Harangzenének dallamán
elszenderül a város már.
Kialusznak égi fények,
derengő lámpások égnek.

Kihalt a Főtér, csend honol,
életre kel az érc szobor.
'48 fénye tör felém,
Kossuthnak bronz tekintetén.

A Városháza felé int,
s szomorúan reám tekint.
Szellem-lépttel bejárja most
a szunnyadó Hírös várost.

Vádolva kérdez... - oly komor -
Megülte lelketek a kór?
Hová jutott e büszke nép?
Széteső tunya nemzedék.

Külföld-majmoló sáskahad,
magyar virtus tán elapadt.
Háborúk dúltak, viharok,
és megcsonkított Trianon.

Ötvenhat tépett zászlaján
árulók jussolnak ma már?
Térjetek észre végre már,
így éltetek, egy kártyavár.

Össze kell fogni újra még,
úgy élhet csak nemzet s a nép.
Akkor a magyar fennmarad,
halljátok intő szavamat!

Ha nem lesz egység újra még,
„bontott kéveként” hulltok szét.
Ha hiába minden akarat,
érc-szívem akkor megszakad.