Forgatjuk a sokszínű üvegcserepet,
félünk belenézni.
Büszkeségünk, hogy fájjon
megkarcoljuk forró tűkkel
fellázadt testünket.

1965

Tiszta mezőkről álmodom,
pipacsokról, lucernásról,
csigabigák, csipkebokrok
eső utáni illatáról.
Nevetést hallok –
nyakamban fekete füst-lánc,
hosszú hajam tűz-egér rágta.
Csillagos utcáim befutotta
piros-nyelvű félelem.

1966

Diófa-falakhoz, zsalugáterekhez,
sima, zöldmellű dombok feszültek.
Nyakad kéményébe kapaszkodtam
az esőnek imádói voltunk,
fordított arcunk a tükrön
visszalengett.

1966

Nem lettem részegebb,
nyitott virágszájú,
fényes ablakokra
szemhéjak siklottak.
Kockák zúdultak fejedre,
hogy ne láss!

Az este zümmögő drótjára
terítetted a ruhám.

1966

Fekete villanypóznák szédültek az útra,
ibolyaillatú szád,
bronzfényű tested kívántam.
Az isten ostorral verdesett.

1966

Esőszögek, csigaszagú esőregruták
óriásdiót görget utánuk az ég,
a tócsák gyöngyöket gurítanak..
Friss szélben vizes hajadat
megsimítanám!

1966

Imát suttognak az árnyak –
bömbölnek hűséges harangok,
álmaim: az este szellőmadarai –
csípős meggy pattan szét a számban.

1966

A kőművesek téglarózsákat ültetnek a falakba,
szeretőik ablakpárkánya alá –
a kőművesek építenek kőkerítéseket is
a temetők köré.

1966

Azt akarom, hogy menjen le a nap,
legyen este, mert olyankor hűvös minden.
Az élet földieperillatú,
pirosszárú virágok derekunkig érnek.
Azt akarom, hogy menjen le a nap
és kedvesem átöleljen!

1967

Fenséges nászomat várom,
kinyújtózom óriásan.
Csendben fekszem,
a folyón át erős hidat ver a testem.

1967

Melletted nagyon jó, kedves!
Megforgatom gyönyörű nyelvemen a világot.
Békés italt csorgatok minden elcsorbult pohárba.

1968

Nem jön fekete szeretőm,
nem jön értem virágdíszes vonat,
nem jön, nem jön keresőm, nevetőm,
nem hallja már a hangomat.
Csillognék csillagokkal az égen,
futnék hozzá éjjel és este.
Táncolnék dróton, kötélen, késen,
futnék hozzá magam mentegetve!

1969

Elfeküdnék ilyenkor a fűben,
fejem fölött bolondozna egy hársfaág –
nézném naplementében az eget,
hátamra venném a Napot és úgy mennék,
világítanék a földön és melegítenék!
Mint a fényes-oldalú harmonika
széthúzódik a halványkék égbolt,
álomba küld engem és kísér.
Megbillennek a félhold halvány billentyűi,
díszes fácánokként repülünk..

1975

Egy-egy óhaj volt a földön
kis vörös szívem –
tőled anyám elszakadtam,
lefelé szánkáztam hó-ha lovon,
elektromos lepedőn,
fényes hajamban elektromos rózsa ég.
Ebben a celofán-erdőben utolérem
legvígabb perceimet is,
mert itt duhajkodom én igazán –
énekelek bolondos, kikeményített szárnyon,
eljutok a Legsűrűbb Éjszakába,
ahonnan már nem kergetnek el!

1971

Most már örökre porondon leszek,
ugrándozom,
mint bohóc a fülledt sátorban –
s talán legnagyobb attrakcióm után
kifütyöl a hálátlan közönség.

1968

Jöjj,
szádból édes elixírt lehellj rám,
fejedelmi legyen a csókod,
töltse be verőereimet egészen!

1974

Szemével, a pokol szemével
meglesi vágyam –
nevet jóízűen.
Ünnepet ül a februári férfi-isten.
Keres szélverte, csípős szájjal,
a vadliget-sóhajtású,
kergeszakállú.
Játszana velem egy karmolást,
nem tudja, eresszen-e,
vagy marasszon?

1968

Mennyi fényes ökörnyál száll.
Bogara a földnek te,
szárnya ölemnek,
kinn, a fekete réten.

1968

Szívüket lebegtetik az esték,
a szélben különös xilofonok –
a víz, a csillám, a vaskő,
összekuszálódnak a harangok..

Táncol tarló-veréb, búzacsibe,
fehér erdőben várja kaszás lány,
odaröpül hozzá a gilice.

Szavára nőnek gyerekarcú fák,
előbújnak a titkos növények –
rózsadíszes, remegő színpadra
reménytelen többet fel se nézek!

1968

A szépderekú fiú hálóban nyújtózik,
lent dombok őrző nyugalma –
szőlővenyigékkel a táj.
Meggyúlnak a lepke-kuszálta ágak,
a szépderekú fiú homlokán ökörnyál
vágyamat legyezik dermedő dáliák..

1969

Térdig érő hóra,
fehér, bárányos takaróra,
térdig érő hóra
száll a füst..

Maradt egy havas híd
a jeges víz fölött –
térdig érő hóban,
fodortalan, fehér tóban,
elmerülök..

1969

Citera szóljon,
gyertya égjen!
Szép legyen kéve-kötésű szívünk!
Kezeddel szorítsd a vállam,
részegült ujjaiddal verd be
szemtelen, csattogó számat!
Mulassunk, gyere!
Szabadjon nekünk mulatni,
egymást nézni,
lehessen nekünk is az életet becézni!

1969

Hívnak búgó árkádiák,
engem itt a szobában megtérítenek a csődör-percek.
Részegségemből szabadulj szeretőm,
egy odaguruló cseppig azt hittem,
elalszom az öledben..

1970

Csigás ujjunk mozogjon,
gyomrunk laposodjék,
motorikus ölünk,
tisztás tenyerünk forrjon!

1969

Viszem vitorlás-szívemet,
nappalok mozgó füstjét,
harmatos-kívánságú bokor énekét –
kezemet zsályák fényesítik.
Csöngő-dalolású szerelemért
hazamennék!

1968

Kedvem ma búcsús, olyan jól rikít!
Bolondozó szóra felkúszik forró kezem.
Kedvem ma kedves,
kedvem ma szerelmes,
szemem opál-karika,
kedvem sietős madár.

1969

Útjelzőtáblák,
jöhetnek bolond szelek,
nagy kazlak, sárga szénaillat,
feküdjünk bágyadt fűre,
vágyunkat dobjuk rá
a mezőre!

1969

Kiürült a tulipános este,
pulyka kitárja fekete haját,
ereszkedjünk, tollászkodjunk,
szárnyunkat ember módjára emelgessük,
viruljunk, ahogyan a virágok a földön!

1969

Pont, pont, pontocskák,
klavikhornba sülnek arasznyi hangok..
Téged kiscsikóm elviszlek,
ugye táltos sebem kimosod,
kendőm is lobogtatod,
sós szigeteket számban feloszlatod?

1971

A Zöld Bábeléből kiesik a hajnal,
Virágok és bús tehenek
a távolban –
Szöcskék éneke a fűben.
Az én pásztorom
fekete tóval kel.

1970

Egyetlen feketebodros madártollal játszik a szél,
csak nagy, réti szemem kesereg még –
ledönthetetlen gúlákat építek vállad gödreibe
és nagyot villan bennem a vér!

1971

Eső, te mindent lemosó,
mosd a várost
és mosd arcomat is szépre!
Hogy csattognak a fényben
az esőszemek –
ne morogj te ég,
ne mérgelődjél!
Siess zápor sebesen,
akár kedvesem
abban a hófehér aeroplanban!
Már csaknem olyannak látom,
akár az egész világmindenség,
olyan hatalmasnak.

1975

Hallom zsibongását a nyárnak,
fellibbenő szitakötők útját követem.
A szél is itt van, bohókásan játszadozik,
fácánkakas repül egymagában –
a nap büszkén áll a föld felett,
a szél megmozgatja a mindenséget
egy pipacs a mellemre száll,
mintha a legszebb csókot akarná feltámasztani!
Mezők élőlényei, vigasztaltok-e engem,
hársfák felé veszem utam,
a falu végén túl belezuhanok a gabonába, –
De jó itt, de jó itt, az országút mentén,
az anyaföldön megpihenni!
Végigsimítok egy búzaszálat,
ilyenkor csókolnám, jaj ilyenkor agyoncsókolnám
estére kelve a világot!
Takarj be búzatakaró,
rejts el és dédelgess;
hiszen most az öledben vagyok –
te nagy égboltozat, küldd rám vigasságodat!
Minek keseregjek?
Olyan tiszta vagyok,
mint eső után a fenyvesek.
Mint a hold fehérje olyan távoli
a nyár aromája,
madarak sietős repülése,
tücskök ciripelő muzsikája..

1976

Fehérbokájú ló, mindjárt este lesz,
megsimítom jó fejed.
Fehérbokájú ló, gyere, táncolj velem,
ez már a bús szürkület!
Gyere, olyan vigasztalan vagyok,
homlokomra leszállnak az égről
a félénk csillagok..

1977

Érzem, részeg leszek,
ma nem látom fejem fölött a jókedvű eget,
nem szólítgatom kedves szóval
a feltámadó szelet –
hiányos az este,
eltűntek, szétrobbantak a csillagok;
vésztjóslóan zuhan rám a sötétség.
Huhognak a kitört-derekú fákon a bagolyfiókák,
az erdő madarai megriadva,
remegve érkeznek hozzám
és elrebegik a búcsúszavakat.
Tépjétek ki bőröm,
csipkedjétek arcom!

1977

Nincs senkim, akivel összeguboroghatnék,
kiesik a toll a kezemből,
csak fekszem az ágyon háttal,
mint egy megkövesedett őslény.
Vánkosom hűvös és jó a takaróm,
a szállodai sötétben arcom szinte nőni látom,
és belehuppanok a nagy feketeségbe.

1973

Torony-alakú szalmakazlak előtt
vergődik lovad –
fog az én átkom,
barna szemed most fáj,
szerelmünket elherdáltad!
Jönnek a lovak,
te vagy most az Ostoros,
fényes ingeden feszül a halál csendje.
Azon a meleg füvön mért trappolsz,
ha megtartani nem tudtál?
Majd eltelik az idő,
én megmaradok –
kicsiny öröm-harmonikám mégis megszólal
és kivirul büszkeségem..

1972

Anyám,
most részegülten hajlok a városra,
talán túl sokat tudok,
semmit nem tudok a világról?
A bor is keserű ma,
mért világít a hold ilyen sokáig?
Jaj, alig kapok levegőt,
látod, a nyárfák pihéje is fojtogat –
ruhástól fekszem az ágyba ma éjjel.
Anyám ilyen elhagyottan,
még meddig élek,
meddig élhetek?

1972

Gerlék lebegnek,
tollászkodnak a nagy platánon –
valaki harapdálta a húsom,
csókjával megállított,
elriasztotta elém siető halálom.
Tűnik az ölelése,

minden mulandó örökkévaló volt
gyermekded tekintetében.

1974

Csúcsos, érzéki csillár feszül
egy pécsi hotel-szobában.
Ereklyémben a vágy ostyája lapul,
a keresztes, szép ország-alma tiéd lenne!
Húsom kész az egyezésre,
az erotikus csontok pikulái szétpattannak
világtudó ritmusomban.

1972

A rózsák szédült fejéből
és a falvak nyugalmából
valami titkos mákony árad –
úgy nő bennem a szerelem,
mint a vadnövény,
kiirtani sem tudják!
Nézzétek,
ez a hosszú nyárfasor is párosával éldegél,
mint ez az út,
mint itt, ez az állomás,
olyan kikötőbe érünk majd.

1974

A fal duzzadt a töméntelen,
felforrósodott rózsától.
Jó szerető kellett,
hogy homlokomra kinőjenek
a megnyugvás áldott pipitérei.

1974

Ezek a csókok is hamisak voltak,
mint gazdájuk, aki adta –
nem ragaszkodik hozzám ő se.
Hazug, csaló,
ezek a csókok is hamisak voltak,
halva születtek..

1974

Fehér csöbör, óriás,
körkő, kőasztal –
vörösszélű hordók tetején gyertyák,
középkori énekek..
Rákunk a szerelem,
el nem évülhet,
míg elhaladunk fehérköldökű hegyek mellett.

1969

Áspisszemű elszökött,
zakatol tűzkarikában,
szeretőm, kinek csókoltam bordó száját
rázkódtam vele föld alatt,
míg áldása dombjaimra fakadt..
Szaporán csiviteltem neki,
olvadt odakint a hó, –
fátyolos halál.

1969

Hajlékony lehetnék, mint a szél,
és hajam is úgy zizegne,
mint a szél.
Ha mellém feküdnél,
titkoktól roskadnék,
jóságtól zúgnék.

Szerencsétlenek éje,
adj valakit,
adj szeretőt!

1972

Ha szófogadónak születtem volna,
most én a te kancád lennék –
előtted ugrándoznék,
előtted táncolnék!
Számmal elmotyognám
a hűségemet
és csengőmmel örömem óráját csengetném.
Apró, kék virágok díszítenék a fejemet,
ha fehér kancád lennék.

1972

Szorításomból nem tudlak kiengedni,
már késő –
hurcollak a világon át,
erős karmaim között.
Vonszollak,
amíg ki nem üt kezemből az enyészet.

1973

Kiül testemre a "babona-halál",
szájtátva felejtek.
Vágyamban mintha cseppenként szagolnék
vitriolt –
ki tudja, kit ölelsz –
bár ne látnám macska-tekinteted!

Egy hófehér hajó áll itt előttem.
A fedélzeten petúniák és mentőövek,
a Duna vize sietve utazik más vidékre.
Én is kikötöm hajómat,
a csipke-korlátos teraszon állsz
ünneplőben –
még mindig úgy,
mint ennek a fehér hajónak az árbócán
egy sirály.

1975

Most újra visszanyertél engem.
Többet nem csavargok
és nem botorkálok,
jó volna, ha kinyitnád ajtód,
ha beengednél –
nem kellene törni a fejem
bosszúálló öleléseken.
Érints meg,
bűvös zsákmányod lehet a szám!

1974

"Adieu!" – búcsút intek régi szeretőmnek!
Körülöttem éledő nappalok,
egészséges férfiak,
te sem lépsz be éteri köreimbe,
más asszony karmolta meg ős-ágyékod
és tőlem elvett..
Mi nem repülhetünk párban,
csak a szomorúságban.

1976

Kerekek csattogása,
elmulasztott csókok dobogása
így még nem vertek a percek!
Hová utazunk?
Gyönyör-országba?
Páva tollai remegnek,
szedjük össze a mező virágait,
és dobjuk széjjel az égbe!

1977

Micsoda machináció megy itt végbe?
Húsomba mintha vércse vájna –
elég!
Szemtelen élet, cafat-élet,
minek reménykedtem?
És nincsen viccelni való kedvem,
vészmadárként száll az idő
és álarcos férfi képében megkérdezi,
mivégre szerettem?

1977

Elcincogja keserves nótámat Pesten,
a külvárosi kocsmánál
egy sovány, kopottruhás cigány.
Ki fog ölelni ezután?
Nem tudok boldog lenni –
tombolj egész életemben szerelem-óceán!

1978

Kicsi tücskök, ti, kik a búzamező mellett
a fűben ciripeltek,
muzsikáljatok nekem!
Ott, azon a földes úton őt látom,
a szénás szekéren –
fényben, napkoronával,
én járok az eszében –
a csókok nem várnak soká!
Szeretőd leszek ég és föld előtt,
én vetem meg
a szerelmi ágyunk.

1978

Szeptemberi ég, zarándokútra megyek,
szeretném szívemet hozzád elvinni!
Megérkezem,
hajamon őszi fák levelei,
kesernyés vadvirágok,
fanyar, őszi mező.
Betakargatsz,
mint a szerelem bálványát.

1979

Mintha kalapáccsal ütögetnének valahol –
"kip-kop" – hallom az ütéseket;
de a boldogtalan virágok még élnek.
Kicsi őz a Tisza partján belebújik
a hárfa-pengésű rozsba,
mikor lesz nekem is otthonom?
Talán soha, talán soha?

1978

Jegenyefák.
Koronás felhők úsznak fölöttük kísértetiesen.
Állnak a jegenyefák dacosan és megközelíthetetlen.
Vérző, sebzett Galaktikáknak üzennek,
nyüszítenek a jegenyefák lombjai –
fátyolfelhők úsznak,
áttáncol a tájon nevetve a nyár..

1983

És mindenünket megosztjuk egyszer,
az éjszakáinkat és a reggeleinket,
a kenyerünket és a tekintetünket.
Elvezetsz a föld mélyébe is engem –
nyitott szíveddel kísérsz
a túlvilágra,
mint
egy szentet.

1973

Fekete a hajad, mint a szén,
hurrikán a véred –
harapj bele húsomba,
sisteregjen az a csók!
Fekete lúd, fekete lúd,
az ősz rohanva száll –
vadak viaskodnak a szétzilált réten,
fekete lúd, fekete lúd erre jár..

1981

A bánat szorította szívem,
nem baj,
majd eljön újra az égő nyár,
majd eljön újra!
Vagány, bohém arcomba belenéz
egy férfi,
majd látja rajtam a vágyat felderengeni.

Kopár a szívem novemberben,
ne kísérts, ne kísérts kánya
sötét színeddel!
Jó volna jajgatni,
de nem lehet,
kitépném szív-sebemet!

1983

Zúdulj rám nap,
virágzó szél törődj velem!
Ne menj el,
nefelejcs virágzik.
Az idő árad,
mint katedrálisok tornyán villogó nap –
zúdulj rám feltámadásos nap!
Álom jön majd,
lesz ám csoda-megváltás!
A bódító fényben megszólal a csend,
visítanak a tavasz színei,
mint odalenn, a föld alatt a metró hangjai.
Hívom a szerelmet!
Hívom a mámort, a távolságot,
a beteljesülést, mint istenséget!
Zúdulj rám nap,
elfutni se tudjak,
meghalni se tudjak!

1983

Sikítoznak a pop-együttesek sztárjai,
nézik a video-disco káprázatos,
színes képeit,
a rock-énekesek lurex ruháit,
ez mind illúzió.
Az éjszaka egyre mélyebb,
egyre homályosabb –
csak a jóság segítene!
Nincs hajnal,
kiölti nyelvét az éjszaka ördöge,
a szám megharapva,
a hajam összekócolódott, –
felzúg az Éjszaka Motorja,
mint egy széttépázott szív,
mely dobogni mer egyáltalán!
Vinnyogó éjszaka,
míg hazaérek a panelház negyedik emeletére,
lehet, hogy összerogy testem,
lehet, hogy eltévedek,
nem is haza megyek..

1986

Megvesztem a szerelemért,
csak úgy tettem, hogy van valakim,
pedig majdnem belehaltam.
Veszett állat dühével táncoltam
disco zenére,
széttépte blúzomat egy férfi –
extázisba estem,
álmokat láttam,
csak a fogaim csattogtak állkapcsomban,
és kitomboltam magam,
mint egy őserdei orángután.
Hajszálerek megpattannak a véredényekben,
szinte szétfeszíti a gerincvelő a testet,
a dobhártya majdnem megreped,
hideglelés, remegés ráz,
veszett állat dühével
akkorát ordítanék,
hogy elszakadnának a torkomban
a hangszalagok –
nem vágom meg magam,
magamon nem ütök sebet,
eddig is eleget vágtak rajtam
az emberek.

1985

Az agyvelőmbe,
minden gondolkozás,
fájdalom érzékelő szervébe írom,
hogy szeretlek,
a nyakcsigolyák velejébe írom,
a csigolyatestekbe,
a vérerekbe,
a sötét, kanyargós artériákba,
hogy szeretlek,
olyan esetlenül szeretlek,
mint ki elvágódik,
mint a szívremegés,
beírlak az agyvelőmbe,
minden gondolkozás,
érzelem útvesztőjébe véslek.
Mint ki eszméletlen,
merev pupillával, elfehéredve,
szeretlek,
halálos
sebbel.

1986

Dübörög az éjszaka.
Belehasítasz a füstös, őszi levegőbe,
ráhajolsz a motor testére,
mint amikor rám borultál egy éjjel..
Fejem majdnem kifeszül
talizmán-ajkad felé –
mindenhol gyöngyözik tested..
A félhomályban
még mindig szól az érzéki soul-zene,
pokolba a magánnyal!
Gyúljanak ki a fények,
vibráljanak a lépcsők,
a plafon és a lámpa forogjon körbe,
eszeveszetten, részegen!
Korall-szigetek,
lagúnák,
trópusi tenger színpompás mélye a búvóhelyed –
hajladoznak tengeri rózsák,
lélegeznek,
legyezőik, hálóik lebegnek az áramló vízben,
halott korallokon élnek,
régi sziget síremlékén,
tenger mélyén milliárd
koráll..

1988

Eső után trópusi illatot érzek,
fekete hajad zizegését,
esőcseppek fénylenek, mint kísérteties gyöngyök
egy indiai fakír izmos nyakán,
gyönyörű, barna lábán..
Ördöngős majmok, játékos csimpánzok
táncoljanak körül!
Új évszázadot álmodok arcodból.

1986

Egy antilop hátába kapaszkodom,
szótlanul hagyja magát szeretni.
Bárhogy ringatom magam a jazz ritmusára,
tehetek, amit akarok,
a vámpír-éjszaka tűhegyes karmaival
beleváj húsomba.
Veled akartam élni,
de most már halálfejes majmocskák táncolják
körül a kertet,
sikítoznak, akár a párás, trópusi éjszakában,
párzás előtt.
Lesből támadj,
az éjszaka leple alatt,
osonj, mint a ragadozó vadak,
ajkaddal érintsd meg szememet, számat,
szürkenyelvű éjszakában!
Jaj már benne van vágyamban
ember, állat vágya,
madár és bogár vágya,
a föld vágya és a vízé.

1988

Kőomladékok,
állatok lába nyoma –
egy padon ősemberi koponya,
szeletai vadász,
tarkóján ütés helye –
négylábú fenevaddal ment ölre,
vagy hosszúkarú, roggyant-járású ősember
ölte meg?
Izmostestű barlanglakó bemázolta
vörös festékkel halott testét..
Csontdarabok,
babérlevél alakú lándzsák,
és megmaradtak későbbi koroknak
az átfúrt, tüzes koponyák –
ember és tűz,
növénymaradványok,
a több százezeréves köveken..
Nap, hold,
csillagok, víz kísérték,
pattintott kavicsok zörögtek,
gímszarvasra, kőszáli kecskére vadászott,
úgy vitte zsákmányát,
mintha szent, babonás ősét vonszolta volna
túlvilági útra.
Szeletai vadász,
növényekkel, fakérgekkel, magvakkal,
gyökerekkel etess,
adj vadon élő gyümölcsöket!

1989

Nagy viaduktban süvít a szél,
sínek hová vezetnek –
fönt vastraverzek,
sebesebb a szívem is ma..
Csörögnek testemben ezerszínű csörgők,
felharsog a trombita,
akár szarvasbőgés idején a keserves ordítás,
az éjszaka ringatózó függönye alatt
áttetsző pára száll fölfelé,
ahogy kiérünk onnan,
keskeny csípőd lángra kap,
pálmák zizegnek,
örvények forognak,
ágyékod páfrányokkal díszítve,
tábortűz fényében
madárfütty,
tested táncoló ezüsthal –
szád duzzadt, kesernyés,
akár a vadbogyóké –
megyünk térdig liánok között, a vízben,
gyors folyó mentén,
tovább siklunk az éjszakában,
zuhog az eső,
feldübörögnek,
tűzben égnek az öröm-dobok!

1989

A fények egyre világosabbak,
egy szobába vonszolom magam,
vágyam kisugárzik, ég,
akár rakétaindításkor a hajtóanyag,
agyonhajszolt gitárhúrok,
vörös bika-maszkok,
felveszem varázsló-ruhámat,
nagy ragadozók éles, hegyes fogukkal
csontokat szétroppantják,
hártyásszárnyú denevérek felemelkednek
a magasba,
kifárad az ember,
míg vágyait eléri,
az űrben felrobban egy szupernova
porban, hamuban kitör
és zuhanó repülésben oszlik szét
a naprendszerben –
kozmikus sugárzás,
egy pap megáldja a hívőket
a próféták mezítláb mennek nagyböjt idején,
és igéket mormolnak,
varázserejű kiáltásokat hallatnak,
áhítat és hit ideje –
jávorszarvas zsenge nádat eszeget,
vízililiom szárát,
kuckók a folyók partján,
északi, tűlevelű erdők,
tízezer évvel ezelőtti gleccserek, sziklák,
zúzmók, mohák,
az élet és termékenység ágyai,
tobozok, magvak, kis zöld szökőkutak,
erdőtűz,
jég és víz alatti élet..
Harmonikaszó,
papírkalapban ringatózom kifestve,
és tart a tánc,
márciusi barkaágak –
az élő világ megváltozott!

Robot-ember
és ember küzdenek,
villognak gépek, lézerfegyverek,
robot-repülőgépek halált
hordoznak,
a robotok hangja monoton,
szaggatott,
érzéketlenül ismétlik a szavakat,
az ember agyában megszületett –
Háromszarvú, óriás szörnyek,
robotok,
zörgő szerkezetek.

1989

Az éjjel mágusának
médium a szívem –
mintha felhangosítva hallanám űrhajósok hangját
egy óriás hangszóróból,
valamilyen gigantikus bolygó üzenetét veszem..
Belekapaszkodom mindenbe,
ami emberi arcot visel,
emberi hangon szól hozzám.
Együtt lépkednénk lefelé a csigalépcsőkön,
az alagútba,
lidérces, hosszú folyosón végig,
betonoszlopok, fölüljárók fölöttünk,
a nagyváros visszhangja,
fény-vibrációk az éjszakában –
hínárokkal befonnál,
folyó vagyunk, víz vagyunk!
Mint amikor valakit hajánál fogva rángatnak,
most olyan ez az éjjel..
Még mindig imbolyognak a disco-bárok táncosai,
a reflektorfény megvilágítja testüket..

1988

Ott, ahol két folyó egyesül,
antilop-csorda menekül a folyó felé,
ott, ahol két folyó egyesül,
dárdákkal vágtatnak meztelen, bennszülött férfiak,
belevágják dárdájukat a karcsú,
törékeny antilopok hátába,
a napból a fény lecsorog,
szarvuknál fogva húzzák
a partra az antiloptetemeket
ott, ahol két folyó egyesül,
bozótos parton lakomát ülnek,
antilop-áldozat a hatalmas dzsungelnek,
a Napnak,
a fű mindig kihajt, túléli a tüzet,
áradásokat,
csak a szárazságot nem éli túl a dzsungeli fű.

1989

Éjjel nem volt álmom,
sötét verejtéket izzadtam,
tajtékozva gondoltam a halálra,
furulyaszót hallgattam, éjfél volt,
forró, júniusi éjjel,
barbár igéket mondogattam,
szkíta nomádok jelentek meg képzeletemben.
Szemrevaló, sudár magyarok fejedelme,
Árpád vezér állt előttem.
Amikor meghalt egy magyar vitéz a harcban,
késsel vagdosták meg kezüket és arcukat
a nomád asszonyok,
és véres könnyeket sírtak..
Éjjel nem volt álmom,
sötét verejtéket izzadtam,
tajtékozva gondoltam a tűzimádó magyarokra,
kik örömükben csengőkkel, dobokkal zajongtak
Pannóniában,
fegyverük ezüsttel és gyöngyökkel kirakva –
koponyájuk csontjába varázsjeleket véstek.
Árpád vezér állt előttem,
bölcs fejedelmünk, a szép, barnaarcú, feketeszemű
Árpád vezér,
éjjel kétségbeesve hívtam
ősnépemet.

1987

– Benyó Ildikó festőművésznek –

Magna Hungária –
régi őshazánk,
Dél-Ural,
Levédiába mentünk,
türkökkel, kazárokkal –
alán, bolgár törzsekkel műveltük
a szőlőskerteket,
vándorlásaink után
nem nyelt el pusztai népek szakadékja!
Nyírfakéreg sátorban aludtunk,
halásztunk, vadásztunk,
óvó állatok átfúrt agyarait hordtuk testünkön
Dnyeper, Bug és Szeret folyók partján.
Szerelem-mámor hajtott bennünket,
kergetett hajthatatlan, forró vérünk..
Hazánk,
tölgyerdős Pannónia, Kárpát medence,
zöld küllők, nádirigók sétálnak a pusztán,
és mezei fátyolvirág virít,
ligeterdők, rétek madarait csodálom,
pirosszemű gyurgyalagot,
kenderikét látok repülni..

Lovad koponyáját, lábszárcsontjait tettem
anyám a sírodba,
utazásaidon megelevenedik,
a túlvilágon is kísér,
feltűnik vadlúd alakban
ős-anyám a totem-képed,
csónak-alakú fejfád, ember-arcú fejfád –
óvlak a gonosz szellemektől anyám.
1989

N. P-nek

Fuvolaszerű hangok,
tarkatollú madarak, színpompás lepkék szállnak
és éjjeli állatok kúsznak
a súlyos, mélykék éjszakában –
micsoda zöld pokol ez,
a trópusi fákat megérinti hosszúszálú, dús eső,
majmok ringatóznak a fán,
előttem feketenyakú hattyú sétál
az ősrengetegben,
a folyamok királyánál.
Gyertyák égnek
a karneválon
és fellobban az égen a tűzijáték,
maszkokban, csillogó ruhákban jönnek elő
a macumba táncosok,
a háborgó tengernek áldoznak táncot,
jó esztendőt kérnek,
elfojtott szenvedélyek felszabadulnak,
hatalmas ősállat agyarát cipelik fekete,
kamasz táncosok,
smaragd-színű álarcok,
királyi koronát viselő táncosok
egy emelvényen csa-csa-csáznak,
az egész város övék ezen a napon,
szamba zene szól,
párokban járják körben,
távol egymástól,
két táncos pirosra mázolt testtel letérdel,
imát mormol
és megszólalnak ünnepélyesen a dobok,
és a berimbau,
a trombita érzéki hangjára egyre vadabbul,
a dob ujjak és tenyerek ütemét visszhangozza,
egy helyben keringenek,
dermesztőek a dobok,
fülsiketítő hangok..
Rohanás, száguldás,
a zakatoló muzsika a világváros ritmusát idézi,
a fény városának boldogtalanságát,
és a társtalanságot,
éhes gyerekek otthontalanságát,
a végsőkig feszül a ritmus,
a dobok lassú tempót váltanak,
elszoruló, félelmetes, halk ritmusban
idegtépő némaságot sugallnak –
a táncosok kiabálnak,
kifáradt ajkukból nyögéseket hallani,
lábak dobognak, talpak surrannak,
arcukról csorog a veríték,
a dobok most egyszerre szólnak,
egy ütemben,
a ringató szerelem átmegy
súlyos, végzetes táncba,
két táncos kézzel, lábbal támad egymásra,
hullámzik a ritmus,
az ösztönök feltámadnak,
a távolban, a tengerparton tábortűz lobog,
a tűz fényétől megvadulnak.
a periférián élő munkások,
a ritmus örvényébe újra beleesnek,
monoton mozgású, álmatag eksztázisban
elfeledve betegséget,
nem, nem az öröm ujjongása ez a karnevál,
a flitteres, hosszú ruhák és brokátszoknyák
színes lampionok és papírgirlandok mégis ragyognak.
Mágusok, varázslók és boszorkányok ősi szelleme szállt le közénk,
ez a kiegyenesedett derekú fekete férfiak
karneváli tánca,
a büszke-nézésű mulattoké.
A test elszakad a földtől,
és óriás pillangóként száll –
a dobok hangja eszeveszett játékba kezd,
járják az idegfeszítő táncot öntudatlan,
már nem józanok,
a földön gyertyák égnek,
a mormoló szavak ritmusára előre, hátra hajolnak,
éjfél van –
a rekedt torkokból egyre szól a dal,
mintha egészen mélyről, a gyomorszájból jönne,
asszonyok mosolyognak,
tudják, hogy a varázstánc ereje nagy,
démonokat megkötözi,
termékenységet hoz és szerencsét a szerelemben,
a halál ellen hívják a táncot,
a halál fölötti győzedelmes táncot,
mert nincs semmijük,
csak ez az éjféli, őrületes, átszellemült lobogás,
ez a dobszó,
babonázó mágia.
Ezüst álarcok alatt fekete könnyek csorognak..
Hiába szedik le a metropolis utcáiról a díszeket,
lampionokat
és hiába söprik hajnalban az utcákat,
nem érhet véget a karneváli tánc!
Tovább táncolnak trombitaszó nélkül,
és dobszó nélkül,
támolyogva, összeesve vonaglanak,
makacs szemükben tűz ég –
és ősi rumba ritmusban lépkednek
az éjszakai,
kivilágított
kikötő felé

1989

Van megmenekülés,
ezen a földön vannak csodák,
robbanó-töltésű éjszakák,
űri dinamikájú mozgása városoknak,
galaktikáknak!
Nézd, már titokzatos bolygók körül
keringünk,
más Naprendszereket ostromolunk nemsokára,
úgy kiszakadtunk már a földi vonzáskörből,
új égitesteknek leszünk barátja.
Távolságot,
sugárzást legyőzünk,
ilyen gyorsasággal
még egy században sem repültek
űri fényű nappalok,
rakéta-erejű éjszakák!
Hallom,
dübörög a sztratoszférában
a földi öröm,
földi kíváncsiság,'
spirális alakzatban feltűnik űrhajónk,
űrhajónkon a Varázslat,
a Mágia,
melyet innen, a Földről indítottunk útra,
ujjongva,
lélegzet visszatartva,
hurrá,
van megmenekülés!

1986

Feküdjek tárt karokkal a földre
és hallgassam a zöldre festett haranglábak felől
szóló harangzúgást?
Repceföldekre boruljak?
Dombok táncoljanak körülöttem, fenyők!
Surranjak át
a göcseji tájon,
vagy égerfák sudár törzsébe fogódzkodjak?
Lefelé suhanok a völgybe,
aztán föl a kanyargós úton,
robogok fehérre meszelt csárdák mellett,
édes folyóm a haragoszöld Zala átkúszik a fényben
és átmegyünk a játékos utakon
és hirtelen mint valami részeg kacagás
feltűnnek a kányák az égen,
zalai dűlők, zöldkérgű fák tomboljatok,
mert eljöttem!
Fenyőerdőim csókoljatok,
vagy mint lángoló ostornyelek,
csapkodjatok!

1988

Cs. M.-nak

Atlantic City.
Poros, fojtó a levegő,
csend és lárma –
fényes látványosság.
Belép a ringbe Tyson,
a világbajnok!
Elszánt játékosok néznek farkasszemet egymással.
Mike Tyson ütött,
aztán még egyszer,
önkívületükben bömbölnek a páholyokban a férfiak,
kidagad nyakukon az ér –
Tyson ütött,
Spinks megingott, a földre rogyott,
hatvanadik másodperc –
ebben a pillanatban a szemére célzott
Spinks újra megrendült –
harcoltak,
átkozódva minden egyes ütésért,
önkínzatásért.
A bíró számolt –
a bokszoló felemelte a fejét,
visszahanyatlott a szőnyegre..
– Négy, öt, hat, hét!
Spinks teste megrándult,
mint a nagy ragadozó,
úgy ütött Tyson,
nyolc csapás!
A közönség tombolva éltette a győztest.
Tyson felemelte egyik kezét
és a levegőbe vágott,
Spinks
edzője kiabált:
– Újra Tyson!
A disco bárban
dalok
eksztatikus hangok.
Szertartás.
A dobok feldübörögtek,
a fekete motor-embert köszöntötték,
a legerősebbet.
Az életmentő,
a keserűséget űző tánc,
egyedül a tánc ad feloldozást,
a test rángatózása a ritmusra,
térdre vetődve,
még mindig táncolnak, fekve,
akár a félholtak –
egyedül a tánc, a legősibb mágia
a menedék.

1988

Még nem szerettem szőke férfit,
fiatal, Apollon külsejűt,
vágyam elszabadult..
Olyan hűs volt a nézése,
olyan hűs,
és még nézése is jót tett
nekem.
Elképzeltem, hogy csókolja
testem,
ősz van,
szerelem-illatúak az utcák,
leng a buja szél..

1989

Mosolyogj,
mint ez a szélcsend,
szívem,
nem láttam még hűségesebb tekintetet,
vágyam nem volt még
erősebb!
Álmomban láttalak,
meztelen álltál,
mint az erdei vad,
riadt szemed
velőmbe mart,
hajad,
nyakad,
aranyos fácán-tollak –
kelletem magam,
rázom magam,
ronts nekem bozótok között,
bokrok között,
én szelíd
vadam!

1989

Esteledik,
ma újra remegve sisteregnek a sárga
falevelek,
az eget könnyűnek látom,
vágyamat,
csókod többet ér ma,
mint a legfényesebb hajnalok, reggelek,
esteledik,
ide képzelem arcodat,
a szobámba,
az élők közé akarok tartozni,
esteledik a beton-negyedben,
ölelj meg,
ölelj meg!
Esteledik,
a város tele van szerelmesekkel,
jaj, áttetszőek, sírósak a levelek,
nedvesek,
nedvesek..
Esteledik,
zene szól az utcánkban,
érzéki,
elképzeltem veled az életem,
öröm hatott át, gondolatban,
a szívem harsogott,
mindent
túlharsogott!

1989

– lírai költemény egy felvonásban, négy képben –

SZEREPLŐK:

ÓRIÁS – fiatal női alak, hosszú hajú, kedves, csinos jelenség (a felnőtt jelképe)

KISFIÚ – rendkívül mozgékony, kedves, hároméves, sovány, barna hajú, barna szemű, szomorú (hangja komoly, játékos, tiszta beszédű)

Megjegyzések:

Az arcok elvontak, groteszkek, öltözet egyszerű, mindkét alakon végig ugyanaz az öltözék marad.

Mindkét szereplőt pantomim-mozgással elevenítsék meg!

Az egyfelvonásosra írandó zenét négy részletben adják elő, az egyes képek változásakor!

A drámai költemény időtartama kitölti az egész színházi estét.

Egy szoba belseje látszik. Bal oldalt hosszú csipkefüggöny, nagy ablakok. A szoba közepe táján egy ágy áll, tőle jobbra és balra két óriás, színes papírvirág nyúlik ki a padlóból. Az Óriás a szoba jobb sarkában üldögél egy sámlin, a Kisfiú a földön kuporog. Balra, közel az ablakokhoz, a padlón egy körbe forgatható földgolyóbis térkép.

A szoba belseje látszik. Fent, a tér felső részében a felnagyított motívumok színesek: őzike, hold, madár és egy harangvirág.

Alatta, az alsó térben, mely félkör alakú, hosszú csipkefüggöny, nagy ablakok. Szanaszét hevernek a székek, játékok. Jobb oldalt látszik egy ágy, rajta kispárna. Az Óriás egy széken kuporog, a Kisfiú játékaival játszik.

Szoba belseje látszik, ismét. Balra hosszú csipkefüggöny, ablakok, mellette szekrény. A szekrény tetején kancsók, vázák, a vázákban díszek, tollak, krampuszbábuk, virágok, piros papírtrombita. Fent háromágú lámpa. Jobb oldalt ágy, rajta virágok, játékok, dob. Az ágy mellett sámli, székek.

Szoba belseje látszik. Bal oldalt csipkefüggöny. Mellette kályha, látni benne a lángokat. A szoba közepe táján gömbölyű asztal, két szék. Jobb oldalt ágy. Az asztalon narancsok.

A falon, az ágy fölött három maszk függ: sírós maszk, nevetős maszk, szomorú maszk. A földön játékok. A szoba közepénél, a falon magasan egy színes kép, mely egy nőt ábrázol fekete lepelben, a nő szemén álarc van, kezében fényes papírvirág.

C. R.-nek

– egyfelvonásos négy képben –

SZEREPLŐK:

a RENDEZŐ, fiatal férfi (középtermetű, sovány, magashomlokú)

a LÁTOGATÓ, fiatal nő (jóalakú, hosszúhajú, csinos)

Színhely: Kietlen tájban egy műhely látszik, magas mennyezettel, benne mindenféle anyagok hevernek szanaszéjjel. Nem messze Kálvária, egy kis dombon.

A Rendező nagy, tengeri kagylós székben eszik fönt, egészen magasan, nyújtott lábú asztala mellett.

A Rendezőn olyan ruházat, mint a varázslókon, csúcsos csákó, fényes palást.

A Látogató ruházata: piros színű űrhajósruha.

Titokzatos, zöldfényességű házat látni. A Látogató megfésüli haját a gömbölyű teremben, melynek minden oldala tükörrel van bevonva. A Rendező nagy, tengeri-kagylós széken ül, fényes lepelben és csákóban, fáradt, elgyötört az arca. Köszön és hellyel kínálja a Látogatót, ki egy másik tengeri-kagylós székre ül.

Színhely: Dombtetőn, a Fenyők Dombján fent egy nyitott ajtajú, nagy lóistálló látható. Az istálló felett nagy, fekete madarak repkednek a naplemente fényében. Az óriási istállóban különös, fekete lovak állnak egymás mellett.

Egyszercsak a legvadabb ló rugaszkodik egyet és felrepül. Belép a Látogató. Átrepül felette egy gyönyörű mén. A Látogató fölnéz, a repülő ló után szalad. Majd még néhány táltos csikó is átugrik a Látogató felett.

(Mindez igen gyors iramban történik, álomszerűen-filmjelenet)

Aztán a lovak hirtelen visszarepülnek és a helyükre állnak. A Látogató hangosan, felszabadultan nevet.

Megjelenik a Rendező.

Sétálnak a lovak között.

Ismét megjelennek. A Rendező vidáman megy Látogatója elé, háta kissé meggörnyedt, fáradtan jár. Zavart. Tekintete nyugtalan.

A Látogató újra meglátogatja a Rendezőt. Belép a műhelybe és félénken hozzálép.

Színhely: A Rendező és a Látogató lila márványkövön ülnek, vánkosokon, lila fényben. Oszlopok is lilák és magasak. A helyiségnek nincs plafonja, az oszlopok a szabad égbe nyúlnak. A Rendező és a Látogató bort isznak szép, nemes-vonalú kelyhekből. Ruházatuk egzotikus hatású.

A Rendező műhelyében állványok és lécek láthatók. A Rendező fent áll az állványokon. Műhelyének ajtaja előtt látni lehet a Látogatót, amint éppen sokáig kopogtat.

Igen nagy hajnali fényesség van.

A Rendező hirtelen megrezzen a kopogtatásra. Lemászik az állványról, leugrik és lassú, kimért léptekkel az ajtó felé megy és kinyitja.

A Rendező nevet és felhúzza a vállát, kezét összeteszi. Válla remeg, sárga köntösben bámulja az eget. Vágyakozik. Lefekszik. Alvó arca könnyes.

Színhely: A Rendező és Látogató egy temetőben lovagolnak. Nem messze folyópart. A Rendező fekete kalapot visel, melyet fekete toll díszít.

A Látogatón fehér űrruha.

1945-ben születtem, Rotthalmünsterben. Gyermekkoromban Zala megyében laktam. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kaptam diplomát.

Első verseskönyvemet 1974-ben adta ki a Magvető Kiadó Tetovált szavak címmel. Második verseskönyvem 1986-ban jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál, Szerelem-madár a címe. Harmadik verseskönyvem az Extázis alkonyatban 1988-ban jelent meg magánkiadásban.

Verseim megjelentek újságokban és folyóiratokban. Írtam több lírai egyfelvonásost és néhány önéletrajzi kisregényt is. Negyedik verseskötetembe régi és új verseimet, valamint néhány lírai egyfelvonásost válogattam.

Benyó Judit negyedik verseskötete, a Tetovált szavak, a Szerelem-madár és az Extázis alkonyatban után eddigi lírája folytatásának és továbbfejlesztésének mutatkozik egyszerre.

A folytonosság a világ és kivált az erotikum érzékletes, üde ábrázolásában jelenik meg elsősorban, az újdonság, a filozófiai gondolkozás elmélyülésében, az alapvető, nagy emberi gondolatok elsajátításának igényében.

A korábbi versek dalszerűsége és bukolikája után az újabbak inkább gondolati reflexiókkal telítődnek, a költőnő átfogó filozófiai kérdésekkel néz bennük szembe. Ez az átalakulás a versek szerkesztésére is hat, kissé prózaiabbak és fogalmazásukban pontosabbak lettek, gyakran megnő a terjedelmük: Gyertyák a karneválon. A szituáció festése az enteriőrtől a nagyobb távlatú tabló felé halad. Szabadverseiben mindig érzünk valami megfogható ritmusemlékeket, képei trópusian buják, fölfokozottak, versmotívumaiban olykor eksztatikus lendület lüktet.

A 60-as évek közepén az ELTE Bölcsészettudományi Karán induló nemzedék tagja volt Benyó Judit. A Kilencek nevű költőcsoport egy időben be akarta vonni körükbe, ez véletlenszerű okok miatt elmaradt, magányosabb írósors jutott neki kortársainál.

Mindazonáltal negyedik verseskönyvében olyan eredeti hangot hallat, amelyet – főleg a természeti és az erotikus motivika dolgában – egyik nemzedéktársa sem üt meg az ő modorában és színvonalán.