Fülszöveg

Személyes emlékkel kezdeni fülszöveget tán nem éppen illendő. Mégsem szeretném elhallgatni, hogy mikor L. Simon László kötetének néhány darabját egy fölolvasóesten volt szerencsém hallani, a közönség reakciója megoszlott - néhányan jót mulattak a versekben leírtakon, mások inkább komolynak és súlyosnak ítélték hangütésüket. Igaz, abban nem állott fönn szakadás, hogy a bemutatott munkák tetszést arattak. Jómagam hol együtt mosolyogtam, nevettem a többiekkel, hol eltöprengő és mélyebben önmagukba néző társaimmal tartottam. Ingadozásom bűnös kétszínűség lett volna? Talán gyatra mentegetődzés csupán, mikor a kész könyv felől visszatekintve úgy ítélem, a versszövegek mindkét olvasói magatartást, a föloldódást és az összpontosítást egyaránt igazolják. S hogy ennek a lehetőségnek hol lelhető föl az alapja, az föltehetőleg a kötet döntő művészeti-bölcseleti - vagy akár mondjuk azt: emberi - tétjét érinti.

A dolgos hétköznapok során többségünknek jószerivel talán eszébe sem ötlenek az emberi létezésnek és életünk értelmének alapkérdései - kik is vagyunk, honnan jövünk, hová megyünk. Aligha érdemes csodálkoznunk ezen, hisz a válaszok óriás rengetege nemcsak hogy minduntalan további kérdéseket szül, de egymással szöges ellentétben álló kísérleteket is magában foglal - az ironikustól a tragikusig hangolt (jelen esetben: olvasói) föltételezésekig. Persze közhelyről beszélhetnénk, ha annak, ami a versekben történik, ez lenne a mondanivalója. Csakhogy ez annak legföljebb kezdete és vég(zet)e: az írást megelőzőnek-követőnek gondolt, habár az írás révén, az írásban alakot öltő pillanat. Olyasféle keret vagy föltétel, az írás (ön)magában hordozta "kívül"-je, mely mintegy abroncsba fogja a folytonosan elmozdulót, avagy még inkább nehézkedési pontját, ezáltal súlyát adja a történéseknek.

Bizonyosan nem véletlen, hogy a halál, a föltámadás, az újjászületés eseménye átszövi a verseket. E köztes pillanatok még/már kívül, ugyanakkor belül is vannak az életen - kérdőre vonva, egyben sajátos méltósággal ruházva föl azt. Születés és halál életet körülölelő kettőséhez, valamint a versek hármas, keretező tagolásához hasonulva a kötet is körkörös szerkezetben épül: külön lapon álló, az értelmezéshez viszonyítási pontokat kínáló mottók határolják, fogják egységbe.

A Babitstól vett híres sorokban a mindenséggel azonosulni vágyó, az elsőtől az utolsóig mindent magában foglaló, egyszersmind önmagából kilépni, önnön börtönéből szabadulni képtelen "én" lép elő. Az egyes és a minden látszólagos ellentmondásra megfelelve az L. Simon kötetében megszólaló, kalandos élettörténetét mesélő "én" a legfurcsább változásokról és a legkülönfélébb dolgokról számol be gyors egymásutánban. A számos szerep, utalás, rejtett idézet, motívum - miközben a kiszámíthatatlanság kezdeti benyomása után egyre kivehetőbb mintázatokba rendeződik - egyaránt átfogja a vallás, a tudomány és a művészet területét, a kultúra és technika szféráját, az üzleti, a politikai és a szexuális életet. A mindezt egymásra halmozó törekvés az élet lényegének vagy programjának fölfejtését célozza, ámde ennek során a versbeli beszélő (ön) azonosságát, az "én" határait kísértő elbizonytalanodás is mind fokozottabban érzékelhető: az egyetemes igazságot megragadni vélt tudat a szakadatlan változások dinamikájában oldódik föl.

A verseskönyvet záró mottó Szent Lukács evangélistától mintegy transzcendentális bizonyosságát nyújtja annak, hogy az önmaga lényegét megragadni vélt "én" Isten ítélőszéke előtt mivolta szerint mégis másnak bizonyul, hogy az, ami legkevésbé tűnik föl az övének, valójában talán leginkább sajátja; magyarán hogy térben és időben nem meghatározható...

Bengi László