka elöl és hátul karimával, a keleti sisakok módjára. Még csak a monokli hiányzott, hogy a már gigerlik feltalálói és képviselőiként tünjenek föl; hozzá még a kezükben két csiz-zöld esernyő.

Természetesen minden tekintet rájuk irányult. Én fölismertem őket öltözetük ellenére, mely inkább maskarának volt mondható és mivel azt a tréfát akartam megcsinálni, hogy őket meglepjem, a székemmel elfordultam ugy, hogy arcomat nem láthatták. Eszükbe se jutott, hogy köszönjenek. Oly uraknak képzelték magukat, hogy nem tartották szükségesnek ennyire leereszkedni. Azt sem tartották szükségesnek, hogy halkan beszéljenek. Egyszerüen körülnéztek, azután a zömök megállott egy üres asztal előtt és azt kérdezte a vékonytól, aki lassan és óvatosan követte:

- Mit gondolsz, Pitt, öreg Coon, letelepedhetünk-e ennél a négylábu alkotmánynál?

- Ha ugy gondolod, hogy ez nekünk megfelel, semmi ellenvetésem sincs, öreg Dick, - felelte a hosszu.

- Well! Tehát üljünk le ide.

Helyet foglaltak. A vendéglősné hozzájuk lépett és megkérdezte, mit kivánnak.

- Ön ennek a söntésnek vagy fogadónak a gazdasszonya, Madame? - tudakozódott Dick Hammerdull.

- Yes. Talán szállást keresnek nálam, Sir?

- Hogy megszállunk-e vagy nem, az mindegy; már van egy viskónk, ahol lakunk. Mi inni valót tud adni?

- Mindenfajta Brandy. Különösen ajánlhatom az én köményesemet és Carawanjulexemet, mely kitünő.

- Julex ide, Julex oda, nem iszunk pálinkát. Nincs-e söre?

- Sőt nagyon is jó van.

- No, hozzon két korsóval, de nagy legyen ám!

Megkapták, amit kivántak. Hammerdull fölemelte a korsót és egy huzamba kiüritette. Midőn Pitt Holbers ezt látta, a magáét ő is felhajtotta körömpróbáig.

- Mit gondolsz, Pitt, töltessünk még egy korsóval?

- Ha ugy gondolod, hogy nem isszuk le magunkat, nincs semmi ellenvetésem. Jobban izlik, mint a Savanna-viz.

Megkapták korsóikat és csak azután vettek időt maguknak, hogy szemügyre vegyék a helyiséget és a benne lévő vendégeket. A Dick szeme legelőször a korábbi indián agensen akadt meg, ki éppen ugy, mint a jelenlevő Treskow, mindkettőjüket meglepetve és kiváncsisággal szemlélték.

- Mennydörgős menykő - kiáltott föl. - Pitt, öreg Coon, nézz csak hátra a hosszu asztal felé. Ismered-e azt a gentlemant, ki ott a szegletben ül és ugy mosolyog ránk, mintha apósai, vagy más rokonai volnánk.

- Ha ugy gondolod, kedves Dick, hogy én ismerem őt, nincs semmi ellenvetésem.

- Ez nem-e az az agens, aki akkor... Egek! - szakitá félbe beszédét, mert szeme most Treskowra esett... - Pitt Holbers, nézz csak még inkább jobbra! Ott ül még valaki, akit te már láttál egyszer. Szállj csak magadba és gondolj utána!

- Hm! Ha azt gondolod, hogy ez az a rendőr, ki ugy ellátta Sanderst, igazad van. Mit gondolsz hozzá, megrázzuk-e első két lábukat?

- Hogy mit gondolok, mit nem, az egyre megy, de meg kell ráznunk. Jer, öreg Coon!

Az asztalhoz mentek, honnan a két előbb megnevezett örömmel ment eléjük, ők a két westmant nem üdvözölték, mert látni akarták, hogy fölismerik-e őket. Dick Hammerdull és Pitt Holbers, kikről tegnap kétszer is beszéltek Thick anyó asztalánál. Ez természetesen nagy és örvendetes esemény volt. Mindnyájan, kik az asztalnál ültek, kezet szoritottak velük és magától értetődött, hogy előbbi helyeiket otthagyták és régi meg ujabb ismerőseikhez kellett ülniök.

- Éppen tegnap beszéltünk önökről, - mondta Treskow.

- Elbeszéltük akkori élményeinket, nem kell hát önöknek csodálniok, hogy önök e gentlemaneknek nagyon kedves ismerőseik. Szabad-e tudnunk, mi történt önökkel azután? Nekem New-Yorkban el kellett önöktől válnom, miután a Sanders, a Miss Admirales és társai kivégzésénél résztvettünk.

- Hogy mint ment a mi sorunk? Igen jól, - felelte Hammerdull. - Egyenesen nyugatra mentünk, hol azonnal fölkerestük a mi  h i d e - s p o t-unkat.

- Még létezett?

- Yes. Mért ne létezett volna?

- Az Ogellallak miatt, kik azt fölfedezték.

- Az nem ártott semmit, mert mi őket mind lekoncoltuk és társainknak, kiket ott hátrahagytunk, mikor San Franciskó felé indultunk, minden nyomát eltüntettük. Tudja-e ön, hogy akkor San Franciskóban, midőn kikötöttünk, néhányan közülünk a szárazföldön maradtak?

- Igen, jut eszembe.

- Hogy jut eszébe vagy nem, az egyre megy, sőt egészen mindegy; de ezek a férfiak nem maradtak San Franciskóban, hanem a hide-spotba tértek vissza, ugyhogy lovainkat ott találtuk, mikor oda megérkeztünk.

- Az ön kancája is?

- Természetesen. Hejh, ez volt ám az öröm! Az öreg jó állat oda volt örömében, mikor az ő kedves Dick Hammerdullját ismét látta. Winnetou is megtalálta az ő paripáját.

- Tehát ő is önökkel ment föl a hide-spotig?

- Yes.

- Tehát őt ismét megtalálták?

- Yes. Old Shatterhanddal jött hozzánk.

- Old Shatterhand! Őt én is szeretném egyszer látni. Irigylem, hogy Ön ismeri őt.

- Hogy irigyel vagy nem, az mindegy, én is irigylem magam ezért. Mondom önöknek, Mesch-schurs, ez a legény a talpán! Én magam mindig derék westmannak tartottam és te is magadat, Pitt Holbers, öreg Coon?

- Hm, ha ugy gondolod, kedves Dick, nincs semmi ellenvetésem.

- Igen, valóban igy van. Mi mindig azt képzeltük, hogy jeles fickók vagyunk, de ez az Old Shatterhand egészen másra tanitott bennünket. Mind az, amit mi tettünk, az hamis és ostoba dolog volt. Ő mindenben egészen más utat követett és amikor és ahol valamihez kezdett, az mindig sikerült. Winnetouval majdnem három hónapig volt velünk és mondhatom, hogy ez alatt az idő alatt tizszer annyi bőrt zsákmányoltunk, mint máskor egy félév alatt. Ez utóbb az eladásnál nagy summa aranyat jövedelmezett. Rövid idővel azután, hogy ők eltávoztak, egy más westmannt ismertünk meg, ki époly hires volt, mint ők. Nem igaz-e, Pitt Holbers, öreg Coon?

- Ha te Old Surehandot gondolod, nem jut eszembe, hogy neked ne adjak igazat, kedves Dick.

- Igen, Old Surehandot értem. Hallottak-e önök róla, Mesch-schurs?

Mindnyájan igent mondtak e kérdésre és azután ő igy folytatta:

- Ez is oly ember, ki teljes tiszteletet érdemel. Fájdalom, az a sajátsága van, hogy egy helyen sem marad sokáig. Ő csak annyi vadat lő, amennyire az életfenntartására szüksége van, tehát őt nem lehet sajátképpen vadásznak mondani, habár puskájából soha egy lövést sem hibázott; ő tőrt sem állit föl; ő aranyat sem keres; nem tudja az ember, hogy miért és mi célból él a vad nyugaton. Alig látta őt az ember, ismét eltünik. Ugylátszik, mintha mindig keresne valamit, amit nem bir föltalálni. Tehát, Mr. Treskow, nekünk mindig jól ment dolgunk; bőséges vadászatunk volt és erszényünk ugy megtelt, hogy nem tudjuk, hogy mit csinálunk a sok pénzzel.

- Akkor ön irigylésreméltó ember, Mr. Hammerdull.

- Irigylésreméltó? Ne fecsegjen ostobaságot! Mit csináljon az ember a sok pénzzel, ha el nem költheti? Mit csináljak aranyaimmal, chequeimmel és utalványaimmal, hejh?

- Menjen keletre és élvezze az életet!

- Köszönöm! Mi élvezetet találok? Üljek be egy szállóba, egyem végig az étrendet, amelyből semmi sem sült a tábori tüznél, hanem a kályharesóban? Egy hangversenyteremben nyomassam agyon magam a tolongásban, nyeljem a földkerekség legrosszabb levegőjét és fülemet annak a veszélynek tegyem ki, hogy a sok dob és trombita harsogása tönkre tegye, mig a jó istenünk künn az őserdő zugásába és a vadon titokteljes hangjaiban mindenkinek, kinek van hozzá érzéke, olyan hangversenyt nyujt, mellyel a hegedü és dobpergés nem ér föl? Menjek szinházba és üssem az orromat az ott uralkodó pézsma- és patsuli illatba és egy darabot játszassak el magamnak, mely az egészségemet aláássa, mert vagy beteggé nevetném magam vagy beteggé bosszantana? Béreljek egy lakást, melyben semmi szél nem fuj, sem eső nem esik? Feküdjem egy oly ágyba, mely fölött nincs szabad ég, nincsenek csillagok, nincsenek felhők, hol ugy belebujok a dunyhába, mintha egy megtépett madár volnék? Nem! Menjetek a ti Keletetekkel és annak élvezeteivel! Az egyetlen valódi gyönyört a nyugaton találom és ezért nem kell semmit sem fizetnem. Ezért ott nincs szükségem sem aranyra, sem pénzre és elgondolhatja Ön, milyen bosszantó, ha az ember gazdag, kinek gazdagsága semmi hasznot és semmi élvezetet nem nyujt. Gondolkozhatunk azon, hogy mit csináljunk a pénzünkkel, melyet nem használhatunk. Hónapokig törtük rajta a fejünket, mig végre Pitt Holbersnek egy jó, kitünő gondolata támadt. Nemde Pitt, öreg Coon?

- Hm, ha ugy gondolod, hogy kitünő, hát beleegyezem. Te az én nagynénémre gondolsz?

- Hogy nagynéni vagy nem, az mindegy, de ezt a gondolatot megvalósitjuk. Ugyanis Pitt Holbers még gyermekkorában elvesztette szüleit és őt egy öreg nénje nevelte föl, de akitől megszökött, mert az a rendszer, ahogy nevelte, neki nagyon fájdalmas volt. Vannak, uraim, mint önök mindnyájan elismerik, olyan érzések, melyeket az ember nem tud leszokni, kivált ha napról-napra pálcaütésekkel és pofonokkal ujból meg ujból fölfrissitik azokat. Ilyen fájdalmas érzések voltak, melyek elől Pitt Holbers megszökött. Ő ugyanis az ő ifjonti bölcseségében az öreg néni nevelési módszerét sokkal erőszakosabbaknak tartá, mintsem eltürhette volna, tekintettel bizonyos érzékeny testrészeire. De most megjött az esze és rájött arra, hogy ő voltaképp még több ütleget érdemelt volna. A jó néni előtte most nem egy öreg sárkány képében jelenik meg, hanem mint egy kedves tündér, ki benne a külső embert bottal kenegette, hogy a belső embert boldoggá tegye. Ez a meggyőződés fölkeltette benne a hála érzelmét és azt a gondolatot, hogy kutassa föl, hogy él-e még a nénje. Ha meghalt, akkor valószinüen élnek leszármazottjai, mert neki unokaöccse mellett magának is voltak gyermekei, akiket ugyanazon módszerrel nevelt és ezért egész bizonyosan megérdemlik, hogy boldog emberek legyenek. E szerencséhez akarják őket juttatni. A nagynéni, ha él, kapja meg a mi pénzünket, az enyémet is, ha nincs rá szükségem és egészen mindegy, hogy az én néném-e vagy az övé. Nos, Mesch'schurs, most már tudjátok, miért láttok minket a Kelet határán. Fel akarjuk keresni Pitt Holbers jó tündéreit és mivel egy ily lény szemei elé nem kerülhetünk ebben a formában, melyben az őserdőben szaladgálunk keresztül-kasul, foltozott nadrágainkat és vadászkabátainkat levetettük és ezt a szép zöld ruhát öltöttük fel, mert ez a prairien a zöld erdő szinére emlékeztet.

- És ha ön a nénit nem találja föl, Sir? - kérdezte Treskow.

- Akkor fölkeressük gyermekeit és nekik adjuk a pénzt.

- És ha ezek is meghaltak?

- Meghaltak? Esztelenség! Ők még élnek! Gyermekeknek, kik ily módszerrel neveltettek, szivós az élete és nem egy könnyen halnak meg.

- Hát a pénzük önöknél van?

- Yes.

- De jó el van téve, Mr. Hammerdull? Ezt ugyanis azért kérdem, mert tudom, hogy vannak westmanok, kik pénz dolgában valóban gyermeteg gondatlanságot tanusitanak.

- Gondatlanság vagy nem gondatlanság, az egyre megy, mi oly jól megőriztük, hogy a legagyafurtabb embernek is lehetetlen azt megkapni.

Ő éppen ugy, mint Pitt Holbers egy szintén csiz-zöld táskát akasztott magára, egyik kezével erre csapva, igy szólt:

- Mindig magunknál hordjuk; ebben a táskában van elrejtve és éjjel fejünk alá tesszük. Vagyonunkat szép jó utalványokba és chequekbe helyeztük, melyeket Gray és Wood állitottak ki. Little Rockban minden bankház kifizeti a teljes összeget. Ime, nézzék, megmutatom önöknek.

Mikor megnevezte a Gray et Wood céget Little Rockban, azonnal a "tábornok"-ra gondoltam, aki a Wallace et Co. irodájában a bankháztól egy chequet mutatott be. Dick Hammerdull fölcsatolta táskáját, belenyult és kivett egy bőrlevéltáskát, melyet egy kis kulccsal felnyitott.

- Itt van, Mesch'schurs, elrejtve a pénz, - mondá; tehát a két táskában kétszeresen meg volt őrizve, hogy élő ember nem férhetett hozzá. - Ha önök e chequeket...

Elnémult. A szó megakadt, nem a szájában, hanem már a torkán. Ő chequeket akart a táskából kivenni és fölmutatni; távolról láttam, hogy egy kicsiny, világos pakkocskát tartott a kezében; tekintete a bámulatnak, sőt a kétségbeesésnek kifejezését árulta el.

- Mi az? - kérdezte. - Én a chequeket nem ujságpapirba göngyöltem, mikor tegnap kezeim közt voltak? Tudsz-e erről, Pitt Holbers?

- Nem tudok az ujságról semmit, - felelte Pitt.

- Én sem és mégis ujságpapirba vannak takarva. Különös, nagyon különös!

Kigöngyölte a papirt és elrémülve, halvány arccal kiáltott föl:

- Ezer ördög! A chequek nincsenek itt! Az ujságpapir üres!

A táska többi rekeszébe nyult, de azok is üresek voltak.

- A chequek eltüntek! Nincsenek itt - nincsenek itt. Nézz te is utána, hol vannak a tieid, Pitt Holbers, öreg Coon! Remélhetőleg, a tieid megvannak!

Holbers fölcsatolta táskáját és igy felelt:

- Ha azt gondolod, hogy eltüntek, kedves Dick, akkor nem tudom mi módon tünhettek el.

Kitünt csakhamar, hogy azok is eltüntek. A két westmann fölugrott és egymásra bámultak tanácstalanul, magukon kivül. Pitt Holbers különben is keskeny, hosszu arca még jobban megnyult és Dick Hammerdull elfelejtette utolsó szavai után száját becsukni és az tátva maradt. Nemcsak azok, kik az asztal körül ültek, hanem a többi vendég is mély részvétet érzett a meglopott emberek ijedelme iránt, mert hogy itt tolvajlás történt, az előttem is mindjárt világos volt; én különben azt hittem, hogy a tolvajt is eltaláltam. Minden oldalról neki estek kérdésekkel Hammerdullnak és Holbersnek, de ők a hozzájuk intézett kérdésekre nem birtak válaszolni, mig aztán Treskow harsány hangon közbekiáltott e nagy zürzavarban.

- Csitt, urak! E lármával nem érünk el semmit. A dolgot másként kell fölfogni; ez az én szakmámba tartozik és kérem önt, Mr. Hammerdull, néhány kérdésemre válaszoljon nyugodtan és meggondoltan. Ön meg van-e szilárdul győződve, hogy az értékpapirok a levéltáskában voltak?

- Oly szilárdul, mint ahogy meg vagyok győződve, hogy nevem Hammerdull.

- És ez az ujság nem volt benne?

- Nem.

- Tehát a tolvaj az értékpapirokat kivette és az összehajtogatott ujságot helyükre tette, hogy önt minél tovább abban a hitben tartsa meg, hogy azok még itt vannak. A levéltáska ép oly duzzadt volt, mint azelőtt és ha ön a kezébe vette, azt kellett gondolnia, hogy azt nem nyitották föl. De ki a tolvaj?

- Igen, ki - a - tolvaj? - mondta nagy felindulással vontatott hangon Hammerdull.

- Semmi sejtelme sincs?

- A legcsekélyebb sem! És neked, Pitt?

- Nekem sincs, kedves Dick, - felelte Holbers.

- Tehát nyomozni kell utána, - monda Treskow. - Volt-e valaki, aki tudta, hogy önök pénzt és értékeket tartottak a táskában?

- Nem volt, - felelte Dick.

- Valóban nem?

- Senki!

- Mióta rejtették az értékpapirokat ide?

- Tegnapelőtt óta.

- Mikor nyitották föl legutoljára a levéltáskát?

- Tegnap, mikor aludni mentünk.

- Akkor még benne voltak?

- Igen.

- Hol voltak elszállásolva?

- Hilley boardinghouseban a Waterstreeten.

- Ez a vendéglős becsületes ember; rá nem eshetik gyanu. De neki nincsenek egyes szobái, hanem egy nagy közös hálóterem.

- Igen; ott álltak a mi ágyaink.

- Ah! És e teremben fölnyitották a táskát?

- Nem, hanem a vendégszobában.

- Ott látták-e önöket?

- Nem. Mi abban a pillanatban az egyedüli vendégek voltunk és senki sem láthatott minket. Azután aludni mentünk és táskáinkat a vánkosunk alá helyeztük.

- Ugy! Hm! Nincs semmi támpont. Gyorsan Hilleyhez kell mennünk, hogy ott a helyiséget megszemléljem és más mozzanatok után kutassak. Jöjjenek, Mr. Hammerdull és Mr. Holbers! Sietnünk kell!

Akkor még mindig helyemen ülve, mig a többi vendégek fölugrottak és az asztal köré tolongtak, igy szóltam:

- Az Isten nevében, Mr. Treskow, maradjon, ön nem fogja a tolvajt ott találni.

Minden szem felém fordult és Treskow hirtelen kérdezte:

- Ki mondja ezt? Ah, ön! Hogy jut ön ez állitáshoz?

- Gyanuim alapján.

- Ön, jogász?

- Nem.

- Rendőr?

- Szintén nem; de azt hiszem, hogy nem szükséges, hogy akármelyik legyen az ember ezek közül arra nézve, hogy a dolgot helyesen fogja föl. Engedje meg, hogy én is intézzek néhány kérdést Mr. Hammerdullhoz és Mr. Holbershez!

Fölállottam a székemről és az asztalhoz mentem. Igy lehetővé vált, hogy a két megszólitott az őket körülvevő sok személy mellett is megláthasson. Dick Hammerdull mindkét karját kinyujtotta, mindkét mutatóujjával rám mutatott és fölkiáltott:

- H e a v e n s!  Kit látok itt? Lehetséges-e ez vagy szemeim csalnak? Pitt Holbers, öreg Coon, látod e gentlemant?

- Hm, ha ugy gondolod, hogy látom, az igazat eltaláltad, kedves Dick, - mondta a hosszu, örömtől ragyogva.

- És te is ismered?

- Hogy ismerem-e? Ez az az ember, akire éppen most szükségünk van! Ő világosságot hoz ebbe a pokoli gaztettbe, arról meg vagyok győződve.

- Én is, én is! Welcome, welcome, Mr. Shatterhand! Meglepetés és öröm önt itten látni. Ön éppen most érkezett?

- Nem. Én már itt voltam az önök megérkezése előtt.

- És mi önt nem láttuk.

- Szándékosan fordultam el, mert nem kellett, hogy önök azonnal fölismerjenek.

- Ugy hát mindent hallott, amit beszéltünk és azt, hogy megloptak?

- Igen.

- Akar ön nekünk segiteni?

- Voltakép csodálatos kérdés, Sir! - mondtam én mosolyogva.

- Lehet! De már az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy higyjék, hogy nincs olyan helyzet, melyből Old Shatterhand ne találja el a legjobb kivezető utat.

Mihelyt a nevemet kimondották, mély csönd lett uralkodóvá a szobában. Az asztaltól visszaléptek, hogy nekem helyet csináljanak és magam körül kiváncsi emberek körét láttam, kik fürkészve néztek rám. Ekkor a vendéglősné utat tört magának a tömegen, kinyujtá mindkét kezét és fölkiáltott:

- Ön Old Shatterhand, Old Shatterhand? Legyen, Sir, általam ezerszer üdvözölve! Ez házamra nézve a megtiszteltetés napja, melyet föl kell jegyeznem! Old Shatterhand lakik nálam! Hallották önök, uraim, mindannyian? Már tegnap óta itt lakik és én nem tudtam! Természetesen, midőn tegnap a hat Rowely-t kivonultatta, már lehetett erre gondolni! Most azonban én - - -

- Erről majd később, Thick anyó! - kértem őt, félbeszakitva beszédét. - Egyelőre csak annyit mondok, hogy nekem itt nagyon tetszik és én meg vagyok önnel elégedve, később meghall tőlem mindent, amit kiván. Megengedi-e, Mr. Treskow, hogy néhány kérdést füzzek az ön kérdéseihez?

Ő szerényen visszavonult és igy felelt:

- Engedély, Sir? Szeretném tudni, kitől kell Old Shatterhandnak engedélyt kérni?

- W e l l!  Tehát, Dick Hamerdull, önök tegnapelőtt az ellopott papirokat a táskába tették?

- Igen - felelte ő.

- Miért nem előbb?

- Mert előbb nem volt táskánk. Csak tegnapelőtt vásároltuk.

- És mikor tették bele a papirokat?

- Ugyanabban a boltban.

- Más vásárlók voltak-e ott?

- Nem. Jött egy ember, aki, nem tudom mit akart vásárolni. Ugy megtetszettek neki a táskák, hogy ő is éppen olyant vásárolt.

- Látta-e, hogy önök a papirokat az önökébe betették?

- Igen.

- Tudta-e vagy sejtette-e, hogy miféle papirok voltak?

- Nem tudta. Hogy sejtette-e, azt nem lehet tudni, nemde Pitt Holbers, öreg Coon?

- Ha azt gondolod, kedves Dick, hogy nem tudhatta, nincs igazad, - felelte Pitt, neki ez egyszer ellenmondva.

- Tévedtem volna? Hogyan?

- Mert te megmondottad.

- Én?

- Igen.

- Ez nem igaz! Én ezzel az emberrel egy szót sem váltottam.

- De a kereskedővel igen. Neki mondtad, mikor a papirokat bedugtad, hogy az ilyen táska nagyon jó az ilyen chequek megőrzésére.

- Ez nagy meggondolatlanság volt - szólottam ismét. - Az az ember a táskákat az előtt vette, mielőtt ezt hallotta?

- Nem, hanem azután - felelte Holbers.

- Ki ment el előbb, ő vagy önök?

- Mi.

- Nem vették észre, hogy ő önök után ment?

- Nem.

- Én mégis fölteszem azt, hogy ő önöket követte, természetesen titokban; látni akarta, hogy önök hol vannak szállva.

Ekkor Hammerdull hirtelen és hevesen közbeszólt:

- Hogy hol laktunk, hol nem, ez mindegy; de ő is ott volt.

- Az önök boardinghouse-ában?

- Igen.

- Ott vett lakást?

- Igen.

- Ott is aludt?

- Igen.

- Ugyanabban a helyiségben?

- Természetesen, mert nem volt más helyiség.

- Akkor ő a tolvaj!

- Teringettét! Mily határozottan mondja ön ezt, Sir! Természetesen, ha Old Shatterhand mondja, az helyesen van mondva. De mint férkőzött a mi levéltáskánkhoz?

- Éppenséggel nem férkőzött.

- Hogyan? Éppenséggel nem? Be kellett jönnie, mert a papirokat kivette!

- Nem.

- Nem-e? Nem értem Önt, Sir!

- A papirok még ott feküsznek, egyetlen egynek kivételével, melyet ő pénzzé tett.

- Még benn feküsznek? De hiszen nincsenek birtokomban!

- Olyan rövidlátó Ön, Dick Hammerdull? Azok a levéltáskák, melyek az önök kezében vannak, nem az önökéi.

- Nem - - -? - kérdezte ő, miközben az ő egyébként ravasz vonásai egész más kifejezést öltöttek.

- Nem! Ezek azok, melyeket ő vásárolt. Ő ujságpapirt tett beléjük és azután valószinüen, midőn önök aludtak, egyenesen kicserélte az önökével.

- Ah - - -! Ezt a gazember rendkivül ravaszul eszelte ki!

- Mindenesetre. Neki, mint zsebtolvajnak, nagy ügyességének kell lenni; mert oda mégis csak nagy ügyesség kell, hogy két westmannak, kik hozzászoktak a rendkivül éber álomhoz, a levéltáskáját a fejvánkosa alól kihuzza.

- Ami azt illeti, Sir, mi nem éberen, hanem ugy aludtunk, mint a bunda. A rossz levegő ebben a helyiségben és az olajgőz oly borzasztó volt, hogy elbódultan feküdtünk.

- Nos, igy könnyü volt neki a tolvajlás. Ismeretes a neve?

- Nem.

- Azt megtudjuk a boardinghouse-ban, - vágott közbe Treskow.

- Valószinüleg nem, feleltem én. Bizonyára hamis nevet mondott be, mint azt ön, mint rendőr, jobban tudja, mint én. Azt megtudni, hogy mint hivják, semmi haszonnal nem jár.

- De van-e egy támaszpontunk, hogy fölkeressük.

- Azt hiszi ön, Mr. Treskow, hogy ő még Jefferson City-ben van?

- Nem. Rögtön megyek, hogy a rendőrséget értesitsem - - -

- Ne gondoljon a rendőrségre, - szakitám őt félbe. - Tőle a károsultak semmit sem várhatnak.

- De mégis gondolom.

- Nem, éppen semmit! Ha mi nem találunk a helyes nyomra, a rendőrség sokkal kevésbé, mint mi! Fontoljuk meg a dolgot! De nem itt, hol lárma van. Gyerünk a kis szobába! Thick anyó utánunk hozza poharainkat.

Szavaim után a külön szobába mentünk. A "mi" alatt Treskow, Hammerdull, Holbers és én szerepeltünk. Nem állott érdekemben, hogy mások meghallják, amit mi megbeszélünk, mert lehetett volna köztük oly kétes alak is, ki a dolgunkat elrontotta volna, nem is árulta el senki, hogy minket követni akart volna. Mikor tanuk nélkül, háboritatlanul együtt ültünk, kereken kimondottam:

- Én, Mesch'schurs, ismerem a tolvajt és mivel önöknek meg akarom nevezni, azért vezettem önöket e helyre, künn nem szabad hallania az ő nevét senkinek, mert lehet közöttük olyan, ki őt figyelmeztetné.

- Ön ismeri a tolvajt, Mr. Shatterhand? - kérdezte örvendezve Dick Hammerdull. - Oh, akkor a pénzért nem aggódom! Megfogjuk a gazembert! Ha Old Shatterhand nyomon van, akkor el nem szökik!

- Igen, ön, Old Shatterhand, valóban rendkivüli ember! - hangzott Treskow egyező véleménye.

- Ne gondolja! Csupa véletlen, hogy őt láttam.

- Hát látta is?

- Igen, midőn egy cheque-t pénzzel váltott be; ötezer dollár volt.

- Mit? Már ötezer dollár? - mondta haraggal Dick Hammerdull. - A kukuk vigye el ezt a latrot, ha a pénzt elpocsékolja, mielőtt elfognák! Hogy hivják azt az embert?

- Ő valószinüen már különböző neveket vett fel. Én őt Douglas név alatt ismertem meg.

- Douglas? A mi ismerőseink közt senki sincs, kit Douglasnak hivnának. Mit szólsz hozzá, Pitt Holbers, öreg Coon?

- Hm, ha te ugy gondolod, hogy nekünk semmi Douglas-szal nem volt dolgunk, ez igaz, kedves Dick.

- De nekem volt eggyel! - monda Treskow. - Hah, ha ez a Douglas lenne, akit én keresek!

- Ön keres egy ilynevü embert? - kérdeztem én.

- Igen. Azaz e név csak egyike a sok névnek, melyet ő már fölvett. Minthogy ön látta őt, tudná-e Sir, leirni az ő személyét?

- Igen, pontosan. Én két napig voltam vele együtt.

Megadtam a "Tábornok" személyleirását és midőn ezzel készen voltam, ő igy szólt:

- Talál; pontosan talál. De hogy egészen meg legyek győződve, szükségem van még egy kérdésemre adandó feleletre. Ha két napig volt vele, Mr. Shatterhand, akkor egy tulajdonságának föl kellett tünnie.

- Személyi tulajdonságának?

- Nem, én társadalmi állását értem.

- Ah, igen, hogy ő magát tábornoknak adja ki?

- Ő önnel szemben is ezt tette?

- Igen.

- Ilyen ő; egészen ilyen! Bizonyosan ő! Bizalmasan közölhetem önnel, hogy azért jöttem ide Jefferson Citybe, hogy őt elfogjam. Megtudtuk, hogy valószinüen ide fog fordulni. Hol ismerte őt meg Mr. Shatterhand?

- A Llano estacadon.

- Ah, tehát a pusztában.

- Igen; ott is mint tolvaj lépett föl.

- Hogyan? engedje meg, hogy megtudjam!

Elbeszéltem az esetet egész röviden.

- Ötven botot kapott? - mondta ő sajnálkozással. - Az kevés volt - nagyon kevés. Jobban ki volt tömve a kabátja alatt, mint ön elhiheti. És ha halálra verte volna, nem lett volna kár érte. El kell fognom; nem szabad, hogy megmeneküljön. Mindent elkövetek, hogy fölfedezzem és azután nem hagyom el a nyomát, amig kezeim közt nem lesz.

- Önnek nem kell fáradnia, Sir. A nyom megvan.

- Ki találta meg?

- Én.

- És ez hová vezet?

- Messzi innét, nagyon messzi! Oly messzeségre, hogy ön talán le is mond arról, hogy kövesse.

- Azt nem hiszem. Akkor én Sander-t az egész szárazföldön követtem. Hogy a "tábornok"-ot elfogjam, nem fogok kevesebbet tenni. Tehát mondja meg, hová akar menni?

- Föl a Rocky-Montains-ra.

- Valóban? Annyi pénzzel a zsebében?

- Annak dacára! Ez az ember igen okos arra, hogy Keleten maradjon a pénzét itt elverni és hozzá magát elfogatni.

- De a sziklás hegyek végig vonulnak az egész Egyesült Államokon. Tudja ön azt a helyet, ahová törekszik, egész pontosan?

- Igen.

- És melyik hely az?

- Megmondjam? Hiszen ön is tudja.

- Én? - kérdezte ő elcsodálkozva.

- Igen.

- Kitől tudtam volna meg?

- Ugyanazon embertől, ki nekem megmondotta, Toby Spencertől.

- Spencer - - - Spencer - - - kit is hivnak igy - - - azt a goromba frátert érti, kivel ön oly derekasan elbánt?

- Igen. Ön hallotta, hogy mit beszélt velem?

- Igen.

- Ő tett nékem egy ajánlatot.

- Hogy vele San Louis-Parkba menjen?

- Igen. Odamegy a "tábornok" is.

- Ezt mondta Spencer?

- Hogy a tábornokot emlitette, azt nem tudom. Az én figyelmemet az ön beszélgetése iránt, valami közbejött ok ebben az esetben eltéritette. Tehát a "tábornok" is föl akar menni?

- Természetesen! Ő a vezére e gazembereknek, kiknek ugylátszik, szándékuk egy rablóbandát szervezni. Akarna ön ilyen embereket követni és az ő közelükbe merészkedni, Mr. Treskow?

- Hogy őt elfogjam, nem riadok vissza semmi veszélytől. Utasitásom van, hogyha meglátom, ne engedjem elszökni.

- Akkor nagy bünös kell hogy legyen, leszámitva azt, amit én tudok róla.

- Mindenesetre az. Tudnék én róla történeteket mesélni, de ezek nem tartoznak ide; erre nincs időnk.

- De gondolja meg, mit jelent föllovagolni a Parkba! Az Osagok területén kell átmenni!

- Ők nekem nem árthatnak semmit!

- Azt hiszi? Lázonganak a legutóbbi időben. A Sioux-törzshöz tartoznak és hogy ez mit jelent, azt akkor megmutatták az Ogellallahk. És még egy kérdés: Vannak önnek kisérői?

- Hm! Egyedül vagyok, de gondolom, hogy Mr. Hammerdullra és Mr. Holbersre számithatok.

- Miért ránk? - kérdezte Dick, a zömök.

- Mert az önök pénze nála van. Vagy neki hagyják, Sir?

- Nem jut eszembe! Ha a miénk lenne, hagyhatnók, hogy elvesszen; de mi azt a tettlegességre kész tündérnek szántuk; tehát ez őt illeti és nekünk azt vissza kell szereznünk.

- Akkor önöknek ugyancsak neki kell indulni.

- Ez magától értetődik.

- Tehát egy célunk van és nem hiszem, hogy önök csak maguk érdekében fognak dolgozni és engem hagyjanak magányosan lovagolni.

- Cél ide, cél oda, mi önnel lovagolunk.

- Köszönöm! Tehát vagyunk hárman; ez megháromszorozza a reményemet, hogy a "tábornok"-ot elfogjuk.

- Hogy megháromszorozza, vagy nem, az egyre megy; de ha ő kezem közé kerül, el nem menekül. Nem gondolod igy te is, Pitt Holbers, öreg Coon?

- Ha te ugy gondolod, kedves Dick, akkor együtt lovagolunk, elvesszük a pénzt és alaposan elverjük, azután átadjuk Mr. Treskownak, aki szép akasztófát szemel ki számára. Tehát hárman együtt lovagolunk, de mikor?

- Ezt még meg kell fontolni. Talán Mr. Shatterhand ad egy jó tanácsot, - monda Treskow.

- Szivesen megteszem, - feleltem, - és azt gondolom, hogy Ön azt követni fogja.

- Bizonyára! És mint szól e tanács?

- Igy szól: Ne hárman lovagoljanak, hanem vigyenek még valakit magukkal, Mr. Treskow.

- És ki ez a valaki?

- Én.

- Ön? - kérdezte felvillanó szemmel.

- Igen.

- Valóban? Velünk akarna jönni?

- Bizonyára!

- Ihaj! Ez az, amit csak kivánhattunk! Ha ön velünk lesz, ez éppen annyi, mintha a "tábornok" már kezünk közt lenne.

- Kérem, ne oly hevesen, Sir,! Önök engem sokkal jelesebb fickónak tartanak, mint amilyen vagyok. Ha tudnák, mennyi minden nem sikerült nekem, akkor nem csigáznák ugy föl várakozásukat. Önök mindenesetre számithatnak rám és meg lehetnek győződve, hogy megteszem, amit csak tehetek, de lesz még ott valaki, akit többre lehet becsülni.

- Önnél többre becsülni? Ki lehet az?

- Nem találják el?

- Nem.

- Winnetou.

- Ah, Winnetou! Ő is itt van Jeffersonban?

- Nem, de a közelében.

- És gondolja, hogy ő csatlakozik?

- Bizonyosan. Ahová én megyek, ő is velem jön.

- De hát önnek volt-e szándékában San Louis-Parkba föllovagolni?

- Nem. A mi szándékunk volt, itt valaki után tudakozódni és őt felkeresni, ha innét nincs távol. Megtudtuk, hogy Colorado felé ment és követni fogjuk. Az éppen az az ut, mely az önöké. Tehát önöknek nem szabad maguknak azt a szemrehányást tenni, hogy mi önöknek áldozatot hozunk.

- Ha mi nem is akarunk áldozatról beszélni, de mégis szolgálat, oly nagy szolgálat, amelyet önök nekünk tesznek, hogy nem tudjuk eléggé meghálálni. Tehát már öten vagyunk.

- És később hatan lehetünk.

- Hatan? Ki lesz a hatodik?

- Az, aki után itt tudakozódtam. És ha önök a nevét hallják, az ő társasága nagyon kedves fog lenni.

- Mondja meg a nevét, Sir!

- Old Surehand.

- Hogyan? Ön Old Surehandot megtalálja?

- Remélem.

- És őt hozzánk hozza?

- Igen.

- No akkor ez a tábornok szaladhat, ahová akar, mi megtaláljuk! Nem örül ennek, Dick Hammerdull, hogy három ilyen emberünk lesz?

- Hogy örülök vagy nem, az mindegy, de egészen el vagyok ragadtatva afelett, hogy ilyen társaságban szabad helyet foglalnom; ez oly kitüntetés, melyet nem lehet eléggé megbecsülni. Mit mond hozzá Pitt Holbers, öreg Coon?

- Ha azt gondolod, hogy kitüntetés, ebbe beleegyezem, kedves Dick, és tanácslom, hogy felesleges hosszu ideig ne járjunk-keljünk ebben a fészekben, melyet Jefferson-Citynek hivnak.

A jó Pitt Holbers csak akkor szokott beszélni, ha a "kedves Dick" kérdezte és akkor sem egyebet, mint helyeselte, amit ő mondott; most oly lendületet vett, hogy még javaslatot is tett. Én ezt feleltem:

- Itt nem fogunk időt vesztegetni, de azért semmit sem mulaszthatunk el, amit meg kell tennünk. Mindenekelőtt lovakról van szó, önök keletre akartak jönni, tehát valószinüleg nincs lovuk!

- Nincs lovunk? Akkor ön rosszul ismeri Dick Hammerdullt, Mr. Shatterhand! Ha neki az ő öreg jó kancájától el kell válnia, csak az utolsó percben történik. Én azt magammal hoztam és Pitt Holbers is a maga lovát. Itt el akartuk szállásolni és visszatértünkkor magunkkal vinni. Most ez felesleges.

- Jól Tehát önöknek kettőjüknek van lovuk. De hát a trapper-öltözetek?

- Azoktól elbucsuztunk. Ugy megyünk, ahogy itt ülünk!

- És az esernyők?

- Azokat magunkkal visszük, ki vannak fizetve; amit megfizettem, az az enyém és ami az enyém, azt magammal vihetem, anélkül, hogy a rendőrségnek joga volna azzal törődni.

- Well! És a fegyverek?

- Azok a boardinghouseban vannak.

- Tehát minden rendben van. De ön, Mr. Treskow?

- Van egy revolverem; minden egyebet vásárolnom kell. Akar ön ebben segitségemre lenni?

- Szivesen. Fegyvert és municiót itt vásárol, de lovat csak Cansas-cityben vagy Topekában.

- Oda megyünk?

- Igen. Nem innét lovagolunk el, hanem gőzössel megyünk. Először is ez gyorsabban megy és másodszor ezzel kiméljük a lovakat. Ha Old Surehand okosan cselekszik, akkor Republican-Riveren megy föl, hová mi is követjük. Ez oly lovaglás, melyhez jó lovakra van szükségünk.

- Tudja ön, hogy a gőzös mikor indul?

- Azt hiszem, hogy holnap mindjárt délután. Tehát az egész délelőtt rendelkezésünkre áll az előkészületek megtételére. De tudakozódnunk kell, mivel nem várhatunk reggelig.

- Minő tudakozódás kell?

- A "tábornok" már bizonyosan eltávozott; tehát nekünk nem szükséges utána keresnünk; de jó volna megtudni, mikor és mely uton hagyta el a várost.

- Arról én gondoskodom, Sir. Megyek a rendőrségre.

- Fölösleges.

- Miért fölösleges?

- Mert semmi eredménye nem volna.

- Gondolja?

- Igen, gondolom. Ön itt van, hogy utána kutasson, nemde?

- Igen.

- Értesitette erről a rendőrséget?

- Természetesen.

- De sem ön, sem a rendőrség nem találta őt meg, bár ő itt volt. Gondolja ön, hogy a rendőrség őt éppen most, az utolsó pillanatban észreveszi?

- Ez nem volna lehetséges?

- Lehetséges, de nem történt meg.

- Hogyan tudja ezt ön?

- Igen egyszerüen. A rendőrség ugy-e tudja, hogy ön Thick anyónál van elszállásolva?

- Igen.

- A rendőrség, ha látná vagy kézrekeritette volna, önt azonnal értesitené?

- Igen.

- Akkor ön már tudná, most már késő este van, ő pedig déltájban már eltávozott. Igazat ad-e nékem?

- Igaz, Sir, nagyon igaz! Erre számitva, a detektiveket meg kellett volna rendelnem; de ugylátszik, hogy az ember, ha Önnel van, önkénytelenül önre bizza a gondolkodást.

- Well! Tehát a rendőrséget nem terheljük. Azt is meg kell tudnunk, hogy Toby Spencer öt társával hol lakott és hogy ő elment-e.

- Azt megmondhatom önnek, Sir, t. i. azt, hogy elment-e. Ha ezt tudjuk, akkor közömbös kérdés, hogy hol volt szállva. Nemde?

- Igen. Tehát elment?

- Igen.

- Mikor?

- A kétórás vonattal.

- Tehát vasuton? St.-Louisba utaztak; az bizonyos.

- Utközben nem szállnak-e ki?

- Nem.

- Egyremegy, ha kiszálltak, vagy ha nem. Ők a Missouri partján mentek St.-Louisba, tehát az ellenkező irányban; Ön azt gondolja, hogy a "tábornok"-kal mennek?

- Azt teszik.

- De, Sir, ez nem talál.

- Hogyan?

- Ő a Parkba akar fölmenni, tehát nyugatra; de ők keletre utaztak!

- Pontosan talál. Visszafelé utaznak, hogy azután annál gyorsabban előre jussanak. Világos, hogy St.-Louisból vonattal Kansasba akarnak utazni.

- Ezer ördög! Hol szándékoznak ők a "tábornok"-kal találkozni?

- Ezt nem is szándékoznak tenni.

- Nem? Ez ugylátszik, hogy ujra nem talál!

- Éppen olyan pontosan talál, mert nekik nem szükséges ily szándékkal lenni, mert már vele együtt vannak.

- Hogyan? Ön tehát azt gondolja, hogy - - - hogy - - - hogy - - - - kérdezte meglepetéssel.

- Mondja csak tovább! Ez egészen helyes.

- Hogy ő velük utazott?

- Igen.

- Ezer ördög!

- De hol látta ön Toby Spencert?

- A pályaházban. Öt társával már a coupéban ült.

- Ők is látták Önt?

- Igen; ugylátszik, hogy engem tegnap este óta ismertek, mert az ablakból gunyosan rámvigyorogtak.

- De egy nem nevetett önre, hanem óvakodott az ablakon kinézni.

- A "tábornok"-ot gondolja ön?

- Igen. Szilárdul meg vagyok győződve, hogy ő velük utazott, Mr. Treskow.

- Ha ez ugy volna!

- Ez igy van. Ebben biztos lehet.

- Akkor itt ezt a gazembert hiába kerestem volna és mikor ő elutazott, öt lépésnyire álltam a kocsitól, amelyben ő ült!

- Bizonyosan!

- Mily borzasztó! Szeretném magam felpofozni!

- Ne tegye, ennek semmi célja nincs. És a pofonok, melyeket az ember magának ad, sohasem oly erősek, mint azok, amelyeket másoktól kap.

- Ön még tréfál efelett! De a hibát jóvá lehet tenni, ha tervünket megváltoztajuk.

- Hogyan?

- Ha nem megyünk hajóval, hanem még az éj folyamán a legközelebbi vonattal megyünk St. Louisba.

- Ezt nem tanácsolnám.

- Miért nem?

- Már csak a lovakért is hajón kell utaznunk. Továbbá nincs itt Winnetou; egy küldöncöt kell érte küldenem, ki őt elhozza és harmadszor nagyon könnyen lehetséges, hogy a latrok St. Louisból nem utaznak el rögtön, hanem valamely okból ott tartózkodnak. Akkor mi megelőznők őket és nem tudnók, hová menjünk.

- Ez helyes!

- Nemde, belátja ezt? Az egész fogást elrontanók. Ugy kell, hogy azok, kiket el akarunk fogni, előttünk legyenek, és nem mögöttünk. Akkor követhetjük őt nyomon és nem tévedhetünk. Egyetértenek-e, Mesch'schurs, azzal, amit mondottam?

- Igen, - felelte Treskow.

- Hogy egyetértünk, vagy nem, az egyre megy, az mindegy -, magyarázta Dick Hammerdull. - Mi ugy csináljuk, pontosan ugy, amint ön mondotta. Jobb, ha ön után indulunk, mint a mi ostoba fejünk után. Mit mond hozzá, Pitt Holbers, öreg Coon?

Ez az ő száraz modorában igy felelt:

- Ha te gondolod, hogy te ostoba vagy, nincs semmi ellenvetésem, kedves Dick.

- Esztelenség! Én a mi fejeinkről, nem a magaméról beszéltem!

- De azért te nagyon helytelenül cselekedtél! Hogy tudsz te egy főről beszélni, mely nem a tiéd, hanem az enyém? Én sohasem engedném meg magamnak, hogy a te fejedről ezt mondjam, hogy ostoba, mert te magad mondod és neked jobban kell tudni, mint nekem, kedves Dick.

- Hogy én a te kedves Dicked vagyok vagy nem, az egyre megy, de ha te megsértesz engem, akkor én ezt nem türöm el. Mondja most, Mr. Shatterhand, hogy ma még lesz nekünk kettőnknek valami tenni valónk?

- Nem tudnám, mi volna. Holnap reggel jöjjenek lovaikkal a gőzös kikötőhelyére; ennyi az egész, mit önöknek mondani akarok. De majdnem elfeledtem egy fontos dolgot: Önöket meglopták, tehát nincs pénzük?

- Akar ön kölcsönözni. Sir?

- Szivesen.

- Köszönet! Mi is adunk kölcsön, ha önnek szüksége lesz. Ime, rendelkezésére bocsátom ezt az egész erszényt és nagy kitüntetésnek venném, ha olyan jó volna, ezt ajándékul elfogadni.

E szavakra zsebéből egy nagy bőrerszényt huzott ki és az asztalra dobta, hogy csak ugy csengett; csupa arany csengés volt.

- Ha elfogadnám, Önöknek nem lenne - feleltem.

- Az nem ártana semmit, mert Pitt Holbersnek éppen ilyen nagy bőrzacskója van. Mert mi olyan okosak voltunk, hogy csak az értékpapirokat tettük a levéltáskába. Néhány ezer dollárt aranyra váltottunk és azt ezekbe a zacskókba tettük. Tehát tudunk mindent fizetni, amire szükségünk van. De most jó lesz aludni, mert innét Cansas-city-ig igen keveset fogunk aludhatni. Tudjuk, hogy a gőzösön alig lehetséges a szemeinket lehunyni.

- Ha ugy akarják, mehetnek, nincs több megbeszélni való.

- Well! Nos jöjj, Pitt Holbers, öreg Coon! Vagy van még kedved maradni?

- Hm! Ha jól meggondolom a dolgot, ez a sör, mely Thick anyó hordójából csorog, olyan folyadék, melyben a sziklás bérceken nem fürödhetünk. Vagy nem izlik neked, kedves Dick.

- Hogy izlik vagy nem izlik, az egyre megy; de felséges ital és ha kedved van még hosszasabban maradni, nem hagylak cserben és csak azért beszéltem arról, hogy aludni menjünk, mert te nem akartál jönni. Ugyanis én is szomjas vagyok.

Tehát ülve maradtak és én, valamint Treskow nem voltunk oly udvariatlanok, hogy őket a bizalmas szobában magukra hagyjuk. Igazán élénk társalgás fejlődött ki, mely alatt a két Trapper eredeti modora sok élvezetet szerzett. Ugy Treskow, mint a korábbi indián agens beszéltek róluk, de elfeledték megmondani a nevet, melyet nekik adtak. Őket ugyanis megforditott "toast"-oknak nevezték. A toast tudvalevőleg piritott kenyérszelet vagy egymásra tett vajas kenyér. Ezeket természetesen a vajas oldalukkal tették össze; Hammerdull és Holbers azonban a küzdelmekben egymásnak háttal szoktak állani, hogy egymást kölcsönösen fedjék; tehát a megforditott oldalukat mutatták, ezért nevezték őket, megforditott "toast"-oknak. Ha őket nem találtam volna, egyedül lovagoltam volna a sziklás bércek közé és igy nagyon kedves dolog volt, hogy őket itt találtam. A vidám Dick és a száraz Pitt két oly kisérő volt, akiknek társaságában nem unatkozhattam és mivel ők jobb, sokkal jobb westmanok voltak, mint például Old Wabble, Sam Parker és Jos Hawley, nem kellett félnem, hogy ők hibás magaviselettel elronthatják a jókedvemet. Treskow nem volt westman, de oly gentleman, ki iránt érdeklődtem, tapasztalt, sokat tudó és hozzá szerény ember. Várni lehetett tehát, hogy nagyon jól meg leszünk együtt. Thick anyó gondoskodott egy megbizható küldöncről, kit Winnetouhoz küldöttem. A küldönc nagyon siethetett, mert az apacsok főnöke megérkezett a boardinghouse-ba, midőn másnap reggel a kávé mellett ültem. Természetesen magával hozta az én lovamat is. Örültem magamban azon tiszteletteljes és csodáló tekinteteknek, melyekkel a jelenlevők ránéztek és azon mód felett, ahogy Thick anyó őt kiszolgálta, habár ő csak egy pohár vizet kért; ugy vette, mintha egy király tért volna be hozzá.

Elmeséltem neki, hogy mi történt és hogy miért kérettem őt magamhoz és ő, mint rendesen, velem mindenben egyet értett, amit elhatároztam. Treskowot azonnal fölismerte, de azon hibákra gondolhatott, mik abban az időben történtek, mert igy szólott:

- Sam Five-gun volt az ő fehérarcu testvéreinek a parancsnoka; ezért Winnetou attól a perctől kezdve, mikor a Hide-spot-ba lépett, nem adott ki több parancsot, hanem neki engedelmeskedett. Az én testvérem Shatterhand sem volt jelen. Most, ha mi Old Surehandot keressük, másként lesz. Kevesebb vért fogunk ontani és minden hibát elkerülünk. Mely utra tért Old Surehand?

- Azt nem tudom; de még megtudom, mert mégegyszer elmegyek Mr. Wallacehoz, hogy tőle bucsut vegyek.

Előbb Treskow-val mentem el, hogy segitsek neki a bevásárlásainál. A fegyverekhez éppen nem értett és bizonyára becsapták volna valami csinos haszontalansággal. Még nekem sem volt könnyü észrevenni, hogy a puskaporba, mellyel kináltak, husz százalék törött faszén volt.

Mikor ez üzleti dolgokkal végeztünk, a bankárhoz mentem, megmondtam neki, hogy készülök a várost elhagyni. A "tábornok"-ról és az utolsó este eseményeiről nem szóltam semmit; semmi nyomós ok nem volt arra, hogy azt vele közöljem és mindig jobb hallgatni, mint olyasmit mondani, amit nem okvetlenül szükséges. Ekkor jutott eszembe egy kérdés, melyet még hozzá kellett intéznem:

- Tudja-e ön, hogy Old Surehandot a Fort Terral felé való lovaglásában Apanacska, a kommancsok fiatal főnöke elkisérte-e?

- Igen, ő elbeszélte ezt nekem, - felelte Wallace.

- Hová ment e fiatal indián? Hol vált el Old Surehand-tól?

- Ők Fort Terrelből együtt lovagoltak Rio Pecos-ba, hol Apanacska elvált tőle, hogy a maga törzséhez visszatérjen.

- Köszönöm! És nem tudja-e Ön véletlenül, hogy Old Surehand mely utra tért?

- Hajóval utazott Topekáig és onnét lóháton akart a Republican-Riveren fölmenni.

- Gondoltam. Miféle lova volt?

- Az, melyet Ön ajándékozott neki.

- Akkor pompás lova van. Remélem, hogy nemsokára nyomára találok.

- Ami engem illet, talán szolgálhatok egy utmutatással. Ha Topekába érkezik, keresse föl Lebrun Péter korcsmáját! Oda mindenesetre betért. Ismeri a vendéglős. És azután van kétnapi lovaglásnyira a Republican-River jobbpartján egy nagy tanya, melyhez jelentékeny gazdaság tartozik. A birtokosnak nagy ló- és marhaállománya van. Fennernek hivják és valahányszor Old Surehand e vidéken járt, e Fennert meglátogatta. Több fölvilágositást, fájdalom, nem tudok adni, Mr. Shatterhand.

- Nem is szükséges. Amit ön mondott, bőségesen elég arra, hogy később tájékozást szerezzek. Meg fogja látni, hogy én Surehand barátomat oly biztosan megtaláltam, mintha Ön nekem az utját lépésről-lépésre leirta volna.

Eltávoztam.

Mikor eljött az ideje, hogy a gőzös kikötőhelyét fölkeressem, kértem Thick anyótól a számlámat. De itt bakot lőttem. Ugy sértve érezte magát, hogy majdnem könnyekre fakadt. Azt mondta, hogy nagy sértés volt tőlem, hogy én pénzt ajánlottam föl azért, hogy ő abban a kitüntetésben részesült, hogy Old Shatterhandot vendégül láthatta. Én a magam részéről megjegyeztem, hogy csak akkor tekinthettem volna magamat vendégnek, ha meghivott volna és hogy nem fér össze az én jellememmel, hogy magamnak italokat öntessek, amiket abban a föltevésben rendeltem és élveztem, hogy meg kell fizetnem. Ő is belátta, hogy nekem is igazam van és nekem nagyon meglepő egyességet ajánlott.

- Nos, Ön mindenáron adni akar és én semmiáron sem fogadok el fizetést; tehát adjon valamit, ami nem pénz!

- És mi az?

- Valami, ami becsesebb, mint bármily pénz és amit én mint Old Shatterhand emlékét megőrzöm egész életemen át, t. i. egy tincset az ön hajából.

Egy pár lépéssel valósággal visszahőköltem.

- Egy t - - egy tin - - - - egy tincs tőlem - - - tőlem? Jól hallottam? Helyesen értettem önt meg, Thick anyó?

- Igen, igen, Sir. Kérek egy tincsfürtöt a hajából.

E bizonygatás mellett is, nehezen birtam elhinni. Az én hajam, és egy fürtöt! Csakugyan nevetséges! Mert nekem hajból valóságos őserdő van a fejemen; nekem azt megragadhatták, mit sokszor megengedtem és magasba huzhattak, anélkül, hogy a legcsekélyebb fájdalmat éreztem volna. És amilyen sürü ez a haj, époly vastag és erős annak minden szála. Mikor tanulókoromban egyszer Lipcsében egy borbélyra biztam, az első vágás után egészen megrémülve kiáltott föl: A ménkőbe, ilyesmit még nem értem meg! Ez már nem haj, hanem serte! És most Thick anyó ebből egy fürtöt kér! Ha legalább motringot mondott volna! Ő csodálkozásomat beleegyezésnek vette és azonnal elszaladt, hogy egy ollót hozzon.

- Tehát szabad? - kérdezte, szemével már a fejemnek azt a pontját keresve, ahonnét a fürtöt levágja.

- Nos, Thick anyó, ha ezt oly komolyan veszi, akkor vegyen amennyit akar!

Lehajtottam a fejemet és a fürtre áhitozó öreg asszony, - mert már a hatvan évet meghaladta - ujjaival végig tapogatta hajamat. Fölfedezte azt a pontot, hol az erdő a legsürübb volt, ollóját alámeritette - - és rrrrrr! Ugy hangzott, mintha üvegfonalat vágott volna el és megkapta a kivánt "fürt"-öt. Diadalmasan mutatta föl nekem és igy szólott:

- Szivemből köszönöm, Mr. Shatterhand! Önnek a haja egy medaillonba kerül és minden vendégemnek megmutatom, aki látni akarja.

Arca örömtől sugárzott, de nem az enyém, mert az, amit a kezében tartott, nem egy fürt, nem egy motring, hanem egy oly vastag pakk haj volt, hogy abból két meszelőt lehetett volna kötni. Egy medaillon! Csinos egy kifejezés! Ha ő ezt a hajat egy konzervdobozba dugta volna medaillon helyett, ugy megtömte volna, hogy nem fért volna belé semmi egyéb! Elrémülve tapogattam meg a helyet, ahol az olló pusztitott; kopasz, teljesen kopasz volt, egy akkora üresség, mint egy ötmárkás darab. Ez a borzasztó Thick anyó! Gyorsan fejemre csaptam kalapomat és azóta nem engedtem a hajamból egy fürtöt levágatni sem egy anyának, sem egy leánynak.

E veszteség után a bucsu könnyebb volt a derék medaillonos gazdasszonytól, mint ahogy magamnak elképzeltem és a gőzösre megérkezvén, egy nyugodt helyet kerestem ki, hol háboritatlanul és észrevétlen számitást végezhettem, hogy hány ollóvágásba kerülne, hogy egy harcos westman-fejet egy békés kopasz főre változtasson át.

A hajó mely fedelére vett föl, nem volt egyike az uszó palotáknak, milyenre gondol az ember, hogyha egy Missisippi- vagy Missouri-utról van szó, hanem egy nehéz, otromba podgyászhajó, melyet a kattogó gép nagy lassan vonszol tovább. Teljes öt napra volt szükségünk Topekáig, hol a Lebrun Peter korcsmájában Old Surehand felől tudakozódtam. Három nappal azelőtt itt volt. Találtunk egy jó lovat Treskownak és megvettük. Ekkor megindultunk a "hömpölygő" prairien a Republican-River mentén. Ugyanis a Kelet-Kansastól nagyon dombos; talajhullám ameddig csak a szem ellát, ez azt a képet nyujtotta, mintha egy "hömpölygő" tenger mozgásában megmaradt volna; innét kapta a "hömpölygő" prairie nevet. A második nap estéjén elértük Fenner tanyáját. Utána tudakozódtunk, mert a legelőn, melyen keresztül mentünk, egy csomó cow-boy volt, kik a nyájat őrizték.

Fenner barátságos ember volt, ki bár kezdetben gyanakvó szemmel nézett, de azután, mikor Old Surehand nevét emlitettem, meghivott vendégeiül.

- Nem kell, Mesch'schurs, csodálkozniok, hogy mindjárt nem fogadtam szivesen, mert különböző fajta emberek járnak erre a földre. Éppen tegnapelőtt tanyázott nálam hét gazember, kiket barátságosan fogadtam; de mikor reggel tovább álltak, hét darab hiányzott legjobb lovaimból. Üldözőbe vétettem őket, de már nem érték utól, mert igen nagy előnyben voltak és mert éppen a legjobb lovaimat vették el.

Le kellett nekem őket irnia és meggyőződtünk arról, hogy a "tábornok", Toby Spencer és a többi öt voltak. Old Surehand egy éjszakát töltött e tanyán. Elhatároztuk, hogy mi is ugy teszünk.

Minthogy jobb szerettünk a szabadban, mint a szobában lenni, székeket és egy asztalt hoztak ki. Ott ültünk étkezve és társalogva a ház előtt, oldalvást legeltek lovaink, melyeket lenyergeltünk és tovább künn a cow-boyok száguldoztak ide s tova, hogy a nyájakat éjjelre betereljék. Balról egy száguldó paripán jött egy lovas egyenesen a tanyához; valami fehérség, mint valami sörény lebegett utána; azonnal Old Wabble-ra kellett gondolnom.

- Ah, ott jön! - mondá Fenner. Önök egy igen érdekes embert fognak megismerni, ki a korábbi években hires volt és  K i n g  o f  t h e  c o w b o y s  néven ismerték.

- Uff! - hallatta szavát Winnetou.

- Ön ez embert az ön tanyáján alkalmazta, Mr. Fenner? - kérdeztem.

- Nem. Ma délben jött a westmanok egy kis társaságában, kikkel ott künn a cserjésben tanyázik, hogy reggel tovább lovagoljon. Már több mint kilencven éves és azért ugy megüli a nyerget, mint egy fiatal. Nézzék, most ott van la!

Igen, ő volt. Ugy jött, hogy ránk figyelmesebben nem nézett, majdnem addig, amig hozánk ért, megállitotta lovát és le akart arról ugrani, csak ekkor irányozta szemét mireánk; azonnal a kengyelbe tette jobb lábát és igy kiáltott:

- Ezer ördög! Old Shatterhand és Winnetou! - Mr. Fenner, ez emberek itt maradnak ma?

- Yes, - felelte csodálkozva a tanya gazdája.

- Akkor mi tovább ügetünk. Hol ily gazemberek vannak, ott a becsületes embereknek nincs helyük. Isten önnel!

Megrántotta lovát és ismét tovább ügetett. A tanya gazdáját nemcsak az öreg magaviselete ejté bámulatba, hanem a nevek is, melyeket ez megnevezett.

- Sir, ön Old Shatterhand? És ez a vörös gentleman Winnetou, az apacsok főnöke?

- Igen, Mr. Fenner.

- Miért nem mondták ezt nekem elébb? Egészen másként fogadtam volna önöket!

- Mi oly emberek vagyunk, mint más emberek és nincs igényünk sem többre, sem jobbra, mint más embereknek!

- Lehet, de hogy én önöket hogyan akarom megvendégelni, az nem az önök, hanem az én dolgom. Megmondom a feleségemnek, hogy milyen vendégeket kell ellátnia.

Bement a házba. Winnetou arra irányzá szemét, ahol Old Wabble sörénye még lobogott.

- Tekintete csupa gyülölet és bosszu volt, - mondá. - Old Wabble azt mondta, hogy elmegy; de még az éjjel visszatér. Winnetou és fehér testvérei nagyon óvatosak fognak lenni.

Az evéssel még nem voltunk készen, midőn Fenner ismét kijött. Összetakaritotta a hust, a sültet, a tányérokat, egyszóval mindent, mi előttünk volt és igy szólott:

- Kérek, Mesch'schurs, egy kis szünetet! Feleségem benn egy más asztalt terit meg. Ne tegyenek ellenvetést, de szerezzék meg nekem azt az örömet, hogy megmutathassam, mily szivesen látom önöket!

Ez ellen nem lehetett tenni; Ő jót akart és mi meghajoltunk akarata előtt. Mikor a háziasszony minket bevezetett, láttuk, hogy mindenféle izes falat volt föltálalva, amit csak a tanya nyujthatott, mely a legközelebbi várostól két napi távolságban van. Tehát az étkezés ismét megkezdődött második, javitott kiadásban. Ezalatt megmagyaráztuk házigazdánknak az öreg Wabble különös eljárását azzal, hogy a fegyverlopást és annak büntetését elbeszéltük. De ő ennek dacára nem tudta megérteni a "King of cow-boy" dühösségét. Old Wabblenak minden oka megvolt arra, hogy irántunk hálás legyen, mert mi tulajdonképp vele szemben nagyon kegyesen bántunk el, ő nem kapott büntetést, habár a tolvajlásban részes volt, mivel ő vezette be a "tábornok"-ot Bloody-Fox házába. Az evés alatt besötétedett. Lovainkat gondoztuk és bemutattuk a tanya gazdájának. Ő ezt a javaslatot tette:

- Ha önök Old Wabble és az ő társasága miatt nem akarják a lovakat a szabadban hagyni, van a házam mögött egy fészerem, melyben őket kiköthetjük. Vizről és abrakról gondoskodom. A fészer bár nem zárt helyiség, mert az egyik oldalon nyitott, de egy megbizható embert állitok az őrizetükre.

- Ami azt illeti, mi inkább bizunk magunk-magunkban. Mi fogunk sorban őrködni, előbb Pitt Holbers, azután Dick Hammerdull, azután én és Winnetou - mondám, - mindenki két-két óráig.

- Well! És aludni fognak mellette a másik szobában hol jó ágyat vetetek és ott biztonságban lesznek az orvtámadástól. És ezenkivül van nekem elég cowboyom, kik szintén fognak ügyelni.

Ezen szabályokat azért hoztuk, mert megszoktuk még akkor is óvatosaknak lenni, mikor mások teljes biztonságban érzik magukat. Jól megfontolva a dolgot, az öreg Wabble részéről való támadástól nem kellett tartanunk, mert nemsokára jelentette egy cowboy, hogy embereivel ellovagolt.

Tehát a lovakat a fészerben helyeztük el és Pitt Holbers kiment, hogy megkezdje őrködését. Mi tovább a szobában ültünk az asztal körül és társalogtunk. Még nem voltunk kifáradva és Fenner unszolt az egyik elbeszélés után a másikra; szivesen akart annyit hallani a mi élményeinkről, amennyit csak lehetett. Őt és feleségét különösen mulattatta az a modor, melyben a testes Dick változatos életének eseményeit rajzolta.

Két óra mulva kiment, hogy Pitt Holberst fölváltsa. Ez jelentette, hogy teljes nyugalom uralkodik és semmi gyanus dolgot nem látott, sem nem hallott. Ismét eltelt egy óra. Én éppen elmeséltem egy tréfás élményemet egy lapplandi sátorában és csak hallgatóim nevető arcaira figyeltem, midőn Winnetou hirtelen galléron ragadott és oly erővel vont félre, hogy majdnem lebuktam a székről.

- Uff! Egy puska! - kiáltott föl az ablak felé mutatva.

E szavakkal egy időben künn egy lövés dördült el; a golyó betört egy ablaktáblát és mögöttem a támaszoszlopba furódott, mely a tetőt tartotta. Ez nekem szólott és a fejemet találta volna, ha Winnetou el nem ránt. Abban a pillanatban kezemben volt a puskám és az ajtó felé ugrottam, a többiek követtek.

Az óvatosság arra inditott, hogy az ajtót ne nyissam ki egészen, hogy másodszor ne legyek egy uj lövés céltáblája. Tehát csak egy nyilást hagytam, hogy kitekinthessek. Nem lehetett semmit sem látni. Ekkor egészen kitártam az ajtót és a szabadba mentem; Fenner és társaim utánam huzódtak. Hallgatóztunk.

Ekkor hallottuk a ház mögött a lovak dobogását és horkanását és egyszerre hangzik Dick Hammerdull harsány hangja:

- Segitség! A lovak, a lovak!

Körülszaladtunk a ház egyik szegletétől a másikig. Ekkor láttunk alakokat, kik a lovakkal küszködtek, melyek nem akarták hagyni, hogy őket elhurcolják. Két lovas előttünk akart ellovagolni, hogy meneküljenek.

- Megálljatok! Le a lovakról! - kiáltott Fenner.

Ő, midőn a lövés nekem irányozva eldördült, leragadta a falról kétcsövü puskáját és most e két lovasra irányozta. Két lövést adott le és ezek lovaikról lebuktak. Azok a legények, kik lovainkkal hiába tusakodtak, a meghiusult kisérlettel felhagytak és elszáguldottak. Néhány lövést küldtünk utánok.

- Helyesen, helyesen! - hallottuk ismét Dicknek a hangját. - Golyót a fejükbe! De azután jertek ide! A gazember nem akar nyugodtan feküdni.

Követtük a hangot és láttuk őt egy emberen térdelni, ki ellen rug-kapálódzik. Összes ereje megfeszitésével alig birta alant tartani. Ez az ember - - az öreg Wabble volt! Természetesen lebontottuk.

- Mondja el, mi történt! - szólitottam föl Dicket, aki most előttem állott és a nagy erőltetéstől kimerülve, mély lélegzetet vőn. Igy felelt:

- Hogy mi történt, az mindegy; de hát én a fészerben a lovak mellett feküdtem; ekkor ugy vettem észre, mintha mögöttem halk beszédet hallanék. Kimentem és hallgatóztam. Ekkor a ház előtt egy lövés dördült el és nemsokára jött valaki, kinek fegyver volt a kezében és a szeglet körül szaladt. A fehér hajat a sötétség dacára világosan lehetett látni; fölismertem Old Wabblet, ráugrottam, lerántottam és segitségért kiáltottam. Cinkostársai a fészer mögé rejtőztek és most beugrottak, hogy lovainkat elvigyék. Az ön és Winnetou ménlova és az én öreg, okos kancám nem akartak elmenni. Pitt Holbers és Mr. Treskow lovai nem voltak ily okosak; két gazember fölugrott rájuk és tovább akartak állani, mikor Ön jött és golyóival leteritette őket. Igy történt a dolog. Mi történjék a "King of cowboys"-szal, kit inkább lehetne a gazemberek királyának nevezni?

- Vigyék a szobába! Én mindjárt jövök!

Lövéseink Fenner több cowboyát összecsőditették, kiknek segitségével lovainkat ismét a fészerbe hoztam. Nekik, mint őröknek mellettük kellett maradni. Annak környékét átkutattuk; a tolvajok eltüntek. De az a kettő, kiket Fenner a lovakról lelőtt, halott volt.

Midőn a szobába léptem, Old Wabble a támoszlopra dőlt, amelybe golyója behatolt; őt szorosan megkötöztük. Nem sütötte le a szemét, hanem nyitott szemmel szemtelenül nézett arcomba. Milyen jó és elnéző voltam korábban vele szemben! Tiszteletben tartam magas korát és most ez volt a viszonzás. A büntetésről beszéltek, mellyel sujtani kell, mert midőn beléptem, Pitt Holbers mondá:

- Nemcsak tolvaj, hanem közönséges orgyilkos; akasztást érdemel!

- Old Shatterhandra lőtt, - felelte Winnetou, - tehát neki kell megmondani, hogy mi történjék vele.

- Igen, ő az enyém; őt én igénylem magamnak, - mondám én helyeselve. - Az éjjel csak függjön ez oszlopra kötözve, holnap korán reggel mondom ki az itéletét.

- Itélj azonnal! - sziszegte az orgyilkos. - Adj egy golyót a fejembe, hogy aztán mint kegy- és lelkipásztor az én szegény, elkárhozott lelkemért mormogj egy imát!

Elfordultam tőle, anélkül, hogy feleltem volna. Fenner eltávozott, hogy a cowboyokat a megszökött tolvajok kutatására küldje. Az egész éjszaka alatt bekóborolták a környéket, de senkit sem találtak. Képzelhetni, hogy keveset aludtunk; alig hajnalodott és már elhagytuk a tanyát. Old Wabble egészen vidámnak mutatkozott, ugylátszik az éjszaka a támoszlopon jól telt el. Mikor reggel reggeliztünk, oly elfogulatlanul nézett ránk, mintha velünk semmi összeütközése sem lett volna és a legjobb barátunk lenne. Ez annyira felbosszantotta Fennert, hogy haragosan kiáltott föl:

- Ilyen szemtelenséget még soha életemben nem láttam. - Ezzel az emberrel, ha hozzám jött, mindig tisztelettel bántam, már csak korára való tekintettel is; most azonban a mellett vagyok, hogy vele a prairie törvényei szerint kell elbánni. Lótolvajok és gyilkosok akasztófát érdemelnek. Hadd dőljön sirba, mert az egyik lába már régóta benne van!

Ekkor az öreg gunyosan rámordult:

- Ne törődjék az én sirommal! Ez nem az öné! Hogy az én testem néhány évig életben marad, vagy a sirban rothad el, az nem tesz különbséget; fütyülök rá!

Mindnyájan felbőszültünk e szavakra.

- Milyen ember! - kiáltott föl Treskow; - kötelet érdemel, semmi egyebet. Mondja ki Mr. Shatterhand az ő itéletét. Mi gondolkodás nélkül végrehajtjuk.

- Igen, én kimondom; de végrehajtaniuk nem kell, - feleltem. - Hogy élve vagy halva, az neki mindegy; de alkalmat adok neki, hogy érezze, hogy az élet minden másodpercének oly értéke van, mellyel nem ér föl a föld minden gazdagsága. Neki életének egy percnyi meghosszabbitásáért istenhez kell könyörögnie; ha nem tér meg, lelkének reszketni kell az isteni igazságosságtól való félelemben, melyet ő kinevet és ha a halál ráteszi a kezét, bünei bocsánatáért kell orditania!

Leoldottam a gerendáról. Állva maradt, kinyujtóztatta elzsibbadt karjait és kérdőleg nézett rám.

- Elmehet, - mondám.

- Ah! Szabad vagyok?

- Igen.

Akkor gunyos kacajba tört ki és felkiáltott:

- Éppen ugy, amint irva van a bibliában. Eleven szenet gyüjteni az ellenség fejére. Ön, Mr. Shatterhand, egy mintakeresztyén! De az nálam nem használ semmit, mert ilyen szén nem éget engem. Lehet nagyon meghatva a nagylelkü pásztort adni, a ki rossz bárányait futni hagyja, de engem nem köt meg. Isten önökkel, Mesch'schurs! Ha ismét látjuk egymást, az egészen másként fog történni, mint most!

Magasra emelt fővel távozott. Milyen hamar teljesedésbe ment ez utolsó szava! Ujból láttuk őt, egész milyen másként, milyen egészen másként rája nézve! - - -

Hányszor kaptam szemrehányást nemcsak azoktól, akik bajtársaim voltak, de később azoktól is, akik leirásaimat olvasták, hogy igen szeliden és elnézően viselkedtem azokkal a rossz emberekkel szemben, akik mindig ellenséges magatartást tanusitottak és csak kárt okoztak. Hányszor vetették barátaim szememre, hogy sohasem álltam bosszut, ha ezek az emberek kezeink közé kerültek.

Mindig voltam annyira objektiv, hogy belássam, hogy ezeknek a szemrehányásoknak volt bizonyos alapjuk, de mégis mindig ugy éreztem és ma is ugy érzem, hogy az én eljárásom volt a helyes.

Nagy a különbség tudniillik a bosszuállás és a büntetés között. A bosszut lihegő ember nem jó ember; nemcsak nemtelenül, de megvetendően cselekszik; a bosszuálló ember, anélkül, hogy erre bárminemü joga lenne, félrelöki ugy az emberi, mint az isteni igazságszolgáltatást és azzal, hogy a saját szenvedélyét, saját önzését mindenek elé helyezi és maga áll bosszut, csak saját elitélendő gyöngeségét bizonyitja.

Egészen más a helyzet a büntetésnél. A büntetés nem bosszu, nem egyéni cselekedet. A büntetés elmaradhatatlan következménye minden olyan cselekedetnek, amely törvényellenes és amelyet a tudomány elitélendőnek mond. Ne higyje azonban senki és különösen ne higyje az érdekelt, hogy a sértett egyuttal biró is lehet. Hol van az a makulátlanul tiszta ember, aki birája lehetne saját ügyének.

De gondoljunk arra is, hogy nem szabad rögtön bünösnek tekinteni azt az embert, aki valami hibát, vétséget, vagy tettet elkövetett. Minden büncselekménynek kutatni kell az előzményeit, keresni inditó okait. Vajjon csak testi és értelmi bajban szenvedő emberek vannak a világon? Nincsenek-e olyanok is, akiknek eredendő erkölcsi defektusaik vannak. Arra is gondolni kell, hogy a nevelésnek milyen nagy befolyása van az emberekre. És erre a nevelésre nemcsak a szülőknek, a tanitóknak, a legközelebbi rokonoknak van befolyásuk, de a kivülállóknak, idegeneknek is. Ott van az élet ezernyi eseménye, ami sokkal nagyobb befolyást gyakorol az egyes emberekre, mint a tulajdonképpeni nevelés. Egyetlen szinházi est, egyetlen rossz könyvnek az olvasása, egyetlen erkölcstelen kép a szülői nevelés minden eredményét leronthatja. Mennyi büne van annak az ezerfejü hidrának, amit mi közönségesen "társaság"-nak nevezünk. És éppen ez a társaság itélkezik a legteljesebb nyugalommal afölött a tagja fölött, "akin" kiütközik a fekély, amelyben a "társaság" szenved. Milyen ájtatos szemforgatással, milyen orrfintorral, milyen messzire igyekeznek az emberek elkerülni azt a szegény ördögöt, aki elég szerencsétlen volt, hogy éppen rajta ütött ki a társadalom általános fertőzöttsége.

És amikor én ezt az ugynevezett civilizált társadalomról is kénytelen vagyok megállapitani, mennyivel inkább tekintetbe kell vennem ezeket a körülményeket akkor, amikor a tettesek fél- vagy egészen vad emberek. A vad vagy félvad ember, akinek sejtelme sincs tetteinek erkölcsi horderejéről, kevésbé vonható felelősségre, mint az a bünöző, aki a mi erkölcsi törvényeinket jól ismeri, de azokat megtartani nem akarja. Egy indián, aki önvédelemből fegyvert ragad, szánalomra és nem korbácsra méltó. Egy ember, akit valami miatt kitaszitottak a társadalomból, akit csak a "vadnyugat" fogad be és aki ott egyre mélyebbre süllyed, mindenesetre a prairie szigoru, véres törvényei szerint bünhődik, ha kézrekerül; az én érzésem szerint, elnézést érdemel. Winnetou sohasem tagadta meg a szánalmat az ilyen embertől, ha erre kértem őt. De megtette ezt akárhányszor saját elhatározásából is, anélkül, hogy erre külön kérnem kellett volna.

Igaz ugyan, hogy ez az engedékenység később néha-néha kellemetlenségeket okozott, de azok az előnyök, amelyeket közvetve értünk el, bőségesen kárpótoltak bennünket. Hacsak annyit értünk volna el, hogy másoknak példát mutattunk, már akkor is érdemes volt nem kegyetleneknek lennünk. Aki hozzánk akart csatlakozni, annak le kellett mondania Nyugat kegyetlenségeiről és keménységéről, anélkül, hogy ez a lemondás tudatos és szándékos volna. Mi ugyanis a humanizmust nem szóval hirdettük és terjesztettük, hanem tettekkel és aki mellénk állott, az az emberiességet ugyszólván a levegővel együtt szivta magába.

Old Wabble is egyike volt azoknak az elkorcsosult embereknek, aki sokkal több elnézést kapott tőlünk, mint amennyit megérdemelt. Ennek egyébként az első benyomás is oka volt, amit Old Wabble különös egyénisége rám gyakorolt. Hozzájárult magas kora is. Ezenfelül pedig jelenlétében mindig valami egészen különleges érzésem támadt, ami visszatartott attól, hogy tettei és brutálisan kifejezésre juttatott istentelensége szerint bánjak el vele érdeme szerint. Valami belső kényszer mindig megtiltotta nekem, hogy szigoruan járjak el vele szemben. Mindig ugy éreztem, hogy Old Wabble, ha meg nem javul, majd egy egészen különleges isteni itélőszéknek fog felelni tetteiért. Ezért bocsátottam őt szabadon akkor is, amikor kézrekerült a Fenner-farmon elkövetett lólopás és gyilkossági kisérlet után. És mint kiderült, teljesen Winnetou akarata szerint cselekedtem.

Dick Hammerdull és Pitt Holbers ezzel természetesen nem voltak megelégedve, még kevésbé helyeselte eljárásomat Treskow, a rendőr. Tőlük azonban mégsem kaptam olyan szemrehányást, mint a farm tulajdonosától, aki sehogyse tudta megérteni, hogy minden büntetés nélkül szabadon bocsátottam azt az embert, akinek golyójától csak a véletlen mentett meg. Ilyen butaságot - mondotta - még soha életében nem látott és megesküdött, hogy ő fog bosszut állni és Old Wabblet le fogja lőni, mint egy veszett ebet, ha még egyszer mutatkozni merészkedik a farmon. Fenner egyébként igen boldog volt látogatásunk miatt és amikor eltávoztunk tőle, olyan gazdagon ellátott bennünket élelmiszerekkel, hogy legalább öt napig nem kellett arra gondolnunk, hogy vadászattal töltsük el drága időnket és lövöldözni legyünk kénytelenek. Mert a lövöldözés nagyon is veszedelmes volt. Hiszen a vörös és fehér ellenség is közvetlen közelünkben volt. Nem is volt szabad a lövöldözéssel elárulnunk magunkat. Tehát éheznünk kellett volna. Az a tény, hogy volt elég élelmiszerünk, lehetővé tette, hogy nagyobb megállás nélkül előrelovagoljunk és Old Surehandot beérjük.

Voltaképpen nekünk Old Wabble nyomába kellett volna mennünk. Ő ugyanis már megmutatta, hogy mit várhatunk tőle és különösen mit várhatok én. Már pedig ha az ember tudja, hogy olyan ellenség van a közelben, aki a fejünket keresi golyója célpontjául, ugy mindenesetre előnyös, ha tudjuk, merre kell ezt az ellenséget keresnünk. Mi azonban Old Surehandot, amilyen gyorsan csak lehetséges, el akartuk érni annál inkább, mert előttünk volt a "tábornok" és Toby Spencer, akik embereikkel szintén Colorado felé lovagoltak. Éppen ezért igen fontos személyiség volt számunkra a "cowboyok királya".

Minthogy a River a Fenner-farm mögött nagy ivet ir le, amit mi ki akartunk kerülni, egyenesen belovagoltunk a Rolly praeriebe. Itt ráakadtunk a cowboyok nyomára, akik az előző éjjelen Old Wabblet és embereit hajszolták anélkül, hogy nyomukba jutottak volna. Később elvesztettük a cowboyok nyomát és késő estig semmi jelét sem találtuk annak, hogy emberek volnának a közelben.

Még azon a napon át kellett mennünk a folyó másik partjára. A River, mint Kanzasz minden folyója, széles, mély és nehezen gázolható, de Winnetou elvezetett bennünket egy gázlóhoz, amit ő már előbbről ismert. Itt a viz olyan alacsony volt, hogy nem ért a lovak hasáig. Könnyen átjutottunk a tulsó partra.

A folyó másik partján átvágtunk egy kis erdőségen és ujból kijutottunk a nyilt mezőre.

Alig hagytuk az erdőt a hátunk mögött, amikor mintegy ötszáz lépés távolságnyira "csapást" pillantottunk meg, amely a folyóval párhuzamos irányban vonult. Dick Hammerdull ujjával arra felé mutatott és megkérdezte cingár barátját:

- No öreg cimbora, Pitt Holbers! Látod ott szemben a zöld füben azt a szürke vonulatot? Mit gondolsz, mi az? Nem emberek vonultak ott át?

- Hát ha azt hiszed, hogy az emberek nyoma, ugy én nem szólok ellene, - felelte a kérdezett szárazon.

- Hát az kétségtelen, hogy ott vonulat nyoma van. Oda kell mennünk, hogy megállapitsuk, honnan és merre vezet.

Dick azt hitte, hogy mi is hasonlóan vélekedünk, de Winnetou, anélkül, hogy egy szót szólt volna, jobbra fordult és a nyommal mit sem törődve, vezetett bennünket a folyó mentén tovább.

- Dehát miért nem akartok oda menni, Mr. Shatterhand. Ha az ember a vadnyugaton ismeretlen csapást lát, meg kell azt nézni. Megköveteli ezt a biztonság.

- Mindenesetre! - feleltem.

- Tehát! Nekünk föltétlenül tudnunk kell, mely irányban halad az ember alkotta csapás.

- Természetesen keletről-nyugatra.

- Hogy-hogy? Azt nem tudhatja alapos vizsgálat nélkül az ember. Mehet az nyugatról-keletre is.

- Hát ha ember ezt nem tudhatja, ugy én és Winnetou nem vagyunk emberek, mert mi tudjuk.

- Lehetetlen, uram!

- Ugyan! ugyan! Napok óta nyugatról kaptuk a szelet. Éppen ezért, erről meggyőződhettek, minden füszál hegyével kelet felé hajlik. Minden nyugati ember tudja, hogy egy vonulat a szél irányában nem látható oly tisztán, mint szél ellen. A nyom, amit látunk, legalább ötszáz lépésnyire van tőlünk. Ha ez aránylag nagy távolság dacára is látjuk, azt bizonyitja, hogy a nyom szél ellen való vonulat nyoma, tehát keletről-nyugatra vezet.

- Istenemre! Ez jól meg van fejtve. Erre én sohase jöttem volna rá. Nem gondolod öreg Pitt Holbers.

- Ha te azt hiszed, hogy én téged elég ostobának tartalak, hogy ilyen egyszerü dolgokra rá ne jöjj, hát legyen igazad, - gunyolódott Holbers.

- Igaz-e, vagy sem, az mellékes. Az észt te sem szedted tömegben a fákról, - ezt jegyezd meg magadnak. De Mr. Shatterhand, nekünk azt a csapást mégis meg kell vizsgálnunk, hogy megtudjuk hány ember vonult errefelé és mikor.

- De miért térjünk el emiatt ötszáz lépésnyire az eredeti utunktól. Hiszen láthatjátok, hogy rövidesen igy is megtaláljuk. Összekerülünk azzal a csapással.

- Érdekes! Erre nem is gondoltam. Annyi évek óta jó nyugati embernek tartottam magamat és itt az öreg River partján kiderül, hogy még sokat kell tanulnom. Nemde, Mr. Shatterhand?

- Dicséretreméltó önbeismerés! És aki beismeri saját hibáját és gyöngeségét, már a javulás utján van; ez szolgáljon vigaszul mindenkinek, aki ugy érzi, hogy még messze van attól, hogy "mester"-nek nevezhesse magát.

Nem voltunk még messzire a gázlótól, mikor a folyó éles kanyarulattal északi irányt vett és nyugat felé a prairie szabad lett. Az a zöld szalag, ami nyugatról észak felé haladt, arra engedett következtetni, hogy arrafelé valami patak van, amely tőlünk messze jobbra valahol ömlik a folyóba. Ennek a pataknak a torkolata közelében számos kanyarulata volt. Az utolsó kanyarulatnak annál az erdőnél kellett lennie, ami tőlünk körülbelül egy angol mértföldnyi távolságban látszott. Megálltunk, mert a csapás, amiről az imént szó volt, hirtelen balról a folyó felé tartott, oda, ahol éppen állottunk. Egyetlen lovas nyoma volt, aki itt rövid ideig tartózkodott. A lóról nem szállt le. Lova első lábainak patkónyoma félkört mutatott, amelynek középpontjába került a hátsó patkónyom. Ez azt bizonyitotta, hogy a keletről jött lovas ezen a helyen körülnézett a három másik világtáj felé. Tehát biztosan keresett valamit. Azután pedig nyilegyenes galoppban a már emlitett erdőbe lovagolt. Tehát bizonyosan ezt a helyet kereste. Ez a megállapitás arra késztetett bennünket, hogy mi is arra felé figyeljünk. Persze csak rólam és Winnetouról lehet szó, mert társaink nem tudtak olyan élesen gondolkodni, mint mi ketten.

Voltaképen alig is érdekelt bennünket, hogy ki volt az a lovas, az erdőcske miatt sem kellett volna különösen vigyáznunk, ám a csapás alig volt fél óránál idősebb. És ez a tény már indokolta az elővigyázatosságot!

- Uff! Wo-uh-ke-za! - kiáltott Winnetou és kezével az erdőcskének egy bizonyos pontjára mutatott.

"Wo-uh-ke-za" Dakota szó és lándzsát jelent. Hogy miért mondta ezt Winnetou dakota nyelven? Ennek okát hamarosan megtudtam és megtudtam ujból, mint már annyiszor, hogy milyen éles szeme van Winnetounak. Amint a jelzett irányban néztem, egy fát láttam az erdő szélén, amelynek egyik kihajló ágára egy lándzsa volt erősitve. Ezt én is rögtön megláttam, de sem Hammerdull, sem Holbers, sem Treskow nem tudták észrevenni. Nem is csoda, hiszen a nagy távolságban alig mutatott többet, mint egy ceruzavonalat a lemenő nap által vörösre festett égbolt alatt. Ha nem figyeltük volna az erdő felé vezető csapást, senki közülünk nem vette volna észre a dárdát.

Dick Hammerdull megjegyezte:

- Én ugyan nem látom a lándzsát, de ha tényleg ott van, akkor az bizonyosan valami jelzés akar lenni valaki számára. Lándzsák nem nőnek a fákon.

- Egy Dakotának a jelzése, - bólintott Winnetou.

- Tehát dakota-lándzsa? - kérdezte a kövér nagy csodálkozással.

- Igen! - csak azt nem tudni, melyik törzsé.

- Ez teljesen mindegy. Már az csoda, hogy valaki ekkora távolságról felismerte a dárdát. Kérdés csak az, törődnünk kell-e vele?

Minthogy ez a kérdés nekem szólt, rögtön feleltem.

- Természetesen. Asagan törzsén kivül errefelé nincs dakota és mivel tudjuk, hogy a törzs előszedte a harcibárdokat, ez a lándzsa biztosan jel valaki számára és igy természetes, hogy nekünk ismernünk kell ennek a jelnek az értelmét.

- Tehát oda lovagolunk?

- Igen.

- Ugy menjünk!

Már el is akarta inditani öreg lovát, én azonban megragadtam a kantárt és figyelmeztettem Hammerdullt.

- Mi az öreg, a vásárra akarod vinni a bőrödet? Az a lándzsa minden bizonnyal azt jelenti, hogy az erdőben valakik rejtőznek, és valakire várnak, vagy vártak és az illető már meg is érkezett hozzájuk. Az a lovas ugyanis, akinek a nyomát itt látjuk, ide lovagolt és ezen a helyen nézett körül. Ha mi ugyanezen a csapáson haladnánk, amelyen ő lovagolt, nyomban meglátnának bennünket. Ez csak világos? Nem, Hammerdull?

- Hm! Teljesen mindegy, hogy én értem-e, vagy sem, mert bizonyos, hogy az az igaz, amit ön mond, Mr. Shatterhand. Azt hiszi tehát, hogy azok még nem vettek észre bennünket.

- Igen, azt hiszem. Mi itt jól el vagyunk rejtve. Ennek dacára okosan tesszük, ha minél előbb elmegyünk innen. Gyertek tehát! Nem látjátok, hogy Winnetou már el is távozott innen.

És tényleg, az apacs, aki a tett embere, nem törődve a mi beszélgetésünkkel és csupa óvatosságból észak felé lovagolt. Mi követtük őt, amig az erdő el nem tünt szemeink elől és csak azután fordultunk ismét nyugatnak, hogy elérjük a patakot. A patak partján azután a partmenti fák védelme alatt tudtunk az erdőcske közelébe jutni. Winnetou ekkor megállitotta lovát, leszállt, őrizetemre bizta ezüst puskáját és igy szólt:

- Önök testvéreim itt fognak várni, amig visszajövök és megmondom, mit láttam a lándzsán.

Előbb tehát kémkednie kellett. Csuszva haladt előre, hogy egyáltalán nem könnyü feladatát megoldja. Az efajta munkát legszivesebben egyedül végezte és mi szivesen biztuk is rá, mert a dolgok kikémlelésében utolérhetetlen mester volt. Lovainkat a fák között vezettük a patakhoz, ahol megitattuk az állatokat, majd leültünk, hogy megvárjuk Winnetou visszaérkezését. Ha az erdőben tényleg voltak emberek az Osag-törzsből, ugy órákig is elmaradhatott. Nem telt azonban félóra és Winnetou már visszaérkezve, jelentette:

Egy fehér ember ül a fa alatt, amelyen a lándzsa van és egy vörös harcosra vár, aki fél napig már ott volt és ellovagolt, hogy élelmiszert szerezzen.

Engem Winnetou előadása teljesen kielégitett, Dick azonban tovább érdeklődött:

- Benn volt az apacsok főnöke az erdőben?

Winnetou bólintott.

- És nem látott indiánt?

Winnetou tagadólag rázta a fejét.

- De hát ki az a fehér ember, aki a fa alatt ül?

- Old Wabble, - felelte röviden az apacs.

- Adta teremtette! Mit keres ott az a vén cowboy?

Winnetou vállát rázta, mert Hammerdull tovább kérdezett:

- Milyen indiánra vár Old Wabble.

- Schahko Mattora, - az osagok vezérére.

- Schahko Matto! Nem ismerem ezt a fickót. Soha hirét sem hallottam. Az apacsok főnöke ismeri őt?

Winnetou ismét bólintott. Nem szivesen válaszolt a kérdésekre és én csak vártam az időt, amikor türelmét veszti. A kis kövér azonban tovább kérdezett:

- Bátor vagy gyáva fickó az indián?

Ez a kérdés teljességgel fölösleges volt. Schahko Mattot "hét medvé"-nek nevezik, ami kizárja a gyávaságot. De a gyáva indián nem is megy kémkedni. Aki hét vad medvét elejtett és minden kisérő nélkül kimerészkedik a harciösvényre, az nem lehet gyáva. Winnetou nem is felelt a kérdésre kétszeri megismétlés dacára sem.

- Miért nem felel Winnetou? - Hiszen nagyon fontos, vajjon bátor vagy gyáva emberrel van-e dolgunk?

Erre Winnetou a kérdező felé fordult és az ő szokásos szelid, de erélyesen visszautasitó hangján felelt:

- Miért nem kérdezte ezt tőlem Old Shatterhand testvérem? Miért csendes ő? Az ember előbb gondolkodjék és azután beszéljen. Fölösleges idővesztegetés, ha olyasmit kérdezünk, amit ugy is el tudunk képzelni. A gondolkodáshoz csak egy ember szükséges, a beszédhez azonban legalább kettő. Miért kell két embernek a beszéddel foglalkozni, amikor ugyanazt a dolgot egy ember egy kis gondolkodással ki tudja sütni. Az én Hammerdull fehér testvéremnek nagy agyveleje lehet, jól is tudhat gondolkodni. Legalább is elég kövér hozzá.

Láttam, hogy a rendreutasitás méregbe hozta Hammerdullt, de a nagyrabecsülés, amellyel Winnetou iránt viseltetett, visszatartotta őt a kitöréstől és nyugodt hangon válaszolt:

- Hogy kövér vagyok-e vagy sem, az ebben az esetben igazán nem számit. De ha szabad megjegyeznem, én nem a hasammal gondolkodom, mert az agyvelőt tudvalevőleg nem ott, hanem a fejben kell keresni. - Nincs igazam, öreg Pitt Holbers barátom? No beszélj.

- Nincs! - felelt a kérdezett a maga szokásos rövidségével.

Nem sokszor esett meg, hogy a sovány nem adott igazat a kövérnek, Hammerdull tehát csodálkozva kiáltott:

- Nincs igazam? Nekem nincs igazam? - És ugyan miért nincs?

- Mert olyanokat kérdeztél, amikből joggal lehetett következtetni, hogy te az agyvelődet nem a fejedben, hanem tested ama részében hordod, ahol más rendes embernek a lépe, vagy a mája szokott lenni.

- Mit? Te ingerkedsz velem? - Ne gunyolódj, mert...

Kézintéssel hallgatásra kényszeritettem a kövéret, mert Winnetou fogta ezüstcsövü puskáját és lovát kantáron vezetve, elhagyta a helyet, ahol eddig voltunk. Winnetou szivesen látta, ha a két jóbarát félig tréfából, félig komolyan acsarkodott egymással; de ugylátszik, most komolyabb dolga akadt. Mi is lovainkhoz léptünk és követtük Winnetout, aki a bokrok fedezete mellett egészen az erdőcskéig vezetett bennünket. Az erdőcske közelében halk hangon igy szólt:

- Old Shatterhand velem jön. Többi fehér testvéreim itt maradnak, mig háromszor nem füttyentek. Akkor rohanva jönnek a lovakkal együtt a lándzsás fához, ahol bennünket két fogollyal találnak együtt.

Mindezt olyan biztonsággal mondta, mint aki mindent tud és mindazt előre meg tudja mondani, ami történni fog. Letette puskáját, én is letettem mindkét fegyveremet és a patak mentén haladtunk mindenütt a bokrok mellett fölfelé az erdőcskébe.

Beállott az alkonyat és mivel sürü bokrok között haladtunk, még sötétebb volt körülöttünk, mint a sik mezőn; mondanom sem kell talán, hogy a legkisebb zaj nélkül mentünk előre. Elértük a helyet, ahol a patak partjai jobbra fordulnak és előttünk volt az erdőcske. Cserje nem volt az erdőben és igy kényelmesen kuszhattunk hangtalanul előre. Fától fáig csuszva közeledtünk ahhoz a fához, amelynek ágán a lándzsát láttuk. Minthogy ez a fa az erdő szélén állott, ahol már, mint a patak partján is, bokrok voltak, azon a területen már világosabb volt, mint ahol mi rejtőztünk a sürü lombok között. Könnyen megláthattuk tehát, ki és mi van a jelzést adó fa alatt.

Elhagyott tengeri nyul fészke volt a fa alatt, ami körülbelül egy méter magas dombot alkotott. Ezen a dombon ült a cowboyok egykori királya. Lova tul az erdőn a prairien legelészett.

Ez a körülmény bizonyiték volt arra, hogy Old Wabble teljes biztonságban érezte magát ezen a helyen, mert ha tartott volna valamitől, ugy lovát a fák közé rejtette volna, ahol még másik lovat pillantottunk meg. Ez a ló istránggal egy fához volt kötve. Indián módra volt felkantározva és amint az egyre sürübbé váló alkonyati sötétségben kivehettük, remek alkatu sötétbarna csődör volt. A nyereg alatt - ritkaság indián lovánál - barna bőrtakaró volt, a takarón kivágott figurák, amelyek, mint az aláhelyezett fehér bőrtakaró élesen körvonalazta, hét medvét ábrázoltak. Ebből állapitotta meg Winnetou teljes határozottsággal, hogy Old Wabble a vadászaton levő Schahko Mattot várja, mert csak Schahko Mattoé lehetett a "hét medvé"-vel diszitett csődör.

Minden jel azt mutatta, hogy a főnök csak azért ment el, hogy valami vadat lőjjön. Elfogyott az élelmiszere. Hogy nagyértékü lovát itt hagyta, azt bizonyitja, hogy ezt a kis erdőt és a környéket ő is teljesen biztonságosnak hitte a maga számára. Winnetounál és nálam ekkora gondatlanság ki van zárva.

Hogy Old Wabble idejött és most ilyen nyugodtan várt a főnökre, bizonyossá tette, hogy ezek ketten egészen különös megegyezést kötöttek. Nem nehéz eltalálni, hogy ez a megegyezés mire vonatkozott. Old Wabblet korábban az "indiánok hóhéra" névvel illették és mint ilyet minden indián gyülölte és félt tőle; egy vörös törzs főnöke a gyülölt Old Wabbléval csak azért lépett összeköttetésbe, mert ebből az összeköttetésből nagy előnyt remélt. Mivel pedig az osagok most hadiállapotban vannak, csak valami ördögi gazságról lehet szó, amit valószinüleg a fehérek ellen terveznek. Csak természetes, hogy ez nem az első találkozás volt Old Wabble és az indiánfőnök között és én igen valószinünek tartottam, hogy Old Wabble az osagok számára kémkedik. Őt erre a gazságra is képesnek tartottam.

Minthogy Winnetou teljes határozottsággal megjósolta, hogy társaink két foglyot fognak velünk együtt találni, tehát arról is meg volt győződve, hogy az osag-vezér nemsokáig várat már magára és rövidesen vissza fog térni. Nekem is ez volt a véleményem, annál is inkább, mert eredményes vadászatról a beállott sötétségben már ugysem lehetett szó.

És tényleg, véleményünk megerősitéseképen hirtelen megláttuk, hogy a tisztásról teljesen gondtalanul egy indián közeledett az erdő felé. Eszeágában sem volt, hogy a közelben ellenséges lény lehessen.

Minél jobban közeledett sajátos lépteivel felénk, annál biztosabban megfigyelhettük. Nem volt magas, de széles vállai voltak és dacára szokatlan csámpásságának és korának - ötven éven felülinek látszott - első tekintetre észre lehetett venni, hogy különlegesen hatalmas erő lakozik benne. Egyik kezében fegyverét tartotta, a másikban egy lőtt vadtyukot.

Amikor már csaknem az erdőhöz ért, az esti homály dacára is észrevette az öreg Wabble nyomait a füben. Megállott és elég folyékony angol nyelven bekiáltott az erdőbe:

- Ki az az ember, akinek a nyomát itt látom és aki most az erdőben a fa alatt van?

Winnetou karjával gyöngén megnyomta vállamat és gunyosan mosolygott az osag ostoba eljárásán. A kérdés ugyanis teljesen fölösleges volt. Mert vagy valami szövetségese van az erdőben és akkor nyugodtan hozzámehet, vagy pedig ellenség rejtőzik és ennek támadásától nem szabadulhat azzal, ha hangosan kérdez. Ám az történt, amit az indián várt: az öreg cowboy válaszolt halk hangon:

- Én vagyok, Old Wabble, - gyere be!

- Más fehérek is vannak veled?

- Nincsenek. - Hiszen a nyomról láthatod, hogy egyedül vagyok.

Ez nem volt igaz. Neki is lehettek társai, akik jóval az erdő előtt elválhattak tőle és, mint mi is, kerülőuton juthattak be az erdőbe. Mi tudtuk, hogy Old Wabble nem volt egyedül a River tartományban. De hol lehetnek kisérői? Azoknak talán nem szabad tudniok arról, hogy ő találkozik az osagok vezérével. Vagy talán más, bennünket nagyon is érdeklő okból hagyta volna hátra kiséretét. Én biztam, hogy meg fogom ezt is tudni.

Schahko Matto belépett az erdőbe, kemény léptekkel Wabbléhoz ment, leült mellé és megkérdezte:

- Mikor érkezett ide Old Wabble?

- Körülbelül két órával ezelőtt, - válaszolta az öreg.

- A jelet, amit megbeszéltünk, rögtön észrevette?

- Nem mindjárt. A folyó kiszögelésénél megálltam, körülnéztem és arra gondoltam, hogy ez az erdő kitünő buvóhely. Ezért lovagoltam errefelé és amint közelebb értem az erdőhöz, meg is láttam a lándzsát. Buvóhelyedet igazán jól választottad ki.

- Itt biztonságban vagyunk. Bizonyos, hogy rajtam és rajtad kivül itt nagy körzetben egyetlen ember sincs. Én már tegnap óta itt vagyok. Tegnap kellett volna ugyanis jönnöd. Minthogy nem jöttél idejében, elfogyott a huskészletem, el kellett tehát mennem, hogy ezt a madarat lelőjjem.

Ez szemrehányásként hangzott, Old Wabble tehát gyorsan mentegette magát.

- Ne haragudjék rám az osagok vezére, hogy várnia kellett. Meg fogom neki mondani, miért késtem és ez a hir nagy örömére fog szolgálni.

- Old Wabble talán a Fenner-farmon volt?

- Igen. Tegnap késő délután érkeztünk oda. A három másik farmnak, amit ugyancsak meg akartok támadni, meglátogatása hosszabb időt vett igénybe, mint gondoltuk. Ennek dacára neked csak ma éjszakáig kellett volna ránk várnod. Hogy mégis valamivel korábban jöttem, mint az emlitett ok miatt jöhettem volna, annak az az oka, mert igy nagyszerü fogást csinálhatsz, ha javaslatomat, amit tenni fogok, elfogadod.

- Milyen jó fogásra gondol Old Wabble.

- Erről majd később. Előbb közölni akarom veled, mit találtunk a négy farmon.

Hogy minden szót halljunk, amit Old Wabble az indiánfőnöknek mond, egészen közel huzódtunk a dombhoz. Annál könnyebben hallhattunk mindent, mert ez az elővigyázatlan ember nem is gondolt arra, hogy suttogva beszélgessen. Amit hallottunk, abból meggyőződtem arról, hogy Old Wabble tényleg az osagok kéme. Arról volt szó, hogy meg akartak támadni és kirabolni négy nagy farmot, közöttük azt is, amelyik Fenner tulajdonában volt. A régi, sajnos, folyton megismétlődő történet. Az osagok becsapva érezték magukat a fehérek által eszközölt egyik szállitásnál és hogy kártalanitsák magukat és legyen elegendő élelmiszerük és különösen huskészletük, elhajtották egy farmnak a marháit. A fehérek üldözték őket és néhány indián harcost lelőttek. Az indiánok szerint ez bosszut követelt. El is határozták a harcot a fehérek ellen. Legelőször a River-tartományban lévő négy farmot akarták megtámadni. Minthogy azonban ezeken a farmokon tekintélyes számu cow-boy teljesitett szolgálatot és a vörösek ezektől a félvad és elszánt emberektől jobban féltek, mint bármely más ellenségtől, mindenekelőtt kémeket kellett találniok, akik megállapitják, hogy körülbelül hány cowboy van a négy farmon. Az okosság parancsa az volt, hogy ezek a kémek ne legyenek indiánok, de különösen ne legyenek az osag-törzs emberei. Schahko Matto rögtön olyan fehérekre gondolt, akikről tudta, hogy eszközökben és módokban nem igen válogatósak, ha valamiből hasznuk lehet. A véletlen elébe hozta Old Wabblet és társait. Ugylátszik, már előbb is állhatott Old Wabbléval hasonló összeköttetésben. Erre nézve a most közöttük lefolyt és általunk kihallgatott beszélgetés nem adott ugyan semmi határozott bizonyitékot, de mégis igy kellett lennie, különben az osagok főnöke nem tett volna Old Wabblenak ilyen veszedelmes ajánlatot. És Old Wabble az ajánlatot nyomban el is fogadta. A megegyezés pedig egészen egyszerüen ugy szólt, hogy az osagok a megtámadottaknak csak a skalpját, a fegyvereit és nyájait igénylik, minden más Old Wabbleé és embereié lesz. Old Wabble természetesen elsősorban az aranytárgyakra és más könnyen értékesithető ingóságokra gondolt. Hogy a kettő közül ki volt az igazi svihák, Schahko Matto-e, vagy Old Wabble, nem kell külön megmondani. Azt tapasztaltuk, hogy az indián vezér a "cowboyok királyát" egyetlen egyszer sem nevezte "fehér testvérem"-nek, hanem mindig csak a nevén szólitotta, ami bizonyiték amellett, hogy az Old Wabble-féle alakokat az indiánok sem becsülik többre, mint a civilizált fehér emberek.

Amikor Old Wabble megkezdte kémlovagló körutját, az osagok még nem voltak teljesen harckészek és mivel a farmok védelmi felkészültségéről való hiradás rendkivül fontos volt a támadók szempontjából, azért az indián törzsfő maga akarta hallani Old Wabble jelentését. A lándzsa jelölte a helyet, ahol Schahko Mattot meg lehet találni.

Most találkoztak az erdőben és Old Wabble olyan jelentést adott az indián törzsfőnöknek, hogy a farmokat a vörösek aránylag csekély veszteséggel elfoglalhatják. Javaslatokat tett, melyekről azonban nem kell beszélnem, minthogy a mi közbelépésünk folytán természetesen elmaradt a tervezett megrohanás.

Az bizonyos, hogy az indián törzsfő jórészt magáévá tette Old Wabble javaslatait, majd érdeklődött a "jó fogás"-ról, amit Old Wabble beszélgetésük kezdetén kilátásba helyezett. Az öreg cowboy a magaszámitó megfontoltságával felelt:

- Az osagok vezérének előbb néhány kérdésemre válaszolni kell, mielőtt megmondhatom, miről is van tulajdonképpen szó. Ismeri az apacsok főnökét, Winnetout?

- Azt a kutyát? Ismerem.

- Miért nevezi őt kutyának? - Ellenségének mutatta már magát egyszer?

- Nem egyszer, többször. Három évvel ezelőtt harcot kezdtünk Cheyenekkel és számtalan ütközetben már több harcosukat megöltük, amikor jött az apacs és az élükre állott. Winnetou gyáva, de ravaszabb és veszélyesebb, mint ezer öreg asszony. Ugy tett, mintha harcolni akarna velünk, de visszavonult és amikor üldöztük, hirtelen eltünt az Arkanzas másik részén. És amig őt és az elmenekült Cheyenn-harcosokat kerestük, ő a legnagyobb sebességgel a mi területünkre lovagolt, mindenkit foglyul ejtett, akit csak ott talált és egész állatállományunkat elvitte. És mire mi hazaérkeztünk, ő már a mi táborhelyünkből erődöt csinált, ott tartotta fogva otthonmaradt harcosainkat, öregjeinket, asszonyainkat, gyermekeinket és ezeknek tuszul tartásával megalázó békére kényszeritett bennünket, ami egyszerre megfosztott bennünket a hősi hirnévtől. Ő maga pedig egyetlen embert sem vesztett. Csak egyszer adja a nagy szellem a kezeim közé azt a koszos állatot.

Az a haditény, amiről Schahko Matto beszélt, az én Winnetou barátomnak igazi mestermüve volt. Sajnos, abban az időben én még nem voltam vele együtt, de saját szájából hallottam minden részletét annak a ragyogó sakkhuzásnak, mellyel ő a velünk barátságos Cheyenn-törzset nemcsak megmentette a leveretéstől, hanem számukra, bár az ellenségnél jóval gyöngébbek voltak, megszerezte a fölényes győzelmet anélkül, hogy egyetlen csöpp vér ömlött volna. Schahko Mattonak iránta táplált gyülöletét meg lehetett érteni.

- Miért nem bosszultad meg magadat eddig? - kérdezte Old Wabble. Hiszen olyan könnyen el lehet őt fogni. Csak a legritkábban van a maga apacsai tanyáján, hanem a rossz lélek mindig átkényszeriti őt tul a hegyeken. Nem szereti a kisérőket. Igazán nem nehéz őt kézhez kaparintani.

- Beszélsz, anélkül, hogy meggondolnád, hogy mit mondasz. Hiszen éppen azért nem lehet őt elfogni, mert szakadatlanul uton van. Már többször hirt kaptunk a helyről, ahol tartózkodik, de mire oda értünk, már hire hamva sem volt. Olyan mint a birkózó, akit nem lehet megragadni, mert a testét beolajozza és mindig kicsuszik a kéz alól. És amikor már azt hiszi az ember, hogy no most kézrekerült, ugy rögtön mellette terem és segitségére van a fehér ember, akit Old Shatterhandnak hivnak. És a fehér ember a legnagyobb élő varázsló és ha ők ketten együtt vannak, ugy száz osag is kevés arra, hogy őket legyőzze, vagy pláne elfogja.

- Nos, én bebizonyitom neked, hogy tévedsz. Old Shatterhandot is ellenségnek tartod?

- De még mennyire! Őt még jobban gyülöljük, mint Winnetout. Az apacsok főnöke régi vörös harcos, aki hozzánk, indiánokhoz tartozik. Old Shatterhand azonban fehér ember, akit már ezért is gyülölnünk kell. Ő már kétszer állott velünk szemben, ő a legnagyobb ellensége az Ogellallahoknak, akik a mi barátaink és testvéreink. Ő már sok harcosunkat, akik őt el akarták fogni, bénákká lőtte, ugy hogy ezek a harcosok most olyan tehetetlenek, mint a vénasszonyok. Rosszabb, mintha megölte volna őket. Ez a kutya ugyanis azt mondja, hogy ő csak akkor veszi el ellenségeinek az életét, ha rákényszeritik. Varázspuskájából vagy a térdébe, vagy a tomporába lő. Tehát nem öli meg őket, csak olyan sebet üt rajtuk, hogy soha többé nem lehetnek harcosok. Ez rettenetesebb, mint a lassu kinhalál. Jaj neki, ha egyszer kezünkbe kerül. Sajnos, ez sohasem fog megtörténni, mert ő és Winnetou hasonlitanak azokhoz a nagy madarakhoz, akik mindig a tenger felett a magasban röpülnek és sohasem szállnak le, hogy elfoghassuk őket.

- Ismét tévedsz, ők igen sokszor leszállnak. Én tudom, hogy éppen most is lent vannak és könnyen elfoghatod.

- Micsoda? Igazat mondasz?

- Igen.

- Láttad őket?

- Beszéltem is velük.

- Hol, hol? Mondd meg gyorsan.

Ezt a felszólitást nagyon hevesen tette Schahko Matto. Hallottuk, milyen rettenetesen vágyott arra, hogy végre bennünket hatalmába kerithessen. Minden szavából kiérzett az izgalom, a velünk szemben érzett gyülölet. Old Wabble azonban annál nyugodtabban és megfontoltabban válaszolt:

- Én segitségedre lehetek abban, hogy Winnetout, Old Shatterhandot és három fehérbőrü kisérőjüket elfogjad, mert tudom, hol tartózkodnak, de ezt csak egy feltétellel közölhetem veled.

- Mondd hát, mi az a feltétel?

- Elfogjuk mind az ötöt. Ti megkapjátok a három másik fehéret, nekem engeditek át Old Shatterhandot és az apacsok főnökét.

- Ki az a három másik fehérbőrü.

- Két nyugati ember, akiknek neve Hammerdull és Holbers és egy rendőr, aki Treskownak nevezi magát.

- Én ezt a hármat nem ismerem. Hogyan kivánhatod azt tőlem, hogy elfogjunk öt embert és közülük csak olyan három maradjon a kezünkben, akik bennünket nem érdekelnek, ellenben neked engedjük át azt a kettőt, akik nagyon is a gyomrunkban vannak.

- Már pedig én ezt akarom, mert én bosszura vágyom e két ember ellen és pedig olyan kegyetlenül, hogy az életemet adnám érte, hogy bosszumat kitölthessem rajtuk.

- Mi nem kevésbé gyülöljük őket.

- Ez lehetséges. De én tartom őket kelepcében, tehát engem illet az elsőség.

- Hol vannak tehát.

- Egész közel ide.

- Micsoda? Ki gondolta volna? - De biztosan a kezedben vannak már? Tényleg kelepcében vannak, ahogy te mondtad?

- Csak néhány harcosra van szükségem, hogy elfogjam őket.

- Tőlem akarsz harcosokat kapni? Enélkül nem lehet?

- Nem.

- No hát akkor nincsenek a kezeid között. Az én harcosaimnak kell segitségedre menni, nélkülük nincs kelepce. Hogy követelheted tehát a magad számára éppen azt a két embert, akikre nekünk fáj erősen a fogunk.

- Ugy, hogy semmit sem kapsz, ha ezt a kivánságomat nem teljesited.

- Igazán?! És mit kapsz te, ha nem kapsz tőlem harcosokat. Semmit, egyáltalában semmit. Te nagyon sokat kivánsz tőlem.

Egy darabig igy vitatkoztak egymással. Schahko Matto sokkal okosabb volt, semhogy lefőzni hagyta volna magát és minthogy Old Wabble látta, hogy bosszujáról le kell mondania, ha ragaszkodik kivánságához, inkább elhatározta, hogy egyik személyről lemond, hogy a másikat annál biztosabban megkaphassa, igy szólt tehát:

- Nos hát jó. Hogy lásd az én előzékenységemet, hajlandó vagyok a három fehér ember mellé még Winnetout is nektek átengedni, de Old Shatterhandot nekem kell megkapnom. Őt nem engedem, ő az, akivel nekem sokkal nagyobb elszámolásom van, mint az apacsok vezérével, őt okvetlenül meg kell kapnom. Ha ebbe nem egyezel bele, ugy inkább meneküljenek mind az öten. Most hát tégy, ahogy jól esik.

Az osagnak nem nagy kedve volt arra, hogy ezt a föltételt elfogadja, mert engem is nagyon szeretett volna kezébe kaparintani, de mégis ugy gondolkodott, hogy jobb lesz megelégednie a kevesebbel, semhogy elveszitse a kedvező alkalmat, amikor Winnetoun bosszut állhat. Elfogadta tehát Old Wabble föltételeit a következő szavakkal:

- Legyen Old Wabble akarata szerint. Meg fogja kapni Old Shatterhandot. De most már végül mégis szeretném tudni, hol van az öt ember és hogyan tudjuk őket elfogni.

Az öreg cowboy elmondotta, hogy a Fenner-farmon találkozott velünk, természetesen elhallgatva azt a dicstelen helyzetet, amelyben volt. Amikor elbeszélését befejezte, még ezeket mondta:

- Most már tudod, miért nem érkeztem ide a megbeszélt időben. Mindenről tudnom kellett, ami csak kipuhatolható volt erről az öt fickóról és semmit sem volt szabad elmulasztanom, ami alkalmas, hogy az öt fickó a kezeink közé kerüljön.

A farmon élő cowboyoknak sejtelmük sem volt arról, hogy állok én Winnetouval és Old Shatterhanddal. Egyikük az épületben hallotta, miért jöttek ezek ketten a River-tartományba és elmondotta a többieknek. Kihallgattam őket, majd alkonyatkor az ablakhoz lopództam. Fenner ott ült a szobában Winnetouval és Old Shatterhanddal, akik több élményüket beszélték el a farm tulajdonosának. Közben kitértek mostani terveikre és Coloradóba akarnak eljutni, ahova előre lovagolt már egy fehér ember, aki a vöröseknek ugyancsak halálos ellensége. Valahol - nem tudtam meghallani, hogy hol - találkozni fognak és fehér csapatot szerveznek, amely...

- Ki az a fehér ember, akiről beszélsz, - szakitotta meg Old Wabblet az osagok főnöke.

- Közönségesen Old Surehandnak hivják.

- Old Surehand? Ez jó. Ezt a kutyát egy izben három napig üldöztük, de nem tudtuk elfogni. Üldözés közben két harcosunkat és több lovunkat agyonlőtt. Azóta nem jött a mi közelünkbe. Kerüli ezt a környéket, mert reszket bosszunktól.

- Te most ismét tévedsz. Néhány nappal ezelőtt a Fenner-farmon volt és mivel onnan Coloradóba lovagolt, át kellett haladnia a ti területeteken. Ugylátszik tehát, nem igen fél tőletek.

- Akkor a gonosz szellem láthatatlanná teszi őt. De ha visszafelé nem megy a magas hegységen keresztül, ugy mégis a kezeink közé kerül. Ő tehát biztos a számunkra. Bizonyos, hogy éjszaka lovagolt át, mert különben megláttuk volna.

- Hát ha éjszaka lovagolt, akkor nappal nem találhattátok meg a nyomát. Ez a fickó nem ismer félelmet. Hogy az emberek általában mennyire nem félnek tőletek, bizonyitja, hogy Winnetou és Old Shatterhand halálos ellenségeitek, idejöttek, dacára, hogy tudják, hogy kiástátok a harci bárdot.

- Hallgass! Ezt nem azért teszik, mert nem félnek tőlünk, hanem azért, mert a nagy szellem megvakitotta őket, hogy igy kezeink közé kerüljenek. A fődolog, hogy azt tudjuk, hogy hol vannak és melyik uton akarnak betörni.

- Azt hiszed, hogy én eljöttem hozzád, mielőtt mindezt megtudtam volna. Én már a dolgokat ugy intéztem, hogy nem szökhetnek meg előlünk. Hogy meddig maradnak a Fenner-farmon, azt nem tudom, mert sajnos, el kellett onnan jönnöm, de bizonyos, hogy ma mindenesetre eljöttek, mert Old Surehandot utol akarják érni. Természetesen a folyó irányát fogják követni és mivel át kell nekik kelni a folyón, mindazon helyeken, ahol az átkelés lehetséges, egy-egy kisérőmet őrként állitottam föl. Ezért jöttem ide egyedül. Ezeknek az őröknek az a feladatuk, hogy figyeljék, amikor az öt fickó átkel a folyón, titokban kövessék őket, azután jöjjenek hozzánk és mondják meg, hova lovagoltak. Nos, nem rendeztem el ravaszul a dolgot?

- Old Wabble nagyon okosan cselekedett, - helyeselt az osagok főnöke.

Természetes, hogy mi, akik ezt a beszélgetést kihallgattuk, egészen más véleményen voltunk. Az öreg "cowboy király" nagy bakot lőtt, amikor föltételezte, hogy mi a folyó irányát fogjuk követni. Mint már ismeretes, mi azt a kanyarulatot, amit a folyó tett, egyenes vonalban átmetszettük és messze elkerültük az ő őreit. Azok ott várhatnak ránk őrhelyeiken, amig meg nem unják és helyettük Old Wabblenak hozzánk lesz szerencséje.

- Az osagok vezére - folytatta Old Wabble - remélhetőleg elismeri, hogy én mindent, amit csak lehetett, megtettem. Most már csak az kell, hogy a ti harcosaitok is kéznél legyenek, amikor szükség lesz rájuk.

- Rögtön értük megyek és elhozom őket, - mondotta Schahko Matto.

- Hol vannak? Messzire vannak innen?

- Az a parancsuk, hogy gyülekezzenek amellett a vizmosás mellett, amely a bivalyösvény közelében van. Ez a hely elég messzire van a folyótól, amely mellett a fehérek szoktak haladni, hogy az összes harcosok összegyülekezhessenek anélkül, hogy egyetlen fehér ember észrevenné őket. Igy tehát a fehérek, ha tudják is, hogy mi kiástuk a csatabárdot, még csak nem is sejthetik, honnan és mely oldalról fogjuk mi a támadást meginditani.

- Én nem tudom, hol van az a vizmosás. Mennyi ideig kell lovagolnod, hogy odaérj?

- Lovam pihent és a legjobban futó ló az osagok egész birodalmában. Jóval napfölkelte előtt ott lehetek és neked délig annyi harcost hozhatok, amennyi bőven elég lesz öt ember elfogására.

- Tehát mennyien lesznek?

- Husz azt hiszem bőségesen elég.

- Nem hiszem. Igen. Ha Old Shatterhandnak nem volna az a fegyvere, amit ti varázspuskának neveztek. Én ugyan tudom, hogy szó sincs varázslatról, de azt is tudom, hogy ez a fegyver tulajdonosának a kezében éppen annyit ér, mint 20-30 más fegyver ugyanannyi közönséges nyugati ember kezében. Megmondhatom neked, hogy egy izben elloptam Old Shatterhand puskáját, de nem tudtam abból egyetlen lövést sem leadni. Annak a fegyvernek olyan titokzatos a szerkezete, hogy hasztalan törtem a fejemet, nem tudtam rájönni a nyitjára és nem is tudtam a fegyvert használni. Nem tudtam egyetlen csavarját sem mozgásba hozni.

- Micsoda? Te elloptad a fegyverét és nem tartottad meg?

- Igen. Bizonyosan csodálkozol, hogy mi késztetett engem arra, hogy a fegyvert visszaadjam. De mintha az ördög esküdött volna össze ellenem. Hiszen össze kellett volna a fegyvert törnöm, gondoltam is rá, hogy megteszem, de a tábornok nem akarta. Ez a piszok magának akarta megtartani a fegyvert és ezért nem egyezett bele, hogy én...

Mondat közben hirtelen szünetet tartott. Ugylátszik eszébe jutott, hogy jobb lesz nem beszélni a rá nézve olyan kellemetlenül végződött esetről. Az osagok főnöke feltette a kérdést:

- Old Wabble valami tábornokról beszélt. Miért hagyta olyan hirtelen abba az elbeszélést?

- Mert ugysem jön ki belőle semmi fontos. Vannak emberek, akikről legszivesebben hallgat az ember. De remélem, hogy a tábornok még a kezeim közé kerül. És akkor tizszer annyi ütést fog kapni, mint akkor a Helmers-farmon, ahol azt a gyalázatosságot elkövette, hogy elárulta, mit tervezek... Ez a dolog most is ugy furdal, mintha tegnap történt volna. De minek erről olyan sokat beszélni, most más és fontosabb dologról kell tanácskoznunk. Tehát az osagok fönöke most el akar lovagolni és husz harcost hozni. Ennyi nem elég. Legalább ötven harcos kell.

A főnök az imént azért mondott csak husz embert, hogy ne higyje őt a cowboy gyávának, de Old Wabble szavaira rögtön beleegyezett:

- Old Wabble bizonyosan tudja, hogy mit mond. Ha azt hiszi, hogy ötven harcos szükséges, legyen, ahogy ő akarja. Ellovagolok és elhozom őket.

- És én maradjak, amig megérkeztek?

- Igen.

- Nem volna jobb, ha én is veled lovagolnék?

- Nem. Neked itt kell maradnod és fogadnod az embereidet. Hiszen az embereid nem tudják pontosan a helyet, ahol megtalálnak. Éppen ezért nagy tüzet is kell gyujtanod, ami messzire világit.

- Ezt nem szabad megtennem, mert ezt meglátják Old Shatterhand és Winnetou, ha jönnek. Jobb lesz, ha...

Többet nem tudott mondani, mert ebben a pillanatban Winnetou két kézzel megfogta a nyakát. Schahko Matto ekkor már felállott, hogy a lovához menjen és megoldja kötőfékét. Itt volt tehát az idő, hogy cselekedjünk. Winnetou Old Wabbléval bánt el, én viszont a főnökhöz ugrottam, hátulról balkézzel megfogtam a nyakát és jobbkezemmel rámértem az ismert vadászütést oly erősen, hogy összeroskadt és lezuhant a földre. Ekkor visszavittem oda, ahonnan elindult és ahol Winnetou már éppen elkészült Old Wabbleval. Nem telt bele két perc, már mindkettő meg volt bilincselve. Winnetou ekkor a megbeszélt módon háromszor élesen füttyentett. Rövid idő mulva már mellettünk voltak bajtársaink, lovainkkal és fegyvereinkkel. A két fogoly ekkor még nem volt eszméleténél. Mindkettőt ráfektették saját lovukra és odakötözték őket ugy, ahogy a zsákokat szokás. Azután elhagytuk az erdőt, ahol nem maradhattunk, mert Old Wabble emberei minden pillanatban megérkezhettek. Ha ugyanis a kiséret szintén meglátja a lándzsát a fán, ugy mi nagy bajba kerülhetünk. Az erdőből egy ideig a patak mentén fölfelé lovagoltunk, azután átkeltünk a patakon, egyenesen be a preiriebe, ahol addig lovagoltunk, mig egy kis fás területet nem találtunk, ahol megpihenhetünk. A föld laza volt, sok helyen mély árkot ásott benne a vizfolyás. Egy ilyen mélyedésben tüzet is gyujtottunk, minthogy annak a világossága nem hatolt messzire ki a mezőségbe.

Foglyainkat ekkor leoldoztuk a lovakról és elhelyeztük őket a tüz mellett. Ekkor már eszméleten voltak. Már utközben magukhoz tértek, de nem szóltak egy szót sem. Amikor megláttak bennünket, a főnök ekkor is hallgatott, de Old Wabble ijedten felkiáltott, közben hasztalanul iparkodva kibujni bilincseiből.

- Ördög és pokol! Ismét a jámbor pásztorok, akik ezuttal nem is egy, de két báránykát vezetnek a legelőre. Mi jutott eszetekbe, hogy engem ismét elfogjatok.

Winnetou sokkal büszkébb volt, semhogy válaszolt volna és én követtem példáját. De Hammerdull tudta, mit tervezett ellenünk Old Wabble, mert utközben mindent elmondtam társaimnak. Rettenetesen haragudott Old Wabblera, gyávaságnak tartotta, hogy a sviháknak ne válaszoljon.

- Csak ne beszéld be magadnak, hogy ártatlan bárányka vagy. Rosszabb vagy a vadállatnál, amely azért öl, hogy élni tudjon. Minthogy itt tüz ég, nagy kedvem volna egy kis tüzes vasat sütni a hátadra. Ne sokat fecsegj, mert meg is teszem.

- Ezt nem türné a szelid Shatterhand - nevetett a cowboy.

- Hogy türi-e vagy sem, az nekem mindegy. És ha tegnap még nem telt be büneid mértéke, ma már tul is van azon. És ha azt hiszed, hogy helyzetedet szemtelenséggel javitod, nagyon tévedsz. És ezt rögtön be is bizonyitom, amint még egy szót mondasz, ami nekem nem fog tetszeni.

- Ugy! Akkor legalább is mondd meg, hogy milyen jogon tartasz bennünket fogva.

- Ne kérdezz ilyen ostobaságot, te vén bünös. Old Shatterhand és Winnetou az erdőben közvetlen mögöttetek feküdtek és minden szavatokat hallották. Mi tehát nagyon jól tudjuk, hogy mit terveztetek ellenünk és ezer okunk van arra, hogy ártalmatlanná tegyünk benneteket.

Ez a közlés elvette Wabble bátorságát. Ha mi tudjuk, hogy ők el akartak fogni és meg akartak ölni bennünket, ugy igazán nem terjedhetett szemtelensége annyira, hogy el tudja emögé rejteni bosszunktól való félelmét. Ámbár én megbocsátottam már egyszer neki az ellenem megkisérelt merényletet és ha rólam volna csak szó, valószinüleg ujból megbocsátanék neki, de mai tervük valamennyiünk élete ellen irányult, a cowboynak tehát most már tudnia kellett, hogy fölényeskedő gunnyal itt aligha érhet el valamit. Nem szólott tehát többet és igy Hammerdullnak is el kellett hallgatnia.

Ezután olyasmi történt, ami ismét bebizonyitotta, hogy mennyire rokon velem szellemileg az apacsok főnöke és hogy milyen csodálatosan egyértelmüen szoktunk mi ketten gondolkodni. Nyomban, amint elhagytuk az erdőt, Fennerre és a többi farmtulajdonosra gondoltam, akiket meg akartak támadni. Ámbár az osagok főnöke kezeink között volt és igy bizonyos volt, hogy a rablótámadás terve halasztást szenvedett, de teljesen még nem voltunk urai a helyzetnek és minden óra olyan előre nem látható eseményt hozhatott, ami könnyen megsemmisithette mostani helyzeti előnyünket. A tervezett támadás csak elhalasztódott, de semmiképpen sem adták fel a tervet. Értesiteni kellett tehát legalább is Fennert, azzal, hogy intelmünket továbbitsa a többieknek is. De ki vigye el az üzenetet? Treskow semmiesetre. Hammerdull és Holbert ugyan nyugati emberek, de ilyen fontos küldetést egyikre sem bizhattam; ugyanis nemcsak a szerencsés odalovaglásról volt szó, de még inkább a sokkal nehezebb visszaérkezésről. Nem maradt tehát más hátra, mint én vagy Winnetou. Nekem kellemesebb volt, ha az apacs viszi meg az üzenetet, mert ő kevesebb kapcsolattal rendelkezett a három kisérőnkhöz, mint én. Tehát inkább kellett nekem velük maradnom. Észrevettem, hogy az apacs nemcsak éles szakértő szemekkel vizsgálgatta Schahko Matto lovait, de mintha egyenesen megbecsülni akarta volna, hogy mennyire lehet az állatot az adott helyzetben hasznositani. Azután fölkelt, odalépett a lóhoz, megragadta a nyeregtáskát, kidobott belőle mindent, ami benne volt, beletett több darab hust, fölvette ezüstcsövü puskáját és ezt kérdezte tőlem:

- Mit szólsz testvérem az osag lovához?

- Tüdeje igen egészséges - feleltem - és lábai versenyeznek az antilopéval. Vörös testvérem lova hadd gyüjtsön erőt a Coloradóba való ügetésre, majd én itt személyesen ügyelek rá, Winnetou tehát csak üljön fel a sötétbarnára, amelyik gyorsan elviszi és visszahozza.

- Tehát Shatterhand fivérem tudja, hogy én hová készülök.

- Igen. Éljenek jól az én testvéreim.

Nyeregbe szállt és ellovagolt. Tudta, hogy nekem nem kell többet mondanom, de legkevésbé kell beszélnie arról, hogy távollétében mihez tartsam magamat. Más volt a helyzet három társammal, akik rögtön Winnetou utjának célja felől érdeklődtek, amint az apacs ellovagolt. A legszükségesebbeket suttogva közöltem velük. Nem akartam, hogy a foglyok megtudják, hogy a farmok veszélyben lévő tulajdonosait figyelmeztetjük a veszedelemre. Ezután megvacsoráztunk, majd elosztottam az őrségtartást ugy, hogy én magam körülbelül éjfélig alhattam. A praerien ugyanis az éjféltől hajnalig terjedő időszak a legkritikusabb. Ekkor nekem ébren kellett lennem, mert magamban mindenesetre jobban biztam, mint társaimban, akiket a legnagyobb elővigyázatosságra intettem a foglyokat és a tüzet illetőleg. A figyelmeztetés után lefeküdtem és azon nyomban el is aludtam. Semmiféle gond nem tudta ugyanis elvenni az álmomat. Aludtam, amig Hammerdull fel nem keltett. Mindent rendben találtam és mialatt az őrségben elődöm lefeküdt, én kimentem a mélyedésből és a fákon tul föl és le sétáltam. Közben megfontoltam, hogy mi történjék a két fogollyal.

Az életüket nem akartam elvenni, bár a Savanna törvényei szerint jogositva voltam, hogy mint reánk nézve életveszélyes egyéneket ugy tegyem őket ártalmatlanná, hogy életüket veszem. De szó sem lehetett meggyilkolásukról. Ha meghagyom az életüket, milyen büntetésben legyen részük? Arra gondoltam, hogy magunkkal visszük őket Coloradóba, hogy a farmok megrohanását lehetetlenné tegyük, de ez ellen komoly érvek szólottak. Két megbilincselt ember nagyon feltartott volna bennünket utunkban, és különböző vonatkozásokban kellemetlen is lett volna, eltekintve attól, hogy éppen arra a helyre vittük volna őket, ahol mi a jövőben tartózkodni fogunk, tehát szinte kitettük volna magunkat bosszujuknak. Végül is ugy határoztam, hogy bevárom Winnetout és megkérdezem, mi az ő véleménye a dologról.

Azt a helyet, ahol most az osagok tartózkodnak, pontosan ismertem, mert Winnetouval együtt már többször jártam ott. Körülbelül hasonló ahhoz a helyhez, ahol most megálltunk, csak jóval több fa és fű van rajta, mint ezen, fekvése is jóval mélyebb, ugyhogy az esőviz összegyülhet benne ugy, hogy a legforróbb nyáron sem párolog el teljesen. Winnetou nem ok nélkül vezetett bennünket éppen arra a helyre, ahol most vagyunk, mert az az irány, amelyben mi a foglyokkal az erdőből idejöttünk, egyenesen ahhoz a telephez vezetett, ahol az osagok voltak, biztosan azért, hogy visszatérte után, ha messziről is, mégis szemügyre vegyük az osagokat.

Az éjszaka elmult, már jócskán reggel volt, de társaimat nem költöttem fel. Hagytam őket aludni. Most ugyanis semmi tennivalónk nem volt és később valószinüleg nagy hasznát vesszük az erőnek, amit a jó hosszu alvás ad. Később, amikor felébredtek, reggelire egy darabka hust ettünk. A foglyok semmit sem kaptak. Néhány napos éhségkura mit sem árt az ilyen embereknek; én eleget koplaltam, pedig sohasem törtem mások életére. Reggeli után ismét lefeküdtem aludni. A nap eltelt felváltva alvással és őrködéssel. Estefelé, amint én azt már tegnap előre láttam, Winnetou visszaérkezett. Körülbelül husz órát volt utban, egy másodpercet nem aludt és mégis olyan frissnek látszott, mintha éppen most aludta volna ki magát és alapos pihenés után ébredt volna. És lován sem látszott tulságos fáradtság. Láttam, hogy milyen büszke tekintettel állapitotta ezt meg a ló volt gazdája, az osagok főnöke is. Elhatároztam, hogy büszkeségét dühhé változtatom. A Savanne-jog szerint a fogoly, az összes nála levő értékekkel együtt annak a tulajdonába jut, akinek a fogságába került. Nekünk szükségünk volt jó lovakra. Winnetounak és nekem kitünő lovaink voltak. Hammerdull lova ugyan nagyon utálatos volt, de erős és kitartó, nem is lehetett volna a kövéret rávenni, hogy lovától megváljon. Treskownak volt a legjobb lova, de az utóbbi időben már nem mutatkozott tulságosan jónak. Ugyanez volt a helyzet Pitt Holbers paripájával is. Eddig ugyan nem volt ok ez ellen a két ló ellen semmi panaszra, de ha egyszer előáll az az elkerülhetetlen eset, hogy gyorsan kell elérnünk valami fontos célpontot, vagy éppen menekülésünk függ lovaink gyorsaságától, ugy ez a két ló aligha nem válnék reánk nézve veszélyessé. Hogy Schahko Matto soha vissza nem kapja lovát, az már elhatározott dolog volt. Ezt a kis büntetést igazán bőségesen kiérdemelte gazságával.

Winnetou leugrott a lóról, üdvözölt bennünket és leült mellém. Csak tekintetet váltottunk és már minden szó nélkül tudtuk mindketten, amit egymástól megtudni akartunk. Winnetou szerencsésen figyelmeztette Fennert a veszedelemre, itt pedig semmi emlitésreméltó dolog nem történt. Szavakra nem volt szükség. Treskow, Hammerdull és Holbers természetesen kiváncsian fordultak az apacs felé és nagyon csalódottaknak érezték magukat, hogy Winnetou egyetlen szót sem szólt. De kérdezni nem mertek tőle semmit.

De ha végzett utjáról nem is kellett nyilatkoznia, azt mégis tudtam, hogy más vonatkozásban viszont nem sokáig lesz hallgatag. Nekünk tudnunk kellett, hogy az esővizes árokban táborozó osagokkal hogy állunk, pedig ez a hely kiesett Colorado felé vezető utunk irányából. Tudtuk azt is, hogyha meg akarjuk közeliteni az osagok táborhelyét, ugy a két foglyot nem vihetjük a vörösek közelébe, mert fenyeget a veszély, hogy valami jelt adnak és a vörösek kiszabaditják őket kezeink közül. Ez a dolog Winnetout bizonyára éppen ugy foglalkoztatta, mint engem és igy biztosan tudtam, hogy a kérdésről való véleményét rövidesen hallani fogom. Nem is csalódtam. Még öt percig sem ült mellettem, amikor már kérdezte:

- Az én testvérem jól ki van aludva. Hajlandó velem most rögtön az esős árokhoz lovagolni?

- Igen! - feleltem én természetesen.

- Mi a foglyokat egészen Colorado határáig magunkkal visszük, de tudnunk kell, hogyan állunk a hátunk mögött maradó osagokkal. Ezt majd az én testvérem meg fogja tudni.

- És Winnetou testvérem a foglyokkal innen egyenes irányban tovább lovagol Colorado felé.

- Igen.

- Mikor?

- Amint az osag éhes lova elegendő füvet legelt.

- Nem várna inkább Winnetou testvérem holnap reggelig? Hiszen egész éjjel nem aludt és nem tudjuk, vajjon az elkövetkező éjszakán alhatunk-e.

- Az apacsok főnöke megszokta, hogy akkor aludjék, amikor ideje engedi. Shatterhand testvéremnek is vas szervezete van és tudja, hogy én nem vagyok fáradt.

- Legyen, ahogy akarod. És hol találkozunk?

- Testvérem ismeri azt a nagy lyukat, amelyet a dakoták "Rih-pe-ta-kih"-nak^[2] neveznek?

- Igen. Azért nevezik igy, mert olyan alakja van, mint egy ülő öreg asszonynak. Ott fogsz engem megvárni?

- Igen. Minthogy neked kerülőt kell csinálnod és az osagok megfigyeléséhez is idő kell, természetesen mi előbb érünk majd oda, mint te és Hammerdull.

- Hammerdull? Hát ő velem jöjjön. Ne egyedül lovagoljak?

- Nem.

- Gondolja testvérem, hogy nekem szükségem van kisérőre?

- Igen, bár nem az osagok tömege miatt. Old Shatterhand akkor sem félne tőlük, ha tizszer annyian volnának mint amennyien vannak; de könnyen lehetséges, hogy szüksége lesz segitségre, ha másért nem, hát azért, hogy a lovára vigyázzon. A lovat ugyanis esetleg nem viheti olyan előre, amennyire neki észrevétlenül mennie kell. A ló esetleg árulója lehet, ugye igazam van, testvérem?

- Igaz, ámbár tudom, hogy inkább a szereteted adja mellém a társat, mint aggodalmad.

Rámnézett és jóváhagyó mosollyal intett, hogy ugy van. Ezután az osagok főnökéhez fordult, akihez eddig egyetlen szót sem szólt.

- Schahko Matto feleljen a kérdésemre. Ti a fehérek négy farmját meg akartátok támadni?

Az osag nem felelt, mire Winnetou megismételte a kérdést. Amikor erre sem kapott feleletet, Winnetou ezt kérdezte:

- Az osagok főnöke annyira reszket az apacsok főnökétől, hogy torkán akad a válasz?

Célját elérte, mert Schahko Matto rettenetes dühvel rákiáltott:

- Én az osagok legfőbb ura hét medvét két kezemmel öltem meg. Ezt nevem mindenkinek megmondja, aki csak hallani akarja. Hogy ijednék én meg olyan embertől, aki a Pimo népéhez tartozik.

A Pimo Winnetou csufneve volt, de ő nyugodt maradt és tovább kérdezte:

- Schahko Matto nem ismeri be, hogy a farmok megrohanását tervezte?

- Nem! Nem ismerem be! Nem igaz!

- De mi tudjuk, hogy igy van, mert mi már buvóhelyetek mögött feküdtünk, mielőtt Te odaérkeztél a lelőtt praerie-kakassal és minden szavatokat hallottuk. Lándzsád az ágon maradt. Ez legyen bizonyiték azoknak, akik majd később látják, hogy ilyen buta lehet egy ember, aki főnöknek nevezi magát. Winnetou még sohasem hallotta, hogy valaki, aki el akar rejtőzni, rejtekhelyét mindenki által észrevehető jellel lássa el. Nem kell beismerned a farmok megtámadásának tervét, mert a terv nem fog megvalósulni. Én tegnap éjjel figyelmeztettem a fehéreket a veszedelemre. Ha az osagok odamennek, botokkal verik őket agyon. Azt is megmondtam, hogy Old Wabble a te kémed. Ha mégegyszer odamerészkedik, nem golyót kap, hanem kötelet a nyakára, ahogy az a kémnek kijár.

Az osag nem válaszolt, de látszott rajta, hogy rettenetesen dühös tervei elárulása miatt. Az öreg cowboy király pedig felkiáltott:

- Mit? hogy én kém vagyok? Ez a világ legnagyobb hazugsága. Ha Winnetou engem kémnek nevezett, ugy ő a legnagyobb gazember a föld kerekén.

Winnetou egyetlen szóra sem méltatta Old Wabblet, az én szememben azonban, aki benső barátja voltam Winnetounak, Old Wabble szemtelensége mégis sokkal nagyobb volt, semhogy büntetlenül hagyhattam volna. Ez a csirkefogó verést érdemel. Olyat, hogy a bőre megrepedjen. Én azonban Holbersnek más parancsot adtam:

- Pitt! Szoritsd meg bilincseit ugy, hogy orditson. És ne engedd ki addig, amig kegyelemért nem könyörög.

Pitt Holbers engedelmeskedni akart, de Winnetou, a nemes lélek, megtiltotta ezt a következő szavakkal:

- Ennek nem szabad megtörténnie! Egy ilyen ember engem meg nem sérthet. Az ő napjai ugyis meg vannak számlálva. Már kész a gödör, amely őt sokkal hamarabb befogadja, semmint ő gondolja. Haldoklót pedig senkinek sem szabad kinozni.

- Ha-ha, nevetett az öreg gunyosan. A vörös most meg már prédikálni kezd. Jegyezze meg, hogy én akkor sem félnék és akkor is nevetnék, ha itt most nyomban megnyilna számomra a sir. Az élet is semmi, a halál is semmi és a ti képzelt tulvilágotok a legnagyobb csalás, amit okos papok gyermekek és öreg asszonyok számára találták ki. Már egyszer megmondtam nektek és remélem emlékeztek is szavaimra: Engem becipeltek az életbe, anélkül, hogy tőlem engedélyt kértek volna. És vigyen el engem az ördög, ha én részemről valakitől is engedélyt kérek az életből való távozásomra. Ehhez nekem nem kell sem vallás, sem Isten.

Igen, Old Wabble ugyanezeket a szavakat egyszer már mondta; pontosan visszaemlékszem a szavaira. És amint akkor formálisan undorodtam emiatt tőle, ugy most is, amikor szavait megismételte, ugy éreztem, mintha valami jégdarabbal verte volna meztelen hátamat. Maradhatott ilyen ocsmányság bosszulatlanul? Nem és ezerszer nem.

Nem szóltam többé hozzá. Hammerdullhoz fordultam és megmondtam neki, hogy velem jön a vizmosáshoz. Persze halkan mondottam, hogy a foglyok ne hallják. Hammerdull nagyon megörült, mert felszólitásomat a bizalom egy jelének tekintette. Elláttuk magunkat egy napra elegendő hussal és felültünk lovainkra anélkül, hogy sejtettük volna, hogy olyan találkozás elé lovagolunk, amit én most és itt Kansasban lehetségesnek nem tartottam volna.

Amikor táborhelyünket elhagytuk, a nap körülbelül a horizonton állott. Félórán belül be kellett sötétednie. Ez a körülmény azonban nem zavart bennünket. A nyugati ember megszokta, hogy ne lásson különbséget éjjel és nappal között és ha megfelelő gyakorlata van, ugy holdvilág nélküli éjszakákon is megkapja a szükséges utmutatást a csillagoktól, hogy merre kell mennie. A csillagok utjelzése a nyugati ember számára annyira biztos, hogy sohasem téved el. Milyen csodálatos dolog is az, hogy az a sok-sok millió éji gyertyafény, amelyek oly nagy égitestek, hogy mellettük a mi földünk csak egy porszemecske, nekünk embereknek itt a földön a legelhagyottabb helyeken is ugy szolgálnak, mint csalhatatlan és soha nem tévedő vezetők. Ugyanilyen igaz és tévedés nélküli az az ujjmutatás, amellyel a halandó tekintetét a tulvilágra irányitják és a nagy, hosszu tulvilági boldog és nyugalmas élet kérdésére is határozott igennel válaszolnak. Igenis van tulvilági élet, ezt mondják a csillagok, amelyek sohasem tévednek.

A nap lenyugodott; az esti vörös fény eltünt, az alkonyat utolsó foszlányai is elmultak a horizontról, mint a meghalt remények. Szerencsére van hajnal is, ami számunkra ismét világosságot és reményt hoz. Megjött az este első mély sötétsége, amely, minthogy az égbolt még csillagtalan, sötétebb, mint maga az éjszaka. Egy városi ember biztosan leszállott volna a lóról és megvárta volna a csillagok feljöttét, mert a nyakát nem akarta volna veszélyeztetni. Mi azonban folytattuk galoppunkat a teljesen sik prerien. Szemeink élesek és lovainké még élesebbek. Egy izben az én feketém, anélkül, hogy tudtam volna miért, egy kis kerülőt csinált. Szabadjára engedtem a lovat, mert tudtam, hogy nem ok nélkül tér el az egyenes iránytól. Valószinüleg egy csomó preriekutya elől menekültünk. Ezek az állatok gyakran százszámra vannak együtt és annyira kivájják a földet, hogy minden lovasnak el kell kerülni tanyájukat, ha nem akarja, hogy lova a lábát törje. A talaj ekkor már keményebb volt. Itt már nem volt fű. Már a tartomány nyugati részén voltunk, amely szárazabb és kevésbé termékeny, mint a keleti országrész.

Nem volt fa és nem volt semmi, ami irányt jelzett volna, de ha lett volna, akkor sem láttuk volna a feneketlen sötétségben. Ilyen helyzetben csak arra az érzékünkre támaszkodhatunk, amivel csak a vadon rajongói rendelkeznek és amit ezideig a tudomány nem tudott meghatározni, aminek nem tudott megfelelő nevet adni. Talán "tájékozódási érzék"-nek lehetne nevezni. Ösztönszerü dolog ez? Ugy látszik, ugyanaz a titokzatos belső érzés, amivel a vándormadár is megtalálja a legegyenesebb utat Svédországból Egyiptomba. Én nem tudom, miként van ez, de bizonyos, hogy valahányszor rábiztam magamat erre a rejtett, láthatatlan, belső "szemem"-re, soha sem csalatkoztam.

Hammerdull teljesen rámbizta magát. Megkérdezett néhányszor, hogy ismerem-e errefelé a helyes utat, amire természetesen nem felelhettem mást, minthogy ezen a lakatlan területen ut nincs, tehát nem járhatok sem helyes, sem helytelen uton. Később szokásos, morózus modorában panaszkodott.

- Ne rohanjon ugy, Mr. Shatterhand! Lovagoljunk lassabban. Hiszen ugy galoppozunk, mintha egy körülölelő, mérföldekre kiterjedő erdőtűzből akarnánk kijutni. Az én nyakam is ér valamit és ha a lovam elbukik és kitöröm a nyakamat, nincs helyette másik. Dehát olyan sietős az utunk?

- Mindenesetre.

- Miért?

- Mert jóval napfelkelte előtt el kell érnünk a vizmosást. Mert ez a terület egy nagy nyilt sikság közepén van, nappal tehát az osagok könnyen megláthatnak bennünket.

- Hogy meglátnak-e bennünket, vagy sem, az teljesen mindegy, de mégis sietnünk kell, természetesen, mert ha észrevesznek bennünket, ugy hasztalan tettük meg ezt a távlovaglást. Öreg komám - Pitt Holbers - nem gondolod?...

Hangosan elnevettem magamat, ő is nevetett. Annyira megszokta, hogy öreg barátját bevonja tanácskozásába, hogy most is föltette a kérdést a sajnos, távollevő barátjának.

Később kibujt egy csillag, majd még egy; és ehhez a kettőhöz társult egyre több és több, végre csodaszép csillagos ég volt fölöttünk. Ekkor már természetesen biztosabban lovagoltunk, mint azelőtt. De azért is jó volt a csillagos ég, mert a terület ekkor már kissé lankássá lett. Már számos mélyedés is volt, szabálytalanul, és nekünk, hogy az egyenes irányt betartsuk, akárhányszor át kellett mennünk ilyen mélyedésen. Ez nagyon fárasztó volt állataink számára. De nem baj, hiszen egész nap pihentek. Az én feketémen nem is látszott a fáradtságnak legkisebb jele sem és Hammerdull lova is ugy az enyém mellett trappolt, mintha csak amannak oldalárnyéka lenne. Természetes, hogy egyszer-egyszer lépésben is mentünk, egy izben pedig, amikor vizhez értünk, ittak is, de átlagosan olyan gyorsan lovagoltunk, hogy Holbers és Treskow lova minden bizonnyal elmaradt volna.

Elmult éjfél és eltüntek a csillagok. Nem azért, mintha ennek már itt lett volna az ideje, hanem, mert felhős lett az égbolt. És ez a felhőzet egyre sűrűbb, egyre sötétebb lett. Vihar volt kitörőben.

- Még csak ez hiányzik - mormogott Hammerdull. - Ismét minden sötét körülöttünk, még sötétebb, mint volt az este. Azt mondom, hogy álljunk itt meg, szálljunk le a lovakról és pihenjünk.

- Miért?

- Azért, mert a vizmosás környékét elárasztja ugyis az esőviz.

- Bizonyára.

- Dehát akkor minek lovagoljunk tovább. Ha itt leülünk a prerie közepén, és egy ideig várunk, kapunk annyi esővizet, hogy többet már nem is kivánhatunk.

- Ne csináljunk buta vicceket. Hammerdull murizhat a vihar miatt, nekem épen jól jön.

- Értse meg, aki tudja.

- Hát nem látja be Hammerdull, hogy ebben a sötétségben könnyebben megközelithetjük az osagokat, mintha csillagos volna az égbolt.

- Igen, igen. Erre nem gondoltam. Önnek igaza van, feltéve, hogy bizik benne, hogy a sötétség dacára is megtalálja a vizmosást.

- Jó fél órán belül ott leszünk.

- Igen? De hiszen annak még messzibbre kell lennie.

- Miért?

- Schahko Matto este akart ellovagolni és harcosaival csak másnap délben akart visszaérkezni.

- És mégis ugy van, ahogy mondom. Ez a hely, ahol mi táboroztunk, innen egy órajárásnyira közelebb van, mint a "lándzsás fa". Azonkivül az osag vezér nem fordulhatott volna rögtön vissza, legalább fél órát időzni kellett volna emberei között, mielőtt elindultak volna. És visszafelé - embereinek rosszabb lovai lévén - nem tudott volna olyan gyorsan haladni, mint odafelé az ő nagyszerü sötétbarnáján. Mindezt számitásba vette, amikor Old Wabblénak megmondotta, hogy mennyi ideig marad el. Vegye hozzá, hogyan lovagoltunk mi és nem fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy mindössze két angol mérföldnyire vagyunk a céltól.

- Igen, ha odatalálunk ebben az egyiptomi sötétségben.

- Ettől ne tartson, kedves Dick! Kiismerem én itt magamat.

- Nem fontos, hogy Ön kiismeri-e magát vagy sem, csak az a lényeges, hogy ugy érzi, hogy helyes uton jár.

Nagy határozottsággal beszéltem vele. Rövidesen ki kellett derülnie, hogy nem biztam-e magamban tulságosan. Arról volt szó, hogy rövidesen találnunk kellett egy hosszan elnyuló, széles völgyet, amelyen át kellett haladnunk. Ha ezt nem találjuk meg, ugy eltévedtünk. Már kezdtem magamban kételkedni, amikor egyszerre csak eléggé gyorsan mélyülni kezdett a talaj. Leszálltunk a lovakról, és az esés irányát követve kantáron vezettük az okos állatokat. Amidőn a völgy mélyére érkeztünk, ujból lóra kaptunk, áttrappoltunk a völgy teknőjén, majd a lassu emelkedésen ujból fölfelé vágtattunk. Már örvendező hangon mondhattam:

- Olyan preciz pontossággal lovagoltunk, mintha fényes nappal lett volna. Azután még öt percnyi galopp, egy sima sikságon keresztül és beleütjük orrunkat a vizmosásba.

- Csak a saját orrát vigye oda uram. Az én orromat egészen más célra használom. Egyébként magam is végtelenül örvendek, hogy minden legkisebb világitás nélkül nem valahová az északi sarkra érkeztünk. Van fás a vizmosáson kivül?

- Sok. És vannak eperfák is.

- Egészen oda lovagolunk?

- Hogy erre a kérdésre felelni tudjak, előbb gondolkodnom kell a helyzetről. Ha nem volna ilyen rettenetesen sötét, ugy Önt a lovakkal visszaküldeném a völgyteknőbe és magam csusznék észrevétlenül a vizmosáshoz. Most látja ugy-e, milyen jó a zivatar, milyen jók az eget teljesen beboritó felhők. A zivatar rövidesen ki fog törni. Mintha egyenesen a mi kedvünkért történnék mindez. Most csak lovagoljunk előre, de lassan, mert nagyon óvatosan kell eljárnunk.

Alig lovagoltunk néhány percig, amikor villám futott át a horizonton. Ennek a világosságánál magunk előtt láttunk egy hosszukás cserjést. A cserjést mintegy ötszáz lépésnyire közelitettük már meg.

- Célnál vagyunk mondottam - és leszálltam a nyeregből. - A lovak pihenjenek. Ön velük marad és fegyveremet is magához veszi.

- Megbeszéljünk valami jelet? Vagy pedig reám talál anélkül is - kérdezte Hammerdull.

- Ha megtaláltam a vizmosást jel nélkül, Önt is megtalálom. Hiszen elég kövér.

- Rossz viccet csinál Mr. Shatterhand. De most itt van előtte a gyönyörü vizmosás, tessék beleütni az orrát a vizmosásba.

Lovamnak kezemmel jeleztem, hogy feküdjön le. Megtette. Ugyanigy Hammerdull lova is. Azután óvatosan a cserjés felé mentem.

Képzeljenek el egy tálalaku, meglehetősen sok vizet tartalmazó mélyedést, amely mintegy ötven méter átmérőjü, köröskörül részben fákkal, részben cserjéssel körül van véve. De a viz és a cserjés között meglehetősen széles csapás volt, amit vadállatok átvonulása okozott. Ez volt az a vizmosás, amit nekem ki kellett kémlelnem. Voltaképen körül kellett volna az egészet csusznom. No de ezt már még sem teszem.

Az első fát könnyen elértem és... tőlem balra lónyeritést hallottam. Gyorsan legugoltam és ebben a helyzetben mentem a nyerités irányában, mert ilyen esetben tanácsos, hogy az ember az ellenség lovai iránt is érdeklődik. Valamennyi ki volt pányvázva, egy ellenben cövekhez volt kötözve. A cserje mögött tüzek égtek, amelyeknek világossága ráesett éppen erre a cövekhez kötött lóra. Ez a világosság elég volt nekem, hogy alaposan szemügyre vegyem a lovat. Egy nemes, sötét almásszürke volt, amelynek pompás sörénye ugy volt egyre kisebbedő csomókba kötve, amint én azt a raüni komancsoknál láttam. Hogyan jutottak az osagok az ilyen módon feldiszitett sörényü állathoz? No de, hát ez most mellékes volt, sokkal fontosabbnak láttam, hogy a lovakat senki sem őrizte. Hiszen ezek az indiánok rettenetes biztonságban érezhetik magukat. Hogy a tűz világitását kikerüljem, néhány lépést hátráltam, lefeküdtem a földre és igy másztam be a cserjésbe.

Elégszer megtörténik, hogy valamely dolgot az ember igen nehezen elvégezhetőnek tart és a valóságban nem is könnyü, de a véletlen körülmények összejátszása folytán mégis könnyen elvégezhető. Igy történt ez velem ma itt a vizmosásnál. Alig hogy elértem a cserjést, már mindent láttam és hallottam, amit látnom és hallanom kellett.

Négy nagy tűz által alaposan megvilágitva több mint kétszáz osag harcos táborozott a már emlitett gyürüben és nagy érdeklődéssel néztek hat harcost, akik épen egy táncot mutattak be. Amint szemeimet az egész területen körüljárattam, megakadt tekintetem egy közelben levő fán, amelyhez egy indián támaszkodott. Meg volt kötözve, tehát fogoly volt. Arca teljesen meg volt világitva; megijedtem, amikor megláttam, de ez az ijedelem inkább örömteli volt. Ezt az arcot én jól ismertem, ezt az arcot én nagyon megszerettem. És most már megértettem a diszes sörényü ló jelenlétét is. A gyönyörü almásszürke a fogolyé volt. Ez a magas, széles, tökéletes alak, ez a markáns és mégis könnyedén mosolygó egyéniség, ez a kaukazusias arc, ezek a nyugodt, önérzetes nyugalmat eláruló vonások. Ilyen ember csak egy van. Akit én már régen nem láttam, de akire annál többet gondoltam, nevezetesen Apanacska, a raüni-komancsok fiatal, nemeslelkü főnöke.

Mi vezethette őt Kanzasba? Hogyan került az osagok kezei közé? Az osagok és a komancsok. Tudtam, hogy milyen elkeseredett ellenségeskedés van e két nép között. Bizonyos, hogy a fiatal főnök el van veszve, ha nem sikerül őt megmentenem. Megmenteni? Ugyan? Gyerekjáték. Senki se gondolt e pillanatban a fogolyra. Mindenik harcos a táncosokat nézte. Két bokor volt a fa mögött, amelyhez a fiatal főnököt kötözték. Ez elég fedezék volt nekem, hogy hátulról a közelébe férkőzzem.

Amilyen gyorsan elgondoltam ezt, ugyanolyan gyorsan körösztül is vittem. Visszacsusztam a sikságra, felálltam és Hammerdullhoz rohantam.

- Föl a lovakkal - parancsoltam rá. - Te ülj fel a kancádra! Most gyere!

- Mi történt? - kérdezte - Szöknünk kell?

- Az osagoknak van egy foglyuk, akit én ismerek és akit ki kell szabaditanom.

- Ki az, Mr. Shatterhand?

- Azt majd később. Most csak gyorsan, gyorsan.

Az én ménem egyetlen intésemre felállott. Megfogtam a zabláját és vezettem. Hammerdull testsulya dacára gyorsan nyeregben termett és követett engem. Nem oda vezettem, ahol én voltam, hanem a cserjésnek ama részébe, amely közvetlenül Apanacska háta mögött volt.

- Várjon itt. Hozok még egy lovat.

E szavakkal gyorsan tovasiettem. Rohannom kellett, hogy a foglyot kiszabadithassam, mielőtt vége volt a táncprodukciónak, amely az osagok minden figyelmét lekötötte. Odafutottam az almásszürkéhez, elszabaditottam a cölöpöktől és el akartam vezetni. A ló nem akart jönni, állva maradt és hangosan fujt. Ez a dolog veszedelmes lehetett volna rám és barátaimra. Szerencsére tudtam, hogy mit kell tennem, hogy a lovat magamhoz édesgessem.

- Eta, kaval, eta, eta - hizelegtem neki és a nyakát simogattam.

Amint meghallotta a megszokott szavakat, nem ellenkezett tovább és jött velem. Amikor a lóval együtt Hammerdullhoz érkeztem, villám világitotta meg az égboltot és lecsapott az első menykő. De most azután a lehető leggyorsabban, mert a zivatar miatt előbb befejezhetik a táncot.

- Tartsd ezt a lovat, amire a megszabaditandó fogoly fog ülni - mondtam Hammerdullnak. - Amint megérkezem, add majd ide fegyveremet.

Helyes! De csak hozza el előbb a foglyot és ne maradjon ott ön is - mondta Hammerdull.

Ujra villámlás és ujra dörgés. Amilyen gyorsan csak lehetett, de teljesen zajtalanul a cserjésbe mentem, ledobtam magamat a földre és ugy kusztam előre. Még tartott a tánc, amit az osagok taktusos tapsokkal kisértek. Emiatt a bokrok reccsenését nem hallották. Gyorsan haladhattam tehát előre, és sokkal hamarabb a fogoly háta mögé kerültem, semmint magam is hittem volna. Az osagok közül senki sem figyelte a foglyot, aki valószinüleg maga is a táncot nézte. Hogy figyelmét magamra irányitsam, mindenekelőtt megérintettem alsó lábszárát. A fogoly egy pillanatra meghökkent.

- Go-oks!^[3] - szóltam annyira hangosan, hogy ő tapsolás dacára is meghallotta, más azonban senki.

Fejét megmozditotta ugy, hogy csak én vehettem észre, jelezve, hogy megérezte kezemet és megértette szavaimat. Három kötéllel volt a fához kötözve. Az egyik kötéllel a lábszárai voltak a fa törzséhez kötve, egy másik a nyakát nyomta a fához, egy harmadikkal pedig hátrahuzott kezeit kötözték a fa törzséhez. Ugyanugy rejtőztem most Apanacska mögött, mint annak idején Winnetou és apja Incsu-csuna mögött, hogy elszabaditsam őket a fától, ahova Kiovas kötözte őket. Meg voltam arról győződve, hogy Apanacska ugyanolyan okosan fog viselkedni, mint annak idején a két apacs és elővettem késemet. Két vágás elég volt, hogy az alsó köteléket és a kézbéklyót átvágjam, de fel kellett állnom, hogy a nyakköteléket elmetszhessem. Ez azonban nagyon veszélyes volt, mert ha fölállok, rögtön meglát az első osag, aki véletlenül a fogoly felé veti tekintetét. A véletlen azonban segitségemre sietett. Az egyik táncos nagyon is heves mozdulatai következtében tulközel jutott a vizhez, a puha parti föveny kicsuszott a lába alól és ő belezuhant a pocsolyába. Általános röhej támadt és minden szem a póruljárt táncosra irányult. Ezt a pillanatot kihasználtam. Gyorsan fölemelkedtem - egyetlen metszés - ugyanolyan gyorsan ismét lebuktam. Senki sem látott meg.

- Beitech, kook omim!^[4] - szóltam hozzá ugyanolyan hangon, mint az imént és néhány lépést visszacsusztam.

Élesen szemmeltartva őt, láttam, hogy egészen rövid ideig még állott, azután hirtelen lebukott és hozzám kuszott. Hogy ezután mi történt, az nem igen érdekelt már engem, a fődolog az volt, hogy el ne fogjanak bennünket. Megfogtam a kezét és gugoló helyzetben magammal huztam. E pillanatban megvilágitotta a villám az egész cserjést. Irtózatos dörgés követte a villámlást és egy pillanat mulva tengerként ömlött az eső az égből. A táncnak vége volt; észre kellett az osagoknak venniök foglyuk szökését. Felugrottam, őt is felemeltem és a cserjésen át huztam őt, amilyen gyorsan csak lehetett kifelé Hammerdullhoz. A hátunk mögött már száz hang orditozott. A kövér átadta nekem fegyveremet, amit gyorsan előkészitettem a védekezésre. Apanacska meglátta lovát, nem is csodálkozott ezen, hanem gyorsan nyeregbe ugrott. Én is pillanatok alatt lovamon ültem és ellovagoltunk. Nem hajtottuk a lovakat tulgyorsan, erre nem is volt szükség, mert az eső nyomban elmosta lovaink nyomát.

Nem abban az irányban haladtunk, amerről jöttünk, hanem arrafelé, ahol Winnetouval kellett találkoznom, nevezetesen Kih-pe-ta-kih felé. Négy jó lovagló óra volt ez az ut a vizmosástól. Ahogy a távolságot kiszámitottam és emellett elgondoltam, hogy Winnetounak semmi komoly kényszeritő oka nem volt tegnapi táborhelyünk gyors elhagyására, valószinünek tartottam, hogy mi korábban érünk az "öreg asszony"-hoz, mint ő. Winnetou ugyanis joggal feltételezte, hogy hosszabb időt vesz majd igénybe az osagok kikémlelése. Ám minden olyan váratlanul gyorsan folyt le.

De mi célja is volt annak, hogy én és a kövér a vizmosáshoz lovagoltunk. Az, hogy megtudjuk, hogy hányan vannak az osag harcosok és ha veszély nélkül megtehetjük, ugy értesitjük az osagok erejéről Fennert, hogy a fehéreket meglepetésszerü támadás ne érhesse. És most olyan eredményt is elértünk, aminek én rendkivüli módon örültem. Nemcsak azért, mert a most megszabaditott Apanacskát én már korábban nagyon megszerettem, de azért is, mert egy sejtés élt életemben, egy belső hang, amely azt mondotta, hogy én még jobban is fogok érdeklődni a raüni-komancsok bátor, fiatal főnöke iránt, mint eddig és hogy a hozzá való viszonyom még másként is fog alakulni. Az ilyen belső hangnak hinni szoktam. Ritkán csal meg.

Ő engem még nem láthatott tisztán, tehát nem is tudhatta, ki mentette őt meg. Most, hogy én Dick Hammerdullal elöl lovagoltam és ő közvetlenül mögöttünk, oly sürü csöppekben zuhogott az eső, hogy csak körvonalainkat láthatta és szorosan mögöttünk kellett lovagolnia, ha nem akart bennünket elvesziteni. Áthajoltam Hammerdullhoz és ezt sugtam neki:

- Ha ez az idegen kérdezi, ne mond meg neki, hogy ki vagyok.

- Hát ki ő tulajdonképen?

- A komancsok egyik főnöke. De meg ne mondd, hogy te ezt tudod, mert akkor sejteni fogja, hogy én ismerem őt.

- Megmondhatom neki, hogy Winnetouhoz lovagolunk?

- Nem. Az apacsról egyáltalában nem szabad beszélni.

- Jó. Hát hallgassunk el mindent.

Az osagok valószinüleg igen gyorsan, valamennyien lóra kaphattak és az eső dacára belovagolták a vizmosás egész környékét; de csodálatosképen egyikük sem ért közelünkbe, pedig elég lassan hajtottunk. Ebben az égből jövő vizfolyamban nem volt nehéz dolog a helyes irányt eltéveszteni. A sürü sötétséget, mint mondani szokták - meg lehetett markolni és a sürü cikázó villámok adta világosság még kevésbbé volt alkalmas a tájékozódásra. Sőt megnehezitette azt, mert a sürü sötétség és az ezt pillanat alatt követő fényes világitás megtámadja a szemet és a tárgyakat, amik előttünk vannak, felismerhetetlenné teszi. És az ömlő eső, a folytonos villámlás és dörgés, több mint két óra hosszat tartott. Teljes lehetetlenség volt, hogy valamit megbeszéljünk; csak a legszükségesebb felkiáltásokra kellett szoritkoznunk.

Attól természetesen nem kellett tartanom, hogy Apanacska előbb felismer engem, mint én akarom, először azért, mert egészen más öltözékem volt most, mint akkoriban, amikor először találkoztunk, azután pedig kalapom széles karimáját annyira lehuztam, hogy arcomat nem igen láthatta.

Végre nagysokára megszünt az eső, de a felhők nem oszlottak szét és a sötétség épen olyan maradt, mint volt előbb. Meghajtottam lovamat, hogy megmeneküljek időelőtti kérdezősködésektől. Apanacska előrelovagolt és közvetlenül Hammerdull mellé került. Beszélgettek. Nem igen figyeltem beszélgetésükre, Dick néhány szavát azonban akaratlanul is meghallottam. És ezek a szavak felkeltették érdeklődésemet. Épen ezért feketémet lassitottam és hátrafelé hallgatóztam, anélkül azonban, hogy ezt észrevehették volna. Apanacska a fehérek és vörösök között szokásos beszéddel élt, ami angol, spanyol és indián szavak keveréke. Minden jó nyugati ember ismeri ezt a nyelvjárást. Ugy látszik, Apanacska azt kérdezte, hogy én ki vagyok, mert a kövér igy válaszolt:

- Szinész - más semmi.

- Mi az, hogy szinész?

- Olyan ember, aki bekószálja a világot és medve, vagy más táncot jár, például olyat, amilyet az osagoknál láttál.

- Érdekes! Ezek a fehérek milyen különös emberek. A vörösek sokkal büszkébbek, semhogy másoknak táncoljanak. Mi a neve, mondd?

- Kattapattamattasattagattalattarattas-nák hivják.

- Juj! Juj! Sokszor kell ez nevet hallanom, hogy megtanuljam. Miért nem beszél velünk a jó fehér ember, aki engem megmentett.

- Mert nem hallhatja, amit mondunk neki.

- Talán süket.

- Tökéletesen.

- Ez fáj nekem, mert nem hallhatja Apanacska köszönő szavait. Van felesége? Vannak gyermekei.

- Tizenkét felesége van, mert minden szinésznek tizenkét nőjének kell lenni és kétszer husz fiának és leányának, akik valamennyien süketek.

- Uff! Uff! Dehát akkor feleségeivel és gyermekeivel csak jelekkel tud beszélni?

- Igen.

- Ugy legalább tizszer tiz, vagy még több jelének kell lennie? Ki tudja mindezt emlékezetben tartani? Nagyon bátor embernek kell lenni, hogy elmerészkedik a vadonba, anélkül, hogy hallana, mert az ittlevő veszedelmek kétszeresek, ha valaki csak a szemeire van utalva.

Vajjon Hammerdull, amikor engem süketnek mondott, meg akarta-e tréfálni az indiánt, avagy minden különösebb ok nélkül jöttek a szavak a szájára "az teljesen egyremegy" - ahogy magát kifejezni szokta, de rövidesen olyan helyzet adódott, ami őt gyorsan meghazudtolta. Ugyanis dacára a lovaink patkója okozta zajnak, ugy tünt fel, hogy mintha előttünk lábdobogás hallatszanék. Rögtön megálltam és a kövérnek, meg az indiánnak is meghagytam, hogy állitsák meg lovaikat. Jól hallottam. Lovas közeledett, anélkül, hogy egyenesen felénk tartott volna. Fölmerült a kérdés, hogy elengedjük-e magunk mellett, vagy sem. Kézenfekvő okokból az volt az érzésem, hogy a lovas osag. Ha ebben nem csalódtam, ugy ezt az embert azért küldték ki, hogy megtudja, mi történt főnökükkel, akit tudvalevőleg mi elfogtunk és akkor ez a hirvivő veszélyes lehetett ránk. Elhatároztam, hogy elfogom.

- Maradjatok itt és tartsátok lovamat és fegyveremet - szóltam mindkettőre, mialatt leszállottam és átadtam Apanacskának feketémet, Hammerdullnak pedig fegyveremet. Azután balra elsiettem, ahol, ha hallásom nem csalt, a lovassal találkoznom kellett. A lovas tényleg jött, én leguggoltam, annyira előrebocsátottam, hogy valamennyire neki tudjak szaladni, majd nekiszaladás után hátulról felugrottam a lóra. Amikor a lovas mellettem elhaladt, láttam, hogy indiánus. Ez az ember, amikor váratlanul maga mögött érzett, annyira meglepődött, hogy egyetlen mozdulatot sem tett védelmére. A következő pillanatban oly erősen megszoritottam a nyakát, hogy kezei lehanyatlottak és az ember már teljesen tehetetlenné vált. Sajnos, lova már kevésbé volt passziv. Megérezte a kettőzött terhet, felugrott, majd leszegett nyakkal kirugott. Ez számomra nem volt gyerekség. A nyereg mögött ültem, a lovat erősen kellett tartanom és el kellett kapnom a kantárszárat. Nappal ez kisebb feladat lett volna, de a nagy sötétségben a kantárt nem tudtam meglátni és minden erőmet meg kellett feszitenem, hogy a ló le ne dobhasson. Ebben a pillanatban feltünt oldalról egy alak, aki az indián ló szájához kapott. Jobb kezemet szabaddá tettem, az övemben levő revolverem után nyultam és rákiáltottam az alakra:

- Ki az? Lőjjek?

- Én vagyok Apanacska - felelt a kérdezett. - Old Shatterhand ledobhatja az osagot a lóról.

Meghallotta a ló rugdalózásából, hogy milyen helyzetben vagyok, elugrott saját lovától, Hammerdullnak átadta az én lovamat, azután gyorsan segitségemre sietett. Sikerült neki elkapni az indiánló zabláját és a lovat megállásra kényszeritette. Én a foglyot leejtettem a lóról, majd utána ugrottam, rögtön ujból megragadtam, mert mozdulatlansága könnyen csel is lehetett, amellyel engem félre akart vezetni. De most sem kisérelt meg semmiféle ellenállást. Nem volt ugyan eszméletlen, de az ijedtség minden energiájától megfosztotta.

- Apanacska tehát rámismert - kérdeztem a komancsot.

- Amikor átadtad lovadat, hogy tartsam, már tudtam, hogy a te Hatatitládra vigyázok. Azután észrevettem, hogy kisérőd nem egy, hanem két fegyvert vett át tőled és ha akkor még mindig kétségben lettem volna kiléted felől, amikor megláttalak a vörös harcos mögött ráugrani a lóra, már biztosan tudtam, hogy ki vagy. Ilyen ugrásra, különösen sötét éjszaka, csak Winnetou és Old Shatterhand merészkedik. Mi történjék a fogollyal, aki kétségtelenül osag.

- Azt hiszem, hogy kém, tehát magunkkal kell vinnünk.

Odahivtuk Hammerdullt. Ekkorra az indiánus már visszanyerte mozgékonyságát, megkisérelte az ellenállást, de hasztalanul. Lovára kötöztük és vele együtt folytattuk a miatta megszakitott utunkat.

Senki se higyje, hogy most már, ami fehér embereknél elkerülhetetlen lett volna, köztem és Apanacska között sok szó esett.

Ha két barát, akik olyan régen nem látták egymást, olyan váratlanul, nehéz körülmények között találkoznak, ott mindenekelőtt a sziveknek kell beszélni. A szivek éreztek is, de fölösleges szavakra nem volt szükség, hogy érzéseinket kifejezzük. Amikor ujból megindultunk, a Raüni komancsa lovát közvetlen az enyém mellé vezette, megragadta a kezemet és a legnagyobb boldogság hangján mondotta:

- Apanacska köszöni a nagy, jóságos Manitounak, aki megengedte, hogy viszontlássa a fehér harcosok legjobbikát. Old Shatterhand engem a biztos haláltól mentett meg.

- Amióta ifju barátomtól, Raüni bátor főnökétől el kellett válnom, lelkem folyton vágyódott utána - feleltem én. - A nagy szellem szereti az ő fiait és akkor teljesiti kivánságaikat, amikor ők már lehetetlennek tartják.

Többet nem beszéltünk. Ő erősen szoritotta a kezemet és igy lovagoltunk kéz a kézben, közvetlen egymás mellett, mig az éjszakát fel nem váltotta a szürkület, amikor is láttam, hogy a helyes irányt most sem tévesztettem el. Ennek nagyon örültem, mert szerettem volna hamarább célhoz érni, mint Winnetou.

A Rih-pe-ta-kih Kanzas nyugati részén fekszik. Ott és délnyugaton az utóbbi időben sok sót találtak. Ha valamely területen a só nagyobb mennyiségben föllép és az eső, vagy valamely forrásviz kimossa, földalatti üregek keletkeznek, amelyeknek teteje beomlik, mert a vizmosás folytán elvesztik tartó erejüket. Ezeknek a beomlásoknak rendszerint kemény szélük van. Ha a beomlások fala vastag, ugy idővel tó keletkezik ott, ami az egész mélyedést betölti. Ha azonban a falak vékonyak, ugy a viz áttör rajtuk és csak a mélyen fekvő területeken marad meg annyi nedvesség, amennyi elégséges egy több-kevésbe dus növényzet keletkezésére és életben tartására. Ez a növényzet eleinte olyan, amely a sót szereti, de amint a föld sótartalma fogy, aszerint kelnek életre és fejlődnek olyan növények is, amelyek egyenesen ellenségei a sónak. Ha egy ilyen mélyedés egy tökéletesen sik területen fekszik, ugy az távolról egészen különleges képet fest, miután a fáknak csak a koronája látszik, a fák gyökere a mélyen fekvő gödörben van.

Egy ilyen mélyedés volt a Kih-pe-ta-kih. A terméketlen sikság által körülvett, növénydus telep egy földön ülő indián öreg asszony alakjához hasonlitott, ezért is nevezték el az indiánok "öreg asszony"-nak.

A nap épen fölkelt mögöttünk, amikor ezt a zöld "öreg asszonyt" megláttuk. Mi a baloldalára érkeztünk, mig Winnetout jobbra kellett várnunk. Óvatosságból megállottam és egyszer körüljártam az egész "asszonyt". Emberi lénynek nyoma sem volt. Lovainkat kevésbé meredek helyre vezettük, ott a fogoly kötelékeit is kioldottuk, levettük őt a lováról, majd egy fához kötöztük. A ló a legjobb lovak egyike volt, amit az osagoknál láttam. Meg kell még jegyeznem, hogy az indián tényleg osag volt. Nem válaszolt egyetlen hozzáintézett kérdésre sem.

Most lett volna időm, hogy Apanacskától megkérdezzem, hogyan élt, mióta elváltunk, de nem tettem. Ugy gondoltam, hogy bevárom, amig ő maga kezd el élményeiről beszélni. Egy hozzá hasonló jellemmel szemben nem volt szabad kiváncsiságomat elárulni. Az én kövér Hammerdull barátomnak kevésbé volt előkelő a gondolkodása. Alighogy leült mellé, máris kérdésekkel ostromolta:

- Hallom, hogy az én vörös testvérem a komancsok egyik főnöke. Hogyan történhetett az meg, hogy az osagok fogságába került.

A kérdezett csendesen, mosolyogva, kezével mindkét fülére mutatott.

- Volt közöttetek harc? - kérdezte az indiszkrét kövér tovább.

Apanacska ugyanazzal a mozdulattal maradt adós a felelettel, mire Hammerdull hozzám fordult.

- Ugylátszik nekem nem akar felelni, kérdezze talán ön meg Mr. Shatterhand.

- Ez is hiábavaló lesz - mondtam én. - Hát nem érti, hogy mit akar jelezni? Nem hall.

Dickben hirtelen világosság támadt. Szélesre huzott szájjal jóizüt kacagva, mondta:

- Well! Akkor neki is tizenkét felesége és kétszer husz fia és leánya van.

- Valószinüleg.

- Hát akkor jó, hogy én még nem süketültem meg, mert akkor hármunk közül egy sem hallana. Pedig már igy is nagyon csendesen folynak itt a dolgok. Nincs Mr. Shatterhandnak valami dolga a számomra? Igy a helyzet rettenetesen unalmas.

- Dehogy nincs. Üljön lóra és nézzen Winnetou után. Szeretném előre tudni, mikor érkezik.

- Hogy megtudja-e vagy sem, az teljesen mindegy, de meg fogom önnek mondani.

Hammerdull elment és akkor Apanancska szükségét érezte, hogy egy megjegyzést tegyen, nehogy bennem kedvezőtlen vélemény alakuljon ki irányában. Megvető pillantást vetve a fogolyra, igy szólt:

- Az osagok fiai nem harcosok. Félnek a bátor férfiak fegyverétől és csak fegyvertelen embereket támadnak meg.

- Hát testvérem fegyvertelen volt? - kérdeztem.

- Igen, csak egy kés volt nálam, semmiféle más fegyvert nem viselhettem. Tilos volt.

- Ugy! tehát testvérem utban volt, hogy elhozza a szent Jatkuant.

- Igen. Apanacskát jelölte ki az öregek tanácsa, hogy északra lovagoljon és a szent kőbányát felkeresse. Shatterhand testvérem tudja, hogy amig indián lesz a világon, egyetlen olyan indián harcosnak sem szabad egy késnél egyéb fegyvert magánál tartani, akit törzse azért küld ki, hogy a szent Jatkuant elhozza. Nincs szüksége ijjra, nyilra, puskára, tomahawkra, mert nem ehetik hust, csak növényeket és ellenséggel szemben sincs szüksége fegyverre, mert szigoruan tilos ellenségesen bánni olyan emberrel, aki a szent kőbányához lovagol. Apanacska még egyetlen esetet sem hallott, hogy ezt a törvényt, amely minden törzsre érvényes, bármikor is megsértették volna. Az osag kutyák elkövették azt a gyalázatos cselekedetet, hogy engem megtámadtak, megbilincseltek, bár csak kés volt a fegyverem és jól tudták, hogy a szent kőbányához megyek.

- Felmutattad nekik a Wampum-ot?

- Igen.

- De én nem látom. Nincs már birtokodban?

- Nincs. Elvették tőlem és a tüzbe dobták, ahol elégett.

- Hihetetlen. Ilyesmi tényleg még sohasem történt. Hiszen ezzel ők saját becsületüket dobták a tüzbe és semmisitették meg örök időkre. Hiszen nekik téged, még ha a legnagyobb ellenségük volnál, akkor is vendégként kellett volna fogadniok.

- Ehelyett meg akartak engem ölni.

- Védekeztél, amikor megragadtak?

- Hát szabad volt védekeznem?

- Nem.

- Ha védekeztem volna, ugy közülük igen soknak a vére áztatta volna a földet, de minthogy biztam a Wampum-ban és az ősrégi törvényekben, amelyeket soha senki még meg nem sértett, mint egy gondtalan gyermek mentem velük önként a táborukba. Mától kezdve minden becsületes harcos szembeköphet bármely osagot, ha vele találkozik...

Apanacska előadása félbeszakadt, mert megjött Hammerdull és jelentette, hogy Winnetou már a láthatáron van. Meg akartam lepni Winnetout, ezért megkértem Apanacskát, hogy maradjon a fogoly mellett, én pedig Hammerdullal Kih-pe-ta-kih másik oldalára mentem, ahol a bejelentetteknek érkezniök kellett. Azt vártam, hogy öt személy jön, t. i. Winnetou, Treskow, Holbers, Old Wabble és Schahko Matto, de nagy csodálkozásomra láttam, hogy még egy indián van velük. Amint közelebb érkeztem, láttam, hogy ez az indián is a lóhoz van kötözve. Tehát Winnetou még egy foglyot ejtett. Az arcán lévő harci szinek bizonyitották, hogy ez a fogoly is egy osag.

Hogy az apacsnak ne kelljen előbb a helyzetet tanulmányoznia, annyira előre mentem a cserjéstől, hogy meg kellett engem látnia. Egyenesen felém jött tehát, megállott mellettük és megkérdezte:

- Azért van itt az én testvérem korábban, mert valami rossz dolog történt?

- Nem, hanem mert minden gyorsabban és jobban sikerült, mint gondoltam.

- Ugy vezessen szállására. Igen fontos dolgokat kell elmondanom.

Schahko Matto hallotta ezeket a szavakat; láttam diadalmas rámvetett tekintetéből, hogy mennyire örül annak, amit hallott, miért is örömének elmulasztására a következő megjegyzést tettem:

- A lovak a másik oldalon vannak, mi azonban itt rögtön tábort ütünk.

Az éleseszü Winnetou rögtön sejtette, hogy emögött az elhatározásom mögött valami titkos ok lappang, rövid pillantást vetett az arcomra, majd megelégedetten mosolygott.

Az osagok főnöke ellenben nyers hangon a következőket mondotta:

- Old Shatterhand majd megtudja, hogy mi történt és hogy engem rövid időn belül szabadon kell bocsátania.

Nem feleltem neki és leléptem a mélyedésbe. A többiek követtek. Hammerdull és Holbers vezették a két indián lovait. Közben hallottam, hogy a kövér a következőket mondta régi kebelbarátjának:

- Tehát nálatok valami fontos dolog történt Pitt Holbers, öreg cimbora.

- Ha azt hiszed, hogy fontos volt a dolog, ugy alaposan eltaláltad.

- Vajjon eltaláltam-e vagy sem, az teljesen mindegy, de semmi esetre sem volt olyan, mint...

- Hagyjátok abba a fecsegést, - szakitottam őket félbe. - Mielőtt tirátok kerül a beszéd sora, még mások vannak előbb.

Hammerdull észrevette, hogy ostobaságot csinált és kezével gyorsan betakarta a száját. Nem fog tovább beszélni, jelezte ezzel. Amint megérkeztünk a mélyedés aljára, leoldottuk a foglyokat a lovakról, lefektettük őket a földre és melléjük ültünk. Winnetou, aki nem tudta, hogy miért maradtunk itt és miért nem mentünk lovainkhoz, titokban kérdő pillantást vetett rám, mire én a következő felszólitást intéztem hozzá:

- Közölje velem testvérem azt a komoly dolgot, ami történt.

- Nyiltan beszélhetek?

Arra gondolt ezzel, hogy minden tekintet nélkül az eltitkolandókra, elmondhat-e mindent.

- Igen - mondottam. - Remélem nem kellemetlen, ami történt.

Amire vártam, bekövetkezett. Old Wabble gyorsan közbeszólt gunyos hangon:

- Sőt nagyon is kellemetlen a számotokra. Ha azt hiszitek, hogy ezek után is biztosan és sokáig tartotok bennünket a kezeitek között, ugy keserves csalódás fog benneteket érni.

- Gyerekség - nevettem. - Kártyáink most még jobbak, mint voltak előbb.

- Hogyan?

- Ma egy fogollyal többel rendelkezünk, mint tegnap.

- És azt hiszitek, hogy ez előnyös rátok nézve? Hallgassátok csak meg Winnetout, majd elmondja, hogy állnak a dolgok.

Az apacs e pillanatban, leküzdve büszkeségét, a megvetés hangján mondotta:

- Az öreg cowboynak mérgezett a nyelve, nem fogom megakadályozni, ha azt ránk akarja öltögetni.

- Igen; a nyelvemen méreg van és pedig olyan, hogy abba valamennyien belepusztultok, ha bennünket azonnal szabadon nem bocsájtatok. Ez egészen bizonyos.

- Fölösleges kisérlet bennünket megijesztem - nevettem.

- Csak nevessetek. Majd elfelejtitek a nevetést, ha meghalljátok, hogy mi történt a ti "diadalmas" távollétetek alatt. - Ezzel az uj vörös fogolyra célzott, majd folytatta:

- Az osag harcosok hosszunak tartották főnökük távollétét, ezért küldték hozzá azt az embert, hogy megtudják a hosszu elmaradás okát. A küldönc ott járt az erdőben, ahol ti bennünket megtámadtatok és nem talált bennünket. De követte nyomunkat és megtalálta a helyet, ahol tegnap táboroztunk. Még mindig nem látjátok a dolgokat?

- Csak azt látom, hogy közben elfogtuk az osagok küldöttét.

- Jó jó. De valamit nem tudtok. Azt nevezetesen, hogy nem volt egyedül. Volt vele egy másik harcos, aki okosabb és elővigyázatosabb volt, mint ő. Ez a másik elmenekült és hazasietett, hogy néhány száz üldözőt hozzon magával. Az üldözők már biztosan a nyakatokon lesznek. Tanácslom, hogy ebben a pillanatban bocsássatok bennünket szabadon. Ez a legokosabb, amit tehettek, mert ha az osagok csapata megérkezik és bennünket még a ti kezeitek között talál, ugy ne számitsatok kiméletre. Ugy kiirtanak benneteket, hogy hirmondó sem marad közületek.

- Ez minden, amit mondani akartál?

- Egyelőre nincs több mondani valóm. De ha olyan balgák lesztek, hogy nem fogadjátok meg tanácsomat, jön egyéb is.

- Hát csak ki vele gyorsan ezzel a "több"-el.

- Nem, először látni akarom, vajjon Old Shatterhandnak ez egyszer van-e legalább a századrésznyi esze, mint amennyiről az emberek - sulyosan tévedve - beszélnek.

- Annyira nincs is szükségem. Már tizezredrésznyi ész is bőségesen elég nekem arra, hogy nevessek fenyegetéseiden. De feltéve, hogy minden ugy van, ahogy mondod, egyelőre ti a mi foglyaink vagytok és osagaitok még nincsenek itt. Mi akadályoz meg bennünket, hogy mi oltsuk ki a ti életeteket, mint ahogy azt számunkra jósolod.

- Ettől én nem félek. Ezt ti nem teszitek. Ti ennél sokkal, de sokkal okosabbak vagytok. Jól tudjátok, hogy az osagok véresen megtorolnák halálunkat.

- Ugyan, az a pár ember? Mi az Winnetounak, rólam nem is szólva.

- Igen, tudom, a ti beképzeléstek elég nagy. De sejtem is, hogy mi ad nektek ekkora bátorságot.

- No ugyan mi?

- Ti is voltatok, mint Winnetou a Fenner-farmon és ott segitséget kértetek. Bizonyosan utban van egy pár szegény cowboy, akikkel ránk akartok ijeszteni.

- Ostobaság! Ha csak egy kissé tudnál számolni, akkor tudhatnád, hogy a Fenner-farmból még nem lehetnék itt. Én egy egészen más helyen voltam és annak bizonyságául, hogy milyen szeretettel gondoltam ott rátok, valakit el is hoztam onnan.

- Szeretném tudni, ki az. Hadd lássuk.

- Azonnal! Ezt az örömet készséggel megszerzem neked és Schahko Mattonak.

Néhány szót sugtam Hammerdullnak a fülébe. Hammerdull nevetve intett, fölkelt és eltávozott. Mindenki, még Winnetou is - bár ő nem mutatta - feszült érdeklődéssel várta, hogy kit hoz magával a kövér. Amikor rövid idő mulva visszatért, a fogoly osagot vezette karján.

- Uff! - kiáltott ijedten Schahko Matto.

- Istenemre - kiáltott Old Wabble. - Hiszen ez a...

Tanácsosnak tartotta, hogy a szót elharapja. Én viszont intettem Hammerdullnak, hogy az indiánt vezesse el, mert nem akartam, hogy ez akár egy szóval is elárulja Apanacska jelenlétét. Majd megkérdeztem az öreg cowboyt.

- Ez az a vörös, akinek az osagok százait hozni kellett volna. Még mindig azt hiszed, hogy jönni fognak?

- Az ördög vigyen el benneteket! - szitkozódott Old Wabble.

- Rettenetes! - kiáltott Schahko Matto is, majd igy szólt: - Old Wabble egészen megfeledkezett a Raüni-ről.

- Dehogy - felelte az öreg cowboy, majd hozzám fordulva, igy szólt:

- Már mondtam, hogy van még egy ütőkártyám, amire majd nem tudtok választ adni, ha még olyan bölcseknek tartjátok is magatokat.

- No ezt szeretném hallani.

- Azonnal! Bizonyára nagy élvezettel emlékeztek vissza Llanóra, ahol szerencsések voltatok...

- Hogy ti meglopjatok bennünket, - szóltam közbe.

- Ez is igaz, de én nem ezt akartam mondani. Volt ott egy fiatal Raüni főnök. Hogy is hivták?

- Apanacska - feleltem én olyan hangon, mintha sejtelmem sem volna arról, hogy mi történt a fiatal főnökkel.

- Igen! Apanacska. Ön nagyon szerette őt.

- Igen.

- És ahogy én az ön kiválóan jó szivét ismerem, sejtem, hogy ez a szeretet ma sem kisebb.

- Sőt ellenkezőleg. Időközben ez a szeretet még növekedett.

Old Wabble fölényes hangon beszélt, mint aki biztos a dolgában és én nem törődtem ezzel a hanggal, mert észrevettem, hogy igy Apanacska még inkább meg fog felelni annak a szerepnek, amit neki szántam. Hammerdull, aki az osagot visszavezette, nem jött ujra, ellenben helyette megláttam, hogy Apanacska áll a cserjésben. Ugy látszik sejtette, hogy az ő személyével is meglepetést készitek elő, épen ezért lassan előrejött, nem várva be, mig hivatom. Egyetlen tekintet Winnetou arcára, elárulta nekem, hogy az apacs éles szemei is felfedezték már Apanacskát.

- Még növekedett - ismételte meg Old Wabble az én szavaimat. - Ezzel tehát azt akarja mondani, hogy mint akkor, ma is barátjának és testvérének tartja.

- Egészen bizonyosan.

- Akiért semmi áldozat nem volna tulságosan nagy?

- Igen. És ezzel azt akarom mondani, hogy nem hagynám őt semmi veszedelemben, még ha életemet kellene is kockáztatnom.

- Szép. Véletlenül megmondhatom, hogy Apanacska a lehető legnagyobb veszedelemben van.

- Ah! Igazán?

- Igen.

- És mi az?

- Ő az osagok foglya.

- Ezt én nem hiszem.

Old Wabble azt hitte, hogy szavai engem nagyon meg fognak ijeszteni, ezért, amikor hallotta gyors és közömbös válaszaimat, hevesen bizonygatta:

- Tehát ön azt hiszi, hogy én ezt csak kitaláltam. De nem. Ez a szintiszta igazság.

- Badarság.

- Hát kérdezze meg az osagot, akit Winnetou tegnap este elfogott. Ő hozta az üzenetet, aminek mi ép annyira örültünk, mint amennyire kellemetlen önnek.

- És mégis hazugság, hogy ő fogoly lenne.

- Száz esküvel megerősitem.

- Old Wabble esküje nekem semminél is kisebb értékü. De mondja. Tehát Apanacska fogsága az a tromf, amire én nem tudok felelni.

- Természetesen.

- Ugy sejtem, hogy ön mit akar. Azt hiszi, hogy elcseréljük önöket Apanacskáért.

- Látja, milyen okossá lesz ön, ha az orránál fogva a helyes utra lökik. Tényleg eltalálta.

- Ugy nagyon sajnálom, de ez egyszer az ön orrát kell a helyes irányba löknöm.

- És merre?

- A cserjésre, ami jobbra van. Legyen olyan jó és forditsa az orrát egy kissé arrafelé.

Old Wabble fejével a mondott irányba fordult, Apanacska minden szót hallott, meg is értette, kezével félretolta az ágakat és hozzánk lépett. Ha a mennykő közvetlen mellettük csapott volna le, Old Wabble és Schahko Matto akkor sem ijedhettek volna meg jobban, mint amikor a komancsok főnökét meglátták.

- Nos? - kérdeztem - kinek van a legnagyobb tromfja?

Senki sem felelt. De felhangzott annak a szava, aki csak akkor szokott beszélni, ha kebelbarátja, a kövér Hammerdull kérdezi. A hosszu Pitt Holbers kiáltott föl.

- Ez aztán egy gaudium. Senki sem lesz se kiváltva, se beváltva. Old Wabble elvesztette a játszmát.

A megnevezett fogait csikorgatta ugy, hogy azt valamennyien hallottuk, retteneteset káromkodott és dühtől eltorzult arccal orditotta felém:

- Te kutya, te ezerszer átkozott! Te a pokollal és annak minden ördögével szövetségben vagy. Te bizonyosan eladtad a lelkedet az ördögnek, különben nem sikerülhetne minden ennyire a kivánságod szerint. Kiköpök előtted. Gyülöllek azzal a gyülölettel, amilyennel ember csak gyülölni tud. Hallod ezt, te átkozott!

- Én pedig tiszta szivből sajnállak téged - feleltem én nyugodtan. - Én igen sok sajnálatraméltó embert láttam már életemben, de a legsajnálatraméltóbb te vagy közöttünk. Neked sejtelmed sincs arról, hogy milyen leirhatatlanul nagy a részvét, amit keltesz. Az isten legyen irántad majdan az irgalmasságnak a kegyelemnek csak egy kis részével, amit én gyakorlok most irányodban. Ez az én válaszom a te nyilatkozásaidra, mert a te szádból jövő szitoknak mindenkire csak áldást kell hoznia. Nos, készen vagyok veled. Te egy olyan beteglelkü, nyomoruságos ember vagy, hogy minden szem fáj, amely kénytelen rád tekinteni. Kelj fel a porból.

Odaléptem hozzá, feloldoztam kötelékeit és eltávoztam. Ha azt hittem volna, hogy gyorsan felugrik és elszalad, ugy alaposan tévedtem volna. Hallanom kellett ugyanis, hogy lassan és kényelmesen emelkedett föl, kezét vállamon éreztem és a legnagyobb guny hangján mondta.

- Tehát a szemed fáj, ha rám kell nézned? Ezért bocsátasz szabadon. Csak ne képzeld be magadnak, hogy erkölcsileg annyira magasan fölöttem állsz. Ha tényleg van az az Isten, akiben Te olyan erősen hiszel, ugy annak a szemében én épen olyan nagy vagyok, mint te, mert különben ő még rosszabb fickó volna, mint amilyennek te engem tartasz. Ő teremtett engem is, téged is és ha én másként vagyok teremtve, mint te, ugy ennek nem én vagyok az oka, hanem ő. Hozzá kell tehát fordulnod felháborodásoddal, nem hozzám és ha van egy örök élet és egy másvilági itélet - ami fölött azonban én nevetek - akkor, mivel ugynevezett hibáimmal és büneimmel ő szerelt fel, nem fölöttem, hanem őfölötte kell pálcát törnöd. Végre tehát mégis be fogod látni, hogy mennyire gyerekes, nevetséges ostobaság a ti istenfélelmetek. Te persze azt hiszed, hogy jóságból cselekszel; voltaképen azonban téged is csak az a tudat vezérel, amit én is vallok, hogy nincs jó és nincs rossz ember, mert mindennek Isten, az eredendő bün feltalálója volna az oka. Élj tehát boldogul, te szeretet és nagylelküség embere. Én balgaságod dacára, ma ez egyszer meg vagyok veled elégedve. De azért ne hidd, hogyha ujból találkozunk, én másként fogok veled beszélni, mint egy golyóval. Nekünk itt a Savannan nincs helyünk egymás mellett. Egyikünknek távoznia kell. És mivel te annyira irtózol az embervér kiontásától, hát majd én fogom a legközelebbi viszontlátáskor a te ereidet megnyitni. Rövidesen hallani fogsz felőlem.

A foglyoktól természetesen elszedtük fegyvereiket. Old Wabble puskája lova kantárán függött, kését Hammerdull övébe dugta. Az öreg cowboy a kövérhez fordult és kinyujtotta a kezét, hogy elvegye a kést. Hammerdull azonban elfordult és megkérdezte.

- Mit akarsz itt? Az én övemben, nincs semmi keresnivalód.

- A késemet akarom - mondotta Old Wabble haragosan.

- Az már az enyém és nem a tiéd?

- Oho! Tehát csirkefogókkal, tolvajokkal van dolgom?

- Fogd be azt a mocskos szádat, vén gazember, mert a pofádba vágok! Te jól ismered a prairie törvényeit és tudod, hogy kit illetnek a fogoly fegyverei.

- De én már nem vagyok fogoly, hanem szabad ember.

- Hogy szabad vagy-e, vagy sem, az engem nem érdekel. Ha Old Shatterhand visszaadta szabadságodat, ez nem jelenti azt, hogy fegyvereidet is vissza kell kapnod.

- Hát tartsd meg és légy átkozott, te kövér kutya! Majd kapok az osagoktól másikat.

A lovához ment, leoldotta fegyverét, vállára vette és fel akart szállni a lóra. Ekkor fölkelt Winnetou, kezét feléje irányitotta és ráparancsolt.

- Állj! A fegyvert akaszd vissza oda, ahol volt!

Az apacs tartása és arca olyan ellenállhatatlanul parancsoló volt, hogy Old Wabble, természetét megtagadva, engedelmeskedett. A fegyvert visszaakasztotta a ló nyergére, de azután hozzám fordult és protestált:

- Mit jelentsen ez? Hiszen a ló és a fegyver az enyém.

- Nem - vetette ellen Winnetou. - Azzal, hogy Shatterhand testvérem visszaadta szabadságodat, csak annak az utálatának adott kifejezést, amit veled szemben minden tisztességes ember érez. Mindnyájan beleegyezünk, hogy elmenj, mert irtózunk attól, hogy akár kézzel, akár késsel, akár golyóval hozzád érjünk. Mi nem akarunk rajtad bosszut állni, azt majd elintézi a nagy Manitou. Megtarthattad volna lovadat és fegyveredet is, de mert fenyegetőztél, hogy vérünket ontod, ezért pusztán életedet és szabadságodat kapod vissza. Most pedig azonnal távozz. Ha tiz perc mulva még itt leszel, ugy kötelet kapsz a nyakadra és a kötéllel együtt fel leszel huzva erre a fára. Megmondtam. Takarodj azonnal.

Old Wabble hangosan fölnevetett, mélyen meghajtotta magát és igy szólt:

- Mint egy király ugy beszéltél! Csak az a kár, hogy az én füleimnek ugy hallatszik ez, mintha kutyaugatás volna. Elmegyek, de még találkozni fogunk.

Megfordult, föllépett a mélyedésnek ezen a helyen valamivel alacsonyabb szélére és eltünt. Amikor néhány perc mulva óvatosságból utánamentem, láttam őt lomposan, lassan, amint szokott, a sikságon át lépkedni. Ezt az embert én korábban nemcsak kora miatt tiszteltem, de hirneve miatt is, amelyben akkor állott. Én akkoriban igen derék nyugati embernek ismertem, azóta azonban alaposan megváltozott róla véleményem. De számomra akkor is értéktelen lett volna, ha a legjobb nyugati embernek "man of the west" kellett volna is őt tartanom. Az, hogy most ismét büntetlenül hagytam távozni, nem annyira meggondolt cselekedet volt részemről, mint az utálatnak pillanatok alatt történt fölülkerekedése, ami lehetetlenné tette számomra, hogy akár egyetlen szót is szóljak hozzá.

Winnetou kijelentette, hogy tökéletesen helyesli eljárásomat, amivel minden tekintetben egyetért. Nem igy Hammerdull és Holbers. És ezt én tudtam. De nem mertek nekem eljárásom miatt szemrehányást tenni. Ellenben Treskow, akinek jogi és rendőri érzékét sértette ismételt engedékenységem, amikor ismét lementem hozzájuk, ezt mondta:

- Ne vegye zokon Mr. Shatterhand, de cselekedetét föltétlenül rosszalnom kell. Keresztény szempontból nem beszélek az ügyről, bár az ön eljárása keresztény szempontból sem helyes, mert a kereszténység is azt tanitja, hogy a bünt nyomon kell követnie a büntetésnek. De helyezkedjék már egyszer a kriminalista álláspontjára, gondolkodjék annak az embernek a gondolkodásával, akinek hivatása a földi igazságszolgáltatás. Mit fog szólni egy ilyen ember, ha azt látja, hogy ön ismételten szökni enged egy tökéletesen romlott és javithatatlan gonosztevőt. Old Wabble már több mint százszor megérdemelte volna a halált még akkor is, ha cselekményeit "indiángyilkosságnak" tekintjük. És ha Ön erre azt mondja, hogy ezekhez a cselekményeihez nekünk semmi közünk, ugy én azt felelem, hogy az is be van bizonyitva, hogy ez a gazember többizben tört az Ön és a mi életünkre és éppen most is halállal fenyegetett. Mit szólna egy jogász ahhoz, hogy Ön egyenesen tör arra, hogy ezt a gazembert a megérdemelt büntetés elől elvonja. Nem tudom megérteni az Ön eljárását.

- Hát jogász vagyok én? - Mr. Treskow.

- Nem hiszem.

- Avagy éppen kriminalista?

- Valószinüleg nem.

- Nos tehát! De ennek dacára nem szándékozom őt elvonni a jól megérdemelt büntetés elől, de nem akarok birája, meg kevésbbé hóhéra lenni. Meg vagyok győződve arról, hogy őt egy magasabb, felsőbb hatalom fogja méltó elbánásban részesiteni. Él bennem valami, ami ellenállhatatlanul megtiltja nekem, hogy megelőzzem az Uristen büntetését, ami méltán kijár ennek a gaznak. És ha Ön az én eljárásomat nem tudja megérteni, azt bizonyára nem fogja elvitatni, hogy vannak az emberek szivében, lelkében benső törvények, amelyek áthághatlanabbak, erősebbek, kérlelhetetlenebbek és hatalmasabbak, mint az Önök irott paragrafusai.

- Lehetséges. Én e tekintetben nem vagyok olyan mélyen érző, mint Ön. Ellenben figyelmeztetnem kell Önt a következményekre, amik abból származhatnak, hogy engedelmeskedik titokzatos és általam fel nem fogható belső lelki parancsoknak. Az ilyen precedensek következményekkel járnak.

- Milyen következményekkel?

- Ön kegyelmet adott Old Wabblenek. Hát akkor mit tegyünk büntársával, az osagok főnökével. Őt is bocsássuk szabadon.

- Ha rajtam áll - igen!

- Hát akkor vigye az ördög az önök összes ugynevezett Savannei törvényeit, amelyeknek ön nem enged érvényt szerezni, dacára, hogy a fennforgó eset példaadó szigort követelne.

- Én csak ötöd-hatod sorban vagyok nyugati ember, mindenekfölött és mindenekelőtt azonban keresztény. Az osagokat a fehérek becsapták; ők a tervezett támadással kárpótlást akartak szerezni, amihez - az ő felfogásuk szerint - föltétlen joguk van. Hát megbüntessük Schahko Mattot egy szándékért, amit végre sem hajtottak.

- Jó, tekintsünk el tehát a tervezett támadástól. De a mi életünkre is tört. Bennünket is el akart fogni és meg akart ölni.

- És ezt a szándékát megvalósitotta?

- Semmiesetre. De Ön valószinüleg tudja, hogy a büncselekmény kisérlete is büntetendő.

- "Hm" jogász, amint ez meg van irva a könyvekben.

- Erre jogom van és ez a kötelességem is. És ezért kérem, hogy helyezkedjék Ön is erre az álláspontra.

- Helyes. Tehát föltéve, hogy a büncselekmény kisérlete is büntetendő, akkor kérdem, vajjon kisérleti stádiumig is eljutott-e az osagok főnökének az a szándéka, hogy a farmokat megtámadja, vagy hogy bennünket megöljön.

Treskow vonakodott felelni, majd a következőket mormolta:

- Szándék... szándék... kisérlet... talán legalább ugynevezett távoli kisérlet... ez sem... Hagyjon már békében ezekkel a szőrszálhasogatásokkal Mr. Shatterhand.

- Ha-ha! Az Ön álláspontja kezd már inogni. Mondja meg világosan és határozottan: Büntetendő-e maga a puszta szándék.

- Erkölcsileg igen, de törvényileg nem.

- Rendben! Hát akkor büntetendő Schahko Matto?

A rendőrtiszt idegesen ide-oda forgolódott, majd dühösen felkiáltott:

- Ön a legkomiszabb ügyvéd, akivel egy birónak dolga lehet. Én már nem is akarok tudni az egész ügyről semmit.

- Csak lassan, lassan! Mr. Treskow. Én sokkal szigorubb vagyok, mint ön hiszi. Ha a szándékot nem is büntethetjük, mégis azt óhajtom, hogy olyan praeventiv intézkedéseket tegyünk, amik hasonlók a büntetéshez.

- Halljuk tehát! Mi a javaslat?

- Most még semmi. Nem én vagyok egyedül, akinek itt mondanivalója és szava van.

- Igaz is - helyeselt Hammerdull gyorsan. - Valami "jutalmat" kell a vörösnek kapnia. Ez magától értetődik. Nem gondolod te is öreg cimborám, Pitt Holbers.

- Hát ha azt hiszed, hogy megérdemel egy alapos pofont, ugy legyen igazad, kedves Dick - felelt a hosszu.

- Nos hát tanácskozzuk meg, hogy mit tegyünk vele, - javasolta Treskow és legszigorubb tekintetét öltve magára, leült.

Rendkivül érdekes volt Schahko Matto arcjátéka, amellyel vitánkat kisérte. Minden szót hallott és igy tudta, milyen mértékben szálltam sikra az ő érdekében. A kezdetben sötét tekintete most egészen mássá, szinte barátságossá változott irányomban. Bizonyos, hogy hálát érzett velem szemben. Ezzel én természetesen nem sokat törődtem, hiszen engem nem vezettek személyes érzelmek, amikor miatta Treskowval vitába keveredtem. Amidőn Treskow bennünket komoly hangon tanácskozásra szólitott, megtört az osagok főnökének eddigi hallgatása és e szavakkal fordult hozzám:

- Miután a fehér emberek már beszéltek, talán engem is meghallgat Old Shatterhand?

- Beszélj! - szóltam neki.

- Hallottam szavakat, amelyeket nem értettem, mert számomra idegenek. Annál határozottabban kivettem azonban, hogy Old Shatterhand mellettem volt, a másik fehér ember pedig ellenem. Minthogy Winnetou, az apacsok főnöke a vita egész tartama alatt hallgatott, ugy gondolom, hogy ő barátjának és testvérének ad igazat. Mindketten ellenségei ugyan az osagoknak, de minden vörös és fehér ember tudja, milyen igazságosan gondolkozik és tesz e két hires, hős harcos. Fölkérem tehát, hogy most is igy tegyenek.

Az osagok főnöke nem csalódik bennünk, nem várhat tőlünk igazságtalanságot. De mindenekelőtt figyelmeztetem, hogy mi nem vagyunk az osagok ellenségei. Mi minden fehér és vörös emberrel békében kivánunk élni. Ha azonban valaki utunkba áll, sőt egyenesen az életünkre tör, akkor bizony mi védekezünk. És ha mi ezt tettük és aki életünkre tör, azt legyőztük, jogosan állapitja meg ez az ember, hogy mi ellenségeik vagyunk?

- "Ez az ember" - persze én vagyok. De ki az, aki joggal elmondhatja, hogy őt megtámadták. Schahko Matto, az osagok főnöke, megengedi magának azt a kérdést, hogy miért vannak a fehér embereknek biróságai és birái.

Röviden válaszoltam: - Azért, hogy jogot alkalmazzanak és igazságot tegyenek.

- És igy is tesznek?

- Igen.

- Hiszi Old Shatterhand, amit most mond.

- Igen. Ámbár a birák is csak emberek, akik szintén tévedhetnek és ezért...

- Hó! Hó! szakitotta gyorsan közbe szavaimat... ezért tévednek ezek a birák rendszerint olyankor, amikor arról van szó, hogy indiánokkal szemben legyenek igazságosak! Old Shatterhand és Winnetou ezer tábortüz mellett ültek már és a panaszok tizszer tizezrét hallották. Mindezeket a panaszokat vörös emberek emelték fehérek ellen. Egyetlen ilyen panaszt sem akarok megismételni, még kevésbbé azokhoz ujat füzni. De mint törzsemnek főnöke, elmondhatom, hogy az osag nép mit szenvedett és most ujabban is mit szenved. Hányszor csaltak már meg bennünket a fehérek. És soha sem találtunk birót, aki a mi igazságunkat elismerte volna. Alig egy hónapja ismét óriási csalást követtek el velünk szemben. És amikor igazságot kértünk, egyszerüen kinevettek bennünket. Mit tesz egy fehér ember, ha a biró megtagadja tőle a jogvédelmet? Magasabb biróhoz fordul. És ha ez is cserbenhagyja, ugy teremt magának birót, mert vagy meglincseli ellenfelét, vagy egyesületet alapit, amit komiténak nevez, amelyek az ő számára a törvény ellen titokban nyujtanak védelmet, ha nyilvánosan és törvényesen ilyen védelmet nyujtani nem lehet. Miért ne tehetné a vörös ember is ugyanazt, amit megtehet a fehér. Ti lynch-nek hivjátok, mi bosszunak, ti komitéről beszéltek, mi az öregek tanácsáról. Teljesen ugyanaz. És ha ti önmagatokon segittetek, ugy azt kikényszeritett igazságnak nevezitek, ha ellenben mi tettük ugyanazt, akkor rablók és fosztogatók vagyunk. A való igazság pedig a következő: A fehér ember, aki a vörösöket szakadatlanul megcsalja és meglopja, becsületes, és a vörös a tolvaj, a rabló, akit a fehér állandóan megnyuz. És emellett folyton vallásról, szeretetről és jóságról beszéltek. Legutóbb ismét becsaptak bennünket a hussal, a lőporral és sok más dologgal, amit vásároltunk. És amikor az ügynökhöz mentünk, hogy segitségét kérjük, gunyosan nevető arcokat és fenyegetően ránkszegezett pisztolyokat láttunk. Erre szereztünk magunknak hust, lőport és jogot ott, ahol találtuk, mert ezekre nekünk szükségünk van, ezek nélkül nem élhetünk. Üldöztek bennünket és igen sok harcosunkat megölték. És ha mi most fölkeltünk, hogy megbosszuljuk harcosaink halálát, ki bünös ebben? Ki a csaló és ki a megcsalt? Ki a rabló és ki a megrabolt? Ki a megtámadott és ki az ellenség? Old Shatterhand adjon nekem erre őszinte választ.

Tekintetét várakozva függesztette rám. Mint becsületes ember ugyan mit felelhettem neki. Winnetou szabaditott meg engem kényes helyzetemből, aki megragadta a szót:

- Winnetou a legfőbb főnöke az apacsok összes törzsének. Egyetlen főnöknek sem fekszik jobban népének jóléte a szivén, mint nekem. Amit Schahko Matto most mondott, az előttem nem ujdonság; ezt én igen-igen sokszor szemükre vetettem a fehéreknek... a legkisebb eredmény nélkül. De vajjon minden halnak más hal husából kell-e élni, mert vannak ragadozó halak is? Vajjon az erdő minden vadjának büzleni kell-e, mert az erdőben hiénák is vannak? Miért nem tesz az osagok főnöke különbséget? Miért követel ő igazságot, amikor maga a legnagyobb igazságtalanságot követi el, amikor olyan személyekkel ellenségeskedik, akiknek a legkisebb részük sincs a vele történt igazságtalanságban? Mondhat-e egyetlen olyan esetet, hogy Old Shatterhand, vagy én ellenségei lettünk volna valakinek, aki bennünket előbb meg nem támadott? Nem éppen ellenkezőleg azt kellett több izben is tapasztalnia és hallania, hogy mi leggonoszabb ellenségeinket is annyira kiméljük, amennyire csak lehetséges? De ha máig nem tudta volna ezt, ugy az imént saját füleivel győződhetett meg erről, amikor barátom és testvérem, Old Shatterhand az ő érdekében beszélt, pedig Schahko Matto az életünkre tört. Amit az osagok főnöke nekünk mond, azt mi igen régen és jól tudjuk, arra kár egyetlen szót is vesztegetni, de amit mi mondunk neki, azt ugylátszik nem tudja, soha nem is hallotta, nevezetesen, hogy: nem szabad igaztalannak lenni annak, aki maga igazságot akar. Ő bennünket halálra itélt és tudja, hogy nekünk most jogunk volt az ő skalpjára és életére, de tartsa meg mindkettőt; szabadságát is visszakapja, ha nem is rögtön a mai napon. Mi az ő ellenségeskedéseért jósággal, vérszomjáért kegyelemmel fogunk fizetni és ha ezek után is azt fogja mondani, hogy mi ellenségei vagyunk az osagoknak, ugy nem méltó, hogy akár fehér, akár vörös harcos bármikor is ajkára vegye a nevét. Schahko Matto az imént hosszu beszédet mondott és én követtem példáját, pedig sem az ő, sem az én szavaimra semmi szükség nem volt. Ennyit akartam megjegyezni.

Winnetou szavait hosszu, mély csend követte. Ezt a hatást nemcsak szavaival, hanem inkább személyével és beszédmodorával érte el. Rajta kivül egyébként én voltam az egyetlen, aki tudtam, hogy nem pusztán az osagok főnökéhez intézte szavait. Szólni akart ő másokhoz, elsősorban pedig Treskowhoz. Schahko Matto érzéketlen maradt. Nem látszott rajta, hogy az apacs szavai meginditották volna. Treskow viszont lesütötte szemeit, majd, mint aki kellemetlenül van érintve, elnézett a beszélőtől. Végre is hozzám fordulva igy szólt:

- Egészen különleges ez a dolog Önnel és Winnetouval Mr. Shatterhand. Az ember akarva, nem akarva kénytelen önökkel egyező módon gondolkodni. És ha önök most az osagok főnökét két fickójával együtt szabadon akarják bocsátani, én nem vagyok ellene, félek azonban, hogy Schahko Matto szabadonbocsátása esetén népével utánunk lovagol, hogy bennünket, ha szerencséje lesz, végül is elfoghasson.

- Várjuk ezt be. De ha jól értettem Önt, Ön sem tart további tanácskozást szükségesnek.

- Nem! Tegyen, ahogy jónak látja.

- Well! - akkor röviden. Halljátok tehát, mit határoztam Winnetouval egyetértésben. Schahko Matto velünk lovagol mindaddig, amig be nem látjuk, hogy őt a saját veszélyünk nélkül szabadon bocsáthatjuk. Meg lesz ugyan bilincselve, de azzal az előzékenységgel fogjuk őt kezelni, amit minden nyugati ember tanusitani szokott egy bátor nép főnöke iránt. Két harcosa máris szabad. Visszamehetnek a vizmosásnál lévő táborukba és elmondhatják az osagoknak, mi történt. Elmondhatják, hogy a fehéreket figyelmeztettük az osagok támadási szándékaira és elmondhatják azt, hogy amennyiben ezek után mégis támadást intéznének a farmok ellen, akkor mi főnöküket agyon fogjuk lőni. Most pedig oldjátok fel kötelékeiket.

Ezt a felszólitást Hammerdullhoz és Holbershez intéztem, akik nyomban teljesitették is a parancsot. A két osag, amint szabadnak érezte magát, felugrott és gyorsan lovaihoz akart menni. Én azonban igy szóltam:

- Állj! Nem lovon, hanem gyalog fogtok a vizmosáshoz menni. Lovaitokat és fegyvereiteket magunkkal visszük. Hogy visszakapjátok-e valaha, az Schahko Matto viselkedésétől függ. Tehát menjetek és mondjátok meg testvéreiteknek, hogy Old Shatterhand volt az, aki tegnap Apanacskát, a raüni-komancsok főnökét megszabaditotta.

Nehezükre esett ennek a parancsnak a teljesitése. Kérdőleg néztek főnökükre, aki igy szólt:

- Tegyétek, amit Old Shatterhand nektek mondott. Ha az osag harcosok kétségben volnának, hogy mit tegyenek, ugy kérdezzék meg Honskeh Nonpeh-t^[5], akinek átadom a parancsnokságot, ő majd tudni fogja, mi a teendő.

Amig az osag utasitásait elmondta, keményen szemügyre vettem őt. A legteljesebben kiismerhetlen volt. Egyetlen vonása sem árulta el, vajjon a parancsnoklástól való ez a visszalépése a jövőben számunkra a békét, vagy a háborut fogja-e jelenteni. A két szabadon bocsátott eltávozott ugyanabban az irányban, amerre az imént Old Wabble ment. Nyomát követték. Előrelátható volt, hogy rövidesen találkozni fognak.

Nem egy oka volt annak, hogy lovaikat visszatartottam. Lovon a vizmosást jóval hamarább érték volna el, mint gyalog, ennélfogva várható üldözésük csak néhány órával későbben következhetett be. Tehát mindenesetre időt nyertünk. Ezenkivül, mint követeknek messzire és gyorsan kellett lovagolniok, tehát igen jó lovaik voltak, amiket mi most kitünően tudtunk használni. Fegyvereiket is hasznunkra fordithattuk. Apanacska, akinek tudvalevőleg csak egyetlen kés volt minden fegyvere, megkapta Schahko Matto kitünő puskáját. Magától értetődően fel kellett ideiglenesen adnia eredeti tervét, a szent kőbányához való lovaglást és el kellett magát határoznia arra, hogy felkisér bennünket Coloradoba.

Minthogy bizonyosra vehettük, hogy az osagok nyomban Kih-pe-ta-kih-hoz jönnek és üldözni fognak bennünket, amint a két követtől megtudják, hogy főnöküket fogva tartjuk, nem maradhattunk itt tovább.

Schahko Mattot lovára kötöztük, persze annyi kimélettel, amennyi az adott helyzetben csak lehetséges volt. Pitt Holbers és Treskow a két osag lóra ült; a többit csomagszállitó állatnak használtuk. Igy hagytuk el az "öreg asszonyt", "akinél" csak igen rövid időt pihenhettünk.

Ujabb lovaglásunk már messzire vitt bennünket a River pataktól, amely itt Nebracskának fordult észak felé. Mi egyenesen nyugatra tartottunk, hogy a Salmon-Rivert elérjük. Utközben két veszedelem között éreztük magunkat. Az egyik veszedelem előttünk volt, a másik mögöttünk. Az előttünk lévő veszedelem a "generális" truppja, amelynek nyomait rövidesen megtalálni reméltünk, mögöttük, pedig az osagok voltak, akiknek jövetele több volt, mint valószinü. Ám egyik veszedelem sem keltett bennünk különösebb nyugtalanságot. Hogy van még egy harmadik veszedelem is, és pedig sokkal közelebb, mint az első kettő, arról sejtelmünk sem volt, dacára, hogy egyenesen belelovagoltunk.

Hogy az osagokat tévutra vezessük, megtehettük volna, hogy bizonyos ideig délnek fordulunk, de egyrészt ezektől az indiánoktól mit sem tartottunk, másrészt egy ilyen kerülővel az Old Surehanddal való találkozásunk jóval messzebb időre tolódott volna ki, mint az kivánatos volt. Ezért megtartottuk a nyugati irányt a következő nap délutánjáig, amikor is találkozásunk volt, ami arra az elhatározásra késztetett bennünket, hogy eredeti tervünktől eltérően, mégis dél felé kerüljünk.

Három lovassal találkoztunk ugyanis, akiktől megtudtuk, hogy a trampok nagyszámu bandája kószál az egész környéken. A lovasok a bandák egyikének a kezeibe kerültek és a banda tagjai nemcsak teljesen kirabolták őket, de egyikük mutatott is felső combján egy nem veszélytelen lőtt sebet, amit a rablókkal való találkozás alkalmával kapott. Aki a trampokról hallott, vagy aki épen személyesen ismerte őket, az megértheti, hogy nekünk semmi kedvünk nem volt ilyen lelkiismeretnélküli emberekkel találkozni. Ezektől minden derék nyugati ember óvakodik, nem azért, mintha tartana tőlük, hanem azért, mert szégyen, ha azokkal egy rendes ember kénytelen összemérni erejét. Amint a leggyakorlottabb vivó sem áll oda kardját összemérni egy kocsis trágyahányó vasvillájával, ugyanugy óvakodik minden becsületes prairie-harcos, hogy a társadalom eme kitaszitottjaival összeütközésbe kerüljön, nem azért, mert félne tőlük, hanem mert undorodik jellemtelen föllépésüktől.

Igy voltunk mi is. Gyorsan délnek fordultunk és alkonyatkor már a Salmon-River északi részén voltunk és jobb partján éjszakára tábort ütöttünk.

Itt tört meg Apanacska eddigi hallgatása. Ekkor beszélte el, hogy mi történt azóta, hogy Llanoban elváltunk egymástól. Old Surehanddal Fort Terelbe történt utazása, mint már emlitettem, eredménytelen volt, mert az ott keresett Dan Etterst nem találták. És nem is volt ott ember, aki ezt a nevet valaha is hallotta, vagy a név viselőjét valaha is látta volna. Amikor Apanacska ezt elmondta, igy szóltam én:

- Tehát az én akkori kijelentésem igaznak bizonyult. És nem az ugynevezett "tábornok"-nak. Nekem ugy tünt fel, hogy a "tábornok" Old Surehandot Etters személyét illetőleg tévedésbe akarja ejteni. Volt erre valami oka, vagy volt valami célja, sajnos azonban, nem tudtam rájönni a dolog nyitjára. Nekem ugy tünt fel, hogy a "tábornok" sokkal jobban ismeri Old Surehandnak Ettershez való viszonyát, mint amennyire mutatja. Old Surehand azonban nem hitte ezt. Beszélt vörös testvéremmel, Apanacskával bizalmasan erről a dologról?

- Nem.

- Semmiféle nyilatkozatot nem tett Old Surehand arról, hogy miért kereste olyan lázasan Etterst?

- Semmit.

- Azután Rio Pecoban elváltak és te hazatértél törzsedhez?

- Igen; Kaam-kulanoba lovagoltam.

- Ahol édesanyád bizonyára nagy örömmel fogadott.

- Rögtön az első pillanatban felismert, nagy szeretettel üdvözölt; de azután szelleme ismét elborult.

A fiatal főnök ekkor ismét elkomorodott és gondolkodóba esett. Én anélkül, hogy ezzel a borus hangulatával törődtem volna, megkérdeztem:

- Emlékszel a szavakra, amit édesanyád szájából hallottál?

- Ismerem ezeket a szavakat, hiszen állandóan ismétli.

- És ma is hiszed, mint akkor, hogy ezek a szavak az indiánok gyógyszerére vonatkoznak.

- Igen.

- Én ezt soha sem hittem és ma sem hiszem. Képek élnek benne emberekről és eseményekről, amelyek sohasem világosodnak meg eléggé. Sohasem tapasztaltál nála egy pillanatot, amikor ezeket a képeket tisztán látja?

- Nem. De nem is voltam sokat vele együtt, mert röviddel hazaérkezésem után válnom kellett tőle.

- Ugyan miért?

- Raüni harcosai és különösen Wupa Umugi, ezeknek főnöke, nem tudták nekem megbocsátani, hogy az én fehér testvérem Shatterhand méltónak tartott arra, hogy velem béke- és hűségpipát szivjon. Nehézzé tették az életemet és ezért távoztam körükből.

- Hova?

- Kanean komancs törzséhez.

- És testvéremet a komancsok rögtön felvették?

- Uff! Ha nem Old Shatterhand kérdezné ezt tőlem, nevetnem kellene. Mert bár én voltam a legfiatalabb a raüni főnökök között, olyan harcos nem akadt, aki engem le tudott volna győzni. Éppen ezért egyetlen szó sem hangzott ellenem, amikor Kanean férfiai felvételemről tanácskoztak. Most a törzs legfőbb főnöke vagyok.

- Ezt nagy örömmel hallom, mert nagyon szeretlek. Nem tudnád anyádat magadhoz venni?

- Meg akartam ezt tenni, de a férfi, akinek a felesége, nem engedte.

- Az orvosságos ember? Miért nem nevezed apádnak, miért a férfinak, akinek anyád a felesége? Nekem már akkor feltünt, hogy nem szereted azt az embert.

- Sohasem tudtam őt szeretni, de azóta meg éppen gyülölöm, amióta vonakodott nekem adni anyámat, aki engem szült.

- Biztosan tudod, hogy az anyád?

Meglepődött tekintettel nézett rám és megkérdezte:

- Miért kérded ezt? Meg vagyok arról győződve. De Shatterhand testvérem soha nem mond ki egy szót, aminek nem volna alapja; minden mondatát és tetteit előbb alaposan megfontolja; biztosan oka van tehát arra, hogy nekem ilyen különös kérdést adjon fel.

- Okom mindenesetre van, de ezt az okot nálam nem a logikus megfontolás szülte, hanem egy hang, amit bensőmben már akkor is hallottam és most is hallok. Akar felelni Apanacska testvérem kérdésemre?

- Ha Old Shatterhand kérdez, felelek, ha nem is értem, hogy miért kérdez. Az asszony, akiről beszélünk, az én anyám. Én ezt mindig igy tudtam és szeretem is őt.

- És tényleg a felesége az orvosságos embernek?

Most ismét a csodálkozás hangján felelt:

- Ezt a kérdést nem értem. Amióta csak az eszemet tudom, mindig mindenki férj és feleségnek tartotta őket.

- Te is?

- Igen.

- És te mégsem szereted a férfit.

- Épp az imént mondtam neked, hogy gyülölöm.

- Meg vagy arról győződve, hogy az apád?

- Előttem mindenki ugy beszélt róla, mint az apámról.

- Ő maga is apádnak mondotta magát? Gondolkodjál egy kicsit.

Apanacska lehajtotta a fejét, egy darabig hallgatott, majd gyors mozdulattal ismét felvetette a fejét és igy szólt:

- Uff! Csak most ötlik először az eszembe, hogy sohasem mondta nekem: "Si jeh".

- De anyád csak mondta: "Se tseh"?

- Ő sem.

A "fiam" kifejezést a legtöbb indián törzsnél kétféleképen használják, aszerint, amint az apa, vagy az anya beszél a fiáról. A jelen esetben a "Si Jeh" kifejezést az apa, a "Se Tseh"-et pedig az anya használta, amikor "fiamat" akart mondani. Apanacska tovább folytatta:

- Mindketten csak ugy beszéltek hozzám: "Ami"^[6]. Anyám, amikor másokkal beszélt rólam, néha-néha mondotta, hogy "Se Tseh".

- Különös, nagyon különös. No most még csak azt szeretném tudni, vajjon apád nevezte-e anyádat "Ivo Usingwá"-nak^[7] és az anyád apádat "Iwete"-nek^[8].

Apanacska ujra elgondolkodott egy kissé és csak azután felelt:

- Ugy rémlik nekem, hogy amikor még nagyon fiatal voltam, szóltak igy egymáshoz, egy idő óta azonban ezeket a szavakat nem hallottam elröppenni ajkukról.

- Anyád tehát egy idő óta mindig csak a Tibo taka és Tibo wete neveket használta.

- Igen.

- És te ezeket a szavakat orvosi kifejezéseknek tartod.

- Igen.

- Miért?

- Mert az apám mindig azt mondta, hogy ezek orvosságnevek. De azoknak is kell lenni, mert nincs egyetlen fehér vagy vörös ember, aki meg tudná mondani, hogy mit jelent a Tibo szó. Avagy talán Shatterhand testvérem tudja?

- Bizonyos, hogy én sem tudtam. Bár gondolnom kellett a francia Thibaut és Thibault nevekre, de egy kissé mégis merész következtetés lett volna a névhasonlatok miatt a Tibo szóról erre a két névre következtetni. Ilyesféle választ akartam adni, de nem jutottam hozzá, mert szinte egyidőben megelőzött egyszerre két ember, akik beszélgetésünk első részére nem is figyeltek, de amint az én számból a Tibo taka és Tibo vete kifejezést hallották, annál nagyobb buzgalommal avatkoztak bele.

Bizonyára emlékeznek még rá, hogy én akkoriban Llano estacadoban Apanacskának megigértem, hogy a titokzatos szavakról senkinek sem teszek emlitést; igéretemet becsülettel álltam is. Még Winnetounak sem szóltam róla. Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor csak egyszerre beleszólt beszélgetésünkbe.

És még be sem fejezte szavait, amikor az osagok főnöke is megszólalt:

- Tibo taka és Tibo vete. Ismerem őket. Az osagok táborában voltak és ellopták legjobb lovainkat és sok bőrt.

Apanacska természetesen éppen ugy csodálkozott, mint én... Először Winnetouhoz fordult:

- Honnan ismeri az apacsok főnöke a szavakat: Vajjon ott lett volna a raüni táborban anélkül, hogy tudtam volna róla.

- Nem. De Juan-csuma, az én apám találkozott egy férfivel és egy nővel, akiket Tibo takának és Tibo vetének neveztek. A férfi fehér ember volt, a nő indián.

- Hol találkozott velük? Hol volt ez?

- Estacado határán. Ugy ők, mint lovaik, már közel voltak ahhoz, hogy szomjan haljanak. Az asszony egy kis fiut takargatott kendőjében. Apám, az apacsok főnöke, gondjaiba vette őket, a legközelebbi forráshoz vezette őket, ahol ittak és ettek, rendbe is jöttek. Amikor kellőképen megerősödtek, apám a fehérekhez akarta őket vinni, ők azonban azt kérték, mondja meg inkább, hol találhatják a komancsokat. Két napig lovagolt velük, amig a komancsok nyomára bukkant. Minthogy a komancsok édes apám halálos ellenségei voltak, vissza kellett fordulnia, de adott nekik hust és egy korsó vizet és olyan határozott utat mutatott nekik, hogy a komancsokat föltétlenül meg kellett találniuk.

- Mikor történt ez?

- Már nagyon régen. Akkor én még egészen kicsi fiucska voltam.

- Mit hallott még az én testvérem erről a két személyről és a fiukról?

- Azt, hogy az asszony megőrült. Beszéde zavart lett és ahol csak fát talált, rögtön ágat tépett le róla és a homloka köré csavarta.

- Többet Winnetou nem tud róluk?

- Többet nem. Mindössze ennyit beszélt nekem édes apám erről a találkozásról.

Az apacs kezének mozdulatával is megerősitette, hogy nincs több mondanivalója és visszaesett korábbi hallgatagságába. Ekkor Schahko Matto ragadta meg a szót:

- Én ellenben többet mondhatok. Én többet tudok ezekről a tolvajokról, mint amennyit Winnetou, az apacsok főnöke tudhat.

Apanacska akart ekkor beszélni, én ellenben leintettem, hogy hallgasson. Mindesetre ő volt a kis fiu és minthogy a nő és férfi, akik a szülei lehettek, az osagoktól loptak, el akartam kerülni egy előrelátható sulyos sértést. Helyette tehát én emeltem szót:

- Schahko Matto, az osagok főnöke elbeszélheti nekünk arról a két emberről, akit mi gondolunk mindazt, amit hallhatunk róla. Bizonyára nem sok jó lesz benne.

- Old Shatterhandnak igaza van. Semmi jó. Ismert talán Old Shatterhand egy Raller nevü embert, aki a fehéreknél tiszt volt?

- Ilyen nevü tisztet nem ismerek.

- Akkor ugy van, mint később gondoltam. Ez az ember akkoriban hamis néven egyenesen azzal a szándékkal jött hozzánk, hogy becsapjon bennünket. Mindenütt nyomoztunk utána; én magam a kikötőkbe és a fehérek nagy városaiba is elmentem, érdeklődtem utána, de sehol sem akadtam Raller nevü tisztre.

- Két eset lehetséges tehát. Vagy tiszt volt és nem hivták Rallernek, vagy Rallernek hivták ugyan, de nem volt tiszt. Mit keresett az az ember az osag harcosoknál?

- Teljesen egyedül jött, tiszti ruhát viselt és azt mondta, hogy ő a Washingtonban élő "nagy fehér atyának"^[9] a követe. Akkoriban a fehérek uj atyát választottak, aki ezt a követet azért küldte hozzánk, hogy tudomásunkra adja, hogy ő szereti a vörös embereket, és jobban akar róluk gondoskodni, mint az előző fehér atyák, akik az indiánokkal szemben nem voltak jók és becsületesek. Ez az üzenet igen tetszett az osagoknak, a követet mint barátot és testvért fogadták és nagyobb tiszteletben és figyelemben részesitették, mint a legnagyobb és legöregebb főnöküket részesiteni szokták. Szerződést kötött velünk, amely szerint mi különböző állati bőröket szállitunk neki, amiért ő cserébe szép fegyvereket, lőport, golyót, késeket, tomahawkokat, kész öltönyöket és az asszonyok számára csinos ruhákat és ékszereket ad. Két heti időt adott, hogy a szerződéstervezetet megtárgyaljuk és ellovagolt. Már a két hét letelte előtt visszajött és ekkor egy fehér embert és egy igen szép fiatal indián nőt, egy kis fiuval, hozott magával. A fehér felkötve hordta karját. Lövést kapott, de a vizsgálat megállapitotta, hogy a seb már jó uton volt a gyógyulás felé. A fiatal nő a felesége volt és a gyermek a fia. A nő szép teste üres volt, mert a szellem elhagyta. Tibo takáról és Tibo vetéről beszélt és ágakat font a homloka köré. Néha-néha beszélt bizonyos Wawa Derrick-ről is. Nem tudtuk, mit jelentenek értelmetlen szavai és a fehér is, akinek a nője volt, azt mondotta, hogy semmit sem ért az asszony beszédéből. Ugy fogadtuk őket, mintha az osagok fiu- és leánytestvérei lennének; ezután Raller ismét elment.

Schahko Matto ekkor szünetet tartott. Ezt a szünetet kihasználva, megkérdeztem:

- Hogy viselkedett a két fehér egymással szemben. Barátoknak látszottak, vagy pedig csak közönségesen ismerték egymást. Ezen a körülményen ugyanis valószinüleg igen sok mulik.

- Amig azt hitték, hogy figyelik őket, jó barátoknak mutatkoztak, de ha ugy vélték, hogy senki se látja őket, akkor veszekedtek.

- Volt valami különös ismertető jel a férfi, vagy a nő testén?

- Nem. De a tisztnek, aki Rallernek nevezte magát, két foga hiányzott.

- Hol? - kérdeztem én gyorsan.

- Fönt elöl. Egy jobbról, egy balról.

- Ah! Etters! - kiáltottam.

- Uff! Ez Dan Etters volt - hallatta gyorsan hangját az egyébként hallgatag Winnetou is.

- Etters? - kérdezte az osagok főnöke. - Nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna ezt a nevet. Igy hivták azt az embert?

- Eredetileg bizonyára nem. Nagy gazember volt, talán most is az és számtalan hamis néven szerepelt. Hogyan nevezte a másikat, a sebesült fehéret? Hiszen Rallernek mindenesetre kellett nevet mondani, ha beszélt vele, de különösen, ha hivta.

- Ha jóban voltak Lo-teh-nek nevezte, de ha azt hitték, hogy egyedül vannak és veszekedtek, akkor nem egyszer bosszusan E-ka-mo-teh-nek hivta.

- Nem tévedés? Jól megjegyezte az osagok főnöke ezt a két nevet? Emlékezetedben az elmult hosszu idő alatt nem változtak meg a nevek?

- Uff! - kiáltott. - Schahko Matto ugy megszokta jegyezni azoknak az embereknek a nevét, akiket gyülöl, hogy haláláig változatlanul a fejében fognak maradni.

Könyökömmel ösztönszerüleg térdemre támaszkodtam és kezemmel a fejemhez kaptam. Gondolatom támadt, egészen világos és kézenfekvő. Haboztam, hogy elmondjam-e gondolataimat. Winnetou rámnézett, mosolygott és igy szólt:

- Testvéreim jól figyeljétek meg Old Shatterhandot. Igy szokott mindig kinézni, amikor nagy és fontos felfedezést tett. Én már jól ismerem.

A legkevésbbé sem voltam annak tudatában, hogy valami igen szellemes arcot vágtam volna. Ellenkezőleg, ugy tudom, hogyha lelkem gondolkodásra vonul, alaposan buta arckifejezést szoktam felvenni. Igy láthatta ezt Dick Hammerdull is, mert a következőket mondotta Winnetou megjegyzésére:

- Szerintem éppen ellenkezően áll az eset. Mr. Shatterhand kinézése azt mutatja, hogy azt a bizonyos fontos nyomot nemcsak hogy meg nem találta, hanem igen fontos szálakat éppen most veszitett el. Nem gondolod te is, öreg cimborám, Pitt Holbers?

- Hm! - mormogott a hosszu, mialatt szokásos száraz modorában pártomat fogta: - Ha te azt hiszed, hogy neked okosabb arcod van, mint Mr. Shatterhandnak, ugy te egy közönséges leveli béka vagy, aki élő istenképnek képzeled magadat.

- Hallgass! - támadt rá a kövér. - Mit értesz te az istenekhez és azok képeihez. Engem leveli békához hasonlitani? Ez olyan felségsértés, amiért legalább tiz évi "Eastern penitentiary"-t^[10] kellene kapnod.

- Jobb lesz, ha te hallgatsz - válaszolt Pitt Holbers. - A felségsértést nem én követtem el, hanem te, amikor Old Shatterhand arcát ugy jellemezted. Nem ő, hanem te nézel ugy ki, mintha nemcsak nyomot veszitettél volna, de soha ilyet életedben föl sem fedeztél volna. Te ugyan barátom vagy, de Old Shatterhandot még te sem sértheted meg büntetlenül.

Nagyon komolyan bosszus volt a hosszu, mert különben nem tartott volna szokása ellenére ilyen hosszu beszédet. Köszönő pillantással jutalmaztam őt meg, bár Hammerdull szavait nem vettem komolyan. Azután Winnetouhoz és Schahko Mattohoz fordulva a következőket mondotta:

- Valószinüleg tévedek, de olyan gondolatom támadt, amit megfontolás nélkül nem tudok eldobni magamtól. Ugy rémlik ugyanis, mintha most már tudnám, hogy mit jelent a titokzatos Tibo szó. Ez természetesen csak akkor áll meg, ha az osagok főnöke helyesen emlékszik a két névre, amit az előbb mondott. Az első név a Lo-teh volt. Schahko Matto beszédének az a jellegzetessége, hogy ő ennek a szónak első betüjét félig "l"-nek félig "r"-nek ejti ki. Valószinüleg "Lothaire"-ról van szó, ami francia név.

- Igen, igen - szólt az osag. - Igy, éppen igy hangzott a név, amikor Raller kiejtette.

- Jó. Ugy a másik név "E-ka-mo-teh" valószinüleg a szintén francia "Escanotur" szó, amely néven olyan embert neveznek, akinek nagy gyakorlata van bizonyos tárgyaknak megfoghatatlan módon való eltüntetésében és ujbóli visszavarázsolásában. Olyan büvészféle.

- Uff, uff, uff! - kiáltott fel Schahko Matto. - Ugy látom, hogy Old Shatterhand rátalált a helyes nyomra.

- Valóban? - kérdeztem én nagy örömmel. - Talán a sebesült fehér ember elkövette akkor azt az ostobaságot, hogy az osagokat ilyen büvészmutatványokkal szórakoztatta.

- Igen. Ezt megtette. Amint akarta, ugy hozott elő és tüntetett el mindent. Nagy varázslónak tartottuk őt, amilyen egy sincs a vörösök között. Az összes férfiak és asszonyok, az összes fiuk és leányok csodálattal, nem egyszer irtózattal látták.

- Jó. Én pedig emlékeztetni akarom az apacsok főnökét egy emberre, akiről ő is hallott beszélni. Tudom, hogy az ő és az én jelenlétemben beszéltek egy valamikor nagyhirü hirtelen eltünt büvészről, akinek trükkjei, mint megállapitották, elérhetetlenek és utánozhatatlanak voltak. Amint arra Winnetou bizonyára emlékezni fog, ezt a büvészt Lothaire-nak "the king of the conjurers" nevezték.

- Uff - helyeselt az apacs. Erről többször hallottam beszélni a városkákban és a tábortüzeknél is.

- És tudja testvérem, hogy miért kellett ennek az embernek eltünnie.

- Igen. Hamis pénzt gyártott, igen sok hamis pénzt és amikor ezért le akarták tartóztatni, két rendőrt agyonlőtt, egyet megsebesitett.

- Nemcsak ez volt a büne - szólott Treskow. - Én, ha az embert nem is, de az ügyet igen jól ismerem. Erről az ügyről rendőrségi körökben sokat beszéltek, mert minden rendőr számára igen tanulságos. Ez a Lotharie ugyanis az elfogatás elől több izben olyan raffinált módon vonta ki magát - és közben több gyilkosságot is elkövetett - hogy az esete egyenesen tanitási anyagként szolgált. Nem tudom már pontosan, melyik francia gyarmatról származott. Ezen a gyarmaton sem volt már szabad mutatkozni. Ha nem csalódom Martinique-ben született, kreol volt és legutoljára Wents-Fort-ban, Arkanzasban látták.

- Ez összevág. És még jobban is fog stimmelni. Lothaire csak előnév. Hiszen sürün megtörténik, hogy ilyen emberek előnevüket müvésznévként használják. Mondja Mr. Treskow, nem tudna visszaemlékezni ennek az embernek a teljes nevére?

- ...Hogy is ...hogy is hivták csak. Ez is tiszta francia név volt... No már eszembe jutott... Lothaire Thibaut-nak hivták. Adta-teremtette! Milyen nehezen emlékeztem rá vissza! Megvan tehát a Tibo, amit, mint imént hallottam, oly sokáig hiába kerestek.

- Igen. Megvan. Egészen bizonyosan megvan. Taka a férfi és vete az asszony. Thibaut Taka és Thibaut Wete azt jelenti, hogy Thibaut ur és asszonyság. Az orvosságos ember felesége, ha teljes nevén nevezte magát, igy mondta: "Tibo vete elen". Azt is sejtem, hogy mit jelent az "Elen".

- Elen lett volna a tulajdonneve?

- Minden valószinüség szerint. Ha az orvosságos ember felesége a maga őrültségében nem cseréli fel saját énjét mással, hanem valóban Thibaut wete Elen, akkor egy áttért indián nő a mogui törzsből.

- Miért a mogui törzsből?

- Mert ő is az ő "Wawa"-jéről, t. i. Derrick "testvéréről" beszél. Taka, Wete és Wawa szavak csak a mogui nyelvben fordulnak elő. Thibaut Taka hires büvész volt és eltünt az indiánok között, mivel a fehérek között már sehol sem mutatkozhatott. Neki az ügyes büvésznek könnyen sikerülhetett, hogy a vörösöknél "orvos" legyen és közöttük nagy tekintélyt szerezzen.

- De a szin? Az indián szó!

- Nevetséges! Egy ilyen büvész számára az semmi. Szentül meg vagyok győződve, hogy Tibo taka és Tibo vete nem férj és feleség. De ha azok volnának is, akkor is meg kell állapitanom, hogy Apanacska nem kettőjük gyermeke, de legalább is nem gyermeke a büvésznek, aki soha nem is kezelte őt gyermekeként.

Apanacska a legnagyobb figyelemmel hallgatta vitánkat. Érthető. Hiszen ránézve minden szónak, amit mondtunk, végtelen fontossága volt. Arcának szine folyton változott a benne élt izgalmak következtében. Hogy az orvosságos ember nem az apja, sőt hogy az egy közönséges gonosztevő, mindenesetre kevésbbé érintette őt, mint az, hogy az anyját is el akartam tőle rabolni; láttam, hogy mindenképen ellenvetést akar tenni, de intettem, hogy hallgasson és ujból Schahko Mattohoz fordultam.

- Az osagok főnökét megszakitottuk beszédében, tehát kérjük, hogy folytassa. Az a fehér, aki Rallernek nevezte magát, természetesen nem tartotta be a szerződést.

- Nem, mert éppen olyan csaló volt, mint a többi fehérek, kivéve Old Shatterhandot és még néhányat a fehér emberek közül. Az osag harcosok ellenben betartották szavukat, fölkeresték a vadászárkokat, ahol a bőröket őrizték és elvitték neki a táborba - mondotta Schahko Matto.

- Hol volt akkor?

- Annál a folyónál, amit a fehérek Arkanzasnak neveznek.

- Ugy! És tényleg Arkanzasban látták utoljára Thibaut. Sok bőr volt.

- Sok, igen sok csomag. Egy egész nagy csónak telve volt bőrökkel.

- Micsoda? Rallernek volt hajója?

- Igen. Még pedig nagyon nagy. Mi készitettük számára fából és állati bőrökből. A szállitott mennyiségből csak biberbőr volt jóval több mint tizszer tiz tucat, - tucatját tiz dollárral lehet számitani - a többi bőrökről, amelyeknek értéke még több volt, nem is beszélek.

- Ekkora tömeg? Hiszen ezt nem vihette messzire. Ezt nyomban el kellett adnia. Hova akarta szállitani?

- Fort-Manuba.

- Ugy. Ez az Arkanzas mellett fekszik, ahol a folyót a nagy és forgalmas Eirnaron ut keresztezi. Itt mindig nagy volt a forgalom és mindig voltak ott nagypénzü bőrkereskedők, akik bármilyen összeget minden pillanatban ki tudtak fizetni. De hiszen ott számos kaszárnya is van. Hogy ő egyáltalában, de különösen ilyen nagyarányu csalás után odamerészkedett, olyan szemtelen vakmerőség volt, aminek párja nincs. Nagy könnyelmüség volt a részetekről, hogy ilyen nagyértékü árut bizalommal átadtatok neki. Remélem, nem engedtétek ugy el, hogy kisérőt ne adtatok volna mellé?

Old Shatterhand eltalálta. Minthogy ő a nagy fehér atya küldötte volt, nem lehettünk iránta bizalmatlanok. De azért is biznunk kellett benne, mert ő maga kérte, hogy kisérjük őt Fort Manuba, ahol az ellenértéket áruban meg fogjuk kapni.

- Hány osag ment vele?

- Hat ember. Én magam is köztük voltam.

- Volt ennyi számára hely a csónakban?

- Nehezen! Két embert az evezőkhöz vett segitségül a csónakba, a másik folyó partján lovon követte a csónakot. Hogy a gyorsjáratu csónakkal lépést tudjanak tartani, a legjobb lovakat kellett kikeresnünk.

- Milyen ravaszul volt kieszelve! Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy ő a lovakra is szemet vetett.

Old Shatterhand most is eltalálta a valót. Olyan időben volt, amikor a folyónak sok vize és erős folyása volt. Ezért a csónak egy nappal előbb érte el a városkát, mint mi, a lovasok. Este olyan későn érkeztünk, hogy közvetlenül kapuzárás előtt léptünk a kis erődbe. Két ember künn maradt a lovakkal. A kapu zárva volt, mi tehát ki nem mehettünk. Raller adott nekünk enni és annyi "tüzes vizet" inni, amennyit csak akartunk. Addig ittunk, mig el nem aludtunk. Másnap este volt, amikor felébredtünk, Raller már eltávozott, de eltávozott a másik fehér is, asszonyával és gyermekével; nem találtuk lovainkat sem és nem találtuk azt a két harcost sem, akiket a lovaknál hagytunk. Érdeklődésünkre megtudtuk, hogy Raller a bőröket már érkezésünk előtt eladta és az árát felvette. Amint a "tüzes viz" bennünket elaltatott, önmaga és a másik fehér, valamint annak felesége és fia számára kinyittatta a kaput, elment és senki se látta többé. Ekkor már ismét este volt és nem követhettük nyomát. Várnunk kellett reggelig. Nagyon dühösek voltunk és követeltük vissza a bőröket, amelyek ekkor is ott voltak még a csónakban a folyó partja mellett. A katonák és a többi fehérek kinevettek bennünket. Amikor erre még dühösebbek lettünk, bezártak és csak három nap mulva bocsátottak szabadon. Három napos fogságunkban sem enni, sem inni semmit sem kaptunk. Persze a csalóknak ekkor már bottal üthettük a nyomát. Kerestük őket mégis és megtaláltuk két harcosunknak, - akiket a lovak őrizetére hagytunk - holttestét a folyó melletti fásban. Leszurták és az erdőségben elrejtették őket.

- Jelentettétek ti ezt a gyilkosságot a városkában?

- Meg akartuk ezt tenni, de nem engedtek be bennünket. Azonnali ujbóli becsukással fenyegettek, ha át merünk menni a várkapun. Vége volt egy egész törzs egész évi vadászzsákmányának, elvesztettünk két harcost és négy lovat. És ahelyett, hogy e gazsággal szemben segitséget kaptunk volna, a fehérek vezetősége bennünket tartóztatott le és akart ujból letartóztatni. Raller, a gyilkos és csaló, nem volt követe a fehérek atyjának. Nekünk ellenben nem volt lovunk, be is zártak bennünket, tehát nem üldözhettük és nem büntethettük őt meg. Hát ez a fehérek igazsága, amely szeretetről, jóságról, megbocsátásról beszél, magát kereszténynek, bennünket pedig pogányoknak nevez. Most már tudja Old Shatterhand, hogy mit tudok mondani Tibo takáról és Tibo vetéről. Most nem akarom megkérdezni, vajjon most is ugy véli-e, hogy a fehérek jobb emberek, mint mi vörösek?

Nekem a fehérnek, természetesen és sajnos, óvakodnom kellett itéletet mondani azok fölött a dolgok fölött, amiket elmondott és csak általános, semmitmondó válaszra szoritkozhattam:

- Az osagok főnöke már hallotta, hogy egyetlen fajt sem tartok jobbnak a másiknál; minden népnek és minden országnak vannak jó és rossz emberei. Találkozott Schahko Matto később ezzel a két fehér emberrel?

- Nem.

- Nem is hallott róluk?

- Nem. Azóta csak ma hallottam először a Tibo taka és Tibo vete neveket ujból. Mi a kétfoghijjas embert azóta mindenütt és szakadatlanul kerestük, de ezideig minden kérdezősködés és kutatás eredménytelen maradt. Azóta jóval több mint husz tavasz és husz nyár mult el és föltesszük, hogy az illetők már nem is élnek. Ha azonban a csalót még nem vitte volna el a halál, ugy kérem a nagy és igazságos Manitout, hogy vezesse kezeink közé. Mert a nagy Manitou jóságos és igazságos, a fehér emberek azonban nem, bár ők magukat az Ur kedvenc gyermekeinek nevezik.

Hosszu szünet következett most, mert közülünk fehérek közül senki sem érzett magában erőt, hogy az osag panaszait meggyöngitse, vagy pláne ellensulyozni tudja. Ha valaha kellemetlen helyzetben voltam, az mindig azért történt, mert hangtalanul voltam kénytelen fogadni azokat a szemrehányásokat, amelyeket a fehér faj ellen más népek intéztek. Hiszen, amit ez ellen mondani lehetett volna, semmi eredménnyel, legalább is az adott helyzetben, nem járt volna. A legokosabb, amit ezekkel a szemrehányásokkal szemben az ember tehetett, az volt, hogy az ember saját személyében és saját tetteivel bebizonyitja, hogy az ilyen vádak őt nem illethetik. Ha mindenki igy cselekednék, ugy a nem fehér emberek bizonyára rövidesen elhallgatnának, nem lévén okuk a panaszra.

A most befejezett beszélgetés közülünk leginkább természetszerüleg Apanacskát inditotta meg. Neki minden bizonnyal sok kérdeznivalója és számos ellenvetése lett volna, de az én intésemre volt annyi esze, hogy hallgatott. Nem volt tanácsos Schahko Mattoval szemben Tibo takához való viszonyáról közelebbről érdeklődni, mint amennyire az már megtörtént. Én már azt is nagy megelégedéssel láttam, hogy az osag nem jött arra a gondolatra, hogy érdeklődjék Tibo taka és a komancsok orvosságos emberének azonossága iránt.

Ami Rallert, a "nagy fehér atya" állitólagos követét illeti, olyan gondolataim támadtak, amelyeknek igazságát magam is kétségesnek tartottam. Óvakodtam tehát, hogy gondolataimból egyetlen szót is elmondjak, ámbár már többször tapasztaltam, hogy hasonló, látszatra alaptalan gyanuval és önkéntelen gondolattársulással rendszerint rátapintok az igazságra. De hiába hallgattam a dologról, nem sikerült elhallgattatnom benső szózatomat, amely hozzám szólott. És minél tovább hallottam, annál valószinübbnek tünt fel előttem, hogy benső szózatom nem hamis.

Amikor Schahko Matto arról beszélt, hogy Raller tisztnek adta ki magát, természetesen Douglas a "tábornok" jutott az eszembe. Nem volt semmi megalapozott okom arra, hogy ezt a két személyt ilyen egészen közeli kapcsolatba hozzam egymással; gazemberek voltak, jogtalanul katonatiszteknek adták ki magukat, ennyit tudtam mindössze. Ez még távolról sem elégséges annak valószinüsitésére, hogy ez a két gazember voltaképen egy és ugyanaz a személy és mégis az én bensőmben, az én feltevésemben egyre jobban ugy összecsomózódtak, hogy végül már nem szerepeltek két alakként, hanem csak egyetlen személyként. Az ember lelki világa telve van titokzatosságokkal, törvényekkel, jelenségekkel, erőkkel, melyeknek hatását figyelmen kivül szoktuk hagyni. Ám, aki annyit ült könyvei mellett és gondolkodott, aki annyi éjszakát töltött az ősrengetegben, vagy a puszta ege alatt, aki Savanne mély fekvéseit ugy ismeri, mint én, az megtanulja, hogy bensőjének figyelmeztetéseit és szavait figyelembe kell venni és szivesen ad ezeknek a figyelmeztetéseknek annyi hitelt, amennyit megérdemelnek.

Hogy én mindezekkel az eseményekkel és mindezekkel az emberekkel Old Surehandot a legszorosabb kapcsolatba hoztam, az magától értetődik. Mindenesetre ő állott a titokzatosságok középpontjában és az is bizonyos, hogy anélkül, hogy ő maga tudná, a megoldás kulcsa az ő kezében van. Ezért elhatároztam, hogy sejtéseimet egyelőre magamban tartom és csak a vele való találkozásunk után hozom nyilvánosságra. Egyébként is már közvetlen mögötte voltunk és rövidesen el kellett őt érnünk.

Ezeken a dolgokon gondolkodtam, amikor nyugodni tértünk és csak hosszu idő mulva aludtam el. Reggel, amikor felébredtem, gondolataim már teljesen megerősödtek bennem, és csak az volt a kérdés, ki lehet az a Wawa Derrick. El nem találhattam, mert minden valószinüség szerint olyan személy, akit én soha nem ismertem.

Azon a vidéken, ahova ezután érkezünk, egyetlen fát, vagy bokrot sem találtunk. A Salmon-River északi és déli hajlása között voltunk, egy magas füvel boritott prerien. Délután közeledtünk a déli hajláshoz és ekkor megláttunk egy lovast, aki jó messzire tőlünk, ami irányunkkal rézsut északról jött. Rögtön leszálltunk a lovakról, hogy ne láthasson bennünket, de akkorra már meglátott és lovát egyenesen felénk forditotta. Ujra lóra ültünk tehát és eléje lovagoltunk.

Amidőn olyan közel értünk hozzá, hogy alakját és arcát is kivehettük, kitünt, hogy fehér ember a lovas. Megállt, amikor látta, hogy csapatunk kétfajta emberekből áll. Ez ugyanis rendszerint gyanura ad okot. Kezében lövésre kész fegyverrel, várt bennünket. Amidőn körülbelül harminc lóhosszra megközelitettük, felemelte fegyverét, felszólitott bennünket, hogy álljunk meg, mert különben lő. Ez a fenyegetés nem nagyon ijesztette meg a mi kövér Hammerdullunkat, aki tovább hajtotta kancáját, majd nevetve odaszólt az idegennek:

- Ne csináljon rossz vicceket, uram! Avagy tényleg beképzeli, hogy mi az ön kertlocsolójától félni fogunk. Tegye csak el és legyen kedélyes, mint mi vagyunk.

A kis kövér telt ábrázata tényleg barátságot sugárzott, aminek az idegen éppen ugy nem tudott ellentállni, mint a lova, amely vidáman nyeritett. Az idegen lebocsátotta fegyverét és igy szólt:

- Ezt a szivességet megtehetem Önöknek. Egyébként semmit sem képzelek be önökről, sem jót, sem rosszat, ámbár azt meg fogják engedni, hogy minden okom megvan arra, hogy önöket gyanusaknak tartsam.

- Gyanusak? Ugyan miért?

- Vörösek és fehérek nem valók együvé, és ha az ember látja, hogy ez a két fajta valahol összefér, ugy mindig tart attól, hogy ennek a szinháznak az árát neki kell majd megfizetnie.

- Összeférünk? Hát nem látja, hogy az egyik indián fogoly.

- Annál rosszabb, hogy a másikra is nem tettek néhány bilincset. A fogoly ugy látszik valami enyveshát, amihez az ember hozzáragad.

- Hogy Ön odaragad-e vagy sem, az nekünk tökéletesen mindegy, de ön elszökni nem fog. Tudni akarjuk, ki Ön és mi célból sétáltatja lovát ezen az öreg prerien.

- Séta! Köszönöm! Nem volt valami kellemes lovaglás, ami most már mögöttem van.

- Ugyan miért?

- Mielőtt válaszolnák, tudnom kell, hogy Önök kicsodák.

- Hja, ugy! Rögtön és készséggel állok szolgálatára. - És azután kezével széles termetére mutatva, folytatta:

- Én vagyok a brazil császár, amint az alakomról láthatja. A meg nem kötözött indián egyike a három szent királyoknak, akik közül az első tudvalevőleg fehér, a második vörös, a harmadik pedig fekete volt; ez itt tehát bizonyosan a második; az az ember ott a nagy és kis fegyverrel - ekkor reám mutatott - Bileam, aki Önt rövidesen szóra fogja birni. Mellette a fehér - Treskowra gondolt - egy elátkozott herceg Marokkóból, oldala mellett udvari bolondja áll.

Minthogy az udvari bolond kifejezésnél Pitt Holbersre mutatott, a hosszu hevesen a kövér szavába vágott:

- Tartsd a pofádat öreg gunyfaragó. Ugy mutatod itt magadat, mintha egy állatsereglet élén állanál és be kellene mutatnod ennek az idegennek vadállataidat.

- Vajjon vadállatok-e vagy sem, teljesen mindegy. Talán azt hiszed Pitt Holbers, öreg cimbora, hogy mondjam meg neki neveiteket. Akkor rosszul ismersz engem is, meg Nyugat szokásait is. Ő egyedül van; mi egész csapat vagyunk, tehát neki kell nyugat törvényei szerint előbb válaszolni, amit ha rögtön meg nem tesz, a gyomrába lövök, vagy keresztül lovagolok rajta.

Ő ezt természetesen csak tréfából mondotta. Vajjon az idegen is tréfának vette-e vagy sem, azt nem tudom, de bizonyos, hogy megvető pillantást vetett Hammerdull öreg, szőrtelen kancájára és hangosan fölnevetett:

- Lack-a-day! Ezzel a mézeskalácslóval lovagolna valaki rajtam keresztül. Hiszen ennek minden csontja zörög. Nos próbáld meg! Come on!

A kövér akkora sulyt helyezett lovára és ugy szerette azt, hogy semmi sem hozta jobban dühbe, mintha valaki lovának rut külseje fölött mulatott. Igy történt most is. Tréfás hangulatát mintha elfujták volna és alig hallotta az idegen felhivását, már hangzott is haragos válasza:

- Azonnal, azonnal! Go on!

A kanca hallotta az ismert szavakat, érezte gazdája térdének nyomását oldalában és pillanat alatt engedelmeskedett. Olyan ugrással, amit nem várt volna soha ettől a lótól senki, aki nem ismerte, nekirohant az idegen lovának, amely az első nekiugrás után szédülten kezdett botorkálni, majd a kanca egy második támadó ugrására hátrafelé eldőlt. Mindez olyan gyorsan és az idegen lovas számára olyan váratlanul történt, hogy mielőtt ideje lett volna a támadás kiparirozására, már elvesztette egyensulyát és kiesett a nyeregből. Most Hammerdullon volt a nevetés sora. Rövid, kövér karjait győzelemittasan dobta a levegőbe és kiáltott:

- Heigh-dany! Most azután repül a mézeskalács ember. Ha ugyan szét nem tört. Nos öreg cimborám, Pitt Holbers, nem jól csinálta ezt öreg lovam?

A hosszu szokásos egykedvüségével válaszolt:

- Ha azt hiszed, hogy ezért megérdemel egy szakajtó zabot, ugy igazad van, kedves Dick!

- Vajjon zab-e vagy sem, az teljesen mindegy, mert itt sajnos csak füvet zabálhat.

Az idegen felszedelőzködött, fölemelte elejtett fegyverét és rossz kedvvel ismét nyeregbe szállt. Hogy a rossz tréfa ne vállhasson komoly veszekedésre, most már én szóltam hozzá:

- Most már láthatja, hogy a legjobb cowboyjal is megtörténhetik egyszer, hogy egy idegen lovat lebecsül, a magáét pedig tulbecsüli. Ugy látszik ez alkalommal Ön éppen ugy tévedt a lovasokban is, mint a lovakban. Az a tény ugyanis, hogy egy vörös ember van a fogságunkban, semmi okot sem ad Önnek arra, hogy bennünket olyan embereknek tartson, akikben nem lehet bizni. Mi becsületes nyugati emberek vagyunk és mert tudjuk, hogy odafönt északon trampok garázdálkodnak, akiket mi el akarunk kerülni, ezért szeretnénk tudni, hogy Ön ki és micsoda? Hogy cowboy, azt ruházatáról és felszereléséről látom.

Most már barátságosan válaszolt:

- Éppen a trampok, a rablók miatt voltam és vagyok még most is bizalmatlan.

- Hm! Helyes! Remélem, hogy bizalmát rögtön megnyerjük, hacsak nem ismeretlen Ön előtt Winnetou neve.

- Winnetou? ugyan ki nem ismerné ezt a nevet!

- És tudja, hogyan öltözik és milyen fegyvere van.

- Igen. Bőrruhában jár, csipői körül sandilló átvetővel, haja hosszan le van eresztve és ezüstcsövü puskája van...

Pillanatig pihenőt tartott, alaposan szemügyre vette az apacsot, kezével homlokára ütött és igy kiáltott:

- Hova is tettem a szemeimet. Hiszen ez ő, az apacsok hires fejedelme. Hiszen akkor minden jól van. Önök többiek, miattam lehetnek bárkik. Ahol Winnetou jelen van, ott csak becsületesség van és semmi aljasság. Most már tudom, hogy mindent megmondhatok önöknek, amit csak tudni akarnak.

- Well! Tehát már ismételten hallotta, hogy mindenekelőtt azt szeretnénk tudni, hogy Ön kicsoda.

- Bellnek hivnak és a Harbour-farm szolgálatában állok.

- Merre van ez a farm?

- Két mérföldre délre innen, a folyó mellett.

- Ez csak rövid ideje állhat fenn. Azelőtt ezen a vidéken nem volt farm.

- Ez igaz. Harbour mindössze két esztendeje van itt.

- Nagyon bátor ember lehet, ha lemerészkedett ebbe az egyedülvalóságba.

- Ez is igaz. Mi nem félünk. Az indiánokkal eddig könnyen elbántunk, de a trampokat, ezeket a szervezett rablótámadókat már komolyabban kell venni. Amint hallottuk, hogy egy ilyen banda garázdálkodik Nordforkban, azonnal odalovagoltam, hogy megtudjam, mi a helyzet. Most már tudom, hogy nem kell félnünk, mert másfelé mentek. Önök messzire akarnak még eljutni.

- Mi még egy órát lovagolunk, mielőtt tábort ütünk.

- Hova?

- Ahol majd megfelelő helyet találunk?

- Szabad valamit kérdeznem?

- Mit?

- Nem jönnének inkább a mi farmunkra, minthogy a szabad ég alatt aludjanak?

- Nem ismerjük a tulajdonost.

- Én mondom Önöknek, hogy izig-vérig gentleman, ezenfelül pedig nagy tisztelője Winnetounak, akit néhányszor már látott. Sokat beszélt róla és Old Shatterhandról, akik ketten az ő isteni lovaikkal...

Most ismét szünetet tartott, lovamra vetett egy pillantást, amelyet eddig figyelemre sem méltatott, majd gyorsan örömteli szavakkal folytatta beszédét:

- Én itt beszélek Old Shatterhandról és látok itt egy mént, amely ugy hasonlit Winnetou csődöréhez, mint egyik tojás a másikhoz. Önnek uram két fegyvere van. Az egyik egy medveölő.

- Igen.

- A másik egy rövid vontcsövü Henry puska.

- Igen.

- Thunder-storm! De hiszen akkor Ön Old Shatterhand!

- Mindenesetre.

- Akkor uram, önöknek teljesiteniük kell az én kérésemet és velem kell jönniök a Harbourhoz. Nem is tudják, hogy milyen örömet szereznek ezzel neki és embereinek. Egy éjjeli megszállás egy farmon mégis csak kellemesebb, mint a prerien a szabad ég alatt. Lovaik jó abrakot kapnak, amire bizonyára szükségük van és Önök is jobb élelemhez fognak jutni, mint amilyet itt Savanában találni tudnak.

Ez az ember szivből kért, hogy meghivását nem lehetett visszautasitani. És igaza is volt. Lovaink már megérdemeltek egy kis erősitő zababrakot és a farm alkalmat nyujt arra is, hogy a vége felé járó saját élelmiszer készletünket kiegészitsük. Ha ujabb készletet tudunk szerezni az, mint már mondottam, sokkal kedvezőbb volt ránk nézve, mintha kénytelenek vagyunk táplálékunkat vadászattal megszerezni és ezzel töméntelen időt elpocsékolni.

Hogy Winnetou véleményét megtudjam, kérdő pillantást vetettem rá. Szemének egyetlen mozdulatával, amellyel az osagra pillantott, megmondta nekem, hogy mit kiván. Megértettem hangtalan és mégis beszélő intését és igy szóltam a cowboyhoz:

- Ön látja, hogy nekünk foglyunk van. Nagyon fontos számunkra, hogy meg ne szökjék. Számithatunk arra, hogy a farmon semmi sem fog történni olyasmi, ami az ő kiszabaditására irányul.

- Én garantálom Önnek uram, - felelte a cowboy - hogy nálunk éppen olyan biztos őrizetben lesz, mint akár egy régi lovagvár legmélyebb cellájában.

- Helyes! Akkor legyen kivánsága szerint, Önnel lovagolunk Harbourhoz. Remélem, olyan szivesen fog bennünket látni, amint ön mondotta.

- Efölött ne legyen gondja, Mr. Shatterhand! Az önök érkezése ünnepnappá teszi számára a mai napot. Ebben biztosak lehetnek.

Hozzáfogtunk tehát, hogy elhagyjuk a helyet, ahol eddig voltunk. Schahko Matto lábait lovához kötöttük, de a kezeivel mozoghatott, mert karjait szabadon hagytuk. Vissza akart maradni. Nem akart velünk jönni. Amikor ennek okát kérdeztem, igy felelt:

- Az osagok főnöke valamit mondani akar Old Shatterhandnak és Winnetounak, mielőtt továbblovagolunk.

- Beszéljen! - mondtam én.

- Tudom, hogy nem törnek az életemre, hanem szabadon bocsájtanak, amint kellő távolságba lovagoltunk, olyan messzire, ahonnan már nem tudok gyorsan hazalovagolni és harcosaimmal nem tudom már önöket üldözőbe venni. Én Honskeh Ronpeli-t biztam meg az osagok fölötti parancsnoklással épen azért, mert nem akartam, hogy az osagok üldözzenek benneteket. Honskeh Ronpeli a háboru és a farmok megrohanása ellen volt és azzal, hogy én neki adtam át a parancsnoklást azzal az üzenettel, hogy ő tudni fogja, mit kell tennie, könnyen el fogja találni az én szándékaimat és azt a kivánságomat, hogy minden ellenségeskedéstől tartózkodjék. Hisz Old Shatterhand és Winnetou az én szavaimnak?

- Mi sem bizalommal, sem bizalmatlansággal nem viseltetünk irántad. Tanulmányozni fogunk. Ellenségből nem lesz ilyen gyorsan jó barát.

- Hát halljátok meg, amit mondok. Ha most vissza is adjátok szabadságomat, nem távozom el tőletek.

- Uff! - szólott Winnetou.

- Az apacsok főnöke csodálkozhatik, mégis ugy van, ahogy mondom. Én valóban tovább lovagolok veletek.

- Miért? - kérdeztem én.

- Tibo taka miatt.

- Őmiatta? Ez az indok nem látszik előttem világosnak.

- Mert Old Shatterhand eddig azt hitte, hogy én tegnap valamit nem figyeltem meg, ami pedig számomra rendkivül fontos volt.

- Mire gondol az osagok főnöke?

- Azt mondották, hogy Tibo taka jelenleg a raünok orvos embere. Én hallgattam, hogy efelől elgondolkozhassam. Ma pedig arra az elhatározásra jutottam, hogy veletek lovagolok, akkor is, ha szabad leszek, mert meg akarom nyerni Apanacskának, a komancsok főnökének barátságát.

- Miért az övét?

- Mert ha barátom lesz, ugy segiteni fog nekem, hogy a raüni-komancsok orvos-embere kezeim közé kerüljön.

Ekkor Apanacska kezét mintegy esküre emelve, felkiáltott!

- Ezt én soha, de soha meg nem teszem.

Én felé nyujtottam a kezemet és ugyanolyan hangon mondottam:

- Meg fogod tenni!

- Soha - mondotta ő.

- Még pedig igen szivesen - feleltem én teljes határozottsággal.

- Inkább meghalok. Én gyülölöm őt, de mégis az apám.

- Nem!

- Mégis férje az anyámnak.

- Nem az anyád!

- Milyen szavakat mond Old Shatterhand. Be tudja bizonyitani, amit most mondott?

- Nem, de bensőmben érzem, hogy amit mondok, az az igazság.

- Itt bizonyitékok kellenek, nem pedig érzések.

- Te egy elrabolt gyermek vagy. Egészen bizonyos, hogy Tibo taka és Etters a rablók. Tibo vete részes volt a gyermekrablásban. Ezt ugyan csak gyanitom, de el fog jönni az idő, amikor téged is meg foglak győzni gyanum alaposságáról. Én kész vagyok arra, hogy veled és az osagok főnökével Raüniba lovagoljak, hogy ott az indiánoknak ezt az orvos-emberét leleplezzem. Most azonban egyelőre ne beszéljünk erről a dologról, hanem lovagoljunk tovább.

A cowboy, mint vezető, az élen lovagolt; mi követtük. Már félóra mulva dusabb növényzetet találtunk annak bizonyságául, hogy közeledünk a folyóhoz. Cserjék és fák tüntek fel, előbb egyesével, majd csoportban, közöttük szarvasmarhák, lovak és juhok legeltek. De láttunk nagyobb kukorica és más ültetvényt is, majd feltünt az épület, amely ma nekünk szállást fog adni.

Amikor az épületet megláttam, olyan érzésem támadt, hogy legszivesebben visszafordultam volna. Ugyanugy feküdt az épület, mint Fenner-farm lakóháza, csak jóval nyugatabbra és egy másik folyó mellett. A Fenner-farmon fenyegetett a halál, és itt szinte áthatolt rajtam egy belső intelem, amelynek, ha engedelmeskedtem volna, nem lett volna szabad átlépnem a ház küszöbét. Azt hittem, hogy érzésemnek a két farm azonos fekvése volt az oka. Ha valakinek valahol kellemetlensége volt, vagy valahol veszélyben volt és később egy másik helyre kerül, amelynek fekvése azonos az előbbiével, ugy érthető, hogy a kellemetlen visszaemlékezés olyan érzelmeket kelt az emberben, amelyek visszafordulásra intik.

Érzéseimre természetesen semmit sem adhattam, azokról nem is beszélhettem, ha azt nem akartam, hogy kinevessenek, vagy legalább is fejcsóválva hallgassanak. Bell, a cowboy, egy kissé előrelovagolt, hogy érkezésünket jelentse. Mire odaértünk, a farm tulajdonosa feleségével együtt már várt és fogadott bennünket. A család a férjen és feleségen kivül még három fiu- és két leánygyermekből állott. Csupa erős, jól táplált gyermekek, akiken meglátszott, hogy egynéhány indiántól meg nem ijednek és nem is kell megijedniök. Láttuk, hogy ez a hét ember igazán szivesen fogad bennünket, örömük szivből jövő volt és az alkalmazottakra is kiterjedt. Ezek az alkalmazottak a ház előtt álltak, kiváncsian, hogy láthassák az apacsok főnökét, aki büszke leereszkedéssel intett feléjük, akárcsak egy király. Tetteit és gondolkodását illetőleg, legalább is az én szemeimben, tényleg király is volt.

A farm inkább egy délvidéki haziendához hasonlitott, csak teljesen fából épült, mert a kő a Salmon-Riveren ritkaság. A hosszu, erős, magas palánk nagy körzetet zárt be, amelynek északi részén volt a lakóház. A déli rész az állatok védelme céljából tetővel volt ellátva. A telek két másik oldalán gazdasági épületek és közönségesebb vendégek számára fenntartott helyiségek voltak. A palánkon kivül volt néhány fedett hely a lovak, marhák és juhok számára, egy különleges, Harbour és családtagjai hátaslovai számára. Itt helyezték el a mi lovainkat is. Winnetou és az én lovamra külön szolgák vigyáztak. Nem akartuk ugyanis, hogy ugyanannak a veszedelemnek legyünk kitéve, mint a Fenner-farmon, ahol csaknem ellopták lovainkat. A lakóháznak három része volt. Az előrészen, a ház egész szélességében, volt a lakószoba, három üveggel ellátott ablakkal. Az egyszerü butorzat sajátkezüleg készült. Vadásztrófeák és fegyverek függtek körös-körül a falakon. Hátul volt a konyha és a hálószoba, amit nekünk kellett volna most elfoglalnunk. Mi azonban nem fogadtuk ezt el, hanem kijelentettük, hogy később majd, nyitott ablakok mellett, a lakószobában fogunk lefeküdni.

A szivélyes fogadtatás után, miután láttuk, hogy a lovászok lovainkat elhelyezték, biztonságunk okából megkérdeztük, vajjon a farm rendes lakóin kivül nincsenek-e most mások is a farmon. A tulajdonos bennünket egyáltalában meg nem nyugtató, következő választ adta:

- Egy órával ezelőtt egy orvos érkezett ide egy beteggel, akit azonnal Fort Walacébe kell kisérnie.

- Honnan jönnek? - kérdeztem én.

- Cansas-Cityből. Az asszony gyógyithatatlan betegségben szenved és haza akar menni rokonaihoz.

- Öreg, vagy fiatal?

- Azt nem láthattam. Betegsége rákos természetü és arcát annyira elpusztitotta, hogy sürü fátyolt kell viselnie. Két hátaslóval és egy teherhordó lóval érkeztek.

- Kisérettel?

- Nem. Kiséret nélkül.

- Ugy az az orvos vagy nagyon bátor vagy nagyon vigyázatlan ember. Sajnálom a nőt, akinek ilyen hosszu utat kell betegen nyeregben megtennie. Hiszen vannak más alkalmatosságok is.

- Ezt én is mondtam az orvosnak, aki azonban teljes őszintességgel kijelentette, hogy ápoltjának utálatos és mindenkit visszariasztó betegsége, sajnos, arra kényszeriti őt, hogy egyedül lovagoljon vele.

- Ez ellen persze semmit sem szólhatok. Mikor akarnak továbbutazni?

- Holnap reggel. Mindketten nagyon fáradtak voltak, gyorsan ettek valamit, majd az oldalházba vezettették magukat, ahol aludni tértek. Lovaikat hátul az udvarban helyeztük el.

Egy rákbeteg asszonynak és kisérő orvosának jelenléte nem nyugtalanithatott bennünket, legfeljebb részvétünket kelthette fel. Semmi okunk sem volt, hogy a szokottnál többet foglalkozzunk e két személlyel. Ha nem aludtak volna, talán egyszer kimegyek, hogy lássam őket, de igy, a különben egészen természetes kivánság szóba sem jöhetett.

Minthogy a ház előtt nem voltak padok, bementünk a szobába, ahol gyorsan és szivesen igen jó ennivalókat hordtak fel számunkra. A tulajdonos, felesége és gyermekei közénk ültek és mig ettünk, kialakult egy beszélgetés, amit általában "tábortűz beszélgetés" néven szokás nevezni. Az osagok főnöke velünk volt, köztem és Winnetou között, és pedig, mint ideiglenesen szabad ember, miután az összes bilincseket levettük róla. Ő ezt, mint a bizalom egyik jelét, büszke köszönettel vette tudomásul és én meg voltam arról győződve, hogy semmi okot sem fog arra szolgáltatni, hogy okunk legyen ezt az eljárásunkat - amit Treskow egyébként legkevésbbé sem helyeselt - megbánni.

Amikor besötétedett, meggyujtottak egy nagy lámpát, amely az egész nagy területet bevilágitotta. És mint ahogy mindenütt felnyitja az ajkakat és felszabaditja a nyelveket a meghitt lámpafény, ugyanugy a mi beszélgetésünk is negyedóráról negyedórára egyre intimebb és egyre érdekesebb lett. Olyan élmények és események kerültek elbeszélésre, amilyeneket a legszellemesebb iró sem tud magának elképzelni. Hiszen az élet volt mindig és marad is a legváltozatosabb és legszellemdusabb iró. Különösen nagy volt az elbeszélésben most is a kövér Hammerdull, aki az ő drasztikus előadásmódjával valamennyiünket megnevettetett. Az ő előadása azonban még sem tölthette be azt a nagy ürt, amelynek betöltésére a farmer és hozzátartozói hiába vártak, ők ugyanis azt szerették volna, ha Winnetou mesél nekik valamit eseménydus életéből. Ám a hallgatag apacsnak akkor sem jutott volna eszébe, hogy pusztán mások mulattatására, az előadó szerepére vállalkozzon, ha sokkal-sokkal bizalmasabb körben lett volna is. Ő a tett embere volt. Bár meg volt áldva a legnagyobb mértékben a beszédtudás áldásával is, de ennek gazdag forrásából csak akkor meritett, ha azt a szükség követelte és egy olyan hatás eléréséről volt szó, amit rajta kivül senki más el nem érhetett. Emellett az ő szindus, erőteljes beszéde hasonlatos volt a hatalmasan zugó, ömlő folyamhoz, ami minden más logikát magával ragadott és végül is áldásthozó módon megtöltötte az őt váró csatornát, hogy a szárazságot termékenységgé, a pusztaságot termőfölddé alakitsa.

Harbour is igen érdekes dolgokat beszélt. Fiatalabb éveiben sok országot bejárt, sok különös élménye volt, mig végre hosszas küszködés után szerencséjét megalapitotta egy sikerült és hozzátehetem, becsületes spekulációval. És volt annyi esze, hogy a kalandos életet abbahagyja és előbb kisérletképen másutt, majd két évvel ezelőtt itt Salmon-Riveren saját otthont alapitson.

Ami leginkább tetszett nekem benne, az az ő tiszta, szilárd Isten hite, ami őt mindenüvé elkisérte és soha el nem hagyta. Ugyanugy tetszett nekem az is, hogy nem volt az itt szokásos véleménye az indián fajról. Igen sok példát hozott fel vörös emberekről, akiknek jelleme és életmódja minden fehér embernek példaképül szolgálhat. És amikor Treskow azt a megállapitást tette, hogy az indiánok képtelenek a civilizációra és a kereszténységre, haragos lett és a következő, mindenesetre nehéz kérdést intézte hozzá:

- De hát mit is ért ön voltaképen civilizáció és kereszténység alatt? Ha mindkettőt olyan jól ismeri, ugy mondja meg: mit hoztak ezek az indiánoknak. A szentirás azt mondja: "Gyümölcseikről ismerjük meg őket." Hát legyen szives és mutassa meg nekem, milyen gyümölcsöt kaptak ajándékba az indiánusok az annyira civilizált és keresztény fehérektől. Hagyjanak engem békében az olyan civilizációval, amely csak országrablásból táplálkozik és csak vérben gázol. De ne beszéljünk pusztán csak a vörös fajról. Nézzük meg a földkerekség bármely részén, akárminek nevezik is azt a földrészt. Hát nem mindenütt éppen a legcivilizáltabbak űzik az állandó rablásokat, az erőszakos országlopásokat, amely erőszakosságok révén birodalmak omlanak össze, nemzetek semmisülnek meg és az emberek millióit és millióit fosztják meg ősi jogaiktól? Ha ön egy jó ember, és bizonyára az akar lenni, ugy itéletét ne a győzők szemével alkossa meg, hanem a legyőzöttek, az elnyomottak, a leigázottak érzéseit és véleményét is vegye tekintetbe. És ha ön azt veti ellen, hogy uj államok alapitói és hóditók mindig lesznek, amig emberek fognak élni a földön, ugy én azt felelem: Igen. Voltak macedónok, görögök, rómaiak, perzsák, mongolok, hunok, tehát pogányok, akik Krisztust nem ismerték. Ezek hóditottak igy. De nekünk keresztényeknek legfőbb parancsunk: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Azok a barbárok véres kardjukat, mint gyilkolásra vágyó emberirtók végighordozhatták a földkerekségen; de nekünk keresztényeknek egészen más módszerekkel kell hóditanunk. "Én békét hozok nektek; és meghagyom nektek az én békémet!" - mondta a megváltó: nos vigyétek keresztények ezt a békét minden országba és minden népekhez. Dugjátok, mint Péter, kardotokat hüvelyébe. Egyetlen fegyveretek a szeretet legyen és zászlótokról csak a "megbocsátás" szava legyen olvasható. Amint ember találta fel az első gyilkos fegyvert, ugy lesz majd ember, ez oly bizonyos, mint hogy ég van fölöttünk, aki az utolsó emberölő fegyvert térdein össze fogja törni. Mikor fog azonban ez bekövetkezni? A parancsot erre Krisztus már csaknem kétezer évvel ezelőtt megadta; vajjon ujabb évezredeknek kell elmulniok, amig ez a parancs beteljesedik? Ismétlem: Ne beszéljetek nekem civilizációról, ne beszéljetek nekem kereszténységről addig, amig egyetlen csöpp embervért is kiont a vas és a kard, a lőpor és a golyó.

A derék farmer ezután hátradőlt székében és elhallgatott. Senki sem mert egyetlen szó ellenvetést sem tenni. Az első, aki a beállott csendet megszakitotta, volt az én egyébként annyira magábazárkózott Winnetoum. Megragadta Harbour kezét, szivből megszoritotta és igy szólt:

- Az én fehér testvérem ugyanazokat a szavakat mondotta el, amelyeket én lelkemben olvasok. Szavai olyanok voltak, mint egy igazi keresztény apostoléi. Nagyon kérem, mondja meg nekem, milyen forrásból meritette ezeket a gondolatokat, amelyek, sajnos, csak kevés fehér emberben élnek.

- Ez a forrás nem egy fehér, hanem egy vörös ember szivéből fakadt, aki mindenesetre apostola és hirdetője volt az igazi kereszténységnek. Egyetlen egy fehér tanitó és szónok sem volt még hozzá hasonló sem, akiket életemben hallottam. Először a Mogollon hegy innenső oldalán találkoztam vele a Rio Puedkónál. A navajok elfogtak és kinhalálra szántak. Ekkor ő megjelent közöttük és olyan hatalmas beszédet mondott, hogy engem - alig hangzottak el a szónok utolsó szavai, - szabadon bocsátottak. Nagy szellemi képességei mellett testalkatra is valóságos Góliáth volt, akinek a szürke medvétől sem kellett tartania.

- Uff! Az senki más nem lehetett, mint Ikvehtfi-pa - szólt közbe Winnetou.

- Nem. Téved az apacsok főnöke. A novajok Sikis-sasnak nevezték.

- Ugyanaz a név. Moqué volt és a két névnek ugyanaz a jelentése. "Nagy öröm"-et jelent. Az uj mexikói fehérek és más spanyolul beszélő emberek "Padre Ditericó"-nak hivtak.

- Ez helyes, ez helyes. Tehát Winnetou is ismerte őt.

- Láttam és hallottam őt beszélni, amikor még kis fiu voltam. Lelke a nagy, jó Manitoué volt, szive az elnyomott emberiségé, karja pedig minden fehér és vörös emberé, aki veszélyben volt, vagy másképpen segitségre szorult. Szemei csak szeretetet sugároztak, szavainak ember nem tudott ellentállni és minden gondolata arra irányult, hogy maga körül boldogságot és jóságot terjesszen. Kereszténnyé lett és két nővérét is megkeresztelte. A jóságos Manitou nővéreinek csodás szépséget ajándékozott és számos harcos az életét áldozta volna, hogy szerelmüket elnyerje; ez azonban soha senkinek sem sikerült. Az idősebb leányt Tehua-nak^[11], a fiatalabbat Tokbelá-nak^[12] nevezték. Egyszer csak, anélkül, hogy bárki tudta volna hová, fivérükkel együtt eltüntek és soha többé senki nem látta őket.

- Senki? Tényleg senki? - kérdezte a farmer.

- Senki, - felelte Winnetou. A "Nap" és az "Ég" eltünésével elvesztették a vörös harcosok reménységüket, Ikwehtfi-pa-val pedig eltünt a kereszténységnek egy olyan prédikátora, amilyen még nem volt soha egyik tengertől a másikig terjedő területen. Barátja és testvére, hüséges tanácsadója volt édes apámnak Incsu-csunának. Édes apám mélyen a szivébe zárta őt, sokat adott volna érte és életét is kockáztatta volna, hogy megtudja, milyen baleset áldozata lett a három testvér, mert más mint szerencsétlenség nem lehetett az oka annak, hogy a három testvér eltünt és soha többé vissza nem tért.

Winnetou szavait egyre nagyobb, egyenesen feltünő figyelemmel hallgatta a farmer, majd megkérdezte:

- Az apacsok jelenlegi főnöke is kész volna ugyanolyan áldozatra érdekükben, mint a volt főnök?

- Igen. Én kész vagyok apám nevében és szellemében cselekedni, az apáméban, akinek lelke igen-igen szerette nagy barátját.

- Akkor egy csodálatos, szerencsés véletlen az, ami ma önöket hozzám vezette. Én ugyanis felvilágositást tudok róluk adni.

Hogy jellemezzem e szavak hatását, csak annyit mondok, hogy Winnetou, a nyugalomnak és az önuralomnak ez a mintaképe, székéről nem fölkelt, hanem egyenesen ugy felugrott, mintha valami rugó feldobta volna és szinte lélegzetét veszitve, felkiáltott:

- Felvilágositást tud adni? Ikwethi-pa-ról? Padre Ditericoról, akit valamennyien elveszettnek tartottunk? Igaz ez? Lehetséges ez? Ez csak tévedés, csalódás lesz!

- Nem tévedés. Ez a szintiszta igazság. Egész biztos felvilágositást tudok adni; sajnos, nem olyan örömtelit, amilyet ön joggal szeretne. Ő már nem él.

- Uff! Tehát halott?

- Igen.

- És nővérei?

- Róluk semmit sem tudok.

- Tényleg semmit?

- Nem! Egyáltalában semmit. Róla sem tudok semmit arról, ami eltünése és halála közötti időben történt vele, még azt sem tudom megmondani, mi módon gyilkolták meg és ki a gyilkosa.

Winnetou most egy olyan heves mozdulatot tett, hogy hátul lelógó pompás hajzata előrerepült és az egész arcát fátyolként eltakarta.

- Uff, uff! - hangzott a fátyol alatt. - Tehát meggyilkolták!... meggyilkolták! Egy gyilkos fosztott meg bennünket Ikwehtfi-pa drága életétől! Igaz ez? Mondd gyorsan! Igen gyorsan!

- Igy igaz!

- Bizonyitsd be!

Az apacs ekkor haját mindkét kezével ismét hátradobta. Szemeiben villám cikázott, szája nyitva maradt, mintha egyenesen inni akarta volna a farmer válaszát.

- Láttam a sirját, - mondta a farmer.

- Hol? Mikor?

- El fogom mondani, csak kérem az apacsok főnökét, hogy üljön szépen le és hallgasson meg nyugodtan.

Winnetou lassan visszazuhant székébe, lassan mélyet lélegzett és kezét homlokára téve, szólott:

- Fehér testvéremnek igaza van. Nem méltó egy harcoshoz, különösen nem méltó egy törzsfőhöz, hogy érzései győzedelmeskedjenek rajta. Nyugodt maradok, bármit fogok is hallani.

Harbour ivott egy korty teát, majd kérdezett.

- Volt már az apacsok főnöke odafönn a San Louisi parkban?

- Többször is, - válaszolta a kérdezett.

- Ismeri Foam-Cascade környékét?

- Igen.

- Ismeri azt az életveszélyes hegyi utat, amely innen Devils-Head-ba vezet?

- Nem ismerem sem az utat, sem Devils-Head-ot, de bizonyosan megtalálom mindkettőt.

- Ott fönn történt, hogy elhatároztam a vad nyugatról és a vad életről való lemondást. Nős voltam már és már élt két legidősebb fiam, akik akkor még persze nagyon aprócska kis fickók voltak. Jó megélhetésünk volt, de akit egyszer megfogott a Nyugat élete, azt nem engedi el egyhamar. Igy történt, hogy elhagytam asszonyt és gyerekeket; hál' Istennek, utoljára és csatlakoztam emberekhez, akik Coloradóba igyekeztek, ahol aranyat véltek találni. Szerencsésen meg is érkeztünk. De minél beljebb mentünk, annál jobban vágyódtam vissza az asszonyhoz és gyermekeimhez. Ekkor éreztem, hogy nem ugyanaz, vajjon nőtlen vagy nős és családos-e az ember, aki a hegyekben csavarog és ezer veszéllyel szembe kell néznie. Eredetileg négyen voltunk, de csak hárman jutottunk fel, mert a negyedik kishitüségből már Montain lábánál elhagyott bennünket. Nem akarok hosszu történetet elmesélni, tehát csak rövidre fogom a dolgot. Több mint két hónapig kutattunk leirhatatlan nélkülözések és fáradalmak közepette anélkül, hogy az aranynak csak a legkisebb nyomát is találtuk volna. Ekkor az a társunk, aki legjobban értett az aranykutatáshoz, lezuhant egy szikláról és a nyakát törte. Most már csak ketten maradtunk. Ezenfelül pedig meg voltunk győződve, hogy mi most már még kevesebbet fogunk találni, mint azelőtt. Ha ugyan van a semminél kevesebb. Mert addig sem találtunk semmit. Igy is történt. A vadászatban sem volt szerencsénk és emiatt sokat éheztünk. Ruhánk leszakadt rólunk, csizmáink leestek a lábunkról. Olyan nyomoruságot éltünk át, amilyet leirni sem lehet. Én elgyöngültem, társam még jobban és végül megbetegedett. Ennek a betegségnek rossz vége lett reá nézve, mert elvette az életét. Napokon át esett az eső és nekünk át kellett mennünk egy vadvizen, amely alaposan megduzzadt. Én várni akartam, mig a nagy viz lefolyik, ő azonban azt hitte, hogy baj nélkül át tudunk menni a vizen. Nekem az ő akarata szerint kellett cselekednem. A viz elragadta őt. Hosszu keresés után találtam meg összezuzott holttestét. Eltemettem, amint a másikat is eltemettük: Három méter mélyre, hideg földdel és meleg szivből jövő imával betakarva. Ekkor már egyedül maradtam és nem volt más tenni valóm, minthogy félmeztelen, sebekkel boritott és feltépett, feltört lábaimat hazafelé irányitsam. Legyengülve, csak igen lassan tudtam előrehaladni és holtfáradt voltam, amikor néhány nap mulva Dewils-Headba értem. Nem voltam ugyan ott még soha, de tudtam, hogy ott vagyok. A szikla alakja ugyanis annyira hasonlit az ördögfejhez, mintha ezen a helyen maga a sátán ült volna modellt egy szobrásznak. Ledobtam magam a puha moszatba és a legszivesebben sirtam volna. Viz ugyan volt elég, de ennivalóm nem volt. Fegyverem zára elpusztult, nem vadászhattam és két nap óta egyetlen falat nem volt a számban. A kimerültség legyőzött. Lehunytam a szememet, hogy elaludjam és talán soha föl ne ébredjek. De mégis, anélkül, hogy voltaképpen akartam volna, még egyszer felnyitottam szemeimet. Közben oldalra fordultam és fáradt tekintetem a sziklának egy más részére esett. Betüket láttam ott késsel, vagy valami más hasonló eszközzel bevésve. A látvány felizgatott. Mintha hirtelen uj erőre kaptam volna; felálltam és a sziklának arra a részére mentem, hogy elolvassam a felirást. Ekkor láttam, hogy nemcsak betük, de alakok is vannak kivésve. Egyik-másikról nem tudtam, hogy mit jelentenek, de emberi figurák voltak, amelyek egy a sziklába vésett kereszt köré voltak kirajzolva. A kereszt alatt világosan volt olvasható: E helyen gyilkolta meg Padre Ditericot J. B., megbosszulva fivérének, E. B.-nek a halálát. E szavak alatt nap volt kivésve, rajta jobboldalon E, baloldalon B betü állott.

Amikor előadásában idáig jutott, Winnetou félbeszakitotta:

- Tényleg a Padre Diterico név volt olvasható a sziklán?

- Igen.

- És a gyilkos I. B. betükkel volt jelezve?

- Igen.

- Nem ismer Harbour testvérem véletlenül egy férfit, akinek I. B. betükkel kezdődik a neve?

- Ilyen kezdőbetüs név bizonyára van ezer és ezer. Én egyet sem ismerek.

- Gondolja fivérem, hogy ez a sirkő nem hazudik?

- Meg vagyok győződve, hogy nem.

- De hiszen ez lehet hazugság?

- Ugyan kinek jutna eszébe és milyen okból ilyen hazugságot vésni a sziklára?

- Hol volt az a sir? Bizonyára nem a kemény sziklában?

- Nem, de szorosan mellette. A sirdomb füvel volt benőve és a jelek szerint gondozva is volt.

- Ott fönn a járatlan helyen. Uff!

- Ez nem csodálatos. A megfoghatatlan az, ami velem azután történt. Elhihetik, mennyire hatott a kedélyemre, amikor ilyen váratlanul, ilyen helyen ráakadtam a páter sirjára. Gyengeségem kettőzött mérvben tért vissza, egy kiáltást hallattam és összeestem. Mire magamhoz tértem, majdnem egy teljes nap mult el, mert már másnap délelőtt volt. A kimerültség és éhség miatt alig tudtam felállni. A közeli forráshoz vonszoltam magamat és ittam. Ezután a fák közé másztam, ahol szerencsére találtam néhány ehető gombát, amit ugy nyersen elfogyasztottam, majd ujból elaludtam. Amikor ismét felébredtem, már estefelé járt. Mellém volt helyezve egy fél sült szarvas. Ki tette oda? Ez a minden bizonnyal fontos kérdés engem abban a pillanatban nem érdekelt. Ellenben megragadtam a sült hust és ettem, ettem, ettem, ettem, amig tökéletesen jól nem laktam. Ekkor ujból elaludtam, másnap reggel megerősödve ébredtem. A megmaradt hus akkor is mellettem volt. Elrejtettem a hust, majd elindultam, hogy az adakozót megkeressem. Nem találtam nyomát. Kiáltozásaim is eredménytelenek maradtak. Visszatértem a sirhoz, kivettem a hust a rejtekhelyről és elindultam lefelé a Foam-Cascade felé vivő uton. Rendkivül veszélyes ut, de szerencsésen megjártam és másnap reggel, amikor huskészletem már kifogyóban volt, egy vadásszal találkoztam, akivel együtt mentem tovább. Hogy mint érkeztem haza, az már mellékes. A fontos dolgot elmondtam és az apacsok főnöke bizonyára valónak fogja tartani azt a megállapitásomat, hogy Padre Diterico nem él: meggyilkolták.

Winnetou kezével eltakarta mélyen lehajtott fejét, ugy, hogy arcát nem láthattam. Amikor fölemelte fejét, még mindig a kétkedést láttam vonásaiban. Kérdő pillantást vetett rám és én igy válaszoltam a néma kérdésre:

- Az én véleményem szerint kétségtelen, hogy a gyilkosság megtörtént.

- Tehát Shatterhand fivérem hisz abban a sirban és sirfeliratban, - kérdezte az apacs.

- Igen!

- Nem lehetséges, hogy volt még egy Padre Diterico?

- Ez lehetséges.

- Ugy az az irás nem bizonyiték, hogy Ikwehtfi-pa nyugszik abban a sirban. Lehet egy másik azonosnevü páter.

- És mégis ő az, akit Te keresel.

- Tehát Shatterhand testvéremnek más bizonyitékai is vannak?

- Igen.

- Winnetou látja, hogy Te ismét gondolkodol és számitásokat eszközölsz. Vonatkoznak ezek a hegyen levő sirra?

- Igen. A mi vendégszerető Mr. Harbourunk többet, sokkal többet mondott el nekem, mint ő maga is sejti. Végre megtaláltam az oly régóta hasztalan keresett Wawa Derricket.

- Uff, uff! Ki az?

- Ikwehtfi-pa.

- Uff!

- Még sokkal jobban fogsz csodálkozni azon, amit ezután mondok neked. Tokbela, a páter fiatalabb nővére Tibo wete, a raüni komancsok orvosemberének a felesége.

- Uff! Hát te mindentudó vagy?

- Nem. Én csak gondolkodom. És éppen e gondolkodásom folytán azt mondhatom neked, hogy talán él még a páter idősebb nővére, Tehua is.

- A te gondolataid csodákat művelnek, feltámasztják a halottakat!

- Te hallottad, hogy a sirfelirat alatt egy nap volt kivésve. Az idősebb nővért Tehuának, azaz Napnak hivták. Ő csinálta a sirt és hozta rendbe. Ő csinálta az emléket is. Tehát élt azután is, hogy fivérét meggyilkolták.

- Uff! Ez a gondolat annyira egyszerü és igaz, hogy szinte csodálom, hogy magam nem jöttem rá. De ha Tehua még tényleg él, hol keressük őt?

- Ezt csak ő maga tudja. Elrejtőzött és most is rejtőzik. Senkinek sem árulja el, avagy nem szabad elárulnia rejtekhelyét.

- Honnan gondolod ezt?

- A fél sült szarvast ő helyezte el az ájult ember mellett.

- Uff!

Az egyébként annyira éleseszü Winnetou ma ki nem fogyott csodálkozó "Uff" felkiáltásaiból. Ez azonban legkevésbbé sem jelenti azt, hogy én élesebben tudnék gondolkodni és következtetni, mint ő. Nem, az adott esetben több anyag állott a gondolkodásra rendelkezésemre, mint neki. Ha neki meg lett volna ugyanaz az anyaga, ami nekem, ugy ő bizonyára hamarabb jutott volna arra a következtetésre, amire én eljutottam. Én folytattam:

- Megállapitom, hogy a hust ő adta. Ezt a megállapitásomat igazolja az, hogy bárki lett legyen is a husadakozó, aki a sirral, tehát a gyilkossággal nincs kapcsolatban, gondolkodás nélkül mutatkozhatott volna. Ez az adományozó azonban nem jelentkezett hivásra sem, tehát valami kapcsolata van a büntényhez. Ma csak ennyit mondhatok a dologról.

- Nem lehetetlen azonban, hogy maga a gyilkos volt az adakozó, hiszen ő mer legkevésbbé a helyszinen mutatkozni - vetette ellen az apacs. - És az is köztudomásu, hogy a gyilkost mindig odahuzza valami tettének szinhelyéhez.

- Ez igaz! De a hus adakozója jóságos szivre vall. A gyilkosoknak nem igen van ilyen tulajdonságuk.

- Tehát Old Shatterhand tényleg azt hiszi, hogy Tehua volt?

- Igen.

- Dehát mi oka lehet erre a bujósdi életre, amikor tudja, hogy távoli hazájában mennyi barátja sóvárog utána.

- Ez olyan titok, amit én ebben a pillanatban még nem tudok megmagyarázni. Ennek különböző okai is lehetnek. Mivel a gyilkost valami visszakényszeriti tettének szinhelyére, talán éppen azért marad ott, mert be akarja várni. Vagy talán azért nem tért vissza hazájába, mert családja visszatartja.

- Családja? - Ugy gondolja fivérem, hogy esetleg férjhez ment?

- Miért ne! Ha a fiatalabb nővér felesége egy férfinek, az idősebb még előbb férjhez mehetett. Nos, nem?

- Igen. Van azonban egy körülmény, ami bizonyitja, hogy Mr. Shatterhand minden éleseszüsége mellett is itt valami hiba csuszott a számitásába.

- Mi az a hiba?

- Fehér testvérünk, Harbour a páter barátja volt. Ismerte nővéreit és ők is ismerték őt. Nem?

- De igen.

- Harbour a sirnál összeesett az éhségtől és egy ismeretlen jótékony kéz hust adott neki. Ha az adakozó Tehua lett volna, a pater nővére, ugy barátja elől semmi esetre sem rejtőzött volna, hanem ellenkezőleg az eszméletlen embert személyes védelmébe vette volna és régi barátját maga ápolta volna.

- Ha felismerte volna! Dehát felismerte? Amióta Tehua eltünt, jó husz esztendő telt el; Harbour kinézése amugy is megváltozott az évek során, akkor pedig, amikor az éhségtől összeesett, az emberfeletti küzdelmek és nélkülözések teljesen felismerhetetlenné tették.

- Dehát egy gyönge asszony mégsem fog egyedülállóan, elhagyatott, nehéz életet élni ott fönn a Rockey Mountain-on.

- Egyedül van ott fönn? Hát e tekintetben nincs nagy különbség egy edzett indián nő és egy fehér asszony között?

- Uff! - Ma Shatterhand testvéremnek sikerül minden ellenvetésemet legyürni. Mindenre van megokolt válasza, amit el kell fogadnom. Mintha én ma vaksággal lennék megverve.

- Oh nem! Én inkább gyanut, mint megállapitást fejezek ki. Utunk célja máig Foam-Cascade volt. Ha felérkezünk, meg fogjuk látogatni a sirt és akkor derül majd ki, mennyiben igaz, vagy hamis az én elgondolásom.

- Igen. Fölkeressük a sirt. Nekünk meg kell és meg fogjuk találni a gyilkosságnak és gyilkosnak nyomait, még ha annyi esztendő elmult is a gaztett óta. Jaj a gyilkosnak, ha elfogjuk. Én soha ellent nem mondtam Shatterhand fivéremnek, amikor szelid lelkét a rossz emberekkel szemben is érvényre juttatta; most azonban nem fogok kegyelmet ismerni.

Szavai ismét bizonyitották, hogy milyen csodálatosan, utólérhetetlenül nagy ember volt Winnetou. Meg volt győződve, hogy a több mint husz évvel ezelőtt elkövetett gyilkosságnak nyomára fog jönni. Én biztam ebben, holott más ezrek nevettek volna ilyen képtelenségen. Szerintem is, ha minden más nyom eredménytelen volna is, a sir felnyitása minden esetre ad valami utmutatást. Szerencsére már most módomban állott, hogy véleményét néhány megjegyzéssel alátámasszam. Ezért, helyeselve Winnetou megállapitásait, igy szóltam:

- Én kész vagyok minden erőfeszitésre, annál is inkább, mert szentül meg vagyok győződve, hogy nem hiába keressük fel a sirt.

- Van az én testvéremnek valami alapja erre a meggyőződésére?

- Van!

- Micsoda?

- Mit gondol Winnetou, egyetlen ember volt a gyilkos, vagy többen voltak?

- Nem egy ember gyilkolta meg.

- Nos jó. Egyik közülük már utban van fölfelé.

- Uff. Ki az?

- Douglas. Az ugynevezett tábornok.

- Uff, uff! Ez az ember abban a gyilkosságban is részes lett volna? Hogyan jön Old Shatterhand erre a gondolatra?

- Talán visszaemlékszik, hogy a "tábornok" akkoriban a Hellmer-farmon elvesztett egy gyürüt, amit nekem adtak át. Én az ujjamra huztam és ma is viselem.

Lehuztam a gyürüt az ujjamról és a következő szavakkal nyujtottam át az apacsnak:

- Az én testvérem bizonyára ismeri ezt a gyürüt még a Hellmer-farmról. Nézze meg a betüket, amelyek a gyürü belsejébe vannak vésve.

Szemeihez emelte a gyürüt, amelyben a következő bevésés volt: E. B. 5 VIII. 1842. Megnézés után odaadta a gyürüt a farmernek és igy szólt:

- Hogy Harbour testvérem lássa, hogy mi máris a gyilkos nyomában vagyunk, hasonlitsa össze a gyürü bevésését azzal, amit annak idején a sziklán látott.

A farmer megnézte a gyürüt, majd felkiáltott:

- All devils! Ez ugyanaz az E. B., amit én ott a sziklán, nem is egyszer, de kétszer is bevésve láttam. A gyilkos nevében is van B betü, amely ugyan még...

Hogy ezután mit mondott, azt már nem hallottam, mert figyelmemet egész más dologra kellett irányitanom. A farmer ugyanis éppen az ablak felé ült és amig őt néztem, az ablak is látkörömben volt. Az ablaknál hirtelen egy férfi arcát pillantottam meg. A férfi az udvaron az ablaknál állott és betekintett. Ezt az embert én már láttam valahol, csak nem jutott eszembe hirtelen, hogy hol és mikor. Éppen figyelmeztetni akartam a jelenlevőket a hivatlan hallgatózóra, amikor a mellettem ülő Schahko Matto, aki a hallgatózót e pillanatban szintén észrevette, heves felindulást mutatva, kinyujtotta karját és dörgő hangon mondotta:

- Tibo taka. Ott künn az ablaknál áll Tibo taka.

Mindenki felugrott, aki csak ismerte ezt a nevet. Igen, ő volt, a raüni-komancsok orvos-embere. Arca most nem volt vöröses barna, hanem világos, mini a fehéreké. Ezért nem ismertem őt fel rögtön. Egy ilyen ellenség az ablaknál és mi, valamennyien megvilágitva, benn a szobában! Az öreg Wabble lövése jutott eszembe a Fenner-farmon és felkiáltottam:

- Gyorsan eloltani a lámpát! - Belőhet.

Még nem is fejeztem be intő szavaimat, amikor már csörrent a betört ablaküveg és láthatóvá lett egy puskacső. Egyetlen ugrással a legközelebbi védett sarokban voltam, de ugyanekkor már el is dördült a lövés, ami, mint azt később valamennyi jelenlevő igazolta és amint arról magam is meg voltam győződve, nekem volt szánva. A lövedék az én székem mögött a konyhafalba furódott. A fegyvert az illető gyorsan visszahuzta, én a lámpához ugrottam és eloltottam. Az ajtó sötétségbe került, gyorsan odamentem, kinyitottam, revolvert rántottam és az udvarra kitekintettem. Csillag még nem volt az égbolton. Nem is hallottam semmit, mert a jelenlevők leirhatatlan zajt csaptak és Winnetou hasztalanul próbálta őket lecsendesiteni. Hozzám lépett, egyetlen gyors tekintetet vetett a sötét éjszakába és nyomban felszólitott:

- Nem itt maradni, hanem messzire, jó messzire kifelé innen!

Ha az orvos-ember okos fickó lett volna, nem hagyta volna el helyét, hanem nyugodtan megvárta volna, amig megjelenek az ajtónál és ekkor leadta volna reám a második lövést. Ő azonban nyomban az első eredménytelen lövés után elszaladt. Amint én és Winnetou a leggyorsabb futással annyira eltávolodtunk a háztól, hogy az ottani zaj már nem zavarhatott bennünket, lefeküdtünk, fülünket a földre nyomtuk és hallgatóztunk. Egészen világosan hallottuk három ló patáinak dobogását. A lovak a farmtól nyugat felé vágtattak el.

Három ló? Az orvos tehát nem egyedül volt a farmon. Miként volt számára egyáltalában lehetséges olyan messze délről ellenséges indiántörzsek területén át idejönni fel Kanzasba? Milyen okból és milyen céllal tette ezt a nagy és veszélyes lovaglást.

Hozzá lévén ahhoz szokva, hogy minden eseményt a maga teljességében és a legkisebb részletet sem mellőzve, gyorsan, de mégis alaposan egész terjedelmében áttekintsek, azután pedig a legkisebb késedelem nélkül megtegyek minden intézkedést arra, hogy az esetleges veszedelmeket megelőzzem, ezt a megkisérelt merényletet és egyéb felmerült kérdést is gyorsan átgondoltam és magamban alapos vizsgálat alá vettem. Winnetou szemmel láthatólag ugyanezt tette. És megállapitásaival ugyanolyan gyorsan kész volt, mint én, mert a lódobogást még lehetett hallani, tehát gondolkodásunk kezdete és befejezése között csak néhány másodperc telt el, amikor Winnetou ezeket mondotta:

- Tibo taka fehér emberré lett. Fehér orvossá, aki egy rákbeteget akar Fort Walaceba vinni. Mit szól ehhez Shatterhand fivérem?

- Azt, hogy eltaláltad a dolgot. A beteg urnő Tibo wete, az ő testileg legalább is egészséges felesége, akit betegnek ad ki, hogy arcát sállal eltakarhassa. Ezt azért teszi, hogy ne lássák, hogy egy fehér ember vörös nővel lovagol. Természetesen nem Fort Wallacebe mennek, hanem a "tábornokkal" együtt Coloradoba. Mi a gyilkosokat meg fogjuk találni áldozatuk sirjánál. Gyere be a házba, kérdezzük ki a farmert.

Visszatértünk. Ekkor már végre a szobában tartózkodók valamennyien kijöttek fegyverrel a kezükben. Dick Hammerdull, aki a mi beszélgetésünknek Tibo takára vonatkozó részét hallotta, de át nem értette, hangos szóval kiáltott:

- De hiszen ha tényleg Tibo taka volt, akkor itt vannak a komancsok, hogy megtámadják a farmot. Mi tehát a legnagyobb veszedelemben forgunk. Mr. Harbour hivja össze embereit, hogy védekezhessünk.

Mialatt a kövér a maga hires és rettenetesen fontos had- és napiparancsát kiadta, hátramentem, hogy lovainkat megnézzem. Egy sem hiányzott közülük és ez megnyugtatott. Ezután hallottam a farmer vezényszavait és mire az épület előrészébe visszaértem, már az egész hadsereg, a honvédek és népfölkelők, az asszonyokat sem véve ki, együtt voltak. Csak Winnetou nem volt közöttük. Ő ugyanis nyugodtan visszament a szobába, meggyujtotta ujból a lámpát és kényelmesen elhelyezkedett székében. Künn az udvaron mindenki beszélt, mindenkinek volt javaslata, mindenki tanácsot akart adni; ennek a zürzavarnak azzal vetettem véget, hogy rájuk kiáltottam:

- Legyetek már csendben emberek! Miért izgultok ennyire?

- Hogy miért izgulunk? Micsoda kérdés ez? - felelt Hammerdull. - Hiszen itt vannak a komancsok!

- Ugyan hol?

- Hát hol másutt, mint itt. Orvos-emberük már lőtt is.

- Valószinüleg az ön fejébe, kedves Dick, - mert ugylátszik Önnél valami értelemzavar lépett fel. Ugyan hogyan jöttek volna ide föl a komancsok?

- Lovaikon természetesen.

- Valószinüleg majmokon és tevéken. Gondolja csak el, hogy milyen törzsek területén kellett volna átlovagolniok. A Kiovák, Cherokeók, Senekák, Wyandottok, Peoriák, Ottavák, Modocok, Miamik, Charoneék, Kuchatik, Pawneek, Arrapaheok, Cheyennek, Osagok és még más törzsek területén. Csak egészen őrült emberek merészelnének ilyen hadjáratba fogni. Hogyan tud ilyet egy okos ember még csak el is képzelni.

- Hogy vajjon lehetséges-e ez, vagy sem, az tökéletesen egyre megy, csak ha meg nem történhetik. Hát nincs igazam, Pitt Holbers, öreg cimbora?

- Birkafej!

Az öreg Pitt ez alkalommal csak ezzel az egyetlen mély tartalmu szóval felelt; ez azonban éppen elégséges volt véleményének enyhe módon való kifejezésére. Mindenki jót kacagott. A kövér ellenben sértve érezte magát becsületében és haragosan válaszolt:

- Csak ne dobálódzál ugy az állatfejekkel, mert a magadét is olcsón el találod vesztegetni. Én figyelmeztetni akartalak benneteket a komancsokra. Hát tehetek én arról, hogy nem jöhetnek? Hát nem jobb ez, mintha nem figyelmeztettelek volna és mégis jönnének.

A két elválaszthatatlan tehát ismét összekülönbözött. Mi tudtuk azonban, hogy rövidesen kibékülnek ismét.

Megelégedésemre szolgált, hogy Schahko Matto is ott volt a csoportban. Pedig könnyen kihasználhatta volna a helyzetet és megszökhetett volna; az sem esett volna nehezére, ha legjobb fegyverünket el akarta volna vinni magával. Hogy ezt nem tette, világos bizonyiték volt amellett, hogy komoly az az elhatározása, hogy önként velünk lovagol. Hozzáléptem és igy szóltam:

- E pillanattól kezdve az osagok főnöke szabad. A mi bilincseink nem kerülnek többé testére és mehet, ahová akar.

- Veletek maradok, - felelte. - Apanacskának kellett volna engem Tibo takához vezetnie; de minthogy ő maga jött, nem fog megszökni. Üldözitek őt?

- Mindenesetre! - Te rögtön felismerted?

- Igen. Még ezer év mulva is megismerném. Mit akar itt Kanzasban? Miért lopózott be éjjel ide a farmra?

- Ő nem belopózott, hanem ellopózott innen, mindenesetre egy hangos, de szerencsére eredménytelen csattanás után. Rögtön be fogom ezt neked bizonyitani.

Hogy ezt megtehessem, a farmerhoz fordultam, aki a közelemben állott.

- Itt van az orvos a beteg asszonnyal?

- Nincs, - felelte. - Bell, a cowboy mondta nekem, hogy már eltávozott.

- Ez az ember nem volt orvos, hanem a Raüni-komancsok egy orvosságos embere. A nő, aki vele van, a felesége. Beszélt közületek valaki az asszonnyal?

- Nem! - De én hallottam őt beszélni.

- Mit?

- Az asszony kért az állitólagos orvostól valamit.

- Hiszen csak holnap akart tovább menni. Mi okozta, hogy szándékát megváltoztatta?

Erre a kérdésre előlépett a cowboy és a következőket mondotta:

- Erről én tudok felvilágositást adni, Mr. Shatterhand! Az idegen kijött a szobából, hogy megnézze a lovait. Hallotta a szobából kihallatszó hangos kacajt. Mr. Hammerdull éppen akkor beszélte humoros történeteit. Az idegen megkérdezte tőlem, hogy kik vannak odabenn. Én természetesen megmondtam neki. A sötétség dacára észrevettem, hogy megijedt. Mindketten a ház előrészébe mentünk, ahol ő messziről az ablakon keresztül benézett a szobába. Azután néhány dollárt adott nekem és azt mondta bizalmasan, hogy ő itt fölösleges, mert nemrégiben Kanzas-Cityben veletek szemben nagyösszegü pert nyert, amiért ti véres bosszut esküdtetek ellene. Nem érzi magát biztonságban, tehát szeretne titokban eltávozni. De távozásuk után se mondjam meg, hogy itt volt, mert ti nyomára jöttök, utoléritek és agyonlövitek. A szegény ördög ugy meg volt rémülve, hogy megsajnáltam és segitettem neki, hogy titokban elhagyhassa a házat és az udvart. Kinyitottam neki a hátsó ajtót és kieresztettem őt és az asszonyt a teherhordó lóval együtt. Bizonyos, hogy a három lovat később, bizonyos távolságban kicövekelte és visszalopódzott a házba.

- Nem lehetett másként. Mr. Bell ön egy nagy hibát csinált. Nem tehet azonban róla, mert nem tudta, hogy ez az ember egy hallatlan nagy gazember. Csak rólam beszélt?

- Igen.

- Arról a fiatal vörös harcosról nem, akit Apanacskának nevezünk?

- Egyetlen szót sem!

- Well! - Most magam szeretném látni azt a helyiséget, amelyben az asszonnyal együtt tartózkodott.

A cowboy lámpát gyujtott és bevezetett az udvaron keresztül abba az igen alacsony épületbe, amelyben laktak. Az épületnek csak a négy fala és sima, vizszintes tetőzete volt. Nem gondoltam ugyan, hogy olyan veszedelemben, amelyben ő állandóan forgott, annyira elővigyázatlan lett légyen, hogy valami fontos dolgot itt hagyjon, avagy elveszitsen, de mégsem akartam elmulasztani, hogy szokásomhoz hiven mindent megtegyek, amit hasonló esetben az előrelátás és elővigyázatosság megkövetel. Egy iró, aki nem megtörtént dolgokat, hanem regényeket ir, ugy irná meg a dolgot, hogy Old Shatterhand talált egy erszényt, egy zacskót, vagy egy levelet, vagy más egyéb tárgyat, ami minden eddigi titkot megmagyaráz, én azonban nem parancsolhatom meg tollamnak, hogy ilyen szerencsés fordulathoz juttasson és be kell ismernem, hogy én bizony semmit, abszolute semmit nem találtam. De kötelességemnek eleget tettem. Megelégedetten mentem a szobába, ahol valamennyien együtt ültek és pillanatnyilag szüneteltek a beszélgetésben.

Ha én azt mondom, hogy meg voltam elégedve, ugy annak jó oka volt. A haláltól, csakugy, mint a Fenner-farmon, csak a csoda mentett meg. A benső hang, amely engem idejövetelünkkor figyelmeztetett, bizonyára őrangyalom hangja volt. Nem fogadtam szót neki és mégis ő mentett meg, amikor a veszedelem pillanatában tekintetemet az ablakhoz irányitotta. Csodálatos volt az esemény hasonlatossága a Fenner-farmon történtekkel. Csak lovaink, vagy a mi megtámadtatásunk hiányzik; különben a két eset eseményei teljesen hasonlóak.

Valaki talán mosolyogva rázza a fejét, mert őrangyalomról beszélek? Kedves kételkedő! Nem hizelgek neked, hogy véleményemnek, hitemnek megnyerjelek. De mondhatsz, amit akarsz, őrangyalomat nem vitathatod el tőlem. Sőt, sziklaszilárdan meg vagyok arról győződve, hogy nem is egy, hanem több őrangyalom is van és hogy sok ember van, aki számos ilyen égi őrzőangyal védőszárnyai alatt él. Az orosz cárnak, akinek trónja dinamiton áll, országok és népek uralkodójának, akinek elhatározásától milliók jóléte függ, a hajóskapitánynak, akinek a legkisebb hanyagsága, a legkisebb számitási hibája a hajó és egész emberi és tárgyi rakományának elsüllyedését idézheti elő, a diplomatának, aki népek sorsával játszik, a hadvezérnek, aki seregek fölött parancsnokol, az orvosnak, akinek rendelvényétől a páciens élete és halála függ... mindeniknek sokkal több őrangyalra, sokkal több benső intelemre van szükségük minden ténykedésükben, mint például egy olyan tőkésnek, aki nem ismer más munkát és akinek nincs is más foglalkozása, mint a couponvágás. Ha ezerszer kinevetnek is érte, akkor is bátran kimondom, hogy ámbár most itt ülök iróasztalom mellett és papirra vetem ezeket a sorokat, mégis - szentül meg vagyok erről győződve - láthatatlan őrangyalaim körüllengenek és -, hogy irói módon fejezzem ki magamat - tollamat a tintába mártják. És ha - ami igen sok esetben megtörténik - egyik olvasóm, aki téves uton járt, könyveim egyike révén az igaz utra került, ugy annak az olvasómnak őrangyala eljön az enyémhez, és mindketten örülnek befolyásuk szerencsés eredményének, amely befolyásukra én irtam és a másik, a helyes utra tért, olvasott. És ezt én nem tulfütött önérzetből mondom. Oh, legkevésbbé sem. Aki tudja, hogy munkája eredményét csak a legkisebb részben köszönheti önmagának, az csak szerény és alázatos lehet. És én ezzel az én meggyőződésemmel csak azért lépek a nyilvánosság elé, mert a mi anyagias korszakunkban, ebben az ideál- és hitnélküli világban csak ritkán meri valaki kimondani, hogy neki a hazugság és tagadás mai szellemével semmi közössége nincs.

Milyen vigasztaló és megnyugtató, mennyire bátoritó és serkentő az a tudat, hogy az Uristen küldöttei állandóan körülöttünk lebegnek, velünk vannak. És milyen nagy erkölcsi hatalom van ebben a hitben. Aki meg van arról győződve, hogy láthatatlan lények veszik őt körül, akik mindenkinek a gondolatát ismerik, mindenkinek a szavát hallják és minden tettét látják, az bizonyára óvakodni fog, amennyire csak módjában áll, attól, hogy az egész világ nagy birája küldötteinek jogos neheztelését magára vonja. Én ezeket a "hitelüket vesztett, ugynevezett gyermek- és dajkameséket" többre becsülöm a világ minden kincsénél.

- Őrangyal? Nevetséges! - mondta nekem egyszer egy igen tanult, sokat utazott ur, akinek nevét a földteke számos részében ismerték és ma is ismerik. Hát van Önnek ilyen? Látott ön ilyent? Hallotta? Beszélt vele? Mutassa meg nekem, akkor majd elhiszem, hogy létezik. Egy évvel később Tirolban találkoztam vele. A rövid, szivélyes üdvözlés után első szava, aminek indokát az első pillanatban nem is tudtam, ez volt hozzám:

- Tényleg vannak; most már tudom! Nem is egy van.

- Micsoda? - kérdeztem csodálkozva.

- Az őrangyalra gondolok, - felelte. Bizonyára emlékszik legutóbbi beszélgetésünkre? És elbeszélte a később vele történteket. A hegyek között járt és ritka köveket, növényeket kutatva, tulbuzgalmában eljutott egy mély és meredek szakadék legmagasabb és legszélsőbb peremére. A vékony, laza földréteg megmozdult és magával rántotta őt is. A szikla kiszögeléseibe, széleibe ütközve, a magasból meredeken történő esés teljes gyorsaságával zuhant a mélybe, majd egy kiálló ágon megakadt és függve maradt. Az ág azonban csak a felületbe volt beágyazva és a vékony, gyönge földréteg az ággal együtt minden pillanatban leszakadhatott. Már az is csoda volt, hogy egy pillanatig is fönnmaradt. És a csoda tovább folytatódott. A vékony földréteg több mint félórán át keményen tartotta magát. Ez a félóra abban a helyzetben egy örökkévalóság. A szerencsétlen hasztalan kiáltozott segitségért. A mélység fölött függve, szédült, szemei elsötétedtek, fülei zugtak. Érverése emelkedett, minden tagja lázban reszketett. Beállott a halálfélelem. És a szerencsétlen imádkozni kezdett! Eleinte csak egy kétségbeesett "Uram, a Te kezedbe ajánlom lelkemet!" - felkiáltásban tört ki, majd mint egy gyors álom, teljes tisztaságában elvonult lelki szemei előtt egész élete. Ebben a rövid percekben először ismerte meg önmagát. Meglátta hibáit. Hitetlensége olybá tünt előtte, mint egy kráter, amely el akarja őt nyelni. És ekkor lelkének reszketése az igazi imát diktálta neki: "Bocsáss meg nekem, Uram, mert hiszek Benned". Eszébe jutott, hogy tagadta az őrangyal létét, most azonban a halálveszedelemben bensejének ellenállhatatlan erejével érezte, hogy mégis van. Csak az Isten segithetett egyedül, csak az Isten az ő égi követeivel. A mélység fölött függő ember imádkozott és imádkozott és egyre nyugodtabb és nyugodtabb lett. Ugy érezte, mintha egy kéz volna a homlokán. A halálfélelem megszünt és egyre erősebb reménynek adott helyet: a mentés már utban van. És tudta, hogy nem hallucinál. A ruhadarabon át, amelyen függve maradt, érezte, hogy egy láthatatlan lény van mellette, aki az őt föntartó vékony földréteget erősen fogja. Elmult a szédülése is. Nyugodtan körülnézhetett. És meglátta vendéglősét, akinél néhány nappal ezelőtt lakott, jönni a fiával. Mindkettő elsőrangu hegymászó. Ők is észrevették őt és bátorságra intették. A fiu visszarohant, hogy köteleket hozzon és embereket hivjon segitségül. Az apa fölfelé mászott a hegyen. Lassan ugyan, de biztató határozottsággal és állandó előrehaladással. Végül a szerencsétlenül járttal közvetlenül szembeérve, átdobott neki egy kötelet és felszólitotta, hogy a kötél végén levő hurkot tegye a kezére. A kötél másik végét a vendéglős tartotta kezében. Ezzel már biztositva volt, hogy az ember nem zuhanhat le. A végleges megmentés rövid idő mulva szerencsésen bekövetkezett. Megmagyarázhatatlan volt, hogy testén, dacára, hogy esés közben többször is hozzáütődött a sziklához, egyetlen kék bőrfolton kivül semmi külső sérülés nem volt. De különösen csodának kellett tekinteni azt az okot, ami a vendéglőst arra a helyre kényszeritette, ahol a segitségre szoruló ember függött. Az történt ugyanis, hogy legfiatalabb gyermeke, egy nyolcéves kislány, bement hozzá a kertből és ujságolta, hogy az az ember, aki mindig virágokat keres, leesett a hegyről és a középen függve maradt. A hegynek emlitett oldala azonban ugy feküdt, hogy a leányka nem láthatta, a kertből pedig ki nem ment. Apja kérdésére a kis leány azt mondotta, hogy hallotta az ember segélykiáltását. De hiszen a távolság olyan nagy volt, hogy a segélykiáltást a kis leány nem hallhatta.

Minthogy az apa ugy tudta, hogy a kis leány sem segélykiáltást nem hallhatott, sem balesetet nem láthatott, vonakodott a kis leány kérésének, hogy segitségül siessen, eleget tenni. Ekkor azonban a kis leány olyan keserves zokogásban és jajveszékelésben tört ki és sirt, sirt szakadatlanul, mig az apa, csakhogy a gyermeket megnyugtassa, fiával együtt el nem indult a szerencsétlenség szinhelye felé. A megmentett ma is meg van arról győződve, hogy két őrangyalnak köszönheti életét; az egyik, aki őt fenntartotta, a másik, aki a gyermeket a vendéglőshöz küldte.

Egy olyan kérdés, vajjon láttam-e őrangyalomat, engem zavarba nem hozhat. Igenis láttam: lelki szemeimmel. Hallottam őt bensőmben. Éreztem befolyását és pedig nem is egy, de számtalan esetben. Én talán különösen érdemes vagyok erre? Bizonyára nem! Minden embernek módjában van megérezni őrangyalának jelenlétét: egyetlen követelménye ennek, hogy az ember alaposan ismerje és állandó alapos ellenőrzés alatt tartsa önmagát. Csak aki valódi önismerettel rendelkezik és folyton arra gondol, hogy önmagát jól meg kell ismernie, tudja megállapitani, vajjon egy gondolat a saját fejében termett-e, vajjon egy elhatározás, egy találmány benne született-e meg, vagy pedig valamely más külső, ismeretlen szellemi erő müve. De vajjon hány embernek van ekkora önismerete?

Hányszor határoztam el erősen és megmásithatatlanul, hogy valamely cselekedetet végrehajtok és tervemet mégis abbahagytam minden látható és bennem rejlő ok nélkül. És ezzel szemben hányszor tettem valamit, amit tenni a legtávolabbról sem volt szándékom. Hányszor történt, hogy álláspontom hirtelen, minden célzatosság nélkül, egészen más lett, mint azt egyéniségemből logikusan várni lehetett volna. Ez mindig egy rajtam kivül álló befolyás eredménye volt, ami valahányszor érvényesült, minden esetben a legjobb következményekkel járt. Hányszor történt meg, hogy a legnagyobb csodálkozással voltam kénytelen megállni általam előkészitett és előidézett események előtt, hányszor kellett olyan eredményről is, amelynek elérésére a legnagyobb igyekezettel törtem, mégis azt mondani: ezt nem én tettem, hanem az Uristen. Hányszor törte meg egészen idegenszerü idea az én addigi gondolkodásmódomat és vitte egészen más, azideig teljesen ismeretlen irányba? Hányszor történt meg, hogy nekem szimpatikus egyénektől, avagy nekem kedvezőnek látszó helyzetektől és viszályoktól óva intett egy belső szózat? És ez a belső szózat minden esetben alaposan indokoltnak bizonyult. Hányszor éreztem meg előre olyan helyzeteket, amilyenekre emberi számitás szerint az én egész életemben nem lehetett még gondolni sem? Szinte előre átéltem azokat és amikor ezek a lelki képzetek a valóságban teljesen hüen bekövetkeztek, legnagyobb csodálkozásomra mindig be kellett látnom, hogy ezek az előérzetek mindig az én javamat, az én előnyömet szolgálták.

De mi lehetett az az egyéniségemtől teljesen távol álló értelem, mi lehetett az a rajtam kivül álló hatalom, amely bennem, rajtam és felettem uralkodott, engem intett, figyelmeztetett és azzal a bizonyos rossz lelkiismerettel büntetett, ha figyelmetlennek, vagy pláne engedetlennek talált?

Nem ösztön, nem véletlen ez, hanem isten angyala, akit az Uristen azért adott mellém, hogy vezetőm, figyelmeztetőm, tanácsadóm legyen.

Tehát az én őrangyalom Harbournál éppen ugy megmentett engem a haláltól, mint a Fenner-farmon. Már ismét abban a székben ültem, amelyben az orvosságos ember golyójának kellett volna engem eltalálni. A kedélyek még nem csillapodtak le és az eseményt, hogy ugy mondjam, lázas élénkséggel beszélték meg. Leginkább érdekelte természetesen Tibo taka és Tibo vete váratlan feltünése Apanacskát, hiszen ő ezt a kettőt szüleinek tartotta és tartá még most is, dacára az én ellenvetéseimnek. Winnetou és rajtam kivül mindenki mondott neki valamit, de ő csendes fejrázáson kivül senkinek más feleletet nem adott. Én és az apacsok főnöke ezt egészen természetesnek találtuk. Ugyan mit mondhatott, vagy mit felelhetett volna. Mi valamennyien ellenséges érzülettel voltunk a Tibo-pár iránt; ő sem védeni nem tudta őket, sem arra nem volt elegendő bizonyitéka, hogy elszakadhasson tőlük. Nem tehetett tehát egyebet és jobbat, minthogy hallgatott. És ezt alaposan meg is tette.

A többiek százféle magyarázatot és gyanut füztek az orvosságos ember és felesége Kanzasba való lovaglásához. Kicserélték véleményeiket az utazás okai és céljai felől. Természetes, hogy a valódi okot és célt egyik sem találta el. Én és Winnetou csak mosolyogtunk azon, amit láttunk és hallottunk. Csak mosolyogtunk azon, mint törték a fejüket, mint vitatkoztak egymással, mint akarta egyik a másikat arra a helytelen utra vezetni, amelyen ő állott. Nem tartottuk szükségesnek, hogy őket felvilágositsuk mindarról, amit mi már tudtunk és meg kellett nekik elégedni azzal a kijelentésünkkel, hogy holnap az orvosságos ember üldözésére indulunk, tehát rövidesen választ kapnak mindenre, ami ma még nem világos előttük.

Minthogy jókor reggel tovább akartunk menni, a szobában fekhelyeket készitettek számunkra. Nem biztam teljesen Tibo taka eltávozásában; nem tartottam lehetetlennek, hogy arra a gondolatra vetemedik, hogy az éj folyamán visszatérjen és nekünk valami kárt okozzon. Ezért az őrszolgálatot ugyanugy akartam berendezni, amint az szokásban volt, ha az éjszakát a szabadban töltöttük. Harbour azonban erélyesen tiltakozott ez ellen és a következőket mondotta:

- Nem uram, ezt nem engedhetem meg. Ti utban vagytok és nem tudjátok, mivel, vagy kivel kerülhettek szembe. Lehetséges, hogy az éjszakák hosszu során nem lesz nyugodt alvástok. Aludjatok ki tehát ma magatokat alaposan az én házamban. Nekem vannak cowboyaim, nemcsak cselédeim, akik készséggel átveszik az őrszolgálatot már azért is, mert oly szerencsések voltak, hogy láthattak benneteket.

- Nagyon köszönjük ezt - Mr. Harbour. El is fogadjuk abban a feltevésben, hogy ezek az emberek feladatukat nem hanyagul, de azzal a pontossággal és lelkiismeretességgel fogják ellátni, amit a mi helyzetünk megkövetel.

- Ez magától értetődő. Mi itt félvadonban élünk, szokva vagyunk tehát ahhoz, hogy figyelmesek legyünk. Egyébként egy emberről van szó csupán. Ez is olyan ember, aki azért szökött meg, mert tőletek reszketett, felesége nem jön számitásba. Neki pedig, ha annyira szemtelen volna, hogy vissza merne jönni, az embereim ugy kicserzik a bőrét, hogy nem lesz vargára szükség. Csak feküdjetek le nyugodtan.

Igy tettünk. Előbb azonban még kimentem és megnéztem a lovakat.

A farmernak igaza volt; csak az orvosságos emberről lehetett szó, akit magát is akadályozott feleségének jelenléte, hogy ellenünk valamit is tehessen; de mégis valami nyugtalanság élt bennem, ami nem engedett elaludni. Ujból és ujból meg kellett állapitanom a hasonlatosságot a mai nap és a Fenner-farmon történt támadási nap között és ujra és ujra arra a gondolatra jöttem: még csak a támadás hiányzik.

Igy történt, hogy későn aludtam el és azután egy kinzó álom, aminek tartalmára már nem emlékszem, olyan ijedelembe hozott, hogy boldog voltam, amikor felébredtem és kiderült, hogy csak álom volt a gyötrelmek átélése. Fölkeltem, és lassan, hogy az alvókat föl ne ébresszem, kimentem. Ragyogtak az égen a csillagok, tehát jó messzire el lehetett látni. Ujból a pajta felé mentem, ahol lovaink voltak. Két cseléd teljesitett itt őrszolgálatot.

- Minden rendben van? - kérdeztem és behuztam mögöttem a pajta ajtaját.

- Igen! - felelték.

- Hm! Winnetou és az én ménem éjjel feküdni szoktak. Most állnak. Ez a dolog nem tetszik nekem.

- Éppen most keltek fel. Valószinüleg azért, mert ön jött.

- Emiatt bizonyára nem. Lássuk csak!

Odamentem a két lóhoz. Fejüket a ház felé irányitva tartották. Szemeik nyugtalanul vibráltak és amikor engem megláttak, mindkettő szuszogott. Gondos tanitás eredménye volt ez. Ezek a lovak szokva voltak, hogy gazdáik távollétében még közeli veszély esetén is csendben maradjanak, de ha gazdáik jelen voltak, ugy a veszélyt szuszogással jelezzék. Veszélyt éreztek, felálltak, de csendben maradtak, mert nem voltam mellettük, amint azonban megérkeztem, figyelmeztettek. Visszamentem az őrökhöz és igy szóltam:

- Itt valami van a levegőben. Hogy mi, azt nem tudom. Vigyázzatok! A ház közelében emberek vannak. Barátok-e, vagy ellenségek, majd kiderül. Nem látjuk őket, elrejtőztek. Barátoknak azonban nem kell rejtőzniök. Vagy a fák mögött bujtak el, vagy pedig már közelebb feküsznek a magas füben.

- Ördög és pokol! Csak nem a trampok lesznek, akik miatt Bell Nord-Riverre lovagolt.

- Majd meglátjuk. Mindenesetre jobb, ha mi kezdjük a nótát, mintha bevárjuk, amig az ellenség kezd hegedülni. Ah! Ott, egyenesen szemben a kapuval, valami kiemelkedett a füből, nem mehetek tehát vissza a szobába, de majd fölkeltem társaimat. Megvannak a fegyvereitek?

- Igen, ott függenek.

- Menjetek a bejárat védelmére, de ne lőjjetek addig, mig én nem szólok.

Két kezemet öblösen számhoz tettem és háromszor egymásután hallattam a harci sas kiáltását oly hangosan, hogy fél angol mérföldnyi távolságban bizonyára hallható volt. Néhány másodperccel később már hangzott ugyanez a kiáltás a szobából. Ez Winnetou válasza volt, aki az én kiáltásomnak figyelmeztető jelentőségét igen jól tudta. Ugyanilyen rövid idő alatt láttam sok sötét alakot felugorni a füben. A levegő reszketett az orditástól, amelyben a Cheyenne-indiánok támadó jeladását ismertem fel.

Mit akartak ezek itt. Miért jöttek ilyen messzire a Republican-River völgyéből. Minthogy meg akarták a farmot támadni, tehát ők is kiásták a harci bárdot, mint az osagok. Nekünk nem kellett félnünk tőlük, mert mi nemcsak békében voltunk velük, de barátságban is.

Csak vissza kell emlékeznünk arra, amit Schahko Matto a "lándzsás fa" alatt Winnetouról mondott. Winnetou ugyanis a Cheyennek élére állott és velük az osagok táborát elfoglalta. Ők tehát Winnetounak nagy hálával tartoztak. Én ugyan akkor nem voltam jelen, de nem lehetett egyetlen indián sem Winnetou barátja és ugyanekkor Old Shatterhand ellensége. Rögtön megnyugodtam tehát, amint a harci jeladást hallottam és ebből megtudtam, hogy a támadók Cheyennek.

Csodálatos volt, hogy mindenekelőtt - amint ezt az indiánok szokták, - nem a lovakat rohanták meg. Ugy látszott, hogy a támadás egyelőre csak a ház ellen irányult, ami egész különös okra adott magyarázatot. A pajtát nem kellett védenünk, mert egyetlen vörös sem jött abba az irányba; valamennyit a ház előtt láttam megállni. Mindenesetre titokban akartak az ajtóhoz csuszni, azután az épületbe benyomulni, ám ebben a saskiáltás megakadályozta őket, mert a farmon lakókat ez a kiáltás fölébresztette. A titokban való megrohanás tehát nem sikerült.

Nagyon kiváncsi voltam, mi fog most történni. Az indiánok nem tudtak bemenni a házba és annyira vigyázatlanok voltak, hogy megálltak a ház előtt. Senki sem gondolt talán közülük arra, hogy a házban lévő emberek az ablakon át lőni fognak? Állandóan orditva és kiáltozva a ház előtt félkört alkottak, ami a ház egyik végétől a másikig terjedt. Amint ez megtörtént, mélységes csend következett. Amint én Winnetoumat ismertem, meg voltam győződve, hogy kihasználja a csöndet és beszélni fog.

Ugy is történt. Winnetou kinyitotta az ajtót, félelem nélkül kilépett rajta és az ő zengzetes hangján kiáltotta:

- A Cheyennek harci kiáltása hangzott el. Itt áll Winnetou, az apacsok főnöke, aki elszivta velük a béke- és a barátság-pipát. Hogy hivják az előttem álló harcosok vezérét?

A félkör közepéről válaszolt egy hang:

- Itt van Wits Panahka^[13] a cheyennek vezetője.

- Winnetou ismeri a cheyennek összes előkelő harcosait, de nincs közöttük olyan, akinek Wits Panahka volna a neve. Mióta főnöke övéinek az, aki igy nevezi magát?

- Ezt ő csak akkor mondja meg, ha neki tetszik.

- És most nem tetszik?

- Nem!

- És miért? Talán szégyenli a nevét, vagy a névnek kell őt szégyelnie? Miért jönnek a cheyennek harci kiáltással ez ellen a ház ellen? Mit akarnak itt?

- Mi Schahko Mattot akarjuk, az osagok főnökét.

- Uff! És honnan tudja, hogy itt van?

- Azt sem kell neki megmondani.

- Uff, uff! Ugylátszik a cheyennek csak orditani tudnak, beszélni nem. Winnetou szokva van, hogy választ kapjon, ha kérdez. Ha nem adtok neki választ, ugy visszamegy a házba és nyugodtan bevárja, hogy mi történik.

- Megostromoljuk a házat!

- Próbáljátok meg! Vannak fegyvereink!

- Felgyujtjuk!

- Csak vigyázatok, hogy ne legyen nagyon melegetek mellette!

- Követeljük Schahko Mattot, az osagot. Adjátok ki és akkor mi elvonulunk.

- A cheyennek okosabban teszik, ha rögtön elvonulnak és nem várnak arra, hogy megkapják-e Schahko Mattot.

- Nem megyünk el addig, amig meg nem kaptuk. Mi tudjuk, hogy Winnetou és Old Shatterhand is e házban van és még egy fiatal harcos, akit Apanacskának hivnak; őt is adjátok ki nekünk.

- Schahko Mattot meg akarjátok ölni?

- Igen.

- Apanacskát is?

- Nem. Neki semmi baja sem lesz. Van itt valaki, aki beszélni akar vele. Azután mehet, ahová akar.

- Nem fog jönni és Schahko Matto sem.

- Akkor kénytelenek leszünk Winnetout és Old Shatterhandot ellenségünknek tekinteni és megölni.

- Próbáljátok meg, vajjon sikerül-e ez nektek.

- Ugy látszik Winnetou vaksággal van megverve. Nem látja, hogy itt több mint nyolcszor tiz harcos áll. Mit tehetnek a házban levők valamennyien ellenünk, ha megostromoljuk a házat. Valamennyien meghalnak. Mi az apacsok főnökének egy órai időt adunk, hogy Old Shatterhanddal megbeszélje a dolgot. Ha az óra letelik anélkül, hogy Schahko Mattot és Apanacskát kiadnák nekünk, ugy valamennyien meghalnak! Howgh!

Mielőtt Winnetou felelhetett volna, olyasmi történt, amit sem ő, sem a cheyennek vezetője nem várt. A rosszul sikerült támadás módjából könnyen láthattam, hogy nagyrészt tapasztalatlan emberekkel van dolgunk. Támadást intézni a háznak csak az elülső frontja ellen, azután ivben felállni és kitenni magukat a mi lövedékeinknek, olyan hiba volt, hogy csak nevetni lehetett rajta. Hogy ez a nyolcvan indián az apacsnak sem imponált, kitetszett abból, hogy állandóan csak "cheyennek"-ről és nem "cheyen harcosok"-ról beszélt. Ismertem Winnetout igen jól, tudtam, hogy ez mit jelent. Ezek után ugy bánjunk velük, amint öreg, tapasztalt harcosokkal bánni szokás? Ilyesmi eszembe se jutott. Cselekedni, amilyen gyorsan csak lehetséges, nevetségessé tenni az egész dolgot, ez volt a legokosabb. Nem szabad nekik megszereznünk azt a dicsőséget, hogy teljes értékü ellenfelekként kezeljük őket. Én tehát észrevétlenül kibujtam a pajtából, hasra feküdtem és a félkör háta mögé kusztam. Elmásztam addig, amig közvetlenül az "acél kés" mögé jutottam. A dolog igen gyorsan és könnyen ment, mert a vörösök valamennyien a ház felé voltak fordulva és nem is figyelték, hogy mi történik a hátuk mögött. Amint a vezető a parancsoló "Howgh" szót kiejtette a száján, felálltam, gyorsan előreugrottam, elértem a félkört, körösztültörtem az indiánok során és már a vezető mellett voltam, mielőtt ők meglepetésükben csak kisérletet is tettek volna, hogy engem ebben megakadályozzanak. Mielőtt Winnetou az ajtóból a nevetséges ultimátumot visszautasithatta volna, hangos szóval ezt kiáltottam:

- Nincs szükség egy órai időre, hogy határozatunkat meghallják. Tudják azt meg a cheyennek azonnal.

Hirtelen megjelenésem a félkör közepén természetesen nagy izgalmat keltett, de én ezzel mitsem törődve, folytattam:

- Itt áll Old Shatterhand, akinek a nevét a cheyennek valamennyien ismerik. Ha van közöttük valaki, aki merészel kezet emelni rám, az lépjen hozzám.

Amit vártam és elérni akartam, bekövetkezett. Az izgalom tökéletes csöndbe ment át. Az én merész, sőt egyenesen vakmerő megjelenésem csak meglepte őket, felhivásom ellenben valósággal zavarodottá tette, annál inkább, mert nyugodtan álltam, mint akinek az egész társaság nulla.

Pedig fegyver sem volt a kezemben. A benyomást, amit szavaim keltettek, habozás nélkül ki kellett használnom, megragadtam a vezető kezét és igy szóltam:

- Wits Panahka hallja meg azonnal, hogy mit határoztunk: jöjjön velem.

Kezét erősen fogva, mentem vele a ház felé. Ez az intézkedésem már nemcsak bátorság, de egyenesen olyan szemtelenség volt, aminek keresni kellene párját. De a hatás nyomban megvolt. Ez a föllépésem annyira konsternálta a vezetőt, hogy eszébe sem jutott ellenkezni, avagy épen ellenszegülni. Szó nélkül, mint egy gyermek, hagyta magát az ajtó mellett álló Winnetouhoz vezetni. Winnetou megragadta a másik kezet. Ezután félig huzva, félig emelve vittük őt magunkkal az udvarba és becsuktuk magunk mögött az ajtót.

- Gyorsan, igen gyorsan világosságot, M. Harbour! - kiáltottam a sötét térségbe. Gyufa sercent, a lámpa meggyuladt és már láthattuk az "Acél kés" arcát. Elhihetik, hogy ebben a pillanatban nem igen mutatott az arca valami nagy szellemre.

Mindez oly gyorsan történt, hogy a cheyennek ott künn csak most ébredtek tudatára a nagy hibának, amit azzal követtek el, hogy mindent, ami történt, megtörténni engedtek. Hallottuk kiáltozásaikat, de nem sokat törődtünk vele, mert amig vezetőjük kezünkben van, nem is gondolhattak valami ellenséges cselekedetre velünk szemben. Én pedig vezetőjüket egy székhez vezettem és igy szóltam:

- Wits Panahka üljön le közénk. Mi barátai vagyunk a cheyenneknek és örülünk, hogy vezetőjüket vendégként üdvözölhetjük körünkben.

Ez is olyan furcsának tünt fel előtte, hogy minden vonakodás nélkül leült, ő aki nyolcvan emberrel jött, hogy a farmot megtámadja, a harci kiáltás után tiz perccel már benn volt a farmban, de nem mint győző, hanem a mi hatalmunkban és én gunyosan vendégként üdvözöltem. Hideg vakmerőségemmel, ami pedig voltaképen pofont érdemelt volna, minden vérontást megakadályoztam, a helyzet komolyságát a csaknem nevetségesbe fullasztottam és a kártyákat ugy kevertem, hogy minden tromf a mi kezünkben volt, a cheyenneknek egyetlen ütőjük sem maradt.

Végtelenül örültem Winnetou hangtalan elismerésének. Nem szólt egyetlen szót sem, de olvasható volt az elismerés arcáról és arról a meleg tekintetről, amit rámvetett. Ez a melegség a szivemig hatolt. Kezet adtam neki és igy szóltam:

- Én testvéremnek a lelkében olvasok és csak azt mondhatom, hogy ő volt a mesterem, én csak tanitványa voltam.

Winnetou megszoritotta a kezemet és hallgatott. De nem is volt szükség szavakra. Megértettem őt. Milyen nagy ember volt ő, különösen ha a cheyenne főnökkel összehasonlitottam, aki olyan zavarodottan ült közöttünk, hogy a szemeit is alig merte kinyitni. Schahko Matto szemben ült vele, sötéten ránézett és igy szólt:

- Ismer engem a cheyennek vezetője? Én Schahko Matto vagyok, az osagok főnöke, akinek kiadatását követelte. Mit gondol, mit fogunk most vele csinálni?

Az ezekben a szavakban rejlő fenyegetésre igy felelt a kérdezett:

- Old Shatterhand engem vendégének nevezett.

- Ezt ő tette, de nem én. Te engem halálra szántál, nekem tehát most jogom van a Te életedet követelni.

- Old Shatterhand meg fog engem védeni.

Ez egyenesen hozzám intézett felhivás volt, amire én kemény szavakkal válaszoltam:

- Az attól függ, hogyan fogsz most viselkedni. Ha pontos és igaz válaszokat adsz felteendő kérdéseimre, akkor védelmembe veszlek, ellenesetben azonban nem. Ti találkoztatok ma egy fehér emberrel, akinek indián asszonya van?

- Igen.

- Ez az ember közölte veletek, hogy mi itt vagyunk és Schahko Matto velünk van.

- Ugy van.

- Ő szolgálataitokért a mellettem ülő Apanacskát kivánta a maga számára.

- Igen.

- Mit akart Apanacskával csinálni?

- Azt nem tudom, nem is kérdeztem, miután számunkra ez az idegen vörös harcos teljesen közömbös.

- Hol van ez a fehér ember?

- Nem tudom.

- Ne hazudj! Hiszen Apanacskát hozzá kellett volna vinned. Tudnod kell tehát, hol van. Ha csak egyetlen hazug szót mondasz még, kiadlak Schahko Mattonak, akinek halálos ellensége vagy. Ezt jegyezd meg magadnak. Tehát mondd meg, hol van az a fehér ember.

Fenyegetésem nem tévesztette el hatását. A cheyenne vezető felelt:

- Odakünn van harcosaim között.

- De felesége csak nincs vele?

- Nincs. Az asszony ott van, ahol lovainkat hagytuk.

Mielőtt tovább szólhattam volna, Winnetou ragadta meg a szót:

- Ismételten is voltam a cheyenneknél, Wits Panakhat azonban sohasem láttam. Hogy lehet ez?

- Mi a Rukweint-Cheyennek törzséhez tartozunk, amelynél az apacsok főnöke sohasem járt.

- Én most már tudom, amit tudni akartam. Shatterhand testvérem tovább beszélhet.

Winnetou felszólitására a következő kérdést vetettem fel a cheyennek:

- Látom, hogy megragadtátok a harci bárdot. Ki ellen irányul háborutok?

Vonakodott a felelettel, de amikor fenyegető mozdulattal mutattam Schahko Matto felé, beismerte:

- Az osagok ellen.

- Eltaláltam. Hallottátok, hogy az osagok elhagyták táborukat, hogy a fehérek ellen vonuljanak, ti pedig ki akartátok ezt az alkalmat használni arra, hogy rájuk támadjatok? Ugy-e igy van?

- Igen.

- Nos hát akkor örüljetek, hogy itt találtatok bennünket. Az osagok ugyanis visszafordultak. Ma már ismét otthon vannak és minthogy ti csak nyolcvanan vagytok, bizonyosan levették volna skalpjaitokat. A velünk való találkozás számotokra nagy szerencse; ez megmenti életeteket, legalább is közületek soknak az életét. Remélem, hogy ez az eset intő lesz számotokra a békés gondolkodásra. És ugyan mit akartok most tenni?

- Magunkkal visszük Schahko Mattot. Apanacskát miattam megtarthatjátok.

- Ne nevettesd ki magadat! Te a foglyom vagy, ezt tudod jól. Avagy azt hiszed talán, hogy mi félünk a Te nyolcvan emberedtől. A Rukweint-cheyeneket ugy ismerik, hogy nem értenek a harchoz.

- Uff! - kiáltott haragosan. - Ki mondta neked ezt a hazugságot?

- Nem hazugság! Ezt ti magatok bizonyitottátok be. Támadástokat oly bután rendeztétek, hogy kis gyerekeknek kellene benneteket tartani. Azután közöttetek, csapatotok közepén állottam anélkül, hogy egy ember közületek hozzám mert volna nyulni. Azután téged a kezednél fogva vezettelek a házba, mint egy engedelmes gyermeket. Ha mi ezt nyilvánosságra hozzuk, hatalmas kacaj fog támadni minden sikságon és minden magaslaton, a cheyennek többi törzsei elválnak tőletek, mert szégyelniök kellene magukat miattatok. Választhatsz! Ha harcot akarsz, ugy lelövünk itt téged azonnal, amint künn embereid közül valaki az első lövést leadja. A ti golyóitok bennünk kárt nem tehetnek, mert bennünket védenek a falak. Nézd azonban meg a mi puskáinkat. Mindenesetre ismered...

"Pshaw"! szakitotta közbe mondatomat Winnetou és helyéről felkelve, odalépett az "Acél Kés"-hez. - Mire való ez a sok beszéd? Azonnal készen leszünk a cheyennekkel.

Gyors mozdulattal letépte Wits Panahka melléről az orvosságos táskát. A cheyenne rémült kiáltással felugrott, hogy a táskát visszaszerezze, én azonban hozzáugrottam, visszanyomtam a székre, erősen ott fogtam és igy szóltam:

- Maradj nyugodtan! Ha engedelmeskedsz, visszakapod a táskádat, különben nem.

- Igen, de csak ha engedelmeskedsz - szólt közbe Winnetou. - Én azt akarom, hogy a cheyennek békességben térjenek haza. Ha azt megteszik, ugy semmi bajuk nem fog történni és azt se fogja megtudni soha senki, hogy itt ugy viselkedtek, mint a kis gyerekek. Ha azonban Wits Panahka ebbe nem megye bele, ugy táskáját nyomban a tüzbe dobom, hogy elégjen, de emellett fegyvereink azonnal beszélni kezdenek. Howgh!

Aki tudja, hogy mit jelent az orvosságos zacskó minden vörös, de különösen minden vörös főnök számára és hogy milyen nagy szégyen annak az elvesztése, az nem fog csodálkozni, hogy a cheyenne, hosszas habozás után ugyan, de mégis elfogadta az apacs követeléseit.

- Nekem is van egy föltételem - mondotta Treskow.

- Mi az? - kérdeztem én.

- A cheyennek szolgáltassák ki Tibo takát és Tibo wetét!

- Erre senki se gondoljon! Ez volna a legnagyobb hiba, amit mi elkövethetnénk. Különben is meggyőződésem, hogy az orvosságos ember már nincs a cheyennek között. Amint én a főnököt elfogtam, ő már tudta, hányat ütött az óra és már nyom sem maradt utána. Én ezt jobban is szeretem igy. Hogy erre mi okom van, azt majd meg fogjátok tudni később.

Messzire vezetne a cheyenekkel künn megkötött békéről beszélni, elég, ha tudjuk, hogy ők végül is boldogok voltak, hogy vér nélkül szabadulhattak a farmnak számukra annyira dicstelenül történt megtámadásának következményei alól. Már délelőtt elvágtattak. Rá egy órára mi is fölszedelőzködtünk. Schahko Matto, aki visszakapta fegyverét, mint szabad ember jött velünk. Rettenetesen dühös volt, hogy az orvosságos ember ujból egérutat nyert. Az örökké kedélyes Hammerdull imigyen biztatta őt:

- Nyugodtan hagyhatja őt szaladni az osagok főnöke. Mi kézhez kapjuk őt. Akinek akasztófán kell elpusztulni, az ott fog elpusztulni. Ez egy igaz közmondás.

- Annak tizszeres halált kell halnia. Nem elég büntetés annak az akasztófa! - dühöngött az osag.

- Vajjon egyszer, duplán, vagy hatszorosan hal meg, az teljesen mindegy, de hogy fel lesz kötve, az bizonyos. Egy ilyen csirkefogó semmi más halált, mint a kötelet, nem érdemel. - Nem igaz, Pitt Holbers, - öreg cimbora?

- Yes! - kedves Dick - felelt a hosszu. - Hiszen neked mindig igazad van.