Wokulskin negyedórával azután, hogy a varsó-bydgoszczi vonaton elhagyta Varsót, két egymástól teljesen különböző érzés lett úrrá; megcsapta az üdítő, hűvös levegő, s ettől valami különös érzéketlenségbe szédült.

Könnyedén mozgott, friss volt, gyorsan és világosan gondolkozott, de semmi sem érdekelte, sem az, hogy ki az útitársa, sem az, hogy merre és hová utazik. S érzéketlensége annál inkább nőtt, minél jobban távolodott Varsótól. Pruszkównál szinte megörült, mikor észrevette, hogy a nyitott ablakon át esőcseppek csapódnak az arcába; később Grodziskon túl egészen felélénkítette a már javában tomboló vihar; sőt, valósággal vágyott rá, hogy a villám halálra sújtsa. De amikor a vihar elvonult, ismét visszazuhant érzéketlen állapotába, semmi nem érdekelte, még az sem, hogy jobb oldali szomszédja az ő vállára hajtott fejjel aludt, s szemben ülő útitársa lehúzta cipőjét, és harisnyás lábát az ő térdére támasztotta. Mentségére legyen mondva, harisnyája tiszta volt.

Éjfél felé valami álomféle fogta el, de meglehet, hogy ez csak még fokozottabb érzéketlenség volt. A lámpát a kis függönnyel elsötétítette, szemét behunyta, s arra gondolt, hogy ez a furcsa zsibbadtság talán elmúlik a nap felkeltével. De nem múlt el. Sőt reggelig egyre növekedett. Nem lehet éppen azt mondani, hogy rosszul érezte magát, de jól sem. Csak éppen, hogy...

Azután elvették az útlevelét, később megreggelizett, új jegyet váltott, poggyászát átvitte egy másik vonatba, és továbbutazott. Új állomás, új vonat, új útszakasz. A vonat zakatolt, remegett, a mozdony nagyokat füttyentett, azután megállt; a fülkébe németül beszélő utasok szálltak, előbb egy, aztán még egy, majd még egy... Később a lengyelül beszélők egészen eltűntek, s a kocsi megtelt németekkel.

A vidék is teljesen megváltozott. Hatalmas, töltéssel övezett erdők következtek. Wokulskinak feltűnt, hogy a fák olyan egyenlő távolságban álltak egymástól, mint a katonák. A szalmafödeles faházikók eltűntek, s mind gyakrabban látott emeletes épületeket, szép piros cseréptetővel, gyümölcsössel. Ismét állomás, ismét étkezés. Egy óriási város... aha - Berlin... Aztán tovább... Az utasok még itt is németül beszélnek, de más nyelvjárással. Ismét ráborul az éjszaka, az álom... Nem, nem álom, megint csak - érzéketlenség.

Egyszerre két francia jelenik meg a fülkében. A táj megint egészen más. Széles láthatár, dombok, szőlők. Itt-ott egy-egy nagyobb emeletes ház, látszik, hogy régi, azonban jó karban van, körülötte lombos fák, s csaknem teljesen belepi a borostyán. Megint vámvizsgálat. Ismét más vonat. A fülkébe beszáll két francia férfi meg egy nő, de olyan lármásak, mintha legalább tízen lennének. Meglátszik rajtuk, hogy jól nevelt emberek, de hangosan kacagnak, gyakran változtatják helyüket, mindig bocsánatot kérnek tőle, de hogy miért, azt ő maga sem tudja.

Wokulski az egyik állomáson táviratot ad fel Szuzsinnak: Párizs - Grand Hôtel címre. A szöveget egy bankjeggyel együtt odaadja a kalauznak, nem törődik vele, mennyit adott, de avval sem, hogy a távirat eljut-e a címzetthez. A következő állomáson valaki egész tekercs bankjegyet nyom a kezébe és mennek tovább. Észreveszi, hogy ismét éjszaka van. Szemére álom nehezedik, vagy talán nem is álom, csak az öntudatát veszíti el. Szemét behunyja, de ennek ellenére gondolkozik, azt gondolja, hogy alszik, és hogy ez az érzéketlenség Párizsban elmúlik.

- Párizs... Párizs!... - hajtogatja még mindig álmában. - Ó, hány éve álmodozom róla!... Elmúlik... Minden elmúlik!...

Délelőtt tíz órakor újabb állomás. A vonat berobog egy tető alá; zaj, kiabálás, futkosás. Wokulski egyszerre három franciába is beleütközik, akik mind segítségüket ajánlgatják. Egyszerre valaki megragadja a karját.

- Na, Stanisław Piotrowicz, szerencséd, hogy megérkeztél...

Wokulski egy darabig nézi ezt a piros arcú, seprűszakállú óriást, s végül megismeri:

- Ah, Szuzsin!

Megölelik egymást. Szuzsinnal együtt van két francia, az egyik nyomban átveszi Wokulskitól a vevényt feladott poggyászáról.

- Szerencse, hogy megjöttél - ismételi Szuzsin, s még egyszer megcsókolja. - Már azt hittem, nélküled megesz itt Párizsban az unalom...

"Párizs..." - villan át ismét Wokulski agyán.

- Én nem számítok - folytatta Szuzsin -, de te olyan gőgös lettél azok között a rühes főurak között, hogy velem már nem is törődöl. Miattad lett volna kár, ha elszalasztod a dolgot... Legalább ötvenezer rubelt vesztettél volna...

A Szuzsinnal jött két francia megint megjelenik, s intenek, hogy indulhatnak. Szuzsin karon fogja Wokulskit, s kivezeti egy térre, ahol rengeteg omnibusz meg egy- és kétlovas hintó álldogál, melyeken a kocsis hol elöl, hol hátul ül. Néhány lépést mennek, majd megállnak egy kétlovas hintó előtt. A bakon, a kocsis mellett inas ül. Beszállnak és elindulnak.

- Nézd - magyarázza Szuzsin -, ez a Lafayette utca, az meg ott a Boulevard Magenta. Mi a Lafayette utcán megyünk végig egészen a szállodáig, az meg az Opera mellett van. Mondhatom, csoda város ez a Párizs. Hát még ha a Champs Élysées-t meglátod, meg a Szajnát és a Rivoli utcát... Hidd el, nem is város ez, hanem álom... Csak a nők tömködik ki magukat egy kissé túlságosan. De hát itt más az ízlés... Mindenesetre örülök, hogy megjöttél, mert ötvenezer rubel vagy még annál is több, igazán nem jár gyalog... Na látod, ez az Opera, az ott a Kapucinusok körútja és itt, ebben a házikóban lakunk...

Egy óriási, ötemeletes ház előtt álltak meg. A ház ék alakú, s a második emelet magasságában vaserkély veszi körül. A fákkal szegélyezett széles úton sűrűn közlekednek az omnibuszok, hintók, lovasok és gyalogosok. A forgalom olyan nagy, mintha fél Varsó futna hanyatt-homlok, hogy valami baleset tanúja legyen, s az úttest olyan sima, mint a padló. Wokulski érzi, hogy itt van Párizs kellős közepén, de ez semmiféle hatással nincs rá, még a kíváncsiságát sem kelti fel. Nem érdekli semmi.

A hintó begördül egy pompás kapu alá, az inas kinyitja az ajtót. Kiszállnak.

Szuzsin ismét karon fogja, s egy kis fülkébe vezeti, mely azonnal megindul felfelé.

- Felvonó - magyarázza Szuzsin. - Nekem itt két lakásom van: az egyik az első emeleten, azért naponta száz frankot fizetek, a másik meg a harmadikon tíz frankért. Neked is tízfrankosat foglaltam le. Hiába... a kiállítás idején...

A felvonóból kilépnek a folyosóra, s egy pillanat múlva már egy elegáns szalonban vannak, melyben mahagóni bútorzat, mennyezetes, széles ágy van; a szekrény ajtaja is csupa tükör.

- Foglalj helyet, Stanisław Piotrowicz... Éhes vagy? Szomjas vagy? Itt akarsz enni vagy lent az étteremben? Na, az ötvenezer rubel mintha már a zsebedben lenne... Nagyon örülök...

- Mondd meg, kérlek - szólal meg végre Wokulski is -, miért kapom én azt az ötvenezer rubelt?...

- Lehet, hogy többet is.

- Jól van, de miért?

Szuzsin bevágja magát egy fotelba, kezét hasán összekulcsolja, és úgy hahotázik.

- Már csak azért is, mert kérdezed!... Más nem kérdi, miért adják a pénzt, csak besepri... Te vagy az egyetlen, aki tudni akarod, mivel kerested meg. Ó, együgyű galambocskám!...

- Ez nem felelet.

- Na várj, mindjárt felelek. Először is azért, mert Irkuckban négy esztendeig tőled tanultam, amit tudok. Ha te nem lettél volna, én sem lennék ma az a Szuzsin, aki vagyok. Meg aztán, Stanisław Piotrowicz, én nem vagyok közületek való: én a jóért jóval fizetek...

- Ez sem felelet - jegyezte meg Wokulski.

Szuzsin vállat vont.

- Kérlek, itt ebben a szobában ne kívánj tőlem további felvilágosítást, odalent majd magad is megérted. Lehet, hogy vásárolok itt egy kis párizsi díszműárut, de az is lehet, hogy tíz-tizenöt kereskedelmi hajót veszek. Tudod, hogy egy szót sem tudok sem franciául, sem németül. Szükségem van valakire, mégpedig pontosan olyan emberre, amilyen te vagy...

- Én nem értek a hajókhoz.

- Légy nyugodt, akad még itt akár vasúti, akár tengerészeti, akár katonai mérnök. Nem az a fontos, hogy a hajókhoz érts, hanem az, hogy legyen mellettem valaki, aki nemcsak helyettem, hanem értem is beszél. Különben pedig még egyszer mondom, ha lemegyünk, legyen nyitva a két szemed és a két füled, ha meg kimegyünk onnan, akkor egyszerre felejts el mindent. Te értesz ehhez, Stanisław Piotrowicz, egyébre pedig ne légy kíváncsi. Én keresek tíz százalékot, neked is adok tíz százalékot a magam hasznából, s ezzel az ügyet le is zártuk. Hogy mire, kivel és ki ellen, azt ne kérdezd.

Wokulski hallgatott.

- Délután négykor amerikai és francia gyárosok jönnek hozzám. Lejöhetsz? - kérdezte Szuzsin.

- Hogyne.

- S most elmégy egy kicsit a városba?

- Nem. Aludni szeretnék.

- Úgy is jó. Gyere, megmutatom a szobádat.

Kifordultak Szuzsin szobájából, s alig néhány lépéssel odább egy hasonló szobába léptek. Wokulski azonnal az ágyra vetette magát. Szuzsin lábujjhegyen kiment és becsukta az ajtót.

Amint Szuzsin távozott, Wokulski behunyta a szemét, és igyekezett elaludni. Vagy talán nem is annyira aludni, mint inkább elűzni magától egy tolakodó gondolatot, mely elől Varsóból elmenekült. Egy kis ideig úgy érezte, hogy az a gondolat talán nincs is itt, hogy ott maradt Varsóban, de őt keresi, kutatja kétségbeesetten a Krakowskie Przedmieściétől egészen az Aleje Ujazdowskiéig.

"Hol van?... Hol lehet?..." - suttogja a kísértet.

"De hátha utánam jön?..." - kérdezi Wokulski önmagától. - Remélem, itt, ebben az óriási városban, ebben a nagy szállodában nem talál meg...

"De hátha már keres?..." - gondolja. Még erősebben behunyja szemét, s himbálózni kezd a matracon, melyet rendkívül szélesnek és ruganyosnak érez. Kétféle nesz veszi körül, s egészen belemerül a zajba. Az egyik, hogy az ajtón túl, a folyosón, emberek beszélgetnek, jönnek-mennek, mintha éppen ebben a pillanatban valami rendkívüli dolog történt volna. A másik az utcáról hangzik, mint körülírhatatlan, pontosan meg nem állapítható lárma, amely számos szekér dübörgéséből, harangzúgásból, emberi hangokból, trombitaszóból, fegyverdörrenésből és az Isten tudja még, mi mindenből tevődik össze. De az egész csak elfojtottan, lehalkítva hallatszik, mintha nagy távolságról jönne.

Azután úgy érzi, mintha valami árnyék nézne be az ablakán, azután mintha a folyosón járkálna valaki egyik ajtótól a másikig, mindenütt bekopog és megkérdezi:

"Nincs itt?... Itt sincs?..."

S valóban, jár valaki és kopog, sőt az ő ajtaján is bekopogtat, de nem kap választ, tovább megy.

"Nem talál meg!... Nem talál..." - gondolja Wokulski.

Egyszerre kinyitja a szemét, s a haja az égnek mered.

Szeme előtt egy ugyanilyen szoba van, mint az övé, ugyanilyen baldachinos ággyal, s az ágyon ő maga!... Ez egyike a legerősebb megrázkódtatásoknak, amelyeket eddig átélt, mert saját szemével megállapítja, hogy itt, ahol teljes magányban szeretett volna lenni, itt együtt van vele egy tőle elválaszthatatlan tanú. Ő maga!...

- Micsoda eredeti módja a kémkedésnek?... - mordul fel. - Ostoba ötlet ezekkel a tükrös szekrényekkel.

Felugrik, s hasonmása követi példáját. Az ablakhoz lép - amaz szintén. Lázasan kinyitja bőröndjét, hogy átöltözzék, amaz pontosan ugyanazt teszi, vele együtt öltözik, nyilván azért, hogy a városba menjen.

Wokulski érzi, hogy menekülnie kell ebből a szobából. A kísértet, mely elől Varsóból megszökött, már itt van, itt áll a küszöb előtt.

Megmosdik, tiszta fehérneműt vesz és átöltözik. Mikor mindezzel elkészül, még alig fél egyre jár.

"Három és fél óra! - gondolja. - Hogy töltöm el ezt az időt..."

Alig nyitja ki az ajtót, már előtte áll a szálloda háziszolgája, s udvariasan jelentkezik! - Monsieur?...^[39]

Wokulski a lépcsőhöz vezetteti magát, ott egy frankot nyom a szolga markába, aztán lerohan, mintha kergetnék.

Kimegy a kapu elé, és a járdán megáll. A széles utca mindkét oldalán fasor húzódik. Egy szempillantás alatt legalább hat hintó és egy sárga omnibusz száguld el mellette, tele utasokkal, még a tetején is ülnek. Jobb felől a messze távolban egy tér látszik, bal felől - a szálloda tövében - vászontető alatt kerek asztalkák mellett férfiak és nők, már csaknem kint a járdán isszák a kávét. A férfiak, mintha csak kivágott ruhában lennének, gomblyukaikban virág vagy szalag. Lábukat olyan magasan rakják keresztbe, ahogy csak itt, az ötemeletes házak tövében illik. A nők vékonyak, kicsinyek, barnák, öltözetük szerény, pillantásuk azonban annál tüzesebb.

Wokulski bal felé indul, a szálloda sarkánál befordul. Ugyanebben az épületben egy másik kioszk is van, szintén tele emberekkel, akik ugyancsak a járda szélén ülve isznak valamit. Legalább száz ember ül itt, ha nem több. A férfiak tekintete kihívó, a hölgyek élénkek, barátságosak, közvetlenek. Az egy- és kétfogatú hintók szakadatlan sorban dübörögnek el mellette, a gyalogos járókelők is nagy tömegben hömpölyögnek mindkét irányban. Itt-ott egy zöld vagy sárga omnibusz is elzakatol előtte, ezeket azonban elég gyakran feltartóztatják a keresztutcákon döcögő barna omnibuszok, mind tele utassal, belül is és a tetőkön is.

Wokulski egy tér közepén találja magát, melyből hét utca nyílik. Kétszer is megszámolja, hét... Merre menjen?... Legjobb lesz a fasor irányában... De egy helyen két utca derékszögben szeli egymást, s mind a kettőn fasor van...

"A szálloda fala mentén megyek" - határozza el.

Félfordulatot tesz balra, és csodálkozva áll meg.

Bal felé, kissé messzebb, hatalmas épület látszik.

A földszinten - boltíves folyosó és szobrok, az első emeleten óriási kőoszlopok, és valamivel kisebb márványoszlopok, aranyozott oszlopfőkkel. A tető magasságában, a sarkokban sasok és aranyozott szobrocskák, vágtató lovakon ülő lovasokkal. A tető elöl lapos. Távolabb kupola emelkedik, s koronában csúcsosodik ki, még távolabb - háromszögletű tetőzet, csúcsán ugyancsak szoborcsoporttal. Mindenütt márvány, bronz, arany, mindenütt oszlopok, szobrok, domborművek...

"Ez lenne az Opera?... - gondolja. - Ezen az egy épületen több a márvány és a bronz, mint egész Varsóban!..."

Eszébe jut a boltja - Varsó dísze, és pirulva indul tovább. Érzi, hogy Párizs már az első lépésnél felülkerekedett - és örül neki.

A hintók, omnibuszok és a gyalogos járókelők forgalma egyre növekszik, egészen ijesztő méreteket ölt. Lépten-nyomon kioszkok, kerek asztalokkal, mellettük a járda szélén üldögélő emberek. Fényes hintó robog, hátul inassal, utána kutyafogatú kis szekérke döcög, azt egy zsúfolt omnibusz előzi, azután súlyos poggyászt cipelő emberek, majd egy nagyobb kétkerekű taliga. Most elegáns lovagló pár, férfi és nő közeledik, utánuk megint a hintók végeláthatatlan sora. A járda szélén egy kis kocsi tele virágcsokrokkal, egy másik gyümölccsel, szemben pástétomos bolt, mellette rikkancs, azután régiségkereskedés, köszörűs, könyvkihordó...

- Marchand d'habits...

- Figaro!...

- Exposition!...

- Guide Parisien!... Trois francs... Trois francs...^[40]

Valaki egy könyvet csúsztat a kezébe, gépiesen kifizeti a három frankot, és átmegy az utca túlsó oldalára. Gyorsan megy, s mégis úgy látja, hogy minden és mindenki elhagyja: hintók és gyalogosok egyaránt. Érzi a verseny sürgető ütemét, tehát ő is gyorsítja lépteit, s bár még senkit meg nem előzött, mégis magára vonja a közfigyelmet. Őt rohamozzák meg leginkább a rikkancsok és könyvárusok, őt nézik a nők, rajta mosolyognak gúnyosan a férfiak. Érzi, hogy ő, Wokulski, aki Varsóban olyan nagy feltűnést keltett, itt bátortalan, mint egy gyermek és... örül neki... Ó, hogy szeretne ismét gyermek lenni, abban az időben élni, mikor apja arról tanácskozott barátaival, hogy iskolába adja-e vagy boltosinasnak?...

Az utca ezen a helyen kissé jobbra kanyarodik. Wokulski itt lát először háromemeletes házat, és ez a látvány jóleső érzéssel tölti el. Egy háromemeletes ház az ötemeletesek között. Kellemes meglepetés...

Hirtelen egy hintó robog el mellette, a bakján inas, a hintóban két hölgy. Az egyik teljesen ismeretlen, a másik...

- Ő?... - suttogja Wokulski. - Lehetetlen!...

Mégis érzi, hogy ereje elhagyja. Szerencsére a közelben van egy kávéház. Közvetlenül a járda szélén egy székre rogy. Jön a pincér, kérdez valamit, s már hozza is a mazagrant. Ugyanakkor egy virágárus lányka rózsabimbót tűz a gomblyukába, a rikkancs leteszi elé a Figaró-t.

Wokulski a lánynak tíz frankot dob oda, a fiúnak egyet, aztán a mazagrant szürcsölve olvasni kezd:

Őfelsége Izabella királyné...

Összegyűri az újságot, zsebébe dugja, a mazagrant otthagyja, fizet és feláll. A pincér sandán néz rá; két vendég vékony sétapálcájával játszik, lábukat még magasabban vágják keresztbe, s az egyik arcátlanul fixírozza monoklija mögül.

"Ha én most ezt a csibészt pofon ütném? - gondolja Wokulski. - Holnap párbaj lenne belőle, talán meg is ölne... De hátha én ölném meg?..."

Elhalad a "csibész" mellett, és a szemébe néz. A ficsúr monoklija egyszerre lehull a szeméről, s valószínűleg hosszú időre elmegy a kedve a kihívó pillantásoktól.

Wokulski továbbmegy, s a legnagyobb figyelemmel szemléli az épületeket. Micsoda üzletek!... Amelyik itt a legszegényesebb, az is sokkal fényesebb, mint az övé, pedig az övé egész Varsóban a legszebb. Ez a sok palota mind terméskőből épült: csaknem minden emeleten tágas - néhol az épület egész hosszában elfutó erkélyek.

"Olyan ez a Párizs, mintha minden lakója szükségét érezné annak, hogy állandóan érintkezzék egymással, ha a kávéházakban nem, hát legalább az erkélyeken" - gondolja.

A tetők is eredetiek, mind magas, tele hatalmas téglakéménnyel, apró bádogkéményekkel és tornyocskákkal. Az utcákon sűrűn sorakoznak a lámpavasak, fák, elárusítóbódék vagy gömbben végződő hirdetőoszlopok. Az élet úgy forr és buzog, hogy alkotó erejét a járművek végeláthatatlan sodrában, a járókelők hullámzásában, az ötemeletes kőházak építésében sem tudja levezetni, s ezért itt is, ott is szobrokat emel a házak között, domborműveket a falakon, mindenféle cirádákat a tetőkön és megszámlálhatatlan mennyiségű kioszkot az utcákon.

Wokulski úgy érzi magát, mint akit kivettek a hideg vízből, s egyszerre forró vízbe dobtak, mely "sustorog, árad, forr s dübörög"...

Ő, az érett férfi, aki a saját éghajlata alatt heves vérmérsékletű, itt egyszerre olyan szelíd, mint egy gyermek, akinek minden és mindenki imponál.

Közben pedig minden zúg, pezseg és forr körülötte, nem látja a tömeg végét, szeme nem tudja befogadni a hosszú hintósorokat, sem a fákat, sem a kirakatok fényét és pompáját, sőt magát az utcát sem. Lassan, fokozatosan elkábul, már nem hallja a járókelők hangos beszélgetését. Később már az utcai árusok kiabálását sem fogja fel a füle, végül pedig már a járművek dübörgését sem hallja. Aztán úgy érzi, hogy valahol már látott ilyen házakat, ilyen forgalmat, ilyen kávéházakat; majd átsuhan az agyán, hogy hiszen ez nem is olyan nagy dolog, végül feltámad kritikai érzéke, s már magyarázza önmagának, hogy itt ugyan gyakrabban lehet francia beszédet hallani, mint Varsóban, de a kiejtés Varsóban sokkal helyesebb és érthetőbb.

Amint ezen gondolkozik, lassítja lépteit, s most már nem is igen tér ki a járókelők elől. Arra gondol, hogy a franciák csak most kezdenek majd igazán ujjal mutogatni rá, de csodálkozva veszi észre, hogy egyre kevesebben törődnek vele. Egy órai sétálgatás után már ő sem egyéb, mint ennek az óriási párizsi tengernek egy cseppje.

"Annál jobb" - gondolja magában.

Eddig jobbról is, balról is, lépten-nyomon megszakadt a házsor, és mellékutcák nyíltak, de most a házak tömör sora több száz lépésen át szakadatlanul tart. Wokulski nyugtalanul siet tovább, de egyszerre, nagy örömére mellékutcához ér, ott kissé jobbra fordul, s elolvassa a felírást: Rue St. Fiacre.

Elmosolyodik, mert hirtelen Kock Paul egyik regénye jut eszébe. Ismét egy mellékutca, megint elolvassa a felírást: Rue du Sentier.

- Nem ismerem - mormogja.

Ötven-hatvan lépéssel tovább, látja: Rue Poissonière.^[41] Ez valami bűnügyet juttat eszébe. Még tovább, néhány apró-cseprő utca következik, amelyek mind a Gymnase színházhoz vezetnek.

"Hát ez meg micsoda?..." - gondolja, mikor bal felől egy hatalmas épületet pillant meg, amilyent még sosem látott. Mi lehet ez az óriási kőkocka, alul a bolthajtásos kapuval? Természetesen kapu, amely két egymást keresztező utca metszőpontjában áll. Tövében omnibuszmegálló; csaknem átellenben vele egy kávéház és egy járdarész, melyet vaskorlát választ el az utca többi részétől.

Pár száz lépésnyire innen ismét egy hasonló kapu, s a két kapu között jobb és bal felé széles utca húzódik. A forgalom itt egyszerre megnövekszik, mert erre három-négyféle omnibusz és villamos is közlekedik.

Wokulski jobb felé néz, s ismét két sor utcai lámpást, két kioszkot, két fasort és két sor ötemeletes épületet lát, legalább olyan hosszúságban, mint a Krakowskie Przedmieście és az Újvilág utca együtt. A végét nem is látni, csak valahol a ködös távolban, mintha az utca felemelkednék az ég felé, a tetők leereszkednek a földig, s végül is minden homályba vész.

"Nem bánom, ha eltévedek, vagy ha a megbeszélésről elkésem is, de ezt meg kell néznem!..." - gondolja.

E pillanatban fiatal nő megy el mellette, akinek alakja és mozdulatai megdöbbentik.

"Ő az?... Nem... Ő Varsóban maradt, meg aztán - ez már a második, aki úgy hasonlít hozzá... Érzékcsalódás..."

De ereje elhagyja, sőt, emlékezete is. Ott áll két utca kereszteződésénél, mind a kettőben fasor van, s nem tudja, hogy került ide? Vakrémület szállja meg, amilyent az erdőben eltévedt ember érez; szerencséjére egy egylovas bérkocsi döcög el mellette, s a bakról a kocsis igen barátságosan mosolyog rá.

- Grand Hôtel - kiáltja, s beül a kocsiba.

A kocsis ujját kalapjához emeli, és odaszól a lovának:

- Gyí, Lizett!... Ez a nemes külföldi úr fizet neked egy korsó sört ezért az útért.

Aztán oldalvást fordulva visszaszól Wokulskinak:

- Két eset lehetséges: polgártárs vagy ma érkezett Párizsba, vagy igen jó reggeli után indult sétálni...

- Ma érkeztem - feleli Wokulski, akit már egészen megnyugtatott a fiákeres simára borotvált, széles, piros arca.

- És egy kicsit ivott is, nemde? Ez mindjárt meglátszik - jegyzi meg a kocsis. - Ismeri a taksát?

- Nem számít.

- Gyí, Lizett!... Ez a külföldi úr nagyon tetszik nekem, legjobb lenne, ha csak ilyenek jönnének ide a kiállításra. De biztos benne, polgártárs, hogy a Grand Hôtelben lakik?... - fordul ismét Wokulskihoz.

- Tökéletesen.

- Gyí, Lizett!... Ez a külföldi úr kezd nekem imponálni... Nem berlini véletlenül, polgártárs?...

- Nem.

A kocsis még egy ideig fürkésző pillantásokkal méregeti, aztán megint megszólal:

- Annál jobb magának. Nekem semmi bajom ugyan a poroszokkal, bár elvették tőlünk Elzászt és Lotaringiának is egy jó részét, de azért nem szeretem, ha német ül a gallérom mögött. Hová való, polgártárs?

- Varsóba.

- Ah, ça!...^[42] Szép ország... gazdag ország... Gyí, Lizett!... Akkor hát az úr lengyel?... Ismerem a lengyeleket!... Ez itt az Opera tér, polgártárs, az meg már a Grand Hôtel...

Wokulski három frankot hajít oda a kocsisnak, és szinte futva indul a szállodába, egyenesen fel a harmadik emeletre. Alig ér a szobája ajtajáig, már ott áll a mosolygó háziszolga, Szuzsin névjegyével és egy csomó levéllel.

- Rengeteg érdeklődő... és köztük sok nő!... - jelenti készségesen, s hamiskásan mosolyog hozzá.

- Hol vannak?

- Némelyik a fogadószalonban, de vannak az olvasóteremben és az étteremben is... Monsieur Jumart már igen türelmetlen.

- Ki az a monsieur Jumart? - kérdi Wokulski.

- Az ön és a Siuze úr udvari marsallja. Nagyon ügyes ember, és igen jó szolgálatokat tehetne önnek, ha tudná, hogy legalább ezer frank tiszteletdíj üti a markát... - jegyzi meg a szolga, még mindig hamiskásan mosolyogva.

- Hol van monsieur Jumart?

- Az első emeleten, az ön fogadószobájában. Monsieur Jumart nagyon ügyes ember, de azért talán én is segítségére lehetnék kegyelmes uramnak. Bár a nevem Müller, valójában elzászi vagyok, sőt még én fizetnék önnek tíz frankot, ha végre alaposan elbánhatnánk a poroszokkal.

Wokulski bement a szobájába.

- Mindenekelőtt felhívom a szíves figyelmét a bárónőre, s ajánlom, hogy őrizkedjék tőle... Már ott van az olvasószobában, pedig tulajdonképpen háromra jelentette be magát... Esküdni mernék, hogy német... Mert ha én elzászi vagyok!...

Müller e szavaknál halkította hangját, s visszahúzódott a folyosóra.

Wokulski kibontotta Szuzsin levelét, s a borítékból kivett névjegyről a következőket olvasta: A megbeszélés csak nyolckor kezdődik. Elég időd van tehát, hogy vendégeiddel, különösen pedig a hölgyekkel végezz. Én már kicsit öreg vagyok ahhoz, hogy valamennyit kielégítsem.

Wokulski a levelek átnézéséhez fogott. Nagyobbára reklámok voltak kereskedőktől, fodrászoktól, fogorvosoktól, azután támogatás iránti kérelmek és különböző titokzatos ügyek felderítésére szóló ajánlatok, sőt, az üdvhadseregtől is akadt egy felhívás.

Wokulskit a sok levél közül főleg egy lepte meg, amely így szólt: Fiatal, elegáns, szép nő szeretné Párizst az ön társaságában megtekinteni; közös költségre. Választ a hotel portásához.

- Eredeti egy város! - mormogta.

A másik, még érdekesebb levelet az a bizonyos bárónő írta, akinek háromkor kellett volna az olvasóteremben várnia a vele való találkára.

- Tehát még egy félóra...

Csengetett és a villásreggelit felhozatta a szobájába. Néhány perc múlva már jött is a pincér a sonkával, tojással, hideg sülttel és valami ismeretlen hallal, néhány üveg különböző itallal és a kávéfőzővel. Farkasétvággyal fogott hozzá, jót ivott utána, azután szólt Müllernek, hogy vezesse le a fogadószobába.

A szolga a folyosóra irányította, ott megnyomott egy csengőt, belebeszélt egy kagylóba, majd betessékelte Wokulskit a felvonóba. Egy másodperccel később már az első emeleten volt, de alig lépett ki a fülkéből, máris egy hetyke bajuszú, előkelő külsejű úr állta el útját. Kifogástalan frakk feszült rajta, melyhez hófehér nyakkendőt viselt.

- Jumart... - mutatkozott be, könnyedén meghajolva.

Tizenöt-húsz lépést mehettek a folyosón, akkor Jumart kinyitott egy ajtót, s egy pompásan berendezett szalonba léptek. Wokulski szinte visszahőkölt, amikor meglátta az aranyozott bútorokat, az óriási tükröket és a domborművekkel díszített falakat. A szoba közepén hatalmas asztal állt, drága terítővel s egész halom papírral.

- Beengedhetem az érdeklődőket? - kérdezte Jumart. - Ezek, azt hiszem, nem veszélyesek. Ellenben a bárónőre... bátor vagyok felhívni szíves figyelmét... Az olvasóteremben vár.

Meghajolt és komoly arckifejezéssel vonult át egy másik szalonba, amely a váróterem szerepét töltötte be.

"A fene egye meg, nem pottyantam én itt valami veszedelmes kalandba?" - gondolta Wokulski.

Alig ült le az asztalhoz, hogy az ott heverő papírokat átnézze, egy kékfrakkos inas lépett be, frakkján dús aranysujtással. Ezüst tálcán névjegyet nyújtott át. A névjegyen egy semmitmondó név mellett a sokatmondó "ezredes" cím díszlett.

- Kéretem.

Egy pillanat múlva jó növésű, karcsú férfi lépett be, ősz spanyol szakállkával, ugyanilyen bajusszal s gomblyukában piros szalaggal.

- Tudom, kevés az ideje - kezdte a vendég könnyed meghajlás után -, de az én mondanivalóm igazán rövid. Párizs minden tekintetben remek város, akár szórakozásról, akár tanulmányokról van szó, de hogy a külföldi megismerhesse, jó vezetőre van szüksége. Ismerek minden múzeumot, képtárat, klubot, műemléket, ismerem az állami intézményeket, a magántársaságokat, egyszóval mindent... ha tehát úgy gondolja...

- Legyen szíves, hagyja itt a címét - felelte Wokulski.

- Négy nyelven beszélek, a művészeti, irodalmi, tudományos és ipari körökkel jó kapcsolataim vannak...

- E pillanatban még nem adhatok választ - vágott szavába Wokulski.

- Jelentkezzem személyesen, avagy várjam, amíg értesíteni méltóztatik? - kérdezte az ezredes.

- Igen, kérem, majd levélben értesítem.

- Ajánlom magamat - búcsúzott, azzal felállt, meghajtotta magát és távozott.

Az inas hozta a másik névjegyet, s röviddel utóbb belépett a következő vendég.

Piros arcú, jól táplált férfi volt, az első pillantásra textilkereskedőnek látszott. Míg az ajtótól az asztalig ment, folyton hajlongott.

- Parancsoljon velem - szólt Wokulski.

- Nem tetszett kitalálni a nevemről?... Escabeau... Hannibal Escabeau... - csodálkozott a jövevény. - Az Escabeau-féle karabély hetven lövést ad le percenként, viszont az, amelyet mindjárt bátor leszek bemutatni, egyszerre harminc golyót lő ki...

Wokulski arca olyan őszinte meglepetést árult el, hogy maga Hannibal Escabeau is elcsodálkozott.

- Remélem, nem tévesztettem ajtót? - kérdezte kissé zavarodottan.

- De igenis - sietett a felvilágosítással Wokulski. - Én díszműáru-kereskedő vagyok, a fegyverek nem érdekelnek.

- Nekem azonban bizalmasan megsúgták... - erősködött Escabeau, erősen hangsúlyozva a szavakat -, hogy az urak...

- Tévesen tájékoztatták...

- Ah, ezer bocsánat... Akkor talán csakugyan más szám alatt... - dadogta, s már hátrált is kifelé, folytonosan hajlongva.

A kék frakk és fehér nadrág ismét megvillant, s nyomában új vendég lépett be. Ezúttal alacsony termetű, nyugtalan tekintetű, sovány fekete emberke. Szökdécselve az asztalhoz sietett, lerogyott egy székbe, s idegesen az ajtóra tekintve, Wokulskihoz hajolt, és csaknem súgva mondta:

- Talán csodálkozik rajta, de... a dolog nagyon fontos... rendkívül fontos... A legutóbbi napokban korszakalkotó felfedezést tettem a rulett terén... Mindössze hatszor, legfeljebb hétszer kell a tétet megduplázni.

- Megbocsát, de ilyesmivel nem foglalkozom - szólt közbe Wokulski.

- Nem bízik bennem?... De hiszen ez természetes is... Tessék, itt van nálam egy kicsi rulett... kipróbálhatjuk...

- Bocsásson meg, kérem, de e pillanatban nincs időm.

- Csak három perc, uram... három perc az egész...

- De nekem egy fél percem sincs.

- Hát akkor mikor jöjjek? - kérdezte kétségbeesett arckifejezéssel.

- Semmi esetre sem egyhamar.

- Akkor hát legyen szíves, adjon kölcsön száz frankot, hogy a hivatalos próbákat megejthessem.

- Öt frankkal szolgálhatok - felelte Wokulski, s a pénztárcája után nyúlt.

- Ó, nem, uram, köszönöm... nem vagyok kalandor... Különben... adja ide... holnap megadom... Addig talán meggondolja magát...

A következő vendég, egy hatalmas termetű úr, gomblyukában egész sor apró méretű kitüntetéssel, doktori diplomát, rendjelt vagy bármely más címet ajánlott Wokulskinak, s borzasztóan csodálkozott, hogy ajánlatát nem fogadja el. Úgy megsértődött, hogy köszönés nélkül távozott.

Utána néhány percnyi szünet következett. Wokulskinak úgy rémlett, mintha a várószobában szoknyasuhogást hallana. Feszülten hallgatózott, de az inas már jött is, hogy a bárónőt bejelentse.

Hosszabb szünet után olyan gyönyörű, előkelő hölgy lépett a szalonba, hogy Wokulski önkéntelenül felállt. Lehetett negyvenéves. Termete sudár, arcvonásai szabályosak, egész megjelenése és viselkedése a nagyvilági hölgyé.

Wokulski szótlanul mutatott a fotelra, s mikor a hölgy leült, észrevette, hogy nagyon izgatott, s csipkés zsebkendőjét idegesen szaggatja. Végre büszkén felvetette fejét, s Wokulski szemébe nézve, megszólalt:

- Ismer engem?

- Nem, asszonyom.

- Az arcképeimet sem látta?

- Nem.

- Akkor, úgy látszik, sohasem járt Berlinben meg Bécsben.

- Nem.

A hölgy mélyet sóhajtott.

- Annál jobb - mondotta -, legalább bátrabb leszek. Én nem vagyok bárónő... egészen másvalaki vagyok. De ez nem is fontos. Pillanatnyilag nehéz helyzetbe kerültem... Húszezer frankra van szükségem... S minthogy ékszereimet nem kívánom az itteni zálogházakban elhelyezni, tehát... megért engem?

- Nem, asszonyom.

- Akkor hát... van egy igen fontos titkom eladó.

- Nekem nincs jogom titkokat vásárolni - felelte Wokulski kissé zavarodottan.

A hölgy feszengeni kezdett.

- Nincs joga?... Akkor minek jött ide?... - kérdezte könnyed mosollyal.

- És még sincs...

A hölgy felállt.

- Tessék - szólt kissé elfogódottan -, itt egy cím, ezen huszonnégy órán belül megtalálhat, itt pedig egy feljegyzés, talán kissé gondolkozóba ejti... Viszontlátásra.

Hangos szoknyasuhogással távozott. Wokulski rápillantott a feljegyzésre, s azon a saját és Szuzsin személyi adatait látta, amilyenek az útlevelekben szoktak lenni.

"No, igen!... - gondolta. - Müller elolvasta az útlevelemet, és kivonatot készített belőle, még nem is egészen hibátlanul: Woklusky!... Mi a fene, gyereknek néznek ezek engem?..."

Minthogy újabb vendég nem jelentkezett, Wokulski Jumart-t hívatta.

- Parancsoljon - jelentkezett az elegáns udvari marsall.

- Kicsit szeretnék önnel beszélgetni.

- Magántermészetű ügyben?... Mert akkor engedje meg, hogy helyet foglaljak. Az előadásnak vége, a jelmezek visszakerülnek a ruhatárba, a szereplők között megszűnt a rangkülönbség.

Kissé gúnyos hangon mondta ezeket, s igen jól nevelt emberhez illően viselkedett. Wokulski egyik csodálkozásból a másikba esett.

- Mondja meg, kérem - szólt -, micsoda emberek ezek?

- Akik önnél voltak? - kérdezte. - Csak olyanok, mint a többi: idegenvezetők, feltalálók, közvetítők... Mindegyik dolgozik, ahogy tud, és szeretné munkáját minél előnyösebben eladni. És hogy néha többet is szeretnének keresni, mint amennyit munkájuk megér, az kérem, általános francia jellemvonás.

- Ön nem francia?

- Én?... Bécsben születtem, Svájcban és Németországban tanultam, aztán hosszú ideig Olaszországban, Angliában, Norvégiában és az Egyesült Államokban éltem. Nevem a legjobban kifejezi nemzetiségemet, mindig az vagyok, akik között élek: ökrök között ökör, lovak között ló. Tudom, honnan szerzem a pénzt, és mire költöm, az emberek is tudják rólam, ezenkívül pedig semmihez semmi közöm.

Wokulski nagy figyelemmel hallgatta.

- Nem értem - szólt.

- Látja, kérem - folytatta Jumart, miközben ujjait végigjártatta az asztal lapján -, én nagyon sok világot láttam ahhoz, hogy bárkinek is a nemzetiségével törődjem. Az én számomra, tekintet nélkül a nyelvekre, mindössze négyféle nemzetiség létezik. Az elsőhöz tartoznak azok, akikről tudom, honnan szerzik a pénzt, és mire költik; a másikhoz, akikről tudom, honnan szerzik, de nem tudom, mire költik; a harmadikhoz, akikről tudom, mire költik, de nem tudom, honnan szerzik; a negyedikhez, akikről sem azt nem tudom, honnan szerzik, sem azt, hogy mire költik. Monsieur Escabeau-ról például tudom, hogy a pénzét egy kötőgyárból szerzi, és valami fantasztikus, pokoli fegyverre költi, tehát tisztelem és becsülöm... A bárónőről viszont sem azt nem tudom, honnan szerzi, sem azt, hogy mire költi, ezért nem is bízom benne.

- Én kereskedő vagyok, Jumart úr - jegyezte meg Wokulski, akit kellemetlenül érintett a fiatalember előadása.

- Tudom. S azonkívül még Siuze úr barátja is, ami további néhány százalékot jelent. Megjegyzéseim egyébként sem önre vonatkoztak, csak mint elmefuttatást mondtam el, s erős a reményem, hogy meg is lesz az eredménye.

- Nagy filozófus ön - morogta Wokulski.

- Sőt, két egyetem filozófiai doktora is - felelt Jumart.

- S az a szerep, amelyet betölt...

- Szolgaszerep... Ezt akarta mondani? - vágott szavába nevetve Jumart. - Én, uram, azért dolgozom, hogy megéljek, és öregségemre is megfelelő járadékot biztosítsak magamnak. Nekem a cím nem fontos, hiszen annyi címem volt már!... A világ olyan, mint egy műkedvelő színház, ott nem illik a főszerepeket elkapkodni, az alantasabbakat pedig lenézni. Egyébként minden szerep jó, ha az ember művésziesen játssza, és nem veszi túlságosan komolyan.

Wokulski megmozdult a széken; Jumart felállt s előkelő meghajlással szólt:

- Bátor vagyok szolgálataimat felajánlani.

S könnyed mozdulattal kihátrált a szalonból.

- Lázam van, vagy mi?... - suttogta Wokulski, fejét két tenyere közé szorítva. - Mindig tudtam, hogy Párizs különös város, de hogy ilyen különös...

Órájára nézett; csak fél négy volt.

- Még több mint négy órám van az értekezletig - morogta, mert szinte megrémült, ha arra gondolt, hogyan tölti el ezt a hosszú időt. Mennyi új dolgot látott, mennyi új emberrel beszélt, és még mindig csak fél négy!...

Valami meghatározhatatlan nyugtalanság emésztette, valami hiányzott neki...

"Talán éhes vagyok? Nem. Olvassak? Nem. Talán beszélgessek? Eleget beszéltem már..." Utálta az embereket. Még a legkevésbé kiállhatatlannak találta a fanatikus feltalálókat és ezt a Jumart-t azzal az eredeti módszerével, ahogy az embereket osztályozza.

Ahhoz nem volt bátorsága, hogy visszatérjen szobájába, ahol a nagy falitükör áll. Más tehát nem maradt hátra, mint hogy megtekintse Párizs érdekességeit. Bevezettette magát a szálloda éttermébe. Itt minden pompás és óriási méretű volt, kezdve a falaktól, a mennyezettől, az ablakoktól, egészen az asztalok számáig és nagyságáig. De Wokulski nemigen nézegette. Tekintetét az egyik óriási aranyozott csillárra függesztette, s azt gondolta:

"Ha Izabella is eléri a bárónő korát... Ő, aki hozzászokott, hogy évente tízezreket költsön... ki tudja, nem lép-e ennek a kalandornőnek a nyomdokába?... Hiszen a bárónő is volt fiatal, őutána is bolondulhatott egy ilyen őrült, mint én, s ő sem törődhetett azzal, hogy honnan kerül a pénz... Ma már tudja... A titkokkal való üzérkedésből!... Átkozott társadalmi réteg, amely ilyen szépségeket és ilyen nőket termel ki..."

A termet szűknek érezte, kirohant az utcára a hotel elé, hogy belevesse magát a forgalom áradatába.

"Az előbb balra indultam - gondolta -, most próbáljuk meg jobbra..." A céltalan bolyongás az ismeretlen városban volt most az egyetlen dolog, mely számára valami kesernyés ingert jelentett.

- Ha ebben a tömegben elveszíthetném magamat... - suttogta.

Jobbra fordult, elhaladt egy kis tér mellett, aztán egy nagyon tágas térségre ért, mely tele volt fával. A középen négyszögletes épület állt, oszlopsor vette körül, mint valami ógörög szentélyt. Nagy érckapuja tele domborművekkel. A homlokzat felső részén is hatalmas dombormű díszlett, alighanem az utolsó ítéletet ábrázolta.

Körüljárta az épületet, és Varsóra gondolt. Elképzelte, hogy milyen óriási fáradsággal és nehézséggel épülnek fel odahaza azok a nem is nagy és nem is igen tartós, lapos házak, míg itt az emberi erő szinte játszva emel hatalmas, lenyűgöző épületeket, s még akkor sem merült ki annyira, hogy ne bírná ezeket a pompás építményeket mindenféle díszítménnyel felékesíteni.

A térrel szemben rövid utcát látott, s azon túl megint tágas teret, melynek közepén karcsú emlékoszlop körvonalai látszottak. Elindult arrafelé. Minél közelebb ért, annál magasabbra nőtt az oszlop, s annál szélesebb lett a tér. Az oszlop előtt és mögött csodaszép szökőkutak lövellték lefelé sugaraikat, jobb és bal felé már sárguló lombozatú fák sorakoztak, olyan sűrű csoportokban, hogy úgyszólván tágas parkot alkottak. A tér mélyén folyó hömpölygött, s fölötte a gyorsan tovasuhanó gőzhajók füstje terjengett.

A téren aránylag nem járt sok hintó, de annál több gyermek nyüzsgött, szüleik, anyjuk vagy nevelőnőjük kíséretében. Szép számmal akadtak a különböző fegyvernemekhez tartozó katonák is. Valahol a távolban katonazene szólt.

Wokulski az obeliszkhez közeledett, és egyszerre elcsodálkozott. Hatalmas térség közepére jutott, mely legalább két verszta hosszú és fél verszta széles lehetett. Mögötte kert terült el, előtte nagyon hosszú fasor húzódott. A tér két oldalán gyepágyak s paloták sorakoztak, a messze távolban pedig óriási kapu körvonalai látszottak. Wokulski érezte, hogy itt, ezen a helyen, hamarosan kifogy a jelzőkből és a felsőfokokból.

- Ez a Place de la Concorde, kérem. Amaz ott a Luxori obeliszk (eredeti, kérem szépen), mögöttünk a Tuilériák parkja, előttünk a Champs Élysées, s amott messze az Arc de Triomphe.

Wokulski körülnézett. Egy fekete pápaszemes, idegen ember topogott körülötte, kissé rongyos kesztyűben.

- Elmehetünk oda... Isteni séta... Látja, uram, ezt az óriási forgalmat... - magyarázta az ismeretlen készségesen.

Hirtelen elhallgatott. Gyorsan visszavonult, és az arra elhaladó két hintó között eltűnt. Helyette egy rövid körgalléros, katonaruhás férfi közeledett. Körgallérján hátul csuklya csüngött. A rendőr egy pillanatig megállt Wokulski mellett, végigpillantott rajta, aztán mosolyogva szólt:

- Ön külföldi?... Kérem, legyen óvatos Párizsban az ismeretségkötéssel...

Wokulski gépiesen kabátja oldalzsebéhez nyúlt, de ezüst cigarettatárcáját már nem találta. Elpirult, udvariasan megköszönte a szíves figyelmeztetést, de azt nem vallotta be, hogy meglopták. Eszébe jutottak Jumart meghatározásai, s nyomban meg is állapította, hogy a rongyos kesztyűs úr jövedelmének forrását már ismeri, de hogy ügyesen szerzett pénzét mire költi - ezt még nem tudja...

- Jumart-nak igaza van - suttogta. - A tolvajok kevésbé megbízhatatlanok, mint azok az emberek, akiknek jövedelemforrását nem ismerjük...

S eszébe jutott, hogy Varsóban igen sok ilyen ember van.

"Lehet, hogy ott ezért nincsenek ilyen nagy paloták és diadalívek..."

Elindult a Champs Élysées-n, s a hintók és bérkocsik szakadatlan sorai között valósággal elkábult. A sok ragyogó, elegáns hintó közt itt-ott lovagló hölgyeket és urakat is látott. Tovább sétált előre, s igyekezett elhessegetni magától a komor gondolatokat, melyek úgy meglepték, mintha egy raj denevér röpködött volna körülötte. Ment, mendegélt és félt hátranézni, félt széjjelnézni, mert arra gondolt, hogy ezen a pompás útvonalon ő olyan, mint valami összetaposott féreg, amely maga után vonszolja kitaposott beleit.

Elért a Diadalívhez, s ott lassan visszafordult. Mikor ismét meglátta a Place de la Concorde-ot, a Tuilériák kertje mögött egy óriási, fekete gömböt vett észre, amely gyorsan emelkedett felfelé, azután megállt, és bizonyos idő múlva ismét visszaereszkedett.

"Ah, szóval itt van a Giffard-féle léggömb? - gondolta. - Kár, hogy ma már nincs időm..."

A térről bekanyarodott egy utcába, ahol jobb kéz felöl egy liget volt, vaskerítés és oszlopok választották el az utcától, az oszlopokat virágvázák díszítették. Bal felől zárt házsor, félgömb alakú tetőzettel, a kémények egész erdejével és az erkélyek végeláthatatlan sorával... Lassan ment előre, és félve gondolt arra, hogy Párizs alig nyolcórai ittlét után máris untatja.

- Bah! - suttogta. - Hát a kiállítás, a múzeumok, a léggömb?...

Ment tovább, folyton a Rue de Rivolin, s hét óra körül elért egy térre, amelyről egy magányos, gót stílű tornyocska nyúlt a magasba, alul facsoport és alacsony vaskerítés övezte. Innen ismét többfelé ágaztak el az utcák. Wokulski fáradtságot érzett, intett egy bérkocsinak, s miután útközben áthaladt a már jól ismert St. Denis-kapu alatt, fél óra múlva a szállodában volt.

A hajógyárosokkal és mérnökökkel folytatott megbeszélés éjfélig húzódott, s közben számos üveg pezsgő fogyott. Wokulski kénytelen volt Szuzsint helyettesíteni a beszédben, közben rengeteg feljegyzést készített, s ez a munka végre teljesen megnyugtatta. Fürgén szaladt fel a lépcsőn saját szobájába, s ahelyett hogy a tükörrel gyötörte volna magát, az Útikalauz-ból elővette Párizs térképét és lefeküdt.

- Csekélység - mormogta. - Körülbelül száz négyzetverszta terület, kétmillió lakos, néhány ezer utca, és tizenöt-tizennyolcezer bérkocsi...

Azután végigolvasta Párizs legnevezetesebb épületeinek hosszú jegyzékét, s szégyenkezve gondolt arra, hogy ebben a városban talán sohasem tud eligazodni...

- A kiállítás... a Notre-Dame... a vásárcsarnokok... A Bastille tér... a Madeleine templom... a csatornák... no, hagyjatok békében! - mordult fel türelmetlenül.

Eloltotta a gyertyát. A város már csendes volt. A felhőkről visszaverődött az utcai lámpások halványszürke fénye, s az ablakon át beszűrődött a szobába. Wokulski füle zúgott, feje kóválygott, s szeme előtt elvonultak a napközben látott képek, hol az utcák sima kövezete, hol a vaskosarakba szorított fák, a terméskőből épült hatalmas házak, olykor a rettenetes embertömeg, a hintók szédítő áradata, mely ki tudja, honnan jött és merre haladt. E gyorsan tovarebbenő látomásoktól lassan elálmosodott, s közben arra gondolt, hogy a Párizsban töltött első nap mégiscsak egész életére emlékezetébe vésődik.

Azután tovább álmodozott, s rémülten látta, hogy ez a tengernyi ház, a szobrok erdeje és a fák végeláthatatlan sora mind reá omlik, s ő már magánosan, csendben, csaknem boldogan alszik egy óriási sírboltban. Alszik, nem gondol semmire, nem emlékszik senkire, és így aludna át évszázadokat, ha - ah! - valahol ott benne vagy mellette nem lenne a fájdalomnak az a parányi cseppje, melyet emberi szem meg nem láthat, s amely mégis olyan keserű, hogy az egész világot megmérgezheti.

Wokulski számára attól a naptól kezdve, hogy Párizs légkörében először megmártotta magát, valóságos csodás élet kezdődött. Annak a néhány órának a kivételével, amelyeket Szuzsin üzlettársaival, a hajóépítő mérnökökkel töltött, teljesen szabad volt, s idejét arra használta fel, hogy Párizst a legrendszertelenebbül megismerje. Az Útikalauz-ból vaktában kikeresett egy-egy helyet, aztán beült egy nyitott bérkocsiba, és a térképre rá sem nézve, odahajtatott. Felmászott a lépcsők tetejébe, körüljárta az épületeket, végigment a termeken, az érdekesebb néznivalók előtt megállt, azután az egész napra kibérelt bérkocsival áthajtott egy másik helyre, amelyet megint csak ábécé-sorrendben szemelt ki az Útikalauz-ból. S minthogy számára a legnagyobb szerencsétlenség, amelytől valósággal rettegett, az volt, hogy idejét nem tudja mivel eltölteni, esténként elővette Párizs térképét, a már megszemlélt helyeket áthúzta, és jegyzeteket készített.

Előfordult, hogy az ilyen kirándulásaira magával vitte Jumart-t is, aki azután elvezette olyan helyekre, amelyekről az útikalauzok nem szólnak: üzletekbe, gyárakba, kézműves-műhehelyekbe, diáktanyákra, a negyedrendű utcák eldugott vendéglőibe és kávéházaiba. Wokulski tulajdonképpen itt ismerte meg Párizs igazi életét.

Vándorlásai során felment a Szent Jakabról elnevezett templom, a Notre-Dame és a Pantheon tornyába, felvonóval felvitette magát a Trocadéróra, leszállt Párizs csatornáiba és halálfejekkel díszített katakombákba; megnézte az állandó kiállításokat, a Louvre-t és Clunyt, a Bois de Boulogne-t, a temetőket, a La Rotonde kávéházat, a Le Grand Balcon kávéházat, s szökőkutakat, iskolákat, kórházakat, a Sorbonne-t, a vívótermeket, a vásárcsarnokokat, a konzervatóriumot, a vágóhidat, a tőzsdét, s színházakat, a Júliusi Oszlopot, a templomok belsejét. Ez a töméntelen látvány szörnyű kavarodást teremtett körülötte, melyhez még hozzájárult saját lelkének zűrzavara is.

Nemegyszer, amint a megszemlélt tárgyakon elgondolkozott, a két versztányi kerületű kiállítási épülettől kezdve egészen a Bourbon-korona csaknem borsó nagyságú gyöngyéig, azt kérdezte magától: mit keresek itt?... És kiderült, hogy - semmit. Semmi sem kötötte le figyelmét, semmi sem serkentette szívét gyorsabb dobogásra, semmi sem késztette cselekvésre. Ha valaki egész Párizst odaígérte volna neki, hogy a montmartre-i temetőtől menjen el gyalog a montparnasse-i temetőig, azzal a feltétellel, hogy amit útközben lát, az kösse is le az érdeklődését, hevítse is fel - nem vállalkozott volna erre az öt versztányi sétára. De tíz-húsz, sőt több versztányi utat is megtett naponta, csak azért, hogy a lelkében minduntalan feltörő emlékeket valahogyan elnyomja.

Nemegyszer úgy érezte, hogy ő valami különleges lény, aki az események különös játéka folytán alig néhány nappal ezelőtt született itt, Párizs utcáin, s hogy minden, amire emlékszik, merő önámítás, valami lét előtti álomféle, s a valóságban soha nem létezett. Ilyenkor azzal áltatta magát, hogy tökéletesen boldog. Bérkocsiba ült, Párizs egyik szélétől a másikig hajtatott, és mint valami örült, szórta a pénzt.

- Mindegy! - mormogta.

Ó, csak az a parányi fájdalom ne lenne annyira keserű!

Azokban a szürke, elmosódó napokban, amikor úgy érezte, hogy az óriási palotáknak ez a határtalan világa mind az ő fejére omlik, hogy rázuhannak a szökőkutak, a szobrok, a képek, a gépezetek, néha rádöbbent, hogy ő nem csalóka látomás, hanem valóságos ember, de a lelke - rákbeteg.

Egyszer elment a Montmartre-on levő Varieté Színházba, alig néhány száz lépésnyire a szállodától. Úgy volt, hogy három vígjátékot játszanak, s köztük egy operettet. Azért választotta ezt a szórakozást, hogy egy kicsit elkábuljon a bohóságoktól. De alig gördült fel a függöny, a következő hangzatos frázist hallotta, melyet siránkozó hangon szavaltak:

- Pedig néha hármat is, meg négyet is meg kell bocsátani!... - jegyezte meg szomszédja mosolyogva.

Wokulski úgy érezte, hogy nincs elég levegője, meg mintha a föld is megnyílt volna alatta, s a mennyezet a fejére zuhanna. Nem bírta tovább; felállt, s mivel helye - szerencsétlenségére - éppen a nézőtér közepén volt, hideg verejtékben úszva, végigtaposott szomszédai lábán, s menekült a színházból.

Szinte rohant a szálloda felé, s belépett az első sarki kávéházba. Hogy ott mit kérdeztek tőle, és mit felelt - nem tudta. Csak azt látta, hogy hozzák a kávét, meg egy üvegben konyakot. Az üveg falán pontos mérce volt, mely a benne levő folyadék mennyiségét mutatta.

Wokulski ivott, s közben így gondolkozott:

"Starski - a második szerető. Ochocki - a harmadik... és Rossi?... Rossi, aki számára én rendeztem a fizetett tapsot, és hordtam garmadával az ajándékokat a színházba?... Ki volt Rossi? Ó, bárgyú ember, hát nem látod, hogy az a nő valóságos Messalina? Ha testileg nem is, de lelkileg?... És én, én bolonduljak érte?... Én?!..."

Érezte, hogy ez a felháborodás megnyugtatja. Fizetett s csak most látta, hogy az üveg üres...

"Úgy látszik, a konyak mégis megnyugtató..." - gondolta.

Ettől kezdve, valahányszor Varsó jutott az eszébe, vagy olyan nővel találkozott, akinek mozdulataiban, ruházatában vagy arcában valami különlegeset talált, rohant a legközelebbi kávéházba, és megivott egy üveg konyakot. Csak ilyenkor mert bátran Izabellára gondolni, s mindig elcsodálkozott, hogy egy olyan férfi, amilyen ő, hogyan szerethet egy olyan nőt, amilyen Izabella.

"Mert annyit csak megérdemlek - tűnődött -, hogy én legyek az első és az utolsó..."

A konyakos üveg kiürült, ő pedig a pincérek és vendégek nem csekély szórakozására, karjára hajtott fejjel aludt.

Azután megint napok hosszat járta a kiállításokat, múzeumokat, artézi kutakat, iskolákat és színházakat, nem azért, hogy valami újat lásson és tanuljon, hanem hogy emlékeit elfojtsa.

E tompa, de meghatározhatatlan szenvedések folyamán lassanként megszületett benne a kérdés: van-e valami rendszer Párizs építkezésében? Van-e valami, amihez hasonlítani lehetne, és létezik-e olyan rendszer, amelybe Párizst is be lehetne foglalni.

A Panthéonról és a Trocadéróról Párizs egészen egyformának látszott: a házak tengere keresztül-kasul szeldelve ezer meg ezer utcával, az egyenetlen háztetők, mint a tenger hullámai, a kémények, mint a felfreccsenő tajték, a tornyok és oszlopok, mint a tarajos hullámok.

"Káosz! - gondolta Wokulski. - Különben nem is lehet másképpen, ott, ahol a gondolatok és erőfeszítések milliószámra találkoznak. A nagyváros olyan, mint a porfelhő. Az alakja ötletszerű, logika nincs és nem is lehet benne. Ha lenne, akkor az Útikalauz szerkesztői már régen felfedezték volna; mert ez igazán az ő dolguk..."

Nézte a város térképét, közben pedig saját erőlködésén mosolygott.

"Csak egy ember, mégpedig zseniális ember alakíthat ki valamilyen stílust és tervet - fordult meg az agyában. - De hogy millió és millió ember, akik évszázadok hosszú során át dolgoznak anélkül, hogy egymásról tudnának, logikus egészet alkosson, az teljességgel lehetetlen."

Lassanként azonban, legnagyobb csodálkozására mégis rájött, hogy az a Párizs, amelyet tíz-egynéhány évszázadon át, millió és millió, egymásról nem is tudó, egymásra nem is gondoló ember épített, akik semmiféle tervet nem láttak - mégis bizonyos terv szerint épült, mégis egy teljes, mégpedig nagyon is logikus egészet alkot.

Mindenekelőtt az lepte meg, hogy Párizs egy óriási tálhoz hasonlít, melynek szélessége észak-déli irányban kilenc verszta és kelet-nyugati irányban tizenegy verszta. A tál déli része meghasadt, s a Szajna két részre osztja, mert a délkeleti szélétől a város közepén át széles ívben végigszeli, majd elkanyarodik a délnyugati széle felé. Ilyen tervet egy nyolcesztendős gyermek is meg tudna rajzolni.

"No jó - gondolta. - De hol itt a tervszerűség, a kimagaslóbb, érdekesebb épületek elhelyezésében? Az egyik oldalon a Notre-Dame, a másikon a Trocadéró, a Louvre, a tőzsde meg a Sorbonne!... Eh, csupa káosz az egész..."

De mikor pontosabban kezdte vizsgálni Párizs térképét, észrevette azt, amit a született párizsiak sem igen szoktak megfigyelni (igaz, hogy ebben nincs is semmi csodálatos), sőt amit Baedeker sem méltatott figyelemre, pedig ő igazán azzal kérkedik, hogy egész Európát ismeri.

Észrevette, hogy Párizs építkezésében a látszólagos zűrzavar ellenére igenis van tervszerűség és logika, pedig tíz-tizenöt évszázadon át millió és millió ember építette, akik nem is tudtak egymásról, és eszük ágában sem volt a logikára és stílusra gondolni. Párizsnak van valamije, amit legtalálóbban gerincoszlopnak, a város kristályosodási tengelyének lehetne nevezni.

A vincennes-i erdő a város délkeleti, a Bois de Boulogne pedig az északnyugati szélén húzódik.

Nos: az a bizonyos kristályosodási tengely óriási hernyóhoz hasonlít (hosszúsága csaknem hat verszta), amely megunván a vincennes-i erdőcskét, szépen átsétál a Bois de Boulogne-ba.

A hernyó farka a Bastille térre támaszkodik, feje pedig a Diadalíven nyugszik, míg a törzse csaknem a Szajnához simul. Nyakát a Champs Élysées, derekát a Tuilériák és a Louvre alkotják. Farka a városháza, a Notre-Dame, és a Bastille téren a Július Oszlop.

Ennek az óriási hernyónak számos hosszabb-rövidebb lába van. A fejétől kiindulva, első pár lába bal felől a Mars-mezőre, a Trocadéró térre és a kiállításra, jobb felől pedig a montmartre-i temetőre támaszkodik. A másik pár (ezek rövidebbek) bal felől a katonaiskoláig, az Hôtel des Invalides-ig és a képviselőházig, jobb felől pedig a Madeleine templomig és az Operáig ér. Azután következik (folyton a farka felé haladva), bal felől a Szépművészeti Iskola, jobb felől a Királyi palota, a bank és a tőzsde, bal felől az Institut de France és a pénzverde, jobb felől a központi vásárcsarnok; bal felől a Luxembourg palota és a Cluny Múzeum és az orvosi főiskola, jobb felől a Köztársaság tér az Eugéne herceg laktanyával.

A kristályosodási tengelytől és Párizs általános körvonalainak szabályosságától függetlenül, Wokulski arról is meggyőződött (amiről egyébként az útikalauzok is megemlékeznek), hogy Párizsban az emberi tevékenységnek hatalmas területek jutottak, és elhelyezkedésük is bizonyos rendszer szerint történt. A Bastille tér és a Köztársaság tér között helyezkedik el az üzleti negyed; velük szemben, a Szajna túlsó partján van a Quartier Latin, a tudományos világ és az egyetemi ifjúság tanyája. Az Opera, a Köztársaság tér és a Szajna között foglal helyet a külkereskedelem és a pénzügyi világ; a Notre-Dame és az Institut de France, valamint a montparnasse-i temető között fészkelnek a születési arisztokrácia maradványai. Az Operától a Diadalívig húzódik a gazdag parvenük városrésze, s szemben, a Szajna bal partján, az Hôtel des Invalides és a katonaiskola mellett van természetesen a militarizmus fészke és a világkiállítások tere.

Ezek a megfigyelések Wokulski lelkében új áramlatokat indítottak meg, amelyekre előbb nem is gondolt, vagy ha gondolt is, csak felületesen. Ezek szerint tehát ennek a nagy városnak éppen úgy, mint minden növénynek és állatnak, megvan a maga anatómiája és fiziológiája. Vagyis a millió és millió ember munkája, akik olyan fennen hirdetik a maguk szabad akaratát, ugyanolyan eredménnyel jár, mint a sejteket pontosan építő méhecskéké vagy a szabályos bolyhokat emelő hangyáké vagy akár a vegyületeké, melyek szabályos testekben kristályosodnak.

A társadalomban tehát nincs véletlen, csak törhetetlen törvényszerűség, amely mintegy az emberi gőgöt kigúnyolva, ilyen tisztán nyilatkozik meg a legszeszélyesebb nemzet, a francia nép életében is! Uralkodtak rajta a Merovingok és Karolingok, a Bourbonok és a Bonaparték, volt itt három köztársaság és néhány anarchia, volt inkvizíció és ateizmus, voltak uralkodók és miniszterek, akik úgy váltakoztak, mint a divat vagy a fellegek az égen... De ennyi, látszólag mélyreható változás ellenére, Párizs egyre inkább a Szajna által kettészelt tál alakját öltötte magára, és egyre szembetűnőbben rajzolódott ki a kristályosodási tengely, amely a Bastille térről a Diadalívig húzódott, s egyre mélyebben elhatárolódtak az egyes városrészek: a tudományos és ipari, az arisztokrata és a kereskedelmi, a katonai és a parvenü városrész.

Ugyanazt a sorsszerűséget tapasztalta Wokulski Párizs tíz-egynéhány nevezetesebb családjának történetében is. A nagyatya, mint szerény kézműves, még a Temple utca környékén dolgozott tizenhat órát naponta; fia, aki már megmártózott a Quartier Latin légkörében, nagyobb műhelyt rendezett be magának a Szent Antal utcában; az unoka már nemcsak megmártózott, hanem jól megfürdött a tudományok negyedében, s mint nagykereskedő átköltözött a Boulevard Poissonnière-re, a dédunoka pedig, mint milliomos, már a Champs Élysées közelében ütötte fel tanyáját, hogy... leányai a Boulevard St. Germainen ápolgathassák satnya idegzetüket. Így aztán a Bastille mellett a munkától elnyűtt és meggazdagodott nemzetség a Tuilériák közelében élte ki magát, és a Notre-Dame mellett haldoklott. A város topográfiája megfelelt lakosai történetének

Wokulski elgondolkozott a szabálytalannak hitt tények e furcsa szabályszerűségén. Úgy érezte, hogy ha valami még felrázhatná érzéketlenségéből, az legfeljebb az ilyen irányú kutatás lehetne.

- Vadember vagyok - mondta önmagának -, valami tébolyba estem, de a civilizáció majd kiránt belőle.

Egyébként minden Párizsban töltött nap új eszmékkel gazdagította, vagy saját lelke egy-egy újabb titkát tárta fel.

Egyszer, mikor a kávéház teraszán ült és mazagrant ivott, egy utcai énekes lépett a terasz elé, és hárfakísérettel énekelni kezdett:

Au printemps la feuille repousse
Et la fleur embellit les prés,
Mignonette, en foulant la mousse,
Suivons les vapillons diaprés.

Vois les se poser sur le roses;
Comme eux aussi je veux poser
Ma lèvre sur les lèvres closes,
Et te ravir un doux baiser.[43]

Az utolsó versszakot a vendégek közül sokan már vele együtt énekeltek:

Vois les se poser sur le roses;
Comme eux aussi je veux poser
Ma lèvre sur les lèvres closes,
Et te ravir un doux baiser.

- Ostobák! - mordult fel Wokulski. - Nincs jobb dolguk, mint hogy ezeket az ostobaságokat dúdolják.

Borúsan állt fel, és fájó szívvel sodródott előre a mozgékony tömegben, mely zajongott, kiabált, beszélgetett, énekelt, mint az iskolából kitóduló gyermekhad.

- Ostobák! Ostobák!... - ismételgette.

Hirtelen eszébe villant, hogy hátha inkább ő az ostoba?

"Ha ők valamennyien hozzám hasonlítanának - gondolta magában -, Párizs olyan lenne, mint az őrültekháza, tele szomorú, mélabús őrülttel. Mindegyiket látomások gyötörnék, az utcák pocsolyákká, a házak romokká változnának számukra, ők azonban olybá veszik az életet, amilyen valóban, gyakorlati célok után futnak, boldogak, és hatalmas műalkotásokat hoznak létre. Én pedig mi után futottam? Előbb a perpetuum mobile és a kormányozható léghajó után, azután, hogy társadalmi rangot teremtsek magamnak, amiben saját fajtám elgáncsolt; végül egy nő után, akihez úgyszólván közelednem sem szabad. Én mindig vagy feláldoztam magam, vagy meghajoltam egy idegen osztály eszméi előtt, amely szolgájává, sőt, rabszolgájává akart tenni."

Aztán elképzelte, hogy is lenne, ha Varsó helyett itt Párizsban látta volna meg a napvilágot? Mindenekelőtt az itteni tudományos intézetek révén már gyermekkorában sokkal többet tanulhatott volna. Azután még ha beállt volna is boltosinasnak, sokkal kevesebb keserűségben, de tanulmányai közben annál több segítségben lett volna része. Azután nem töltötte volna az idejét azzal, hogy a perpetuum mobile feltalálását erőltesse, mert az itteni múzeumokban éppen elég példáját látta volna a sikertelen kísérletezéseknek, éppen elég olyan perpetuum mobilét, amelyek sohasem működtek. Ha pedig a kormányozható léghajóval bíbelődött volna, talált volna kész modelleket, egész csomó magához hasonló ábrándozót, sőt, gyakorlati eszméihez bizonyára meglelte volna a megfelelő segítséget is.

S ha végre már mint vagyonos ember beleszeret egy arisztokrata hölgybe, a hozzá való közeledésben semmiképpen sem ütközik annyi nehézségbe, mint így. Megismerkedhetett volna vele, s aztán vagy kiábrándul, vagy megszeretik, de semmi esetre sem bántak volna vele úgy, mint a négerekkel Amerikában.

Különben pedig, vajon lehet-e Párizsban egyáltalán olyan őrülten szeretni, mint ő?

Itt a szerelmesek nem óbégatnak, és nem esnek kétségbe, hanem táncolnak és énekelnek, s általában az életet a könnyebbik végénél fogják meg. Ha törvényes házasságra nem telik, egyszerűen szabad szerelemben élnek, ha gyermekeiket nem tarthatják maguknál, kiadják szoptatós dajkának. Józan embert a szerelem itt talán még sohasem vitt őrületbe.

- Életem két utolsó éve azzal telt el - mondta Wokulski -, hogy egy nő után futottam, akiről talán szívesen le is mondanék, ha alaposabban megismerhetném. Minden energiám, minden tudományom, képességem és egész tekintélyes vagyonom egyetlen szenvedélybe fullad, csak azért, mert én kereskedő vagyok, ő meg... olyan... arisztokrataféle... Vajon ez a bűnös társadalom nem károsodik maga is azzal, hogy engem megkárosít?

Wokulski e pillanatban jutott el önmaga megbírálásának legmagasabb pontjára; felismerte helyzetének fonákságát, és elhatározta, hogy kiszabadul belőle.

"Mit tegyek, mit tegyek?... - gondolta. - Nyilván ugyanazt, amit mások tesznek."

De mit tesznek mások?... Mindenekelőtt rendkívül sokat dolgoznak, akár tizenhat órát is naponta; nincs sem vasárnapjuk, sem ünnepnapjuk. Itt ezen az alapon alakul ki a kiválasztódás, itt csak az erősnek van joga élni. A satnya ember egy éven belül, az élhetetlen néhány év alatt elpusztul, s csak a legerősebbek és legéletrevalóbbak maradnak meg. Ezeknek viszont - hála az olyan hősök nemzedékeken át végzett munkájának, amilyenek ők maguk is - minden szükségletük kielégül.

A hatalmas méretű csatornák megóvják őket a betegségektől, a széles utcák biztosítják számukra az elegendő friss levegőt, a vásárcsarnokok ellátják élelemmel, a gyárak ezrei - ruhával, bútorral és minden mással. Ha a párizsi ember a természetben kíván gyönyörködni, kirándul a városból, akár távolabbi vidékre, akár csak a Bois de Boulogne-ba; ha a művészetet akarja élvezni, elmegy a Louvre képtárba, s ha a tudományban kíván búvárkodni, ott vannak a múzeumok és a könyvtárak.

Munkálkodás a boldogságért minden irányban - ez a párizsi ember élete. Itt a testi fáradtság leküzdésére szolgálnak a hintók és bérkocsik tízezrei, az unalom ellen a száz meg száz színház és egyéb látványosság, a tudatlanság ellen a sok-sok múzeum, könyvtár, előadás és felolvasás. És itt nemcsak az emberrel törődnek, hanem még a lóval is; sima úttesteket építenek. Itt még a fákat is gondozzák, különleges kocsikban szállítják egyik helyről a másikra, körülfogják vaskerítéssel, védik a kártevők ellen, megkönnyítik a nedvesség beszivárgását, s ha beteg, gyógyítják és ápolják.

S mivel itt mindenre gondolnak, Párizsban minden, amit az emberek alkotnak, sokféle hasznot is hajt. A ház, a bútor, az edény nemcsak hasznos, hanem szép is, nemcsak a testnek kedvez, hanem a léleknek is. És fordítva - a műremekek, a műalkotások nemcsak szépek, hanem hasznosak is. A diadalívek, a tornyok és templomok tövében ott vannak a lépcsők, amelyek megkönnyítik a tetőre való feljutást, és hogy az ember ezt a gyönyörű várost a magasból szemlélhesse. A szobrok, a képek itt nemcsak a műkedvelők számára hozzáférhetőek, hanem a művészek és mesteremberek számára is, akik a képtárakban és múzeumokban kedvük szerint készíthetnek róluk másolatokat.

A francia ember, ha valamit alkot, mindenekelőtt arra vigyáz, hogy alkotása megfeleljen céljának, meg arra, hogy szép legyen. De ezzel még nem merül ki gondoskodása, mert alkotásának tartósságára és tisztaságára is gondot fordít. Wokulski lépten-nyomon megállapította ezt az igazságot, kezdve a szemétkihordó kézikocsikon, egészen a korlátokkal védett Milói Vénuszig.

Arra is rájött, hogy itt, az ilyen gazdálkodásnál, nem pocsékolják el a munkát. Minden nemzedék átadja utódainak az elődeitől örökölt pompás műveket, s azokat még saját alkotásaival is gazdagítja.

Ily módon Párizs valóságos bárka, mely az évszázadok hosszú sorának civilizációját őrzi... Itt minden megtalálható, kezdve a torz asszír szobroktól és egyiptomi múmiáktól egészen az elektrotechnika és mechanika legújabb vívmányaiig, az ősrégi cserépkancsóktól, melyekben az egyiptomi nők negyven évszázaddal ezelőtt vizet hordtak, egészen a Saint-Maur-i óriási, víznyomással működő kerekekig.

"Akik ezeket a csodákat megalkották - gondolta Wokulski -, vagy akik ezen az egy helyen felhalmozták, bizonyára nem voltak olyan kelekótya naplopók, mint én."

Szinte érezte, hogy erre a gondolatra elönti a szégyenpír.

Azután néhány óra alatt elintézte Szuzsin ügyeit, s újra nekivágott Párizsnak, és órák hosszat bolyongott utcáin. Ismeretlen sikátorokban járt-kelt, belemerült a százezres tömegbe, a különböző dolgok és események látszólagos zűrzavarába, s e zűrzavar mélyén megtalálta a rendet és a törvényt. Máskor pedig, a változatosság kedvéért, itta a konyakot, kártyázott, rulettezett vagy nyakig merült a szerelmi örömökbe.

De érezte, hogy a civilizáció e vulkáni erejű kohójában valami rendkívüli fog vele történni, hogy itt életének új szakasza kezdődik.

Ugyanakkor azt tapasztalta, hogy eddig szerteszóródó, zilált ismeretei és nézetei valami bölcseleti rendszerbe, valami egységes egészbe futnak össze, amely a világ és saját lénye sok minden titkát felfedi előtte.

"Mi vagyok én?" - kérdezte nemegyszer, és igyekezett a választ megfogalmazni.

"Elkallódott ember vagyok. Nem mindennapi tehetségem volt, és - nem tettem semmit a civilizációért. Azoknak a nagyszerű embereknek, akikkel itt találkoztam, félannyi erejük sincs, mint nekem, és mégis új rendszerű gépeket, gyönyörű épületeket, pompás műremekeket, egészen új fogalmakat hagynak örökbe a jövendő nemzedéknek. Hát én mit hagyok?... Legfeljebb a boltomat, amely hamarosan csődbe jutna, ha a jó öreg Rzecki nem vigyázna rá... Pedig hát én sem loptam a napot: dolgoztam három ember helyett, és ha a véletlen nem jön segítségemre, még annyi vagyonom sem lenne, amennyi van!..."

Azután új gondolata támadt: "Hát akkor mire tékozoltam el az erőmet és életemet?... A környezetemmel való harcra, melyhez nem tudtam hozzásimulni. Mikor kedvem lett volna tanulni, nem tanulhattam, mert a mi hazánkban nem tudósokra van szükség - hanem pincérekre és kereskedősegédekre. Mikor szinte életem árán is a társadalomnak akartam szolgálni, program helyett fantasztikus ábrándképeket tálaltak elém, aztán - elfeledkeztek rólam. Mikor pedig munkát kerestem, nem adtak. Ellenben megmutatták a széles utat, amelyen haladva a vagyon kedvéért elvehetek egy öregasszonyt. Mikor végre szerelmes lettem, s törvényesen is családapa akartam lenni, hogy saját házitűzhelyt alapítsak, melynek szentségéről dicshimnuszokat zengedeztek körülöttem, akkor egyszerűen zsákutcába kergettek; már azt sem tudom, vajon az a nő, akit a bolondulásig szerettem, nem ledér pillangó-e, akinek túlságosan fejébe szállt a dicsőség, avagy talán éppen olyan tévelygő lény, mint én, aki ugyancsak nem találta meg a maga igazi útját. Ha viselkedését veszem szemügyre, ha cselekedeteit vizsgálom, azt kell látnom, hogy eladó lány, aki minél előnyösebben szeretne férjhez menni, ha a szemébe nézek, úgy látom, hogy angyali lélek, akinek szárnyait gúzsba kötötték a társadalmi szokások. Ha meg tudnék elégedni harminc-negyvenezer rubel évi jövedelemmel és kellemes visztpartnerekkel, én lehetnék Varsó legboldogabb embere - mondta önmagának. - Minthogy azonban a gyomromon kívül lelkem is van, amely tudás és szerelem után szomjúhozik, kétségkívül el kellene ott vesznem. Az alatt az égöv alatt sem bizonyos fajtájú növények, sem bizonyos fajtájú emberek nem érnek meg..."

Égöv! Egyszer, mikor a csillagvizsgálóban járt, egy pillantást vetett Európa klimatikus térképére, és emlékezetébe véste, hogy Párizs átlagos hőmérséklete öt fokkal magasabb, mint Varsóé. Ez pedig azt jelenti, hogy Párizsban évente kétezer fokkal több a meleg, mint Varsóban. Minthogy pedig a hő egyúttal erő is, mégpedig hatalmas - ha ugyan nem az egyetlen teremtő erő a világon, tehát... a rejtély meg van oldva...

"Északon hűvösebb van - gondolta -, ennélfogva a növényzet és az állatvilág szegényesebb, tehát az ember élelmezése is nehezebb. De ez még nem minden! Ugyanannak az embernek arra is igen sok munkát kell fordítania, hogy meleg lakása és meleg ruházata legyen. Egy franciának, az északi vidékek lakóihoz viszonyítva, sokkal több a szabadideje és ereje, s mivel nincs arra rászorulva, hogy ezt az erejét és idejét is anyagi szükségleteinek biztosítására fordítsa - szellemi alkotásokra is gondolhat. Ha a nehezebb időjárási viszonyokhoz hozzáadjuk még az arisztokráciát is, amely a nemzet minden felhalmozott értékére rátette a kezét, és felcserélte feslett életmódjára, mindjárt megértjük, hogy a rendkívüli tehetségek itt nemcsak hogy nem fejlődhetnek, hanem egyenesen el kell pusztulniuk."

- No, én már nem pusztulok el! - dörmögte kedvetlenül.

S e pillanatban, most első ízben, de annál világosabban villant meg agyában a terv, hogy többé nem megy vissza Varsóba.

"Eladom a boltot - gondolta -, kivonom belőle minden pénzemet, és itt telepszem le Párizsban. Nem kapaszkodom azok után, akik nem akarnak befogadni. Zavarni sem kívánom őket... Majd itt eljárok a múzeumokba, lehet, hogy valami tudományos munkához is hozzáfogok, s így az életem majd csak eltelik, ha nem is boldogságban, legalább fájdalommentesen..."

Csak egyetlen esemény, egyetlen személy lett volna képes arra, hogy hazájába visszavigye, és ott tartsa... de az nem közeledett, ellenben jöttek események, amelyek mindinkább eltávolították Varsótól, és egyre erősebben Párizshoz kötötték.

Az egyik napon - rendes szokása szerint - látogatóit fogadta szalonjában. Már végzett néhány emberrel, köztük egy harcias úrral, aki arra ajánlkozott, hogy minden párbaját vállalja, meg a másikkal, aki - mint hasbeszélő - diplomataszerepre vállalkozott volna szolgálatában, aztán a harmadikkal, aki azzal a kecsegtető ajánlattal állt elő, hogy Napóleon kincseinek nyomára vezeti, melyeket a megvert császár vezérkara a Berezina partján ásott el - mikor kékfrakkos inasa bejött s jelentette:

- Professor Geist.

- Geist?... - ismételte meg Wokulski, és különös érzése támadt. Eszébe jutott, hogy az acélnak lehet ilyen érzése, ha mágnesvassal közelítenek felé. - Kéretem...

Egy pillanat múlva alacsony, csenevész emberke lépett be, arca sárga, akár a viasz, de egyetlen ősz hajszála sem volt.

"Hány éves lehet ez az ember?..." - tűnődött Wokulski.

Ezalatt a vendég éles szemmel figyelte. Így ültek egy percig, talán kettőig is, egymást méregetve. Wokulski szerette volna vendége korát megállapítani, Geist pedig mintha őt fürkészné.

- Parancsoljon, kérem! - szólalt meg végre Wokulski.

A vendég feszengett.

- Ej, dehogyis parancsolok! - felelte, vállát vonogatva. - Én inkább koldulni jöttem, nem parancsolni...

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte Wokulski, mert vendége arcát nagyon rokonszenvesnek találta.

Geist végigsimította fejét.

- Én bizonyos céllal jöttem - mondta -, de másvalamit fogok elmondani. Szeretnék önnek eladni egy új robbanóanyagot...

- Nem érdekel - vágott szavába Wokulski.

- Nem?... - kérdezte Geist. - Pedig - tette hozzá - nekem azt mondták, hogy az urak ilyesmit keresnek a tengerészet számára. Különben mindegy... Az ön számára valami más is akad nálam...

- Az én számomra? - kérdezte Wokulski, s nem is annyira a szavakon, mint inkább Geist tekintetén csodálkozott.

- Ön a múltban kötött léggömbbel kísérletezett... - folytatta a vendég.

- Úgy van.

- Ön vagyonos ember, és ért a természettudományokhoz.

- Úgy van - felelte Wokulski.

- És volt az életében egy pillanat, amikor le akart ugrani a magasból, nemde?... - kérdezte Geist.

Wokulski székestül hátrahőkölt.

- Ne csodálkozzék rajta - folytatta a vendég. - Életemben láttam vagy ezer természettudóst, s az én laboratóriumomban négy öngyilkosságot éltem át, tehát ismerem az osztályomhoz tartozó embereket... Ön sokkal többet nézegetett a légsúlymérőre, semhogy az első pillanatra fel ne ismertem volna önben a természettudóst. Az öngyilkossági gondolatokat forgató embert pedig az iskolás lányok is megismerik.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte még egyszer Wokulski, verejtékes homlokát letörölve.

- Rövid leszek - felelt Geist. - Ön tudja, mi a szerves kémia?...

- A szerves kémia a szénvegyületek...

- És mi a véleménye a hidrogénvegyületek kémiájáról?...

- Az, hogy olyan nincs.

- De igenis van - vágott vissza Geist. - Csak éppen az éterek, zsiradékok és aromatikus testek helyett új vegyületeket ad. Új vegyületeket, Siuze úr, mégpedig nagyon érdekes tulajdonságokkal!...

- Mi közöm nekem ehhez? - vágott szavába Wokulski. - Én kereskedő vagyok.

- Ön nem kereskedő, hanem egy kétségbeesett ember - felelte Geist. - A kereskedők nem törik olyasmiben a fejüket, hogy kiugorjanak egy léggömbből. Amint megláttam, mindjárt gondoltam: "Ez az én emberem..." De ahogy az előtérből kilépett, eltűnt a szemem elől. Ma aztán a véletlen újra összehozott bennünket... Siuze úr, nekünk beszélgetnünk kell a hidrogénvegyületekről... mert ha ön csakugyan gazdag, Siuze úr...

- Mindenekelőtt nem vagyok Siuze...

- Az nem érdekel, nekem elsősorban egy gazdag és kétségbeesett emberre van szükségem - felelte Geist.

Wokulski most már csaknem rettegve nézett Geistre, fejében egymás után villantak fel a kérdések: kókler vagy titkos ügynök, őrült vagy valóban valamilyen szellem?... Ki tudja, hogy a sátán csak legenda-e, vagy bizonyos pillanatokban csakugyan megjelenik? Annyi bizonyos, hogy ez az aggastyán, akinek életkorát nem lehet megállapítani, Wokulski legrejtettebb gondolatait kitalálta, mert ő ezekben az időkben valóban sokat töprengett az öngyilkosságról, de egyelőre olyan bátortalanul, hogy még saját maga előtt sem merte volna a tervet körvonalazni.

Vendége nem vette le róla tekintetét, és folyton szelíd gúnnyal mosolygott; mikor azonban Wokulski kinyitotta száját, hogy kérdezzen valamit, hirtelen elébe vágott:

- Ne fáradjon, kérem. Én már annyi emberrel beszélgettem a jellemükről és az én találmányomról, hogy mielőtt megmondaná, kitalálom, mi érdekli. Én Geist professzor vagyok, a "vén őrült", mert az egyetem és műegyetem környéki kávéházakban csak így neveznek. Valamikor úgy hívtak, hogy a "nagy vegyész", mindaddig, amíg a ma kötelező vegytani felfogások határát át nem léptem. Sok tanulmányt írtam, sok mindent felfedeztem akár a magam, akár a társaim neve alatt, akik, be kell vallanom, rendesen megosztották velem a hasznot. De mióta olyan tüneteket fedeztem fel, amelyek már nem férnek bele a tudományos akadémia évkönyveibe, egyszerűen elneveztek őrültnek, sőt nemcsak őrültnek, hanem eretneknek és árulónak is...

- Itt Párizsban?... - suttogta Wokulski.

- Ohó! - nevetett Geist. - Itt Párizsban. Persze hogy itt, hiszen Altdorfban vagy Neustadtban vagy más efféle városban csak azt tartják őrültnek és árulónak, aki nem hisz a papokban vagy Bismarckban, a tízparancsolatban vagy a porosz alkotmányban. Itt azonban gúnyt űzhet az ember Bismarckból, sőt az alkotmányból is, ellenben a kitagadás és kiátkozás terhe alatt hinnie kell a szorzótáblában, a hullámmozgás elméletében, a fajsúlyok állandóságában s a többi. Mutasson nekem egy várost, ahol az emberek az agyukat nem szorítják bizonyos dogmák bilincseibe, s akkor én azt a várost a világ fővárosává és a jövendő emberiség bölcsőjévé teszem.

Wokulski lehiggadt. Biztos volt benne, hogy mániákussal beszél. Geist folyton ránézett, és tovább mosolygott.

- No, befejezem. Siuze úr - folytatta. - Nagy felfedezést tettem a kémiában, új tudományt teremtettem, eddig ismeretlen ipari anyagokat találtam fel, melyekről előttem álmodni is alig mertek volna... Még néhány igen fontos dologra van szükségem, de... már nincs pénzem. Nagy vagyont fojtottam bele kísérleteimbe; elhasználtam egy tucat embert; ma tehát újabb vagyonra és újabb emberekre van szükségem...

- És honnan ez a nagy bizalma éppen énbennem? - kérdezte Wokulski már egészen nyugodtan.

- Egyszerű - felelte Geist. - Az öngyilkosságra csak az őrült, a gazember vagy a nagyon értékes ember gondol, aki szűknek érzi ezt a világot.

- S honnan tudja, hogy én nem vagyok gazember?

- Honnan tudja ön, hogy a ló nem tehén? - felelte Geist. - Kényszerpihenésem idején, amely sajnos, már néhány év óta tart, állattannal foglalkozom, s különösképpen az emberi fajtát tanulmányozom. Ebben az egyetlen kétkezű csoportban jó néhány tucat állati típust fedeztem fel, kezdve az osztriga- és gilisztatípustól, egészen a bagoly- és tigristípusig. De többet mondok: felfedeztem közöttük keveréktípusokat is: szárnyas tigriseket, kutyafejű kígyókat, teknőcpáncéllal ellátott sólymokat, ezeket egyébként már lánglelkű költőink kifinomult fantáziája is meglátta. S e barmok és vadállatok állatsereglete közepette, itt-ott, felfedezek egy-egy igazi embert is, értelmes lényt, akinek szíve és energiája is van. Önnek. Siuze úr, kétségkívül vannak emberi jellegzetességei. Ezért beszélek önnel ilyen nyíltan. Hogy úgy mondjam, ön is egy a tízezer vagy talán csak a százezer közül.

Wokulski összeráncolta homlokát; Geist kirobbant:

- Mi az? Azt hiszi, hízelgek, hogy néhány frankot kicsaljak öntől?... Holnap újra itt leszek, s bebizonyítom, hogy ön ebben a pillanatban igazságtalan és ostoba...

Felugrott, de Wokulski visszatartotta.

- Ne haragudjék, professzor úr - szólt -, igazán nem akartam megsérteni. De higgye el, itt napról napra a legkülönbözőbb fajtájú csirkefogók zavarnak...

- Holnap bebizonyítom, hogy nem vagyok sem csirkefogó, sem őrült - felelte Geist. - Megmutatok valamit, amit eddig legfeljebb hat vagy hét ember látott, akik... azonban már nem élnek... Ó, ha élnének!... - sóhajtotta.

- Miért csak holnap?

- Azért, mert nagyon messze lakom, és nincs pénzem bérkocsira.

Wokulski megszorította a kezét.

- Nem haragszik meg, professzor úr - kérdezte -, ha...

- Ha pénzt ad bérkocsira? Nem. Hiszen előre megmondtam, hogy koldus vagyok, és ki tudja, hogy nem a legnyomorúságosabb-e egész Párizsban.

Wokulski átnyújtott neki száz frankot.

- Hagyja, kérem - mosolygott Geist. - Elég lesz tíz is... Ki tudja, holnap nem ad-e százezret?... Nagy vagyona van?...

- Majdnem egymillió frank.

- Egymillió! - ismételte meg Geist, s fejéhez kapott. - Két óra múlva itt vagyok. Bár annyira nélkülözhetetlen lennék magának, mint amennyire maga nekem...

- De legyen szíves, jöjjön egyenesen a szobámba a harmadik emeletre. Ez itt hivatalos helyiség...

- Jobb is, egyenesen oda... Két óra múlva itt vagyok - felelte Geist, s gyorsan távozott a szobából.

Egy kis idő múlva jött Jumart.

- Agyonuntatta az öreg? - érdeklődött.

- Micsoda ember ez? - kérdezte Wokulski hanyagul.

Jumart ajkát biggyesztette.

- Olyan őrültféle - felelte -, de az én diákkoromban még igen nagy vegyésznek tartották. Van egypár találmánya, sőt állítólag vannak igen különleges és érdekes dolgai is, de... S mutatóujjával jelentőségteljesen homlokára bökött.

- Miért tartják őrültnek?

- Mert nem lehet másképp nevezni az olyan embert - felelte Jumart -, aki azt hiszi, hogy sikerül neki a testek, vagy tudom is én, talán csak a fémek fajsúlyát csökkenteni.

Wokulski elbúcsúzott és szobájába indult.

"Micsoda különös város - gondolta. - Vannak itt kincskeresők, bérelhető becsületvédők, előkelő hölgyek, akik titkokat árulnak, pincérek, akik vegytani előadásokat tartanak és vegyészek, akik a testek fajsúlyát akarják csökkenteni."

Öt óra előtt a harmadik emeleti szobában jelentkezett Geist.

Nagyon izgatottnak látszott, s mikor belépett, az ajtót kulccsal bezárta maga után.

- Siuze úr - szólt. Nekem igen fontos, hogy megértsük egymást... Mondja, kérem, vannak önnek kötelezettségei?... Feleség, gyerek?... Bár, nem hinném.

- Nincs senkim.

- És a vagyona? Egy millió?...

- Majdnem.

- Mondja, kérem - folytatta Geist -, miért gondol öngyilkosságra?...

Wokulski összerezzent.

- Csak pillanatnyi dolog volt - felelte. - Megszédültem a léggömbben...

Geist fejét csóválta.

- Vagyona van - morogta. - A hírnév, legalábbis eddig, nem nagyon csábította... Itt csak nő lehet a dologban!... - kiáltotta.

- Lehetséges - felelte Wokulski nagy zavarban.

- Szóval nő! - állapította meg Geist. - Az baj. A nőről sohasem tudhatja az ember, mit csinál és hová juttat... Mindenesetre figyeljen rám - tette hozzá, s élesen a szemébe nézett. - Ha valamikor ismét kedvet kapna ahhoz, hogy megpróbálja... érti?... Ne kövessen el öngyilkosságot, hanem jöjjön el hozzám.

- Lehet, hogy most mindjárt elmegyek... - felelte Wokulski, szemét lesütve.

- Mindjárt nem! - tiltakozott Geist élénken. - A nők nem olyan könnyen döntik az embert pusztulásba. Ön a magáéval már befejezte a számadásait?...

- Azt hiszem...

- Aha! Csak azt hiszi... az baj. A tanácsomat mindenesetre vésse jól emlékezetébe. Az én laboratóriumomban igen könnyű meghalni, de még milyen könnyű!...

- Nos, mit hozott, professzor úr? - kérdezte Wokulski.

- Baj, baj!... - mormogta Geist. - Akkor vevőt kell keresnem a robbanóanyagomra. Pedig már azt hittem, összekerülünk...

- Előbb mutassa meg, mit hozott! - vágott szavába Wokulski.

- Igaza van - hagyta helyben Geist, s zsebéből közepes nagyságú dobozt vett elő. - Ide nézzen - szólt -, miért tartanak engem az emberek őrültnek!...

A bádogdoboznak különleges zárja volt: Geist egymás után érintette meg a különböző módon elhelyezett csapocskákat, s közben minduntalan Wokulskira emelte lázas, gyanakvó tekintetét. Egyszer láthatóan habozott is, s olyan mozdulatot tett, mintha a dobozt el akarná rejteni, de aztán meggondolta magát, még néhány csapocskát megmozdított, mire a doboz fedele felpattant. E pillanatban ismét valami gyanakvási roham vett erőt rajta. Lerogyott a díványra, háta mögé dugta a dobozt, s rémülten tekingetett hol Wokulskira, hol a szobában szerteszét.

- Butaságot csinálok!... - mormogta. - Micsoda őrület! Mindent kockáztatni az első jöttment kedvéért.

- Nem bízik bennem?... - kérdezte Wokulski, nem csekély elfogódottsággal.

- Senkiben sem bízom - felelte epésen az aggastyán. - Mert milyen biztosítékot kaphatnék bárkitől?... Esküt vagy becsületszót?... Ahhoz öreg vagyok, hogy az esküben higgyek... Az árulással szemben csupán a közös érdek biztosít úgy-ahogy. De még az sem mindig...

Wokulski vállat vont, és leült egy székre.

- Én nem kényszerítem - szólt -, hogy megossza velem gondjait. Magamnak is van éppen elég.

Geist nem vette le róla tekintetét, de lassan, fokozatosan lecsillapodott. Végül is megszólalt:

- Jöjjön ide közelebb, az asztalhoz... Nézzen ide! Mi ez?

Sötét színű fémgolyót mutatott.

- Azt hiszem, nyomdafém.

- Vegye a kezébe...

Wokulski kezébe fogta a golyót, s elcsodálkozott, milyen nehéz.

- Platina - jegyezte meg.

- Platina?... - ismételte Geist gúnyos mosollyal. - Nézze, ez a platina.

S egy ugyanolyan nagyságú platinagolyót tett a kezébe. Wokulski a két golyót egyik tenyeréből a másikba ejtve, méregette, s csodálkozása egyre fokozódott.

- Majdnem kétszer olyan nehéz, mint a platina - suttogta.

- Bizony... bizony!... - nevetett Geist. - Az egyik barátom, egy akadémikus el is nevezte "sűrített platinának"... Jó név, mi, egy olyan fém megjelölésére, amelynek fajsúlya harminc egész hét tized... De hát ezek már ilyenek... ahányszor sikerül valami új dolog számára nevet találniuk, rögtön azt mondják, hogy a már ismert természeti törvények alapján jöttek rá. Valóságos díszpéldányai az ökröknek... S ezek még a legbölcsebbek azok közül, akik ezrével nyüzsögnek az emberiség soraiban... Hát ezt ismeri? - tette hozzá.

- Ez egy üvegpálcika - felelte Wokulski.

- Haha!... - kacagott Geist. - Vegye csak a kezébe, és jól nézze meg... Ugye, érdekes üveg, mi?... Nehezebb a vasnál, a törésfelülete szemcsés, kitűnő elektromos- és hővezető és... faragható... Ugye, milyen jól mímeli az üveg a fémet?... Nem próbálja meg felmelegíteni és kovácsolni?...

Wokulski megtörölte káprázó szemét. Nem kétséges, hogy ilyen üveget még senki sem látott a világon.

- Hát ez?... - kérdezte Geist, s más fémdarabot mutatott.

- Úgy nézem, acél...

- Nem nátrium és nem is kálium?... - kérdezte Geist.

- Nem.

- Vegye csak a kezébe...

Wokulski csodálkozása most már valóságos nyugtalansággá fokozódott: az állítólagos acél olyan könnyű volt, mint egy darab selyempapír.

- Ez alighanem üres belül?...

- Vágja ketté, ha nincs mivel, jöjjön el hozzám. Ott majd láthat sokkal több ilyen különlegességet, és kedvére kísérletezhet is velük.

Wokulski ismét sorra nézte a mintákat. Előbb a platinánál nehezebb fémgolyót, azután az áttetsző, majd a pehelynél is könnyebb fémet. Amíg a kezében tartotta, mindegyik a lehető legtermészetesebb tárgynak látszott, mert mi is lehetne természetesebb a nap alatt, mint az olyan tárgy, mely az ember érzékeire hat? De amint visszaadta Geistnek, azonnal úrrá lett rajta a csodálkozás és a hitetlenkedés, a bámulat és a félelem. Ekkor aztán újra elővette, megnézegette, fejét csóválta, és felváltva, hol itt, hol ott kételkedett.

- No, mi az? - kérdezte Geist.

- Megmutatta már ezeket vegyészeknek?

- Meg.

- És mit szóltak hozzá?...

- Megnézegették, megcsóválták a fejüket, aztán azt mondták, hogy az egész humbug és kóklerkedés, azzal pedig a komoly tudomány nem foglalkozhat.

- Hogyan? Ki sem próbálták? - csodálkozott Wokulski.

- Nem. Egyesek egyenesen a szemembe mondták, hogy ha választaniuk kell a "természeti törvények megsértése" vagy saját érzékeik megbízhatatlanságának elismerése között, akkor inkább az utóbbit választják. Még azt is mondták, hogy az ilyen "trükkökkel" való kísérletezés megzavarhatja a józan értelmet, ezért inkább lemondanak róla.

- És ön nem tart erről előadásokat?

- Eszemben sincs. Sőt, ellenkezőleg. Az agyaknak ez a tehetetlensége a legjobb biztosíték számomra, hogy találmányaim titkát megőrzőm. Ellenkező esetben elkapkodnák, előbb vagy utóbb rájönnének az eljárási módra, s feltalálnák azt is, amit nem akarnék nekik megmutatni.

- Mégpedig?... - érdeklődött Wokulski.

- Felfedeznék a... levegőnél könnyebb fémet - felelte Geist nyugodtan.

Wokulski a székre vetette magát, s egy darabig szótlanul néztek egymásra.

- Miért titkolja el az emberek előtt azt a transzcendentális fémet? - kérdezte végül Wokulski.

- Annak nagyon sok oka van - felelte Geist. - Mindenekelőtt azt akarom, hogy ez a fém az én laboratóriumomból kerüljön ki, még akkor is, ha nem én állítom elő. Másodszor pedig az ilyen fém, mely a világ egész alkatát megváltoztathatja, nem válhat az úgynevezett mai emberiség tulajdonává. Már amúgy is éppen elég szerencsétlenséget zúdítottak erre a világra a könnyelmű felfedezések.

- Nem értem.

- Hallgasson ide - folytatta Geist. - Az úgynevezett emberiségben többé-kevésbé tízezer emberi ábrázatú és alakú ökörre, birkára, tigrisre és hüllőre jut egy-egy igazi ember. Így volt ez mindig, még a kőkorszakban is. Nos, erre az emberiségre hullottak alá az évszázadok folyamán a legkülönbözőbb találmányok: a bronz, a vas, a puskapor, a delejtű, a könyvnyomtatás, a gőzgép, az elektromosság, a távíró. Mindezek válogatás nélkül kezükbe jutottak a lángelméknek és az agyalágyultaknak, a becsületeseknek és gazembereknek egyaránt... S mi lett a következménye?... Az, hogy az ostobaság és a gonoszság egyre hatalmasabb eszközökhöz jutott, s folyton szaporodott és erősödött, ahelyett hogy fokozatosan pusztult volna. Én - folytatta Geist - nem akarom ezt a hibát megismételni, s ha csakugyan feltalálom a levegőnél könnyebb fémet, azt csakis az igazi emberek kezébe adom. Hadd fegyverkezzenek fel végre egyes-egyedül saját használatukra, hadd növekedjék, gyarapodjék és szaporodjék az ő fajtájuk legyőzhetetlen hatalmassággá, s az emberi alakot öltött barmok és vadállatok vesszenek ki lassanként. Ha az angoloknak joguk volt a maguk szigetéről kiűzni a farkasokat, miért ne lenne joguk az igazi embereknek kiűzni a földről legalább az emberi mezben járó tigriseket...

"Ennek alighanem még sincs ki mind a négy kereke" - gondolta Wokulski, aztán hangosan hozzátette: - De mi akadályozza önt abban, hogy ezt a szándékát véghezvigye?

- Az, hogy nincs pénzem, és nincsenek segítőtársaim. A végső felfedezéshez még körülbelül nyolcezer kísérletet kellene elvégezni, ami felületesen számítva, egy embernek mintegy húszesztendei munkát adna. De négy ember ugyanezt elvégezheti öt-hat év alatt...

Wokulski felállt, és gondolataiba mélyedve fel s alá járt a szobában. Geist közben le nem vette róla a szemét.

- Tegyük fel - szólalt meg Wokulski -, hogy én rendelkezésére bocsáthatnám a pénzt, sőt, még... egy... esetleg két embert is?... De hol a biztosíték, hogy az ön találmánya nem szemfényvesztés, minden reménye nem egyszerű önámítás?

- Jöjjön el hozzám, nézzen meg mindent, és végezzen el személyesen néhány kísérletet, akkor majd meggyőződik róla. Más módot én nem látok - felelte Geist.

- Mikor mehetnék el?...

- Amikor akar. Csak adjon ötven-hatvan frankot, mert nincsen miből megvennem a szükséges készítményeket. Tessék, itt a címem - fejezte be, s egy piszkos cédulát nyújtott át Wokulskinak.

Wokulski háromszáz frankot adott neki. Az öreg összecsomagolta fémeit, bezárta a dobozt, s már távozóban így szólt:

- Jövetele előtt egy nappal, legyen szíves, értesítsen levélben. Én majdnem mindig otthon vagyok, s a port törülgetem retortáimról...

Távozása után Wokulski egészen kábult volt. Hol az ajtóra nézett, ahol a vén vegyész eltűnt, hol az asztalra, melyen néhány perccel ezelőtt mutogatta neki a természetfeletti tárgyakat, hol pedig kopogó léptekkel járt fel s alá a szobában, közben kezét vagy fejét szorongatta, hogy meggyőződjék róla, csakugyan ébren van-e vagy álmodik. "És mégis tény - gondolta -, hogy ez az ember kétféle anyagot mutatott nekem: az egyik nehezebb volt a platinánál, a másik lényegesen könnyebb a nátriumnál. Sőt, kijelentette, hogy a levegőnél könnyebb fém előállításán is dolgozik..."

- Ha itt nincs valami megfoghatatlan csalás - szólt hangosan -, akkor máris megtaláltam azt az eszmét, amelyért érdemes lenne évekig raboskodni. Nemcsak a mindent lefoglaló munkát és legvakmerőbb ifjúkori ábrándjaim teljesülését találnám meg, hanem a minden célkitűzésnél magasztosabb célt is látnám magam előtt, mindennél magasztosabbat, melyre emberi lélek valaha is törekedett. A repülés kérdése megoldódnék, az ember szárnyakat kapna.

Ismét vállat vont, s kezét széttárva, mormogta:

- Nem, ez lehetetlen!...

Az új igazságok vagy talán új ábrándképek súlya annyira nyomta, hogy feltétlenül meg kellett valakivel osztania, ha másképp nem, legalább részben. Leszaladt az első emeletre a parádés fogadószobába, és Jumart-t hívta.

Mikor éppen azon gondolkozott, miként fogjon hozzá ehhez a különös beszélgetéshez, Jumart maga könnyítette meg számára a dolgot. Alig lépett be a terembe, diszkrét mosollyal nyomban megszólalt:

- Az öreg Geist nagyon felélénkülve jött ki öntől. Meggyőzte önt, vagy vereséget szenvedett?...

- Én azt hiszem, szóval nem lehet senkit meggyőzni, csak tényekkel - felelte Wokulski.

- Tehát voltak tények is?...

- Egyelőre csak bejelentette... De mondja, kérem - folytatta Wokulski -, mit gondolna ön, ha Geist mutatna önnek egy fémdarabot, amely a megtévesztésig hasonlít az acélhoz, s emellett kétszerte, háromszorta könnyebb, mint a víz?... Ha ezt a fémet nemcsak saját szemével látná, hanem kezébe is vehetné, meg is foghatná?...

Jumart mosolya gúnyos fintorrá húzódott.

- Istenem... mit mondhatnék azon felül, hogy Palmieri professzor sokkal nagyobb csodákat mutogat, fejenként öt frank belépti díjért...

- Ki az a Palmieri?... - kérdezte Wokulski csodálkozva.

- A magnetizmus professzora - felelte Jumart -, kitűnő ember... Itt lakik a mi szállodánkban, s naponta háromszor mutatja be magnetikus művészetét egy teremben, amely szükség esetén hatvan nézőt is befogadhat... Most éppen nyolc óra, ilyenkor kezdődik az esti előadás. Ha érdekli, megnézhetjük, én díjmentesen beléphetek...

Wokulski arcát olyan élénk pír öntötte el, hogy homlokára, sőt nyakára is átterjedt.

- Gyerünk - felelte -, gyerünk Palmieri professzorhoz. - Magában pedig hozzátette: "Szóval Geist, a nagy gondolkozó, közönséges csepűrágó, én pedig tökfilkó vagyok, aki háromszáz frankot fizetek egy olyan látványosságért, ami legfeljebb ötöt ér... ó, hogy lóvá tett!..."

A második emeleten egy szalonba léptek, amely éppen olyan pompával és gazdagsággal volt berendezve, mint ebben a szállodában minden ilyen fogadószoba. A terem nagyobb részét már elfoglalták a nézők, jól öltözött nők és férfiak, fiatalok és vének vegyesen. Arcukon látszott a felajzott érdeklődés, mert Palmieri éppen most fejezte be a magnetizmusról szóló bevezető előadását. A professzor középkorú férfiú volt, arca fonnyadt, haja sötét, szakálla borzas, szeme élénk tűzben égett. Néhány csinos nő és fiatal férfi volt körülötte, mindegyiknek az arca sovány és fáradt.

- Ezek a médiumok - súgta Jumart. - Ezeken mutatja be Palmieri a művészetét.

A körülbelül két óráig tartó látványosság abból állt, hogy Palmieri elaltatta tekintetével a médiumokat, de úgy, hogy azért járhattak, a feltett kérdésekre feleltek, és mindenféle mozdulatokat végeztek. Ezenfelül a hipnotikus álomba merült médiumok, uruk parancsára, gyakran emberfeletti izomerőt fejtettek ki, máskor rendkívüli érzéketlenséget, vagy ellenkezőleg - minden képzeletet felülmúló érzékenységet tanúsítottak.

Mivel Wokulski életében most először látott ilyen jelenséget, és hitetlenségét egyáltalában nem titkolta, Palmieri megkérte, hogy üljön át az első sorba. Wokulski, most már néhány kísérlet után meggyőződött arról, hogy a szeme előtt lefolyó jelenségekben nincs semmi csalás, s az egész az idegrendszernek bizonyos ismeretlen tulajdonságain alapszik. De leginkább két kísérlet kötötte le figyelmét, sőt - mondhatnók - megrémítette, mert bizonyos rejtett kapcsolatot látott közöttük és saját élete között. E mutatványok lényege az volt, hogy Palmieri nem létező dolgokat hitetett el a médiumokkal.

Az egyiknek kezébe adta a vizespalack üvegdugóját s azt mondta, hogy az rózsa. E pillanatban a médium orrához emelte a dugót, szagolgatta, s arcán látszott a gyönyörűség.

- Mit csinál? - kérdezte ekkor Palmieri. - Hiszen az trágya!...

Erre a médium undorral dobta el a dugót, kezét idegesen törölgette, és panaszkodott, hogy bűzlik.

A másiknak átadott egy zsebkendőt, s mikor azt mondta, hogy a zsebkendő száz fontot nyom, az alvó médium rogyadozni kezdett, remegett és verejtékezett a nagy erőlködéstől.

Wokulski homlokát kiverte a verejték.

"Most már értem Geist titkát - gondolta. - Ő is hipnotizált engem..."

De a legfájdalmasabb érzése akkor támadt, mikor Palmieri egy vézna fiatalembert elaltatott, kezébe adta a törülközőbe csavart szeneslapátot, és azt mondta, hogy az egy gyönyörű fiatal nő, akit szeretnie kell. A fiatalember magához ölelte a lapátot, csókjaival halmozta el, aztán letérdepelt elé, s lángoló szemmel, érzelmes arccal nézett rá. Ekkor Palmieri a lapátot egy dívány alá dobta, a médium utána mászott négykézláb, akár egy kutya, s mikor négy erős férfi le akarta fogni, könnyűszerrel félretolta mind a négyet. Palmieri végre elrejtette a lapátot, s azt mondta, hogy a nő meghalt. Erre a fiatalember kétségbeesetten vetette magát a földre.

Palmieri egyszerre a szemébe fújt, a fiatalember felébredt, de szeméből még akkor is csorogtak a könnyek, mikor a közönség már kacagva tapsolt és éljenzett.

Wokulski felkorbácsolt idegekkel menekült a teremből.

- Szóval, minden hazugság!... Geist állítólagos találmánya meg a nagy tudása, az én őrült szerelmem, sőt talán még Izabella is, ő is csak az én elvarázsolt érzéseim játéka... Az egyetlen valóság, amely sohasem csal és nem hazudik, talán csak... a halál...

Menekült a szállodából, ki az utcára, beült egy kávéházba, és konyakot rendelt. Ezúttal másfél üveggel ivott meg, s míg itta, arra gondolt, hogy Párizs, ahol annyi bölcsességet talált, de emellett annyi sok csalódást és kiábrándulást is - alighanem sírjává is válik.

"Mire várjak még?... Még mit tudhatok meg?... Ha Geist közönséges csaló, s ha az ember beleszerethet egy szeneslapátba úgy, mint én őbelé, akkor mi marad még hátra számomra?..."

A konyaktól bódultan tért vissza szobájába, s úgy, ahogy volt, ruhástul elaludt. Mikor reggel nyolckor felébredt, az első gondolata ez volt:

"Nem kétséges, hogy Geist hipnotizált, s becsapott a fémjeivel. De ki hipnotizált akkor, mikor abba a nőbe botlottam?..."

Egyszerre eszébe ötlött, hogy Palmieritől kér felvilágosítást. Mindjárt át is öltözött, és lesietett a második emeletre.

A titokzatos művészet mestere már várta a vendégeket, de mivel még senki sem érkezett, Wokulskit azonnal fogadta, s húsz frank tanácskozási díj lefizetése után azonnal rendelkezésére is állt.

- Ön mindenkivel el tudja hitetni, hogy a szeneslapát nő, és hogy a zsebkendő száz fontot nyom?... - kérdezte.

- Mindenkivel, akit el lehet altatni.

- Akkor hát legyen szíves, altasson el engem, és ismételje meg velem azt a mutatványt a zsebkendővel.

Palmieri hozzáfogott az altatáshoz: Wokulski szemébe meredt, megérintette homlokát, karját dörzsölgette, kulcscsontjától kezdve egészen a csuklójáig, aztán kedvetlenül visszalépett:

- Ön nem médium - jelentette ki lemondóan.

- Hát ha nekem az életben ugyanaz az esetem, mint annak a fiatalembernek a zsebkendővel? - kérdezte Wokulski.

- Az lehetetlen. Önt nem lehet elaltatni. Egyébként, még ha elaltatnák is, s valóban úgy érezné, hogy a zsebkendő száz fontot nyom, amint felébredne, mindent elfelejtene.

- És az lehetetlen, hogy valaki ügyesebben hipnotizál, mint ön?

Palmieri megsértődött.

- Nálam jobb hipnotizőr nincs - kiáltotta. - Egyébként önt is elaltathatom, de az több hónapi munkába, következésképpen körülbelül kétezer frankba kerülne. Semmi kedvem ingyen vesztegetni a szervezetemben rejlő fluidumot...

Wokulski nem volt megelégedve a hipnotizőrrel folytatott tárgyalással. Abban még nem kételkedett, hogy Izabella megbűvölhette, hiszen elég ideje volt rá, de Geist semmiképpen sem altathatta el néhány perc alatt. Különben is Palmieri azt állítja, hogy a hipnotizált ember nem emlékszik a transzban átélt élményeire, ő pedig most is tisztán emlékszik a Geisttel folytatott beszélgetés minden legkisebb részletére.

De ha Geist nem altatta el, akkor nem is csaló, s akkor a fémei is valóságosak. És... a levegőnél könnyebb fém előállítása sem lehetetlen.

"Íme, a város - gondolta -, amelyben egy óra alatt több élményem volt, mint Varsóban egész életemben. Íme, a város!"

A következő néhány nap alatt Wokulskinak nagyon sok dolga akadt.

Mindenekelőtt Szuzsin, aki közben már tíz-egynéhány gőzhajót megvett, útra készülődött. A lebonyolított üzlet haszna, mégpedig teljesen törvényes haszna, olyan óriási volt, hogy Wokulskira eső része is bőségesen fedezte az utolsó néhány hónapban Varsóban felmerült minden költségét.

Szuzsin és Wokulski a búcsúzás előtt néhány órával együtt reggeliztek parádés szobájukban, és természetesen a haszonról beszélgettek.

- Mesébe illő szerencséd van - kezdte Wokulski.

Szuzsin egyet kortyintott a pezsgőből, s gyűrűkkel ékes kezét hasán összekulcsolva, felelte:

- Ez nem szerencse, Stanisław Piotrowicz, hanem a milliók törvénye. A fűzfavesszőt az ember bicskával vágja el, a tölgyfát fejszével. Akinek csak kopejkái vannak, az kopejkás üzleteket csinál, és kopejkás hasznot vág zsebre, akinek meg milliói vannak, annak milliókat kell keresnie. A rubel, Stanisław Piotrowicz, olyan, mint az agyonhajszolt gebe: évekig kell várni, amíg új rubelt ellik; de a millió olyan szapora, mint a házinyúl: évről évre bőségesen világra hozza a maga kölykeit. Két vagy három év múlva, Stanisław Piotrowicz, te is összeszedsz egy kerek milliócskát, akkor aztán meggyőződöl róla, hogy az első után milyen könnyen jön a többi. Ámbár veled...

Szuzsin, homlokát összeráncolva, sóhajtott egyet, és ismét ivott egy kortyot a pezsgőből.

- Mi van velem? - kérdezte Wokulski.

- Hogy mi? - felelte Szuzsin. - Itt vagy Párizsban, de ahelyett, hogy üzleteket kötnél a magad, a boltod számára... sehol semmi... Csak lődörögsz, hol lehorgasztott, hol felemelt fejjel, se jobbra, se balra nem nézel, sőt (keresztény embernek kimondani is szégyen) valami ördöngös léggömbön a levegőbe röpködsz... Paprikajancsi akarsz lenni, he?... És még azt is megmondom, Stanisław Piotrowicz, hogy egész feleslegesen magadra haragítottál egy igen előkelő hölgyet, azt a bárónőt... pedig látod, nála jól el lehetett kártyázni, szép nők is akadtak ott, sőt meg is lehetett tudni egyet-mást. Jót mondok, még mielőtt elutazol, hagyd keresni egy kicsit, mert el ne feledd, az asszony olyan, mint a fiskális; ha nem adod oda a kívánt rubelt, százat kihúz belőled helyette; ó, te született családapa...

Wokulski figyelmesen hallgatta, Szuzsin pedig nagyot sóhajtott, és tovább beszélt.

- Meg aztán mindenféle boszorkánymesterekkel tanácskozol (piha! tisztátalan erők...), pedig ezen egy lyukas kopejkát sem keresel, de ehelyett, én mondom, magadra vonhatod az Úristen haragját. Ez nem szép dolog... de a legnagyobb baj, hogy azt hiszed, senki sem tudja, mi bajod? Pedig mindenki tudja, hogy valami erkölcsi nyavalyában szenvedsz, csak az egyik azt hiszi, hogy hamis bankót akarsz itt vásárolni, a másik meg jobbra-balra híreszteli, hogy útban vagy a csőd felé, ha ugyan máris nyakig benne nem ülsz.

- És te ezt elhiszed? - kérdezte Wokulski.

- Ej, Stanisław Piotrowicz, rólam sok mindent gondolnak, de tőled igazán nem vártam, hogy bolondnak tarts. Azt hiszed, nem tudom, hogy asszony van a dologban?... Nos, a nő ízes falat, és előfordul, hogy más rendes embernek is elcsavarja a fejét, mulass hát és szórakozz, ha van pénzed rá, de én, Stanisław Piotrowicz, csak egyet mondok neked. Csak egy szót. Akarod?...

- Mondjad.

- Aki a szakállát akarja levétetni, az nem haragudhat érte, ha megkarcolják. Nos, galambocskám, mondok neked egy nagy bölcsességet: van itt Franciaországban valami csodavíz, amely minden betegséget meggyógyít (a nevét már nem tudom). Hallgass hát rám: vannak, akik térden csúsznak odáig, s alig mernek maguk elé nézni; de vannak olyanok is, akik minden teketóriázás nélkül habzsolják ezt a csodavizet, sőt, a szájukat is kiöblítik vele... Ah, tudod, Stanisław Piotrowicz, hogy aki a vizet tele pofával habzsolja, hogy röhög a másikon, aki imádkozik?... Nézz csak körül, Stanisław Piotrowicz, hogy te melyik csoportba tartozol, és ha eddig te is csak bambán imádkoztál a vízhez, amit tele szájjal ihattál volna: térj észre és fütyülj az egészre. Hah... de mi van veled?... Fáj? Ugye... na, igyál egy kis bort...

- Hallottál valamit róla? - kérdezte Wokulski tompán.

- Esküszöm, hogy semmi különöset nem hallottam - felelte Szuzsin s mellét verte. - A kereskedőnek segédekre van szüksége, a nőnek pedig olyanokra, akik a földig hajlonganak előtte, ha másért nem is, hogy ezek mögé bújtathassák azt, aki nem hajlong. Ez csak természetes. Csak az a fontos, Stanisław Piotrowicz, hogy te ne keveredj el a csőcselék között, s ha már elkeveredtél, emeld fel a fejed. A félmillió rubel nem pelyva, s ha egy kereskedőnek ilyen vagyona van, azon senki se nevessen.

Wokulski felállt s úgy nyújtózott ki, mintha tüzes vassal sütögették volna.

"Lehet, hogy Szuzsinnak nincs igaza, de az is lehet... hogy igaza van!... - gondolta. - És ha igaza van... a vagyonom felét odaadom a szerencsés imádónak azért, hogy kigyógyított!..."

Visszatért szobájába. Most először vette sorba teljes lelki nyugalommal Izabella kisasszony minden lovagját, akiket környezetében látott vagy akikről hallott. Eszébe jutottak sokatmondó pillantásai, érzelmes szavai, a titokzatos suttogások. Meliton asszony minden jelentése, minden vélemény, ami Izabella kisasszony felől forgalomban volt az őt annyira csodáló közönség körében. Végre mélyen felsóhajtott: úgy érezte, hogy megtalálta a mondabeli fonalat, amely kivezeti a labirintusból.

"Azt hiszem, ebből az útvesztőből alighanem Geist laboratóriumába jutok!" - gondolta, s úgy érezte, szívében már kicsírázott a megvetés első magva.

- Joga van, minden joga megvan hozzá! - mormogta mosolyogva. - Micsoda választék, sőt, talán több is... Hej, micsoda aljas állat vagyok, és az a szerencsétlen Geist még embernek tart!

Szuzsin elutazása után Wokulski másodszor is elolvasta a Rzeckitől ma érkezett levelet. A vén segéd keveset írt az üzletről, de annál többet Stawskinéról, a gyönyörű, boldogtalan asszonyról, akinek férje valahol eltűnt.

Halálomig lekötelezel - írta Rzecki -, ha valamit kitalálsz, amivel végérvényesen ki lehetne sütni, hogy Ludwik Stawski él-e még vagy sem?

Ezután egy egész sereg helységnév és dátum következett, jelezvén, hogy az eltűnt férfi mikor, hol és merre járt, miután Varsót elhagyta.

"Stawska... Stawska... - ismételgette Wokulski. - Tudom már!... ez az a szép asszony, azzal a kis leánykával, aki ott lakik a házamban... Micsoda furcsa játéka a véletlennek: hátha csak ezért vettem meg a Łęcki-házat, hogy ezt a másikat megismerjem?... Igazán semmi közöm hozzá, ha már úgyis itt maradok, de mért ne segítenék rajta, ha egyszer Rzecki kér?... Ah! nagyszerű... legalább meglesz a jogcímem, hogy kiengeszteljem a bájos bárónőt, akit Szuzsin olyan melegen a figyelmembe ajánlott..."

Előkereste a bárónő címét, és kikocsizott Saint Germain felé.

Az épületben, amelyben a bárónő lakott, egy antikvárium volt. Wokulski míg a portással beszélt, önkéntelenül egy pillantást vetett a könyvekre, s örömmel, de egyúttal csodálkozással vett észre egy Mickiewicz-kötetet, ugyanazt a kiadást, amelyet még boltosinas korában, Hopfernél olvasott. A kopott fedőlap és a megsárgult papír láttára egyszerre egész ifjúsága eszébe jutott.

Megvette a könyvet, s kis híja, hogy meg nem csókolta, mint valami becses ereklyét.

A portás, akinek a szívét egy frank borravalóval tüstént megnyerte, egészen a bárónő lakosztályának ajtajáig kísérte, és ott mosolyogva jó mulatást kívánt. Wokulski becsengetett, s amint az ajtó kinyílt, egy vörös frakkos lakájt pillantott meg.

- Aha - morogta.

A szalonban természetesen dúsan aranyozott bútorzat volt, sok kép, szőnyeg és virág. Egy kis idő múlva megjelent a bárónő, mint egy sértett királynő, de arcvonásain látszott, hogy hajlandó megbocsátani.

És valóban meg is bocsátott. Wokulski rövid beszélgetés során előadta látogatása célját, leírta Stawski nevét és mindazokat a helyeket, ahol megfordult, aztán szépen megkérte, legyen szíves, használja fel értékes kapcsolatait, és szerezzen lehetőleg pontos értesülést az eltűntről.

- Ez mind szép, és nem lehetetlen - felelte a nagyvilági hölgy -, de nem tudom, a költségek nem veszik-e el a kedvét?... Itt arról van ugyanis szó, hogy a német, angol és amerikai rendőrséggel kell érintkezésbe lépnünk.

- Vagyis?...

- Vagyis, a költségek felmennek mintegy háromezer frankra.

- Tessék, itt van négy ezer - felelte Wokulski, s átadta az említett összegre kitöltött csekket. - Mikorra remélhetem a választ?...

- Azt, sajnos, nem tudom megmondani - válaszolta a bárónő. - Lehet, hogy egy hónap múlva, de az is lehet, hogy csak egy év múlva. Remélem azonban - tette hozzá kissé élesebben -, eljárásom valódiságában nem kételkedik?

- Annyira nem, hogy a Rothschild bankban itt hagyok egy csekket további kétezer frankra, ez az összeg akkor válik esedékessé, amikor bárónő a megnevezett egyénről hírt ad.

- Ön rövidesen el akar utazni?

- Ó, nem. Egy ideig még maradok.

- Ah, szóval Párizs elcsábította? - jegyezte meg a hölgy mosolyogva. - Meg vagyok győződve róla, hogy az én szalonom ablakából még jobban tetszenék önnek. Minden este fogadok.

Kölcsönösen nagyon megelégedetten búcsúztak el egymástól. A bárónőt teljesen kibékítette legújabb ügyfelének bőkezűsége, Wokulski pedig örült, hogy egy csapásra eleget tehetett Szuzsin tanácsának is meg Rzecki kérésének is.

Most aztán, minden kötelességszerű foglalkozás nélkül, teljesen magára hagyatva maradt Párizsban. Ismét látogatni kezdte a képtárakat, színházakat, az ismeretlen utcákat s a múzeumokban az elfelejtett homályos zugokat... Ismét megcsodálta Franciaország nagyszabású erőit, a milliós város életének és építkezésének törvényszerűségét, s az enyhe, szelíd éghajlat befolyását a civilizáció fejlődésének siettetésére... Ismét itta a konyakot, s ette a drága ételeket, vagy kártyázott a bárónő szalonjában, ahol mindig vesztett.

Az időtöltésnek ez a módja pompásan lekötötte, de nem szerzett neki semmi örömet. Az órák nyúltak, akár a napok, a napoknak nem volt vége-hossza, s az éjszaka nem hozta meg az üdítő álmot. Mert bár mélyen aludt, sem kellemes, sem kellemetlen álma nem volt, s bár szelleme pihent, egy percre sem tudott szabadulni a mélységes keserűség érzetétől, amelyben egész lelke elmerült s kétségbeesetten, de hiába kereste a partot vagy legalább az örvény fenekét.

"Adjatok valami célt... vagy a halált" - mondta nemegyszer az égre tekintve. De egy pillanattal később már mosolygott, és ezt gondolta: "Kihez beszélek?... Ki hallgat meg engem a vak erőknek ebben a szövevényében, amelyeknek játékszerévé lettem? Milyen rettenetes sors az, hogy az ember semmihez sem ragaszkodik, semmit sem kíván, és annyi mindent megért?..."

Úgy érezte, hogy egy óriási gyárat lát, ahonnan új napok, új bolygók, új fajok, új nemzetek áradnak kifelé, s a nemzetekben emberek és szívek, amelyeket három fúria marcangol: a remény, a szerelem és a fájdalom... Melyik a legkegyetlenebb közülük? Nem a fájdalom, mert az legalább nem hazudik, hanem a reménység, amely minél magasabbra emel valakit, annál mélyebbre taszítja... meg a szerelem, az a cifra pillangó, amelynek egyik szárnya: a bizonytalanság, a másik meg: a csalás...

- No, mindegy - mormolta. - Ha már el kell bódítanunk magunkat, bódítsuk el, amivel éppen lehet. De mivel?...

Ekkor a homály mélyén, melyet úgy is hívnak, hogy természet, mintha két csillag tűnt volna fel szeme előtt. Az egyik halvány, de változatlan, ez Geist és az ő fémei; a másik szikrázó, mint a nap, de hirtelen kialvó; ez pedig - Ő...

"Melyiket válasszam - gondolta -, ha az egyik kérdéses, a másik pedig hozzáférhetetlen és bizonytalan? Mert, ha elérném is, vajon hihetek-e még valaha neki?... tudnék-e még hinni?..."

Egyszerre úgy érezte, hogy közeledik a döntő összecsapás esze és szíve között. Az esze Geisthez húzta, a szíve pedig vissza Varsóba. Érezte, hogy hamarosan választania kell: vagy a nehéz munkát, amely halhatatlan hírhez vezet, vagy a lángoló szenvedélyt, amely legfeljebb azt ígérte, hogy porrá égeti.

"De hátha az egyik is meg a másik is csak látszat, csalódás, mint az a szeneslapát vagy a százfontos zsebkendő?..."

Még egyszer elment Palmierihez, lefizette a húsz frank értekezési díjat, és sorra tette fel neki a kérdéseket:

- Ön tehát azt állítja, hogy engem nem lehet hipnotizálni?

- Dehogynem lehet! - háborodott fel Palmieri mester. - Most mindjárt nem lehet, mert ön nem médium. De önt is médiummá lehet tenni, ha nem is hónapok, hát néhány év alatt.

"Ezek szerint Geist semmi esetre sem tett lóvá" - gondolta Wokulski, aztán hangosan így szólt: - Akkor hát azt mondja meg, professzor úr, hogy egy nő hipnotizálhat-e egy férfit?

- Nemcsak nő, hanem egy darab fa, egy kilincs, egy pohár víz, egyszóval minden, aminek a hipnotizőr ezt az erőt átadja. Én a médiumaimat akár egy tűvel is hipnotizálhatom. Például azt mondom nekik: én a magam fluidumát ebbe a tűbe árasztom, ön tehát, amint erre a tűre néz, köteles elaludni. Mennyivel könnyebben adhatom át hatalmamat egy nőnek. Természetesen mindennek előfeltétele, hogy a hipnotizálandó egyén médium legyen.

- S akkor én is úgy ragaszkodnék ahhoz a nőhöz, mint az ön médiuma a szeneslapáthoz? - kérdezte Wokulski.

- Nagyon természetes - felelte Palmieri, s órájára pillantott.

Wokulski elbúcsúzott, aztán az utcán bolyongva, tovább gondolkozott: "Ami Geistet illeti, csaknem minden bizonyítékom megvan arra, hogy nem ámított el hipnózissal, mert erre nem lett volna ideje. De abban igazán nem vagyok biztos, hogy Izabella nem bűvölt-e meg. Ideje volt rá elég... De ki tett engem az ő médiumává?..."

Összehasonlítgatta Izabella iránti szerelmét általában a férfiaknak a nő iránti érzelmeivel, s minél gyakrabban végezte ezt az összehasonlítást, annál természetellenesebbnek látta saját szerelmét. Mert hogyan is lehet valakibe egy szempillantás alatt beleszeretni? Hogy lehet őrjöngeni egy nő után, akit három-négy hónapban alig egyszer látunk, s aki ráadásul még nem is törődik velünk?

- Bah! - mordult fel. - Talán éppen azért tartom eszményinek, mert ritkán látom. Ha jobban megismerném, ki tudja, nem ábrándulnék-e ki belőle?

Csodálkozott, hogy Geisttől még nem kapott értesítést.

"Lehetséges, hogy a tudós vegyész csak azért vette át a háromszáz frankot, hogy többé ne mutatkozzék?..." - gondolta. De maga is elszégyellte magát erre a gyanakvásra.

- Hátha beteg? - suttogta.

Bérkocsiba ült, és elment a megadott címre, mely messze a városon túl, Charenton környékére vitte.

A bérkocsi begördült egy csendes utcába, s egy kőfal előtt állt meg. A fal mögött egy épület teteje és ablakainak felső része látszott.

Wokulski kiszállt s a falba vágott vaskapuhoz lépett, de az ott függő kalapáccsal jó néhányszor meg kellett döngetnie, míg kinyílt, s ő beléphetett az udvarra.

Az egyemeletes ház igen régen épülhetett, legalábbis erre vallottak a penészes falak s a sok helyen törött, poros ablaküvegek. A homlokzati fal közepén ajtó nyílt, néhány alaposan megrongált lépcsőfokon lehetett oda eljutni.

A vaskapu már tompa csattanással becsapódott mögötte anélkül, hogy kapust vagy házmestert látott volna, s hogy tudta volna, ki nyitotta ki. Egyedül állt az udvar közepén, s csodálkozva, zavartan nézett körül. Egyszerre az első és egyetlen emelet ablakában megjelent egy vörös sapkás fej, s megszólalt az ismerős hang:

- Siuze úr?... Jó napot!

A fej eltűnt, de a szűk szellőztető ablak nyitva maradt, s ez bizonyította, hogy nem puszta látomás volt. Végre néhány másodperc múlva a középső ajtó megcsikordult, majd kitárult, és előtte állott Geist. Minden ruházata: egy rongyos kék nadrág, lábán fatalpú saru, testén piszkos flanellköpeny.

- Gratuláljon nekem, Siuze úr - kezdte Geist. - A robbanóanyagomat eladtam egy angol-amerikai társaságnak, s azt hiszem, nem csináltam rossz üzletet. Százötvenezer frank készpénzt kapok előre, és minden eladott kilogramm után huszonöt centime-ot.

- Akkor azt hiszem, lemond a fémjeiről - jegyezte meg Wokulski mosolyogva.

Geist elnéző lekicsinyléssel pillantott rá.

- Ez az üzlet - felelte - annyiban változtatta meg helyzetemet, hogy néhány esztendeig nem kell vagyonos társról gondoskodnom. De ami a fémeket illeti, éppen most is azokon dolgozom. Ide nézzen...

Az előszobából bal felé nyíló ajtót kinyitotta. Wokulski egy tágas, négyszögletes termet látott, melyben nagyon hűvös volt. A terem közepén nagyméretű, henger alakú edény állt, leginkább valami kádféléhez hasonlított. Az edénynek singnyi vastagságú acélfala volt, s három-négy helyen vastag abroncsok fogták körül. A tetején különféle készülékek látszottak: az egyik biztonsági szelephez hasonlított, alóla időnként gőzfelhő tört elő, és oszlott szét a levegőben, a másik feszmérőre emlékeztetett, s mutatója állandóan mozgásban volt.

- Gőzkazán?... - kérdezte Wokulski. - Miért ilyen vastag a fala?

- Nyúljon hozzá - biztatta Geist.

Wokulski megérintette és felszisszent. Ujján azonnal hólyag keletkezett, azonban nem a hőtől, hanem a hidegtől... A kádból áradó fagyos hideget különben az egész teremben érezni lehetett.

- Odabent hatszáz légköri nyomás van - magyarázta Geist, ügyet sem vetve vendége kis fájdalmas kalandjára, ámde Wokulski szinte összerezzent ettől a számtól.

- Valóságos vulkán!... - suttogta.

- Azért ajánlottam, hogy dolgozzék velem - felelte Geist. - Amint látja, itt a baleset nem megy ritkaságszámba... Jöjjön fel...

- S a kazánt felügyelet nélkül hagyja? - kérdezte Wokulski.

- Ó, ennél a munkánál nincs szükség dadára. Minden magától megy, itt nem lehet meglepetés.

Fent egy tágas, négyablakos szobába léptek. A terem fő bútorzata főleg asztalok voltak, s rajtuk, a szó szoros értelmében, halomban állt a sok retorta, tálka és üvegcső, de volt ott éppen elég porcelán, sőt ólom- és vörösréz edény is. A padlón, az asztalok alatt és a szegletekben, tizenöt-húsz gránát és bomba hevert, egyik-másik azonban már felrobbant állapotban. Az ablakok alatt kőkádak meg vörösréz edények sorakoztak, tele színes folyadékokkal, az egyik fal mentén hosszú lóca állt, nagyméretű elektromos teleppel.

Wokulski megfordult, s csak akkor vette észre, hogy az ajtó közvetlen közelében, a falban, beépített vasszekrény van, mellette egy ágy, rongyos paplannal letakarva, s a paplanból mindenütt kikandikál a szennyes vatta. Az ablak alatt egy asztalka, tele papírral, mellette fotel, kopott és szakadozott bőrrel.

Wokulski a facipős öreget nézte; olyan volt, akár a legrongyosabb napszámos. Tekintete azután a bútorzatra siklott, s megállapította, hogy itt mindenről lerí a nyomor. Elgondolta, hogy ennek az embernek milliói lehetnének a találmányaiért, s lám, lemondott róluk egy jobb, tökéletesebb emberiség javára... E pillanatban olyannak látta Geistet, mint Mózest, aki az ígéret földje felé vezeti a még meg sem született nemzedéket.

De a vén vegyész ezúttal nem találta ki Wokulski gondolatait, komoran ránézett, és így szólt:

- Nos, Siuze úr, ugye nem valami vidám hely ez, és a munka sem az?... Én már negyven éve élek így. Ezekben a készülékekben megbilincselve fekszenek a milliók, s gazdájuk nem szórakozhat, nem tarthat cselédet, sőt gyakran nem is eszik. Ez nem magának való foglalkozás... - tette hozzá, egyet legyintve.

- Téved, professzor - felelte Wokulski. - Különben a sírban sem lehet sokkal kedélyesebb...

- Eh, mi az a sír... bolondság... érzelgősség! - mormogta Geist. - A természetben nincs sem sír, sem halál, csak az életnek különböző formái, amelyek közül egyik lehetővé teszi, hogy vegyészek legyünk, a másik meg minket alakít át vegyületté. Az egész bölcsesség abban rejlik, hogy a kínálkozó alkalmat ki tudjuk használni, s ne töltsük az időt hiába, hanem csináljunk valamit.

- Ezt értem - felelte Wokulski. - De... bocsásson meg, az ön találmányai annyira újak...

- Én is értem - vágott szavába Geist. - Találmányaim annyira újak, hogy ön... csalásnak nézi!... Ebben a tekintetben az akadémikusok sem okosabbak önnél, tehát elég jó társasága van... igaz!... Biztosan szeretné a fémeimet még egyszer látni és kipróbálni, mi?... Jól van, nagyon jól van...

A zöld szekrényhez lépett, valami nagyon bonyolult szerkezettel kinyitotta, s egymás után szedegette ki belőle a fémmintákat: a platinánál nehezebbet, a víznél könnyebbet, az áttetszőt... Wokulski nézegette, méregette, melegítette, kalapálta, keresztülvezette rajtuk a villanyáramot, ollóval vágta. Ezekkel a kísérletekkel eltelt néhány óra, de meggyőződött, hogy legalábbis fizikai tekintetben valóságos fémekkel van dolga.

Mikor a kísérletekkel végzett, annyira fáradt volt, hogy egy karszékbe rogyott. Geist elrakta a mintákat, bezárta a szekrényt, majd nevetve kérdezte:

- Nos, valóság vagy lázálom?

- Semmit sem értek az egészből - suttogta Wokulski, fejét két tenyerébe fogva. - Széthasad a fejem!... Hogy egy fém háromszorta könnyebb legyen, mint a víz... hihetetlen...

- Hát amelyik tíz százalékkal könnyebb, mint a levegő?... - nevetett Geist. - A fajsúlyelmélet megdőlt... A természet törvényei inognak... mi?... Haha!... Szó sincs róla, a természet törvényeit, már amennyire értjük őket, az én fémeim nem érintik. Csak fogalmaink gazdagodnak, a testeknek újabb tulajdonságaival és belső szerkezetével, no meg az emberi technika határa tágul ki alaposan.

- És a fajsúly? - kérdezte Wokulski.

- Hallgasson meg - vágott közbe Geist. - Mindjárt megérti, mi a nyitja felfedezéseimnek. Előre kijelentem, hogy utánozni amúgy sem tudja. Nincs itt semmi csoda, sem csalás, csupa egyszerű dolog, amit egy elemista gyermek is megért.

Az asztalról felvett egy acélból készült kockát, átadta Wokulskinak, és így szólt:

- Íme, itt egy köbdeciméter tömör acélöntvény; vegye a kezébe. Mit gondol, mennyi a súlya?

- Lehet vagy nyolc kiló...

Akkor kezébe nyomott egy másik kockát, ugyanilyen nagyságút, ugyanilyen acélból: - Hát ennek?

- Legfeljebb egy fél kiló... de ez üres... - felelte Wokulski.

- Nagyszerű! Hát ez a kocka alakú kalitka, amelyet acéldrótból csináltam? - suttogta, s a kis drótkockát Wokulskinak nyújtotta.

- Tíz-tizenöt gramm...

- No látja - kezdte a magyarázatot. - Itt van három kocka, mind egyforma nagyságú, mind ugyanabból az anyagból készült, és a súlyuk mégsem egyforma. Vajon miért? Azért, mert a tömör kockában van a legtöbb acélrészecske, az üresben kevesebb, a drótkockában pedig a legkevesebb. Most képzelje el, hogy tömör részecskék helyett sikerült rácsszerű üres részecskéket előállítanom. Ha ezt el tudja képzelni, mindjárt tisztában lesz felfedezésem titkával. Az egész felfedezés alapja az, hogy az anyagok belső alkata megváltozik, ez pedig a mai kémia számára már nem újság. Nos, mi az?...

- Mikor látom: hiszem - felelte Wokulski. - Mikor önt hallom: értem. De ha innen kimegyek...

Lemondóan tárta szét karját.

Geist ismét kinyitotta a szekrényt, megkeresett és elővett egy kis darab fémet, melynek színe a vörösrézre emlékeztetett. Átadta Wokulskinak, és így szólt:

- Ezt vigye el magával amulettnek. Megvédi attól, hogy értelmemben vagy igazmondásomban kételkedjék. Ez a fém mintegy ötszörte könnyebb a víznél, tehát mindig híven fogja emlékeztetni ismeretségünkre. Emellett - tette hozzá nevetve - van egy kitűnő tulajdonsága, mégpedig az, hogy nem ijed meg semmiféle vegyi behatástól... Eltűnik sokkal hamarabb, mielőtt még titkomat elárulhatná. No, most már menjen, Siuze úr, pihenje ki magát, és gondolja meg, mitévő legyen...

- Eljövök - suttogta Wokulski.

- Ó, nem! Most még nem!... - felelte Geist. - Még nem fejezte be számadását a világgal, s minthogy néhány évre most már nekem is van pénzem, nem sürgetem... Majd akkor jöjjön el, mikor a régi ábrándjaiból már semmi sem maradt...

Türelmetlenül szorította meg kezét, és az ajtó felé taszigálta. A lépcsőházban még egyszer elbúcsúzott, aztán visszatért laboratóriumába. Mikor Wokulski az udvarra lépett, a kiskapu már nyitva állt. Áthaladt rajta, és mikor megállt a bérkocsi mellett, egyszerre összerázkódott.

Amint a városba ért, mindenekelőtt egy arany medaliont vásárolt, gondosan beleillesztette az új fém darabkáját, aztán mint valami igazi amulettet, a nyakába akasztotta. Szeretett volna egy kicsit sétálni, de csakhamar érezte, hogy az utca forgalma fárasztja és - hazament.

- Miért jöttem vissza? - suttogta. - Miért nem álltam mindjárt munkába Geistnél?...

Leült egy karosszékbe, és emlékeibe merült. Maga előtt látta a Hopfer-féle üzletet, az éttermet és a vendégeket, akik őt gúnyolták, látta a maga szerkesztette örökmozgógépet és a léghajó modelljét, amelyet úgy szeretett volna kormányozni. Aztán látta Kazia Hopfert is, amint az iránta való nagy szerelemtől sorvadozik...

- Munkára!... Mért nem megyek én dolgozni?...

Tekintete gépiesen az asztalra, majd a nemrég vásárolt Mickiewicz-kötetre siklott.

- Hányszor elolvastam már ezt a könyvet!... - sóhajtotta, miközben kezébe fogta a kötetet.

A könyv magától kinyílt egy helyen; Wokulski olvasta:

Fölserkenek, futok, meg újra összerakva
A szókat, melyeket rád vessek, szívtelen -
Feledtem, s összeállt megint mind száz alakba'...
Nem értem, mért leszek, ha látlak, hirtelen
Ismét nyugodt, hideg s kemény, akár a szikla,
S mint rég, némán tüzel, lobog belül sebem...

- Most már tudom, ki varázsolt el...

Érezte, hogy szeme könnybe lábad, de erőt vett magán.

- Tönkretettétek az életemet... Két nemzedéket megmérgeztetek!... - suttogta. - Íme, a szerelemről kialakult érzelmes felfogástok következménye...

Becsapta a könyvet, és a szoba sarkába hajította, hogy lapjai szerteszét repültek.

A könyv visszapattant a falról, a mosdóasztalra esett, aztán szomorú zizegéssel csúszott le a padlóra.

"Úgy kell neked! Ott a helyed... - gondolta Wokulski. - Mert ki volt az, aki a szerelmet szent titokként festette elém? Ki tanított meg arra, hogy a hétköznapi nőt megvessem, és a megfoghatatlan ideál után fussak?... A szerelem a világ öröme, az élet napja, vidám dallam a pusztában, és te mit csináltál belőle?... Gyászba vont temetési oltárt, amely előtt halotti éneket zengenek az összetaposott emberi szív felett!"

Egyszerre kérdés villant agyába.

"A költészet megmérgezte életedet, de ki mérgezte meg a költészetet? Miért van az, hogy Mickiewicz - ahelyett, hogy kacagott és évődött volna, mint a francia énekesek - csak vágyakozni és kétségbeesni tudott? Mert ő is, mint én, főrangú hölgyet szeretett, aki nem lehetett a munka és az ész, sem az áldozatkészség, még kevésbé a lángelme jutalma, csakis a pénznek és a címnek a bére..."

- Ó, szegény mártír!... - suttogta Wokulski. - Odaadtad a nemzetnek, ami a legjobb volt benned! Mit tehetsz arról, hogy lelkeddel együtt beleöntötted ebbe a népbe minden fájdalmadat is, mellyel keserves életed töltötte meg szívedet? Bizony, ők az okai a te, az én és mindnyájunk boldogtalanságának...

Felállt és nagy áhítattal szedte össze a könyv szertehullott lapjait.

"Nem elég, hogy agyonkínoztak, még az ő bűneikért is neked kell felelned?... Ők az okai, ők, hogy a te szíved, ahelyett hogy énekelt volna, csak fájdalmasan zokogott, mint az összetört harang."

Lefeküdt a díványra, s újra elgondolkozott:

"Különös egy ország, melyben olyan régóta közvetlenül egymás mellett lakik két egészen különböző nemzet: az arisztokrácia és a köznép. Az egyik azt mondja magáról, hogy ő nemes növény, melynek joga van kiszívni a földből az életerőt, a másik meg vagy csak bólogat ezekhez a vad igényekhez, vagy nincs elég ereje ahhoz, hogy sérelmei ellen tiltakozzék... De hogy is alakulhatott minden úgy, hogy az egyik osztály a maga előjogait örök időkre megalapozta, a másik jogait pedig már csírájukban elfojtotta? Annyira hittek a születési előjogokban, hogy még a kézművesek és kereskedők gyermekei is vagy címert vásároltak maguknak, vagy pénzük révén jutottak be az elszegényedett nemesi családokba. Senkinek sem volt bátorsága ahhoz, hogy saját érdemeinek tulajdonítsa létét, sőt én bolond, magam is több száz rubelt dobtam ki, hogy nemesi levelemet megszerezzem. És én menjek vissza, közéjük? Minek?... Itt legalább olyan nép között élnék, amelyben megvan minden tehetség, amit csak kapott az emberiség. Itt a vezetőhelyeket nem lepi be az ódonság gyanús penésze, csakugyan a tevékeny erők nyomulnak előtérbe: a munka, az ész, az akarat, az alkotó erő, a tudomány, sőt a szépség, az ügyesség, de még a szív és az érzelem is. Ott viszont a munka pellengéren áll, s a feslettség diadalmaskodik! Aki vagyont szerez, azt zsugorinak, fösvénynek, parvenünek nevezik, aki elvesztegeti, az bőkezű, önzetlen, nagylelkű... Ott az egyszerűséget különcségnek, a takarékosságot szégyennek, a tanultságot elmezavarnak tekintik, a művészet jelképe pedig a rongyos könyök. Ott, ha valaki méltó akar lenni az »ember« névre, ahhoz vagy címének és pénzének kell lennie, vagy olyan képességének, hogy be tudjon furakodni a nagyurak előszobáiba. És én menjek oda vissza?..."

Megindult a szobában, fel s alá járkált és számolt:

- Geist egy, én kettő. Ochocki három. Egy-két embert még találunk és négy vagy öt év múlva végezhetünk is azzal a nyolcezer kísérlettel, amelyeket még le kell folytatni ahhoz, hogy a levegőnél könnyebb fémet felfedezzük. De mi lesz azután?... Mi történik a mai világgal, ha meglátja az első repülőgépet, amelynek nincsen szárnya, nincsen bonyolult gépezete, s emellett olyan tartós, mint a páncélos hajó?

Úgy érezte, hogy az utca zaja odakint, az ablakon túl, egyre növekszik, egyre erősödik, s már nemcsak Párizsra, hanem egész Franciaországra, sőt, egész Európára kiterjed. És hogy ebben a zajban a világ valamennyi népének hangja egyetlen egetverő kiáltásban egyesül:

- Hírnév!... hírnév!... hírnév!...

- Megőrültem?... - mordult fel.

Gyorsan kigombolta mellényét, inge alól elővette a medaliont és kinyitotta. A fémdarab, mely vörösrézhez hasonlított, de olyan könnyű volt, mint a pehely, a helyén feküdt. Geist nem ámította; a korszakalkotó találmányhoz vezető út tárva-nyitva állt előtte.

- Itt maradok! - suttogta. - Sem Isten, sem ember nem bocsátana meg nekem, ha ezt az ügyet elvetném!

Alkonyodott. Meggyújtotta az asztal fölött függő gázlámpát, papírt, tollat vett elő és írni kezdett:

Kedves öreg cimborám, Ignacy! Nagyon komoly dolgokról szeretnék veled beszélgetni, de mivel én magam már nem megyek vissza Varsóba, arra kérlek, hogy a lehető leghamarabb...

Eldobta a tollat: rémülten meredt a leírt szavakra: "már nem megyek vissza Varsóba..."

- Miért ne mennék?... - kérdezte önmagától.

"De minek?... Talán azért, hogy megint találkozzam Izabella kisasszonnyal, és megint elveszítsem minden akaraterőmet?"

- Egyszer mégiscsak le kell zárnom ezt az ostoba számadást...

Töprengve járt fel és alá a szobában.

"Két út áll előttem: az egyik az emberiség életének előre nem is látható reformjához vezet, a másik, hogy egy nőnek tessem, sőt talán meg is hódítsam. Melyiket válasszam?... Kétségtelen, hogy minden fontos új anyag, minden tartós erő új korszakot jelent az emberiség fejlődésében. A bronz megteremtette az ókori civilizációt, a vas a középkort; a puskapor lezárta a középkor századait, a kőszén pedig megnyitotta a tizenkilencedik századot. Lehet-e itt habozni? Geist fémei olyan civilizációnak a kezdetét jelentik, amilyenről soha senki nem is álmodott, sőt ki tudja, nem jelentik-e azt, hogy az emberiség nemesebbé válik? A másik esetben pedig mit nyernék?... Egy nőt, aki az olyan parvenük előtt, amilyen én vagyok, minden szeméremérzet nélkül akár meg is fürödnék. Mi vagyok én az ő szemében azok mellett az előkelő ifjoncok mellett, akik számára az üres csevegés, szellemeskedő mondat vagy bók az élet legmagasabb értelmét jelenti? Mit szólna például ez a csőcselék - őt sem kivéve -, ha ezt a lerongyolódott Geistet és rendkívüli találmányait látná? Ámbár olyan sötét agyúak, hogy még csak nem is csodálkoznának. De tegyük fel, hogy elvenném feleségül. Mi lenne tovább?... Az ilyen parvenü szalonját egyszerre megtöltenék a titkos és nyílt imádók, a különböző fokú kuzenok meg mit tudom én, még kicsodák?... Nekem pedig szemet kellene hunynom az égő pillantások láttán, fülemet be kellene dugnom, hogy ne halljam sokatmondó bókjaikat, s kíméletesen tűrnöm kellene a meghitt duruzsolásokat is, mit tudom én, miféle témákról?... Talán éppen az én gyalázatomról vagy ostobaságomról?... Hiszen egy év alatt úgy lealjasítanának, hogy talán még féltékenykednék is ezekre az üresfejű ficsúrokra... Ah, nem lenne-e jobb a szívemet inkább egy éhes kutyának odadobni, mintsem ennek a nőnek felajánlani, aki talán nem is sejti, mi a különbség köztem és az ő lovagjai között?"

- Vége!... - Megint az asztalhoz telepedett, és most már Geistnek kezdett levelet írni.

De egyszerre abbahagyta:

- Csoda egy ember vagyok - mondta ki hangosan -, kötelezvényt készülök írni, mielőtt korábbi számadásaimat lezártam volna...

"Lám, hogy változnak az idők! - gondolta. - Régebben egy ilyen Geistet talán a sátán megtestesítőjének tartottak volna, aki ellen maga az angyal harcol az emberi lelkekért - nő alakjában. Ma pedig... ugyan melyik a sátán, és melyik az angyal?..."

Kopogtak. A szállodai inas jött be, s levelet nyújtott át.

- Varsóból - suttogta, mikor átvette a vaskos levelet. - Rzecki?... Úgy látszik, más leveleket is küld... Ah, a jó öreg elnökné!... Mi az, talán Izabella kisasszony esküvőjéről értesít?

Feltépte a levelet, de csak pár pillanatnyi habozás után nézett bele. Szíve hevesen dobogott.

- Mindegy! - mordult fel, s olvasni kezdte.

Kedves fiam! Úgy látszik, jól mulat, állítólag Párizsban. Ezért feledkezik meg ennyire barátairól. Szegény boldogult nagybátyjának sírja még most is várja a megígért sírkövet, s én is szeretnék egy kicsit tanácskozni magával egy cukorgyár építéséről, amire most vénségemre rá akarnak beszélni. Szégyellje magát, édes fiam, de sajnálja is, hogy nem látja Bel piruló arcát, aki e pillanatban itt van nálam, s amikor meghallotta, hogy magának írok, olyan lett, mint a pipacs. Kedves kislány! Itt lakik a szomszédban nagynénjénél, és gyakran meglátogat. Azt hiszem, valamivel nagyon megbánthatta; kérem hát, ne halogassa a kiengesztelést, s minél előbb jöjjön haza, egyenesen ide hozzám. Bel még egy-két hétig marad, s remélem, sikerül őt maga iránt kiengesztelnem...

Wokulski felugrott, kitárta az ablakot, s a nyitott ablak elé állva, jó ideig gondolkozott, aztán még egyszer elolvasta a levelet. Szeme szikrát szórt, s arcán lázrózsák gyúltak ki.

Türelmetlenül csengetett - egyszer, kétszer, háromszor... végül kilépett a folyosóra, s onnan kiáltotta:

- Garçon!^[44]... Hé, garçon!...

- Parancs.

- A számlámat.

- Milyen számlát?

- Az egész számlát, az utolsó öt napról. Az egészet, nem érted?

- Most mindjárt? - csodálkozott a fiú.

- Azonnal, és... kocsit az Északi pályaudvarhoz. Siess!...

Mikor Varsóba érkezett, már ott várta az elnökné másik levele. A matróna kérte, hogy látogassa meg falusi birtokán, s töltsön nála néhány hetet.

Ne gondolja, édes fiam - írta befejezésül -, hogy azért hívom, mert új sikerei miatt hivalkodni akarok ismeretségünkkel. Tudom, van ez így néha, de nem nálam. Csak azt akarom, hogy fáradságos munkája után egy kicsit megpihenjen, sőt esetleg szórakozzék is szerény házamban, ahol az unalmas vén háziasszony mellett akad egy-két szép, fiatal nő is.

- Sokat törődöm én a szép fiatal nőkkel - mormogta Wokulski. De a következő pillanatban eszébe villant, hogy milyen sikerekről írhat az elnökné? Vajon már a vidéken is tudnak újabb nyereségéről? Hiszen ő erről senkinek sem szólt.

De csodálkozása hamarosan eloszlott, amint üzleti ügyeiben kicsit tájékozódott. Mióta elutazott, üzletének forgalma alaposan megnőtt, és még most is hétről hétre emelkedett. Néhány tucat újabb kereskedő lépett vele üzleti összeköttetésbe, s csak egyetlen régi üzletfele hagyta ott, aki elmaradását éles hangú levélben közölte. Megjegyezte, hogy mivel nem fegyvergyáros, hanem egyszerű textilkereskedő, semmi értelmét nem látja, hogy nagyságos S. Wokulski úrral üzleti összeköttetésben maradjon, s eddigi számláit újév napjával lezárja.

Wokulski üzletének áruforgalma olyan nagyarányú volt, hogy Ignacy uram saját felelősségére új raktárhelyiséget bérelt, felvette a nyolcadik segédet s két árukiadót.

Mikor a könyvek átnézésével végzett (Rzecki makacs kívánságára fogott ehhez a munkához, alig néhány órával azután, hogy az állomásról hazaérkezett), Ignacy úr kinyitotta a páncélszekrényt, s ünnepélyes ábrázattal vette ki onnan Szuzsin levelét.

- Micsoda szertartás ez? - kérdezte Wokulski nevetve.

- A Szuzsinnal való levelezés szigorúan bizalmas kezelést igényel - felelte Rzecki nyomatékkal.

Wokulski vállat vont, és elolvasta a levelet. Szuzsin a téli hónapokra újabb üzletet ajánlott, s ez körülbelül ugyanolyan méretű lett volna, mint a párizsi.

- No, mit szólsz hozzá? - kérdezte Ignacy úrtól, miután röviden közölte vele a levél tartalmát.

- Kedves Staśom - felelte a vén segéd lesütött szemmel -, én úgy bízom benned, hogy ha a várost felgyújtanád, arra is teljes meggyőződéssel azt mondanám, biztosan valami nemes cél indított rá.

- Gyógyíthatatlan ábrándozó vagy, kedves öregem - sóhajtotta Wokulski, s abbahagyta a beszélgetést. Nem kételkedett benne, hogy a vén Ignacy valami politikai mesterkedéssel gyanúsítja.

És nemcsak Rzecki gondolkodott így. Wokulski, mikor hazament, asztalán egész csomó névjegyet és levelet talált. Amíg Varsótól távol volt, százával keresték fel a befolyásos, tehetséges és gazdag emberek, akiknek legalább a felét nem is ismerte. Még különösebb volt a rengeteg levél, melyekben leginkább támogatást vagy protekciót kértek tőle a különböző polgári és katonai hatóságokhoz. De akadtak névtelen levelek is, többnyire kellemetlen, piszkolódó tartalommal... Az egyik árulónak nevezte, a másik ügyes pincérnek, aki Hopfernél annyira beletanult ebbe a mesterségbe, hogy most önként veszi fel a főúri lakájok libériáját, sőt nem is csak azokét. Egy másik névtelen levél avval vádolta, hogy rossz útra tért lányok felett gyámkodik, ismét másik azt közölte vele, hogy a házában lakó Stawskiné céda, kacér teremtés és kalandornő, Rzecki pedig csaló, tolvaj, aki az árverésen vett ház béreit dézsmálja, s az így szerzett zsákmányon a gondnokkal, egy Wirski nevű sötét alakkal osztozik.

"Úgy látszik, szép kis pletykák vannak itt forgalomban felőlem" - gondolta a papírtömeg szemlélése közben.

Ha az utcán járt, ott is láthatta - ha ugyan észrevette -, hogy az érdeklődés középpontjában áll. Igen sok ember köszönt neki, gyakran teljesen ismeretlenek is, egyesek, mikor elhaladt mellettük, ujjal mutogattak rá, de akadtak olyanok is, akik tüntetőleg elfordították fejüket. Ezek között felfedezett két irkucki ismerőst is, ami nagyon kellemetlenül érintette.

- Hát ezeket mi lelte - gondolta -, megbolondultak?

Varsóba való visszatérése után mindjárt másnap válaszolt Szuzsinnak, megírta, hogy ajánlatát elfogadja, s október közepe táján Moszkvában lesz. Késő este pedig elutazott az elnökné birtokára, amely alig néhány mérföldnyire volt egy nemrég épült vasútvonaltól.

A pályaudvaron észrevette, hogy személye itt is feltűnést kelt. Az állomásfőnök maga gondoskodott számára külön fülkéről, a kalauz pedig, mikor fülkéjébe kísérte, udvariasan közölte vele, hogy még jobb helyet szánt neki, ahol kényelmesen lehet aludni vagy zavartalanul beszélgetni.

A vonat hosszú ácsorgás után megindult. Késő éjszakára járt az idő, holdvilág nem volt a felhőtlen égen, de töméntelen csillag ragyogott, sokkal több, mint máskor. Wokulski kinyitotta az ablakot, s a csillagképeket nézte. Eszébe jutottak a szibériai éjszakák, ahol az ég csaknem teljesen fekete s annyi rajta a csillag, mint hózivatarban a hópehely. Ott a Kisgöncöl csaknem az ember feje fölött áll, viszont a Herkules, a Pegazus négyszöge és az Ikrek egészen lent, csaknem a láthatár szélén függenek.

"Vajon én, Hopfer segédje, értenék most a csillagászathoz, ha nem lettem volna Szibériában? - gondolta kesernyésen. - És hallottam volna valamit Geist felfedezéseiről, ha Szuzsin erővel el nem visz Párizsba?"

Lelki szemét végigjártatta rendkívüli életének széles útjain, melyek a távoli Kelettől egészen a messze Nyugatig húzódtak. "Minden, amit tudok, minden, amim van, minden, amit elérhetek, minden, minden máshonnan ered és nem innen. Itt csak megaláztatást, gyűlölködést vagy kétes értékű tapsot kaptam akkor, amikor jól ment a sorom; de ha nem lettek volna sikereim, kérlelhetetlenül rám tapostak volna ugyanazok, akik most hajlongva köszöngetnek nekem..."

- Elmegyek innen - suttogta -, elmegyek!... Hacsak Ő itt nem tart!... Mert mi hasznom még a nagy vagyonból is, ha nem használhatom úgy, ahogy kedvemnek leginkább megfelel. Mit ér az élet, ha a kaszinó, az üzlet és a magánszalonok között tesped és penészedik meg, ahol az ember kénytelen preferánszot játszani, ha nem akar másokat megszólni, vagy kénytelen másokat megszólni, ha nem akar preferánszozni?

"Kíváncsi vagyok - fordult meg kisvártatva a fejében -, miért hívogat a tiszteletre méltó elnökné olyan lázasan? Vajon nem Izabella?..."

Egyszerre melege lett, s lassanként rájött, hogy valami megváltozik a lelkében. Eszébe jutott apja és nagybátyja, aztán Kazia Hopfer, aki olyan nagyon szerette, Rzecki, Leon Schumann, a herceg, és annyi, annyi más ember, akik sosem titkolták, hogy rokonszenveznek vele. Mit ér minden tudomány és vagyon, ha nem talál maga körül baráti szíveket, mit ér Geist legnagyobb találmánya, ha nem ad fegyvert a kezébe, mellyel a valóban nemesebb és jobb emberek végső győzelmét biztosíthatja?...

- Nálunk is van elég tennivaló - suttogta -, vannak itt is emberek, akiket érdemes felkarolni vagy támogatni... Én már igen öreg vagyok ahhoz, hogy korszakalkotó felfedezéseket tegyek. Az ilyesmivel foglalkozzanak az Ochockiak... én inkább a mások boldogságát építem, de úgy, hogy magam is boldog legyek.

Behunyta szemét, s érezte, hogy Izabellát látja maga előtt, aki azzal a csodálatos, csak neki adatott tekintettel néz rá, és szelíd mosollyal bólogat szándékaihoz.

A fülke ajtaján kopogtattak, és megjelent a kalauz:

- Dalski báró úr kérdezteti, hogy bejöhet-e? Ugyanebben a kocsiban utazik.

- A báró úr?... - felelte Wokulski csodálkozva. - Hogyne, tessék...

A kalauz visszavonult, és behúzta maga mögött az ajtót. Wokulskinak pedig eszébe jutott, hogy a báró ugyancsak tagja a keleti kereskedelmi vállalatnak, s emellett Izabella kisasszony most már csekély számú kérőinek egyike.

"Mit akarhat tőlem? - gondolta. - Talán ő is az elnöknéhez utazik, hogy Izabella kisasszonyt falusi magányában véglegesen megkérje... ha ugyan Starski úr meg nem előzte?..."

A kocsi szűk folyosóján léptek zaja és beszélgetés hallatszott; a fülke ajtaját félrehúzták, s a nyílásban megjelent a kalauz, mellette pedig egy igen sovány úr, kis őszes bajuszkával, még kisebb szakállal, mely éppen úgy, mint haja is, erősen őszült.

"Ez aligha lesz ő - gondolta Wokulski. - Amaz egészen fekete volt..."

- Bocsánatot kérek, hogy zavarom! - szólt a báró, a vonat ütemére ingadozva. - Bocsánatot kérek... igazán nem bátorkodtam volna magányát megzavarni, ha nem emésztene a kíváncsiság, hogy nem a mi kedves és tiszteletre méltó elnöknénkhez utazik-e, aki már egy hete várja?...

- De igen, hozzá megyek. Üdvözlöm, báró úr, parancsoljon helyet foglalni.

- Nagyszerű! - kiáltotta a báró. - Én is oda megyek. Már vagy két hónapja ott lakom... helyesebben, nem lakom ott, hanem kijárok. Akár saját birtokomról, mert most éppen a kastélyomat tatarozzák, akár Varsóból... Pillanatnyilag Bécsből jövök, ott bútort vásároltam. De csak néhány napig maradhatok az elnöknénél, mert tudja kérem, a kastélyban minden bútorhuzatot és falkárpitot ki kell cseréltetnem, pedig alig két héttel ezelőtt csináltattam. De mit tegyek?... Nem tetszettek, tehát leszedetem, és újat tétetek!... Sajnos, ez alól nincs kibúvó...

Mosolygott és hunyorgott, Wokulskit pedig kirázta a hideg. "Minek vásárol ez bútort?... Kinek nem tetszettek a bútorhuzatok?..." - kérdezte rémülten önmagától.

- Ön, tisztelt uram - folytatta a báró -, már befejezte küldetését?... Gratulálok!... - tette hozzá és kezét megszorította. - Az első pillanattól kezdve nagy rokonszenvet és tiszteletet érzek ön iránt, s ez most őszinte nagyrabecsüléssé fejlődik... Bizony, uram, bizony, nagy hiba volt eddig is, hogy teljesen elhúzódtunk a politikai élettől. Ön volt az, aki megtörte az oktalan tartózkodást, és ezért, uram, tisztelet és megbecsülés illeti... mert hiszen kötelességünk érdeklődni az állam ügyei iránt, hisz itt birtokaink vannak, egész jövőnk itt van...

- Nem értem önt, báró úr - vágott szavába Wokulski.

A báró annyira megzavarodott, hogy egy pillanatig mozdulatlanul és szótlanul meredt maga elé. Végre kinyögte.

- Bocsánat!... Igazán nem volt szándékomban... De azt hittem, a kedves és tiszteletre méltó elnökné iránti barátságom, amely... higgye el, uram...

- Fejezzük be végre a magyarázkodást - szólt Wokulski nevetve, s megszorította a báró kezét. - Meg van elégedve, báró úr, a bécsi vásárlással?...

- Ó, hogyne, nagyon is... nagyon is... pedig higgye el, volt olyan pillanatom, mikor az elnökné tanácsára már arra gondoltam, hogy önt fogom fárasztani Párizsban...

- Nagyon szívesen álltam volna rendelkezésére. Miről volt szó?

- Egy briliánsgarnitúrára lett volna szükségem - mondta a báró. - De mivel Bécsben gyönyörű zafírokat találtam... éppen itt vannak nálam... Ha megengedi... ért ön az ékszerekhez?

"Kinek vett ez zafírokat?" - gyötrődött Wokulski. Szeretett volna kényelmesebben elhelyezkedni, de úgy érezte, hogy sem a karját, sem lábát nem tudja megmozdítani. Közben a báró négy szattyánbőr dobozt húzott elő különböző zsebeiből, szépen sorban lerakta az ülésre, és egymás után kinyitotta.

- Nézze ezt a karperecet - lelkendezett. - Ugye, milyen egyszerű? Egyetlen kő... A melltű és a fülbevalók már kissé díszesebbek, még a foglalatot is kicseréltettem... Ez meg a nyakék... egyszerű, de annál ízlésesebb, és éppen azért szép... Nézze, micsoda tüze van. Ugye?...

Beszéd közben egy gyertya lobogó fényénél kétszer, háromszor végigcsillogtatta az ékszert Wokulski szeme előtt.

- Nem tetszik? - kérdezte hirtelen, mikor észrevette, hogy útitársa nem felel.

- Hogyne, nagyon szépek. De kinek viszi ezt a szép ajándékot, báró úr?

- A menyasszonyomnak - felelte a báró csodálkozó hangon. - Azt hittem, az elnökné megírta önnek levelében a családi eseményt...

- Erről egy szót sem írt.

- Pedig éppen ma öt hete, hogy nyilatkoztam és... elfogadtak.

- Kinek nyilatkozott?... Az elnöknének? - szólt Wokulski, most már egészen más hangon.

- Dehogy!... - kiáltotta a báró, hátrahőkölve. - Ewelina Janocka kisasszonynak, az elnökné unokájának. Nem emlékszik rá? Ő is ott volt az idén húsvétkor a grófnénál, nem emlékszik?...

Néhány hosszú pillanat eltelt, míg Wokulski kisütötte, hogy Ewelina Janocka és Izabella Łęcka nem azonosak, és így a báró nem Izabella kezét kérte meg, és nem neki viszi a zafír ékszert.

- Bocsásson meg - szólt a már nyugtalankodó bárónak -, de annyira ideges vagyok, hogy jóformán azt sem tudom, mit beszélek...

A báró felugrott és gyorsan kezdte elrakni a dobozokat.

- Ó, micsoda tapintatlanság részemről! - kiáltotta. - Láttam a szemén, mennyire fáradt, és mégis elég udvariatlan voltam, s megzavartam a nyugodalmát...

- Ó, dehogy, nem akarok aludni, s nagyon kellemes lesz számomra, ha az út hálralevő részét önnel tölthetem. A pillanatnyi gyengeség már elmúlt.

A báró eleinte szabadkozott, s mindenáron el akarta hagyni a fülkét, midőn azonban látta, hogy Wokulski valóban magához tért, ismét leült, de fogadkozott, hogy csak néhány percig marad. Szükségét érezte, hogy nagy boldogságát közölje valakivel.

- Micsoda nő! - kezdte, egyre hevesebben hadonászva. - Amikor megismertem, úgy láttam, hogy hideg, mint a jégcsap, és csak a ruhák érdeklik. Csak ma látom, hogy a forró érzelmeknek milyen kincsesbányája rejtőzik benne... Igaz, hogy szeret öltözni, mint minden nő, de uram, micsoda ész!... Higgye el, senkinek el nem mondanám, amit most hallani fog: én nagyon fiatalon kezdtem őszülni, és bizony előfordult, hogy a bajuszomhoz hozzá-hozzáfentem a bajuszfestéket, és mit szól hozzá: alighogy észrevette, egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta. Azt mondta, hogy neki igenis az ősz haj tetszik, s szerinte csakis egy ősz férfi lehet igazán szép. "Hát az őszülőkről mi a véleménye?", kérdeztem. "Az, hogy azok legfeljebb érdekesek", felelte. S hogy miképp mondta ki e szavakat, uram!... De mondja, kérem, igazán nem untatom?

- Ó, dehogy!... Nagyon kellemes ilyen boldog emberrel beszélgetni.

- Az már igaz. Nagyon boldog vagyok, mégpedig úgy, hogy ez számomra is meglepetés - folytatta a báró. - Mert igaz, hogy régen gondolok nősülésre, évek óta ajánlják az orvosok is, elhatároztam hát, uram, hogy szép, jól nevelt, jó nevű és megjelenésű hölgyet választok, s nem fogok tőle, mit tudom én, milyen romantikus szerelmet követelni. És most itt van: maga a szerelem állja el utamat, s egyetlen pillantásával tüzet gyújt a szívemben... Higgye el, Wokulski úr, valóban szerelmes vagyok. Sőt, csaknem megőrülök a szerelemtől... Ezt igazán senkinek el nem mondanám, csakis önnek, aki iránt az első pillanattól kezdve, hogy úgy mondjam, szinte testvéri rokonszenvet érzek... Igen, őrülten szerelmes vagyok... Ébren és álmomban mindig rá gondolok. Ha alszom, róla álmodom, ha meg hosszabb ideig nem látom, valósággal betege vagyok. Nincs étvágyam, komor gondolatok kínoznak, félek, rettegek... Amit most mondok, Wokulski úr, nagyon kérem, még saját maga előtt se ismételje. Eleinte úgy gondoltam, hogy elveszem próbára. Ugye, milyen aljas gondolat, uram. De hiába, az ember nem egykönnyen hisz a boldogságban. Nos, el akartam venni próbára (de erről, uram, az Isten szerelmére, egy szót sem!), s már meg is írattam a megállapodás tervét, amely szerint, ha a házasság bármelyik fél hibájából (ért engem, uram?) nem jönne létre, ötvenezer rubelt fizetek a hölgynek a csalódásért. A szívem szinte megdermedt a rettegéstől, hogy... hátha, eltaszít?... No, és mit szól hozzá? Mikor az elnökné megemlítette neki tervemet... egyszerre sírva fakadt... "Mit gondol", mondta keservesen zokogva, "mit gondol, hogy nyavalyás ötvenezer rubelért lemondok róla? Mert ha már engem haszonleséssel gyanúsít is, mert egy nő szívében nem tételez fel nemesebb magból fakadó érzelmeket, akkor is meg kellene értenie, hogy ötvenezerért nem mondok le egy millióról..." Mikor az elnökné ezt elmondta nekem, berohantam Ewelina szobájába, s szó nélkül a lábaihoz vetettem magam... Most aztán Varsóban végrendeletet csináltam, őt neveztem meg általános örökösömül még arra az esetre is, ha az esküvő előtt meghalnék. Egész családom teljes életemben nem szerzett nekem annyi örömet és boldogságot, mint ez a drága gyermek néhány hét alatt. És mi lesz még később!... Mi lesz, Wokulski úr?... Senkinek fel nem tenném ezt a kérdést - fejezte be, s erősen megrázta Wokulski kezét. - No, jó éjszakát!

- Nagyszerű história! - morogta Wokulski, miután a báró kilépett a fülkéből. - Ez az aggastyán csakugyan jól beleesett.

Sokáig nem tudott szabadulni a báró képétől, mely minduntalan felbukkant az ülés amarantszínű huzatából, akár egy árnyék. Nézte a sovány arcot, amelyen téglás pír játszott, az őszes hajat, melyet mintha liszttel szórtak volna be, a beesett, nagy szemeket, melyekben egészségtelen láng lobogott. Mulatságos, de ugyanakkor szomorú látványt is keltettek a szenvedély kitörései ennél az embernél, aki minduntalan torkához kapkodott, s gondosan vizsgálgatta az ablakot, hogy jól be van-e csukva, és folyton változtatta helyét, hogy a léghuzat ne érje.

"No, ez jól bevásárolt! - gondolta Wokulski. - Mert az lehetetlen, hogy az a fiatal leány beleszeretett volna ebbe a múmiába. Hiszen ez legalább tíz évvel idősebb, mint én, és még ráadásul mennyire ütődött és együgyű..."

"De hátha a leány csakugyan, szereti?... Mert azt ugye nem lehet feltételezni, hogy megcsalja? A nők általában sokkal nemesebb lelkűek, mint a férfiak. Mert nemcsak kevesebb gazságot követnek el, mint mi, hanem sokkal könnyebben hoznak áldozatot. Még férfiban is nehezen találnánk olyan aljas frátert, aki reggeltől estig bírna csak a pénzért hazudni; annál kevésbé lehet ilyesmit feltételezni egy jól nevelt, előkelő fiatal leányról. Kétségtelen, hogy valami megszédítette, ha nem is a báró úr bájai, talán a rangja és társadalmi állása. Másként feltétlenül el kellene árulnia, hogy csak komédiázik, s ezt a báró is észrevenné, hiszen a szerelem mindent górcsövön át néz... Ha pedig egy fiatal leány beleszerethet egy ilyen vénemberbe, miért ne szerethetne meg engem Izabella?..."

- Én is mindig visszatérek a magaméhoz! - suttogta. - Úgy látszik, ez a gondolat már valóságos rögeszmévé fejlődött bennem...

Megint kinyitotta az ablakot, amelyet a báró az előbb gondosan becsukott, és hogy tolakodó emlékeit elűzze, ismét belemerült a csillagok bámulásába. A Pegazus négyszöge már ereszkedett lefelé nyugatra, keleten pedig feltűnt a Bika, az Orion, a Szíriusz és az Ikrek. Nézte a fényes csillagokat, melyek az égnek ezen a felén olyan sűrűn ragyogtak, s az a furcsa gondolata támadt, hogy van valami láthatatlan vonzóerő, s ez az egymástól távol eső világokat sokkal erősebb egységgé kovácsolja össze, mint bármiféle anyagból készült lánc.

"Vonzás és kapcsolódás alapjában egy és ugyanaz a fogalom, s olyan hatalmas erő, hogy mindent magával ragad, és olyan termékeny, hogy belőle fakad minden élet. Fosszuk meg a földet a naphoz fűződő vonzódásától, s azonnal elrepül valahová az űrbe, és néhány év múlva jégdarabbá fagy. Lökjünk be egy kóbor csillagot a naprendszer szférájába, s ki tudja, nem fakad-e rajta is élet. Miért vonná ki magát éppen a báró a vonzás törvényéből, mely az egész természetet áthatja? És vajon közte és Ewelina kisasszony között nagyobb a szakadék, mint a föld és a nap között? Miért csodálkoznánk az emberek őrületén, ha a világok ugyanennek a nyavalyának hódolnak?..."

A vonat lassan haladt tovább, sokáig álldogált minden állomáson. A levegő lehűlt, keleten halványodni kezdtek a csillagok. Wokulski becsukta az ablakot, s végigfeküdt a ringatózó ülésen.

"Ha tehát - gondolta - egy fiatal nő beleszerethet a báróba, akkor én miért... Mert hiszen, ugye, nem csalja meg?... A nők általában nemesebb lelkűek, mint a férfiak... kevesebbet hazudnak..."

- Nagyságos úr, tessék kiszállni... A báró úr már teázik.

Wokulski felrettent. A kalauz állt mellette, s a lehető legudvariasabban költögette.

- Mi az, már nappal van? - kérdezte csodálkozva.

- Hogyne, már kilenc óra, s egy félórája állunk itt az állomáson. Eddig nem költöttem fel a nagyságos urat, mert a báró úr megtiltotta, de a vonat már nemsokára indul.

Wokulski gyorsan kiszállt. Új állomásépületet látott, még nem is volt egészen befejezve. Ennek ellenére kapott mosdóvizet, és ruháját is kikefélték. A mosdástól teljesen kiment az álom a szeméből. Belépett a kis étterembe, ahol a boldogságtól sugárzó báró már a harmadik teát itta.

- Jó reggelt, Wokulski úr! - kiáltotta atyafiságos hangon, s erősen megrázta kezét. - Vendéglős úr, legyen szíves egy teát az úrnak... Ragyogó időnk van, mi? Mintha csak lovaglásra teremtették volna. De mondhatom, jól elbántak velünk!

- Mi történt?

- Várnunk kell a kocsira - magyarázta készségesen. - Még szerencse, hogy éjfél után két órakor feladtam egy táviratot, s közöltem az elnöknével, hogy ön is velem együtt érkezik. Mert igaz, hogy Varsóból is táviratoztam, de éppen most mondja a postamester, hogy nyilván tévedésből, holnapra rendeltem a kocsit. Még szerencse, mondom, hogy éjfél után újra táviratoztam. Innen háromkor indult a küldönc, az elnökné hatkor megkapta a táviratot, s legkésőbb nyolckor elindult a kocsi. Még vagy egy órát várakozunk, de legalább jobban megismeri a vidéket. Mondhatom, nagyon szép...

Reggeli után kimentek a peronra. A vidék innen egészen laposnak látszott, erdő jóformán nem is volt rajta, csak itt-ott egy-egy kisebb facsoport s közöttük néhány kőből épült ház.

- Azok ott kúriák? - kérdezte Wokulski.

- Igen... Errefelé sok a nemesi birtok, a föld nagyon termékeny, jól megterem a csillagfürt meg a lóhere...

- Nem látok falut - jegyezte meg Wokulski.

- Mert ezek uradalmi földek. Biztosan hallotta a közmondást: az uradalmi földön sok a kazal, a parasztföldön meg sok az ember.

- Úgy hallom - szólt Wokulski hirtelen -, az elnöknénél sok vendég szokott lenni.

- Ah, uram - kiáltotta a báró -, egy-egy jól sikerült vasárnapon úgy érzi ott magát az ember, mintha a legjobb kaszinóban, bálban lenne, összeverődik jó néhány tucat vendég. Ma is biztosan egész kedves vendégkoszorút találunk. Mindenekelőtt ott van a menyasszonyom, azután Wąsowskiné, egy nagyon kedves, vidám özvegy, alig harmincéves és nagyon gazdag. Úgy veszem észre, most Starski tapossa körülötte a sarat. Starski... ismeri Starskit? Kellemetlen figura, nyegle és pimasz... Igazán csodálom, hogy egy úriasszony, akinek olyan esze és ízlése van, mint Wąsowskinénak, kedvét leli egy ilyen széllelbélelt fráter társaságában.

- Hát még ki? - kérdezte Wokulski.

- Ott lesz még Fela Janocka, a menyasszonyom unokatestvére, nagyon kedves, tizennyolc éves leányka. Na igen, és Ochocki...

- Ő is?... Mit keres ő itt?

- Mikor elutaztam Bécsbe, napokon át horgászott, de mivel az ő kedvtelései igen gyakran változnak, nem vagyok biztos benne, hogy most nem mint vadászt látom-e viszont... Na látja, ő igazán nemeslelkű fiatalember, és micsoda tudás... Vannak már nem csekély érdemei is, van jó néhány találmánya.

- Valóban nem mindennapi ember - állapította meg Wokulski. - Nos, ki van még az elnökné asszonynál?...

- Állandó vendége nincs más, de néhány napi tartózkodásra olykor egy-egy hétre is gyakran átrándul Łęcki úr a leányával. Nagyon finom, előkelő hölgy, rendkívüli tulajdonságokkal - folytatta a báró. - De hiszen, úgy tudom, ismeri őket. Boldog lehet a férfiú, akit szívével és kezével megajándékoz. Micsoda báj és micsoda ész; komolyan mondom, ezt a nőt csak imádni lehet, mint valami istennőt... Nem gondolja?

Wokulski nem talált szavakat a válaszra, így hát a vidék szemlélésébe merült. Szerencsére futva közeledett az egyik vasúti szolga, s jelentette, hogy a hintó megérkezett.

- Nagyszerű! - kiáltotta a báró, s néhány złotyt nyomott a legény markába. - Rakd fel, fiam, a holminkat. Na, induljunk... Két óra múlva megismeri a menyasszonyomat...

Legalább egy negyedórába telt, amíg a poggyászt elrendezték a kocsiban. Végre Wokulski és a báró beültek, a libériás kocsis megsuhintotta ostorát, s a mokány almásszürkék szapora ügetéssel megindultak.

- Wąsowskinét melegen ajánlom figyelmébe - jegyezte meg a báró. - Valóságos igazgyöngy! És milyen eredeti!... Eszébe sincs, hogy másodszor férjhez menjen, pedig nagyon szereti, ha körülrajongják. Nehéz nem imádni, imádni meg nagyon veszedelmes. Starski most megbűnhődik minden eddigi szívrabló gonoszkodásáért. Ismeri Starskit?

- Már láttam egyszer...

- Úriember, de kellemetlen - állapította meg a báró. - A menyasszonyomat ki nem állhatja. Annyira felingerli, hogy a szegény gyermek menten elveszíti minden kedvét, ha ez az ember megjelenik a társaságban. És nem is csodálkozom rajta, mert a természetük homlokegyenest ellentétes: a menyasszonyom komoly, Starski meg léha. Ewelina érzelmes, sőt, szentimentális, az meg cinikus.

Wokulski, míg a báró csevegését hallgatta, a folytonosan változó vidéket szemlélte. Félórányira lehettek már az állomástól, amikor a láthatáron feltűntek az erdők, valamivel közelebb pedig dombhátak. Az út közöttük kanyargott, majd felfutott a tetőre, s onnan ismét le a völgybe.

Egy ilyen dombtetőn a kocsis hátrafordult, s ostorával maga elé mutatva, szólt:

- Ott jönnek az uraságok a társaskocsin...

- Hol? Ki? - kiáltotta a báró a bakra kapaszkodva. - Igen, igen, ők... A sárga társaskocsi a pej négyessel... Kíváncsi vagyok, kik jönnek? Nézze csak, uram...

- Valami vöröset látok - felelte Wokulski.

- Igen, igen, ez Wąsowskiné. Vajon köztük van-e a menyasszonyom is? - tette hozzá halkabban.

- Több hölgyet is látok - jegyezte meg Wokulski, Izabellára gondolva. "Ha ő is ott van, az jó jel" - villant agyába.

A két fogat gyorsan közeledett egymás felé. A társaskocsin nagyot durrantottak az ostorral, kiabáltak, kendőt lobogtattak, a hintóból a báró mindjobban kihajolt, s minden ízében reszketett az izgalomtól.

A hintó megállt, de a száguldó társaskocsi hangos kacagás és kiabálás közepette úgy elvágtatott mellette, mint a vihar, s csak jó néhány lépésnyi távolságban állt meg. Nyilván nagy lármával tanácskoztak, sőt meg is állapodtak valamiben, mert a társaság kiszállt, a kocsi pedig továbbindult.

- Jó reggelt, Wokulski úr! - kiáltotta valaki a bakról, az ostort megsuhogtatva. Wokulski felismerte Ochockit.

A báró a társasághoz sietett. Szemben kivált egy fehér köpenyes hölgy, kezében fehér csipke napernyővel, s lassan közeledett a báróhoz. Előrenyújtott kezére dúsan omlott rá a köpeny bő ujja. A báró már messziről levette kalapját, s úgy nekiesett menyasszonya kezének, hogy szinte belemerült a köpeny öblös ujjába. A szerelmes vőlegény érzelmi kitörése után, mely neki bizonyára rövidnek tetszett, de a nézők számára annál hosszabbnak, a báró hirtelen magához tért, és így szólt:

- Engedje meg, hogy bemutassam legjobb barátomat, Wokulski urat... Minthogy hosszabb ideig itt marad, már most megkérem, megbízom, sőt, kötelezem, hogy távollétemben vegye át szerepemet a maga oldalán...

Azzal néhányszor ismét belecsókolt a bő kabátujjba, melyből most egy bájos női kacsó nyúlt Wokulski felé. Wokulski megszorította a kis kezet, s megütötte a leányból áradó fagyos hidegség. Ránézett, s mindenekelőtt egy sápadt kicsiny arcot és két nagy szemet látott, melyekből szomorúság és félelem tükröződött.

"Különös menyasszony!" - gondolta.

- Wokulski úr!... - ismételte meg a báró, s két hölgyhöz és egy férfihoz fordult, akik most léptek hozzájuk. - Starski úr... - tette hozzá.

- Már volt szerencsém... - mondta Starski, kalapot emelve.

- Nekem is - felelte Wokulski.

- Nos, hogy helyezkedünk el? - kérdezte a báró, mikor a társaskocsi előállt.

- Mindnyájan együtt megyünk! - kiáltotta egy fiatal szőke leány, akiben Wokulski mindjárt Felicja Janocka kisasszonyt sejtette.

- Mert a mi hintónkban is van két hely... - jelentette a báró mézédesen.

- Értem, értem, de nem érdekel - szólalt meg gyönyörű kontraaltján a vörös ruhás hölgy. - A jegyespár velünk jön, a hintóba pedig üljön be Ochocki és Starski, ha jólesik.

- Miért én? - kiáltotta Ochocki a bakról.

- Vagy én? - méltatlankodott Starski is.

- Mert Ochocki nem tud hajtani, Starski pedig kiállhatatlan - válaszolta a víg özvegy ellentmondást nem tűrő hangon.

Wokulski most vette észre, hogy a hölgynek igen szép gesztenyeszínű haja és fekete szeme van, s egész lényéből árad a vidámság és az életkedv.

- Máris elcsap?! - sóhajtotta Starski mulatságos fintorral.

- Tudhatná, hogy minden olyan udvarlót elcsapok, aki untat. Na, üljünk fel! Jegyespár előre! Fela, te ülj Ewelinka mellé.

- Nem, nem! - tiltakozott a kis szőke leány. - Én majd a végébe ülök, a nagymama nem engedi, hogy a jegyesek mellé üljek.

A báró több eleganciával, mint ügyességgel segítette fel menyasszonyát, s vele szemben foglalt helyet. Azután a víg özvegy helyezkedett el a báró mellett, Starski a menyasszony, Felicja kisasszony meg Starski oldalán.

- Tessék - invitálta a víg özvegy Wokulskit, miközben dús ráncokba szedte vörös szoknyáját, mellyel a fél ülést eltakarta.

Wokulski elhelyezkedett Felicja kisasszonnyal szemben, s észrevette, hogy a leány elragadtatott csodálattal néz rá, és minden pillanatban elpirul.

- Nem kérhetnénk meg Ochocki urat, hogy a gyeplőt engedje át a kocsisnak? - csipkelődött az özvegy.

- Ugyan, asszonyom, miért akar velem mindig tengelyt akasztani? - berzenkedett Ochocki. - Azért is én hajtok.

- Rendben van, de ha felborít, szavamra mondom, elverem.

- Majd elválik - felelte Ochocki.

- Hallották? Ez az ember fenyeget! - kiáltotta az asszony kacagva. - Nos, nincs senki, aki megvédjen?

- Majd én megvédem - ajánlkozott Starski, idegenszerű kiejtéssel. - Üljünk át mi ketten a hintóba.

A szép özvegy vállat vont, a báró ismét menyasszonya kezét csókolgatta, aki mosolyogva felelgetett kérdéseire, de szeméből egy pillanatra sem tűnt el a bánat és félelem kifejezése.

Míg Starski az özveggyel évődött, Felicja kisasszony pedig folyton irult-pirult, Wokulski a menyasszonyt vette szemügyre.

Ewelina kisasszony figyelmét ez nem kerülte el, Wokulski fürkésző tekintetét megvető pillantással viszonozta, s a határtalan szomorúságból egyszerre gyermekes vidámságba csapott át. Ő maga nyújtotta kezét a bárónak, hogy csókolja meg, sőt akaratlanul a lábát is meglökte. Imádóját ez annyira meghatotta, hogy arca belesápadt, ajka elkékült.

- Eh, magának fogalma sincs a hajtásról! - kiáltotta az özvegy, s igyekezett Ochockit napernyője nyelével megbökni.

Wokulski hirtelen kiugrott a kocsiból. Ugyanakkor az ostorhegyes az úttest közepére táncolt, a rudas és nyerges utána, a kocsi pedig erősen bal felé billent. Wokulski megragadta a kocsi oldalát, a kocsis pedig elkapta a gyeplőt, és megfékezte a lovakat.

- Nem mondtam, hogy ez a szörnyeteg felborít? - kiáltotta az özvegy. - Na, Starski, mi ez már megint?...

Wokulski a kocsira nézett, s egy pillanat alatt áttekintette a jelenetet: Felicja kisasszony pukkadozott a nevetéstől, Starski arccal a szép özvegy ölébe borult, a báró a kocsis nyakába kapaszkodott, menyasszonya pedig, halottsápadtan, bal kezével a bakülés korlátját ragadta meg, jobb kezével pedig Starski karjába csimpaszkodott.

Az egész alig egy szempillantásig tartott, a kocsi visszabillent kerekeire, és a rend helyreállt. Csak Felicja kisasszony nem bírt erőt venni kitörő jókedvén.

- Nem értem. Fela, hogy lehet ilyenkor nevetni - pironkodott a menyasszony.

- Miért ne nevessek?... Mi baj történhetett volna... hiszen velünk van Wokulski úr?... - mondta természetes hangon, de hirtelen észbe kapott, s most még sötétebb pír öntötte el arcát. Előbb eltakarta mindkét kezével, aztán szemrehányó pillantást lövellt Wokulskira...

- Ami engem illet, én szívesen előfizetnék még néhány ilyen esetre - jelentette ki Starski, sokatmondó pillantást vetve az özvegyre.

- Azzal a feltétellel, hogy én viszont biztosíthatom magam a maga érzelmeinek kézzelfogható jelei ellen. Fela, cseréljünk helyet - felelte az özvegy, homlokát összeráncolva, s elhelyezkedett Wokulskival szemben.

- Nem maga mondta ma reggel, hogy egy özvegyasszonynak mindent szabad?

- Az igaz, de nem mindent enged meg. Vegye tudomásul, ha köztünk akar élni, le kell vetkeznie japán szokásait.

- Azok általános nemzetközi szokások - válaszolta Starski.

- De semmi esetre sem használatosak a világnak azon a felén, amelyhez én hozzászoktam - vágott vissza az özvegy gúnyos fintorral, s nagy érdeklődéssel nézegette az országutat.

A társaság lecsendesült. A báró megelégedetten mozgatta ősz bajuszkáját, a menyasszony pedig még szomorúbb lett. Felicja kisasszony elfoglalta az özvegy helyét Wokulski mellett, s majdnem hátat fordított szomszédjának, csak néha-néha lövellt felé, vállán át, megvető, de annál mélabúsabb pillantásokat. De hogy mért duzzogott - azt maga sem tudta.

- Jól lovagol? - kérdezte az özvegy Wokulskitól.

- Miből következteti?

- Ah, Istenem, mindjárt miből. Előbb, legyen szíves, feleljen a kérdésemre.

- Nem valami kitűnően, de lovagolok.

- Azt hiszem, jól kell lovagolnia, ha az első pillanatban kitalálta, hogyan viselkedhetnek a lovak egy olyan mesterhajtó kezében, mint amilyen a mi kedves Juliánunk. Ezentúl együtt lovagolunk... Ochocki, magát a mai nappal felmentem a sétalovaglások alól.

- Hálásan köszönöm - felelte Ochocki.

- Mondhatom, szép dolog, így válaszolni egy hölgynek! - kiáltotta Felicja kisasszony.

- Én szívesebben felelgetek nekik, mintsem hogy együtt lovagoljak velük. Mikor legutóbb kilovagoltunk, két óra alatt hatszor kellett leszállnom a lóról. Öt perc nyugtom se volt. Csak próbálja meg Wokulski úr is.

- Fela, mondd meg ennek az embernek, hogy nem állok vele szóba - kiáltott az özvegy, Ochockira mutatva.

- Hé, ember, ember!... - kacagott Fela. - Ez a hölgy azt mondja, hogy nem áll szóba magával. Ez a hölgy azt mondja, hogy maga faragatlan tuskó!

- No, látja, máris visszavágyódik a jó modorú emberek társaságába - jegyezte meg Starski. - Próbálja csak meg, hátha ki tud engesztelni.

- Régen jött el Párizsból? - kérdezte az özvegy Wokulskitól.

- Holnap lesz egy hete.

- Én már négy hónapja nem voltam ott. Aranyos, kedves város.

- Zasławek!... - vágott szavába Ochocki, s óriási lendülettel fogott egy hatalmas durrantáshoz, azonban siker nélkül, mert a hátralendített ostor, igen szerencsétlenül, belegabalyodott a hölgyek napernyőjébe és az urak kalapjába.

- Nem, kedveseim - kiáltotta az özvegy. - Ha azt akarják, hogy máskor is kikocsizzam, akkor ezt az embert kötözzék meg. Ez a szó szoros értelmében közveszélyes...

A kocsiban ismét kitört a zaj, mert Ochockinak is megvolt a pártja Felicja kisasszony személyében, aki kijelentette, hogy kezdő kocsis létére egészen tűrhetően hajt, és hogy ilyesmi még a gyakorlott kocsisokkal is megesik.

- Drága Felám - válaszolta az özvegy -, te abban a korban vagy, hogy neked mindenki kitűnő kocsis, akinek szép szeme van.

- Ma igazán jó étvágyam lesz... - szólt a báró a menyasszonyához, de észrevette, hogy igen hangosan beszélt, s ismét suttogásra fogta a szót.

Már az elnökné birtokához tartozó területen jártak, s Wokulski éppen a földesúri rezidenciát nézegette. Egy elég magas, de lankás dombon állt az egyemeletes kastély, két földszintes oldalszárnnyal. Mögötte zöldelltek a park öreg fái, előtte pedig széles térség, valóságos rét terült el, melyet számos keskeny utacska szeldelt át. A teret itt-ott apró szobrocskák és lugasok meg tarka virágágyak díszítették. A domb alján jókora tó tükre csillogott, s rajta csónakok himbálóztak, és hattyúk úszkáltak.

A zöld háttér előtt a világossárgára meszelt kastély, fehér oszlopsorával igen tekintélyes és egyúttal vidám látványt nyújtott. A fák közül jobbról és balról téglákból rakott gazdasági épületek kandikáltak elő.

A kocsi nagy dübörgéssel gördült végig a kőhídon, és most már sikeresebb ostordurrogtatások között, minden nagyobb baj nélkül futott be a kastély elé, csak éppen egyik kereke vágott át egy virágágyon. Az utasok már kiszálltak, de Ochocki még most sem akarta a gyeplőt kiadni a kezéből, ő hajtotta a lovakat az istállóig.

- El ne felejtse: délben egy órakor villásreggeli - kiáltotta utána Felicja kisasszony.

Egy fekete ruhás öreg inas a báróhoz sietett.

- A méltóságos asszony az éléskamrában van - jelentette. - Fel tetszik menni a vendégszobába?

A vendégeket felkísérte a jobb szárnyban levő vendégszobákhoz, Wokulskinak is megmutatta tágas szobáját, melynek széles ablakai a parkra nyíltak. Csakhamar egy kamasz ifjú jelentkezett, ugyancsak libériában, mosdóvizet hozott, és hozzálátott a bőröndök kicsomagolásához.

Wokulski kinézett a parkba. Az ablak előtt széles gyepágy terült el, százados ezüstfenyőkkel, vörösfenyőkkel és hársfákkal díszítve, mögöttük a messze távolban kéklettek az erdővel borított hegyek. Közvetlenül az ablak mellett orgonabokor volt egy fészekkel, melyre minduntalan lecsapkodtak a verebek. A langyos szeptemberi szél be-bevágott az ablakon, s csodálatos, üdítő illatokat hozott magával.

Wokulski gyönyörködve nézte a fellegeket, melyek mintha a fák koronáit súrolták volna. A nap sugarai dús kévékben ellenállhatatlanul törték át a fenyőfák sűrű, sötét lombját. Nagyon jól érezte magát. Most nem gondolt Izabellára. Képe, mely mindig annyira égette lelkét, most egyszerre szertefoszlott a természet egyszerű, de csodálatos szépségei láttán. A beteg szív elhallgatott, s nagyon régóta most először töltötte el valami varázslatos, gyógyító csendesség. De eszébe jutott, hogy látogatóban van itt. Gyorsan öltözni kezdett, s alig készült el, halkan kopogtak ajtaján, s a vén inas jelentkezett.

- A méltóságos asszony az ebédlőbe kéreti a nagyságos urat - szólt, s már indult is kifelé. Wokulski utána... Kifordult a folyosóról, s rövidesen a tágas ebédlőben volt, melynek falát félmagasságig sötét faburkolat borította. Felicja kisasszony az ablakmélyedésben Ochockival beszélgetett, az asztalnál pedig magas támlájú karszékben, Wąsowskiné és a báró között ült az elnökné.

Mikor vendégét megpillantotta, felállt, s néhány lépést tett feléje.

- Isten hozta, kedves fiam! Köszönöm, hogy teljesítette kérésemet.

Mikor pedig Wokulski lehajolt, hogy kezét megcsókolja, a matróna csókkal illette homlokát, ami a jelenlevőkben mély hatást keltett.

- Üljön ide, Kazia mellé. Te meg vigyázz a szomszédodra, és gondod legyen rá.

- Wokulski úr meg is érdemli - jelentette ki a víg özvegy. - Az ő lélekjelenlétének köszönhetjük, hogy Julian össze nem törte minden csontunkat.

- Mi történt megint?

- Két lovat sem tud rendesen hajtani, és erőszakoskodott, hogy a négyest ő hajtja. Ennél már az is jobb volt, amikor egész nap horgászott.

- Istenem, milyen szerencse, hogy nem veszem feleségül ezt a nőt - sóhajtotta Ochocki, s melegen megrázta Wokulski kezét.

- Ó, ó!... Most meg már férjemül kínálkozik! Akkor már inkább maradjon a négyes mellett - kiáltotta Wąsowskiné.

- Ezek mindig civódnak - jegyezte meg az elnökné nevetve.

Ewelina Janocka kisasszony érkezett most, s röviddel utána, a másik ajtón, Starski.

A matrónához járultak, aki udvariasan, komolyan viszonozta a köszönést.

Feltálalták a villásreggelit.

- Nálunk, kedves Stanisław fiam - szólt az elnökné -, az a szokás, hogy csakis az ebédlőben kötelező a megjelenés. Ezenkívül aztán mindenki azt csinálja, ami tetszik. Ha nem szeret unatkozni, ajánlom, csatlakozzék Kazia Wąsowskához.

- Helyes, én máris foglyul ejtem Wokulski urat - felelte az özvegy.

- Ah!... - suttogta az elnökné, amint vendégén hirtelen végigpillantott.

Felicja kisasszony - nem is tudni, már hányadszor - elpirult, s nagy zavarában egy kis bort kért Ochockitól.

- Nem, nem... vizet kérek - javította ki gyorsan.

Ochocki fejcsóválva és kezét a kétségbeesett ember módjára széttárva, teljesítette a parancsot.

A reggeli után, melynek folyamán Ewelina kisasszony egyesegyedül a báróval foglalkozott, Starski pedig a fekete szemű özvegynek udvarolt, a vendégek elbúcsúztak a ház asszonyától és elszéledtek. Ochocki felment a kastély padlására, ahol egy nemrégiben e célra épített szobácskában légköri megfigyelőállomást rendezett be magának, a báró és menyasszonya a parkba indultak, az elnökné pedig magánál tartotta Wokulskit.

- Mondja meg - kérdezte -, mert tudom, hogy rendesen az első benyomás a legtalálóbb, hogy tetszik magának Wąsowskiné?

- Nagyon kedves, vidám hölgynek látszik.

- Eltalálta. Hát a báró?

- Kevéssé ismerem. Öreg ember.

- Bizony öreg, nagyon is öreg - sóhajtotta az elnökné -, és lám, mégis házasságon töri a fejét. Hát mit szól a kis menyasszonyhoz?

- Őt egyáltalán nem ismerem, de nagyon csodálom, hogy éppen a báró tetszett meg neki, aki egyébként a legtiszteletreméltóbb férfi lehet.

- Igen, igen, nagyon furcsa lány - jegyezte meg az elnökné. - És higgye el, kezdek elkedvetlenedni tőle. A házasságba nem avatkozom bele, hiszen nagyon sok lány irigykedik rá, és mindenkinek az a véleménye, hogy kitűnő partit csinál, de amit tőlem örökölt volna, az most már másnak jut. Aki a báró százezreit megszerzi, annak már nem lesz szüksége az én húszezremre.

Hangjából kiérzett az ingerültség.

Hamarosan elbúcsúzott Wokulskitól, s azt tanácsolta, hogy menjen sétálni a parkba. Wokulski kiment az udvarra, s a balszárny mellett a konyha közelében befordult a parkba.

Később gyakran visszaemlékezett két megfigyelésére, melyeket az első napon tett Zasławekban.

Mindenekelőtt a konyha mellett kutyaólat látott s előtte láncos kutyát, amely az idegen láttára olyan szörnyű ugatást és vonítást csapott, és úgy tépte a láncát, mintha megveszett volna. Wokulski észrevette, hogy a kutya, az eszeveszett ugatás ellenére vidáman néz rá, és a farkát viharosan csóválja, odament hát és megsimogatta fejét, ami a veszedelmes vérebet olyan jókedvre hangolta, hogy vendégét nem akarta elengedni. Vonított, fogával elkapta ruháját, lába elé vetette magát, mintha simogatást követelne, de legalábbis hogy az emberi arcot tovább láthassa.

"Különös egy láncos kutya!" - gondolta Wokulski.

E pillanatban a konyhából egy másik csoda jött elő, egy kövér, vén béres. Wokulski még sohasem látott kövér parasztot, tehát azonnal szóba elegyedett vele.

- Miért tartják ezt a kutyát láncon?

- Hogy hamis legyen, s ne eressze a tolvajokat a házba - felelte a béres mosolyogva.

- Mért nem szereznek egy olyan kutyát, amely már magától hamis?

- Mert a méltóságos asszony nem tűri a hamis kutyát. Nálunk még a kutyának is szelídnek kell lennie.

- Maga mit csinál itt, bátya?

- Eleinte béres voltam, de most méhész vagyok. Tetszik tudni, az egyik ökör összetörte egyik bordámat, akkor aztán a méltóságos asszony azt mondta, hogy inkább maradjak csak a méhesben.

- És jó dolga van?

- Eleinte kicsit restelltem, hogy nincs semmi dolgom, de már hozzászoktam és megvagyok.

Wokulski elbúcsúzott a bérestől, befordult a parkba, s hosszasan sétált a hársfasorban. Nem gondolt semmire. Úgy érezte, hogy Párizs lármájától, Varsó zajától és a vasúti kocsi zakatolásától jóllakva, megmérgezve jött ide, s hogy minden nyugtalanság, minden fájdalom, amelyen átesett, most kezd belőle elpárologni. Ha valaki most megkérdezte volna tőle, hogy mi a falu, azt felelte volna: a falu - a csend.

Egyszerre futó lépéseket hallott maga mögött. Ochocki rohant utána, vállán két horgászbottal.

- Nem járt erre Felicja? - kérdezte. - Megbeszéltük, hogy fél háromra idejön, és együtt megyünk horgászni. Ilyen a női pontosság. Nem jönne velünk?... Nincs kedve? Talán szívesebben pikétezik Starskival?... Ő mindig kapható erre, kivéve, ha megfelelő preferanszpartit talál.

- Mit keres itt az a Starski?

- Hogy értsem? Itt lakik nagyanyjánál, aki egyúttal keresztanyja is, Zasławski elnöknénél. Most különben azon búsul, hogy az elnökné vagyonát nem ő fogja örökölni. Pedig szép vagyon: háromszázezer rubel!... De az elnöknének az a véleménye, hogy inkább a lelenceket támogatja vele, mintsem a monacói bankot! Szegény fiú!

- Miért szegény? Mi baja van?

- Hogy mi!... A nagymama öröksége elúszott, a Kaziával való flört megszakadt, most aztán akár főbe is lőheti magát... - Tudja meg - folytatta Ochocki, miközben a horgászboton igazított valamit -, hogy valamikor Wąsowskinénak, még mint leányzónak, ez a Starski nagyon érzékeny pontja volt. Kazio és Kazia: szép pár, mi?... Azt hiszem, a víg özvegy is ettől az eszmétől hevítve érkezett ide körülbelül három héttel ezelőtt (mellesleg mondva, neki is szép pénzecskéje van a boldogult ura után. Alighanem az is lesz annyi, mint az elnökné vagyona). Már néhány napig igen jóban is voltak, úgyhogy Kazio a reménybeli hozomány terhére egy váltócskát is leszámítoltatott haszonbérlőjénél, de egyszer csak - valami elromlott... Wąsowskiné egyszerűen fittyet hány Kaziónak, s ő most igyekszik jó képet vágni a dologhoz. Egyszóval, bajok vannak! Kénytelen lesz lemondani a világjárásról, és megtelepedni homokos birtokán, amíg a nagybácsi meg nem hal, aki mellesleg, már régen bíbelődik veseköveivel.

- S mostanáig mit csinált ez a Starski?

- Mindenekelőtt adósságot. Egy kicsit játszott, egy kicsit utazgatott (én ugyan azt hiszem, hogy legfőképpen a párizsi és londoni kocsmák körül, mert kínai elbeszélései nekem sehogy sem tetszenek), de főfoglalkozása az, hogy a fiatal menyecskék fejét igyekszik elcsavarni. Ebben igazán mester, és olyan óriási tekintélynek örvend, hogy az asszonykák nem is állnak ellent, a lányok pedig szentül hiszik, hogy amelyiküknek Starski kezd udvarolni, az egykettőre férjhez megy. Miért ne, ez sem rosszabb foglalkozás, mint bármelyik más.

- Természetes - suttogta Wokulski, aki most már nyugodtabban nézett szembe ezzel a vetélytárssal. - Ez nem fogja Izabellát megszédíteni.

A park széléhez közeledtek, a kerítésen túl egy sor kőépület látszott.

- No, nézze, milyen eredeti asszony az elnökné! - szólt Ochocki, s a kerítésre mutatott. - Látja azokat a palotákat?... Ezek mind cselédházak. Béresek laknak bennük. Az pedig óvoda a béresgyerekek számára. Van ott vagy harminc belőlük, ott játszanak, hencseregnek, mindegyik tiszta és olyan rendes ruhájuk van, hogy elmehetnének hercegfiaknak... Ez a villa pedig az aggok menhelye. E pillanatban négy lakója van, akik állandó szünidejükben azzal szórakoznak, hogy a vendégszobák számára lószőrt tisztogatnak a matracokba. Én már éppen elég vidéket bejártam ebben az országban, s mindenütt azt láttam, hogy a béresek az ólakban laknak, mint a disznók, gyermekeik pedig a piszokban és szennyben fetrengenek, mint a malacok... De mikor először idejöttem, még a szemem is káprázott. Úgy éreztem, mintha Utópia szigetén lennék, vagy egy hosszú, unalmas, igen erkölcsös regényt olvasnék arról, hogy milyeneknek kellene lenniük a földesuraknak és milyenek nem lesznek soha, s mintha ebben a könyvben is éppen Utópia szigetének leírásánál tartanék. Nekem imponál ez az öregasszony... Hát ha még a könyvtárát látná, amelyet rendszeresen olvas... Majdnem elszédültem, mikor egyszer felszólított, hogy magyarázzam meg neki a transzformizmus egyes pontjait; ettől a ponttól ő csak azért undorodik, mert a létért való küzdelmet alapvető természeti törvénynek mondja.

A fasor túlsó végében feltűnt Felicja kisasszony.

- Nos, Julian, megyünk? - kérdezte Ochockitól.

- Hogyne, és Wokulski úr is velünk tart.

- Ááá?... - csodálkozott a kisasszony.

- Nem akarja? - kérdezte Wokulski.

- Dehogynem, természetesen... csak úgy gondoltam, hogy magának talán kellemesebb lesz Wąsowskiné társasága.

- Kedves Felicja - csapott le rá Ochocki -, nagyon kérem, ne kezdje a csipkelődést, mert kudarcot vall vele.

Felicja sértődötten sietett előre a halastó felé, a két férfi követte. Délután ötig horgásztak a nagy hőségben, mert verőfényes idő volt. Ochocki egy kéthüvelykes cigányhalat fogott, Felicja kisasszonynak pedig a ruhája ujjáról leszakadt a csipke, aminek következtében éles perpatvar indult meg közöttük arról, hogy az ifjú hölgyeknek fogalmuk sincs, hogyan kell a horgászbotot tartani, az urak pedig egy pillanatig sem tudnak ellenni fecsegés nélkül.

Csak az ebédre hívogató csengő hozta meg a békességet.

Ebéd után a báró a szobájába vonult (a napnak ebben a szakában mindig migrénje volt), a társaság többi tagja a parkban adott egymásnak találkát, ott is az egyik lugasban, ahol rendszerint a gyümölcsöt szolgálták fel.

Félóra múlva Wokulski is odaérkezett. Azt hitte, ő lesz az első, de a hölgyeket már mind ott találta. Starski nagyban magyarázott nekik valamit. Kényelmesen elterpeszkedett egy nyírfavesszőből font karszékben, unott arccal beszélt, közben lovaglóvesszejével cipője orrát ütögette.

- Ha a történelemben a házasságok játszottak is valamilyen szerepet, semmi esetre sem azok, amelyeket szerelemből kötöttek, hanem az érdekházasságok. Mit tudnánk Mária Leszczyńskáról vagy Jadwiga királynőről, ha ezek a hölgyek nem tudták volna rászánni magukat arra, hogy a józan eszük által diktált házasságot válasszák? Mi lett volna Báthori Istvánból vagy I. Napóleonból, ha nem befolyásos nőket vettek volna feleségül? A házasság sokkal fontosabb aktus, semhogy megkötése előtt az ember csupán a szívére hallgasson. Nemcsak két lélek poétikus kapcsolata, hanem igen sok ember és érdek szempontjából fontos esemény. Próbáljak én ma elvenni egy szobalányt, vagy akár nevelőnőt; holnap már elveszett ember vagyok a saját köreimben. Azt senki nem fogja megkérdezni: milyen volt az érzelmeim hőfoka, de aziránt mindenki érdeklődik, hogy milyen jövedelmem van családom eltartására, és kit viszek be a családba?

- Más a politikai házasság, és megint más a pénzért kötött érdekházasság egy olyan emberrel, akit nem szeretünk - felelte az elnökné, szemét lesütve, s ujjával az asztal lapján dobolva. - Ez utóbbi a legszentebb érzelmek ellen elkövetett erőszak.

- Ah, kedves nagymama - felelte Starski mély sóhajtással -, könnyű az érzelmek szabadságáról szónokolni, mikor az embernek évi húszezer rubel jövedelme van. "Hitvány pénz! Ocsmány pénz!", kiabál mindenki. De akkor miért töri magát minden ember a bérestől kezdve a miniszterig, miért robotol nehéz munkában? Miért kockáztatja életét a bányász meg a tengerész, ha nem azért a hitvány pénzért? Mert azért mégiscsak az a hitvány pénz adja meg a szabadságot, ha nem is az egész életre, de naponta legalább néhány órára, évente legalább néhány hónapra, s az egész életben legalább néhány évre. Mindnyájan azzal ámítjuk magunkat, hogy gyűlöljük és megvetjük a pénzt, pedig jól tudjuk, hogy igenis a pénz az a televény, amelyből az egyéni szabadság, a tudomány, a művészet, sőt az ideális szerelem is fakad. Hol született meg a lovagok és trubadúrok szerelme? Semmi esetre sem a cipész- és kovácsműhelyekben, de nem is a doktorok és ügyvédek dolgozószobáiban, hanem a birtokososztályok lovagváraiban és kastélyaiban, ugyanott, ahol a finom arcbőrű szép nők, a fehér, ápolt kezű hölgyek és azok a férfiak születnek, akiknek van idejük szívük hölgyét imádni... Elvégre itt is van közöttünk a tettek embere, a munka világának képviselője, Wokulski úr, aki, mint a nagymama mondja, már nemegyszer tanúbizonyságát adta hősiességének. Mi vonzotta őt a hősiesség felé?... Természetesen a pénz, mely ma az ő kezében is hatalom...

Egyszerre csend lett, a hölgyek mind Wokulskira néztek, aki pillanatnyi szünet után így felelt:

- Igaza van, én a vagyonomat igen súlyos és veszélyes kalandok között szereztem, de azt is tudja, miért szereztem?...

- Bocsánat - vágott közbe Starski -, a világért sem teszek önnek szemrehányást, ellenkezőleg, az ön esetét dicséretes és mindnyájunk számára követendő példaként említem. De honnan tudja ön például, hogy annak a férfinak, aki érdekből akar házasodni, vagy a nőnek, aki ugyanígy akar férjhez menni, nincsenek-e hasonlóképpen nemes céljai? Az én szüleim állítólag ideális szerelmi házasságot kötöttek; s mégis az az igazság, hogy egész életükben nem voltak boldogok, rólam pedig, érzelmeik gyümölcséről, egyszerűen kár beszélni... Ezzel szemben itt jelenlevő tiszteletre méltó nagyanyám határozottan érzelmei ellenére ment férjhez, s ma áldást jelent az egész környékre nézve. Sőt, mi több - tette hozzá, s megcsókolta a matróna kezét -, jóvátette szüleim hibáját, akiket annyira elfoglalt az egymás iránti szerelem, hogy elfelejtkeztek nekem vagyont hagyni... Egyébként itt a másik példa, a bájos Wąsowskiné őnagysága...

- Uram, uram - vágott szavába a piruló özvegy -, maga úgy beszél, mintha a végítélet ügyésze lenne. Majd én is azt felelem, amit Wokulski úr mondott: tudja maga, miért tettem ezt?

- Nem az a fontos, hogy miért, hanem hogy megtette, és a nagymama is megtette, és mi mindnyájan megtesszük ugyanazt - felelte Starski hűvös gúnnyal. - Kivéve természetesen Wokulski urat, akinek éppen elegendő pénze van ahhoz, hogy érzelmeinek kantárszárát megereszthesse...

- Én is ugyanezt tettem - szólalt meg Wokulski fojtott hangon.

- Érdekből nősült? - kérdezte az özvegy tágra nyitott szemmel.

- Nem éppen a pénzért, hanem hogy legyen munkám, és ne haljak éhen. Én nagyon jól ismerem azt a törvényt, amelyről Starski úr beszélt...

- Na lám! - vetette közbe Starski, nagyanyjára pillantva.

- És mivel ismerem, nagyon sajnálom mindazokat, akik kénytelenek neki megadni magukat - fejezte be Wokulski. - Szerintem ez a legnagyobb szerencsétlenség minden ember életében.

- Igaza van - szólt az elnökné.

- Maga kezd érdekelni engem, Wokulski úr - tette hozzá Wąsowskiné, s kezét nyújtotta Wokulskinak.

Ewelina kisasszony az egész beszélgetés folyamán hímzőrámája fölé hajolva, szorgalmasan dolgozott. De éppen ebben a pillanatban felemelte fejét, s olyan kétségbeesett pillantással nézett Starskira, hogy Wokulski elbámult. De Starski csak tovább ütögette cipője orrát a lovaglópálcával, közben idegesen rágta szivarja végét, s hol gúnyosan, hol szomorúan mosolygott.

A lugas mögött Ochocki hangja hallatszott:

- No, látod, itt van az asszonyod... Nem mondtam?...

- A lugasban, de nem a bokorban - felelte egy fiatal lány, aki karján kosárral lépkedett Ochocki mögött.

- Ah, bolond vagy! - morogta Ochocki, és a lugasba lépve, nyugtalanul nézett körül.

- Ohó, Julian megint úgy ront közénk, mint egy diadalmas hadvezér - kiáltotta az özvegy.

- Szavamra mondom, csak azért gázoltam át az ágyasokon, hogy megrövidítsem az utat - magyarázkodott Ochocki.

- S úgy tért le az útról, mint ma, mikor minket kocsikáztatott.

- Ej, szavamra mondom...

- Nono, jobb lesz, ha engem elkísérsz, mint hogy magyarázkodol - vágott szavába az elnökné.

Ochocki karját nyújtotta a matrónának, de arca olyan zavart volt, kalapját úgy félrevágta a fején, hogy Wąsowskiné nem tudta leküzdeni túláradó jókedvét, ami Felicja kisasszony orcáira új pirulást varázsolt, s Ochockit arra késztette, hogy néhány haragos, gyilkos pillantást lövelljen a víg özvegy felé.

Az egész társaság balra kanyarodott, s egy oldalvást húzódó fasoron át a gazdasági épületek felé tartott. Elöl az elnökné Ochockival, utánuk a cselédlány, karján a kosárral, azután a víg özvegy Felicjával, majd Wokulski, s utána Ewelina kisasszony Starskival. A kiskapunál a sor elején a zaj fokozódott, s Wokulski ebben a pillanatban halk beszélgetést hallott a háta mögött:

- Néha úgy érzem, hogy jobb volna már a sírban feküdni... - suttogta Ewelina kisasszony.

- Bátorság... bátorság... - felelte Starski ugyanilyen hangon.

Wokulski csak most jött rá, hogy mi a célja ennek a kirándulásnak; a gazdasági udvaron a csirkék és egyéb baromfiak egész raja viharzott az elnökné felé, aki a kosárkából magot szórt az éhes szárnyasoknak. A baromfiak után lépkedett hűséges gondozójuk, az öreg Mateuszné, s jelentette úrnőjének, hogy minden rendben van, csak éppen reggel felé egy vércse keringett az udvar fölött, délután pedig az egyik tyúk fuldoklott egy kicsit, mert kavicsot nyelt, de már nincs semmi baja.

A baromfiak megtekintése után az elnökné végigjárta az istállókat, ahol a béresek - többnyire érett korú férfiak - jelentést tettek neki. Itt kis híján baleset történt. Az istállóból egy virgonc csikó rontott elő, s úgy ágaskodott fel az elnöknére, mint a kutya, mikor két lábra áll. Szerencsére Ochocki megfékezte a ficánkoló állatot, az elnökné pedig megajándékozta a szokásos cukoradaggal.

- Ez a dög egyszer még megsebesíti a nagymamát - jegyezte meg Starski kelletlenül. - Ki hallott már olyat, hogy valaki így kényeztessen egy csikót, melyből egyszer mégiscsak ló lesz?

- Mindig okosan beszélsz - felelte az elnökné a csikót simogatva, mely fejét a matróna vállára nyugtatta, aztán olyan ragaszkodással futott utána, hogy a béreseknek erővel kellett visszavonszolniuk az istállóba.

Még némelyik tehén is megismerte úrnőjét, s dorombolásnak is beillő halk bőgéssel fogadta.

"Csodálatos asszony! - gondolta Wokulski, az elnöknét szemlélve. - Nemcsak az állatokban tudott maga iránt szeretetet kelteni, hanem még - az emberekben is."

Vacsora után az elnökné lefeküdt, Wąsowskiné pedig azt javasolta, hogy az egész társaság menjen a parkba sétálni.

A báró, nem szívesen ugyan, de beleegyezett. Felvette vastag felöltőjét, nyakát gyapjúsállal körülcsavarta, s menyasszonyát karon fogva, megindult vele a csoport előtt. Hogy miről beszéltek, azt senki sem tudta, csak annyit láttak, hogy a menyasszony sápadt volt, mint a fal, a bárónak pedig lázrózsák égtek az arcán.

Éjfél előtt, tizenegy óra körül a társaság szétoszlott. A báró köhécselve kísérte Wokulskit szobájáig.

- Nos, jól megnézte a menyasszonyomat?... Ugye, milyen szép?... A Vesta-szűz megtestesítője, nemde? Hát még mikor gyönyörű arcocskáján megjelenik az a furcsa mélabú? Ilyenkor olyan varázslatosan szép, hogy... életemet adnám érte. Ezt soha senkinek el nem mondanám, ön az egyedüli ember, akire rábízom titkomat, de tudja, rám olyan óriási hatással van, hogy szinte nem tudom, merem-e majd valamikor becézgetni, vagy csak imádkozni fogok hozzá?... Azt hiszem, legjobban szeretnék örökké a lába előtt térdelni és a szemébe nézni. Az lenne számomra a legnagyobb boldogság, ha megengedné, hogy szoknyája szegélyét megcsókoljam. De, mondja meg őszintén, nem untatom?

Hirtelen rájött a köhögés, de olyan erősen, hogy szemét ellepte a vér, aztán kicsit megpihenve, tovább beszélt:

- Nagyon ritkán köhögök, de ma egy kicsit meghűltem... Pedig ez igazán ritkán történik meg velem, leginkább csak ősszel és újholdkor. Na, majd csak elmúlik. Nemrégen hívtam meg orvosi tanácskozásra Chałubiński és Baranowski professzorokat, azt mondják, csak vigyázzak magamra, nem lesz semmi baj... Megkérdeztem (ezt megint csak önnek mondom el), mit szólnak a házasságomhoz. Azt felelték, hogy az szigorúan személyes kérdés... Elmondtam, hogy berlini orvosaim már régóta tanácsolják, hogy nősüljek meg, erre gondolkozóba estek, s az egyik így szólt: "Kár, nagy kár, hogy akkor azonnal nem fogadta meg a tanácsukat." De most már advent előtt csakugyan nyélbe ütjük a dolgot...

Ismét elfogta a köhögés, egy kicsit pihent, majd megváltozott hangon kérdezte:

- Ön hisz a túlvilági életben?

- Miért kérdi, báró úr?...

- Mert látja, ez a hit óvja meg az embert a kétségbeeséstől. Én például nagyon jól megértem, hogy sem én magam nem leszek már olyan boldog, amilyen régen lehettem volna, sem őt nem tudom igazán boldoggá tenni. Csak az az egy vigasztal, hogy az elkövetkező jobb világban ismét találkozunk, s ott mind a ketten fiatalok leszünk. Mert ő ott is az enyém lesz - tette hozzá elgondolkozva -, hiszen a Szentírás azt mondja: "Amit megköttök itt a földön, meg lészen kötve a mennyekben is..." Lehet, hogy ön nem hisz ebben, mint ahogy Ochocki sem hisz, de azért csak ismerje be, ön néha... mégis hisz, s nem merné szavát adni, hogy nem így van...

A falióra elütötte az éjfelet; a báró ijedten rettent fel, s elbúcsúzott Wokulskitól. Néhány perc múlva már az épület túlsó szárnyából hangzott köhögési rohama.

Wokulski kinyitotta az ablakot. A konyha előtt hangosan kukorékoltak a kalkuttai kakasok, a parkban huhogott a bagoly; az égről lefutott egy csillag, s valahova a fák közé zuhant. A báró még egyre köhögött.

"Vajon minden szerelmes ilyen vak? - tűnődött Wokulski. - Mert előttem, sőt, azt hiszem, itt mindenki előtt világos, hogy a kisasszony egy cseppet sem szereti, s nagyon is könnyen meglehet, hogy Starskiba szerelmes... Még nem ismerem eléggé a helyzetet - elmélkedett tovább -, de a legnagyobb valószínűség szerint a következőképpen áll a dolog: a kisasszony a pénz kedvéért szánta rá magát erre a házasságra, Starski úr pedig cinikus elméletével igyekszik őt meggyőzni elhatározásának helyességéről. Meg aztán lehet, hogy ő is szívesen hódolgat a leány szépségének... Ej, ez talán mégis lehetetlen. Ámbár... nem, nem... ez igazán szörnyű dolog lenne. Csak az utcai lányok szeretői kereskednek szerelmesük testével. Micsoda ostoba feltevés... Lehet, hogy Starski valóban őszinte barátja, s teljes meggyőződéssel ajánlhatta, amiben ő maga is hisz. Hiszen nyíltan hirdeti, hogy ő csakis gazdag nőt vesz feleségül. »Ez az elv sem rosszabb bármelyik másiknál«, mondaná Ochocki. Nagyon helyesen állapította meg az elnökné asszony valamikor, hogy a mai ifjúságnak erős a feje és hideg a szíve. A mi példánk elvette a kedvét az érzelmességtől, tehát a pénz hatalmában hisz, ami egyébként józan észre vall. Nem, ez a Starski nagyon talpraesett ember; lehet, hogy egy kicsit léha és naplopó, de annál eszesebb. Kíváncsi vagyok, miért haragszik rá úgy Wąsowskiné? Biztosan neki is gyöngéje a deli ifjú, s minthogy a hölgynek pénzecskéje is van, könnyen lehetséges, hogy még egy pár lesz belőlük. Egyébként - semmi közöm hozzá... Vajon az elnökné ma miért nem említette Izabellát? Nem, nem akarok kérdezősködni felőle... Még csak az kellene, mindjárt a nyelvére venne az egész társaság..."

Elaludt és azt álmodta, hogy ő a báró, meg hogy nagyon szerelmes és beteg, és Starski a házibarát szerepét tölti be náluk.

Felrettent, aztán elnevette magát.

- No, ez egyszerre kigyógyítana! - suttogta.

Az időt reggeltől ismét azzal töltötte, hogy Felicja kisasszonnyal és Ochockival horgászott. Mikor aztán egy órakor a villásreggelinél ismét összegyűltek, Wąsowskiné megszólalt:

- Nagymama, meg tetszik engedni, hogy két lovat nyergeltessek magamnak és Wokulski úrnak? - aztán Wokulskihoz fordulva, hozzátette: - Egy félóra múlva indulunk. Mostantól fogva megkezdi szolgálatát az oldalamon.

- Csak kettesben mennek? - kérdezte Felicja kisasszony pírban égő arccal.

- Neked is kedved lenne kilovagolni Juliannal?

- Kérem, kérem... ne tessék szerény személyemmel rendelkezni - tiltakozott Ochocki.

- Felicja itt marad velem - jelentette ki az elnökné.

A leánykának fejébe szökött a vér, s szemét elöntötte a könny. Előbb haragosan, aztán megvetéssel nézett Wokulskira, végre azzal az ürüggyel, hogy zsebkendőjét keresi, kiszaladt a szobából. Nemsokára visszatért, s olyan volt, mint Stuart Mária, mikor kínzóinak megbocsátott. Orrocskája csak úgy piroslott a sírástól.

Pontosan két órakor elővezették a két pompás hátaslovat. Wokulski megállt a magáé mellett, pár perc múlva megjelent Wąsowskiné is. Testhezálló lovaglóruha volt rajta, melyben pompásan érvényesült júnói termete. Gesztenyebarna haját egyetlen dús kontyba csavarta. Lába hegyét a lovász tenyerébe támasztotta, s mint a rugó szökkent nyeregbe. A lovaglópálca reszketett a kezében.

Wokulski közben nyugodtan igazította be a kengyelszíj hosszúságát.

- Gyorsabban, gyorsabban! - biztatta az özvegy, s meghúzta a kantárszárat, mire a ló körbe fordult, s ágaskodni kezdett. - Amint a kapun kiérünk, vágtatunk egyet... Avanti, Savoya!...^[45]

Végre Wokulski is felült, Wąsowskiné türelmetlenül suhintott végig paripáján, és kilovagoltak az udvarból.

Az út legalább egy verszta hosszúságban a hársfasoron kanyargott. Kétfelől szürke tarló terült el, itt-ott megtűzdelve ház nagyságú búzaasztagokkal. A nap vidáman sütött a tiszta égről, messziről hallatszott a cséplés zaja.

Néhány percig ügettek, azután Wąsowskiné lovaglópálcája fogantyúját szájához emelte, előrehajolt, és vágtatni kezdett. Kalapján a fátyol úgy röpült utána, mint egy szürke szárny.

- Avanti! Avanti!...

Így vágtattak néhány percig, majd a hölgy hirtelen leállította lovát, arca piros volt, keble pihegett.

- Elég - suttogta -, menjünk lassan.

Kissé felemelkedett a nyeregben, figyelemmel nézte a távolban, a keleti láthatár szélén homályosan kéklő erdőt. A fasor véget ért. Itt már szabad mezőkön jártak, itt-ott egy-egy vadkörtefa unatkozott, és gabonaasztagok sárgállottak.

- Mondja meg, kérem - szólt kísérőjéhez -, nagyon kellemes vagyont szerezni?

- Nem - felelte Wokulski némi gondolkozás után.

- De költeni kellemes?

- Azt nem tudom.

- Nem tudja? Hiszen egész csodákat mesélnek a vagyonáról. Azt mondják, évente legalább hatvanezer rubel jövedelme van.

- Most még sokkal több is, de nagyon keveset költők.

- Mennyit?

- Vagy tízezret.

- Kár. Én tavaly elhatároztam, hogy sokat fogok költeni. Intézőm és a pénztárosom azt mondják, hogy huszonhétezret költöttem el. Valósággal tomboltam, és... és mégsem tudtam az unalmamat elűzni... Ma arra gondoltam, megkérdezem magától, milyen érzés lehet az, ha az ember egy évben hatvanezret költ. Kár, hogy nem költ annyit. Kár. Tudja mit?... Költsön el egyszer hatvanezret... vagy mondjuk, százezret, aztán mondja meg, milyen érzés az. Jó?

- Előre megmondhatom, nincs benne semmiféle szenzáció.

- Nincs?... Akkor minek a pénz?... Ha évi százezer rubel sem adja meg a boldogságot, akkor mitől várjuk?...

- Az ember évi ezer rubel jövedelemmel is boldog lehet. Mindenki magában hordja a boldogságát.

- Igen, de valahonnan csak szerzi, ha magában hordja? Valahonnan csak bele kell jutnia?

- Nem, asszonyom.

- És ezt maga mondja? Maga, a rendkívüli ember?

- Még ha rendkívüli lennék is, nem a boldogság tett azzá, még kevésbé a pénzköltés, hanem a szenvedés.

Az erdő alján porfelhő emelkedett. Wąsowskiné egy pillanatig nézte, aztán egyszerre végigvágott a lován, és vágtában kanyarodott jobbra az úttalan földekre.

- Avanti!... Avanti!...

Már vagy tíz perce vágtattak, mikor Wokulski egyszerre visszarántotta lovát. Egy dombtetőn állt, meseszerűen szép, gyönyörű rét fölött. Hogy mi volt rajta olyan nagyon szép, a zöld fű, a kanyargó kis patak vagy a fölé hajló fák üde lombja vagy talán a derűs égbolt? Nem tudta.

De Wąsowskiné nem volt hajlandó a vidék szépségében gyönyörködni. Hanyatt-homlok vágtatott lefelé a dombról, mintha vakmerőségével akarna imponálni kísérőjének.

Mikor Wokulski lassú ügetéssel leért, az asszony feléje fordította lovát, és türelmetlenül kiáltotta:

- Ah, maga mindig ilyen unalmas? Nem azért hívtam lovagolni, hogy ásítozzam, legyen szíves, mulattasson, de azonnal...

- Azonnal? No, jó. Starski úr igen érdekes egyéniség.

Az asszony hátrahajolt a nyeregben, mintha hanyatt akart volna esni, és hosszasan Wokulski szemébe nézett.

- Ah! - kiáltotta nevetve. - Igazán nem számítottam rá, hogy ilyen banális frázisokat hallok magától... Starski és érdekes... Attól függ, kinek?... Talán az olyan... az olyan hattyúkisasszonyoknak, amilyen Ewelina. Mert engem már igazán nem érdekel...

- De...

- Semmi de. Valamikor érdekelt, amikor még a házasság intézményének vértanúja akartam lenni. Szerencsére férjem olyan udvarias volt, hogy jókor meghalt, Starski pedig igazán egy cseppet sem bonyolult, sőt, annyira egyszerű gépezet, hogy még az én hiányos tapasztalataimmal is egy hét alatt tökéletesen kiismertem. Mindig egyforma, Rudolf főherceg szakállt visel, és mindig hajszálnyira ugyanolyan módon próbálkozik a nőket elcsábítani. Pillantásai, félszavai, titokzatossága mind olyan egyszerű s annyira ismert, mint kabátjának a szabása. Mindig egyformán kerüli a hozomány nélküli leányokat, a férjes asszonyokkal szemben cinikus, s a férjhez menendő gazdag lányok előtt epedező. Ah, Istenem, hány ilyen férfival találkoztam már életemben?! Ma már valami újra vágyom...

- Akkor talán Ochocki úr...

- Ó, hogyne, Ochocki nagyon érdekes ember, sőt, veszélyessé is válhatna, de ahhoz nekem újonnan kellene születnem. Ő nem abból a világból való, amelyben én szívvel-lélekkel benne élek... Ó, milyen naiv, milyen nagyszerű ember! Hisz az ideális szerelemben, de úgy, hogy szívesen bezárkózna vele laboratóriumába, és meg lenne győződve róla, hogy az hűséges lesz hozzá... Nem, ő nem nekem való...

- De mi van ezzel a nyereggel! - kiáltotta hirtelen. - Ó, a heveder meglazult... Legyen szíves, nézze meg...

Wokulski leugrott a lóról.

- Leszáll? - kérdezte.

- Eszemben sincs. Így is megnézheti.

Wokulski jobb felől az asszony lovához lépett - a heveder feszesen állt.

- Ó, nem ott... itt... itt... valami nincs rendben... a kengyelnél...

Wokulski egy pillanatig habozott, de aztán félretolta a hölgy széles szoknyáját, és a nyereg alá nyúlt. A vér egyszerre a fejébe tolult, mert az özvegy megmozdította lábát, s térde Wokulski arcához ért.

- Na, mi az?... Meglazult?... - kérdezte türelmetlenül.

- Nem - felelte Wokulski. - A heveder rendben van...

- Megcsókolta a lábamat? - sikoltotta.

- Nem.

Erre az özvegy végigsuhintott lován, s mint a szélvész vágtatott előre, s közben megvetőleg suttogta:

- Fajankó vagy... jégcsap!

Wokulski lassan ült fel lovára. Kimondhatatlan fájdalom szorította össze szívét, mikor elgondolta: "Vajon Izabella is lovagol?... S ha igen, ki igazítja meg a nyergét?..."

Hamar utolérte a hölgyet, aki görcsös kacagásra fakadt:

- Hahaha!... Maga igazán utolérhetetlen!... - azután mély, érces hangon hozzátette: - Életem története ma egyik legszebb lapjához érkezett... eljátszottam Putifárné szerepét, és megtaláltam Józsefet... Hahaha!... Csak egyetlen dolog aggaszt, sőt megrémít: hogy maga nem értékeli csábos művészetemet... A jelen esetben a maga helyén száz más férfi már azt mondta volna, hogy nem tud nélkülem élni, hogy elvettem lelke nyugalmát és a többi és a többi... Maga meg csak annyit mond, hogy nem!... Ezért az egy "nem"-ért meg kellene kapnia az örökkévalóságban a fő trónszéket az ártatlan szüzek között. Olyan magas zárt széket, amelyen elöl is korlát van... Hahaha!...

Úgy kacagott, hogy szinte megingott a nyeregben.

- Mi haszna lenne abból, ha én is azt mondtam volna, amit a többiek?

- Egy diadallal több.

- Hát abból mi haszna?

- Ez tölti ki a nagy űrt az életemben. Minden tíz rajongóm közül kiválasztok egyet, akit a legérdekesebbnek találok, azzal aztán eljátszadozom, ábrándozom róla...

- És aztán?

- Megkezdem a következő tíznek a szemléjét, és újat választok.

- És ez gyakran ismétlődik?

- Akár minden hónapban. Mit akar - tette hozzá vállat vonva -, ez a gőzgép és az elektromosság századának a szerelme.

- Ah, úgy. Ez már valósággal a vasútra emlékeztet.

- Száguld, mint a vihar, és szikrát szór?

- Nem. Gyorsan halad, és utasokat szed fel. Amennyi csak belefér...

- Ej, Wokulski úr...

- Nem akartam megsérteni; csak éppen megfogalmaztam, amit magától hallottam.

Wąsowskiné összeharapta ajkát.

Egy ideig szótlanul lovagoltak egymás mellett.

Nemsokára újra Wąsowskiné szólalt meg:

- Na, már magát is osztályoztam. Maga az a bizonyos "pedáns úr". Minden este, nem tudom én, hány órakor, de úgy hiszem, tíz óra előtt, pontos számadást csinál az elmúlt napról, azután nyugovóra tér, de mielőtt elaludna, hangosan elmondja a kötelező imádságokat és azt a parancsolatot: "Felebarátod feleségét ne kívánjad"... így van?

- Csak mondja tovább.

- Nem mondok semmit, mert már a magával való beszélgetés is fáraszt. Ah, ez a világ csupa csalódás!... Mikor felvesszük az első uszályos szoknyát, s elmegyünk az első bálba, mikor először leszünk szerelmesek... azt hisszük, valami új élményben van részünk. Aztán rövidesen meggyőződünk róla, hogy valamikor már ezt is átéltük, vagy hogy ez is: semmi... Emlékszem, tavaly, a Krímben, néhányan egy vadregényes úton hajtattunk, amelyen valamikor haramiák garázdálkodtak. Éppen mikor erről beszélgettünk, az egyik sziklabérc mögül két tatár ugrik elő. Hál' istennek, gondolom, ezek most biztosan megölnek, mert az arcuk marcona, bár egyébként igen csinos fiúk. Nos, mit gondol, mivel álltak elő? Szőlőt kínáltak, amikor én hamisítatlan banditákról ábrándoztam. Komolyan mondom, úgy megdühödtem, hogy szerettem volna őket felpofozni. Na, látja, és maga ma... ezeket a tatárokat juttatja eszembe... Az elnökné heteken át azt magyarázta, hogy maga szörnyen eredeti ember, egészen más, mint a többiek, s most látom, hogy semmi egyéb, mint egy közönséges pedáns úr. Nem így van?

- De igen.

- Na, látja, milyen jól ismerem az embereket. Nem akar még egy kicsit vágtatni? Vagy - nem, elég volt. Kicsit fáradt vagyok. Ah... legalább életemben egyszer találnék már egy valóban új embert...

- Mi haszna lenne belőle?

- Valami érdekes, új viselkedést látnék, új dolgokat mondana, néha a könnyekig felbosszantana, aztán meg ő sértődnék meg halálosan valamiért, utána természetesen neki kellene bocsánatot kérnie. Ó, egy ilyen ember biztosan halálosan belém szeretne! Úgy beleinnám magam a szívébe és az emlékezetébe, hogy még a sírjában sem felejtene el... Ilyen szerelemre vágyom.

- És maga mit adna neki cserébe? - kérdezte Wokulski, akinek szívén és lelkén mindinkább úrrá lett a szomorúság.

- Tudom is én? Esetleg én is fejest ugranék az ilyen őrületbe...

- Majd én megmondom, hogy ez az új ember mit kapna magától - szólt Wokulski, érezve, hogy a keserűség meggyülemlik benne. - Mindenekelőtt megkapná korábbi imádóinak, azután az utána következendőknek a hosszú névsorát. S a felvonásközökben joga lenne megnézni, hogy a heveder nem lazult-e meg...

- Ez alávalóság! - kiáltotta Wąsowskiné, görcsösen szorongatva a lovaglópálcát.

- Én csupán azt ismétlem, amit magától hallottam. Ha azonban úgy gondolja, hogy ilyen rövid ismeretség után igen merészen beszélek...

- Csak tessék, hallgatom... Hátha a maga tiszteletlenségei érdekesebbek lesznek a hűvös udvariaskodásnál, ami már a könyökömön jön ki. Az olyan férfi, mint ön, természetesen megveti az ilyenfajta nőt... Csak rajta... bátran...

- Bocsánat, mindenekelőtt szeretném, ha nem használnánk túl erős kifejezéseket, mert azok semmiképpen sem illenek a sétalovagláshoz. Közöttünk nem lehet szó érzelmekről, legfeljebb eltérő felfogásról. A szerelemről alkotott felfogásában véleményem szerint össze nem egyeztethető ellentmondások vannak.

- Tessék? - csodálkozott az özvegy. - Amit maga ellentmondásnak nevez, az az életben a legcsodálatosabban összeegyeztethető.

- Ön a szeretők gyakori cserélgetéséről beszélt.

- Ha megengedi, nevezzük inkább imádóknak, jó?

- Azután szeretne egy nem tucatemberrel találkozni, aki még a sírból is visszasírjon ön után. Nos, amennyiben én az emberi természetet ismerem, az teljesen elérhetetlen. Mert sem ön, asszonyom, aki kegyeit eddig bőkezűen tékozolta, nem válik egyszerre takarékossá, sem ama bizonyos különleges férfi nem lesz hajlandó addigi imádói, a tucatemberek népes társaságában helyet foglalni...

- De hátha nem tud róluk - vágott vissza az özvegy.

- Szóval az ámítástól sem riadunk vissza! De hogy ez sikerüljön, ahhoz a hősnek vaknak és ostobának kellene lennie. De még ha ilyen lenne is a választottja, vajon lenne-e bátorsága ahhoz, hogy megcsaljon egy embert, aki annyira szereti?

- Jól van, tehát elmondanék neki mindent, s szavaimat ezzel fejezném be: el ne felejtsd, hogy Krisztus urunk Mária Magdolnának is megbocsátott, pedig én nem vagyok olyan bűnös, mint ő, viszont a hajam legalább olyan szép, mint az övé...

- És mit gondol, ő megelégednék ezzel?

- Azt hiszem, igen.

- De hátha nem?

- Akkor egyszerűen faképnél hagynám.

- De előbb, ugye, beleinná magát a szívébe és az emlékezetébe, hogy még a sírjában se felejtse el?!... - robbant ki Wokulski. - Gyönyörű ez a maguk világa, mondhatom!... És kedvesek azok a hölgyek, akiknél - mikor az ember a legszentebb szándékkal közelít hozzájuk, hogy lelkét a kezükbe tegye, kénytelen az órájára nézni, hogy az elődeit ott ne találja, utódainak pedig ő ne alkalmatlankodjék. Asszonyom, még a tésztának is időre van szüksége, hogy megkeljen; hogyan lehetne hát nagy érzelmeket kifejleszteni ilyen száguldó ütemben, ilyen zsibvásáron?... Mondjon le, kérem, a nagy érzelmekről, mert azok elriasztják az ember álmát, és elveszik az étvágyát. Miért akarja valamikor egy olyan ember életét megkeseríteni, akit ma még nem is ismer? Miért akarja a saját kedvét rontani? Sokkal jobb megmaradni a gyors és gyakori győzelmek mellett, melyek másnak nem ártanak, önnek pedig mégiscsak kitöltik az életét.

- Befejezte, Wokulski úr?

- Azt hiszem, igen...

- Akkor most én következem. Tudja meg, hogy maguk mindnyájan egyformán aljasok...

- Ez megint igen erős kifejezés.

- A maga kifejezései még erősebbek voltak. Mindnyájan nyomorultak. Mikor egy nő, életének bizonyos korszakában, ideális szerelemről ábrándozik, maguk kinevetik, és kacérságot kívánnak tőle, mert maguk szerint a leány enélkül unalmas, az asszony pedig ostoba. S mikor aztán a szerencsétlen nő a férfiak együttes erejének és törekvésének engedve, meghallgatja a hétköznapi bókokat, megtanul bájosan a szemükbe nézni, s megengedi, hogy a kezét sokatmondóan megszorítsák, akkor valahonnan a sötét zugból felbukkan egy díszpéldány, Amiens-i Péter kámzsájában, s ünnepélyesen kiátkozza a nőt, akit pedig Ádám fiainak képére és hasonlatosságára teremtettek. "Neked már nem szabad szeretned, téged már sohasem fognak igazán szeretni, mert elég szerencsétlen voltál, hogy odakerültél a hiúság vásárának kellős közepébe, s elvesztetted illúzióidat." Pedig hát ki fosztotta ki a szerencsétlent, ha nem a maga édestestvérei? És micsoda világ az, amely előbb kivetkőzteti az embert eszményeiből, s mikor mezítelenül áll előtte, akkor: elítéli?...

E szavak után elővette zsebkendőjét, s idegesen rágcsálni kezdte... Szempilláin megrezdült a könny, és nagy cseppben hullott le lova sörényére.

- Na, menjen - kiáltotta. - Maga is bosszantóan lapos lélek. Menjen... menjen, és küldje ide Starskit, az ő arcátlansága mulatságosabb, mint a maga papos komolysága...

Wokulski köszönt és előrenyargalt. Kínos zavarban volt.

- Hová megy?... Nem arra... Persze, képes eltévedni, aztán majd ebédnél mindenkinek azt mondani, hogy én térítettem le az egyenes útról. Jöjjön utánam...

Wokulski néhány lépéssel az asszony mögött lovagolt, s közben így gondolkozott: "Lám, ilyen ez a világ! Az egyik eladja magát egy pudvás vén embernek, a másik meg úgy kezeli a férfiszíveket, mint a vesepecsenyét. Különös egy asszony, annyi szent!... És emellett nem is rossz, sőt, kétségtelenül vannak nemes indulatai is..."

Félóra múlva ismét fent voltak a dombtetőn, amelyről már látni lehetett az elnökné kastélyát. Az özvegy hirtelen megfordította lovát, keményen Wokulski szemébe nézett s megkérdezte:

- Háború vagy béke?...

- Szabad őszintének lennem?

- Tessék.

- Nagyon hálás vagyok. Öntől egyetlen óra alatt többet tanultam, mint egész életemben.

- Tőlem?... Csak úgy gondolja. Van bennem egy kis magyar vér, s ez teszi, hogy ha lóra ülök, egyszerre megbolondulok, és összevissza beszélek mindent. Egyébként, amit mondtam, abból semmit vissza nem vonok, de ha azt hiszi, hogy ismer, nagyon téved. Na, csókoljon szépen kezet. Maga igazán érdekes ember.

Odanyújtotta kezét, melyet Wokulski a csodálkozástól tágra nyitott szemmel csókolt meg.

Míg Wokulski Wąsowskinéval vitázott vagy a réten vágtatott, Izabella kisasszony ugyanakkor a grófné birtokáról Zasławek felé közeledett. Tegnap - külön küldönc útján - levelet kapott az elnöknétől, s ma nagynénje határozott kívánságára útnak indult, bár igazán nem valami nagy lelkesedéssel. Biztos volt benne, hogy Zasławekban már ott találja az elnökné kedvencét - Wokulskit, s éppen ez az oka, hogy ezt a hirtelen utazást nem tartotta eléggé előkelőnek.

"Még ha valamikor férjhez kellene is mennem hozzá - gondolta -, akkor sem illendő, hogy így siessek őt üdvözölni."

De útibőröndjét becsomagolták, a hintó előállt, sőt, az első ülésen már ott ült a szobalánya, így tehát mégiscsak rá kellett szánnia magát az utazásra.

Családjától sokatmondóan búcsúzott. Łęcki úr szórakozottan dörzsölgette szemét, a grófné egy teli bársony erszényt csúsztatott a kezébe, s miután homlokon csókolta, így szólt:

- Nem tanácsolom, de nem is beszéllek le róla. Éppen elég eszed van, tudod, mi a helyzet, tehát tudnod kell határozni, és a következményeket viselni.

Mit határozni?... Milyen következményeket viselni?... Erről a grófné semmit sem szólt.

Az idei falusi tartózkodás Izabella kisasszonynak némely dologról táplált felfogását lényegesen módosította: de ezt nem a friss levegő és a gyönyörű vidék tette, hanem az események folyása, és az, hogy itt nyugodtan elgondolkozhatott felőlük.

Nagynénje határozott kívánságára jött falura, mégpedig Starski kedvéért, akiről az volt az általános hit, hogy ő örökli az elnökné vagyonát. Ehelyett azonban az elnökné - miután dédunokaöccsét jól megnézte - kereken kijelentette, hogy legfeljebb ezer rubel évjáradékot hagy rá, ami öreg napjaira bizonyára igen nagy segítség lesz számára, egész vagyonát pedig a lelencekre és a szerencsétlen leányanyákra kívánja hagyni.

Starski e pillanattól kezdve a grófné szemében minden értékét elvesztette. Ugyancsak nagyot süllyedt Izabella kisasszony szemében is, amikor egy ízben kijelentette, hogy soha életében el nem venne egy "mezítelen" lányt, akkor már inkább egy kínai vagy japán hölgyet, feltéve, hogy az illető évi húsz-huszonötezer rubel jövedelemmel rendelkezik.

- Kisebb jövedelemért nem érdemes az embernek a jövőjét kockáztatni - jelentette ki.

E nyilatkozat után Izabella kisasszony természetesen többé nem tekinthette komoly kérőnek. Minthogy azonban e kijelentés közben az ifjú úr nagyot sóhajtott, és sokatmondóan nézett a szemébe, Izabella kisasszonynak az a gondolata támadt, hogy a szép Kaziónak bizonyára van valami titkos szerelmi bánata, s ha mégis gazdag feleséget keres, biztosan nagy áldozatot hoz. De kiért?... Hátha... hátha... Szegény fiú... Kár érte. Talán adódik még valamikor alkalom, hogy fájdalmát megédesítse, de ma - távol kell hogy tartsa magától. Ez annál könnyebb volt, mert Starski kézzel-lábbal udvarolt a gazdag Wąsowskinénak, s tisztesebb távolból Ewelina Janocka kisasszony körül is keringett, nyilván csak azért, hogy Izabella iránti régi szerelmének minden nyomát eltüntesse.

"Szegény fiú... De hiába. Az embernek vannak az életben kötelezettségei, melyeket - bármilyen nehezek - teljesíteni kell."

Ilyen körülmények között Starski - noha a legmegfelelőbb kérőnek tekintette - mégis lekerült a számba vehető hódolók listájáról.

Ő nem vehetett el szegény leányt, gazdag feleséget kellett keresnie, s ez áthidalhatatlan szakadékot vont közéjük.

Másik kérője, a báró, saját magát húzta ki a lajstromból azzal, hogy eljegyezte Ewelinát. Izabella undorodott a bárótól, míg neki udvarolt, de most, hogy ő hagyta faképnél, és még ráadásul ilyen hirtelen, egyszerre megrémült. Hogyan, tehát vannak olyan nők a világon, akiknek a kedvéért őróla le lehet mondani?... Hogyan, tehát jöhet olyan idő, hogy őt még az ilyen elaggott imádók is cserbenhagyhatják?

Érezte, hogy a föld megindul a lába alatt, s leírhatatlan és szavakkal el nem mondható rettegés járta át egész valóját. E félelemnek hatása alatt az elnöknével egészen barátságosan elbeszélgetett Wokulskiról. Ki tudja, nem mondott-e ilyesmit is: - Ugyan mi van Wokulskival? Nagyon sajnálom, ha megbántottam volna. Gyakran szemrehányást teszek magamnak, hogy nem bántam vele úgy, ahogy megérdemelte volna.

Aztán lesütötte szemét, és elpirult, mire az elnökné elhatározta, hogy Wokulskit meghívja.

"Hadd lássák egymást itt, a friss falusi levegőn - gondolta a jóságos öregasszony -, aztán jöjjön, amit az Isten rendel. Ő valóságos igazgyöngy a férfiak között, Izabella is jó gyermek, hátha megértik egymást. Mert hogy Wokulski számára Izabella nem közömbös, abban fogadni mernék."

Izabella kisasszony néhány nap alatt lerázta magáról a kellemetlen benyomásokat, s már bánta, amit Wokulskiról az elnöknének mondott.

"Még tán azt hiszi, hogy hozzámennék" - rémüldözött magában.

Közben az elnökné a nála vendégeskedő Wąsowskinénak elmesélte, hogy nemsokára Zasławekba érkezik Wokulski, egy igen gazdag özvegy ember, aki minden tekintetben kimagaslik az átlagemberek közül. Kibökte, hogy szeretné hozzáadni Izabellát, akit Wokulski valószínűleg máris szeret...

Wąsowskiné közömbösen hallgatta a férfi vagyonáról, özvegységéről és partiképességéről szóló szavakat, de mikor az elnökné azt mondta, hogy rendkívüli ember, egyszerre érdeklődni kezdett iránta, mikor pedig azt hallotta, hogy esetleg Izabellába szerelmes, felhördült, mint a nemesvérű paripa, melyet vigyázatlanul ér a sarkantyú.

Wąsowskiné igen jó érzésű és jólelkű teremtés volt, s hallani sem akart arról, hogy másodszor férjhez menjen, annál kevésbé kívánta elhódítani a leányok gavallérjait. De amíg e világon élt, nem engedhette meg, hogy akadjon férfi, aki más nőbe legyen szerelmes, mint bele. Érdekből megnősülhet, ahhoz joga van; ebben Wąsowskiné még segíteni is kész volt, de imádni - csak őt szabad. Nem is azért, mintha a legszebb asszonynak hitte volna magát, hanem... egyszerűen ez volt a gyengéje.

Mikor megtudta, hogy Izabella megérkezik, szántszándékkal magával vitte Wokulskit lovagolni, mikor pedig az országúton az erdő alatt megpillantotta Izabella hintajának a porfelhőjét, egyszerre lekanyarodott a rétre, s ott rögtönözte a nagy jelenetet a nyereggel, amely azonban kudarcba fulladt. Közben Izabella kisasszony megérkezett a kastélyba. Az egész társaság a tornácon fogadta, s mindenki csaknem ugyanazokat a szavakat kiáltotta felé:

- Tudod - suttogta az elnökné -, megérkezett Wokulski...

- Csak maga hiányzott már - szólt a báró -, hogy Zasławek valóságos paradicsomkert legyen. Van itt egy igen kedves vendég, egészen rendkívüli ember...

Felicja Janocka kisasszony karon fogta Izabellát, félrevonta, s könnyes szemmel kezdte újságolni:

- Tudod, itt van az a Wokulski... ó, ha tudnád, milyen ember!... De jobb, ha nem szólok egy szót sem, mert még azt találod hinni, hogy valami közöm van hozzá. És képzeld, Kazia máma szinte ráparancsolt, hogy menjen vele lovagolni, csak úgy, kettesben... Ha láttad volna, hogy elpirult szegény!... És én vele együtt. Mertén is jártam vele horgászni, de csak ide a halastóhoz, és Julian is velünk volt mindig. De hogy lovagolni elmenjek vele, egyedül?... A világ minden kincséért sem!... Inkább meghalnék...

Izabella kisasszony, amint az üdvözlésére siető vendégektől megszabadult, azonnal szobájába igyekezett.

- Idegesít ez a Wokulski - suttogta.

Pedig valójában egészen más volt az, mint idegesség. Mikor útban volt a kastély felé, valami haragfélét érzett az elnökné iránt, amiért ilyen erőszakosan hívta, haragudott nagynénjére is, hogy azonnal útnak indította, de mindenekelőtt Wokulskira.

"S ehhez a parvenühöz akarnak engem kényszeríteni... - gondolta magában. - No, majd meglátja, hogy jár velem!..."

Biztos volt benne, hogy elsőnek Wokulski siet üdvözlésére, s elhatározta, hogy a legnagyobb megvetéssel fogja őt kezelni. Ehelyett azonban a lenézett férfi nemcsak hogy nem sietett elébe járulni, hanem kilovagolt Wąsowskinéval.

Ez nagyon kellemetlenül érintette. Wąsowskinéra is haragudott, s epésen meg is jegyezte magában:

"Még most is kacérkodik, pedig már harmincesztendős!..."

Mikor a báró Wokulskit rendkívülinek nevezte, Izabellát valami büszkeségféle töltötte el, de ez csak olyan átsuhanó érzés volt. Mikor pedig Felicja kisasszony nem is kétértelműen elárulta, hogy Wokulskira féltékeny, Izabella határozott nyugtalanságot érzett, de ez is hamar elmúlt.

"Naiv kislány" - gondolta.

Egy szó, mint száz: az útközben jól kitervezett fennhéjázás egyszerre elpárolgott, s átadta helyét valamilyen vegyes érzelemnek, amelyben volt egy kis harag, egy kevés büszkeség és némi félelem is. Wokulski ezúttal egészen másképp mutatkozott be neki, mint eddig. Most már nem egyszerű boltosnak látta, hanem Párizsból visszatért, világlátott férfiúnak, akinek óriási vagyona van, nagyszerű összeköttetésekkel rendelkezik, akit a báró csodál, s akivel Wąsowskiné kacérkodik.

Alig volt ideje az átöltözésre, s máris az elnökné kereste fel szobájában.

- Mondd, drága Bel - szólt a matróna, s még egyszer megcsókolta Izabellát -, mondd, Joasia néni miért nem akar engem meglátogatni?

- Mert a papa nem valami egészséges, s nem akarja egyedül hagyni.

- Ugyan, ugyan... ilyesmivel engem nem lehet kifizetni. Azért nem jön, mert nem akar Wokulskival találkozni. Ez mindennek a nyitja - mondta megilletődéssel. - Ő csak akkor jó neki, ha szórja a pénzt az árvaháznak. Úgy látom, Bel, Joanna nénédnek sosem jön meg az esze...

Izabellában megszólalt az elfojtott régi keserűség.

- Az bizony lehet, hogy Joasia néni nem kíván egy boltos iránt ennyi meleg barátságot tanúsítani, mert az ilyesmit nem tartja illendőnek - szólt elpirulva.

- Boltos!... Boltos!... - tört ki az elnökné. - A Wokulskiak legalább olyan jó nemesek, mint a Starskiak vagy akár a Zasławskiak. Ami pedig a foglalkozását illeti, kedves Bel, Wokulski sokkal ártalmatlanabb portékát árul, mint nagynénéd nagyapja. Ezt alkalomadtán mondd meg neki. És nekem kedvesebb egy becsületes kereskedő, mint tíz osztrák gróf. Tudom én, mi volt az ára az ő híres címüknek...

- De azt csak el tetszik ismerni, hogy a születés...

Az elnökné gúnyosan nevetett.

- Hidd el, Bel, a születés legkevésbé azoknak az érdeme, akik születnek. Ami pedig a vér tisztaságát illeti... Ó, Istenem! milyen nagy szerencse, hogy nemigen foglalkozunk az ilyesmi ellenőrzésével. Hidd el, Bel, a születésekről nem érdemes egy ilyen öreg asszonnyal beszélni. Mert mi még igen gyakran emlékezünk a szülőkre, sőt, a nagyszülőkre is, s nemegyszer csodálkozunk, hogy az unoka miért hasonlít jobban a komornyikra, mint az apjára? Persze, ilyenkor magyarázkodnak, hogy rácsodálkozott...

- Úgy látom, a néni nagyon kedveli Wokulski urat - suttogta Izabella.

- Bizony, nagyon! - felelte a matróna nyomatékkal. - Szerettem a nagybátyját, és egész életemben boldogtalan voltam, mert elszakítottak tőle, mégpedig ugyanazért, amiért nagynénéd azt hiszi, hogy joga van Wokulskit félvállról kezelni. De ő nem engedi magát lekicsinyelni. Ó, nem! - tette hozzá erélyesen. - Aki az olyan mély nyomorból fel tudott emelkedni, aki a gyanú legkisebb árnyéka nélkül nagy vagyont tudott szerezni, és olyan műveltségre tett szert, mint ő, annak nem kell törődnie a szalonok véleményével. Remélem, tudod, milyen szerepet játszik ma Wokulski, és miért volt Párizsban? Nos, biztosítalak, hogy nem ő kapaszkodik a szalonokhoz, hanem a szalonok hozzá. S elsősorban a nagynénéd, amint valami jó üzlet adódik. Én jobban ismerem a mi köreinket, mint te, édes gyermekem, s hidd el, nagyon hamar ott fognak találkozni Wokulski előszobájában. Ez nem naplopó, mint Starski, nem ábrándozó, mint a herceg és nem félkótya, mint Krzeszowski, hanem a tettek embere... Boldog lesz az a nő, akit ő feleségül választ... Szerencsétlenségünkre azonban a mi kisasszonyainknak több az igényük, mint a tapasztalatuk és a szívük... Igaz, hogy nem mindegyiknek... Ne haragudj, kedvesem, ha néhány keserű szót találtam mondani. Nemsokára kész az ebéd.

E szavak után magára hagyta a gondolataiba merülő Izabella kisasszonyt.

"Annyi bizonyos, hogy a bárót kitűnően pótolná. De még hogy! - tűnődött magában. - Kiélt, nevetséges figura, őt pedig mindenki tiszteli és becsüli. Kazia Wąsowska ért az ilyesmihez, s lám, vele lovagolt ki... No, meglátjuk, tud-e Wokulski úr hűséges lenni... Mert ez a páros sétalovaglás nem nagy hűségre vall!... Nagyon lovagias dolog, mondhatom!"

Wokulski csaknem ebben a pillanatban ért vissza Wąsowskinéval a sétalovaglásból, s az istálló előtt meglátta a hintót, amelyből éppen akkor fogták ki a lovakat. Valami előérzetféle lopakodott a szívébe, de nem mert kérdezősködni, sőt úgy tett, mintha a hintót sem látná.

A kastély előtt a lovat átadta az istállófiúnak, egy inasnak pedig meghagyta, hogy vigyen fel mosdóvizet. De mikor éppen meg akarta kérdezni, hogy ki érkezett, valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy szót sem tudott kimondani.

"Micsoda ostobaság! - gondolta. - Még ha ő is, hát aztán?... Ugyanolyan nő, mint Wąsowskiné. Ewelina vagy Felicja. Én viszont nem vagyok olyan, mint a báró..."

De hiába forgatta agyában ezeket a gondolatokat, lelke mélyén érezte, hogy számára Izabella egészen más, mint bármelyik más nő, s ha kívánná, lábai elé rakná egész vagyonát, sőt, életét is...

- Ostobaság!... ostobaság!... - gondolta, fel s alá járva a szobában. - Hiszen itt az imádója, a szép Starski, akivel előre megállapodtak, hogy vidáman töltik a nyarat itt falun... Jól emlékszem kölcsönös forró pillantásaikra is, ó!...

Egyszerre felforrt benne a méreg.

"Majd meglátjuk, Izabella kisasszony, ki vagy, és mennyit érsz? Most majd én leszek a bírád..." - villant agyába.

Az ajtón kopogtak. A vén inas jött be, körülnézett a szobában, s halk hangon szólt:

- A méltóságos asszony üzeni, hogy megérkezett Łęcka kisasszony, és ha a nagyságos úr készen van, tessék lejönni az ebédlőbe, mert tálalva van.

- Köszönöm. Jelentse, hogy azonnal megyek - válaszolta Wokulski.

Mikor az inas távozott, egy pillanatig még odaállt az ablakhoz, kinézett a parkra, gyönyörködött a nap ferde sugaraiban, a tündöklő látványban s az orgonabokorban, melyben vidáman csicseregtek a madarak. Nézett, de szívét nagy szorongás fogta el, amikor arra gondolt, hogy miképpen üdvözli Izabella kisasszonyt?...

"Mit mondok neki, hogy viselkedem majd?..."

Előre látta vagy legalábbis hitte, hogy az üdvözléskor minden szem őket nézi, s ő egy meg nem felelő mozdulattal vagy szóval egész biztosan fonák helyzetbe kerül.

"Nem azt mondtam nekik, hogy hűséges szolgájuk vagyok, mint egy kutya?... Na, gyerünk le..."

Kilépett a szobából, de ismét visszatért, majd megint nekiindult. Lassan ment végig a folyosón, érezte, hogy minden ereje elernyed, s olyan lehet, mint az a paraszt, akinek rövidesen a király elé kell állnia.

Megfogta a kilincset, de visszarettent... Az ebédlőből női kacagás hallatszott. Szeme előtt elsötétült a világ. Arra gondolt, hogy elmenekül, s az inassal megüzeni, hogy beteg. De egyszerre lépteket hallott maga mögött, s erre hirtelen elhatározással kinyitotta az ajtót.

Bent a teremben együtt találta az egész társaságot. Tekintete egyszerre Izabellát érte, aki Starskival beszélgetett. Most is éppen úgy nézett Starskira, s az is éppen olyan gúnyosan mosolygott, mint akkor, Varsóban.

Wokulski egy szempillantás alatt visszanyerte erejét. A harag erős hullámban tolult agyára. Felemelt fejjel lépett be, üdvözölte az elnöknét, s Izabella előtt meghajolt. A leány piruló arccal nyújtott neki kezet.

- Örömmel üdvözlöm, Izabella kisasszony, Łęcki úr hogy van?

- Köszönöm, egy kicsit összeszedte magát... Üdvözletét küldi...

- Nagyon lekötelez. Hát a grófné őméltósága?

- Köszönöm, egészséges.

Az elnökné helyet foglalt karszékében, s a jelenlevők is mind elhelyezkedtek az asztal körül.

- Wokulski úr, maga mellém ül - rendelkezett Wąsowskiné.

- A legnagyobb örömmel... ha ugyan a katonának jogában áll, hogy leüljön parancsnoka jelenlétében.

- Mi az, máris fogságba került? - kérdezte az elnökné mosolyogva.

- De mennyire! Olyan regula alatt vagyok, hogy csak úgy nyögöm...

- Most meg akarja bosszulni magát, mert árkon-bokron át nyargaltattam - jegyezte meg Wąsowskiné.

- Lovagolni csak úgy kellemes, ha az ember árkon-bokron át száguldhat - felelte Wokulski.

- Előre tudtam, hogy így lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar... - szólalt meg a báró gyönyörű műfogsorait mutogatva.

- Legyen szíves, tolja közelebb a sót - szólt Izabella kisasszony Starskinak.

- Parancsára. Ah, kiborítottam!... Összeveszünk?...

- Azt hiszem, ez a veszély már nem fenyeget - felelte Izabella mulatságosan mesterkélt komolysággal.

- Mi az, megfogadtátok, hogy sohasem veszekedtek? - kérdezte Wąsowskiné.

- Nem, csak nem vagyunk hajlandók egymástól bocsánatot kérni - felelte Izabella.

- Na, ez szép! - jegyezte meg az özvegy. - Én a maga helyében, Kazimierz, most minden reményemet elveszteném.

- Volt nekem jogom valaha is reménykedni? - sóhajtotta Starski.

- Ez a legnagyobb szerencse mindkettőnk számára - suttogta Izabella.

Wokulski hallgatott és nézett. Izabella természetesen és nyugodtan beszélt, tréfát űzött Starskiból, akit ez szemmel láthatólag nemigen bántott. De időnként lopva egy-egy pillantást vetett Ewelina Janocka kisasszonyra, aki a báróval suttogott, s hol elpirult, hol elsápadt.

Wokulski érezte, hogy szívéről óriási teher szakad le.

"Természetes - gondolta -, ha Starski ebben a társaságban komolyan foglalkozik valakivel, az csak Ewelina kisasszony, s ő is leginkább Starskit tünteti ki kegyeivel..."

E pillanatban szívében felébredt az öröm, de ugyanakkor őszinte jóindulatot érzett a megcsalt báró iránt.

"Eszemben sincs, hogy figyelmeztessem! - gondolta magában, azután hozzátette: - Ó, milyen alantas érzés az olyan öröm, mely mások szerencsétlenségén alapszik."

Az ebéd véget ért, s Izabella Wokulskihoz lépett.

- Tudja, mit éreztem, mikor magát megláttam? - kérdezte. - Neheztelést. Eszembe jutott, hogy hármasban készültünk Párizsba, én, a papa meg maga, és hármunk közül a sors csak magához volt kegyes. És jól mulatott?... Mindhármunk helyett?... Benyomásainak legalább egy harmadrészét át kell engednie nekem.

- Még akkor is, ha nem voltak vidámak?

- Miért ne lettek volna?

- Már csak azért sem, mert maga nem volt ott, ahol együtt kellett volna lennünk.

- Azt hiszem, maga nagyon jól tud szórakozni ott is, ahol én nem vagyok jelen - jegyezte meg Izabella, s máris más csoporthoz lépett.

- Wokulski úr!... - kiáltotta Wąsowskiné, de mikor kettőjükre nézett, kedvetlenül tette hozzá: - Nem, nem... már semmi... Mára szabadságot kap... Hölgyeim és uraim, induljunk a parkba. Jöjjön, Ochocki...

- Julian ma engem tanít meteorológiára - tiltakozott Felicja kisasszony.

- Meteorológiára? - ismételte meg az özvegy.

- Igen, igen... Már indulunk is a megfigyelőállomásra.

- Igazán csak meteorológiát akar előadni? - kérdezte Wąsowskiné, a bosszús Ochockihoz fordulva. - Azért mégis ajánlom, kérdezzék meg a nagymamát, mit szól ő ehhez a meteorológiához.

- Mindig botrányba kever! - berzenkedett Ochocki. - Persze maga vágtathat velem hegyen-völgyön át, de szegény Felicjának még a megfigyelőállomásra sem szabad bekukkantania.

- Ó, csak kukkantson, kukkantson, kedvesem, bánom is én, csak már induljunk egyszer. Jöjjön, báró... Bel!...

Elindultak. Wąsowskiné és Izabella ment elöl. Utánuk Wokulski, kissé távolabb a báró a menyasszonyával, leghátul pedig Felicja és Ochocki, aki kezével élénken hadonászva magyarázott.

- Maga soha semmi újat meg nem tanul, semmiről nem vesz tudomást, legfeljebb valami fura alakú kalapról vagy a francia négyes hetedik figurájáról, ha ugyan valami tökfilkó feltalálja, de egyébről nem!... - tette hozzá drámai hangon. - Mert mindig akad maga mellett egy szipirtyó...

- Pfuj! Julian, hogy mondhat ilyen csúnyát?...

- Igenis, egy kiállhatatlan szipirtyó, aki égbekiáltó bűnnek tartja, ha mi ketten felmegyünk a megfigyelőállomásra.

- Mert hátha csakugyan nem illik...

- Persze hogy nem!... Az övig érő ruhakivágás illik, meg énekleckéket venni mindenféle gyászoló körmű jöttment olasztól...

- Na igen, mert látja... ha a fiatal lányok mindig egyedül lennének a fiatalemberekkel, esetleg beléjük szerethetnének...

- Hát aztán? Hadd szeressenek. Vagy talán jobb, ha valaki inkább tudatlan marad csak azért, hogy ne legyen szerelmes?... Maga már egész kis vadóc, Felicja...

- Ó...

- Nono, csak hagyjuk az indulatszavakat. Ha pedig csakugyan érdekli a meteorológia, akkor induljunk felfelé...

- Igen, de Ewelinkával vagy Kaziával.

- Hogyne! Inkább hagyjuk az egészet. Elég volt a mulatságból - dohogott Ochocki, s haragja jeléül mélyen a zsebébe süllyesztette kezét.

A fiatal pár - Wąsowskiné nagy örömére - olyan hangosan beszélt, hogy az egész parkban hallani lehetett. A vidám özvegy nem tudta elfojtani a kacagást. Mikor végre elhallgattak, Wokulski fülét megütötte a báró és Ewelina suttogása.

- Igaz is - mondta a báró -, Starski kezd hanyatlani. Napról napra hanyatlik. Wąsowskiné már kicsúfolja, Izabella félvállról bánik vele, komolyan, egész sértően félvállról, sőt még Felicja sem veszi semmibe. Vette észre?

- Igen - suttogta Ewelina halkan.

- Ő is azok közé a fiatalemberek közé tartozik, akiknek minden eredetiségük és értékük az, hogy nagy örökséget várnak. Nincs igazam?...

- De igen...

- Amint kútba esett a reménye, hogy az elnökné ráhagyja a vagyonát, az egész Starski egyszerre elvesztette minden érdekességét... Nemde?

- Igen - felelte Ewelina mély sóhajjal. - Leülök ide - tette hozzá hangosan -, legyen szíves, hozza el a sálamat, a szobában hagytam... de ne haragudjék...

Wokulski elfordult. Ewelina kisasszony sápadtan és fáradtan a padra rogyott, a báró pedig gyöngéden becézgette.

- Azonnal megyek - szólt. - Wokulski úr... - kiáltotta, mikor Wokulskit meglátta. - Legyen szíves, helyettesítsen. Rohanok... már itt sem vagyok...

Menyasszonyának érzelmesen kezet csókolt, és indult a kastély felé.

Wokulski csak most vette észre, hogy a báró lábai igen vékonyak, és különös kaszáló léptekkel jár.

- Régóta ismeri a bárót? - kérdezte Ewelina Wokulskitól. - Sétáljunk egy kicsit a lugas felé...

- Csak a napokban volt szerencsém egy kicsit közelebbről megismerni.

- Ő igen nagyra becsüli önt... Azt mondja, hogy életében először találkozott ilyen derék emberrel, akivel mindenféléről nagyon kedvesen el lehet beszélgetni.

Wokulski elmosolyodott.

- Ez biztosan azért van - felelte -, mert állandóan ő beszélt nekem, mégpedig magáról.

Ewelina erősen elpirult.

- Igen, nagyon kedves ember, és engem nagyon szeret... Igaz, hogy elég nagy a korkülönbség közöttünk, de az nem tesz semmit. A tapasztalt hölgyek azt mondják, hogy minél idősebb egy férj, annál hűségesebb, márpedig egy nőre nézve a férfi hűsége minden. Nem igaz? Mindegyikünk a szerelmet keresi az életben, de ki biztosíthat arról, hogy ha ezt el nem fogadom, találok egy másikat, amely legalább annyit ér, mint ez?... Mert férfi van elég, fiatalabb is, csinosabb is, sőt tehetségesebb is; de nekem egyik sem mondta olyan bensőséges hévvel, hogy életének utolsó boldogsága az én kezemben van. Lehet az ilyesminek ellenállni, még akkor is, ha a beleegyezés bizonyos áldozatot jelent számunkra? Nos, mi a véleménye?

Megálltak a fasorban, s a leány, míg a választ várta, nyugtalanul nézett Wokulski szemébe.

- Nem tudom. Ezt mindenkinek magának kell éreznie - felelte.

- Sajnálom, hogy így felel. A nagymama azt mondja, hogy ön igen nagy jellem, és én még sohasem találkoztam nagy jellemekkel. Magam is nagyon gyenge jellem vagyok. Semminek sem tudok ellenállni, félek ellentmondani... Lehet, hogy rosszul teszem. Többen mondják vagy másképp igyekeznek értésemre adni, hogy rosszul teszem, ha a báróhoz megyek. Ön is úgy véli? Ön el tudna taszítani valakit, aki azt mondaná önnek, hogy jobban szereti, mint a saját lelkét, és ha viszonzásra nem talál, élete hátralevő csekély részét magányban és kétségbeesésben fogja eltölteni? Ha valaki az ön szeme láttára zuhanna a szakadékba, és segítségért könyörögne, nem nyújtaná neki a kezét, és nem láncolná így magához, amíg a segítség meg nem érkezik?

- Én nem vagyok nő, és még sohasem kértek arra, hogy a saját boldogságomról mondjak le más érdekében. Ezért nem is tudom, mit tennék az adott helyzetben. Én mint férfi csak annyit tudok, hogy nem bírnék koldulni még szerelmet sem... És annyit mondok - fordult a nyitott szájjal rábámuló leányhoz -, nemcsak hogy nem könyörögnék, de el sem fogadnám a koldult áldozatot. Az ilyen ajándék igen keveset ér.

Az egyik mellékösvényen Starski igyekezett feléjük, s nagy buzgalommal jelentette:

- Wokulski úr, a hölgyek önt keresik a fasorban. Ott van a nagymama is; meg Wąsowskiné.

Wokulski kissé habozott, mert nem tudta, mitévő legyen.

- Ó, kérem, miattam ne feszélyezze magát - nyugtatta meg Ewelina, s a szokottnál is jobban elpirult. - Egyébként a báró azonnal itt lesz, s hármasban utolérjük a társaságot.

Wokulski elbúcsúzott és eltűnt.

"No, ez szép história! - gondolta. - Ewelina kisasszony könyörületből megy a báróhoz, és bizonyára könyörületből folytatja kis játékát Starskival... Én megértem az olyan nőt, aki érdekből megy férjhez, ámbár ez nagyon ostoba módja a pénzszerzésnek... Megértem még a férjes asszonyt is, aki egy boldog házasélet után egyszerre másba szeret, és megcsalja a férjét... Nemegyszer a körülmények, a botránytól való félelem, a gyermekek és ezer más kapcsolat tartja vissza a szakítástól. De hogy egy leány a vőlegényét csalja meg, az egészen újfajta jelenség..."

- Ewelin!... Ewelin!... - kiabált a báró, Wokulski felé közeledve.

Wokulski hirtelen elkanyarodott, és a gyepágyak közé menekült.

"Kíváncsi vagyok - gondolta -, mit mondok neki, ha találkozunk? Mi az ördögnek másztam ebbe a pocsolyába?..."

- Ewelin!... Ewelin!... - hallatszott a báró hangja, most már sokkal távolabbról.

"A fülemüle csalogatja párját - gondolta Wokulski. - Különben, vajon el lehet-e teljesen ítélni ezt a nőt?... Ő maga nyíltan bevallja, hogy nagyon gyenge jellem, burkoltan pedig, hogy szüksége van a pénzre, amelyből neki igen kevés jutott, s amely nélkül éppen úgy nem tud meglenni, mint a hal víz nélkül. Mit is tehetne egyebet?... Igyekszik, szegény, gazdagon férjhez menni. S mivel ugyanakkor megszólal a szíve is, s még imádója is rábeszéli, hogy csak menjen férjhez, közben pedig mind a kettőjüknek az a véleményük, hogy a vén férj kedveskedései nem rontják el a szájuk ízét, így hát megszületik az új találmány: a házasságtörés... esküvő előtt. S még szabadalmat sem kérnek rá... De esetleg egy túláradó erényességi rohamukban erősen elhatározzák, hogy csak az esküvő után csalják meg... Dicső társaság, mondhatom!... A társadalomnak vannak olykor igen érdekes termékei... S ha az ember elgondolja, hogy mindegyikünk összeakadhat egy-egy ilyen díszpéldánnyal... Az igazat megvallva, nemigen volna szabad hinnünk a költőknek, mikor a szerelmet a legnagyobb boldogságként dicsőítik..."

- Ewelin!... Ewelin!... - kiáltozta a báró siránkozva.

- Pfuj! Förtelmes szerep! - suttogta Wokulski. - Én már inkább golyót röpítenék a fejembe, semhogy ilyen pojácához férjhez menjek.

A gazdasági udvar mellett találkozott a hölgyekkel. Ott volt az elnökné is és a szobalány, kosárral a karján.

- No, itt van - szólt a matróna Wokulskihoz. - Akkor jó. Várják meg itt Ewelinkát és a bárót. Remélem, végre megtalálja a szerencsétlen - tette hozzá, homlokát kissé összeráncolva. - Én pedig Kaziával megyek az istállóba.

Wokulski úr is megkínálhatná a lovát egy kis cukorral, olyan jól lovagolt máma - vetette közbe Wąsowskiné kissé duzzogva.

- Ó, hagyd békében - szólt közbe az elnökné. - A férfiak csak lovagolni szeretnek, a becézés nem az ő mesterségük.

- Mert hálátlanok! - suttogta Wąsowskiné, karját nyújtva a matrónának.

Elindultak s csakhamar eltűntek a kiskapuban. Wąsowskiné visszanézett, de látva, hogy Wokulski utánanéz, hirtelen elfordította a fejét.

- Megkeressük a jegyespárt? - kérdezte Izabella.

- Ahogy parancsolja - felelte Wokulski.

- Vagy talán jobb lesz, ha békében hagyjuk őket. A boldogság állítólag nem szereti a tanúkat.

- Ön sosem volt boldog?...

- Ah, én!... Hogyne... de nem úgy, mint Ewelinka és a báró.

Wokulski figyelemmel nézett rá.

Elmélázó és nyugodt volt, mint a görög istennők szobra.

"Ez sosem fog engem megcsalni" - gondolta Wokulski.

Egy ideig szótlanul mentek a park legvadregényesebb részén, a fák közül itt-ott kivillant a kastély egy-egy ablaka, amint a letűnő nap vörös sugara megcsillant rajta.

- Most először volt Párizsban? - kérdezte Izabella.

- Először.

- Ugye, milyen csodás?... - kiáltott fel s a szemébe nézett. - Mondhatnak az emberek, amit akarnak, de Párizs még legyőzött állapotában is a világ fővárosa. Magára is olyan mély hatással volt?...

- Nekem határozottan tetszett. Úgy érzem, néhány heti ott-tartózkodás után sokkal több az erőm és a bátorságom. Valójában csak ott lettem büszke arra, hogy dolgozom.

- Ugyan, magyarázza meg, mit jelent ez?

- Egyszerű. Nálunk az emberi munka gyarló eredményekkel jár, mert szegények és elhanyagoltak vagyunk. Ott azonban a munka fénylik és világít, mint a nap. Micsoda épületek, s a tetőtől alapjukig tele vannak csodálatos ékítményekkel, mint megannyi drága ékszeres doboz. A képeknek és szobroknak valóságos erdeje, hatalmas gépek, gyári és kézműipari áruk és termékek tengernyi áradata! Párizsban értettem meg, hogy az ember csak látszólag kicsiny és gyenge teremtés; a valóságban halhatatlan, lángeszű óriás, aki éppen olyan könnyen dobálja át a sziklabérceket egyik helyről a másikra, mint ahogy a legfinomabb csipkénél is finomabb tárgyakat farag belőlük.

- Igen - felelte Izabella. - A francia arisztokráciának volt ideje és lehetősége ahhoz, hogy ezeket a mesterműveket létrehozza.

- Az arisztokráciának?... - kérdezte Wokulski.

Izabella megállt.

- Remélem, nem akarja azt állítani, hogy a Louvre képtárát a konvent vagy a párizsi iparosok áldozatkészsége teremtette meg?

- Semmi esetre, de nem is a mágnások. A francia építészeknek, kőműveseknek, ácsoknak meg az egész világ festő- és szobrászművészeinek közös alkotása, akiknek semmi közük, az arisztokráciához. Igazán furcsa, sőt bosszantó, hogy mindig a semmittevőket próbáljuk megkoszorúzni a lángeszű vagy akár csak dolgos emberek érdemeivel!...

- Semmittevők és arisztokrácia?! - kiáltott fel Izabella kisasszony. - Azt hiszem, ez a megállapítás sokkal inkább éles, mintsem igazságos.

- Megenged egy kérdést? - kérdezte Wokulski.

- Tessék.

- Mindenekelőtt visszavonom a semmittevő szót, ha sérti. Azután pedig... legyen szíves, mutasson nekem egyetlen embert a szóban levő rétegből, aki valamit dolgozik?... Én legalább húszat ismerek közülük, akiket ön is ismer. Mit csinálnak ezek az urak mindannyian, kezdve a hercegtől, a világ legtiszteletreméltóbb személyiségétől, akinek, mondjuk, előrehaladott kora mindent megmagyaráz, s végezve... mondjuk Starski úron, aki soha véget nem érő szabadságidejét még csak anyagi helyzetével sem indokolhatja.

- Ah, a kedves kuzen?... Azt hiszem, ő sohasem szándékozott semmiféle tekintetben példaképül szolgálni. Különben sem a mi arisztokráciánkról van szó, hanem a franciáról.

- Hát azok mit csináltak?

- Ó, sok mindent. Mindenekelőtt megteremtették Franciaországot, ők voltak az ország lovagjai, vezérei, miniszterei és főpapjai. Aztán ők halmozták fel azokat a műkincseket, amelyeket ön is annyira megcsodált.

- Mondjuk inkább, hogy igen sokat parancsolgattak, és még több pénzt költöttek, de Franciaországot és a művészetet mások teremtették meg. Elsősorban a rosszul fizetett katonák, tengerészek, az adóterhek alatt roskadozó parasztok és kézművesek, végül a tudósok és művészek. Én tapasztalt ember vagyok, és biztosíthatom, hogy könnyebb tervezni, mint kivitelezni, és sokkal könnyebb a pénzt elkölteni, mint megszerezni.

- Úgy látszik, ön kérlelhetetlen ellensége az arisztokráciának.

- Nem. Nem lehetek ellensége azoknak, akik mit sem ártanak nekem. Csak az a véleményem, hogy kedvezményezett helyzetet foglalnak el, minden érdem nélkül, s hogy ezt a helyzetüket megtarthassák, a társadalomban apostoli szerepet kívánnak betölteni, de apostolkodásukkal a munka megvetését és a semmittevő fényűzés gyönyörűségeit hirdetik.

- Ön elfogult, kedves Wokulski úr, mert a valóságban még ez az ön szerint semmittevő arisztokrácia is világszerte fontos szerepet tölt be a társadalmakban. Amit ön fényűzésnek nevez, az tulajdonképpen kényelem, kellemes élet és fény, amit az arisztokráciától az alacsonyabb osztályok is eltanultak, és ezáltal civilizálódnak. Nagyon liberális felfogású emberektől hallottam, hogy a társadalomban szükség van az olyan osztályokra, amelyek a tudományt, a művészetet és az előkelő szokásokat ápolják, először is azért, hogy másoknak is élő példát mutassanak, másodszor pedig, hogy mások is ösztönzést kapjanak a nemes cselekedetekre. Ezért van az, hogy Angliában és Franciaországban nem egy alacsony származású ember, amint vagyont szerez, azonnal házat épít, és igyekszik úgy berendezni, hogy abban a jó társaságbeli embereket is fogadhassa, azután pedig megtanul úgy viselkedni, hogy ez a jó társaság őt is befogadja.

Wokulski arcát sötét pír lepte el, amit Izabella kisasszony - anélkül, hogy ránézett volna - észrevett, és tovább beszélt:

- Végül pedig az a csoport, amelyet ön arisztokráciának nevez, de én inkább magasabb osztálynak neveznék, egészen kiváló fajt képvisel. Lehet, hogy egy részük túlságosan sokat tétlenkedik, lustálkodik; de aki dolgozik, amint hozzáfog valamihez, bármilyen munka legyen is az, azonnal kitűnik energiájával, eszével vagy akár nemes indulataival. Engedje meg, hogy a herceg szavait idézzem, amelyeket olyan gyakran hangoztatott önnel kapcsolatban: "Ha Wokulski nem lenne jó nemes, semmi esetre sem lehetett volna azzá, amivé lett..."

- A herceg téved - felelte Wokulski szárazon. - Amit tudok és amim van, azt nem a nemességemtől kaptam, hanem nehéz munkával szereztem. Többet dolgoztam, mint mások, tehát többet is kerestem.

- De ha másnak született volna, akkor is dolgozhatott volna többet? - kérdezte Izabella. - Kuzenom, Ochocki, természettudós és demokrata, mint ön, de ennek ellenére éppen úgy hisz a jó és rossz fajtákban, mint a herceg. Ő is önt említette az átöröklés példájául. Azt mondta: "Wokulskinak a sors sikereket adott, de a lelkierőt a fajtájától kapta."

- Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki megtisztel azzal, hogy egy bizonyos kedvezményezett fajtához sorol - felelte Wokulski -, de ennek ellenére sohasem fogom elismerni, hogy munka nélkül is lehet előjogokat szerezni, s mindig többre fogom becsülni a rosszul született érdemeket, mint a jól született igényeket.

- Ön szerint tehát a finomabb érzések és előkelőbb szokások ápolása nem érdem?

- De igen, csakhogy a társadalomban ezt a szerepet a nők töltik be. Nekik a természet érzékenyebb szívet, mozgékonyabb képzelőtehetséget, finomabb érzékeket adott, s ők azok, nem pedig az arisztokrácia, akik a mindennapi életben megőrzik a finomságot, az erkölcsben a szelídséget, sőt arra is képesek, hogy bennünk, férfiakban a legnemesebb gerjedelmeket keltsék. A nő az a lámpás, amely a civilizáció útját fényével megaranyozza. Ugyancsak a nő a tetteknek az a láthatatlan mozgatója, melynek megindítása rendkívüli erőkifejtést igényel...

Most Izabella pirult el. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett. A nap már lebukott a láthatár mögé, s nyugaton a fák lombjai között fel-felvillant a hold sarlója. Wokulski mélyen elgondolkozott, s magában két mai beszélgetését hasonlítgatta össze. Az egyik, amelyet Wąsowskinéval folytatott, a másik a mostani.

"Milyen különböző két nő!... Nem volt-e igazam, amikor ehhez kötöttem magam?..."

- Megengedi, hogy egy kényes kérdést tegyek fel? - szólt hirtelen Izabella lágy hangon.

- Tessék, akár a legkényesebbet is.

- Igaz, hogy mikor elutazott Párizsba, nagyon haragudott rám, s úgy érezte, hogy súlyosan megsértettem?

Azt akarta felelni, hogy az több volt sértésnél: Izabella csaknem álnoksággal gyanúsította. De hallgatott.

- Belátom, hibát követtem el magával szemben... - folytatta Izabella. - Meggyanúsítottam...

- Talán azzal, hogy becsaptam a kedves papát, mikor zsidók útján vettem meg a házukat? - kérdezte Wokulski.

- Ó, nem - felelte Izabella élénken. - Ellenkezőleg, nagyon is keresztényi cselekedettel gyanúsítottam, amit azonban én senkinek nem tudnék megbocsátani. Az első pillanatban azt hittem, hogy a házunkat... túlságosan drágán vette meg.

- Remélem, ma már ilyesmi nem nyugtalanítja.

- Nem. Most már tudom, hogy Krzeszowski báróné is adna érte kilencvenezer rubelt.

- Valóban? Velem még nem beszélt, bár gondoltam, hogy ilyesmire készül.

- Nagyon örülök, hogy ezen a vételen semmit sem vesztett, s... csak most, ebben a tudatban köszönhetem meg magának igazán, teljes szívemből - suttogta Izabella, s kezét nyújtotta. - Teljes mértékben átérzem ennek a szolgálatának az értékét. A báróné a papát meg akarta károsítani, sőt ki akarta fosztani, s ön mentette meg a tönkrejutástól, még talán az életét is... Ilyesmit nem lehet elfelejteni...

Wokulski kezet csókolt.

- Késő van - jegyezte meg Izabella némi zavarral. - Menjünk haza... Már biztosan az egész társaság visszatért a kastélyba.

"Ha ez a leány nem angyal, akkor én kutya vagyok!..." - gondolta Wokulski.

Valóban már mindnyájan a kastélyban voltak, s nemsokára tálalták a vacsorát. Az este vidáman telt el. Tizenegy óra körül Ochocki a szobájába kísérte Wokulskit.

- Nos - kérdezte Ochocki -, hallom, hogy Izabellával az arisztokráciáról vitázott?... Sikerült meggyőznie, hogy az egész arisztokrácia hitvány csőcselék?...

- Nem! Izabella kisasszony túlságosan jól védelmezi elveit. És milyen nagyszerűen vitázik!... - felelte Wokulski, s igyekezett zavarát leplezni.

- Biztosan azt mondta, hogy az arisztokrácia ápolja a tudományt és a művészetet, és hogy a jó erkölcsök mestere; hogy az arisztokrácia társadalmi állása az a cél, amely felé minden demokrata törekszik, hogy így nemesítse lelkét... Folyton ezeket az érveket hallom, már a könyökömön jönnek ki.

- De azért ön is hisz a nemesi vérben - vágta vissza Wokulski, akire kellemetlenül hatott Ochocki gúnyolódása.

- Természetes... de azt állandóan frissíteni kell, mert másképp nagyon hamar megromlik - felelte Ochocki. - Na de jó éjszakát... Megnézem, mit mond a barométer. A báró már hasogatást érez a csontjaiban, lehet, hogy holnap eső lesz.

Alig távozott Ochocki, máris jött a báró - szárazon köhécselve, lázasan, de mosolyogva.

- Á, á... nagyon szép! - kezdte, s szemöldöke remegett az izgalomtól. - Nagyon szép, hogy elillant... Ott hagyta a menyasszonyomat a parkban egyedül! Nana! csak tréfálok, tréfálok... - tette hozzá, Wokulski kezét szorongatva. - Bár igazán haragudhatnék önre, különösen ha nem sikerült volna hamarosan visszatérnem, és nem találkoztam volna Starskival, aki a fasor túlsó végéből igyekezett felénk...

Wokulski ezen az estén már másodszor pirult el, mint valami kamasz.

"Miért is estem én bele a fondorlatoknak és hazugságoknak ebbe a szövevényébe?!..." - gondolta, és még mindig érezte Ochocki előbbi szavainak kellemetlen hatását.

A báró ismét köhögési rohamot kapott, majd kissé megnyugodott, és halkított hangon folytatta:

- Csak azt ne gondolja, hogy féltékeny vagyok! Ez nagyon sekélyes érzés lenne... Menyasszonyom nem is nő, hanem angyal, akire minden pillanatban nyugodtan rábízhatnám egész vagyonomat, sőt, életemet is. De mit mondok, életemet?... Kezébe tenném az örök életet is olyan nyugodtan, olyan biztonságban, mint amilyen bizonyos, hogy holnap felkel a nap... Az lehet, hogy a napot már nem látom meg... mert, Istenem... mindnyájan halandók vagyunk, de... De őmiatta igazán nem félek. A gyanúnak még az árnyéka sem férhet hozzá, szavamra mondom, Wokulski úr!... A saját szememnek se hinnék, nemhogy mások kétértelmű gyanúsításait vagy megjegyzéseit elhiggyem... - fejezte be hangosabban.

- De tudja - kezdte rövidesen újra -, az a Starski utálatos egy figura. Igazán senkinek sem mondanám ezt el, de... ahogy az az ember a nőkkel szemben viselkedik!... Azt hiszi talán, hogy sóhajtozik, udvarol vagy éppen könyörög egy-egy jó szóért vagy kézszorításért?... Dehogy. Úgy kezeli őket, és még ráadásul a legdurvább módon, mint a közönséges nőstényeket... Beszédével, szavaival, tekintetével egyaránt hatással van rájuk.

A báró hangja elakadt, szemét ellepte a vér; Wokulski csak hallgatta, de egyszerre fanyar hangon hirtelen megszólalt:

- Ki tudja, báró úr, nincs-e igaza annak a Starskinak. Minket arra tanítottak, hogy a nőket angyaloknak nézzük, és úgy is bánunk velük. De hátha elsősorban mégiscsak nőstények, akkor minket sokkal ostobábbaknak, ügyefogyottabbaknak néznek, mint amilyenek vagyunk, és a Starskiak diadalmaskodnak. Higgye el, báró úr, minden pénzszekrénynek az az ura, akinél a kulcs van! - fejezte be nevetve.

- És ezt ön mondja, Wokulski úr?...

- Én. Higgye el, sokszor azt kérdezem magamtól, nem istenítjük-e túlságosan a nőket, nem vesszük-e őket túlságosan komolyan, komolyabban és ünnepélyesebben, mint önmagunkat?...

- Igen, igen, de Ewelina kivétel... - kiáltotta a báró.

- Nem kételkedem abban, hogy vannak kivételek, de ki tudja, hogy egy ilyen Starski nem találta-e meg az általános szabályt.

- Az lehet - felelte a báró ingerülten -, de az a szabály semmiképpen sem vonatkozhatik Ewelinára. És ha védelmezem... vagyis helyesebben szólva, nem kívánom, hogy Starski úrral érintkezzék, mert hiszen ez ellen ő maga is védekezik, az csak azért van, mert nem akarom, hogy egy ilyen alak, szennyes gondolataival illesse az ő hófehér lényét... Na de úgy látom, ön fáradt... bocsánat, hogy ilyen későn zavartam.

A báró távozott, halkan betette maga mögött az ajtót; Wokulski egyedül maradt, s komor gondolatokba merült:

"Mit is mondott ez az Ochocki? Hogy Izabella érvei már a könyökén jönnek ki? Szóval, amit nekem mondott, az nem a sértett érzelmek kitörése volt, hanem jól betanult lecke?... Tehát érvelése, vitája, hevületei, sőt érzelemkitörései csak fogások, amelyekkel a jól nevelt hölgy elkábítja a magamfajta, ostoba fatuskót?... Vagy talán Ochocki szerelmes belé, és rossz hírét akarja kelteni énelőttem?... De ha szereti, miért járatná le? Mondja meg, s Izabella válasszon... Természetes, hogy Ochockinak sokkal több esélye van, mint nekem; annyira mégsem vagyok még őrült, hogy ezt ne látnám. Fiatal is, csinos is... lángeszű is... Válasszon ő is: hírnév vagy Izabella..."

"Különben - folytatta az elmélkedést -, mi közöm nekem az egészhez? Mi közöm ahhoz, hogy Izabella mindig ugyanazokat az érveket használja vitáiban, ő sem Szentlélek, hogy mindig újakat találjon ki, én sem vagyok olyan fontos személyiség, hogy miattam érdemes lenne azon erőlködnie, hogy eredeti legyen. Beszéljen, ahogy akar... az a legfontosabb, hogy - remélem - rá nem alkalmazható a nőkre vonatkozó általános szabály... Wąsowskiné igen, ő elsősorban nagyon szép nőstény, de Izabella... nem ugyanezt mondta a báró is a maga szíve hölgyéről, Ewelináról?..."

A lámpa pislogott, Wokulski elfújta, s az ágyra vetette magát.

A következő két napon folyton esett az eső, úgyhogy a zasławeki vendégek nem hagyhatták el a kastélyt. Ochocki könyvei közé rejtőzött, és jóformán egész napon át nem mutatkozott, Ewelina kisasszony migrénben szenvedett, Izabella és Felicja francia képeslapokat nézegettek, a társaság többi tagja pedig, az elnöknével az élen, megszállta a viszt-asztalokat.

Wokulski ez alkalommal megfigyelte, hogy Wąsowskiné már nem kacérkodik vele, pedig bőven lett volna rá alkalma, sőt, ellenkezőleg; nagyon is közömbösen viselkedett. Meglepte az is, hogy mikor egyszer Starski kezet akart neki csókolni, felháborodva kapta el a kezét, és megtiltotta, hogy a jövőben ilyesmit meg merjen kísérelni. Haragja olyan őszintének látszott, hogy Starski maga is meglepődött és zavarba esett, a báró pedig - noha a lapja sehogy sem járt - igen jókedvű lett.

- Nekem sem engedi meg, hogy a kacsóját megcsókoljam?... - kérdezte nem sokkal ez után az eset után.

- Szívesen - felelte az özvegy, s felé nyújtotta kezét.

A báró átszellemülten csókolta meg, mint valami ereklyét, és diadalmasan nézett Wokulskira, aki viszont arra gondolt, hogy előkelő barátjának igazán nem sok oka lehet a diadalmas érzésekre.

Starski úgy belemerült kártyáinak rendezésébe, hogy látszólag észre sem vette a történteket.

Harmadnapra kiderült, negyednapra pedig már olyan száraz, verőfényes idő volt, hogy Felicja kisasszony azt javasolta, az egész társaság ránduljon ki gombát szedni.

Az elnökné ezen a napon korábban tálaltatta a villásreggelit, és később az ebédet. Fél egy felé előállt a társaskocsi, s Wąsowskiné kiadta a jelszót az indulásra.

- Gyorsan, gyorsan, kár az időért!... Ewelina, hol a sálad?... A személyzet üljön fel a bricskára, és vigye a kosarakat. Most pedig - tette hozzá, s futó pillantást vetett Wokulskira -, az urak válasszanak párt...

Felicja tiltakozni akart, de ebben a pillanatban a báró már odaugrott Ewelinához, Starski pedig Wąsowskinéhoz, aki ajkát harapdálva szólt:

- Azt hittem, engem soha többé nem választ...

S villámló pillantást lövellt Wokulski felé.

- Akkor hát mi, kedves kuzin, tartsunk együtt - szólt Ochocki Izabellához. - De a bakra kell ülnie, mert én hajtok.

- Wąsowska néni nem engedi, mert megint kiborít - kiáltotta Felicja, akinek a sors Wokulskit juttatta.

- De csak hadd hajtson, hadd borítson ki megint - biztatta Wąsowskiné. - Ma olyan hangulatban vagyok, hogy nem bánom, ha eltörik is a lábam... Jaj annak a szerencsétlen gombának, amelyik a kezem ügyébe kerül...

- Ha arról van szó, hogy kit egyen meg, én elsőnek jelentkezem... - kiáltotta Starski.

- Rendben van, ha beleegyezik, hogy előbb levágják a fejét - felelte Wąsowskiné.

- Azt én már régen elvesztettem...

- Nem régebben, mint ahogy nekem is feltűnt... De üljünk már fel és induljunk.

Elindultak. A báró, szokása szerint menyasszonyával sugdolózott. Starski hevesen udvarolt Wąsowskinénak, amit a hölgy - Wokulski nem kis ámulatára - kedvesen fogadott. Ochocki pedig minden figyelmét a négy szürkének szentelte. Ezúttal azonban a kocsisművészet iránti lelkesedését némileg fékezte Izabella kisasszony jelenléte, hajtás közben is élénken beszélgetett vele.

"Mulatságos fickó ez az Ochocki! - gondolta Wokulski. - Nekem azt mondja, hogy Izabella érvelése a könyökén jön ki, és lám, mégiscsak vele társalog... Alighanem el akarta venni a kedvemet tőle..."

Erre jókedve egyszerre elmúlt, mert most már csaknem biztos volt benne, hogy Ochocki szerelmes Izabellába, s az ilyen vetélytárs ellen úgyszólván fel sem veheti a harcot.

"Fiatal is, csinos is, tehetséges is... - gondolta magában. - Izabellának esztelennek és vaknak kellene lennie, ha kettőnk közül engem választana... De még így is el kell ismernem, hogy érzelmeit nemes ösztönök irányítják, ha Ochocki és Starski közül az előbbit választja. Szegény báró, de még sajnálatra méltóbb a menyasszonya, aki szemmel láthatóan bolondul Starski után. Nagyon üres lehet a feje is meg a szíve is..."

Nézte az őszi napot, a szürke tarlót és az ekéket, amint az ugart lassan, vontatottan feltörik, s lelkében mély fájdalommal elképzelte azt a pillanatot, amikor minden reményét elveszítve, helyét Izabella mellett átengedi Ochockinak.

"Mit tegyek?... mit tegyek, ha egyszer őt választotta?... Az én szerencsétlenségem, hogy megismertem..."

Felértek a dombtetőre, ahonnan szélesen megnyílt a láthatár. Néhány falut, erdőt, folyót és egy kis várost: kedves, csillogó templomtornyot tárt a kíváncsi szemek elé.

A társaskocsi mindkét oldalra erősen billegett.

- Gyönyörű kilátás! - kiáltotta Wąsowskiné.

- Mint a léggömbből, melyet Ochocki kormányoz - tette hozzá Starski, s az ülés korlátjába kapaszkodott.

- Maga már ült léggömbben? - kérdezte Felicja.

- Az Ochockiéban?...

- Dehogy, igaziban...

- Sajnos, nem - sóhajtotta Starski -, de e pillanatban úgy érzem, hogy léggömbben ülök, mégpedig nagyon rozzant léggömbben...

- Wokulski úr biztosan ült már - jegyezte meg Felicja mély meggyőződéssel.

- Ugyan, Fela, mi mindennel gyanúsítod még szegény Wokulski urat - dorgálta Wąsowskiné.

- Csakugyan ültem... - szólt meglepődve Wokulski.

- Igazán?... akkor nagyszerű - kiáltotta Felicja. - Mesélje el...

- Igazán ült?... - szólt hátra Ochocki is a bakról. - Hóha! Várjon egy kicsit, mindjárt átülök.

A gyeplőt odadobta a kocsisnak, s bár a kocsi robogott a dombról lefelé, leugrott a bakról, s egykettőre már bent ült a társaskocsi belsejében, Wokulskival szemben.

- Csakugyan ült léggömbben?... - ismételte. - Hol?... Mikor?...

- Párizsban. Abban a kötött léggömbben. Alig fél versztányi magasságban. Ez tulajdonképpen nem is nevezhető repülésnek - felelte Wokulski kissé zavartan.

- Mesélje el!... Milyen remek kilátás lehetett onnan... Mit érzett?... - sürgette Ochocki, s egészen megváltozott: szeme kitágult, arca nekipirosodott.

Ha az ember így látta, el kellett hinnie, hogy e pillanatban teljesen megfeledkezett Izabelláról.

- Őrült élvezet lehet... mondja már... - nógatta csökönyösen, s izgalmában megragadta Wokulski térdét.

- A kilátás csakugyan gyönyörű - felelte Wokulski -, mert a láthatár ötven-hatvan versztányira kiszélesedik. Egész Párizs és környéke olyan, mint a domború térképen. De maga a repülés nem kellemes. Lehet azonban, hogy csak az első alkalommal...

- Milyen érzés?...

- Nagyon furcsa. Az ember először azt hiszi, hogy ő maga emelkedik, aztán hirtelen úgy látja, hogy nem ő emelkedik, hanem a föld süllyed a lába alatt. Ez olyan váratlan és kellemetlen csalódás, hogy az ember, egy pillanatig szeretne... kiugrani...

- Tovább, tovább... - türelmetlenkedett Ochocki.

- A másik csoda a láthatár, amelyet az ember a szeme magasságával mindig egy síkban lát, s ennek következtében a föld homorúnak látszik, mint valami óriási mélytányér.

- És az emberek?... a házak?...

- A házak olyanok, mint a kis dobozok, a villamosok, akár a nagyobb legyek, az emberek pedig apró fekete pontocskák, gyorsan futkosnak mindenfelé, s hosszú árnyékot vonszolnak maguk után. Általában az egész repülés tele van meglepetésekkel.

Ochocki elgondolkozott, maga elé bámult, s merően nézett valamit... Egyszer-egyszer olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna ugrani a kocsiból, mert idegesíti a társaság, mely szótlanul hallgatta az elbeszélést.

Elérték az erdőt, s csakhamar megérkezett a bricska is a személyzettel. A hölgyek karjukra kapták a kosarakat.

- Na, most minden hölgy a maga gavallérjával más irányba megy - vezényelte Wąsowskiné. - Kedves Starski, figyelmeztetem, hogy ma egészen kivételes kedvemben vagyok, s hogy mit jelent nálam a kivételes kedv, azt Wokulski úr nagyon jól tudja - tette hozzá ideges kacagással. - Ochocki és Bel, befelé az erdőbe, s addig ne merjetek mutatkozni, amíg a kosaratok tele nincs gombával... Fela!...

- Én Michalinkával és Joasiával megyek - felelte gyorsan Felicja kisasszony, s úgy nézett Wokulskira, mintha ő lenne az az ellenség, akivel szemben fel kell fegyverkeznie a két cselédlánnyal.

- No, induljunk, kedves kuzen - szólt Izabella Ochockihoz, látván, hogy a társaság már eltűnt az erdőben. - De fogja a kosarat, és szedje a gombát, mert bevallom, nekem ez nem szórakozás.

Ochocki fogta a kosarat, és a bricskába dobta.

- Fütyülök a világ összes gombáira! - felelte bosszúsan. - Már így is elvesztettem két hónapot halászással, gombázással, udvarlással és mindenféle más szamársággal. Mások ezalatt léghajóban ültek. Én is Párizsba készültem, de a nagymama rábeszélt, hogy jöjjek ide pihenni. Na hiszen, gyönyörű pihenés, mondhatom... Itt aztán végképp elbutultam... már gondolkozni sem tudok rendesen... minden tehetségemet elvesztettem... Eh, hagyjanak nekem békét az ilyen szórakozásokkal... Dühös vagyok!...

Legyintett, aztán mindkét kezét zsebébe süllyesztette, és fejét lógatva, morogva indult az erdőbe.

- Szeretetre méltó partner - jegyezte meg Izabella mosolyogva Wokulskinak. - Ez most már így lesz a szünidő végéig... Mikor Starski a léggömböt említette, mindjárt tudtam, hogy Ochocki jókedvének befellegzett...

"Legyenek áldottak a léggömbök - gondolta Wokulski. - Ha ilyen vetélytárs áll Izabella mellett, az már nem veszélyes..."

S e pillanatban érezte, hogy szereti Ochockit.

- Meg vagyok győződve róla - szólt Izabellához -, hogy unokabátyja nagy feltaláló lesz. Ki tudja, nem lesz-e korszakalkotó az emberiség történelmében - fűzte hozzá, mert Geist terveire gondolt.

- Gondolja? - felelte Izabella csaknem egykedvűen. - Lehetséges... Egyelőre a kedves kuzen néha neveletlen, ami itt-ott még jól is áll neki, de néha unalmas, és ez még a legnagyobb feltalálókhoz sem illik. Valahányszor meglátom, mindig az a kis história jut eszembe Newtonnal. Úgy tudom, Newton nagy ember volt, nem?... De mit számít az, mikor egy szép napon, egy bájos hölgy társaságában egyszer csak megfogta a hölgy kezét, és... akár hiszi, akár nem... pipáját kezdte piszkálni a hölgy kisujjával!... Nos, ha a lángelme ilyesmire vezet, akkor köszönöm, nem kérek lángelméjű férjből!... Jöjjön, sétáljunk egyet az erdőben, jó?

Izabella minden szava bűvös írként hatott Wokulskira, mintha színtiszta mézet csepegtettek volna szívébe.

"Eszerint... szereti Ochockit (mert ki ne szeretné), de nem megy hozzá!"

Keskeny úton haladtak, amely két erdőrész között határmezsgyéül szolgált.

Jobb kéz felől tölgy- és bükkfaerdő, bal felől fenyőerdő terült el.

A fenyőfák között néha-néha felvillant Wąsowskiné vörös kabátja vagy Ewelina kisasszony fehér köpenye. Egy helyen az út kettévált. Wokulski be akart kanyarodni, de Izabella visszatartotta.

- Nem, nem - szólt -, ne menjünk arra, mert elveszítjük szemünk elől a társaságot, s nekem az erdő csak addig szép és kedves, amíg embereket látok benne. E pillanatban például az egész erdőt pontosan megértem... Nézzen csak oda... ugye, itt olyan, mint egy óriási templom?... Ezek a hatalmas fenyők egy sorban, a templom oszlopai. Amott az oldalhajó, itt a főoltár... Látja, látja... ott, a lombok között most felvillant a nap, éppen úgy, mint a gót stílű színes ablakban... Milyen sokféle kép... micsoda gazdagság! Itt egy női pipereszoba, ezek az alacsony bokrok a taburettek. Még a tükör sem hiányzik. A minapi eső gondoskodott róla... Ez meg itt egy utca, nem igaz? Egy kicsit görbe, de mégiscsak utca... Amott meg a piactér... maga is látja, úgy, mint én?...

- Látom, ha maga magyarázza - felelte Wokulski mosolyogva. - De igazán költői fantázia kell hozzá, hogy az ember ezeket a hasonlóságokat észrevegye...

- Valóban?... Lám, én meg mindig azt hittem, hogy a megtestesült hétköznapiság vagyok.

- Lehet, hogy még nem volt alkalma arra, hogy minden erényét felfedezze - válaszolta Wokulski, s szemmel láthatólag zavarta, hogy Felicja közeledik hozzájuk.

- Mi az, maguk nem szednek gombát? - csodálkozott a kislány. - Csodaszép rizike; és annyi van, hogy nem lesz elég a kosár. Azt hiszem, egyenesen a bricskába szórjuk. Hozzam a kosarat, Bel?...

- Köszönöm, köszönöm!

- Hát magának?...

- Nem, nem. Félek, hogy összetéveszteném a galócával - felelte Wokulski.

- Gyönyörű, mondhatom! - sértődött meg Fela. - Magától igazán nem vártam ilyen feleletet... Megmondom a nagymamának, és megkérem, hogy az uraknak ne adjon gombát, különösen abból, amit én szedtem - azzal biccentett és elment.

- No, most megbántotta Felát - szólt Izabella. - Ez igazán nem volt szép... mikor ő annyira rokonszenvez magával.

- Felicja kisasszonynak nagy mulatság a gombaszedés, hát szedjen gombát, de én szívesebben hallgatom a maga előadását az erdőről.

- Nagyon hízelgő rám nézve - felelte Izabella, s könnyedén elpirult -, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan megunná, mert én az erdőt nem mindig találom szépnek. Sőt, néha borzalmasnak látom. Ha egyedül lennék itt, biztosan nem látnék sem templomot, sem utcát, sem pipereszobát. Ha egyedül vagyok, az erdő megrémít. Már nem díszlet, hanem olyasvalamivé változik, amit nem értek, s amitől félek. A madárhangok is vadak, s néha a hirtelen jajkiáltáshoz hasonlítanak. Máskor meg mintha rajtam nevetnének, hogy ide merészkedtem a szörnyetegek közé... Ilyenkor minden fa mintha élőlény lenne, s engem akarna gallyaival körülfogni és megfojtani. Minden fűszál alattomosan fonja körül a lábamat, hogy többé soha el ne eresszen... És ennek csakis az én kedves Ochocki kuzenom az oka, aki azt magyarázta, hogy a természetet nem az ember számára teremtették. Az ő elmélete szerint minden, ami él: önmagának él...

- Igaza is van - suttogta Wokulski.

- Hogyan, maga is hisz ebben? Szóval ez az erdő maga szerint nem az emberek hasznát szolgálja, hanem saját céljai és érdekei vannak, melyek nem rosszabbak a mieinknél?...

- Láttam hatalmas erdőségeket, amelyekben öt-hat évenként egyszer fordult meg ember, és mégis sokkal bujábban és üdébben növekedtek, mint a mieink...

- Ó, ne beszéljen így!... Ez az ember értékének lebecsülése, s a Szentírással is ellenkezik. Hiszen az Úr a földet az emberek lakásául jelölte ki, a növényeket és állatokat pedig eledelükül adta.

- Tehát a természetnek az embert kell szolgálnia, az embernek pedig a kiváltságos főrangú osztályokat?... Nem. A természet is, az emberek is önmaguknak élnek, s csak azoknak van joguk uralkodni rajtuk, akiknek több az erejük és többet dolgoznak. Az erő és a munka az egyetlen kiváltság ezen a világon. Nemegyszer ezeréves, de magatehetetlen faóriások dőlnek ki a jöttment telepesek fejszecsapásai alatt, de azért a természetben semmiféle forradalom nem következik be. Az erő és a munka, nem pedig a cím és a születés.

Izabella ideges volt.

- Itt mondhat nekem, amit akar - szólt -, itt mindent elhiszek, mert körös-körül mindenütt a maga szövetségeseit látom.

- És nem válhatnak idővel a maga szövetségeseivé is?!...

- Nem tudom... lehet... olyan gyakran hallok mostanában róluk, hogy egyszer majd csak én is hinni fogok a hatalmukban.

Kiértek egy tisztásra, melyet görbe fenyőfákkal benőtt lankák szegélyeztek. Izabella leült egy fatönkre, Wokulski pedig közelében a földre telepedett. E pillanatban jelent meg a tisztás szélén Wąsowskiné és Starski.

- Bel, nem akarnád átvenni a gavalléromat? - kiáltotta.

- Tiltakozom! - vágott közbe Starski. - Izabella nagyon meg van elégedve a lovagjával, s én is a magam hölgyével...

- Igaz ez, Bel?

- Hogyne, hogyne! - kiáltotta Starski.

- Hadd legyen neki igaza... - hagyta helyben Izabella, s közben napernyőjével játszadozva a földet nézte.

Wąsowskiné és Starski eltűnt a domb mögött, Izabella pedig egyre idegesebben játszadozott napernyőjével. Wokulski ütőere úgy kalapált halántékában, mint a pöröly. Minthogy a hallgatás már túlságosan sokáig tartott, Izabella megszólalt:

- Majd egy esztendeje lesz, hogy egy szeptemberi kirándulás alkalmával ugyanezen a helyen jártunk. Voltunk vagy harmincan a szomszédságból. Ott raktunk tüzet...

- Akkor jobban mulatott, mint ma?

- Nem. Itt ültem ugyanezen a tönkön, és valahogy szomorú voltam. Mintha valami hiányzott volna. S ami nagyon ritkán szokott velem előfordulni, arra gondoltam, hogy ugyan mi is lesz egy esztendő múlva?...

- Furcsa!... - suttogta Wokulski. - Én ugyancsak körülbelül ma egy esztendeje egy erdőben táboroztam, de Bulgáriában. Arra gondoltam, hogy egy év múlva élek-e még, és...

- És még mire?...

- Magára.

Izabella nyugtalanul megmozdult és elsápadt.

- Rám?... - kérdezte. - Hát ismert?...

- Igen. Már néhány év óta ismerem, de gyakran úgy érzem, hogy évszázadok óta... Az idő nagyon hosszúra nyúlik, ha ébren is, alva is mindig egyvalakire gondolunk.

Izabella felállt, mintha menekülni akart volna. Wokulski követte.

- Bocsásson meg, ha akaratom ellenére kellemetlenséget okoztam. Lehet, hogy maga szerint az olyanoknak, amilyen én vagyok, nincs joguk magára gondolni?... Az arisztokrácia világában még az ilyen tilalom is elképzelhető. De én más világhoz tartozom... Az én világomban a mohának és a harasztnak éppen olyan joga van a napra nézni, mint a fenyőfának vagy... a gombának. Most hát nagyon kérem, mondja meg őszintén, mondja a szemembe, szabad-e magára gondolnom vagy sem? Ma még semmi mást nem kívánok.

- De hiszen jóformán nem is ismerem - suttogta, s szemmel láthatólag küzdött zavarával.

- Ma nem kívánok semmit, csak azt kérdem, nem tartja-e sértőnek, ha magára gondolok? Semmi mást, csak gondolok. Ismerem annak a társadalmi osztálynak a felfogását, melyben felnevelkedett, tudom, mit gondolnak az olyanokról, amilyen én vagyok, s tisztában vagyok vele, hogy amit most mondok, vakmerőségszámba mehet. Mondja meg hát nyíltan és egyenesen: s ha valóban olyan óriási a különbség kettőnk között, akkor többé nem fogok arra törekedni, hogy a rokonszenvét megnyerjem... Ma vagy holnap, a sértődöttség vagy a sérelemérzet legkisebb árnyéka nélkül, sőt, teljesen kigyógyulva elutazom.

- Minden embernek joga van arra, hogy valakire gondoljon... - felelte Izabella egyre mélyebb zavarában.

- Köszönöm. Ezzel a szóval értésemre adta, hogy a maga szemében én sem vagyok kisebb, mint a Starskiak, a marsallok és a hozzájuk hasonlóak. Megértem, hogy a jelen körülmények között még talán nem tudom megnyerni rokonszenvét, az még nagyon messze lehet... de legalább annyit tudok, hogy nekem is megvannak az emberi jogaim, és hogy ettől a pillanattól kezdve engem cselekedeteim szerint ítél meg, nem pedig a címem szerint, amely nincs.

- De hiszen ön nemesember, s Jadwiga néni azt mondja, hogy legalább olyan jó nemes, mint a Starskiak, sőt, mint a Zasławskiak...

- Nos, igen, ha tetszik, nemesember vagyok, sőt, különb, mint nem egy azok közül, akikkel a szalonokban találkoztam. De szerencsétlenségemre, a maga szemében kereskedő is vagyok.

- Hogy kereskedő maradjon-e vagy sem, az csak magától függ... - válaszolta Izabella, most már kissé bátrabban.

Wokulski elgondolkodott.

Ebben a pillanatban az erdőben felhangzottak a hívó kiáltások, s néhány perccel később az egész társaság, kosarakkal, cselédséggel és töméntelen gombával a tisztáson gyülekezett.

- Induljunk hazafelé - kiáltotta Wąsowskiné. - Unom már a rizikét, és éhes is vagyok.

A következő néhány nap különleges időszak volt Wokulski számára. Ha valaki megkérdezte volna, hogy ezek a napok mit jelentettek neki, biztosan azt felelte volna: a boldogság álmát, az életnek talán azt a korszakát, melynek kedvéért a természet az embert életre keltette.

A közömbös szemlélő az ilyen napokat egyhangúaknak, sőt talán unalmasnak is vélte volna. Ochocki elkomorodott, s reggeltől estig mindenféle fajtájú és formájú sárkányt ragasztgatott és eregetett, Wąsowskiné és Felicja olvastak, vagy a helyi plébános számára meglepetésnek szánt miseruhát varrogatták, Starski pedig az elnöknével és a báróval kártyázott.

Ilyenformán Wokulski és Izabella nemcsak teljesen magukra maradtak, hanem szinte rákényszerültek, hogy egymás társaságát keressék. Kisétáltak a parkba, néha a földekre, az udvaron üldögéltek az évszázados hársfa alatt, de leggyakrabban a tavon csónakáztak. Wokulski evezett, Izabella pedig időnként kenyérdarabokat dobált a hattyúknak, melyek csendesen kísérték a csónakot. Gyakran előfordult, hogy az országúton haladó vándor megállt, és csodálkozva nézte a nem mindennapi képet, a fehér csónakot, a benne ülő emberpárral s a két fehér hattyút, melyek szárnyukat vitorla módjára emelték a magasba.

Wokulski később már vissza sem tudott emlékezni arra, hogy ezekben a pillanatokban miről beszélgettek. Leggyakrabban hallgattak. Izabella egyszer megkérdezte, hogy a csigák miért úsznak a víz felszíne alatt, máskor meg, hogy a fellegeknek miért van olyan különböző színük. Wokulski mindent pontosan megmagyarázott, s ilyenkor úgy érezte, hogy az egész természetet, a földtől az égig, egyetlen öleléssel átfogja és odahelyezi Izabella lába elé.

Egy napon eszébe jutott, hogyha Izabella azt kívánná tőle, hogy ugorjék a vízbe és haljon meg, gondolkozás nélkül megtenné, s még haláltusájában is őt áldaná.

A csónakázás meg a parkban tett séták alatt, de különben mindenkor, amikor együtt voltak, valami mélységes nyugalmat érzett, mintha egész lelke és az egész föld, keleti szélétől a nyugatiig, megtelne csenddel, amelyben még a kocsizörgést, a kutyaugatást vagy az egymáshoz ütődő lombok zizegését is csodálatos és gyönyörűséges dallamnak hallotta. Úgy érezte, hogy már nem is jár, hanem úszik a rejtélyes kábulat tengerében, hogy már nem gondolkozik, nem érez, nem szomjúhozik, csak szeret. Az órák olyan gyorsan múltak, mint a villám, mely itt is, ott is felvillan, és azonnal kialszik a távoli láthatáron. Csak most volt reggel, és máris itt a dél meg az este meg az éjszaka, tele felrettenéssel, sóhajokkal. Nemegyszer úgy érezte, hogy a nap két egyenlőtlen részre oszlik, a nappalra, mely rövidebb mint a szempillantás, és az éjszakára, mely hosszú, mint az elkárhozott lelkek örökkévalósága.

Egy napon az elnökné hívatta magához.

- Üljön le, kedves fiam - kínálta hellyel. - Nos, jól érzi magát itt nálam?

Wokulski összerezzent, mint az álmából felriasztott ember.

- Én?...

- Nos, talán unja magát?

- Egyévi ilyen unalomért odaadnám az egész életemet.

A matróna megcsóválta a fejét.

- Igen, van úgy, hogy az ember ilyesmit érez - felelte. - Nem tudom már, ki írta, hogy az ember akkor a legboldogabb, amikor azt látja maga körül, amit bensejében érez... Én pedig azt mondom, nem az a fontos, hogy miért boldog valaki, hanem az, hogy boldog... Bocsásson meg nekem, ha most egy kicsit felébresztem...

- Parancsoljon velem - felelte s elsápadt.

Az elnökné nem vette le róla szemét, s csendesen csóválta fejét: - No, ne gondolja, hogy rossz hírekkel akarom felriasztani, egészen közömbös dolog ez. Gondolkozott már azon a cukorgyáron, amibe be akarnak ugratni?

- Még nem...

De hiszen nem is sürgős. Ugye, a nagybátyjáról is megfeledkezett? Szegény, alig három mérföldnyire innen, Zasławban nyugszik... Nem rándulnának ki oda holnap? Nagyon szép a vidék, s ott az a gyönyörű várrom... Kellemesen eltölthetnék az időt, s közben el is intézhetné azt a sírkövet... Vagy tudja, mit? - tette hozzá sóhajtva. - Meggondoltam a dolgot. Ne bántsuk azt a követ, ne vágassuk szét, hadd maradjon ott, ahol van, csak vésesse rá a verset: Így nincs órád és nincs helyed egy sem... Ismeri?

- Ó, igen...

- Ott a vár alatt sokkal több ember jár, mint a temetőben, hamarabb észreveszik, elolvassák, s elgondolkoznak rajta, hogy ezen a világon minden véges, még a szerelem is...

Wokulski teljesen feldúlt idegállapotban jött ki az elnöknétől. "Mit jelenthet ez a beszélgetés?"... gondolta. Szerencsére találkozott Izabellával, aki éppen a tóhoz indult, s egyszerre mindenről megfeledkezett.

Másnap valóban az egész társaság kirándult Zasławba. Erdők között, zöld dombokon vagy sárga agyagba vájt mélyutakon haladtak végig. A vidék szép volt, az idő még szebb, de Wokulski úgyszólván semmit sem látott, annyira elmerült borús gondolataiban... Itt már nem volt egyedül Izabellával, mint még tegnap is, sőt a társaskocsiban nem is ült közel hozzá, hanem Felicja kisasszonnyal szemben, és mindenekelőtt... De ezt már csak úgy gondolta, s magában ki is nevette magát rémlátásaiért. Úgy látta ugyanis, hogy Starski különös tekintettel néz Izabellára, s Izabella mélyen elpirul.

"Ah, ostobaság... - nyugtatta meg magát -, miért csalna meg?... Ő, engem, hiszen a vőlegénye sem vagyok..."

Elhessegette magától e gondolatokat, de kellemetlen érzése azért megmaradt. Kissé bosszantotta, hogy Starski ott terpeszkedik Izabella mellett. De ez is elmúlt.

"Csak nem tilthatom meg neki - gondolta -, hogy oda üljön, ahová akar. Nem alacsonyodhatom le a féltékenységig, hisz ez, bármint van is, mégiscsak alantas érzés. És legtöbbször a látszatból származik... Különben, ha Starskival érzelmes pillantásokat akarna váltani, nem tenné ilyen nyíltan. Őrült vagyok..."

Néhány óra múlva megérkeztek a helyszínre.

Zasław, ez a hajdani mezőváros, most nyomorúságos kis falu, nedves rétek között terül el. A templomon és a régi városházán kívül minden háza földszintes, ósdi és fából épült. A piacon vagy inkább a tönköllyel benőtt gidres-gödrös téren emelet magasságú szemétdomb éktelenkedik, közvetlenül mellette a kút, s a kút fölött négy korhadt oszlopon lyukas tető.

Szombat lévén a piac üres, s minden boltot bezártak.

Alig egy versztányira a városon túl, déli irányban néhány domb emelkedik. Az egyiken a várrom, két hatszögletű bástyával. A bástyák párkányairól és ablakaiból buján tenyésző futónövények indái függnek alá. A másik dombon ősi tölgyfák kis csoportja díszlik.

Mikor a társaskocsi a piacra ért, Wokulski kiszállt, hogy a plébánossal beszéljen. Starski átvette a parancsnokságot.

- Mi tehát - jelentette ki - a társaskocsival továbbmegyünk a tölgyfacsoportig, ott megesszük, amit az Isten adott, és a szakácsok elkészítettek; azután a kocsi visszajön Wokulski úrért.

- Köszönöm - felelte Wokulski -, de nem tudom, meddig tart a megbeszélés, jobb, ha gyalog megyek. Különben is, még a romokhoz is el kell mennem.

- Én magával tartok - jelentette ki Izabella -, szeretném látni a néni kedvenc kövét... - tette hozzá suttogva. - Kérem, adjon jelt, amikor odaért.

A kocsi elindult, Wokulski megkereste a plébánost, s egy negyedóra alatt elintézte az ügyet. Az öreg lelkiatya megnyugtatta, hogy a helyi lakosság közül senkinek sem lesz kifogása az ellen, ha a kőre verset vésnek, csak az a fontos, hogy a szöveg ne legyen illetlen vagy istentelen. Mikor aztán megtudta, hogy a boldogult Wokulski százados emlékének megörökítéséről van szó, akit ő maga is igen jól ismert, megígérte, hogy minden erejével támogatja és megkönnyíti a dolgot.

- Van itt egy Węgielek nevű ügyes legény, egy kicsit kovács, egy kicsit asztalos, de ha megszorítják, alighanem kőbe is tud vésni - ajánlotta. - Mindjárt érte küldök.

Alig egy negyedóra múlva jött is az a bizonyos Węgielek, egy húsz-huszonöt éves vidám képű, értelmes fiatalember. Mikor a pap cselédjétől meghallotta, hogy itt valamit lehet keresni, felvette rövid derekú, hosszú szárnyú szürke kabátját, s haját jól kikente hájjal.

Wokulski sietett. Elbúcsúzott a plébánostól, és Węgielekkel együtt elindult a romok felé.

Mikor túlhaladtak a most már nem használt városi sorompón, Wokulski megkérdezte a legényt:

- Tudsz-e jól írni, fiam?

- Ó, ó!... Hogyne tudnék, hiszen sokszor a bíróságról is nekem küldik a papírt, hogy leírjam, pedig a kezem nem valami könnyű. Hát azok a versek, amiket az otroczi ispán úr az erdész lányához írogatott, tán nem az én munkám? Ő csak a papírt vette meg, de az írásért a negyven garassal a mai napig is adósom. Pedig a kacskaringókat ugyanám megkövetelte...

- Kőbe is tudsz írni?

- Hogyan, bemélyítve vagy domborítva?... Miért ne tudnék? Még vasba is vállalnám, meg üvegbe is, kinek milyen tetszik, olyan betűkkel: írottal, nyomtatottal, némettel, zsidóval... mert már ne tessék dicsekvésnek venni, de itt minden bolt tábláját én festettem.

- Azt a krakkói legényt is, amelyik ott lóg a kocsma fölött?

- Azt is, hát.

- Aztán hol láttál te ilyen krakkói legényt?

- A Zwolski uraság kocsisa krakkói gúnyát hord, őróla néztem le.

- És annak mind a két lába baloldalt nőtt ki?

- Ejnye már, nagyságos úr, az itteni nép nemigen nézi a lábát, csak az üveget. Ha meglátja az üveget meg a poharakat, már nem téveszti el a kaput, egyenesen odatalál Schmulhoz.

Wokulskinak egyre jobban tetszett a talpraesett legény.

- Házas ember vagy te, fiam?

- Nem én. Aki kendőben jár, olyat én nem vennék el, aki meg kalapot visel, annak én nem kellek.

- Hát most mit csinálsz itt, ha már nem akad festeni való cégtábla?

- Csak úgy, itt is csurran, ott is cseppen, összevissza, meg semmit. Régebben asztalos voltam, és nem győztem a munkát. Alig pár év alatt ezer rubelt takarítottam meg. De tavaly leégtem, és azóta nem tudom összeszedni magam. A fa, a sok anyag meg a gyalupad, minden odaégett. Bizony, nagyságos úr, olyan tűz volt, hogy a legkeményebb ráspolyok is úgy összeolvadtak, akár a szurok. Mikor az üszkökre néztem, csak köptem egyet mérgemben, de most már azt a nyálat is sajnálom...

- Hát aztán felépítetted? Van műhelyed?

- Ehe!... Építettem ám a kertben egy házat, olyan barakkfélét, hogy az anyámnak legyen hol főznie, de a műhelyt... arra legalább ötszáz rubel készpénz kellene, becsületemre mondom, egy garassal se kevesebb... Hány évig küszködött édesapám, amíg felépítette a házat, és összeszedte azt a pár szerszámot...

Már közeledtek a romokhoz. Wokulski elgondolkozott.

- Hallod-e, Węgielek - szólt hirtelen. - Te tetszel nekem. Én most még vagy egy hétig itt maradok ezen a vidéken... - tette hozzá halkan sóhajtva. - Ha jól kivésed nekem azt az írást, elviszlek magammal Varsóba... Ott majd meglátjuk, mennyit érsz, aztán... hátha meglesz a műhely is.

A legény hol jobbra, hol balra billentette fejét, úgy nézte Wokulskit. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy ez igen gazdag úr lehet, sőt talán egyenesen olyan, akit az Úristen szokott leküldeni, hogy a szegény embert oltalmába vegye. De erre már levette a sapkáját.

- No, minek állsz meg? Tedd fel a sapkád... - szólt rá Wokulski.

- Engedelmet kérek, nagyságos úr... Talán valami illetlent mondtam?... Itt nálunk nemigen járnak ilyen urak, ámbár régebben alighanem jártak... Apám is mesélte, hogy volt itt olyan úr, aki Zasławból egy árvát magához vett, és nagyságát csinált belőle. A főtisztelendő úrra meg annyi pénzt hagyott, hogy abból építették később a haranglábat...

Wokulski mosolyogva nézte a legény zavarodott képét, s az a különös gondolata támadt, hogy egyetlen évi jövedelméből száz vagy talán kétszáz ilyen embert is boldoggá tehetne.

A pénz valóban nagy hatalom, csak az a fontos, hogy az ember jól tudjon bánni vele...

Már a várhegy aljában jártak, mikor a másik dombról felhangzott Felicja kiáltása:

- Wokulski úr! Itt vagyunk!

Wokulski feltekintett, s a tölgyfák között megpillantotta a vígan pattogó tüzet, melyet az egész Zasławeki társaság körülült. Húsz-harminc lépésnyire tőlük a kukta és a szobalány a szamovárral foglalatoskodott.

- Várjon egy kicsit, megyek! - kiáltotta Izabella, s felállt a szőnyegről.

Starski hozzáugrott.

- Lesegítem - ajánlkozott.

- Ó, köszönöm, le tudok menni magam is - hárította el Izabella s hátralépett. Majd lefelé kezdett lépkedni a meredek domboldalon, de olyan könnyedén és olyan bájjal, mintha a park valamelyik kavicsos útján szökdelne.

- Lám, milyen aljas vagyok, hogy még gyanúsítani mertem! - suttogta Wokulski.

Egyszerre úgy érezte, mintha egy rejtélyes hang azt mondaná, válasszon: vajon ezer olyan segítségre szoruló kellene-e neki, mint Węgielek, vagy egyetlen olyan, aki ott lépked lefelé a domboldalon.

"Már választottam!..." - gondolta.

- De a várba nem megyek be egyedül, karját kell nyújtania - szólt Izabella, amint Wokulskihoz ért.

- Van itt könnyebb út is, talán arra tessék - szólalt meg Węgielek.

- No, vezess!

Megkerülték a hegyet, és egy kiszáradt patak medrében kapaszkodtak felfelé a csúcsra.

- Milyen furcsák ezek a kövek - kiáltott fel Izabella, a barna foltos mészkődarabokat nézegetve.

- Vasérc - magyarázta Wokulski.

- Nem a' - vetette közbe Węgielek. - Nem vasérc a', hanem vér...

Izabella visszarettent.

- Vér?... - ismételte szörnyülködve.

A dombtetőn megálltak, a társaság többi tagjától elválasztotta őket a düledező várfal. Erről a helyről jól lehetett látni a várudvart, melyet teljesen belepett a tövis és a borbolya. Az egyik bástya alatt a falhoz támasztva hatalmas gránittömb hevert.

- Itt a kő! - kiáltotta Wokulski örömmel.

- Ah, ez az... Kíváncsi vagyok, hogy hozták ide?... Mondja, jóember, mit mesélt maga arról a vérről? - kérdezte Izabella a legénytől.

- Régi történet az, kérem - felelte Węgielek. - Nekem még az öregapám mesélte... De különben is, itt mindenki tudja.

- Mondja el - unszolta Izabella. - Itt a régi romok között nagyon jó az ilyen regéket hallgatni. A Rajna mentén rengeteg ilyen vidék van...

Bement az udvarra, óvatosan kikerülgette a tüskés bokrokat, és leült a gránittömbre.

- Mondja el a véres kövek történetét...

A legényt egy cseppet sem ejtette zavarba Izabella kívánsága, elmosolyodott és mindjárt elkezdte:

- Valamikor régen, mikor az öregapám olyan kisgyerek volt, hogy ott fogdosta a madarakat a tölgyfák között, ezeken a köveken, amelyeken ide feljöttünk, még víz folyt. Most már csak tavasszal látni itt vizet vagy nagy eső után, de öregapám gyerekkorában még egész éven át folyt. Egész rendes patak volt.

A patak fenekén - az öregapám gyerekkorában - egy óriási kő feküdt, mintha valami nagy lyukat takartak volna le vele. És csakugyan, volt is ott egy nagy lyuk. Ez volt a föld alatti barlang ablaka; ott olyan kincsek rejtőznek, amilyenek hetedhét országban sincsenek. A nagy kincsek között pedig egy tiszta színarany nyoszolyán alszik egy gyönyörűséges lány, lehet, hogy grófkisasszony, de olyan gyönyörűséges, amilyent emberi szem nem látott, és a ruhája tiszta színarany. Azt mondják, csak azért a sok drágakőért, ami a hajában van, meg lehetne venni minden földet Zasławtól egészen Otroczig.

Az a kisasszony pedig azért alszik olyan mélyen, mert egyszer valaki, akár haragból, akár csak úgy játékból, Isten tudja, miért, egy tűt szúrt a fejébe, s attól így alszik, így szendereg, amíg valaki le nem megy hozzá, ki nem húzza a tűt a fejéből, és el nem veszi feleségül. De ez bizony nem könnyű dolog, és nagyon veszélyes is, mert ott lent a föld mélyén mindenféle szörnyetegek őrzik a nagy kincset meg az alvó grófkisasszonyt. Hogy milyenek, azt én jól tudom, mert mikor még a műhelyem megvolt, én is őriztem otthon a fiókban egy fogat, de nem is fog az, hanem agyar, olyan, mint az öklöm. Az öregapám találta, itt ezen a helyen (tessék elhinni, szent igaz, amit mondok). Namármost, ha egy foga olyan, mint az öklöm (mert magam láttam, meg a kezemben is volt, nem is egyszer), akkor a feje legalább akkora lehetett, mint a búbos kemence, az egész barom pedig, akár egy csűr... Az ilyenekkel megküzdeni nem könnyű dolog, még eggyel sem, hát még sokkal.

Akármilyen bátor legény is valaki, nem egykönnyen szánja rá magát, hogy leszálljon a föld mélyébe, ha még úgy tetszik is neki az alvó grófkisasszony, vagy talán még jobban a tenger sok kincs. Mert igaz is, ki szereti, ha valami ilyen irgalmatlan nagy dög belekap...

Az emberek régóta tudtak az alvó kisasszonyról, meg a nagy kincsekről - mesélte tovább Węgielek -, mégpedig onnan, hogy minden évben kétszer (egyszer húsvétkor, egyszer meg Szent János napján) elmozdult helyéről a kő a patak fenekén, s ha valaki akkor a vízparton állt, az benézhetett a mélységbe, és láthatta az egész csodát.

Egy húsvét ünnepén (öregapám akkor még a világon se volt), egy fiatal zasławi kovácslegény jött fel ide a várba. Megállt a patak partján, és így gondolkozott: "Miért ne láthatnám meg én azt a nagy kincset?... Ha pedig meglátom, mindjárt be is mászok értük, akármilyen szűk is az a lyuk, jól megrakom a zsebeimet, aztán akkor lássam a fújtatót, mikor a hátam közepét." S alig mondta ki, amit gondolt, egyszerre - mozdul ám a kő, s a kovácslegény látja a tenger pénzt, a sok kádat tele színarannyal és annyi drága szép ruhát, hogy az országos vásáron se igen lehet több...

De még hamarabb meglátta a gyönyörűséges grófkisasszonyt, aki olyan szép volt - mondta öregapám -, hogy a szegény kovácslegény szinte megnémult ijedtében. Ott aludt szegényke lehunyt szemmel, csak a könny csörgedezett a szeméből, s amint egy csepp lehullott, hol az ingére, hol az ágyra, hol a földre, azonmód szikrázó drágakő lett belőle. Csak aludt és sóhajtozott, mert nagyon fájt szegénynek a tű a fejében, s ahányat sóhajtott, annyiszor megrezdültek a levelek odakint a patak menti fákon, mert úgy sajnálták szegénykét, hogy annyit szenved.

A kovács már éppen le akart szállni a barlangba, de az idő eltelt, és a kő nagy robajjal visszacsúszott a helyére, hogy csak úgy bugyborékolt a víz utána.

A fiatal kovácslegény ettől a naptól kezdve nem találta helyét ezen a világon. A munka kihullott a kezéből, akárhová nézett, mindenütt a patakot látta, mint valami ablakot, és rajta keresztül az alvó grófkisasszonyt, akinek a könnyei szakadatlanul, egymás után peregtek a földre. Szegény kovácslegény sorvadt, sorvadozott, mert a szívét mintha tüzes fogóval marcangolták volna. Csak úgy szédült a fájdalomtól.

Mikor aztán már sehogy se bírta a nagy sóvárgást, elment egy javasasszonyhoz, aki ismerte a füveket, odadobott neki egy ezüstrubelest, és megkérdezte, mitévő legyen?

- Na, fiam - így a banya -, nincs itt más mód, mint hogy meg kell várni Szent János napját, akkor aztán, ha a kő elmozdul, gyorsan leszállsz a barlangba. Ha kihúzod a kisasszony fejéből a tűt, azonnal felébred, elveszed feleségül, s olyan úr leszel, hogy hetedhét országban sem akad párod. De akkor aztán el ne feledd, hogy tőlem kaptad a jó tanácsot. És azt se, hogyha azok a szörnyetegek rád fenekednek, és félelem száll a szívedbe, gyorsan vess magadra keresztet, és fuss Isten nevében... Csak az a fő, hogy meg ne ijedj, mert aki nem fél, azzal a gonosz nem mer kikezdeni...

- Mondd meg hát - kérdezte a kovács -, miről ismerik meg, hogy az ember fél?...

- Na fene! Ilyen legény vagy te?... - kapott a szón a banya. - Akkor hát csak szállj le nyugodtan, s ha visszajössz, el ne feledkezz rólam.

Két hónapig járt a legény a patakhoz, s Szent János napja előtt egy héttel már le sem jött onnan, ott állt éjjel-nappal és várt. De ki is várta. Szent János napján aztán éppen delet harangoztak, mikor a kő megmozdult, a legény meg markában a fejszével, beugrott a barlangba.

Mi minden történt ott vele, mesélte öregapám, el sem mondom, mert az embernek a haja szála is égnek mered. Olyan csúnya szörnyetegek acsarkodtak rá, hogy más puszta láttukra is szörnyethalt volna. Voltak ott, mesélte öregapám, olyan óriási bőregerek, akár egy-egy kutya, csak úgy legyezgették magukat a ronda nagy szárnyukkal. Egyszer meg egy varangyos béka állta el az útját, de legalább akkora, mint az a kő. Ahogy továbbment, ocsmány tengeri kígyó kapaszkodott a lábába, s mikor a legény odasújtott a fejszével, emberi hangon sírt.

Farkasok is voltak, éktelen dühösek, s nem hab, de tűz csorgott a szájukból, de olyan forró, hogy a sziklába lyukat égetett.

Ez a sok ronda féreg mind a legény hátára mászott, húzta, tépte a lajbiját, az inge ujját, de bántani egyik sem merte. Mert látták, hogy nem fél, márpedig a bátor embertől a gonosz úgy menekül, mint az árnyék az ember elől. - Elpusztulsz itt, szegény kovácslegény... - sziszegték, morogták, üvöltöttek a vadállatok, de ő csak jól megmarkolta a fejsze nyelét, és tisztesség ne essék, olyanokat káromkodott, hogy el sem merem mondani...

Végre eljutott az aranynyoszolyához, ahová már a szörnyetegeknek nem volt szabad bemenniük, csak körös-körül álltak, úgy csattogtatták szörnyű agyarukat. A legény mindjárt meglátta a grófkisasszony fejében az aranytűt, hozzá is kapott, ki is húzta félig...

Csak úgy lövellt a vér belőle... De a kisasszony csak hozzákap a kezével, és hangosan zokogva szól:

- Miért bántasz engem, te ember?...

Erre a kovácslegény megijedt... Megrázkódott, és a keze lehanyatlott. A szörnyetegek csak erre vártak. A legnagyobb szájú rögtön ráugrott, és úgy bekapta, hogy csak úgy fröccsent a vér kifelé az ablakon... s a foltját otthagyta a köveken. Azt láttuk máma, mikor erre feljöttünk. De a vadállatnak is kitört egy foga. Akkora volt, mint az öklöm, azt találta meg később öregapám itt a kiszáradt patak medrében.

Ettől kezdve a kő úgy eldugta a föld alatti barlang ablakát, hogy most már senki meg nem találja. A patak kiszáradt, a kisasszony meg félig felébredve ott maradt a barlangban. Olyan hangosan sír szegény, hogy néha a pásztorok is hallják a legelőn, és most már mindörökkön-örökké sírni fog...

A mese véget ért, Izabella kisasszony lehorgasztotta fejét, napernyője hegyével jeleket írt a rögök között. Wokulski nem mert ránézni.

Hosszas hallgatás után így szólt Węgielekhez:

- A mese érdekes volt... de most már mondd meg, hogy akarod ebbe a sziklába bevésni az írást?...

- Még azt sem tudom, mit kell bevésni?

- Igazad van.

Wokulski elővette jegyzőkönyvét meg a ceruzáját, egy lapra ráírta a szöveget, s átadta a legénynek.

- Csak négy sor? - kevesellte Węgielek. - Három nap múlva kész lesz, nagyságos úr... Ebbe a kőbe hüvelyknyi betűket is lehet vésni... Hej, elfelejtettem madzagot hozni, hogy lemérjem. Elszaladok a kocsishoz, talán akad nála. Jövök íziben.

Azzal szaladt is már lefelé a lejtőn. Izabella Wokulskira pillantott. Sápadt volt és megilletődött.

- Micsoda vers az?... - kérdezte, s érte nyújtotta kezét. Wokulski átadta a papírlapot, a leány halkan olvasta:

Így nincs órád és nincs helyed egy sem,
Hol veled élt, sirt vagy mulatott,
Ott meg ne jelenne előtted a lelkem
S bár messze, örökre veled maradok.[46]

- fejezte be suttogva. Ajka remegett, szeme könnybe lábadt. Egy darabig még ujjai között szorongatta az összegyűrt papírlapot, aztán lassan elfordította a fejét, s a papír lebegve hullott a földre...

Wokulski letérdelt, hogy az írást felvegye. E pillanatban megérintette Izabella ruhája szélét, s ettől önuralmát vesztve, megragadta a leány kezét.

- Felébredsz-e valaha, királynőm?... - suttogta.

- Nem tudom... lehet... - felelte Izabella.

- Hopp!... Hopp!... - hallatszott lentről Starski kiáltása. - Jöjjenek, jöjjenek, mert kihűl az ebéd...

Izabella megtörölte szemét és elindult. Wokulski szótlanul lépkedett utána.

- Mit csináltak olyan sokáig? - kérdezte nevetve Starski, s karját nyújtotta Izabellának, aki gyorsan belekarolt.

- Egy gyönyörű mesét hallottunk!... - felelte. - Valóban sose hittem volna, hogy ebben az országban ilyen mondák is vannak, s hogy az egyszerű emberek ilyen érdekesen tudják előadni... Nos, mit kapunk ebédre, kedves kuzen? De az a paraszt igazán utolérhetetlen!... Kérje meg, hogy mesélje el maguknak is...

Wokulskit most már nem bántotta, hogy Izabella Starskival megy karonfogva, hogy rátámaszkodik, sőt az sem, hogy kacérkodik vele. Az az elfogódottság, amelynek az imént tanúja volt, s a leány egyetlen semmitmondó szava, minden aggályát eloszlatta. Nyugodt elmélázás borult a lelkére, s nemcsak Starski, hanem az egész társaság eltűnt a szeme elől.

Emlékezett rá, hogy felmentek a dombra, a tölgyfákhoz, hogy valamit igen jó étvággyal evett, nagyon jókedvű és beszédes volt, sőt még udvarolt is Felicja kisasszonynak. De hogy miről beszélgettek, és mit felelgetett a kérdésekre, azt már nem tudta...

A nap már nyugovóra hajlott, s az égen felhők mutatkoztak, mikor Starski meghagyta a cselédségnek, hogy szedjék össze az edényeket, a kosarakat és a szőnyeget, azután azt javasolta a hölgyeknek, hogy induljanak hazafelé.

A társaskocsiban ugyanúgy helyezkedtek el, mint idejövet. A báró Ewelinát gondosan bepólyálta sálakba, aztán Wokulskihoz hajolt, és mosolyogva szólt:

- Ha még egy napig ilyen jókedve lesz, mint ma, minden hölgynek elcsavarja a fejét.

- Igazán?... - felelte Wokulski s vállat vont.

Beült a bricska hátsó ülésére, Felicjával szemben; Ochocki felkapaszkodott a kocsis mellé a bakra, és elindultak.

Az ég felhőbe borult, a sötétség egyre sűrűbb lett. A kocsiban mégis nagy volt a lárma és a jókedv. Főképpen azért, mert Wąsowskiné állandóan civódott Ochockival, aki mintha sárkányairól teljesen megfeledkezett volna, lábát átvetette a bakon, s a társaság felé fordult. Egyszerre gyufát gyújtott, hogy cigarettáját meggyújtsa, s a hirtelen fellobbanó láng megvilágította az egész kocsit, de legjobban Starskit.

Wokulski hátrahőkölt, valami megvillant a szeme előtt.

"Ostobaság!... - gondolta. - Kicsit sokat ittam..."

Wąsowskiné felkuncogott, de hirtelen erőt vett magán, s dorgáló hangon szólt:

- Micsoda eredeti ülésmód ez, Julian!... Pfuj, ezért holnap kitérdepeltetem!... Még megérjük, hogy valamelyikünknek az ölébe teszi a lábát... Azonnal forduljon meg, mert megmondom a kocsisnak, hogy tegye ki innen a szűrét...

Wokulski homlokán kiütött a hideg verejték, de csak megrándította vállát, s magában töprengett: "Képzelődés... képzelődés!... Ostobaság..."

Emberfeletti erőmegfeszítéssel végre sikerült elhessegetnie a képzelődést. Jókedve visszatért, s nagyon vidáman kezdett csevegni Wąsowskinéval.

Késő éjszaka értek haza Zasławekba. Nyomban lefeküdt, s jóízűen végigaludta az éjszakát, sőt valami mulatságos álma is volt.

Másnap, reggeli előtt, kiment sétálni, s az első, akit meglátott, Izabella kisasszony komornája volt; néhány női ruhát vitt a karján, s utána egy szolgalegény a nagy bőröndöt cipelte.

"Mit jelent ez?... gondolta. - Vasárnap van, csak nem utazik el?... Vasárnap nem utazhatik... Különben is szólt volna, akár ő, akár az elnökné..."

Lement a tóig, s hogy rossz előérzetét elhessentse, sietve körüljárta az egész parkot. De hiába. Görcsösen belekapaszkodott az a gondolat, hogy Izabella elutazik. Igyekezett elnyomni, s ez némileg sikerült is, legalább annyira, hogy most már nem rajzolódott ki benne olyan fájó élességgel, csak valahol a szíve mélyén derengett, és alig érezhetően sajgott.

Reggelinél az elnökné mintha érzelmesebben, gyöngédebben üdvözölte volna, mint máskor. Úgy érezte, hogy mindnyájan ünnepélyesebben viselkednek, s Felicja kisasszony makacsul, mintegy szemrehányóan néz rá. Reggeli után megint olyasmit látott, mintha az elnökné jelt adott volna Wąsowskinénak.

"Egész biztosan beteg vagyok" - gondolta.

De mikor Izabella kijelentette, hogy szeretne egyet sétálni a parkban - azonnal kigyógyult.

- Senkinek sincs kedve velem jönni? - kérdezte.

Wokulski felugrott, a többiek ülve maradtak. Így ismét egyedül lehetett Izabellával a parkban, s szívébe visszatért az a végtelen békesség, amely mindenkor eltöltötte, valahányszor a leánnyal együtt volt.

Már a fasor közepe felé tartottak, mikor Izabella megszólalt:

- Nagyon fogom sajnálni Zasławeket...

"Sajnálni?..." - tűnődött Wokulski, de a lány gyorsan tovább beszélt:

- Sajnos, el kell utaznom. Joanna néni már szerdán írt, hogy azonnal menjek vissza, de a drága Jadwiga néni eldugta előlem a levelet, s itt tartott. Csak tegnap szólt, mikor már külön futár jött értem...

- Holnap utazik? - kérdezte Wokulski.

- Nem, még ma. Mindjárt villásreggeli után... - felelte fejét lehorgasztva.

- Ma!... - ismételte Wokulski.

Éppen a kerítés mellett haladtak el, a tanyaudvaron most is ott állt a hintó, melyen Izabella idejött. Rúdja körül a kocsis már a szerszám rendezgetésével foglalkozott. De ezúttal Wokulskira sem a hír, sem az előkészület nem volt semmiféle hatással.

"Hát aztán? - gondolta. - Aki idejött, annak el is kell utaznia... ez csak természetes..."

Ez a nagy nyugalom neki magának is feltűnt.

Még tíz-tizenöt lépést haladtak a mélyen lecsüngő lombok alatt, s egyszerre rettenetes kétségbeesés fogta el. Úgy érezte, hogy ha most előállna a hintó, hogy Izabellát elvigye, odavetné magát a lovak elé, és nem engedné elutazni. Hadd gázolnák el, hogy egyszer vége legyen ennek a szenvedésnek.

De hamarosan ismét a békés nyugalom jótékony hulláma áradt a lelkébe, és elcsodálkozott, hogyan jutnak ilyen kamaszos gondolatok az eszébe. Hiszen Izabellának joga van elutazni, amikor akar, ahová akar és akivel akar...

- Sokáig marad még falun? - kérdezte.

- Legfeljebb egy hónapig.

- Egy hónapig! - ismételte. - S legalább az egy hónap eltelte után szabad lesz ismét tiszteletemet tennem maguknál?

- Hogyne, nagyon kérjük... - felelte Izabella. - A papa nagyon kedveli önt.

- És maga?

Izabella elpirult és nem felelt.

- Nem felel?... - kérdezte Wokulski. - El sem képzeli, milyen drága nekem minden szava, hiszen olyan keveset hallom... Most is utazni készül, s egy csepp reményt sem csepegtet belém...

- Talán majd azt is meghozza az idő - suttogta Izabella.

- Bár meghozná!... Engedje meg, hogy mondjak valamit. Az életben találkozhat nálam vidámabb, előkelőbb emberekkel, akiknek rangjuk is van, sőt vagyonuk is nagyobb... de olyan ragaszkodással, mint az enyém, sohasem fog találkozni. Mert ha a szerelmet a szenvedés nagyságával lehet mérni, akkor olyan szerelem, mint az enyém, még nem volt a világon. S nekem még ahhoz sincs jogom, hogy ezért bárkire panaszkodjam. Ez a sorsom. Lám, milyen különös utakon vezetett magához! Mennyi bajt, csapást kellett elviselnie e népnek, míg én, a szegény koldus fia megszerezhettem a képzettséget, amely lehetővé teszi, hogy ma itt beszélgessünk. Milyen véletlen vitt a színházba akkor, amikor először megláttam. Vagy nem a csodák egész sorának köszönhetem, hogy vagyont szereztem?... Ha ma ezekre a dolgokra gondolok, azt kell hinnem, már születésem előtt eldőlt, hogy találkozzunk. Ha az én szegény nagybátyám fiatal korában nem lett volna szerelmes, és nem halt volna meg elhagyatottan, én ma nem lehetnék itt. S az nem csodálatos-e, ahelyett hogy elmerültem volna a szórakozásban és élvezetekben, mint ahogy mások teszik, addig kerültem a nőket, mert tudatosan csak egyre, csak magára vártam...

Izabella észrevétlenül letörölt egy könnyet. Wokulski, anélkül hogy ránézett volna, folytatta...

- Még nemrégen is, csak most, mikor Párizsban voltam, válaszúton álltam. Az egyik út nagy tanulmányokhoz vezet, amelyek talán a világ képét is megváltoztatják, a másik pedig magához. Az elsőről lemondtam, mert valami láthatatlan lánc fűz ehhez a másodikhoz, az a remény, hogy valaha megszeret. Ha ez egyáltalán lehetséges, százszor inkább választom a boldogságot magával, mint a legragyogóbb hírnevet maga nélkül; mert a hírnév az a játékpénz, amellyel boldogságunkat feláldozzuk másokért. De ha érzésem önámítás: ebből a varázslatból csak maga oldozhat fel. Mondja meg, hogy nincs és nem is lesz számomra semmi érzése, s akkor... elmegyek, elmegyek oda, ahol talán már régóta a helyem lenne... Így van?... - tette hozzá, s megfogta a leány kezét. Izabella nem felelt.

- Akkor hát maradok... - szólt Wokulski egy kis idő múlva. - Türelmes leszek, s várom, amíg közli velem, hogy reményeim beteljesültek.

Visszamentek a kastélyba, Izabella arckifejezése kissé megváltozott, de mindenkivel kedvesen és vidáman csevegett. Wokulski nyugalma ismét visszatért, már nem gyötrődött azon, hogy Izabella elutazik, megnyugodott abban, hogy egy hónap múlva ismét látja, s ez teljesen kielégítette.

A villásreggeli után előállt a hintó, s megkezdődött a búcsúzkodás. Izabella a tornácon Wąsowskiné fülébe súgta:

- Ugyan, Kazia, ne gyötörd már annyit azt a szegény fiút...

- Kiről beszélsz?

- A druszádról.

- Ah, Starskiról?... Majd meglátjuk.

Izabella kezét nyújtotta Wokulskinak.

- A viszontlátásra - suttogta sokatmondó hangsúllyal.

A kocsi elindult. Az egész társaság a tornác előtt állt, s a hintó után nézett, mely eleinte egyenesen gördült tovább, de a tó mögött elkanyarodott, s az egyik domboldalon eltűnt, hogy azután ismét előbukkanjon, s végül már csak sárgás porfelhő maradt utána.

- Gyönyörű idő van - jegyezte meg Wokulski.

- Valóban - állapította meg Starski is.

Wąsowskiné szemhéja alól figyelte Wokulskit.

Lassanként szétoszlottak. Wokulski egyedül maradt. Bement szobájába, de most nagyon üresnek találta. Azután le akart menni a parkba, de valami visszatartotta... Később úgy érezte, hogy Izabellának még itt kell lennie a kastélyban, és semmiképpen sem akarta megérteni, hogy elutazott, hogy már talán egy mérfölddel is túl van Zasławeken, és minden másodperc messzebb és messzebb viszi.

- És mégis elutazott! - suttogta. - Elutazott, de hát?...

Lement a tó partjára, nézte a fehér csónakot, mely körül kápráztatóan csillogott a víz tükre, hogy a szeme is belefájdult. Egyszerre a túlsó part mentén úszkáló hattyúk egyike észrevette, széttárta szárnyát, és nagy csapkodással repült a csónakhoz.

Wokulskit e pillanatban olyan mélységes bánat, olyan végtelen szomorúság szállta meg, mintha legalábbis az életétől kellene megválnia...

Annyira elmerült keserűségében, hogy jóformán nem is tudta, mi történik körülötte. Azért mégis észrevette, hogy az egész zasławeki társaság, a parkból visszatérve, mintha kedvetlen lett volna. Felicja és Ewelina bezárkózott a menyasszony szobájába, a báró ideges volt, Starski pedig gúnyos és kihívó.

Ebéd után az elnökné kérette magához Wokulskit. Rajta is meglátszottak az idegesség és bosszúság jelei, pedig igyekezett uralkodni magán.

- Nos, édes fiam, gondolkozott-e már a cukorgyáron? - kérdezte, míg parfümös üvegcséjét szagolgatta, ami nála a megilletődés jele volt. - Gondolkozzék rajta, és beszéljünk egy kicsit róla, mert már unom ezt a sok üres pletykát...

- Valami bánata van, méltóságos asszonyom? - kérdezte Wokulski.

A matróna legyintett.

- Eh, bánatom... Már csak azt szeretném, hogy Ewelina és a báró házassága vagy kerüljön végre tető alá, vagy menjenek széjjel isten hírével... Mert ha nem, inkább menjenek innen vagy ők ketten, vagy Starski. Nekem mindegy...

Wokulski lehorgasztotta fejét és hallgatott, mert a matróna kifakadásából úgy látta, hogy Starski flörtje a báró menyasszonyával már látható, sőt feltűnő formákat öltött. De hát mi köze neki ehhez?

- Butácskák ezek a lányok - kezdte kisvártatva az elnökné. - Azt hiszik, hogyha sikerül gazdag férjet fogniuk s mellé csinos szeretőt, azzal már kitölthetik az életüket... Butácskák. Nem tudják, hogy nemcsak az öreg férjet, hanem az üres szeretőt is nagyon hamar meg lehet unni, és ha ez bekövetkezik, akkor mindegyik szeretne végre egy igazi férfit megismerni. S ha aztán, szerencsétlenségére, akadna is ilyen, annak már semmit sem nyújthatna, mert mindenét elfecsérelte... Mert mije van még? A bájai, amelyeket már korábban eladott, vagy a szíve, amelyet az ilyen Starskik alaposan megtépáztak?... Pedig ezen az iskolán csaknem mindegyiknek át kell mennie, míg az embereket megismeri. Mert anélkül, ha a legnemesebb lélekre találna is, nem tudná értékelni. De ha egy gazdag aggastyánt vagy vakmerő korhelyt választ magának, s azoknak a társaságában elvész, tönkreteszi az életét, akkor szeretne újjászületni... Persze, legtöbbször hiába vagy későn!... Én leginkább azon csodálkozom - folytatta -, hogy a férfiak sem ismerik fel az ilyen üres bábukat. Pedig Wąsowskinétól kezdve egészen a szobalányomig egyetlen nő számára sem titok, hogy Ewelinában még sem az ész, sem a szív nem ébredt fel... Minden szunnyad benne... És lám, a báró istennőnek nézi, és azzal áltatja magát szegény, hogy Ewelina is szereti!

- Mért nem tetszik figyelmeztetni? - kérdezte Wokulski fojtott hangon.

- Ugyan, mit használna az... Azt hiszi, nem próbáltam többször is értésére adni, hogy Ewelina ma még nem egyéb haszontalan és elkényeztetett babánál?... Talán idővel lehetne valami belőle, de most még... látja, Starski kell neki. Éppen neki való társaság... Nos, fiam - tette hozzá kis szünet után -, lesz szíves foglalkozni egy kicsit azzal a cukorgyárral?... Nyergeltessen magának holnap egy lovat, és nézzen ki egy rövid időre a földekre egyedül vagy talán Wąsowskinéval. Látja, az derék asszony... Elhiheti, ha én mondom...

Wokulski ijedten távozott az elnökné szobájából.

"Mért beszélt annyit a báróról és Ewelináról?... - tűnődött magában. - Nem engem akart ezzel inteni?... Vajon Starski nemcsak Ewelinával flörtöl? Mi is történt ott a társaskocsiban?... Ah, legjobb lenne golyót röpíteni az agyamba..." De hamarosan erőt vett magán.

"Ott a társaskocsiban - gondolta - vagy csak képzelődtem, vagy csakugyan igaz volt. Ha képzelődtem, akkor ártatlanul megsértettem, de ha igaz... akkor nem kívánok ennek az operettbeli nőcsábásznak a vetélytársa lenni, és ahhoz sincs kedvem, hogy egy csalárd nőért feláldozzam az életemet. Kacérkodhat és flörtölhet, akivel csak akar, de nem csalhat meg egy embert, akinek minden bűne az, hogy őt szereti... No, legfőbb ideje, hogy meneküljek ebből a Capuából, és munkához lássak. Geist laboratóriuma jobban kitölti az életemet, mint a szalonok társasága."

Este tíz óra felé a báró látogatta meg. Szörnyen megváltozott. Eleinte nevetgélt és tréfálkozott, azután lihegve egy székre rogyott. Végre megszólalt:

- Tudja, kedves Wokulski uram, gyakran arra kell gondolnom, no, nem a magam tapasztalatai alapján, mert az én menyasszonyom a legnemesebb nő a világon... de gyakran mégis azt hiszem, hogy a nők szörnyen megtévesztenek bennünket.

- Néha bizony úgy van...

- De ez talán nem is az ő hibájuk - folytatta a báró -, ámbár azt el kell ismerni, hogy gyakran felülnek mindenféle körmönfont szoknyavadásznak...

- Az bizony igaz.

A báró reszketett, hogy szinte a foga is vacogott bele.

- Nem gondolja, Wokulski úr - szólt némi gondolkodás után -, hogy ennek elejét kellene venni?...

- De hogyan, milyen módon?...

- Ha másképp nem, hát úgy, hogy a nőt eltávolítjuk az ilyen szoknyavadászok környezetéből.

Wokulski hangosan felkacagott.

- Az lehet, a szoknyavadásztól eltávolíthatjuk a nőt, de a saját ösztöneitől soha... Mit tehetünk az ellen, ha az, akit mi üresfejű szószátyárnak vagy szoknyavadásznak tartunk, a nő szemében az ő saját fajtájából való hím?...

Fokozatosan vad düh ragadta el. Fel s alá járt a szobában, és úgy beszélt tovább:

- Milyen harcot folytathatunk a természet törvényei ellen? Pedig ezeknek tulajdonítható, hogy például egy szuka, ha a legnemesebb fajtából való is, nem az oroszlán után fut, hanem a kankutya után? Rakjon elébe egy egész állatseregletet a legnemesebb állatokból, s meglátja, hogy egy-két kutya kedvéért mindegyikről lemond. S ezen nem is lehet csodálkozni, mert minden állatnak a saját fajtája a legkedvesebb.

- Ön szerint tehát nincs segítség? - kérdezte a báró.

- Ma nincs. De valamikor lesz. Mégpedig az emberek közötti őszinte viszony és a szabad választás. Majd ha a nőt nem kényszerítjük arra, hogy mímelje a szerelmet, sem arra, hogy mindenkivel kacérkodjék, akkor egy csapással elhárítja útjából mindazokat, akik nem kedvesek neki, s az után megy, aki ízlésének megfelel. Akkor majd nem lesznek megcsaltak és csalók, s az emberek közötti viszony természetes módon rendeződik.

A báró elköszönt. Wokulski pedig lefeküdt. Igaz, hogy egész éjjel nem aludt, de visszanyerte lelke egyensúlyát.

"Micsoda kifogásom és panaszom van Izabella ellen? - gondolta. - Hiszen nem mondta, hogy szeret, csak éppen a remény árnyékát lobogtatta meg, hogy ez valaha bekövetkezhetik. Rendben is van, hiszen alig ismer. Micsoda képzelődés motoszkál folyton a fejemben? Starski?... De hiszen őt mindenáron Wąsowskinéval akarja összeboronálni, akkor pedig csak nem kezd vele flörtölni? Az elnökné?... Ő szereti Izabellát, maga mondta nekem, meg aztán engem is ő hozott ide, szinte erőszakkal... Elég időm van, majd még közelebbről megismer, s ha megszeret, boldog és nyugodt leszek. Ha meg nem... visszamegyek Geisthez. A boltot meg a házat mindenesetre eladom, s csak az orosz kereskedelmi vállalatot tartom meg. Ennek a forgalma néhány év alatt úgy megnövekedik, hogy lesz belőle százezer rubel évi jövedelmem, s őt sem teszem ki annak, hogy a boltosné megalázó címét viselje."

Másnap reggeli után lovat nyergeltetett, s kilovagolt azzal az ürüggyel, hogy meg akarja nézni a vidéket. Gondolkozás nélkül letért arra az útra, melyen tegnap Izabella hintaja eltűnt. Mintha még most is látná azokat a keréknyomokat... Azután ismét gépiesen az erdő felé fordult, ahol a minap jártak gombát szedni. Itt, ezen a helyen nevetett, itt beszélgetett, itt nézte a vidéket...

E pillanatban minden gyanú és minden harag elnémult szívében.

Helyét valami keserű panasz foglalta el, mely lassan, lassan szivárgott szívébe, hajszálvékony érben, mint a könny, de égetően, mint az örök tűz.

Mikor az erdőt elérte, leszállt a lóról, s kantárszáron vezette.

Itt az ösvény, amelyen akkor mentek, de most mintha más lenne. Izabella azt mondta, hogy az erdőnek ez a része templomhoz hasonlít. De most nyoma sincs ennek a hasonlóságnak. Körös-körül minden szürke és csendes. Nem hallani mást, csak a varjak károgását, amint éppen a feje fölött repülnek, és egy felriasztott mókus kétségbeesett hangját, amint a fára kapaszkodva ugat, mint egy kis kutya.

Elérte a tisztást. Itt beszélgetett Izabellával, sőt a tönköt is megtalálta, amelyen Izabella ült. Minden megvan úgy, ahogy akkor, csak éppen ő nincs itt... A mogyoróbokrok levele már sárgul, a fenyőfa ágairól úgy csüng lefelé a szomorúság, mint a pókháló. Éppen olyan megfoghatatlan, és éppúgy behálózza az embert!...

"Micsoda ostobaság - gondolta -, hogy valaki egyetlen emberi lénytől függjön! Hiszen én egyes-egyedül neki dolgoztam, csak rá gondolok, csak érte élek. Sőt, ami még sokkal rosszabb, az ő kedvéért hagytam ott Geistet... De hát a vén tudóssal jobban jártam volna? Éppen olyan függő viszonyban volnék, mint ma, csakhogy egy szép nő helyett egy vén német professzor lenne az uram és parancsolom. És éppen így kellene dolgoznom, sőt nehezebben; csupán azzal a különbséggel, hogy most a saját boldogságomért dolgozom, akkor meg mások boldogságáért fáradoznék, akik, míg én dolgozom, nyugodtan szórakoznának és szeretkeznének az én számlámra... Különben is mi jogon panaszkodom? Egy évvel ezelőtt még alig mertem ábrándozni róla, ma pedig már ismerem, sőt az ő szerelméért harcolok... De vajon csakugyan ismerem?... Igaz, hogy megrögzött arisztokrata, de hát ez azért van, mert még nem nézett körül a világban... A lelke poétikus, vagy talán csak olyannak mutatja? Kacérnak elég kacér. De hiszen majd megváltozik ez is - ha megszeret... Egyszóval - nincs itt semmi hiba, s egy év múlva..."

E pillanatban lova hirtelen felkapta fejét, és nagyot nyerített, az erdő mélyéből szintén nyerítés és lódobogás felelt. Az ösvény végén gyors iramban feltűnt egy lengő lovaglóruha, s Wokulski csakhamar felismerte Wąsowskinét.

- Hopp! Hopp!... - kiáltotta az asszony kacagva, aztán leugrott a lóról, és a kantárszárat odadobta Wokulskinak.

- Legyen szíves, kötözze meg - szólt. - Ó, milyen jól ismerem magát!... Egy órával ezelőtt azt kérdezem a nénitől, hol van Wokulski? "Kilovagolt, mondja, hogy alkalmas helyet keressen a cukorgyár számára." "Hogyisne! - gondoltam. - Kilovagolt az erdőbe ábrándozni." Azonnal nyergeltettem, és lám, itt találom az erdőben egy fatönkön ülve, égő arccal!... Hahaha...

- Olyan nevetségesnek talál?

- Nem! Énnekem igazán nem nevetséges, de... hogy is mondjam... olyan meglepetésszerű... Egészen másnak képzeltem. Mikor elmondták, hogy kereskedő, aki még tetejébe igen gyorsan nagy vagyont szerzett, azt gondoltam: "Kereskedő... akkor hát biztosan azért jött ide, hogy gazdag menyasszonyt keressen magának, vagy talán pénzt akar kivasalni a nénitől valami vállalkozáshoz." Mindenesetre azt hittem, hogy hideg, számító ember, aki legfeljebb azért megy az erdőbe, hogy a faállományt megbecsülje, s az égre fel sem néz, mert az nem hoz kamatot. Ehelyett pedig mit látok?... Egy ábrándozót, egy középkori trubadúrt, aki az erdőbe menekül sóhajtozni, és szíve hölgyének múlt heti lábnyomait kutatja! Egy hűséges lovagot, aki életre-halálra egyetlen nőt szeret, a többiekkel szemben pedig udvariatlan... Ah, Wokulski úr, milyen mulatságos ember maga... Milyen nem mindennapi, sőt nem is korszerű!...

- Befejezte? - kérdezte Wokulski hidegen.

- Be... Most maga kér szót?

- Nem, asszonyom. Inkább javaslom, hogy menjünk haza.

Wąsowskiné arcát sötét pír öntötte el.

- Bocsánat - kezdte, s átvette lova kantárszárát. - Nem gondolja, hogy azért beszélek magával a szerelméről, mert én akarom magamnak megkaparintani?... Miért hallgat?... Beszéljünk komolyan. Volt egy pillanat, amikor tetszett nekem; volt és... elmúlt. De ha nem múlt volna is el, ha halálosan szerelmes lennék is magába, ha meghalnék a szerelemtől, ami sosem fog bekövetkezni, mert még sem a jó álmomat, sem az étvágyamat nem vesztettem el, oda nem adnám magamat... akkor sem, ha a lábam előtt fetrengene. Nem tudnék olyan férfival élni, aki egy másik nőt ennyire szeret. Ehhez túlságosan büszke vagyok. Elhiszi?

- El.

- Remélem is. S ha tréfás megjegyzésemmel egy kicsit megfájdítottam a szívét, ez csupa rokonszenvből történt. Tetszik nekem a maga őrülete, szeretném, ha boldog lenne, azt tanácsolom hát, irtsa ki magából a középkori trubadúrt, mert ma már a tizenkilencedik században élünk, amelyben egészen mások a nők, mint amilyeneknek maga képzeli! Ezt már a húszéves kamaszok is tudják.

- Milyenek hát?

- Szépek, kedvesek, a férfiakat szeretik az orruknál fogva vezetni, s csak éppen annyira szerelmesek, amennyire az kellemes nekik. Drámai szerelemre egyik sem hajlandó, vagy legalábbis nem mindegyik. Ehhez mindenekelőtt meg kellene unnia az apró szerelmeket, és megfelelő drámai szeretőt kellene találnia.

- Egyszóval azt állítja, hogy Izabella kisasszony...

- Ó, semmit sem állítok Izabelláról - tiltakozott élénken. - Izabella kitűnő anyag, nagyon derék asszony lesz belőle, s akit ő megszeret, az valóban boldog is lesz. De amíg megszereti!... Segítsen, kérem, a nyeregbe...

Wokulski felsegítette, s maga is lóra szállt. Az özvegy ideges volt. Egy ideig szótlanul ügettek előre, de aztán egyszerre hátrafordult, s így szólt:

- Utolsó szavam: jobban ismerem az embereket, mintsem sejtené, és... nagyon félek, hogy szörnyű kiábrándulásban lesz része. Nos, ha valamikor sor kerülne rá, jusson eszébe a tanácsom: felhevült pillanatban sohase cselekedjék, hanem várjon. Nagyon sok dolog az első pillanatra sokkal rosszabbnak látszik, mint amilyen a valóságban.

- Sátán! - mordult fel Wokulski, a szeme vérbe borult, s a világ forogni kezdett vele.

Szótlanul lovagoltak egymás mellett. Mikor megérkeztek, Wokulski azonnal az elnöknéhez sietett.

- Holnap elutazom - jelentette ki. - Cukorgyárat pedig ne tessék építeni.

- Holnap?... - ismételte meg a matróna. - S a kővel mi lesz?

- Meglesz, szíves engedelmével, Zasławon megyek át, hogy megnézzem a követ. De különben is, van ott még egy kis dolgom.

- Hát Isten áldja meg... Itt igazán nincs már mit keresnie. De aztán Varsóban se kerüljön ám el. A grófnéval és Łęckiékkel együtt én is visszamegyek.

Estefelé Ochocki kereste fel szobájában.

- Az ördögbe is! - kiáltotta. - Annyi mindent szerettem volna önnel megbeszélni... De folyton nőkkel borogatta magát. Most meg elutazik...

- Ön nem szereti a nőket? - kérdezte Wokulski mosolyogva. - Lehet, hogy igaza is van!...

- Nem az, hogy nem szeretem, de mióta meggyőződtem róla, hogy a nagyvilági hölgyek semmiben sem különböznek a szobalányoktól, jobban szeretem a szobalányokat. Ezek a nők egytől egyig libák, a legokosabb sem kivétel. Tegnap például egy fél óra hosszat magyaráztam Wąsowskinénak, hogy mire való a kormányozható léghajó. Beszéltem neki arról, hogy eltűnnek a határok, beszéltem a népek testvériségéről, a civilizáció óriási fejlődéséről... Olyan okosan nézett a szemembe, s én a fejemet tettem volna rá, hogy mindent pontosan ért. Mikor aztán befejeztem, váratlanul megkérdezte: "Mondja, Julian, miért nem nősül meg?..." Hallott már ilyet? Erre természetesen további fél órán át magyaráztam neki, hogy eszem ágában sincs megnősülni, semmi pénzért el nem venném Felicját, sem Izabellát, de még őt sem. Semmi szükségem asszonynépre, hogy a laboratóriumban lábatlankodjék uszályos szoknyájában, s azzal gyötörjön, hogy menjek vele sétálni vagy látogatóba vagy színházba. Szavamra, nem ismerek olyan nőt, akivel ha állandóan összezárnának, egy fél esztendő alatt meg nem butulnék.

Elhallgatott és menni készült.

- Szabad egy szót? - kérdezte Wokulski. - Ha visszajön Varsóba, látogasson meg, hátha mondhatok valamit egy találmányról, amely az ember fél életét lefoglalja ugyan, de azt hiszem, önnek nagyon is ínyére lesz.

- Léghajó?... - kérdezte Ochocki égő szemmel.

- Sokkal jobb. Jó éjszakát.

Másnap délfelé Wokulski elbúcsúzott a társaságtól. Néhány órával később már Zasławban volt, meglátogatta a plébánost, s Węgieleknek kiadta a parancsot, hogy szedje a cókmókját, mert mennek Varsóba. Mikor mindezt elintézte, kiment a várromhoz.

A kőtömbön már ott díszlett a vers. Jó néhányszor elolvasta, s szeme megakadt a szavakon:

Így nincs órád és nincs helyed egy sem
-----------------------------------------
-----------------------------------------
S bár messze, örökre veled maradok...

- És ha nem?... - suttogta.

E gondolatra kétségbeesés szállt a szívébe. Egyetlen vágyat érzett, hogy a föld nyíljék meg alatta, és nyelje el ezekkel a romokkal, ezzel a kővel, ezzel a felírással együtt. Mikor a városkába ért, a lovak már megabrakoltak, s a hintó mellett ott állt Węgielek útra készen, kezében zöld ládikájával.

- Tudod, mikor jössz ide vissza? - kérdezte Wokulski.

- Majd ha az Úristen úgy akarja - felelte a legény.

- No, akkor ülj fel.

Ő is felült, elterpeszkedett a hátsó ülésen, és elindultak. A távolból egy öreg parasztasszony keresztet vetett utánuk a levegőben. Węgielek észrevette, és lekapta a sapkáját.

- Isten áldja meg, édesanyám! - kiáltotta felé a bakról.

Ezernyolcszázhetvenkilencet írunk. Ha babonás lennék, s különösen ha nem tudnám, hogy a rossz évek után jók következnek, félnék ettől az ezernyolcszázhetvenkilencedik évtől. Az elődje nagyon rossz volt, de ez még rosszabbul kezdődött.

Vegyünk csak néhány példát: Anglia a múlt év végén háborúba keveredett Afganisztánnal, sőt decemberben már nagyon csehül állt. Ausztriának Boszniával gyűlt meg a baja. Macedóniában pedig felkelés tört ki. Októberben és novemberben merényleteket követtek el Alfonz spanyol és Umberto olasz király ellen, igaz, hogy mind a kettő megmenekült. Ugyancsak októberben halt meg Józef Zamoyski gróf, Wokulski benső barátja. Azt hiszem, halála több szempontból keresztül is húzta Staś számításait.

A kakas rúgja meg ezt az ezernyolcszázhetvenkilencedik évet, alig kezdődött el, s máris mennyi bajt hozott... Az angolok még ki sem kászolódtak Afganisztánból, s máris új háborúba keveredtek Afrikában, valahol a Jóreménység foka körül - amint mondják - a zulukafferokkal. Itt, Európában pedig nem kisebb dolog történt, mint az, hogy valahol Asztrahany környékén pestisjárvány támadt, s egykettőre itt lehet a nyakunkon.

Persze, ez is rajtunk koppan... Akárkivel találkozom, mindjárt azon kezdi: "Na, kellett a moszkvai perkál? Majd még a nyakunkra hozza a ragályt." És mennyi szitkozódó, átkozódó névtelen levelet kapunk! Sejtem, hogy mindegyiket a konkurrens kereskedők vagy a łódźi textilgyárosok írják.

Ezek a nyavalyások pestis nélkül is megfojtanának bennünket egy kanál vízben! Wokulskinak persze a századrészét sem mondom el, bár valószínű, hogy ő sokkal több ilyesmit hall és olvas, mint én.

Az igazat megvallva, most éppen nem is erről akartam írni, hanem egy egészen rendkívüli ügyről, mégpedig bűnügyről, amelyet Krzeszowski báróné indított el. Hogy ki ellen?... Nincs ember, aki kitalálná!... Nos, akár hiszik, akár nem, a szép, a kedves, a becsületes Stawskiné ellen. Komolyan, úgy elfog a düh, hogy gondolataimat nem tudom összeszedni. Azért írtam másról, hogy közben egy kicsit lecsillapodjam.

Tessék elképzelni, Krzeszowskiné feljelentette Stawskinét lopásért!... Őt - lopás miatt!... Az csak természetes, hogy teljes diadallal kerültünk ki ebből a mocsokból, de hogy ez mennyi gyötrelmünkbe került... Én például, komolyan mondom, csaknem két hónapig egyetlen éjszaka sem tudtam aludni. S ha ma olyan szívesen be-betérek esténként egy pohár sörre - amit eddig sohasem tettem -, sőt éjfélig is elüldögélek a kocsmában, ez mind csak azért van, hogy fájdalmamat elűzzem. Hogy valaki ezt a szent asszonyt lopással vádolhassa... Ehhez már igazán olyan félbolondnak kell lennie, mint amilyen a báróné.

De fizetett is nekünk az a megvadult némber tízezer rubelt... Ah, ha tőlem függ, legalább százezret vasaltam volna ki belőle. Nem bántam volna én, ha sír, ha görcsöket kap, még ha meghal se...

Rettenetes egy asszony.

De térjünk át vidámabb témára. Hagyjuk a gonosz némbereket.

Különben is, ki tudja, hogy a derék Staś nem volt-e akaratlanul is okozója Stawskiné szerencsétlenségének; vagy talán nem is annyira ő, mint inkább én... Én vittem oda Staśt csaknem erőszakkal, én ajánlottam neki, hogy azt a sötét bestiát, a bárónét ne látogassa meg, és azt is én írtam meg neki, mikor még Párizsban volt, hogy igyekezzék hírt szerezni Ludwik Stawski felől. Egy szó, mint száz, igenis én szabadítottam rá Stawskinéra a vén boszorkány dühét. De meg is bűnhődtem érte két hónapon át!... Na de hiába. Hogy is mondta csak egy francia katona a forradalomban? "Uramisten, ha csakugyan vagy ezen a világon, azért mégiscsak könyörülj meg szegény lelkemen, ha ugyan van lelkem."

(Lám, hogy öregszem!... Ahelyett, hogy a tárgyra térnék, csűrök-csavarok, köntörfalazok, összehordok hetet-havat... Ámbár alighanem megütött volna a guta, ha egyszerre erről az ocsmány, erről az alávaló perről kellett volna írnom...)

Mindjárt, mindjárt, hadd szedem össze a gondolataimat.

Staś a szeptembert vidéken, Zasławski elnöknénél töltötte. Hogy minek ment oda, mit csinált ott?... fogalmam sincs. De a leveleiből azt látom, nem érezte magát valami kitűnően. A sátán persze odavitte Izabella Łęcka kisasszonyt is... Eh, remélem, ebből a hóbortjából végre mégis kigyógyult. Jancsi legyek, ha össze nem boronálom Stawskinéval. Össze biz én, elkísérem őket az oltárig, megvárom, amíg elhangzik a holtomiglan-holtodiglan, aztán... akár főbe lövöm magam, vagy tudom is én, mit teszek?...

(Vén szamár!... Mi jogon jár az eszed egy ilyen angyalon?... Egyébként nem is gondolok én rá, különösen, mióta észrevettem, hogy Wokulskiba szerelmes. Hát csak szeresse is, és legyenek nagyon boldogok, mind a ketten. Én pedig?... Hej, Katz, vén kenyeres pajtásom, lehetséges, hogy több volt a kurázsid, mint nekem?...)

Novemberben, pontosan azon a napon jött haza Staś Moszkvából, mikor a Wspólna utcán az a ház beomlott. Megint nem tudom, mit művelt ott, elég az hozzá, megkeresett vagy hetvenezer rubelt... Ezek a nagy nyereségek már meghaladják az én képzelőtehetségemet, de arra megesküszöm, hogy minden üzlet, amiben Staś benne van, tiszta és becsületes.

Alig néhány nappal visszaérkezése után, egy tekintélyes kereskedő jön hozzám, s így szól:

- Kedves Rzecki úr, nem szokásom mások ügyeibe avatkozni, de figyelmeztesse Wokulskit (nem, hogy én üzenem, csak úgy magától), hogy a társa, az a Szuzsin, veszedelmes szélhámos, és nem kétséges, hogy rövidesen csődbe kerül... Azért mondom, mert Wokulskiért kár lenne... Igaz ugyan, hogy hamis úton jár szegény, de megérdemli a részvétet, mert rendes ember.

- Mit nevez ön hamis útnak? - kérdem én.

- Hát kérem - feleli ő -, aki Párizsba futkos, és gőzhajókat vásárol, mikor Angliával egyre feszültebb a viszony satöbbi satöbbi, az, kedves Rzecki uram, nemigen dicsekedhetik valami nagy hazafias erényekkel.

- Ugyan mondja meg, kedves uram - mondom -, mennyivel rosszabb az, ha valaki hajókat vásárol, mint ha komlót vesz? Hacsak azzal nem, hogy az előbbin nagyobb a haszon...

- Nana - feleli erre -, kedves Rzecki uram, ne tárgyaljunk sokat erről a dologról. Ha más tenné, igazán nem törődném vele, de Wokulski!... Mind a ketten jól ismerjük egész múltját, én talán még jobban, mint maga, mert Istenben boldogult Hopfer barátom gyakran küldte hozzám a megrendeléssel...

- Szóval gyanúsítja Wokulskit? - kérdem élesen.

- Szó sincs róla feleli ő. - Csak azt mondom, amit már az egész város beszél. Igazán nem akarom Wokulskit befeketíteni, különösen az ön szemében, akiről tudom, hogy jó barátja (amit csak helyeselhetek, mert hiszen ön is akkor ismerte már, mikor még egészen más volt, mint ma), de... ismerje be, hogy ez az ember árt hazai iparunknak. Én, Rzecki uram, Wokulski hazafiságát sem akarom kétségbe vonni, ám... őszintén szólva (mert hiszen magával őszintén kell beszélnem), azok a moszkvai perkálok... tetszik érteni?...

Megdühödtem, mert bár magyar honvédhadnagy vagyok, nem tudom felfogni, mennyivel lenne jobb a német perkál, mint az orosz? De az én kupecemmel nem lehetett zöld ágra vergődni. A nyavalyás úgy felrántotta a szemöldökét, felhúzta a vállát, és úgy széttárta a karjait, hogy a végén már elhittem, ő a hazafi, én meg közönséges kapcabetyár vagyok, bár akkoriban, mikor ő rubellel és imperiálokkal tömködte tele a zsebét, nekem golyók fütyöltek a fülem mellett...

Csak természetes, hogy az egészet elmondtam Staśnak. Türelmesen végighallgatott, aztán így szólt:

- Nyugodj meg, öregem. Ugyanazok az urak, akik most engem óvnak Szuzsintól és ráfogják, hogy szélhámos, egy hónappal ezelőtt neki írták rólam, hogy tönkrementem, hogy csaló vagyok, sőt, azzal is vádoltak, hogy felkelő voltam.

A tekintélyes kereskedővel (a nevét nem vagyok hajlandó leírni) folytatott beszélgetés és az összes névtelen levelek elolvasása után elhatároztam, hogy feljegyzem a különböző véleményeket, amelyeket jó embereink Wokulskiról mondtak.

Első adag: Staś rossz hazafi, mert a behozott olcsó perkálokkal kissé beleköpött a łódźi gyárosok üzletébe. Bene!...^[47] Majd meglátjuk, mi lesz később.

Októberben, körülbelül abban az időben, mikor Matejko befejezte a Grunwaldi csata képét (nagyon szép és hatásos kép, csak nem szabad olyan katonának megmutatni, aki puskaport szagolt), egyszerre berobban a boltba Maruszewicz, a Krzeszowskiné barátja és bal keze. Csak nézem - olyan elegáns, mint valami őrgróf! A hasán, helyesebben szólva azon a helyen, ahol más a hasát hordja, fél ujjnyi vastag arany óralánc, olyan hosszú, hogy akár póráznak is használhatná. Nyakkendőjében briliánstű, kezén új kesztyű, lábán új cipő, testén (Uram bocsá', hitvány kis portéka), vadonatúj ruha, a képe pedig, mintha egyetlen gombot sem vett volna hitelbe, hanem az egészet készpénzben kifizette volna. (Később Klein, aki ugyanabban a házban lakik, közölte velem, hogy Maruszewicz úr erősen kártyázik, és újabban igen jár a lapja.)

Mondom, berobban ez a piperkőc a boltba, kalappal a fején, kezében ébenfa sétapálcával, nyugtalanul szétnéz (nagyon nyugtalan nézése van), aztán így szól:

- Wokulski úr itt van?... Ah, Rzecki úr!... lenne szíves... egy szóra...

Beléptünk a szekrények mögé.

- Nagyszerű újsággal jövök - kezdi, és elérzékenyülve szorongatja kezemet. - Most eladhatnák a házukat, azt a Łęcki-félét. Krzeszowski báróné megvenné. Visszaperelte a férjétől egész vagyonát, és (ha erősen a sarkukra állanak) ad érte kilencvenezer rubelt, sőt talán valamivel többet is...

Úgy látszik, észrevette arcomon, hogy örülök (ez a ház mindig nyomta a bögyömet), mert még jobban megszorította kezemet, már amennyire egy ilyen nyavalyás szorítani tud, és édesdeden mosolyogva (hogy a gyomrom is émelygett tőle), suttogni kezdett.

- Nagy szolgálatot tehetnék maguknak... Nagyon fontos szolgálatot... A báróné nagyon hallgat rám és... ha én...

Itt könnyű köhögési roham jött rá.

- Értem - feleltem, mert mindjárt láttam, kivel van dolgom -, Wokulski úr a közvetítési díj tekintetében biztosan nem fog nehézségeket támasztani...

- De kérem - kiáltotta -, hogy gondol ilyet?... Ilyesmiről már csak azért sem lehet szó, mert a hivatalos ajánlatot közvetlenül a báróné ügyvédje teszi meg. Különben sem rólam van szó!... Nekem teljesen elég, amim van... De ismerek egy szerencsétlen szegény családot, amelynek az én ajánlásomra lesznek szívesek valamit...

- Ugyan kérem - vágtam szavába -, sokkal egyszerűbb, ha egyenesen az ön kezéhez fizetünk le bizonyos összeget, természetesen feltéve, hogy az üzlet létrejön.

- Arról szavammal kezeskedhetem! - nyugtatott meg Maruszewicz úr.

Minthogy azonban én nemigen törtem magam, hogy megígérjem a jutalékot, egy darabig még ott őgyelgett a boltban, aztán fütyörészve távozott.

Estefelé elmondtam a dolgot Staśnak; de ő egy szót sem felelt, ami bizonyos mértékig gondolkodóba ejtett.

Másnap aztán elszaladtam ügyvédünkhöz (egyúttal a hercegnek is ügyvédje), és közöltem vele a Maruszewicztől hallott hírt.

- Kilencvenezer rubelt kínál?... - csodálkozott az ügyvéd. (Valóban nagyszerű ember.) - De kérem, kedves Rzecki úr, a házak ára ma erősen emelkedik, sőt jövőre kétszáz új ház építését tervezik... Ilyen körülmények között, kedves Rzecki uram, az a véleményem, hogy ha a házat csak százezer rubelért engedjük át, akkor is mi vagyunk a gavallérok... A báróné majd megbolondul ezért a házért (ha ugyan szabad ezt a kifejezést alkalmazni egy ilyen előkelő hölgyre), én tehát azt hiszem, kedves Rzecki uram, sokkal nagyobb összeget is kivasalhatnánk belőle.

Elbúcsúztam a kitűnő ügyvédtől, s a boltba visszatérve, erősen elhatároztam, hogy többé nem avatkozom a ház eladásába. Csak most jutott eszembe - igaz, hogy nem először -, hogy ez a Maruszewicz nagy csirkefogó lehet.

Na, némileg már megnyugodtam, s össze tudom szedni gondolataimat, leírom hát a pert, melyet a báróné indított az ellen az angyal Stawskiné ellen, mert ha most le nem írnám, egy-két év múlva már magam sem hinném, hogy ez a szörnyűség megtörténhetett.

Jól jegyezd meg, Ignacy barátom, hogy Krzeszowski báróné először is már régóta gyűlöli Stawskinét, mert azt hiszi, hogy mindenki belé szerelmes, másodszor: a lehető legolcsóbban szerette volna megvenni a házat Wokulskitól. Mind a két tény igen fontos, s jelentőségüket csak most értem meg. (Ó, hogy öregszem, Istenem, hogy öregszem...)

Mióta Stawskiékkal megismerkedtem, elég gyakran ellátogatok hozzájuk. Nem mondom éppen, hogy naponta, hanem minden harmadik-negyedik nap, de volt úgy, hogy egy napon kétszer is. Jogcímem volt rá elég: mindenekelőtt az, hogy én viseltem gondját a háznak, aztán meg, azt csak meg kellett mondanom Stawskinénak, hogy a férje felkutatása érdekében írtam Wokulskinak. Később már az illendőség kedvéért is közölnöm kellett vele, hogy Wokulski semmi bizonyosat nem tudott meg. Még később azért is eljárogattam hozzájuk, hogy az ő ablakából figyelhessem meg Maruszewicz úr erkölcseit, mert ott lakott a vele szemben levő szárnyban. Ezenkívül szemmel akartam tartani Krzeszowskinét is, továbbá a felette lakó diákokhoz való viszonyát is, akikre folyton panaszkodott.

A felületes szemlélő persze azt hihette, hogy túlságosan gyakran voltam Stawskiéknál, én ellenben, érett megfontolás után rájöttem, hogy inkább nagyon ritkán jártam náluk. Az ő lakásuk szolgáltatta ugyanis a legjobb megfigyelési pontot, ahonnan az egész épületet áttekinthettem, s emellett még szívesen is láttak. Bármikor jöttem, Misiewiczné (így hívják Stawskiné tiszteletre méltó édesanyját) mindenkor tárt karokkal fogadott, a kis Helunia mindjárt az ölembe ült, sőt Stawskiné is felélénkült. Ő maga mondta, hogy ha ott vagyok, minden gondját-baját elfelejti...

Ilyen barátságos fogadtatás mellett járhattam-e még ritkábban? Komolyan, úgy érzem, nagyon keveset voltam náluk, mert ha egy kicsit több lovagiasság szorult volna belém, reggeltől estig ott kellett volna ülnöm. Felőlem Stawskiné akár ott öltözködhetett volna előttem. Én igazán nem tiltakoztam volna ellene.

Látogatásaim alkalmával sikerült néhány fontos dolgot megfigyelnem.

Mindenekelőtt rájöttem, hogy azok a diákok ott a túlsó szárny harmadik emeletén, valóban nyugtalan lelkek. Éjfél után két óráig énekeltek, kiabáltak, sőt néha ordítoztak is, s általában igyekeztek minél több nem emberi hangot hallatni. Napközben - ha csak egy volt is közülük otthon, pedig legalább egy mindig otthon maradt -, ahányszor Krzeszowski báróné kidugta a fejét az ablakon (s ez naponta átlag tíz-tizenötször megtörtént), valaki felülről mindig megkísérelte, hogy vizet zúdítson a nyakába.

Már valóban azt kell hinnem, hogy közte és a fölötte lakó diákok között bizonyos sport alakult ki, melyben a báróné szerepe az volt, hogy a fejét kidugja, majd villámgyorsan visszahúzza, a diákoké pedig, hogy a korsóból kilöttyentett vízből lehetőleg egy csepp se vesszen kárba, hanem minél több a báróné fejére loccsanjon.

A fiatalemberek fölött már senki sem lakott, tehát őket felülről nem érhette ilyen kellemetlen meglepetés, így hát esténként - az ablakon nyugodtan kihajolva, magukhoz csalogatták a mosónőket és a ház összes cselédlányait. Ilyenkor aztán a báróné lakásából felhangzott a kétségbeesett görcsös zokogás.

Második megfigyelésem Maruszewiczre vonatkozik. Ez az ember csaknem szemközt lakik Stawskinéval, és igen különleges életmódot folytat, melynek legfőbb jellegzetessége a kínos pontosság. Egész pontosan nem fizet lakbért. Minden hónapban pontosan kihordanak a lakásából egy csomó bútort, mindenféle szobrot, tükröt, szőnyeget, órát, de ami sokkal különösebb: ugyanilyen pontossággal hordanak be más tükröket, új szőnyegeket, új órákat és új szobrokat...

Valahányszor kiürítik a lakását, Maruszewicz a következő néhány napon kiáll lakása valamelyik ablakába, ott borotválkozik, fésülködik, ott festi a haját, sőt ott is öltözködik, közben pedig kétértelmű pillantásokat lövell Stawskiné ablaka felé. Mikor aztán lakása ismét megtelik a kényelmi eszközök különböző példányaival, akkor Maruszewicz úr gondosan elsötétíti ablakát a vászonfüggönnyel.

Ilyenkor (bármennyire hihetetlen) éjjel-nappal ég nála a lámpa, s különböző férfi, sőt néha női hangok hallatszanak ki a lakásból...

De mi közöm nekem mások titkaihoz!

Egyszer, november elején, Staś így szólt hozzám:

- Úgy tudom, te jársz azokhoz a Stawskiékhoz?

Egyszerre melegem lett.

- Bocsáss meg - kérdeztem -, hogy értsem ezt?...

- A lehető legegyszerűbben, az ajtón át, mert remélem, nem az ablakon szoktál bemászni. Különben bánom is én, járj, ahogy jólesik, de legközelebbi alkalommal, légy szíves mondd meg nekik, hogy levelet kaptam Párizsból.

- A férjéről? - kérdeztem.

- Igen.

- Mi az? Megkerült végre?

- Még nem, de már nyomon vannak, s minden remény megvan rá, hogy hollétének kérdését rövidesen tisztázzák.

- Hátha meghalt szegény? - kiáltottam, Staśt megölelve. - Kérlek - tettem hozzá aztán, mikor a nagy felindulástól némileg összeszedtem magam -, tedd meg a kedvemért, hogy gyere el te is hozzájuk, és magad mondd meg ezt az újságot...

- Mi vagyok én, sírásó, hogy ilyen szívességeket tegyek? - utasított vissza felháborodva.

De mikor elkezdtem magyarázni, hogy milyen kedves és tisztes hölgyek, és milyen melegen érdeklődtek, hogy vajon meglátogatja-e őket... s mikor végre arra is célzást tettem, hogy igazán érdemes lenne legalább egy pillantást vetni a házra, szemmel láthatólag megpuhult.

- Igaz, keveset törődöm a házzal! - jegyezte meg vállvonogatva. - Azt hiszem, hamarosan túladok rajta!...

A végén mégis sikerült rábeszélnem, s egy óra körül kocsiba ültünk és odahajtattunk. Már az udvaron észrevettem, hogy Maruszewicz lakásában minden függöny gondosan le van eresztve. Úgy látszik, megint új berendezést szerzett.

Staś unottan nézett végig az ablakokon, s a legkisebb figyelmet sem szentelte a tatarozási munkákról szóló beszámolómnak. A kapubejáratot padlóztattuk, a háztetőt kijavítottuk, festettünk, hetenként súroltatjuk a lépcsőházat, egyszóval egészen rendes bérházat csináltunk ebből az elhanyagolt, rozzant viskóból. Szó, ami szó - minden tökéletesen rendben volt, az udvar is, sőt a vízvezeték is, csak éppen a lakbérfizetés körül voltak némi bajok.

- Egyébként - fejeztem be - a lakbérekre vonatkozólag részletes tájékoztatást nyújt Wirski úr, a ház gondnoka. Nyomban el is küldöm érte a házmestert.

- Hagyj békében a házbérekkel meg a gondnokkal - mordult rám Staś kedvetlenül. - Menjünk be végre ezekhez a Stawskiékhoz, aztán gyerünk haza.

Felmentünk a bal oldali szárnyépület első emeletére, ahol az egész tornácot megtöltötte a főtt karfiol illata. Staś csúnya fintort vágott, én meg bekopogtam a konyha ajtaján.

- A nagyságos asszonyok itthon vannak? - kérdeztem a vastag szakácsnétól.

- Már hogyne lennének, ha az úr jön - felelte hamiskásan hunyorítva.

- Látod, milyen szívesen látnak?... - súgtam Staś fülébe németül.

Válaszul megcsóválta a fejét, és ajkát biggyesztette.

A szalonban Stawskiné édesanyja, rendes szokása szerint, harisnyát kötött. Mikor meglátott, kissé felemelkedett a karszékből, és csodálkozva nézett Wokulskira.

A másik szobából Helunia kukkantott be.

- Anyu - suttogta, de olyan hangosan, hogy akár az udvaron is hallhatták volna. - Itt van Rzecki bácsi egy másik úrral!

Erre Stawskiné is átjött. Siettem Staśt bemutatni:

- Wokulski úr, az új háziurunk kívánta tiszteletét tenni, és bizonyos híreket is hozott...

- Ludwiczekről?... - kapta fel a szót Misiewiczné. - Él?...

Stawskiné elsápadt, de aztán ugyanolyan hirtelen el is pirult. E pillanatban olyan gyönyörű volt, hogy Wokulski is rajta felejtette a szemét, s ha nem is elragadtatással, de legalábbis igen nagy rokonszenvvel csodálta. Szentül hiszem, hogy azon módon bele is szeretett volna, ha a konyhából nem árad be az a borzalmas karfiolszag.

Leültünk. Wokulski megkérdezte a hölgyektől, meg vannak-e elégedve a lakással, aztán közölte, hogy Ludwik Stawski két évvel ezelőtt New Yorkban tartózkodott, s onnan álnéven Londonba költözött. Csak úgy mellesleg megjegyezte, hogy abban az időben beteg volt, s hogy reméli, néhány hét múlva már pontos értesülésekkel szolgálhat.

E szavak hallatára Misiewiczné asszony jó néhányszor kénytelen volt zsebkendőjéhez folyamodni. Stawskiné sokkal nyugodtabb volt, csupán egy-két könnycsepp gördült végig arcán. Hogy megilletődöttségét palástolja, mosolyogva fordult kislányához, s fülébe súgta:

- Helunia, köszönd meg szépen a bácsinak, hogy hírt hozott apukáról.

Erre ismét két könnycsepp csillant meg a szemében, de erőt vett magán. Közben Helunia bájosan bókolt Wokulski előtt, aztán nagy szemével rábámult, majd hirtelen átkarolta a nyakát, és hangos csókot cuppantott a szájára.

Nem egyhamar felejtem el azt a változást, ami Staś arcán erre a nem várt kedveskedésre végbement. Úgy tudom, eddig még sohasem kapott csókot kisgyerektől, az első pillanatban tehát csodálkozva hátrahőkölt, azután megölelte a kislányt, meghatottan nézett a szemébe, és megcsókolta a fejét. Én már esküdni mertem volna, hogy most tüstént feláll, odalép Stawskiné elé és így szól:

- Megengedi, asszonyom, hogy ennek a drága kislánynak apja helyett apja legyek?...

De hát... nem mondta. Lehorgasztotta fejét, és a szokott módon gondolataiba merült. Odaadtam volna évi fizetésem felét, ha megtudom, hogy akkor mire gondolt. Csak nem Łęcka kisasszonyra? Eh, megint kísért az öregség... Mért éppen Łęcka kisasszonyra? Hiszen az a nő ennek az angyali Stawskinénak a sáros nyomába se lép.

Néhány pillanatnyi csend után Wokulski megkérdezte:

- A szomszédokkal meg vannak elégedve?

- Az attól függ, hogy melyikkel... - felelte Misiewiczné asszony.

- Hogyne, nagyon - sietett a válasszal Stawskiné, s közben Wokulskira nézett és elpirult.

- Krzeszowski báróné is kedves szomszéd? - kérdezte Wokulski.

- Ó, uram!... - kiáltotta Misiewiczné ujját felemelve.

- Nagyon szerencsétlen szegény - szólt közbe Stawskiné. - Elvesztette a gyermekét...

Míg beszélt, idegesen gyűrögette zsebkendője sarkát, s gyönyörű szempillái mögül igyekezett kitekinteni... természetesen nem énrám. De úgy látszik, szemhéja nehéz volt, mint az ólom, mert csak elpirult, s egyre komolyabbá vált, mintha valamelyikünk megsértette volna.

- Hát az a bizonyos Maruszewicz milyen ember? - kérdezte Staś tovább, a két hölgy jelenlétével látszólag mit sem törődve.

- Széllelbélelt svihák... - vágta rá hirtelen Misiewiczné.

- De anyácskám, talán csak egy kicsit eredeti fiatalember... - javította ki leánya. E pillanatban szeme olyan nagy volt, s szembogarai annyira kitágultak, mint talán még soha.

- Mert a diákok, amint hallom, nagyon illetlenek - jegyezte meg Wokulski, miközben a zongorát nézegette.

- Mint afféle fiatal fiúk - felelte Misiewiczné, s hangosan fújta az orrát.

- Helunia, gyere csak ide, megint kioldódott a csokrod - szólt Stawskiné, kislányához hajolva, talán azért, hogy a diákok illetlenségének említésével támadt zavarát leplezze.

Már szörnyen untam Wokulski társalgását. Valóban félkegyelmű vagy nagyon rosszul nevelt ember lehet, aki egy ilyen szép nő jelenlétében nem tud egyébről beszélni, mint a szomszédokról. Nem is hallgattam tovább, hanem tüntetőleg kinéztem az udvarra.

És, íme, mit láttam... Maruszewicz egyik ablakának függönye mellett kis rés volt, s látni lehetett, hogy a résen valaki éppen mifelénk les.

"Utánunk kémkedik ez a dicső lovag!" - gondoltam, aztán a második emelet felé siklott a tekintetem. Nesze neked!... Ott meg Krzeszowski báróné lakásának legtávolabbi ablakában, de bent a szoba mélyén maga a báróné állt az őrhelyén, s színházi távcsövét Stawskiné ablaka felé irányította.

"Hogy az Úristen meg nem bünteti ezt a boszorkányt!"... - gondoltam magamban abban a biztos tudatban, hogy ebből a kémkedésből rövidesen nagy botrány lesz.

Nemhiába imádkoztam. Az Isten büntetése máris jelentkezett a báróné feje fölött, az egyik harmadik emeleti ablakban, egy hering alakjában. A heringet egy titokzatos kéz szorongatta, mely ezüstgombos sötétkék kabátujjban folytatódott. Fölötte az ablaknyílásban minduntalan megjelent egy kényszeredetten mosolygó sovány férfiarc.

Igazán nem volt szükség közismert éleslátásomra ahhoz, hogy megismerjem: a házbérrel makacsul adós diákok egyike, s csak arra lesett, mikor jelenik meg a báróné feje az ablakban, hogy a heringet hozzávágja.

De a báróné óvatos volt, s így a szegény diák halálosan unta magát. A gondviselésszerű heringet egyik kezéből a másikba vette, közben, hogy agyonüsse az időt, illetlen pillantásokat lövellt a "Párizsi Mosoda" hölgyeire.

Éppen azon gondolkoztam, hogy a diákoknak a báróné ellen tervezett merénylete alighanem füstbe megy, mikor Wokulski felállt és búcsúzni kezdett.

- Máris elmennek? - suttogta Stawskiné, s már el is pirult szörnyű zavarában.

- Tiszteljenek meg az urak máskor is, gyakrabban is kedves látogatásukkal!... - tette hozzá Misiewiczné.

De az a tökfilkó Staś, ahelyett hogy engedélyt kért volna a hölgyektől arra, hogy naponta eljöhessen, vagy akár hogy fogadják fel kosztosul (amit én az ő helyében kétségkívül megtettem volna), ez a... ez a lehetetlen különc azt kérdezte, nincs-e szükség a lakásban valami tatarozásra?...

- Ó, dehogy, a derék Rzecki úr már mindent megcsináltatott, amire szükségünk volt - felelte Misiewiczné asszony, s barátságosan mosolygott rám. (Őszintén megvallom, bizonyos korú hölgyektől már nem is veszem szívesen az ilyen mosolyt.)

Staś a konyhában egy pillanatra megállt, de nyilván bánthatta a karfiolszag, mert kelletlenül megjegyezte:

- Jó lenne itt valami szellőztetőt felszerelni, nem gondolod?...

A lépcsőn már nem bírtam tovább, kirobbantam:

- Ha gyakrabban járnál ide, magad is látnád, hogy milyen tatarozási munkálatokra van szükség. De mit törődöl te a házzal vagy akár evvel a gyönyörű asszonnyal is?!

Wokulski megállt a tornácon, felnézett az ereszcsatornára, s ezt mormogta:

- Eh!... Ha korábban akadok össze vele, talán még el is vettem volna feleségül.

E szavak hallatára furcsán éreztem magam: örültem is, meg bele is nyilallt a szívembe.

- És így most már meg se nősülsz? - kérdeztem.

- Tudom is én... - felelte. - Talán igen... De nem őt veszem el.

Még furcsábban éreztem magam; sajnáltam, hogy Stawskiné nem kap ilyen derék férjet, de ugyanakkor szívem mélyén nagy megkönnyebbülést is éreztem.

Alig léptünk ki az udvarra, látom, a báróné kihajlik az ablakon és lekiált. Természetesen nekünk:

- Urak!... Kérem!...

Egyszerre egetverő sikoly szakad ki a torkából: "Ah! A nihilisták...", és hirtelen visszahúzódik a szoba mélyébe.

Ugyanakkor alig néhány lépésre tőlünk plattyan a kövezeten a hering. S a házmester olyan ragadozó gyorsasággal vetette rá magát, hogy minket észre sem vett.

- Nem akarsz benézni a bárónéhoz? - kérdeztem Staśtól. - Azt hiszem, neked akar mondani valamit.

- Hagyjon nekem békét! - feleli legyintve.

Kint az utcán intett egy bérkocsisnak, s visszamentünk az üzletbe, anélkül hogy egy szót is beszéltünk volna. Szentül hiszem, hogy Stawskinéra gondolt, s ha nem lett volna az a rémes karfiolszag...

Sehogy sem éreztem magam, sőt mondhatnám, bánkódtam. Este aztán, mikor bezártam a boltot, elmentem egy pohár sörre. Persze, ott találtam Węgrowicz tanácsost, aki folyton leszedi a keresztvizet Staśról, de meg kell adni, nagyon okos politikai elgondolásai vannak. Éjfélig vitatkoztunk. Azt hiszem, igaza van: az újságból is kitűnik, hogy Európában készül valami. Ki tudja, újév után a kis Napóleon (Lulunak hívják, na, majd ő elalukáltat benneteket), nem költözik-e át Angliából Franciaországba? MacMahon miniszterelnök mellette áll, Broglie herceg is az ő híve, s a nemzet többsége is őt akarja... Fogadni mernék, IV. Napóleon néven még császár lesz belőle, s tavaszra megkezdődik a tánc Németországgal. Most aztán nem vonulnak be a burkusok Párizsba, annyi szent!... Nem mindig papsajt!...

De mit is akartam mondani?... Aha!

Három vagy négy nappal azután, hogy Stawskiéknál voltunk látogatóban, Staś bejön a boltba, s egy levelet nyújt felém. Nézem: a címzés neki szól.

- Olvasd csak el - mondja nevetve.

Kinyitom - olvasom:

Wokulski úr! Ne csodálkozzék, hogy nem nevezem tiszteltnek, de nem adhatom meg ezt a címet egy olyan embernek, akitől mindenki undorral elfordul. Szerencsétlen ember! Régi bűneiből még ki sem mosdott, és máris újabb fertőben hempereg. A város egyébről sem beszél, mint arról, hogy már maga is ott kujtorog Stawskinénál, annál a céda perszónánál. Nem elég, hogy a városban találkoznak, nem elég, hogy éjszakának idején lopakodik be hozzá, ami legalább azt jelenti, hogy a szemérem nem halt ki teljesen a lelkéből, hanem fényes nappal is odajárogat, a cselédség, a fiatalság és e rossz hírű ház összes becsületes lakóinak szeme láttára és megbotránkoztatására?

De ne ámítsa magát, szerencsétlen ember, hogy csak egymaga folytat vele viszonyt. Vannak méltó társai, az egyik a gondnok, az az alávaló Wirski, a másik pedig az a feslettségben megőszült meghatalmazottja, Rzecki úr!...

Meg kell jegyeznem, hogy Rzecki nemcsak a szeretőjét csábítgatja, hanem a ház jövedelmét is dézsmálja azzal, hogy egyik-másik lakónak, elsősorban persze Stawskinénak a lakbérét leszállította. Így aztán a ház már egy fabatkát sem ér, sőt maga is a szakadék szélén áll, s valóban igen nagy könyörületet gyakorolna magával az a nemes szívű lény, aki hajlandó lenne ezt a Łęcki-féle rozzant kalibát magára nézve csekély veszteséggel átvenni.

Ha tehát csakugyan akadna ilyen jótét lélek, fogadja el köszönettel a felkínált vételárat, adjon túl ezen a terhén, és meneküljön külföldre, amíg a világi igazságszolgáltatás bilincsekbe verve a tömlöc fenekére nem veti. Vigyázzon magára! Óvakodjék!... és hallgassa meg őszinte jóakarója tanácsát.

- Helyre menyecske, mi?... - kérdezte, látva, hogy a levelet már végigolvastam.

- Vigye el az ördög! - kiáltottam, tudván, hogy Wokulski a levél szerzőjéről beszél. - Szerinte én feslettségben őszültem meg! És lopok!... És szerelmeskedem!... Átkozott egy boszorkány!

- Nono, csak nyugalom, már jön is az ügyvédje - figyelmeztetett Staś.

S valóban, e pillanatban lépett be az üzletbe egy kis emberke, kopott bundában, fakó cilinderben és óriási sárcipőben. Bejött, szétnézett, mint egy nyomozó, Kleintől megkérdezte, mikor lesz itt Wokulski, aztán hirtelen úgy tett, mintha csak most vette volna észre, hozzálépett, s halkan így szólt:

- Wokulski úrhoz van szerencsém?... Nem beszélhetnék önnel néhány percig négyszemközt?

Staś rám kacsintott, s erre mind a hárman elindultunk lakásom felé. Ott a vendég levetette a bundát, s csak akkor láttam, hogy nadrágja még kopottabb, arcának szőrzetét pedig a moly még jobban megtépázta, mint a bundáját.

- Van szerencsém bemutatkozni - szólt, s jobb kezét Wokulski felé, balját felém nyújtotta. - Ügyvéd vagyok, a nevem...

Itt egy nevet említett, s két mellső végtagját felemelve tartotta a levegőben, mert egészen különös véletlen folytán sem Staś, sem én nem éreztünk hajlandóságot ahhoz, hogy a felénk nyújtott mancsokat megszorítsuk. Ő is csakhamar rájött erre, de nem esett zavarba. Ellenkezőleg, igen barátságos arckifejezéssel dörzsölte össze két kezét, és mosolyogva folytatta:

- Az urak meg se kérdik, mi jót hoztam?

- Feltételezzük, hogy kérdezés nélkül is megmondja - felelte Wokulski.

- Igaza van! - kiáltotta a vendég. - Nos, rövid leszek. Van itt egy gazdag, de nagyon fösvény litván (a litvánok rendszerint nagyon fösvények!), aki felkért, hogy szerezzek neki megvételre egy megfelelő bérházat. Nos, magam is tudok vagy tizenöt ilyen eladó házról, de ön iránti tiszteletből, Wokulski úr (tudván, hogy ön mennyit tesz szegény hazánkért), éppen az ön házát, a Łęcki-félét ajánlottam neki, s kétheti fáradhatatlan munka árán elértem, hogy hajlandó adni érte, na, találják ki, mennyit?... Nyolcvanezer rubelt!... Nos? Bombaüzlet, mi?...

Wokulski vörös lett a dühtől, s egy pillanatig azt hittem, galléron ragadja és kidobja, de hamarosan erőt vett magán, sőt, felelt is, de most már azon az ismert, kellemetlen, éles hangján.

- Ismerem én azt a litvánt, a neve Krzeszowski báróné...

- Micsoda?... - csodálkozott az ügyvéd.

- Az a fukar litván nem nyolcvan, hanem kilencvenezer rubelt hajlandó adni a házért, ön pedig nyolcvanezret kínál nekem, azért, hogy a többit zsebre vágja...

- Hehehe!... - mekegett az ügyvéd. - Természetesen nekünk is csak élni kell, mi, Wokulski úr?...

- Mondja meg, kérem, a litvánjának - vágott szavába Staś -, hogy hajlandó vagyok a házat eladni százezer rubelért, de legkésőbb újévig. Újév után felemelem az árát.

- Ó, kérem, ez már nem is emberi!... - robbant ki a vendég. - Csak nem akarja azt a szerencsétlen asszonyt az utolsó garasától is megfosztani... Mit szólna ehhez a világ? Gondolkozzék, uram!

- Hogy a világ mit szól hozzá, avval én nem törődöm - felelte Wokulski. - De ha a világ is megpróbál nekem erkölcsi prédikációt tartani, úgy, mint ön, akkor neki is ajtót mutatok, akárcsak önnek! Ott van ni, ügyvéd úr, tetszik látni?

- Kérem, kilencvenkétezer rubel, és egy garassal sem több - hangzott az ügyvéd válasza.

- Legyen szíves, vegye fel a bundáját, mert az udvaron hideg van...

- Kilencvenöt - bökte ki az ügyvéd gyorsan, de már sebtében öltözködni kezdett.

- Volt szerencsém... - szólt Wokulski, s kinyitotta az ajtót. Az ügyvéd mélyen meghajolt és kiment, de az ajtóból még édeskés hangon visszaszólt:

- Pár nap múlva eljövök. Remélem, tisztelt Wokulski úr, akkor jobb kedvében találom...

Staś becsapta az ajtót az orra előtt.

A nem túlságosan bizalomgerjesztő ügyvéd látogatása után már tudtam, mit gondoljak. A báróné feltétlenül megveszi a házat, de mielőtt az üzletet megkötné, minden eszközt megragad, hogy valamit lealkudjék. Ismerem az eszközeit! Az egyik például a névtelen levél, mellyel Stawskinét rágalmazza, s rólam azt állítja, hogy feslettségben őszültem meg.

Ha aztán megveszi, mindenekelőtt a diákokat dobja ki, azután a szegény Helena asszonyt. De hiszen, ha ezzel kielégítené gyűlöletét...

Most már rohamlépésben mind elmondhatom a később történt eseményeket.

Az undort keltő ügyvéd látogatása után rossz előérzetem támadt. Elhatároztam, hogy még aznap meglátogatom Stawskinét, s figyelmeztetem, hogy legyen résen a bárónéval szemben, s főképpen, minél ritkábban üljön az ablakhoz.

A hölgyeknek ugyanis, minden erényük mellett, van egy nagyon rossz szokásuk, mégpedig az, hogy szeretnek az ablakban ülni. Misiewiczné asszony külön, Stawskiné külön, Helunia is külön, sőt Marianna, a szakácsné is külön. S nem elég, hogy egész nap ott ülnek, hanem még este, lámpagyújtás után is ott maradnak. Még a függönyt sem eresztik le, legfeljebb csak akkor, ha aludni térnek. Így aztán kívülről mindent pontosan látni, ami a lakásukban történik.

Rendes körülmények és becsületes szomszédok között az időtöltésnek ez a módja csak tisztes voltukat bizonyítaná, azt, hogy nem lévén semmi titkolnivalójuk, nyíltan mutatkozhatnak mindenki előtt; mikor azonban eszembe jutott, hogy ezeket a szegény asszonyokat Maruszewicz és még a báróné is egész nap kajánul figyeli, és emellett a báróné gyűlöli Stawskinét - nem csoda, hogy rossz előérzetem egyre erősbödött.

Még aznap este el akartam szaladni hozzájuk, s minden szentségre könyörögni nekik, hogy kerüljék az ablakot, ne tegyék ki magukat a báróné kémkedő szemének. De hát tehetek én róla, hogy pontosan fél kilenckor gyötrő szomjúság jött rám, úgyhogy feltett szándékomat kénytelen voltam szegre akasztani, s a figyelmeztető látogatás helyett inkább a törzskocsmába tértem be egy korsó sörre?

Węgrowicz tanácsos és Sprott, a kereskedelmi utazó, már ott ültek. Éppen a Wspólna utcai beomlott házról folyt a szó, mikor Węgrowicz, minden bevezetés nélkül odakoccintja korsóját az enyémhez, és így szól:

- Én azt hiszem, újév előtt Varsóban még nem egy ház összeomlik.

Sprott egyetértően összehunyorított vele.

Nemigen tetszett nekem ez a kacsintás, mert az igazat megvallva, nemigen szoktam akárkivel összekacsintani, hát megkérdeztem:

- Mit jelent ez a némajáték, kedves Sprott úr?

Az ügynök csak bambán nevet, aztán így felel:

- Maga azt jobban tudja, mint én, miért kérdi? Wokulski üzlete eladó...

Szentatyám!... Magam csodálkozom a legjobban, hogy nem vágtam rögtön fejbe a söröskorsóval. Szerencsére első felháborodásomon úrrá lettem, felhajtottam egymás után két korsó sört, aztán erőltetett nyugodt hangon kérdeztem:

- Miért akarná Wokulski az üzletet eladni és kinek?

- Kinek?... - vágott vissza Węgrowicz. - Kevés zsidó van Varsóban? Hárman, négyen vagy akár tízen összeállnak, és elrondítják a Krakowskie Przedmieściét, Wokulski őméltósága jóvoltából, aki saját parádés fogatot tart, és arisztokraták birtokain nyaralgat. Istenem!... Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, milyen kopott kis kölyök volt, mikor a rostélyost hordta nekem Hopfernél. Nincs is jobb dolog, mint elmenni a háborúba, és a törökök zsebében kotorászni.

- De mért adná el az üzletét? - kérdem makacsul, s teljes erőmből a combomba csípek, hogy így vezessem le dühömet, és fejbe ne vágjam azt a vén szamarat.

- Jól teszi, ha eladja! - feleli Węgrowicz, s nagyot húz, Isten tudja, hányadik korsó söréből. - Mit keresne a tisztességes kereskedők között egy ilyen nagy úr, egy... diplomata, egy ilyen... újító, aki újfajta külföldi portékát hoz a nyakunkra?...

- Én azt hiszem, más oka van annak - vélekedik Sprott. - Wokulski Łęcka kisasszonynak udvarol, s bár egyszer már kosarat kapott, most megint odajár, s úgy látszik, némi reménye is van... De mivel Łęcka kisasszony semmiképpen sem menne férjhez egy boltoshoz, még akkor sem, ha az történetesen diplomata vagy újító...

Szemem előtt tüzes karikák kezdtek keringeni. Korsóm fenekével az asztalra csaptam, s nagyot kiáltottam:

- Hazudik! Szemenszedett hazugság, Sprott úr!... Tessék, itt a címem... - tettem hozzá, s az asztalra dobtam névjegyemet.

- Minek nekem a címe? - feleli Sprott bambán. - Küldjek egy tétel perkált vagy mit?...

- Elégtételt követelek - rikkantottam, egyre csak az asztalt döngetve.

- Lárifári! - feleli Sprott, s ujjával ákombákomokat rajzol a levegőben. - Könnyű magának elégtételt követelni, maga honvédtiszt. Megölni egy embert vagy akár kettőt is, vagy önmagát összevagdaltatni, az magának annyi, mint másnak egy karéj vajas kenyér... De én, kérem, ügynök vagyok, van feleségem és gyermekem, és vannak határidős üzleteim.

- Kényszerítem, hogy megverekedjék velem!

- Hogyan kényszerít?... Pórázon vezet oda, vagy hogy?... Ha józanon mondana ilyeneket, azonnal mennék a rendőrségre, s ott majd adnának magának párbajt!...

- Becstelen fráter! - kiáltottam.

Most már ő verte az asztalt.

- Ki a becstelen?... Kinek merte ezt mondani?... Nem fizetem én a váltóimat, vagy rossz árut szállítok, vagy fizetésképtelen lettem?... Na, majd a bíróságon megmondják, ki a becstelen!...

- Nyugalom, urak, nyugalom! - csitított Węgrowicz mindkettőnket. - A párbaj már kiment a divatból... Szépen fogjanak kezet egymással!...

Felálltam, elléptem a sörrel végiglocsolt asztaltól, kint a pultnál fizettem és távoztam. Nem. Többet be nem teszem a lábamat ebbe a szennyes lebujba...

Ilyen felindult állapotban már természetesen nem mehettem el Stawskiékhoz. Eleinte azt hittem, hogy egész éjjel le nem hunyom a szememet, de azért valahogy elaludtam, s mikor Staś másnap bejött az üzletbe, megkérdeztem:

- Tudod, mit beszélnek?... Hogy el akarod adni az üzletet...

- Ha eladnám is, miért baj ez?...

(Igaza van, miért baj ez?... Hogy ez az egyszerű dolog nem jutott eszembe.)

- Mert tudod, olyasmit is beszélnek, hogy a Łęcka kisasszonyt akarod elvenni...

- Nos... hát aztán? - felelte.

(Igaza van! Kinek mi köze hozzá? Azt veszi el, akit akar, akár Stawskinét is... Hogyan is lehettem olyan élhetetlen, hogy ez nem jutott eszembe? S milyen botrányt csaptam azzal a szerencsétlen Sprott-tal.)

Aznap este természetesen el kellett mennem a kocsmába, már nem is annyira a sör kedvéért, hanem inkább hogy az igazságtalanul megbántott Sprottot kibékítsem, így hát megint nem jutottam el Stawskiékhoz, s megint nem figyelmeztettem, hogy ne üljenek annyit az ablakban.

Így hát bármilyen kellemetlen volt számomra, mégiscsak megtudtam, hogy kereskedői körökben Staś iránt egyre növekszik az ellenszenv, hogy az üzletünk eladó, és hogy Staś a Łęcka lányt veszi feleségül. Azért mondom: veszi feleségül, mert Staś csak akkor használ ilyen határozott kifejezést, ha teljesen biztos a dolgában. Ezt már tapasztalatból tudom.

Most végre megfejtettem a rejtélyt, ki után vágyakozott annyira Bulgáriában, kinek a kedvéért kaparta össze tíz körmével azt a nagy vagyonát!... Hah!... Legyen meg az Isten akarata!...

Na, tessék!... Mennyire eltértem megint a tárgytól... Most végre csakugyan rátérek Stawskiné kínos kalandjára, és villámgyorsan elmondok mindent.

Egy este, mindjárt nyolc óra után elmentem Stawskiékhoz. Helena asszony szokása szerint, a túlsó szobában órát adott két kislánynak. Misiewiczné pedig... ugyancsak szokása szerint, Heluniával az ablaknál ült. Igazán nem tudom, mit láthattak éjnek idején, de hogy őket mindenki látta, az biztos. Sőt, megesküdnék rá, hogy a báróné egyik sötét ablakából színházi látcsővel kémleli az első emeletet, mert a függönyt természetesen megint nem eresztették le.

Hátrább húzódtam a csipkefüggöny mögé, hogy az a szipirtyó legalább engem ne lásson, s minden kertelés nélkül nekirontottam az öregasszonynak:

- Már ne haragudjék, asszonyom - kezdtem -, de igazán nem értem, miért ülnek mindig az ablakban?... Ez szerintem nagyon rossz szokás...

- Igazán nem félek a léghuzattól, és engem szórakoztat az ablak - felelte a tiszteletre méltó hölgy. - Képzelje, mit fedezett fel ez a Helunia. Megtörténik, hogy az ablakokat a szemben levő szárnyon olyan sorrendben világítják meg, hogy egy-egy betű alakul belőlük... Helunia! - fordult a kislányhoz. - Nem látsz most valamilyen betűt?...

- De igen, nagymama, kettőt is: H-t meg T-t.

- Igazad van! - hagyta helyben a nagymama. - Ott a H meg a T is. Tessék csak megnézni...

Odanéztem. Valóban, a szemben levő szárnyon a harmadik emeleten két ablak, a másodikon három s az elsőn ismét két ablak világított. Így alakult ki a

□          □

□   □   □

□          □

A hátsó szárnyon pedig a harmadik emeleten öt, a másodikon egy, az elsőn és a földszinten szintén egy-egy; ilyen alakban:

□  □  □  □  □

□

□

□

- Igaz, hogy csak ritkán jönnek ki a betűk, azért Helunia mégis az ablakoktól kapott kedvet az ábécéhez, s most is az a legjobb mulatsága, ha a megvilágított ablakokból egy-egy betűt össze tud rakni. Ezért nem eresztjük le esténként a függönyöket.

Vállat vontam, mert hogy is lehetne megtiltani egy ilyen kislánynak, hogy kinézzen az ablakon, ha ezzel olyan jól elszórakozik?

- De miért ne néznénk ki - sóhajtotta Misiewiczné -, mikor ez az egyetlen szórakozásunk? Nem járunk mi sehova, és hozzánk sem igen járnak... Mióta Ludwik elment, minden társadalmi kapcsolatunk megszakadt. Az egyiknek túlságosan szegények, a másiknak gyanúsak vagyunk...

Szemét megtörölte, aztán folytatta:

- Ó, de rosszul tette Ludwik, hogy megszökött; mert még ha bezárták volna is, már kiderült volna az ártatlansága, s most együtt lehetnénk. Így pedig Isten tudja, hol van... Szegény lányom... Azt mondja, Rzecki úr, hogy ne nézzünk ki!... De hiszen ez a szerencsétlen teremtés folyton azt lesi, figyeli, nézi, hogy nem Ludwik jön-e vagy legalább valami hír felőle? Ha valaki gyorsabban megy végig az udvaron, ő már rohan az ablakhoz, hogy nem a levélhordó-e. Ha aztán néha csakugyan bekopog a postás (mert mi, Rzecki úr, nagyon ritkán kapunk levelet), akkor látná csak szegény Helenkát!... Arca elváltozik, elsápad, reszket...

Nem mertem a szájamat kinyitni, az öregasszony meg kis pihenés után mondta tovább:

- Magam is szeretek itt üldögélni, különösen, ha szép idő van, s tiszta az ég, mert ilyenkor olyan élénken áll előttem a boldogult uram, mintha élne...

- Igen - suttogtam -, értem. A tiszta égbolt eszébe juttatja, hogy most hol van.

- Nem azért, Rzecki úr - vágott a szavamba. - Nem azért. Tudom, hogy az égben van, hol is lenne másutt egy olyan rendes, jó ember? De ha az égre meg erre a falra nézek, mindig az esküvőnk boldog napja jut eszembe... Az én drága Klemensem zafírkék frakkot és sárga nankingnadrágot viselt, éppen olyan színűt, mint ez a ház...

- Ó, Rzecki úr - folytatta sírva -, higgye el, hogy az olyan szegény embereknek, mint amilyenek mi vagyunk, az ablak néha a színházat, a hangversenyt és minden társaságot helyettesít. Mert mi mással szórakozhatnánk mi már?

Le sem írhatom, milyen szomorúság fogott el, mikor egy ártatlan témáról erre a drámára lyukadtunk ki... A másik szobából egyszerre nesz hallatszott... Stawskiné tanítványai befejezték a leckét, és készülődtek hazafelé, gyönyörű tanítónőjük pedig boldoggá tett engem avval, hogy láthattam.

Kezet fogtunk, s éreztem, hogy a keze fagyos, mint a jég, angyali arca pedig fáradt és szomorú. De mikor meglátott, mégis kedvesen elmosolyodott. (Drága angyal! Mintha csak érezné, hogy az ő édes mosolya egy hétre bearanyozza sötét életemet.)

- Mondta már anyám - kérdezte élénken -, hogy milyen tisztesség ért ma bennünket?

- Ah, igaz, el is felejtettem... - jegyezte meg Misiewiczné.

Közben a két kislány illedelmesen köszönt és elment, s mi egyedül maradtunk, mintegy szűk családi körben.

- Képzelje, Rzecki úr - kezdte Stawskiné -, ma a báróné látogatott meg minket... Az első pillanatban szinte megijedtem, mert szegénynek a megjelenése nem valami kellemes. Arca sápadt, a ruhája fekete, a nézése pedig olyan különös... De egy pillanat alatt teljesen lefegyverzett, mert mikor Heluniát meglátta, sírva fakadt, letérdelt előtte, és zokogva ismételgette: ilyen volt az én szegény kislányom és... már nem él!...

Megborzongtam. De nem akartam Stawskinét feleslegesen megijeszteni, s így nem mertem megmondani neki sötét sejtelmemet, csak megkérdeztem:

- Mit akart itt?

- Kért, hogy menjek el hozzá és segítsek rendbe hozni a fehérneműjét, a ruháit, csipkéit, egyszóval az egész háztartását. Elmondta, hogy férjét visszavárja, reméli, nemsokára megérkezik, s ebből az alkalomból szeretne egyet-mást felfrissíteni, sőt vásárolni is. Bevallotta, hogy nincs jó ízlése, arra kért tehát, hogy segítsek neki, s megígérte, hogy napi három óráért két rubelt fizet.

- És ön elfogadta?

- Istenem, mit tehettem volna?... Természetesen elfogadtam, és nagyon meg is köszöntem. Igaz, hogy csak átmeneti elfoglaltság, de igen jó időben jött, mert éppen most nemrégen (nem is tudom, miért) vesztettem el egy zongoraleckét, amelyért óránként öt złotyt kaptam.

Felsóhajtottam, mert arra gondoltam, hogy a lecke elvesztésének az oka nagyon könnyen valami névtelen levél is lehetett, amiben Krzeszowski bárónénak igen nagy gyakorlata van. De - nem szóltam egy szót sem, mert vajon tanácsolhattam-e Stawskinénak, hogy mondjon le napi két rubel keresetről?

Ó, Staś, Staś, miért is nem őt akarod elvenni?... Az a Łęcka kisasszony megzavarta a fejedet... Csak aztán meg ne bánd.

Ettől kezdve, valahányszor a kedves hölgyeket meglátogattam, Stawskiné mindig részletesen beszámolt a bárónénál végzett munkájáról. Mindennap ott volt, természetesen a kikötött három óra helyett négyet, meg ötöt is dolgozott, de azért is csak két rubelt kapott.

Stawskiné nagyon elnéző és tartózkodó hölgy, de azért egy-egy elejtett szavából kivettem, hogy a báróné lakása meg egész környezete is meglepte, és kellemetlen hatással volt rá.

Mindenekelőtt, a báróné nem használja ki túlságosan tágas lakosztályát. A szalon, a budoár, a hálószoba, az ebédlő, a báró úriszobája mind üresen áll. A bútorokon, tükrökön a komor huzat!... Növényzet - ha volt is valaha, most már csak kórok és penészes földmaradványok búsulnak a poros cserepekben, s az értékes drága falikárpitokat is por lepi. A báróné nagyon furcsán étkezik is; néha hetekig nem kerül a szájába meleg étel, s ehhez az óriási lakáshoz egyetlen cselédleánya van, akit reggeltől estig a legdurvábban szidalmaz, elmondja mindenféle cédának meg tolvajnak.

Mikor Stawskiné megkérdezte, nem szomorú-e itt laknia ebben a puszta lakásban - így felelt:

- Mit tegyek, én szerencsétlen árva teremtés, aki még ráadásul csaknem özvegy is vagyok? Az én sivár remeteéletem legfeljebb akkor változik meg, ha a jó Isten megvilágosítja romlott férjemet, hogy eddigi bűneit megbánja, és visszajöjjön hozzám. Ha azonban következtetni lehet, az Úr által reám küldött álmokból és előérzetekből, s ha forró imáim meghallgatásra találnak, férjem most már igen hamarosan visszatér, mert ennek a szerencsétlen, megszállott léleknek már sem pénze, sem hitele nincsen...

Stawskiné e szavak hallatára lelke mélyén azt a megjegyzést tehette, hogy a báró sorsa megtérése után sem igen lesz irigylésre méltó.

A bárónénak olykor vendége érkezett, de ezek sem igen keltettek bizalmat Stawskinéban. Leginkább rossz külsejű vénasszonyok jártak hozzá, akikkel az előszobában suttogva tárgyalt férjéről; néha megjelent Maruszewicz is vagy a kopott bundás ügyvéd. Ezeket az urakat a báróné az ebédlőben fogadta, de beszéd közben folyton sírt, s olyan hangosan szidta őket, hogy az egész házban hallani lehetett.

Stawskinénak arra a félénk megjegyzésére, hogy miért nem él együtt a családjával, így felelt:

- Milyen családommal, kedves asszonyom? Nekem már nincs senkim. De ha lenne is, csak nem fogadhatom lakásomban azokat a kapzsi és durva embereket? A férjem családja pedig nem hajlandó engem befogadni. Igaz, hogy nem vagyok nemes, de ez semmiképpen sem akadályozta meg őket abban, hogy vagy kétszázezer rubelt kicsaljanak tőlem. Amíg, soha meg nem adomra, kölcsönöket adtam nekik, addig valahogy még alakoskodtak, de mióta észbe kaptam, megszakítottak velem minden kapcsolatot, sőt, ők beszélték rá szerencsétlen uramat is, hogy vétesse zár alá a vagyonomat. Ó, mit kellett megélnem ezekkel az emberekkel!... - tette hozzá sírva.

- Az egyetlen szoba - beszélte Stawskiné -, amelyben a báróné reggeltől estig tartózkodik, meghalt kislánya szobácskája. Elmondta, milyen komor és furcsa kis kamrácska ez, s minden úgy maradt benne, ahogy a gyermek életében volt. Ott van a kicsi ágy, melyre három-négy naponként tisztát húznak, ott a szekrény, benne a ruhácskák, melyeket ugyancsak gyakran kiporolnak és tisztogatnak a szalonban, mert a báróné ezeket a szent ereklyéket a világért sem engedné kivinni az udvarra. Ott az asztalka könyvekkel és egy füzettel, ez nyitva is van, éppen annál a lapnál, amelyre a szegény gyermek utoljára ezt írta: "Legszentebb Szűzanyám..." Végül van ott egy hatalmas polc tele nagy és kis babákkal, babaágyakkal, babaruhákkal.

Stawskiné ebben a szobácskában javítja a csipkéket és selymeket, amelyekből egész nagy halom tornyosul előtte. Vajon felveszik ezeket még valamikor? - ezt Stawskiné nem tudná kitalálni.

A báróné egy napon megkérdezte, hogy ismeri-e Wokulskit, s noha azt a választ kapta, hogy ismeri ugyan, de csak futólag - azonnal róla kezdett beszélni:

- Igen nagy szívességet tenne nekem, kedves asszonyom, ha közbenjárna annál az úrnál egy rám nézve életbevágó ügyben. Meg akarom venni ezt a házat, és már kilencvenötezer rubelt kínálok érte, de ő puszta makacsságból, mert más oka igazán nem lehet, százezret követel. Tönkre akar tenni az a gonosz ember!... Mondja meg neki, kérem, hogy az életemre tör... meggyilkol... Mondja meg, hogy ezért a kapzsiságért nem kerülheti el az Úr haragját!... - kiabálta siránkozva.

Stawskiné nagy zavarában azt felelte, hogy ilyesmiről Wokulskival semmi esetre sem beszélhet.

- Hiszen jóformán nem is ismerem... egyetlenegyszer volt nálunk... de különben is, hogy avatkozhatnék én ilyen dolgokba?

- Ó, asszonyom, maga mindent megtehet vele, amit csak akar - felelte a báróné -, de ha nem akar engem megmenteni a biztos haláltól, legyen meg az Isten akarata... de akkor legalább teljesítse keresztényi kötelességét, és mondja meg annak az úrnak, hogy én mennyire támogatom magát...

Stawskiné e szavak hallatára felállt, hogy távozzék, de a báróné a nyakába borult, úgy rimánkodott és könyörgött bocsánatáért, hogy annak a drága Helenának a könnye is kicsordult és - ott maradt.

Stawskiné, miután ezeket elmondta, beszédét egy kérdéssel fejezte be, amely azonban inkább kérésnek hangzott.

- Igaz, hogy Wokulski úr nem akarja eladni a házat?

- Dehogynem - feleltem idegesen -, eladja a házat is, az üzletét is, mindent...

Stawskiné erősen elpirult; székét háttal fordította a lámpa felé, és halkan kérdezte:

- Miért?...

- Tudom is én! - feleltem, s azt a kaján élvezetet éreztem, amelyet embertársaink kínzásakor érzünk. - Tudom is én!... Azt mondják, nősül...

- Igen, igen... - kapta fel a szót Misiewiczné asszony. - A Łęcka kisasszonyról beszélnek.

- Vajon igaz?... - suttogta Stawskiné, s hirtelen keblére szorította mind a két kezét, mintha nem kapna elég levegőt, aztán sietve eltűnt a másik szobában.

"Na, szépen vagyunk! - gondoltam. - Épp hogy csak egyszer látta és máris ájuldozik..."

- Én ugyan nem tudom, mért nősülne - szóltam Misiewiczné asszonyhoz -, úgy látom, semmi szerencséje sincs a nőkkel.

- Ah, mit beszél, Rzecki úr! - háborodott fel az öregasszony. - Nincs szerencséje?

- Nem szép ember...

- Ő?... Dehogyisnem, de még milyen szép!... Micsoda alakja van, és milyen nemes arcéle és a szeme... Úgy látszik, Rzecki úr, maga nemigen ért az ilyesmihez. De én bevallom, mert az én koromban már bátran megtehetem, hogy bár sok szép férfit láttam (Ludwik is nagyon csinos volt), de ilyent, mint Wokulski úr, még soha. Ezer közül is kitűnik...

Magamban nagyon csodálkoztam ezen a lelkendezésen, mert tudom, hogy Staś csinos férfi, de hogy ennyire... hiába, nem vagyok nő!

Mikor este tíz felé elbúcsúztam hölgyeimtől, Stawskiné egészen más volt, mint rendesen, arcáról lerítt a bánat, s panaszkodott, hogy fáj a feje. Ó, az a szamár Staś! Egy ilyen asszony belebolondul az első látásra, ő meg a Łęcki lány után fut. Hát van rend ezen a világon?

Ha én lennék az Úristen... Eh, de mire való ez az üres fecsegés.

Sokat beszélnék manapság Varsó csatornázásáról. A herceg is volt nálunk, meg is hívta Staśt egy megbeszélésre, ebben az ügyben. Mikor aztán a csatornázással végeztek, a herceg szóba hozta a házat. Én is ott voltam, s mindenre pontosan emlékszem.

- Igaz az (már bocsásson meg, hogy ilyen dolgok iránt érdeklődöm), igaz, hogy ön a házáért százhúszezer rubelt kér Krzeszowski bárónétól?

- Nem igaz - felelte Staś. - Csak százezret kérek, és ebből nem is engedek.

- A báróné egy kicsit hisztériás és igazán különös asszony, de nagyon szerencsétlen teremtés - folytatta a herceg. - Meg akarja venni a házat, először azért, mert ott halt meg egyetlen leánykája, másodszor meg hogy megmaradt pénzét így biztosítsa a báróval szemben, aki szeret könnyelműen költekezni... Ugyan kérem, nem engedne valamit ebből az árból? Olyan szép dolog jót tenni szerencsétlen embertársainkkal - fejezte be nagyot sóhajtva.

Bevallom, hogy bár csak egyszerű kereskedősegéd vagyok, egy kicsit csodálkoztam ezen a más zsebére való jótékonykodáson. Staś ezt még jobban érezhette, mert kemény hangon így felelt:

- Már megbocsát, herceg úr, de csak azért, mert a báró úr szeret könnyelműen költekezni, a bárónénak pedig megtetszett a házam, én veszítsek el néhány ezer rubelt? Milyen alapon?...

- Nono, nem szabad mindjárt megsértődni, kedves barátom - csitította a herceg, s erősen szorongatta a kezét. - Mindnyájan emberek között élünk, ők segítenek bennünket céljainkhoz, tehát bizonyos kötelességeink nekünk is vannak...

- Nekem igazán alig segít valaki, de annál többen akadályoznak.

Nagyon hűvösen búcsúztak egymástól. Megfigyeltem, hogy a herceg elégedetlen volt.

Érdekes emberek! Nem elég, hogy Wokulski a kereskedelmi vállalatnál alkalmat és lehetőséget adott nekik, hogy tőkéikkel tizenöt százalékot keressenek, most még azt kívánják, hogy egyetlen szavukra Krzeszowski bárónénak is ajándékozzon jó pár ezer rubelt.

És az a szörnyű némber eget-földet megmozgat... Mert már egy pap is járt Staśnál, s mindenféle vallásos intelmekkel igyekezett rábírni, hogy a házát adja el a bárónőnek kilencvenötezer rubelért. De Staś nem állt kötélnek, így aztán bizonyára hamarosan elhíresztelik ilyen meg amolyan istentelen embernek.

És most érkeztünk el a fő eseményhez, amelyet most már igazán villámgyorsan elmondok.

Ismét Stawskinénál voltam (azon a napon, amikor Vilmos császár ama bizonyos Nobiling-história után átvette a hatalmat), s alig léptem be, észrevettem, hogy bálványom, a drága szép Helena asszony pompás jókedvében van, s nem győzi dicsérni a... bárónét!...

- Képzelje el - beszélte lelkendezve -, a báróné minden különcsége ellenére milyen aranyos, jó asszony. Észrevette, hogy amíg ott dolgozom, nagyon hiányzik nekem Helunia, s egyszer s mindenkorra megkért, hogy a kislányt mindig vigyem fel arra a néhány órára...

- Arra a hat órára, amiért két rubelt fizet?... - vetettem közbe.

- Dehogy hat, legfeljebb négy... Helunia nagyszerűen elvan ott, mert bár semmihez sem szabad hozzányúlnia, sokat gyönyörködik abban a töméntelen játékban, ami a szegény boldogult kislány után megmaradt.

- Olyan szépek azok a játékok? - kérdeztem, mert már lelkem mélyén tervezgettem valamit.

- Gyönyörűek! - felelte Stawskiné élénken. - Különösen egy óriási baba! Sötétszőke haja van, s ha megnyomják itt... a dereka alatt... - tette hozzá pirulva.

- A hasikáját?... - kérdeztem egyszerűen.

- Igen - hagyta rá gyorsan. - Akkor megmozdítja a szemét, és azt mondja: mama!... Ó, milyen mulatságos! Higgye el, magam is szívesen elfogadnék egy ilyen babát. Miminek hívják. Mikor Helunia először látta, csak összetette a kezét, és úgy bámulta, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mikor pedig a báróné hozzányúlt, s a baba megszólalt, Helunia felkiáltott: "Ó, anyukám, milyen gyönyörű, milyen okos!... Megcsókolhatom az arcát?..." S meg is csókolta, de csak a lakkcipőcskéje orrát. Azóta álmában mindig a babáról beszél: alighogy felébred, már rohanna a bárónéhoz, mikor aztán ott van, képes az egész idő alatt összetett kézzel a baba előtt állni, mintha imádkoznék. Ó - fejezte be suttogva (mert Helunia a szomszéd szobában játszott) -, milyen boldog lennék, ha vehetnék neki egy ilyen babát...

- Ne is álmodj róla, egy ilyen baba biztosan rengeteg pénzbe kerül - jegyezte meg Misiewiczné.

- Mért kerülne, mama? És ki tudja, megszerezhetem-e neki valaha azt a nagy örömet, amit ma ezzel a babával szerezhetnék? - felelte Stawskiné.

- Én azt hiszem - szóltam közbe -, hogy nálunk az üzletben akadna ilyen baba. Ha egyszer ráérne, s eljönne a boltba...

Nem mertem ajándékként felajánlani, mert megértettem, hogy az anyának kellemesebb, ha ő maga szerzi meg gyermeke számára ezt az örömet.

Suttogva beszéltünk, s ebből úgy látszik, Helunia megértette, hogy a babáról van szó, mert ragyogó szemmel futott be a másik szobából.

Hogy gondolatát másfelé tereljem, megkérdeztem:

- Nos, Helunia, hogy tetszik neked a báró néni?

- Csak úgy rendesen - felelte a gyermek, térdemre támaszkodva s anyjára nézve. (Ó, istenem, mért is nem vagyok az apja?)

- És szokott veled beszélgetni az a néni?

- Nem sokat. Csak egyszer kérdezte, hogy Wokulski bácsi szokott-e engem babusgatni.

- Igen?... És mit mondtál?

- Azt, hogy nem is tudom, melyik a Wokulski bácsi. Akkor aztán a néni azt mondta... jaj, milyen hangosan ketyeg a bácsi órája. Tessék megmutatni...

Kivettem az órámat, és a kezébe adtam.

- Nos, mit mondott a néni? - sürgettem.

- A néni azt mondta: "Hogy lehet az, hogy te nem tudod, melyik a Wokulski bácsi? Az, aki azzal a go... gonosz Rzeckivel szokott hozzátok járni..." Hahaha, hogy a bácsi gonosz: tessék megmutatni, mi ketyeg ebben az órában...

Stawskinéra néztem, de ő annyira elcsodálkozott, hogy Heluniát nem is figyelmeztette.

A tea után, amelyhez csupán üres zsemlét adtak (a szakácsné említette, hogy aznap nem lehetett vajat kapni), elbúcsúztam a hölgyektől, s magamban megfogadtam, hogy Staś helyében át nem engedném a házat Krzeszowskinénak százhúszezer rubelen alul.

Közben ez a boszorkány mindenféle protekciót igénybe vett, hogy Wokulski fel ne emelje az árat, és másnak el ne adja a házat, s végre rászánta magát, hogy megadja érte a százezer rubelt.

Azt mondják, néhány napig dührohamai voltak: megverte a cselédlányt, a közjegyzői irodában mindenki füle hallatára lehordta az ügyvédjét, de végül is aláírta az adásvételi szerződést.

A ház megvétele után néhány napig csend volt.

Legalábbis annyira, hogy semmit sem hallottunk róla, csak inkább a lakók jártak hozzánk mindenféle panaszukkal.

Először a varga jött, aki a hátsó szárnyban, a harmadik emeleten lakik, sírt, panaszkodott, hogy az új tulajdonos felemelte a lakbérét évi harminc rubellel; mikor aztán fél órai magyarázgatás után megértette, hogy nekünk semmi közünk többé a házhoz, megtörölte a szemét, összeráncolta a homlokát, és így búcsúzott:

- Úgy látszik, Wokulski úrnak se istene, se krisztusa, hogy egy ilyen személynek el tudta adni azt a házat, aki nem tudja, hogy nyúzza még jobban a szegény embert.

Hallottak már ilyet?

Másnap a "Párizsi Mosoda" tulajdonosnője jött. Bársony körgallér volt rajta, mozdulatai méltóságteljesek, arcvonásai határozottak. Letelepedett a boltban az egyik karszékbe, körülnézett, mintha legalábbis néhány japán vázát akarna vásárolni, aztán így szólt:

- Na, nagyon szépen köszönöm!... Maga ugyan jól elbánt velem... Júliusban megvette a házat, decemberben meg eladta, mintha csak spekulációra vette volna... És hogy erről nekünk egy szót sem szólt.

Közben az arca kipirult, és tovább beszélt:

- Ma aztán az a hitvány dög leküld hozzám egy melákot valami cédulával, nézem, felmondás... Pedig aki nálam pontosabban fizet, az csal... És nem elég, hogy a helyiséget felmondta, hanem még az intézetem jó hírnevét is tönkreteszi az a boszorkány... Azt mondja, hogy a vasalólányaim kikezdtek a diákokkal! Pedig tessék elhinni, szemenszedett hazugság az egész!... Mit gondol az a perszóna, hogy ilyenkor, télvíz idején kapok más helyiséget?... Hogy csak úgy egyszerűen kiköltözöm abból a házból, ahová a vevőim már odaszoktak?... Egy ilyen költözködésen az ember ezreket veszthet!... Ki téríti meg azt nekem?...

Mondhatom, hol dideregtem, hol forróság öntött el, míg a szónoklatot hallgattam, amelyet "kedves" vendégünk érces kontraaltján rengeteg vevőnk füle hallatára harsogott el. Csak nagy nehezen tudtam a feldühödött némbert betessékelni magánlakásomba, ahol aztán hosszas rimánkodás árán rábírtam, hogy minden káráért pereljen be minket.

Alig ment el a harcias hölgy - mint derült égből a villám - robban be a boltba az a bizonyos diák, az a szakállas, aki elvből nem fizet lakbért.

- Hogy van, hogy? - kérdi bizalmaskodva. - Igaz, hogy az a vén boszorkány megvette a házat?

- Igaz - feleltem, s egyre vészesebbé váló hanghordozása miatt már kezdtem attól tartani, hogy ez az "ügyfél"... legalábbis megver.

- A fene egye meg!... - kiáltotta, s ujjával pattintott. - Olyan rendes fiú volt az a Wokulski (nota bene,^[48] Wokulski háztulajdonos korában egy huncut garast sem látott tőlük), és lám, eladta... Szóval Krzeszowskiné most kirúghat minket abból a rozzant pajtából?

- Hüm... hm... - feleltem.

- Ki is rúg - folytatta sóhajtva. - Már járt is nálunk egy ipse, felszólított, hogy távozzunk... De bele is vásik a foguk, amíg minket per nélkül kiebrudalnak... és ha végül sikerül is, olyan ramazurit csapunk, hogy az egész háznak jó ideig lesz min szórakoznia! Volt szerencsém.

"Na - gondolom -, legalább ennek nincs rajtunk követelnivalója. El is hiszem, hogy csakugyan képesek valami nagy »ramazurit« csapni - a báróné mulattatására..."

Másnap végre Wirski toppant be.

- Mit szól hozzá, kolléga úr - kezdi felháborodva -, az a banya felmondta nekem a gondnokságot, sőt, újévtől kezdve a lakást is?

- Wokulski már gondolt is magára - feleltem. - A Kereskedelmi Vállalatnál szánt magának valami állást...

Az egyiket meghallgattam, a másikat vigasztaltam, a harmadikat csitítgattam, így valahogy átvészeltem az összpontosított rohamot. Abban nem kételkedtem, hogy a báróné most végre kitombolja magát, s úgy szétüt a lakók között, mint valami fiók Tamerlán, s ösztönszerű nyugtalanságot és aggodalmat éreztem a kedves, drága Helena asszony miatt.

December második felében egyszer csak nyílik az ajtó, s Stawskiné lép be. Szebb, mint valaha (mert ő mindig szép, mindig gyönyörű, akár vidám, akár szomorú, akár kedélyes, akár zavart). Rám néz avval a varázslatos szemével, és halkan így szól: - Lenne szíves megmutatni azt a babát?

A babát (sőt három hasonló babát is), már régóta előkészítettem, de olyan zavarban voltam, hogy jó néhány percbe telt, amíg megtaláltam. Furcsa ez a Klein a fintoraival. Olyan pofákat vág, mintha legalábbis azt hinné, hogy szerelmes vagyok Stawskinéba.

Végre megtaláltam az óriási dobozt. Három baba volt benne: egy szőke, egy barna és egy fekete. Mind a háromnak valódi haja van, s ha a hasát megnyomják, a szemét forgatja, és olyan hangot ad, amelyet Stawskiné "mamá"-nak, Klein "tatá"-nak ért, én meg "uhu"-nak hallok.

- Gyönyörű! - áradozik Stawskiné. - De félek, hogy nagyon drága...

- Asszonyom - feleltem -, ez véletlenül olyan áru, amelyet már szeretnénk kiárusítani, tehát nagyon olcsón odaadhatjuk. Azonnal megyek a főnök úrért...

Staś ott dolgozott a helyén, a szekrények mögött, de mikor megmondtam neki, hogy Stawskiné van itt, és hogy miért jött, otthagyta a számadást, és derűs jókedvvel sietett a boltba. Azt is észrevettem, hogy nagyon barátságosan nézegeti Stawskinét, mintha igen nagy hatással lett volna rá. "Na, végre!... - gondolom. - Hála Istennek!..."

Megkezdődött az alku, végre is megmagyaráztuk Helena asszonynak, hogy a babát, mint kiárusításra szánt portékát, amelyre már hosszú idő óta nem akadt vevő, átengedjük neki három rubelért, akár a szőkét, akár a barnát.

- Ezt veszem meg - szólt, s kiválasztotta a barnát -, mert éppen olyan, mint a bárónéé. Ó, hogy fog örülni Helunia.

Mikor fizetésre került a sor, Stawskinét megint kétségek gyötörték, mert úgy érezte, hogy egy ilyen babának legalább tizenöt rubel az ára, s mondhatom, Wokulskinak, nekem és Kleinnek minden rábeszélő képességünket össze kellett szednünk, hogy meggyőzzük és megnyugtassuk afelől, hogy a háromrubeles árból még egész szép hasznunk is marad.

Wokulski visszatért könyveihez, én pedig megkérdeztem Helena asszonyt, hogy mi újság odahaza, s hogy fér meg a bárónéval.

- Már sehogy - felelte elpirulva. - Krzeszowski báróné rettenetes jelenetet csapott nekem azért, hogy százezer rubelt kellett fizetnie a házért: azt mondta, nem pártfogoltam eléggé Wokulski úrnál, és még sok mindent... Úgyhogy elköszöntem tőle, és soha többé be nem teszem hozzá a lábam. Természetesen újévre felmondta a lakást.

- És a járandóságát kifizette?

- Ah!... - sóhajtotta Stawskiné, s a földre ejtette karmantyúját, melyet Klein villámgyorsan felvett.

- Szóval nem?

- Nem... azt mondta, hogy pillanatnyilag nincs pénze, de még nem is tudja, rendben van-e a számlám.

Jókat nevettünk a báróné bogarain, aztán jó reménységben búcsúztunk el egymástól. Mikor elment, Klein annyira túláradó udvariassággal tárta ki előtte az ajtót, hogy: vagy már most főnöknének tekinti, vagy ő maga szerelmes bele. A tökfilkó!... Ő is ott lakik a báróné házában, s el-ellátogat Stawskinéhoz, de úgy ül ott, mint valami túzok. Egy este Helunia meg is kérdezte nagymamáját, hogy Klein bácsi nem vett-e be ricinusolajat... Ábrándozik! Hát már mindenki szemet vethet egy ilyen nőre?

De most már igazán rátérek a tragédiára, bár - ha csak rágondolok, egyszerre elfut a pulykaméreg.

Ezernyolcszázhetvennyolc karácsonyának előestéjén bent ülök a boltban. Egyszerre levél érkezik Stawskinétól, kér, hogy este menjek el hozzájuk. Már maga az írás is meglepett, mert látszott rajta az izgatott kéz remegése. "Talán a férjéről kapott hírt" - gondoltam.

"Biztosan útban van hazafelé - mondtam magamban. - Az ördög vigye az ilyen eltűnt férjeket, akiknek évek múlva jut eszükbe, hogy otthonuk is van."

Estefelé Wirski tört rám lihegve, felháborodva. Egy szót sem szól, csak rángat befelé a lakásomba, becsapja az ajtót, ráfordítja a kulcsot, s bundáját le sem vetve, egy fotelba vágja magát, aztán így szól:

- Tudja, miért ült a báróné tegnap éjfélig Maruszewicznél?...

- Éjfélig Maruszewicznél?...

- Igen. Még az a vén gazember ügyvédje is ott volt... Az a szennyes Maruszewicz észrevette ablakából, hogy Stawskiné a babát öltözteti, s a báróné azonnal rohant haza a távcsőért...

- No és!... - sürgettem.

- A bárónénak néhány nappal ezelőtt eltűnt egy babája, amelyik a kislánya után maradt, s az az őrült most Stawskinéra gyanakszik.

- Hogyhogy?

- Hogy ő lopta el a babát!...

Ijedtemben keresztet vetettem magamra.

- Nevetséges - kiáltottam. - Stawskiné itt vette a babát nálunk.

- Tudom - felelte. - De a báróné ma reggel kilenckor mégis rendőrrel rontott be Stawskinéhoz, elvitte a babát, és még jegyzőkönyvet is íratott. A feljelentés már el is ment a bírósághoz...

- Megőrült!? Mondom, hogy a babát itt...

- Tudom, tudom... de mit számít az, ha a botrány már megtörtént? - válaszolta. - S ami a legrosszabb (a rendőr mondta), Stawskiné nem akarja, hogy Helunia bármit is tudjon a babáról. Eleinte nem akarta neki megmutatni, kérte, hogy beszéljenek halkabban, sírt is... a rendőr azt mondja, hogy ő maga is zavarban volt, mert eleinte azt sem tudta, miért viszi a báróné abba a lakásba, de aztán a vén boszorkány elkezdett ordítozni: "Meglopott!... meglopott!... A baba akkor tűnt el, mikor utoljára volt nálam! Zárják be! Egész vagyonommal felelek azért, hogy igaz, amit mondok!..." Erre aztán a rendőr elvitte a babát, és Stawskinét is bekísérte az őrszobára... Botrány! Szörnyű botrány!...

- Na és maguk?... - kiáltottam vad dühvel.

- Én már nem voltam otthon, Stawskiné cselédje meg csak elrontotta a dolgot, mert a rendőrt az utcán mindennek elmondta, amiért be is csukták... A mosoda tulajdonosnője pedig, hogy a bárónénak hízelegjen, szintén kígyót-békát kiabált Stawskinéra... Csak annyi az elégtételünk, hogy a derék diákok valami szörnyű rondaságokat löttyintettek a báróné fejére, hogy nem győzi súrolni magát...

- De hát a bíróság!... Az igazság!... - kiáltoztam.

- A bíróság felmenti Stawskinét - szólt Wirski -, ez világos, de a botrány már megvan... Annak a szegény asszonynak vége! Ma már el is küldte a tanítványait, s ő maga sem ment el a leckéire, csak otthon sírdogált az anyjával együtt.

Természetesen meg sem vártam, míg a boltot becsukják (ez most egyre gyakrabban megesik velem), rohantam Stawskinéhoz, sőt bérkocsiba ültem, hogy hamarabb odaérjek.

Útközben pompás ötletem támadt; Wokulskihoz hajtattam, hogy tájékoztassam a történtekről... Egyelőre nem tudtam, otthon van-e, mert mostanában mind gyakrabban teljesít szolgálatot Łęcka kisasszony oldalán.

Otthon volt, de nagyon rossz hangulatban találtam. Úgy látszik, az udvarlás nem használ neki. De mikor elmondtam Stawskiné történetét a bárónéval és a bábuval, egyszerre felélénkült, felkapta a fejét, szeme megvillant (már nemegyszer rájöttem, hogy saját bajaink legjobb orvossága, ha mások szerencsétlenségéről szerzünk tudomást).

Nagy figyelemmel hallgatott végig (szomorú gondolatai egyszerre szétrebbentek), aztán így szólt:

- Csúnya egy boszorkány! De Stawskiné nyugodtan alhatik, az ő ügye tiszta, ez világos, mint a nap. Nem ő az egyedüli, akit az emberi aljasság besároz!

- Könnyű neked - feleltem -, te férfi vagy, s mindenekelőtt van sok pénzed... de ő, szegény... a botrány miatt máris elvesztette minden jövedelmét, vagy helyesebben, maga mondott le róla. Most aztán miből fognak élni?...

- No, lám!... - kiáltotta Wokulski, s homlokára csapott. - Erre nem is gondoltam.

Néhányszor végigszáguldott a szobában, homlokát erősen összeráncolta, odább lökte a széket, ujjával dobolt az ablaküvegen, aztán hirtelen megállt előttem.

- Rendben van - szólt. - Siess csak hozzájuk, egy óra múlva én is ott leszek. Azt hiszem, Müllernével megcsináljuk az üzletet.

Áhítatos ámulattal néztem rá. Müllernének nemrégen halt meg a férje, aki szintén díszműáru-kereskedő volt, akárcsak mi, s egész üzlete, vagyona, a hitele Wokulskitól függött. Kitaláltam, hogy Staś mit tervez Stawskinéval...

Rohantam le az utcára - beugrottam egy bérkocsiba, száguldok, mint három mozdony, s úgy robbanok be a gyönyörű, a nemeslelkű, a szerencsétlen és mindenkitől elhagyatott Helena asszonyhoz, mint egy Congrave-féle rakéta. Bensőm tele van vidám ujjongással, még a küszöbön innen azt forgatom az eszemben, hogy harsányan bekiáltom: - Kacagjanak, hölgyeim, az egész világon!... - De mikor az ajtót kinyitottam, minden jókedvem a küszöbön kívül rekedt.

Mert tessék elképzelni, mit láttam. A konyhában ül Marianna bekötözött fejjel és dagadt képpel, a vak is látja, hogy az őrszobán volt. A kandalló sötét, az ebédnél használt edény mosatlan, a szamovár hideg, a szegény megdagadt leányzó körül sürgölődik a házmesterné, két cselédlány, a tejesasszony, s olyan borongós arcot vágnak, mintha legalábbis halottat öltöztetnének.

Csontjaimon végigfut a hideg, s benyitok a szalonba.

Ott csaknem ugyanez a látvány fogad. A szoba közepén egy karszékben ül Misiewiczné asszony, ugyancsak bepólyált fejjel, mellette Wirski, Wirskiné, a "Párizsi Mosoda" tulajdonosnője, aki közben újra összeveszett a bárónéval, s rajtuk kívül még néhány fehérnép. Mindnyájan suttogva beszélnek, s igen gyakran fújják az orrukat, mégpedig legalább egy oktávval magasabban, mint rendesen. Végre megpillantom Stawskinét, egy alacsony zsámolyon ül és sápadt, mint a fal.

Egy szó, mint száz: tökéletes katakombahangulat. Csupa sápadt vagy sárga arc, könnyes szem, pirosló orr. Egyedül Helunia tartja magát úgy-ahogy. Régi babájával az ölében a zongoránál ül, s a baba kis élettelen kezével meg-megüti a billentyűket, közben pedig becézve gügyögi: - Csend, Zosia, csend... ne zongorázz, mert nagymamának fáj a feje...

Tessék ehhez még hozzátenni a petróleumlámpa tompított fényét, egyébként egy kicsit füstöl is, és... a be nem függönyözött ablakot, s akkor könnyű elképzelni, milyen síri hangulat vett rajtam erőt.

Misiewiczné, mikor meglátott, ismét sírva fakadt. Talán a még megmaradt könnyeit akarta elsírni.

- Ah, jó, hogy eljött, kedves, jó Rzecki úr... Nem szégyell idejönni közénk, szegény meggyalázott teremtések közé?... Ó, ne csókoljon nekem kezet... Boldogtalan, szerencsétlen a mi családunk... Nemrégen gyanúsították meg szegény Ludwiczeket, s lám, máris rajtunk a sor... Menekülnünk kell innen, akár a világ végére is... Częstochowa vidékén van egy nővérem, elmegyünk hozzá, hogy ott fejezzük be derékba tört életünket...

Wirskinek fülébe súgtam, hogy tapintatosan távolítsa el a vendégeket, magam pedig Stawskinéhoz léptem.

- Legjobb lenne meghalni - szólt üdvözlésül.

Bevallom, néhány percnyi ott-tartózkodás után már szédültem bizony. Megesküdtem volna, hogy Stawskinét is meg az anyját is, sőt talán ittlevő barátnőiket is mind csakugyan valami szörnyű gyalázat érte, s hogy más nem marad számukra, mint a halál. A halálhangulat azonban nem akadályozott meg abban, hogy a füstölgő lámpát megigazítsam, mert már az egész szobában szállongott a finom, zsíros korom.

- Na, hölgyeim - szólalt meg Wirski hirtelen -, induljunk, induljunk kifelé, mert Rzecki úrnak beszéde van Stawskiné asszonnyal.

A hölgyek, akikben a mélységes részvét semmiképpen sem gyengítette a felcsigázott kíváncsiságot, kijelentették, hogy ők is szívesen elbeszélgetnek velünk, de Wirski olyan buzgón adogatta fel körgallérjukat, hogy szegények nagy zavarukban megcsókolgatták a háziakat, majd még Wirskinét is (már attól féltem, hogy a végén a székeket is sorra csókolják), de végül is elmentek, sőt, a Wirski házaspárt is magukkal vitték.

- Ha titok, hát titok - jegyezte meg a legtalpraesettebb -, de akkor magukra sincs itt szükség.

Erre újabb búcsúzási roham kezdődött, csókok, vigasztaló szavak újabb özöne, s nagy nehezen kivonultak, Isten hírével. De még az ajtóban, a küszöbön, a lépcsőkön is egymást tessékelték előre, udvariasan bókolgatva. Ó, ezek az asszonyok!... Néha már azt hiszem, az Úristen azért teremtette Évát, hogy Ádámmal megutáltassa a paradicsomot. Végre szűk családi körben maradtunk, de a szalon már úgy tele volt füsttel, korommal és szomorúsággal, hogy magam is elvesztettem minden energiámat. Könyörgő hangon kértem Stawskinét, engedje meg, hogy egy kicsit kinyissam az ablakot, s hangomban némi szemrehányással tanácsoltam, hogy legalább ezentúl függönyözzön be estére.

- Emlékszik rá, asszonyom - fordultam Misiewicznéhez -, milyen régóta figyelmeztettem a függönyökre? Ha megfogadták volna a tanácsomat, Krzeszowskiné nem kémlelhette volna ki, hogy mi történik itt maguknál.

- Igaz, igaz. De ki hitte volna? - sóhajtotta az öregasszony.

- Ilyen már a mi szerencsénk - suttogta Stawskiné.

Leültem egy karszékbe, ujjaimat összefontam, hogy a csontom is ropogott, és lemondó kétségbeeséssel hallgattam Misiewiczné siránkozását a rettenetes gyalázatról, mely néhány évenként a nyakukba zúdul, meg a halálról, mint az emberi szenvedés végéről, meg istenben boldogult Misiewicz úr nankingnadrágjáról és számos hasonló dologról.

Még egy óra sem telt el, s én már bizonyos voltam benne, hogy ez a babaügy egy általános öngyilkossági művelettel fejeződik be, melyben én - midőn Stawskiné lábainál haldoklom -, végre bevallom neki, hogy szeretem...

Éppen ezek a gondolatok foglalkoztattak, mikor egyszerre erős csengetés hallatszott a konyha felől.

- A rendőr! - kiáltotta Misiewiczné.

- Tetszik vendéget fogadni? - szólt be Marianna egyik barátnője olyan határozott hangon, hogy reménységem újra visszatért.

- Ez Wokulski - súgtam Stawskinénak, és megpödörtem bajuszomat.

Helena asszony gyönyörű arcán megjelent a pír. Egyszerre olyan lett, mint a hóra hullott rózsaszirom. Isteni nő!... Ó, mért nem én vagyok Wokulski... Hej...

Staś lépett be. Helena asszony elébe sietett.

- Nem vet meg minket?... - kérdezte zokogástól elcsukló hangon.

Wokulski csodálkozva nézett a szemébe, és kétszer... egymás után kétszer (szavamra mondom, kétszer) megcsókolta a kezét. S hogy ezt milyen gyöngéd részvéttel tette, annak legjobb bizonyítéka, hogy az ilyenkor szokásos cuppanás nem is hallatszott.

- Ah, mégis eljött, nemes szívű Wokulski úr?... Nem szégyell ilyen szerencsétlen, meggyalázott nőkkel érintkezni?... - kezdte Misiewiczné asszony, nem tudom én, ma már hányadszor.

- Bocsánat - vágott szavába Wokulski. - A hölgyek helyzete kétségtelenül kellemetlen, de kétségbeesésre nem látok semmi okot. Az ügyre egy-két hét alatt világosság derül, akkor aztán nem önöknek lesz okuk kétségbeesni, hanem annak a félbolond bárónénak. Hogy vagy, Helunia? - tette hozzá, s megcsókolta a gyermeket.

Hangja olyan nyugodt és határozott volt, s egész viselkedése olyan természetes, hogy Misiewiczné azonnal abbahagyta a siránkozást, sőt, mintha Stawskiné is élénkebben nézett volna rám.

- Mit tegyünk hát, drága, nemes szívű Wokulski úr, aki nem szégyellt idejönni - kezdte Misiewiczné.

- Be kell várni a pert - vágott közbe Wokulski. - A bíróság előtt aztán be kell bizonyítani, hogy a báróné hazudott, fel kell jelenteni hatóság előtti rágalmazásért, ha ezért becsukják, egyetlen órát sem szabad neki elengedni. Néhány havi börtön nagyon jót fog tenni neki. Különben is, beszéltem már az ügyvéddel, holnap idejön.

- Magát az Isten küldte, Wokulski úr - kiáltotta Misiewiczné, most már egészen természetes hangon, s lekapta fejéről a kendőt.

- Én sokkal fontosabb ügyben jöttem - felelte Staś, Stawskinéhoz fordulva (úgy látszik, sietett a dologgal, hogy minél hamarabb elmehessen - a szamár!) - Lemondta az óráit?

- Igen.

- Jól tette, s legjobb lesz egyszer s mindenkorra lemondani. Nagyon nehéz munka, s nem is fizetik meg rendesen. Kezdjen inkább kereskedelemhez.

- Én?

- Igen. Tud számolni?

- Tanultam könyvelést - suttogta Stawskiné, s annyira erőt vett rajta a megilletődés, hogy leült.

- Nagyszerű. A dolog úgy áll, hogy még egy bolt szakadt a nyakamba, tulajdonosával, egy özvegyasszonnyal együtt. Mivel az üzletnek jóformán az egész tőkéje az enyém, szükségem lenne ott valakire, akiben megbízhatom, s a tulajdonosra való tekintettel jobban szeretnék nőt. Mondja meg, kérem, elfogadná-e a pénztárosnői állást, egyelőre, mondjuk, havi hetvenöt rubel fizetéssel?

- Hallottad, Helenka? - fordult hozzá Misiewiczné, csodálkozó arccal.

- Ön rám bízná az üzlet pénztárát, rám, aki ellen... - kezdte Stawskiné, de a sírás elfojtotta szavát.

Rövidesen azonban mind a két hölgy megnyugodott, s egy fél órával később már mindnyájan együtt teáztunk, nyugodtan beszélgetve, sőt nevetgélve is.

S mindezt Wokulski tette... Egyetlen, drága lény ezen a világon! Hogyne szeretné az ember! Lehet ugyan, hogy nekem is meglenne hozzá a jó szívem, csak az a kis bagatell... a félmillió rubel hiányzik, ami a drága Staśnak megvan.

Mindjárt karácsony után beiktattam Stawskinét pénztárosnői állásába a Müllerné boltjában. A tulajdonosnő nagyon kedvesen fogadta, s fél óráig magyarázta nekem, hogy Wokulski milyen kedves, milyen nemes szívű, milyen okos és milyen csinos... Elmondta, hogy mentette meg a boltot a csődtől, őt és gyermekeit pedig a nyomortól, s milyen nagyszerű lenne, ha egy ilyen ember megnősülne.

Kedves, bohókás asszony, pedig már harmincöt éves. Alig temette el első férjét, s máris (a fejem tenném rá) szívesen vállalkozna a második férjhezmenésre - természetesen Wokulskihoz. Komolyan, meg sem tudom számlálni, hány asszony sóvárog és kapaszkodik Staś után (vagy talán a vagyona után?).

Stawskinénak minden nagyon tetszik: az állás, melyért a fizetését kapja, mégpedig olyan fizetést, amilyenről talán sohasem álmodott, s az új lakás is, melyet Wirski keresett számára.

Igazán rendes kis lakás: egy kis előszoba, konyha, vízvezetékkel és leöntővel, három kedves kis szoba s még egy kis kert is hozzá. Igaz, hogy most még csak három száraz kóró van a kertben, meg egy rakás tégla, de Stawskiné máris arról ábrándozik, hogy a nyár folyamán valóságos paradicsommá varázsolja. Szép kis paradicsom, amelyet egy zsebkendővel le lehet takarni!...

Az ezernyolcszázhetvenkilencedik esztendő avval kezdődött, hogy az angolok nagy győzelmet arattak Afganisztánban, s Roberts tábornok vezérletével bevonultak Kabulba. Egészen biztos, hogy a Kabul mártás megdrágul!... De ez a Roberts igazán helyre legény, csak fél karja van, s mégis úgy csépeli az afgánokat, hogy csak úgy porzik... Ámbár az ilyen vadócokat nem nehéz elpáholni, kíváncsi vagyok, tisztelt Roberts úr, milyen legény lennél, ha a magyar honvédséggel állnál szemben!...

Újév után Wokulskinak is sok dolga akadt a Kereskedelmi Vállalattal. Reméltem, még egy ülés, és úgy szétüt a társai között, hogy hírmondó sem marad belőlük. Különös emberek, pedig mind értelmiségiek, iparosok, kereskedők, földbirtokosok, arisztokraták! Staś csinálta nekik a vállalatot, s mégis ellenségüknek tekintik, és minden érdemet maguknak tulajdonítanak. Hét százalékot fizet nekik félévenként, s még fintorgatják az orrukat, hogy kevés, és hogy megnöveljék, az alkalmazottak fizetését akarják leszállítani.

És azok a kedves alkalmazottak, akikért Staś annyit verekszik! Kígyót-békát kiáltanak rá, s elnevezik kizsákmányolónak (nota bene: a mi üzletünk adja a legnagyobb fizetéseket és remunerációkat), és hogy áskálódik egyik a másik ellen...

Szomorúan tapasztalom, hogy embereink között eddig ismeretlen szokások kaptak lábra: keveset dolgoznak, hangosan panaszkodnak, s a háttérben fondorkodnak és pletykáznak.

Eh, de mi közöm nekem mások dolgához?

Na de most végre, rendkívüli gyorsasággal befejeztem a tragédia elbeszélését, amelynek minden nemes szívet meg kell ráznia.

Már egészen megfeledkeztem erről a szennyes perről, amelyet Krzeszowski báróné az ártatlan, a kristálytiszta, a gyönyörűséges Stawskiné ellen indított, amikor január vége felé a derült égből hirtelen két villám csapott le rám: az egyik az a hír, hogy Vietlankában pestis ütött ki, a másik pedig, hogy Wokulski meg én holnapra idézést kaptunk a bíróságra. Egyszerre elzsibbadt a lábam, aztán a zsibbadás haladt felfelé a sarkamtól a térdemre, majd a gyomromba, s természetesen a szívem felé igyekezett. Nem gondolhattam mást, mint hogy vagy pestis, vagy bénulás... De mivel Wokulski az idézést egykedvűen fogadta, én is visszanyertem lelki egyensúlyomat.

Estefelé a legjobb reménységgel indulok hölgyeimhez, már az új lakásba, egyszerre az utca közepén csörgést, csattogást hallok. "Szent Isten - gondolom -, rabokat vezetnek?... Borzalmas előjel..."

Ó, micsoda komor, szomorú előérzet gyötört: hátha a bíróság nem hisz nekünk (hiszen tévedés mindig történhet), s ha azt a kristálytiszta, nemes szívű nőt lezárják, ha csak egy hétre is, ha csak egy hétre, ha csak egy napra is mi lesz akkor?... Mert szegény nem élné túl, de én sem... De ha túlélném is, legfeljebb azért, hogy a szegény kis Heluniának legyen gondviselője...

Igen! Nekem élnem kell. De micsoda élet lenne az?!...

Betoppanok a lakásba... ismét szörnyű felfordulás! Stawskiné sápadtan ül a széken, Misiewicznének megint vizes borogatás van a fején, s két ölnyire árad belőle a kámfor. Szegény asszony sopánkodó hangon nyöszörgi:

- Ó, nemes szívű Rzecki úr, aki nem szégyell idejönni a megalázott, meggyalázott nők közé... Képzelje csak, micsoda szerencsétlenség! Holnap tárgyalják Helenka ügyét. Képzelje el, mi lesz, ha a bíróság téved, és ezt a szerencsétlen asszonyt a tömlöcbe vetik, rabkenyérre fogják!... Nyugodj meg, Helenkám, légy bátor, az Úristen majd megsegít... Ámbár az éjjel rettenetes álmom volt...

(Lám, neki borzalmas álma volt, én meg rabokkal találkoztam... Nem kerüljük el a katasztrófát.)

- Ugyan! - szóltam. - Nincs semmi ok a kétségbeesésre! Ügyünk tiszta, akár a kristály, a pert megnyerjük... Különben is, mit számít egy ilyen kis ügy, sokkal komolyabb baj a pestis... - fűztem hozzá, csak azért, hogy Misiewiczné asszony gondolatait más irányba tereljem.

Mondhatom, jól eltaláltam szarva közt a tőgyét! Szegény asszony velőtrázóan felsikoltott:

- Pestis?... Itt?... Varsóban?... Jaj, Helenka, nem mondtam?... Jaj, jaj... mindnyájunknak végünk!... Pestis idején mindenki bezárkózik a lakásába, az ételt is rudakon nyújtják be egymásnak... a hullákat csáklyákkal lökdösik be a gödörbe!...

Uuu... látom, a szegény vénasszony mindjobban belelovalja magát, hogy tehát egy kissé visszatartsam a pestis miatti kétségbeeséstől, ismét a perre terelem a szót. Erre a szerencsétlen asszony hosszú előadásba kezd arról, hogy az ő családjukat hagyományos végzet üldözi, s hogy bizony Helenkát könnyen lecsukhatják, aztán meg azon siránkozott, hogy a szamovár kilyukadt...

Egyszóval, a tárgyalás előtti utolsó este, amikor a legtöbb szükség lett volna egy kis hidegvérre, a pestis és a halál, a gyalázat és a fegyház rémei között telt el. Úgy beleszédültem, hogy mikor az utcára léptem, nem tudtam, merre menjek, jobbra-e vagy balra.

Másnap (a tárgyalás tíz órakor kezdődött) már reggel nyolckor indultam hölgyeimhez, de nem találtam otthon senkit. Anya, leánya, a kis unoka és a szakácsné, mindnyájan elmentek gyónni, s fél tízig alkudoztak az Úristennel, én pedig, ó, én szerencsétlen (január volt) a kapu előtt sétáltam abban a fagyos időben és gondolkoztam:

"Szép kis história, mondhatom! Még elkésnek a tárgyalásról, ha ugyan máris el nem késtek. A bíróság elmarasztalja őket, s nemcsak hogy elítéli Stawskinét, hanem még megállapíthatja, hogy szökésben van, és körözőlevelet ad ki ellene... Ó, csak asszonynéppel ne lenne dolga az embernek!..."

Végre megjöttek mind a négyen, sőt Wirski is velük jött (vajon ez az istenes ember is gyónni volt?). Két bérkocsiban azonnal elindultunk a bíróságra. Én Stawskinéval és Heluniával, Wirski pedig Misiewiczné asszonnyal és a szakácsnéval. Még szerencse, hogy nem hozták magukkal a lábasokat, a szamovárt és a petróleumfőzőt is!... A bíróság épülete előtt már ott állt Wokulski hintaja. Ő meg az ügyvéd érkeztek benne. A lépcsőházban vártak ránk. Feltűnt nekem, hogy a lépcső olyan sáros, mintha legalábbis egy zászlóalj baka ment volna végig rajta.

Wokulski és az ügyvéd nyugodtnak látszott. Fogadni mernék, nem is Stawskinéról beszéltek, hanem valami másról.

- Ó, kedves, jó Wokulski úr, aki nem szégyell ilyen szerencsétlen, meggyalá... - kezdte Misiewiczné.

De Staś gyorsan kezet nyújtott neki, az ügyvéd Stawskinét üdvözölte, Wirski kézen fogta Heluniát, én pedig Mariannának asszisztáltam, s így vonultunk be a békebíró szobájába.

A terem iskolára emlékeztetett: a bíró dobogón ült, mint a tanár a katedrán, s vele szemben két sor padban ültek a vádlottak és a tanúk. E pillanatban olyan élénken emlékeztem vissza gyermekkoromra, hogy önkéntelenül a kályha felé pillantottam, abban a biztos hitben, hogy ott áll a pedellus, kezében a virgáccsal, és ott a deres is, amelyen a nebulókat szokták megvesszőzni. Szórakozottságomban már éppen fel akartam kiáltani: "Tanár úr, kérem, többé soha életemben nem fogok..." - de még idejében észbe kaptam.

Hölgyeinket elhelyeztük a padokban, eközben nagy vitába bocsátkoztunk a már ott ülő zsidókkal, akik - mint később megtudtam - a legtürelmesebb hallgatói a bírósági tárgyalásoknak.

Még a derék Marianna számára is szorítottunk helyet: olyan képpel ült le, mintha nyomban keresztet akarna vetni magára, hogy belekezdjen a rózsafüzérbe.

Wokulski, az ügyvéd meg én az első padban helyezkedtünk el egy rongyos felöltőjű bácsi mellett, akinek szeme alatt csúnya kék folt éktelenkedett. Mellette egy rendőr ült, és igen csúnyán pislogott rá.

"Biztosan megint valami összezördülés a rendőrséggel" - gondoltam.

Egyszerre az állam is leesett a csodálkozástól: a békebíró emelvénye előtt ismerős társaságot pillantottam meg. Az asztaltól balra Krzeszowski báróné, mellette az a kukacos ügyvédje, azután az a szélhámos Maruszewicz, jobb felől pedig két diák. Az egyik igen kopott egyenruhát viselt, s csak úgy áradt belőle a szó; a másiknak a ruhája még kopottabb volt, nyakára tarka sálat tekert; komolyan mondom, olyan volt, mintha valamelyik hullakamrából szalajtották volna ide.

Jobban szemügyre vettem, igen, ő az, ugyanaz a sovány fiatalember, aki akkor, mikor Wokulski először járt Stawskiéknál - heringet dobott a báróné fejére! Drága gyerek!... Igaz, még soha életemben ilyen sovány és ilyen sárga embert nem láttam...

Az első pillanatban azt hittem, hogy e kellemes fiatalemberek és a bárónő között éppen az említett hering miatt folyik a perpatvar, de hamarosan megtudtam, hogy egészen másról van szó: Krzeszowski báróné, miután a házat megvette, ki akarja onnan seprűzni legádázabb ellenségeit és legmegrögzöttebb adósait.

A báróné és a fiatalemberek ügye mostanában jutott el a feszültség csúcspontjára.

Az egyik ifjú - igen csinos legény, hetyke kis bajusszal és pofaszakállal - hol lábujjára emelkedve, hol sarkára visszazökkenve, felelgetett a bíró kérdéseire, miközben jobb kezével kerekded mozdulatokat tett, a ballal pedig, követlen gyűrűvel ékes kisujját magasra emelve, hetyke bajuszkáját pödörte.

A másik ifjú komoran hallgatva bújt társa mögé. Viselkedésében valami egészen különlegeset figyeltem meg. Két kezét mellére szorította, s tenyerét úgy tartotta, mintha könyvet vagy képet szorongatna.

- A nevük? - kérdezte a bíró.

- Maleski - felelte a pofaszakállas s meghajolt - és Patkiewicz... - tette hozzá, előkelő mozdulattal mutatva barátjára.

- Hát a harmadik úr hol van?

- Beteg - jelentette ki Maleski kényeskedve. - Ő albérlőnk, s különben is nagyon ritkán lakik velünk.

- Hogyan, nagyon ritkán? A nappalt hol tölti?

- Az egyetemen, a boncteremben és néha az ebédlőben.

- És az éjszakát?

- Ebben a tekintetben csak bizalmas természetű felvilágosítással szolgálhatok.

- Hol van bejelentve?

- Bejelentve nálunk van, mert nem akar a hatóságoknak terhére lenni - adta meg a felvilágosítást Maleski, főúri arckifejezéssel.

A bíró most Krzeszowskinéhoz fordult:

- Báróné tehát nem hajlandó ezeknek az uraknak lakást adni?

- Semmi szín alatt! - nyögte a delnő. - Egész éjjel üvöltenek, ordítanak, topognak, kukorékolnak, fütyülnek... Nincs egy cselédlány a házban, akit magukhoz ne csalogatnának. Ah, Istenem!... - sikoltotta és félrefordította fejét.

A bírót meglepte ez a sikoly, de engem nem... Észrevettem ugyanis, hogy Patkiewicz - anélkül, hogy a kezét elvette volna melléről - kifordította a szemét, leejtette állát, s pontosan olyan volt, mint egy lábon álló hulla. Arca és egész alakja a legegészségesebb idegrendszerű embert is megrendítette volna.

- De a legfelháborítóbb, hogy ezek az urak bizonyos folyadékokat az ablakon át öntöznek ki...

- Önre öntözzük? - kérdezte vakmerően Maleski.

A báróné elkékült a dühtől, de hallgatott. Szégyellte bevallani, hogy éppen őneki volt része ilyen zuhatagban.

- Nos, tovább? - nógatta a bíró.

- De mindennél rosszabb (amitől valósággal idegbeteg lettem), hogy naponta többször is bekopognak az ablakomon egy halálfejjel.

- Így van? - kérdezte a bíró.

- Mindjárt bátorkodom bíró úrnak magyarázattal szolgálni - felelte Maleski olyan taglejtéssel, mintha menüettet készülne táncolni. - A lakásunkat a házmester takarítja, aki a földszinten lakik. Hogy tehát a harmadik emeletre való fel- és lejárással ne töltsük az időt hiába, tartunk otthon egy hosszú madzagot, arra ráakasztjuk, ami éppen kezünk ügyébe akad (bizony néha megesik, hogy éppen a koponyát), és így kopogunk az ablakán - fejezte be olyan szelíden, hogy bizony ha a kopogás is ilyen szelíd volt, attól igazán nem lehetett megijedni.

- Ó, Istenem!... - jajdult fel ismét a báróné szédelegve.

- A hölgy kétségtelenül beteg! - állapította meg Maleski.

- Nem vagyok beteg! - kiáltotta Krzeszowskiné. - Legyen szíves, bíró úr, hallgasson meg!... Arra a másikra nem tudok ránézni, mert mindig hullaarcokat vág. Nemrégen vesztettem el gyermekemet!... - és felzokogott.

- Szavamra mondom, a hölgy hallucinál - állapította meg Maleski. - Ki vág itt hullaképet?... Talán Patkiewicz? Tessék megnézni, milyen jóképű fiú!... - tette hozzá, s előretaszigálta csenevész barátját, aki ezúttal már ötödször öltötte fel az idült hulla megtévesztően hű képét.

A teremben kirobbant a kacaj; a bíró, hogy a helyzetet megmentse, sürgősen aktái közé bújt, s hosszabb szünet után szigorúan figyelmeztette a közönséget, hogy nevetni tilos, s aki a rendet megbontja, azt megbírságolja.

Patkiewicz a zűrzavart kihasználva, megrántotta társa karját, s komoran a fülébe súgta:

- Megállj, disznó, te itt nyilvánosan csúfot űzöl belőlem...

- Miért, tán nem vagy szép fiú?... A nők bolondulnak utánad...

- De nem azért... - morogta Patkiewicz, most már nyugodtabb hangon.

- Mikor akarják az urak megfizetni a januári lakbérért járó tizenkét rubel és ötven kopejkát? - kérdezte a bíró.

Patkiewicz erre új álcát öltött, az olyan emberét, kinek bal szemén hályog van, a bal arca pedig megbénult; Maleski viszont mély gondolatokba merült.

- Ha a vakációig ott maradhatnánk - szólt egy kis idő múlva -, akkor. Na, igen!... a báróné foglaltassa le a bútorainkat.

- Nem, nem kell, nem kell semmi... csak költözzenek ki! Elengedem a lakbért, nincs semmi követelésem... - kiáltotta Krzeszowskiné izgatottan.

- Hogy nem szégyelli magát ez az asszony - suttogta ügyvédünk. - Itt kódorog a bíróságon, s ráadásul azt a gazembert választotta jogtanácsosául...

- De nekünk annál inkább van öntől. Minden költségünkért és veszteségünkért kárpótlást követelünk! - szólalt meg Maleski. - Ki hallott már olyat, hogy tisztességes embereknek télvíz idején mondják fel a lakást? Hiszen ha találunk is szobát, legfeljebb valami dohos odút, ahol hármunk közül legalább kettő tüdővészben elpusztul...

Patkiewicz - nyilván, hogy a szónok szavainak nagyobb nyomatékot adjon, most fejbőrét és fülét kezdte mozgatni, ami a teremben ismét viharos derültséget keltett.

- Életemben először látok ilyesmit - jelentette ki ügyvédünk csodálkozva.

- Ilyen ügyet? - kérdezte Wokulski.

- Dehogy, azt, hogy egy ember így tudja mozgatni a fülét. Valóságos művész.

Közben a bíró megírta és felolvasta az ítéletet, mely szerint: Maleski és Patkiewicz urak köteleztetnek tizenkét rubel és ötven kopejka lakbértartozás megfizetésére és az általuk elfoglalt lakás február nyolcadika előtt történő kiürítésére.

Erre egy egészen rendkívüli dolog történt. Patkiewicz az ítélet hallatára úgy megrendült, hogy arca valósággal elzöldült, azután ájultan rogyott össze. Szerencsére, ahogy hátrahanyatlott, Maleski karjaiba esett; mert másként szegény szörnyen összetörhette volna magát.

A teremben természetesen felzúgott a rokonszenv moraja, Stawskiné szakácsnéja hangosan fel is zokogott. A zsidók ujjal mutogattak a bárónéra és krákogtak. A bíró nagy zavarában szünetet rendelt el, és fejével intve Wokulskinak (honnan ismerik ezek egymást?), a szobájába vonult, a két ajtónálló pedig jóformán a karján vitte ki a szerencsétlen ifjút, aki ezúttal valóban olyan volt, mint egy hulla.

De az előszobában, mikor egy padra letették, s a közönségből valaki azt tanácsolta, hogy öntsék le vízzel, hirtelen felugrott, és fenyegetőleg mordult fel:

- Nana... csak semmi hülye trükköt...

Azzal felvette télikabátját, energikusan felrántotta nem éppen kifogástalan állapotban levő sárcipőit, s az ajtónállók, a tanúk és vádlottak legnagyobb csodálkozására rugalmas léptekkel hagyta el a bíróság épületét.

Ebben a pillanatban lépett padunkhoz egy bírósági hivatalnokféle, s Wokulski fülébe súgta, hogy a bíró úr kéreti villásreggelire. Staś kiment, erre Misiewiczné kétségbeesetten integetett felém:

- Jézus Máriám!... - siránkozott. - Nem tudja, miért hívatta a bíró ezt a nemes lelkű férfiút?... Biztosan azt akarja neki megmondani, hogy Helenkának vége!... Ó, ennek a gyalázatos bárónénak biztosan nagyszerű kapcsolatai vannak... egy perét már megnyerte, biztosan megnyeri ezt is... Ó, én szerencsétlen!... Nincs önnél valami üdítőszer, Rzecki úr?

- Rosszul érzi magát?

- Én még nem, bár itt nagyon rossz a levegő... de Helenkát nagyon féltem... Ha elítélik, biztosan elájul, és meg is halhat, ha gyorsan magához nem térítjük... Nem gondolja, drága Rzecki úr, hogy jó lenne, ha leborulnék a bíró lába elé, és úgy könyörögnék Helenkáért?...

- Ugyan, asszonyom, arra nincs semmi szükség... Ügyvédünk éppen az imént mondta, hogy azt hiszi, a báróné már szívesen visszavonná a feljelentést, csakhogy az már lehetetlen.

- Dehogy lehetetlen, mi szívesen hozzájárulunk - kiáltotta az öregasszony.

- Azt már nem, tisztelt asszonyom - feleltem kissé türelmetlenül. - Vagy teljes tisztaságban kerülünk ki innen, vagy...

- Meghalunk, ugye, azt akarta mondani? - vágott szavamba az öregasszony. - Ó, ne mondjon ilyeneket... Önnek talán fogalma sincs arról, hogy az én koromban milyen fájdalmas a halálról hallani...

Elhúzódtam a kétségbeesett öregasszonytól, és Helena asszonyhoz léptem.

- Hogy érzi magát?

- Nagyszerűen! - felelte keményen. - Tegnap még borzasztóan féltem, de a gyónás után nagyon megkönnyebbültem, s mióta itt vagyok, egészen nyugodtnak érzem magam.

Hosszan... nagyon hosszan megszorítottam a kezét... ahogy csak egymást igazán szerető szívek szokták, s azzal siettem is vissza padunkba, mert jött már Wokulski, s röviddel utána a bíró is a terembe lépett.

A szívem úgy kalapált, mint valami pöröly. Körülnéztem. Misiewiczné nyilván imádkozott, mert szemét behunyta. Stawskiné nagyon sápadt, de határozott volt, a báróné pedig idegességében a körgallérját tépdeste. Ügyvédünk a mennyezetre bámult, s minden igyekezetével azon volt, hogy egy ásítást elnyomjon.

E pillanatban Wokulski is Stawskinéra nézett, s - vigyen el az ördög, ha tekintetében észre nem vettem azt a különleges elérzékenyülést, amely nála csak igen ritkán jelentkezik.

Még néhány ilyen per és - fogadni mernék - halálosan beleszeret.

A bíró még irkált valamit, azután bejelentette, hogy Krzeszowskiné-Stawskiné ügy tárgyalása kezdődik. A feljelentés tárgya: babalopás.

Ugyanakkor a peres feleket és a tanúkat a középre szólította. Én a pad szélén álltam, s tisztán hallottam két asszonyság beszélgetését. A piros arcú fiatalabbik nagyban magyarázta az idősebbnek:

- Látja, az a szép nagysága lopta el a babát a másiktól.

- Volt is miért reckírozni!...

- Hiába, nem mindenki lophat mángorlót... mint maga - szólalt meg az asszonyok mögött egy öblös mély hang. - Nem az a tolvaj, aki a sajátját viszi el, hanem az, aki tizenöt rubel előleget ad, és azt hiszi, hogy a portékát már meg is vette.

A bíró folyton írt, én pedig mindenáron emlékezetembe akartam idézni azt a beszédet, amelyet tegnap fogalmaztam meg Stawskiné védelmében és a báróné leleplezésére. De agyamban összevissza keveredtek a szavak és mondatok, így hát inkább szétnéztem a teremben.

Misiewiczné a padjában egyre csak csendesen imádkozott, a mögötte ülő Marianna sírdogált, Krzeszowskiné arca szürke volt, ajkát erősen összeszorította, szemét lehunyta, de ruhája minden ráncából gonoszság sugárzott... Mellette állt Maruszewicz, mereven a padlóra szegezve tekintetét, mögötte pedig a báróné cselédje, olyan ijedt arccal, mintha legalábbis a vérpadra kísérnék...

Ügyvédünk elnyomott egy ásítást.

Wokulski ökölbe szorította kezét, Stawskiné pedig sorban mindenkin végigpillantott, olyan szelíd tekintettel, hogy ha szobrász lennék, csakis róla mintáznám meg a "megvádolt ártatlanság" szobrát.

E pillanatban Helunia - Marianna minden tiltakozása ellenére - kiszaladt a terem közepére, megragadta anyja kezét, s suttogva kérdezte: - Anyukám, miért mondta az az úr, hogy gyere ki ide? Hajolj csak le, súgok valamit: biztosan rossz voltál, s most a sarokba állítanak...

- Ezt betanították!... - súgta a vörös képű asszonyság az idősebb fülébe.

- Úgy legyen maga boldog! - mordult fel háta mögött a vastag hang.

- Majd boldog lesz maga, amiért így bánik velem... - vágott vissza mérgesen a vörös képű.

- Magát meg, ha a guta megüti, a pokolban azzal a mángorlóval fogják gyúrni, amit tőlem ellopott - torkolta le ellenfele.

- Csend! - szólt a bíró. - Krzeszowski báróné mondja el panaszát.

- Hallgasson meg, bíró úr! - szavalta a báróné, s előrerakta egyik lábát. - Elhalt gyermekem után legkedvesebb emlékem egy baba volt, amely ennek a nőnek - Stawskinéra mutatott - nagyon megtetszett... De nagyon tetszett a gyermekének is...

- A vádlott járt önhöz?...

- Igen, varrni járt hozzám...

- De nem fizetett neki egy garast sem! - rikkantotta a terem végéről Wirski.

- Csend! - figyelmeztette a bíró. - Halljuk tovább!

- Lakásomból, aznap amikor ezt a nőt kiutasítottam, eltűnt a baba. Azt hittem, meghalok bánatomban, s mindjárt rá gyanakodtam... És előérzetem nem csalt, mert néhány nappal később jó ismerősöm, Maruszewicz úr, az ablakból meglátta, hogy ez a nő (aki vele szemközt lakik), az ölében tartja a babát és, hogy elváltoztassa, éppen más ruhát akar ráadni. Ekkor jogtanácsosommal átmentem Maruszewicz úrhoz, magammal vittem színházi látcsövemet is, s azzal megállapítottam, hogy valóban az én babám van nála. Másnap tehát elmentem hozzá, elhoztam tőle a babát, ezt, amely itt van az asztalon, s megtettem a feljelentést.

- És Maruszewicz úr biztos abban, hogy ez a baba azonos a Krzeszowski báróné babájával? - kérdezte a bíró.

- Az, kérem... tulajdonképpen... nem állítható... mert ami a bizonyosságot illeti... az nem éppen...

- Akkor mért mondta Krzeszowski bárónénak, hogy az az ő babája?

- Tulajdonképpen... én nem abban az értelemben...

- Ne hazudjék! - vágott szavába a báróné. - Maga beszaladt hozzám, és nevetve mondta, hogy Stawskiné ellopta a babámat, s hogy ez nagyon jellemző rá...

Maruszewicz arca elváltozott, homlokát kiverte a verejték, idegességében hol egyik, hol másik lábára állt, ami nyilván a legnagyobb bűnbánat jele volt nála.

- Aljas! - morogta Wokulski elég hangosan.

Észrevettem, hogy ez a megjegyzés egyáltalán nem fokozta Maruszewicz erélyét. Sőt, ellenkezőleg, mintha még zavartabbnak látszott volna.

A bíró Krzeszowskiné cselédjéhez fordult.

- Ez a baba maguknál volt?

- Nem tudom, melyik... - suttogta a kérdezett.

A bíró feléje nyújtotta a babát, de a leány csak hallgatott, hunyorgatott és kezét tördelte.

- Nini, a Mimi baba!... - kiáltotta Helunia.

- Hallja, bíró úr! - csapott le a báróné. - A kislány az anyjára vall...

- Ismered ezt a babát? - kérdezte a bíró Heluniától.

- Ismerem, ismerem!... Ott láttam a néninél, abban a szobában!

- Biztos, hogy ez volt, vagy csak ilyen volt?

- Nem, nem ez... - mondta a kislány elgondolkozva. - Annak szürke ruhája volt és fekete cipője, ezen meg sárga cipő van!...

- Na, igen... - dünnyögte a bíró, s a babát az asztalra tette. - Stawskiné, mit tud felhozni védelmére?...

- Én ezt a babát a Wokulski-féle üzletben vettem...

- Mennyit fizetett érte?... - sziszegte a báróné.

- Három rubelt.

- Hahaha... - kacagott a báróné. - Ez a baba tizenöt rubelbe került.

- Ki adta el magának a babát? - kérdezte a bíró Stawskinétól.

- Rzecki úr - felelte az asszony elpirulva.

- Rzecki úr, mit szól ehhez?... - kérdezte a bíró.

Itt az ideje, hogy elmondjam beszédemet. El is kezdtem:

- Tekintetes bíróság!... Nagy fájdalom az én tiszta lelkiismeretem számára... azaz... magam előtt látom a diadalmaskodó gonoszságot, és... az elnyomott...

Hirtelen úgy kiszáradt a szám, hogy egy szót sem tudtam kimondani, de szerencsémre Wokulski megszólalt: - Rzecki csak jelen volt a vásárlásnál, de én adtam el a babát.

- Három rubelért?... - kérdezte a báróné, gyíkszemével villantva.

- Igen, három rubelért. Ez tudniillik kiselejtezett áru, amelyet kiárusítunk.

- Nekem is eladna ön három rubelért egy ilyen babát? - kérdezte a báróné gúnyosan.

- Nem, kérem. Önnek az én boltomban soha többé semmit el nem adunk.

- Mivel tudja bizonyítani, hogy azt a babát csakugyan az ön boltjában vásárolták? - kérdezte a bíró.

- Igen, igen, ez az! - kapott a szón a báróné. - Hol a bizonyíték?...

- Csendet kérek!... - utasította rendre a bíró.

- A báróné hol vette a babát? - kérdezte Wokulski Krzeszowskinéhoz fordulva.

- Lesszernél.

- Nos, akkor megvan a bizonyíték! - jelentette ki Wokulski. - Mert én ezeket a babákat külföldről hozattam, mégpedig külön a fejet, külön a törzset. Tessék lefejteni a baba fejét, belül ott van a cégfeliratom.

A báróné kezdett nyugtalankodni.

A bíró kezébe vette a babát, mely már annyi izgalomnak és szerencsétlenségnek volt okozója, s egy hivatalos zsebkéssel előbb a blúzát vágta szét, majd nagy figyelemmel kezdte lefejteni a fejét. Helunia eleinte nagy csodálkozással nézte ezt a műveletet, később aztán anyjához fordult, és súgva mondta:

- Anyukám, ez a bácsi mért vetkezteti le Mimit? Szégyellni fogja magát szegény...

Mikor aztán észrevette, hogy miről van szó, keserves sírásra fakadt, s arcát édesanyja szoknyájába rejtve, kiabálta:

- Jaj, anyukám, miért vágja szét a bácsi?... Az nagyon fáj!... Anyukám, anyukám, nem akarom, hogy szétvágják!...

- Ne sírj, Helunia, Mimi meggyógyul, és még sokkal szebb lesz, mint volt - vigasztalta Wokulski, aki talán még jobban elérzékenyedett, mint a kis Helunia.

Közben Mimi feje legördült az aktacsomóra. A bíró figyelemmel vizsgálta belsejét, aztán a fejet átnyújtotta a bárónénak:

- No, tessék elolvasni, mi van itt?

A báróné összeszorított szájjal hallgatott.

- Akkor talán Maruszewicz úr, lesz szíves hangosan felolvasni.

- Jan Mincel és Stanisław Wokulski... - nyögte Maruszewicz.

- Tehát nem Lesszer?

- Nem.

A báróné cselédje az egész idő alatt nagyon is kétértelműen viselkedett, hol elpirult, hol elsápadt, s igyekezett a padok közt elbújni.

A bíró, szeme sarkából, feléje sandított, és hirtelen így szólt:

- Na, most mondja el maga, mi történt a maguk babájával? De figyelmeztetem, az igazat vallja, mert vallomására esküt kell tennie...

A leányzó szörnyen megijedt, mind a két kezével fejéhez kapott, aztán az asztal elé állt és vallott:

- Kérem szépen, a baba eltörött...

- A maguk babája, a bárónéé?...

- Az...

- De csak a feje törhetett el, a többi része hol van?...

- A padláson, kérem... jaj, mit fogok én kapni!

- Semmit sem kap, ha becsületesen megmondja az igazságot... Kérem, báróné, hallotta, amit a tanú mondott?...

A báróné lesütötte szemét, s kezét mellén keresztbe tette, mint valami vértanú.

A bíró megint firkantott valamit, s a második sorban ülő férfiú (természetesen a mángorlós), odaszólt a vörös képű asszonyságnak:

- Na, ellopta?... Na, látja, megint bocskort csinált a szájából! He?...

- Ha valaki szép, az a legnagyobb piszokból is kinyalja magát - szólt a vörös képű a másikhoz.

- Na, magának nem fog sikerülni... - mordult rá a mángorlós.

- Hülye!...

- Aki mondja...

- Csend!... - kiáltotta a bíró.

A bíró intett, hogy álljunk fel, és felolvasta az ítéletet, Stawskinét természetesen felmentették.

- Most aztán - folytatta a bíró, miután az olvasást befejezte - panaszt tehet hatóság előtti rágalmazásért.

Lelépett az emelvényről, Stawskinéval kezet fogott, és még hozzátette:

- Nagyon sajnálom, hogy ítélkeznem kellett maga felett, és nagyon örülök, hogy most gratulálhatok.

Krzeszowskiné görcsöket kapott, a vörös képű asszonyság pedig így szólt szomszédjához:

- A bíró sem veti meg a szép pofát... Na de a végítélet napján majd másképp lesz!... - sóhajtotta.

- A fene a gégéjét. Hagyjuk a káromlást, asszonyság... - horkant fel a mángorlós.

Indultunk kifelé a teremből. Wokulski karját nyújtotta Stawskinénak, és előrement, én pedig Misiewicznét vezettem le óvatosan a szennyes lépcsőn.

- Ugye mondtam, hogy ez lesz a vége?... - dicsekedett az öregasszony. - De maga nem bízott...

- Én nem bíztam?...

- Persze. Úgy járt-kelt, mint egy élőhalott. Jézus Mária, hát ez mi?...

Ez a felkiáltás a csenevész diáknak szólt, aki barátjával együtt ott állt a kapuban. Nyilván Krzeszowskinét várták, valószínűleg abban a hiszemben, hogy ő lép ki a kapun, ismét felöltötte hullaábrázatát, de ezúttal Misiewicznét ijesztette meg.

Tévedésére azonban hamarosan rájött, s úgy elszégyellte magát, hogy néhány lépést előreiramodott.

- Hé, Patkiewicz, jönnek!... - kiáltotta utána Maleski.

- A fene egyen meg!... - robbant ki Patkiewicz. - Mindig bajba keversz engem.

De maga is meghallotta a léptek zaját, tehát visszasietett, s ismét elmesterkedte a "néhait"... ezúttal Wirski előtt!...

Ez a második tévedés végképp kihozta sodrukból a fiatalembereket, s most már egymásra is megdühödve, egyik az utca egyik oldalán, a másik a másikon indult hazafelé.

Mire azonban mi bérkocsin utolértük őket, már újból együtt voltak, s tisztelettudóan köszöntöttek bennünket.

Jól tudom, hogy Stawskiné ügyét igen terjengősen adtam elő, ennek is megvan a maga oka. Íme...

Sok hitetlen ember szaladgál a világban, bevallom, gyakran magam is hitetlenkedem és kételkedem az isteni gondviselésben. Nemegyszer, mikor a politikai események csáléra mennek, vagy ha az emberiség rettenetes nyomorát nézem, s ugyanakkor látom a gazemberek diadalmaskodását (ha ugyan szabad ezt a kifejezést használnom), ilyesféle gondolatok fordulnak meg a fejemben:

"Ó, vén szamár, aki az Ignacy Rzecki nevet viseled! Te még most is azt hiszed, hogy a napoleonidák visszatérnek a trónra, és hogy Wokulski valami rendkívüli dolgot fog véghezvinni, mert tehetséges, s hogy boldog lesz, mert becsületes?... Ó, szerencsétlen tökfilkó, azt hiszed, hogy bár a svihákoknak egyelőre jól megy a soruk s a becsületeseknek rosszul, azért végeredményben mégiscsak a jóké lesz a dicsőség és a gonoszaké a gyalázat? Ezt akarod elhitetni magaddal?... Nahát, nagy szamár vagy, barátom!... Nincs ezen a világon semmi rend, sem igazság, csak harc. Ha a harcban a jók győznek, az rendben van, ha meg a rosszak, az nincs rendben, de hogy van a világon olyan hatalom, amely csak a jókat pártfogolja, azt verd ki a fejedből... Az ember olyan, mint a falevél, az őszi szél kénye-kedve szerint viszi, ahová akarja. Ha a gyepre ejti, ott marad, ha meg a sárba dobja - ott ragad..."

Bizony, ha kétségeim voltak, gyakran így gondolkoztam; de Stawskiné pere után egészen más meggyőződésre jutottam. Visszaadta a hitemet, hogy a jó emberek előbb vagy utóbb megtalálják a maguk igazságát.

Mert gondolkozz csak... Stawskiné kedves, becsületes asszony - tehát boldognak kellene lennie; Staś rendkívüli ember, tehát - neki is boldognak kellene lennie. Mégis Staś állandóan ideges és szomorú (hogy néha nekem is kedvem kerekedne sírni, ha ránézek!), Stawskinét pedig lopással vádolták...

Hol van hát a jókat jutalmazó igazságszolgáltatás?...

Várj csak, kishitű ember, mindjárt meglátod! De hogy még jobban meggyőzzelek arról, hogy ezen a világon igenis van rend, előre ideírok néhány jóslatot:

Először: Stawskiné férjhez megy Wokulskihoz, és nagyon boldog lesz.

Másodszor: Wokulski lemond Łęcka kisasszonyról, feleségül veszi Stawskinét, és nagyon boldog lesz.

Harmadszor: A kis Lulu még az idén francia császár lesz IV. Napóleon néven, pozdorjává töri a németeket, s az egész világon visszaállítja az igazság uralmát - ezt különben már boldogult édesapám is megjósolta.

Hogy Wokulski elveszi Stawskinét, és valami rendkívüli dolgot fog művelni, az iránt ma már egy szemernyi kétségem sincs. Még ugyan nem jegyezte el, sőt, meg sem kérte, különben - azt hiszem, ő konkrét formában még nem is gondol ilyesmire, de én már látom... Előre és egészen tisztán látom, hogyan fejlődnek az események, s a fejemet teszem rá, hogy így lesz - hej, mert az én politikus orrom!...

Csak figyeld, mi történik a világban.

A tárgyalás utáni napon Wokulski este Stawskinénál járt, és éjjel tizenegyig ott maradt. Harmadnap elment Müllerné boltjába, átnézte a pénztárt, nagyon megdicsérte Stawskinét (ami Müllernének egy kicsit rosszul esett). A negyedik napon pedig... igaz, hogy Staś sem Müllernénél, sem Stawskinénál nem volt, de ehelyett velem történtek furcsa dolgok.

Délelőtt (akkor valahogy éppen egyetlen vevő sem volt a boltban), minden igaz ok nélkül, egyszerre csak - na, ki jön hozzám?... A fiatal Schlangbaum, az az óhitű kolléga, aki az orosz textilosztályon dolgozik.

Csak nézem, a derék Schlangbaum milyen megelégedetten dörzsöli a kezét, bajuszát pödri, fejét magasan hordja... "Alighanem megbolondult szegény" - gondoltam... Schlangbaum köszön, de fejét tovább is magasan tartja, s szóról szóra ezt mondja:

- Remélem, Rzecki úr, akármi történik, jó barátok maradunk...

"Az ördögbe - gondolom magamban -, talán Staś elcsapta?..." - S így felelek:

- Az én jóakaratom felől nyugodt lehet, Schlangbaum úr, bármi történjék is, mindaddig, amíg el nem követ valami visszaélést, Schlangbaum úr...

Az utolsó szót megnyomtam, mert a jó Schlangbaum úr, úgy rémlett nekem, mintha vagy a boltot akarná megvenni, ami mégiscsak valószínűtlen, vagy a páncélszekrényt megfúrni... Minthogy azonban ez az óhitű atyafi különben rendes ember, nem hinném, hogy ez utóbbi eset bekövetkezhetnék.

Úgy látszik, Schlangbaum olvasott gondolataimban, mert kissé elmosolyodott, aztán visszament munkahelyére. Egy negyed órával később mintegy véletlenül odavetődtem, de akkor már nagyban dolgozott, mint rendszerint. Sőt, mondhatnám, buzgóbban, mint rendszerint. Futkározott fel s alá a létrán, szedte elő a ripsz és bársony végeket, aztán visszarakta a polcokra, egyszóval pörgött, mint a búgócsiga.

"Nem - gondoltam. - Ez nem fog minket meglopni..."

Észrevettem azt is, ami egyébként gondolkozóba ejtett, hogy Zięba úr Schlangbaumhoz szinte alázatosan udvarias, ellenben rám egy kicsit félvállról tekinget, de csak alig észrevehetően.

"Na - gondolom magamban -, ennek is megjött a jobbik esze, s most ki akarja engesztelni Schlangbaumot a régi bántalmakért, velem szemben viszont - aki mint rangidős segéd, mégiscsak elöljárója vagyok - tartózkodó, mert így akarja emberi méltóságát megőrizni. Nagyon rendben van ez így, nagyon helyes, hogy az emberek feletteseikkel szemben méltóságteljesek, az alantasaik iránt pedig udvariasak legyenek..."

Estefelé betértem a kiskocsmába egy korsó sörre. Szétnézek, s azonnal látom Sprott és Węgrowicz urakat. Sprott-tól, attól a bizonyos összetűzésemtől kezdve, amelyről már egyszer beszéltem, igen elhidegültem, de a tanácsossal atyafiságosan szoktuk egymást üdvözölni. Most is, amint meglát, egyenesen ezzel fogad: - Na, mi az, máris?...

- Bocsánat, nem értem - feleltem. (Azt hittem, a Stawskiné-féle ügyre céloz.) Nem értem, mire céloz, tanácsos úr - ismételtem meg.

- Mit nem ért - förmed rám -, azt, hogy a boltot eladták?...

- Az Isten szerelmére, tanácsos úr, vessen keresztet magára, micsoda boltról beszél?

A derék tanácsos már a hatodik korsó után volt, elkezd hát eszeveszetten kacagni, és így szól:

- Phi! Én még vethetem magamra a keresztet, de magának már azt sem szabad. Különösen, ha a keresztény kenyér után most majd zsidó kenyeret eszik, vagy még inkább maceszt! Hát kend, Rzecki uram, azt sem tudja, amit már az egész város beszél? Hát nem tudja, hogy a boltjukat megvették a zsidók?...

Azt hittem, menten megüt a guta.

- Tanácsos úr! - mondom. - Önt sokkal komolyabb embernek ismerem, semhogy meg ne mondja nekem, honnan szedte ezt a vad hírt?

- Mondom, hogy az egész város beszéli - felelte a tanácsos -, különben itt van Sprott úr, majd ő megmondja.

- Sprott úr - fordulok hozzá udvarias meghajlással -, nem akarom megsérteni, annyival is kevésbé, mert a múltkor az elégtételadást megtagadta, mint valami utolsó csirkefogó... igenis, mint egy csirkefogó, Sprott úr... de kijelentem, hogy vagy pletykát terjeszt, vagy maga gyártja is őket!...

- Mit jelentsen ez?... - hördült fel Sprott, mint annak idején, és az asztal közepére csapott. Igenis megtagadtam, mert nem vagyok bolond, és sem magának, sem másnak nem adok lovagias elégtételt. Vegye tudomásul, hogy a boltjukat igenis megvették a zsidók...

- Micsoda zsidók?

- A fene se ismeri őket: a Schlangbaumok, Hundbaumok meg micsodák!...

Olyan veszett düh fogott el, hogy azonnal még egy korsó sört rendeltem, Węgrowicz tanácsos pedig megjegyezte:

- Ezekkel a zsidókkal egyszer még nagy baj lehet...

- Tanácsos úrnak igaza van - helyeselt Sprott. - Nézzük meg például, mi a helyzet, hogy mást ne mondjak, a textilpiacon?!...

- No - jegyeztem meg - de addig, uraim, az Isten szent szerelmére kérem, ne terjesszenek ostoba pletykákat Wokulskiról, s ne izgassanak a zsidók ellen, mert már úgyis éppen elég nagy az elkeseredés.

Nagy fejfájással indultam hazafelé, szerettem volna az egész világot megfojtani dühömben.

Éjszaka jó néhányszor felébredtem, s mikor aztán elaludtam, mindig azt álmodtam, hogy a zsidók csakugyan megvették a boltunkat, s én - hogy éhen ne vesszek - kintornával a nyakamban jártam a házakat, s zenélő ládikámra táblát akasztottam ezzel a felírással: "Ne hagyjatok elpusztulni egy szegény öreg magyar honvédtisztet!"

Csak reggel felé jutott eszembe az egyetlen helyes és életrevaló gondolat: Staśsal kell beszélnem, s megkérnem, hogyha a boltot csakugyan eladja, gondoskodjék számomra más állásról.

Mondhatom, szép pályafutás!... Ennyi esztendei hűséges szolgálat után!

Ha az ember kutya lenne, legalább azt a jótékony golyót nem sajnálnák tőle... De mivel csak ember, a más kenyerét kell ennie, és sohasem lehet biztos afelől, hogy nem nyomorultul, a csatorna mocskában végzi-e életét.

Wokulski délelőtt nem jött be, két óra után tehát én mentem el a lakására, hátha beteg?... Amint a kapun be akarok menni, majdnem összeütközöm Schumann doktorral.

Elmondom neki, mi járatban vagyok, de ő rám mordul:

- Ne menjen hozzá. Nagyon ideges. Ilyenkor legjobb, ha magára hagyjuk. Jöjjön hozzám, megiszunk egy teát... Igaz is, kértem már egypár szálat a hajából?

- Azt hiszem - feleltem -, nemsokára az egészet megkaphatja a fejbőrömmel együtt.

- Na, ki akarja tömetni magát?

- Igazán azt kellene tennem, mert még egy ilyen hülyét nem látott a világ.

- Vigasztalódjék telelte Schumann, vannak még hülyébbek is. De miről van szó?

- Nem fontos, hogy nekem mi bajom, de azt hallom, Staś eladta a boltot a zsidóknak... Márpedig azoknál nem kívánok szolgálni.

- Mi az, már maga is antiszemita?

- Azt nem, de más kérdés, hogy az ember antiszemita-e, és hogy zsidóknál szolgáljon-e.

- Hát ki szolgáljon náluk?... Mert én, bár magam is zsidó vagyok, szintén nem szegődnék el hozzájuk. Különben - tette hozzá - hogy jutott az eszébe? Ha a boltot eladják is, magának biztosan nagyszerű állása lesz a Kereskedelmi Vállalatnál...

- Az a vállalat még nagyon bizonytalan lábakon áll - jegyeztem meg.

- Azért bizonytalan - felelte Schumann -, mert kevés benne a zsidó, és sok a mágnás. De magának ezzel sem kell törődnie, mert... ha el nem árul, megmondom... Magának azért ne főjön a feje, hogy mi lesz a bolttal és a Kereskedelmi Vállalattal, mert Wokulski húszezer rubelt íratott magára...

- Rám?... íratott?... mit jelent ez?... - kiáltottam csodálkozva.

Éppen benyitottunk Schumann lakásába, s ő azonnal feltétette a szamovárt.

- Mit jelent az, hogy rám íratta? - kérdeztem már kissé nyugtalanul.

- Mit jelent... mit jelent!... - morogta Schumann, miközben fel s alá járt a szobában és tarkóját törülgette. - Nem tudom. Elég az, hogy Wokulski megcsinálta. Alighanem mint okos kereskedő, minden eshetőségre fel akar készülni...

- Talán megint valami párbaj?...

- Eh, csodát párbaj... Wokulski sokkal okosabb, semhogy ugyanazt a szamárságot másodszor is elkövesse. De ha valaki egy ilyen nővel akad össze, annak mindenre fel kell készülnie, kedves Rzecki úr...

- Milyen nővel?... Stawskinéval?... - kérdeztem.

- Ugyan miféle Stawskinéval? - hökkent meg a doktor. - Itt nagyobb esetről, a Łęcka kisasszonyról van szó, akibe ez az őrült menthetetlenül beleesett. Már szegény maga is érzi, micsoda keserű pirula ez, szenved, gyötrődik, s mégsem tud lemondani róla. Bizony nagy baj, ha valaki ilyen korban lesz szerelmes!... S különösen baj, ha ez a kései szerelem egy ilyen Wokulski-féle őrültet talál szíven.

- Mi történt megint, hiszen tegnap bálban volt a városházán?

- Persze hogy volt. De oda is azért ment el, mert ott volt az a nő is. Sőt én is elmentem, mert ők ott voltak. Érdekes história! - dünnyögte az orra alá.

- Nem lenne szíves világosabban beszélni? - kérdeztem türelmetlenül.

- Miért ne, már csak azért is, mert mindenki ugyanígy látja a helyzetet - felelte a doktor. - Wokulski bolondul a kisasszony után, az nagyon okosan kacérkodik vele, az imádók pedig... várnak. Csúnya egy eset, mondhatom - folytatta, tovább járkálva a szobában és a fejét dörzsölgetve. - Amíg Izabella kisasszonynak nem volt pénze és udvarlója, addig a kutya sem hederített rá. De mióta beleakadt a gazdag, befolyásos és nagy tekintélyű Wokulski, akinek jelentőségét még fel is fújják, Łęcka kisasszony körül úgy nyüzsög és tolong a többé-kevésbé ostoba, kiélt vagy életerős lovagok hada, hogy nehéz lenne rajtuk keresztültörni. Sóhajtoznak, szemüket forgatják, tánc közben érzelmes szavakat suttognak, s kis kacsóit sokatmondóan meg-megszorítják...

- S a kisasszony mit szól ehhez?

- Hitvány nőszemély! - jegyezte meg az orvos, s legyintett egyet. - Ahelyett, hogy megvetné azt a csőcseléket, mely már néhányszor cserbenhagyta, valósággal megittasul a társaságukban. S ezt mindenki látja, még a szerencsétlen Wokulski is...

- Akkor mért nem hagyja faképnél?... Ó, csak nem tűri, hogy bolondot csináljanak belőle?

Az inas behozta a szamovárt, Schumann elküldte a legényt aludni, s ő maga öntötte be a teát.

- Ugyan kérem - folytatta aztán -, Wokulski biztosan ott is hagyná, ha értelmesen tudná mérlegelni a dolgokat. Tegnap a bálon volt egy pillanat, mikor felébredt benne az alvó oroszlán. Odaállt a kisasszony elé, hogy néhány szót szóljon hozzá, és megesküdtem volna, hogy ezt mondja: "Jó éjszakát, kisasszony, beleláttam a kártyáiba, s nem hagyom magam kifosztani!" Legalábbis ilyesmit olvastam le az arcáról, ahogy feléje ment. De aztán... a kisasszony ránézett, valamit suttogott, megszorította a kezét, s ettől az én szegény Staśom egész éjszaka olyan boldog volt, hogy ma biztosan főbe lőné magát, ha nem várhatna sóvárogva a következő ilyen tekintetre, suttogásra és kézszorításra. Nem látja a szerencsétlen tökfilkó, hogy az a nő ugyanilyen édességekkel tíz más legényt is jóltart, sőt, azoknak sokkal bővebben adagolja.

- Micsoda nő!...

- Mint bármelyik másik, száz- meg ezerszámra! Szép, elkényeztetett és... lélektelen. Neki Wokulski annyit ér, amennyi pénze és jelentősége van: jobb hiányában férjnek is alkalmas. De szeretőket már más körökből választ magának, akik jobban illenek hozzá.

- Ő pedig - folytatta Schumann - a Hopfer pincéjében meg a sztyeppéken úgy belekóstolt az Aldonákba, Grażynákba és Marylákba meg a hozzájuk hasonló szörnyekbe, hogy Łęcka kisasszonyban valóságos istennőt lát. Már nem is szereti, hanem a szó szoros értelmében imádja, s szívesen arcra borulna előtte... Nagyon fájdalmas csalódás vár szegény fiúra!... Mert bár ő is velejéig romantikus, azért Mickiewicz példáját mégsem fogja követni: Mickiewicz nemcsak megbocsátott annak, aki kigúnyolta, hanem az árulás, a csalás után tovább sóvárgott utána, sőt, halhatatlanná is tette... Gyönyörű tanulság hölgyeink számára: ha híres akarsz lenni, csald meg legszerelmesebb imádóidat!... Mi, lengyelek, ostobaságra vagyunk kárhoztatva, még az olyan egyszerű dologban is, amilyen a szerelem.

- Azt hiszi, hogy Wokulski ennyire tökfilkó? - kérdeztem, mert éreztem, hogy forr a vér az ereimben, mint akkor, Világos alatt.

Schumann felugrott.

- Az ördögbe!... - kiáltotta. - Ma még őrjönghet, bolondulhat, amíg azt hiheti: "Hátha megszeret, hátha csakugyan olyan, amilyennek én gondolom?"... De ha akkor sem tér magához, ha észreveszi, hogy bolondot csinálnak belőle, én... a zsidó leszek az első, aki szembeköpöm... Egy ilyen ember, mint ő, lehet boldogtalan, de nem aljasulhat le!...

Régen láttam Schumannt ilyen idegesnek. Igaz, hogy zsidó, s ez nemcsak az arcára van írva, hanem tetőtől talpig minden porcikájára is, de hűséges barát és talpig becsületes ember.

- Na - mondom -, nyugodjék meg, doktorkám. Akad még orvosság Staś számára.

Elmondtam mindent, amit Stawskinéról tudok, aztán még hozzátettem:

- Meghalok, doktorkám, meghalok, ha... össze nem hozom ezt a két embert, ha egy párt nem csinálok belőlük. Ennek az asszonynak esze is van, szíve is van, és a szerelemért szerelemmel fizet. Staśnak ilyen nőre van szüksége.

Schumann a fejét csóválta, és szemöldökét felhúzta.

- Hm! Próbálja meg... az asszony okozta betegséget csak a másik asszony gyógyíthatja meg. Ámbár nem tudom, a gyógyszer nem jön-e későn...

- Aligha! Staś vasember!

- Éppen azért veszedelmes - felelte a doktor. - Ha az ilyenbe valami belemar, azt nehéz kitörölni, ha valami eltörik, nehéz összeragasztani.

- Stawskinénak majd csak sikerül.

- Bár úgy lenne.

- És Staś boldog lesz.

- Ohó!...

Jó reménységekkel búcsúztam el. Igaz, hogy szeretem Helenát, nagyon szeretem, de Staś kedvéért... lemondok róla.

Csak ne legyen késő! De nem...

Másnap délben Schumann jött a boltba; apró mosolyaiból és abból, ahogy a szája szélét rágta, mindjárt láttam, hogy valami bántja és gunyorosságra hangolja.

- Volt Staśnál? - kérdeztem. - Hogy van ma?...

Behúzott a szekrények mögé, s ingerült hangon szólt:

- Na, hallgassa csak, hová juttatják az asszonyok még az olyan embert is, mint amilyen Wokulski. Tudja, miért olyan ideges?...

- Rájött, hogy a Łęcka kisasszony szeretőt tart...

- Hiszen, ha rájött volna!... Az talán gyökeresen kigyógyítaná, de az a nő sokkal agyafúrtabb, semhogy az ilyen együgyű imádó megtudhatná, mi történik a kulisszák mögött. Különben is, ezúttal másról van szó. Nevetséges beszélni róla, szégyen bevallani... - bosszankodott a doktor.

Kopasz fejére ütött, aztán halkabban folytatta:

- Holnap a herceg bált ad, s természetesen Łęcka kisasszony is ott lesz. És... a herceg mostanáig nem hívta meg Wokulskit, bár mások a meghívót már két héttel ezelőtt megkapták!... Akár hiszi, akár nem, Staś ennek a betege!...

A doktor rossz fogait vicsorgatva, élesen felnevetett, én meg - istenuccse - elpirultam szégyenletemben.

- Na, most már érti, micsoda lejtőre kerülhet az ember?... - kérdezte Schumann. - Két nap óta azért emészti magát, mert egy ilyen jöttment herceg nem hívta meg!... Ó, a mi drága, a mi annyiszor megcsodált Staśunk!

- Ő maga mondta?

- Ugyan!... - morogta az orvos. - Éppen az, hogy nem mondta. Ha lenne ereje, hogy megmondja, akkor el is utasíthatná a későn érkező meghívást.

- Azt hiszi, hogy meghívják?

- Ó, a mellőzés évi tizenöt százalék veszteséget jelentene a herceg úrnak a vállalatban elhelyezett tőkéje után. Hogyne hívná! Persze hogy meghívja, mert Wokulski jelenleg még, hála Istennek, valóságos erőt jelent. De előbb, ismervén a kisasszony iránti gerjedelmét, még egy kicsit felizgatja, eljátszogat vele, mint a kiskutyával, akinek megmutogatják a falatot, aztán eldugják, hogy megtanuljon két lábon állni. Ne féljen, nem engedik ki a karmaik közül! Ahhoz túlságosan okosak, de előbb be akarják idomítani, hogy szépen szolgáljon és kiszolgáljon, sőt, meg is harapja azokat, akiket ők nem szeretnek.

Miután ezeket elmondta, fogta hódprém kucsmáját, bólintott és elment.

Mindig ilyen különc volt világéletében.

Elrontotta egész napomat, a számolásban is folyton tévedtem. Este már éppen arra gondoltam, hogy be kellene zárnunk, mikor váratlanul megjelent Staś. Mintha lefogyott volna ez alatt a pár nap alatt. Közömbösen üdvözölte az "urakat", s az íróasztalában kezdett kutatni.

- Keresel valamit? - kérdeztem.

- Nem érkezett levél a hercegtől?... - kérdezte ő is anélkül, hogy a szemembe nézett volna.

- Minden levelet a lakásodra küldtem.

- Tudom, de hátha tévedésből itt maradt...

Inkább kihúzattam volna egy ép fogamat, semhogy ezt a kérdést halljam. Schumann-nak tehát igaza van: Staś emészti magát, mert a herceg nem hívta meg a bálra.

Zárás után, mikor az "urak" elmentek, Wokulski így szólt: - Mi a terved mára? Nem hívnál meg egy teára?

Természetesen nagy örömmel meghívtam, s eszembe jutottak a régi szép idők, mikor Staś majdnem minden estéjét nálam töltötte. Ó, milyen régen is volt! Ma Staś komor, én zavart voltam, s bár mindkettőnknek igen sok mondanivalónk lett volna, egyikünk sem nézett a másik szemébe. Azután beszéltünk - az időjárásról, a nagy fagyról, s csak a párolgó tea, melynek a fele rum volt, oldotta meg kissé a nyelvemet.

- Makacsul járja az a hír - kezdtem -, hogy el akarod adni az üzletet.

- Már jóformán el is adtam - felelte.

- Zsidóknak?

Felugrott, kezét zsebébe dugta, s idegesen járt fel s alá a szobában.

- Ki másnak adhatnám el?... - kérdezte. - Azoknak, akik nem vesznek boltot, mert van pénzük, vagy azoknak, akik megvennék, mert nincs pénzük? Az üzlet megér legalább százhúszezer rubelt. A sárba dobjam talán?

- Borzasztó, hogy ezek a zsidók hogy kitúrnak bennünket mindenünnen...

- Honnan?... Azokból az állásokból, melyeket el sem foglaltunk, vagy amelyekre mi magunk kényszerítjük, hogy elfoglalják? Toljuk, taszigáljuk őket, könyörgünk nekik, hogy üljenek bele! Az én boltomat a mi uraink közül egyik sem veszi meg, de mindegyik szívesen adja oda a pénzt a zsidónak, hogy megvehesse, és aztán jó kamatot kapjon a kölcsönért.

- Igazán?...

- Természetes. Nagyon jól tudom, ki adja a pénzt Schlangbaumnak...

- Schlangbaum veszi meg?

- Ki más? Klein, Lisiecki vagy Zięba?... Ők nem kapnának hitelt, de ha kapnának, inkább eltékozolnák.

- De gondoltál-e arra, hogyha a boltod az ő kezükbe kerül, néhány tucat zsidó jó álláshoz jut, s ugyanannyi keresztény elveszíti azt?

- Nem tehetek róla - felelte Wokulski ingerülten. - Nem tehetek róla, ha azok, akikkel szoros kapcsolatban vagyok, megkövetelik, hogy adjam el a boltot. Igaz, hogy a társadalom veszít ezen, de a társadalom maga akarja.

- És a kötelesség?

- Micsoda kötelesség?... - kiáltotta dühösen. - Kivel szemben van nekem kötelességem, talán azokkal szemben, akik kizsákmányolónak neveznek, vagy akik meglopnak? A teljesített kötelességnek valami eredménnyel kell járnia a teljesítőre nézve, mert ellenkező esetben áldozatot hoz, amit senki a másiktól meg nem követelhet. Nekem pedig mi hasznom volt belőle? Egyfelől gyűlölet és rágalom, másfelől megvetés. Mondd meg magad, van-e olyan bűn, amellyel engem meg ne vádoltak volna? És miért?... Azért, mert vagyont szereztem, és száz meg száz embernek kenyeret adtam.

- Rágalmazók mindig és mindenütt akadnak.

- De sehol sincs annyi, mint nálunk. Másutt az olyan becsületes parvenünek, amilyen én vagyok, lennének ugyan ellenségei, de megkapná az elismerést is, amely minden sérelemért kárpótol. De itt?...

Legyintett.

Egyetlen húzásra kiittam megint egy fél pohár rumos teát, hogy erőt merítsek. Közben Staś megállt az ajtó mellett, mert lépéseket hallott az előszobában. Kitaláltam, hogy a hercegi meghívót várja!...

Már egy kicsit kóválygott a fejem, mikor megkérdeztem:

- Na és akiknek a kedvéért eladod a boltot, talán többre fognak becsülni?...

- Hátha igen?... - kérdezte elgondolkozva.

- És jobban fognak szeretni, mint azok, akiket most elhagysz?

Odajött hozzám, és élesen a szemembe nézett.

- És ha jobban...? - felelte.

- Biztos vagy ebben?...

A karszékbe vetette magát.

- Tudom is én... - suttogta. - Tudom is én... Mi biztos ezen a világon?

- Sohasem gondoltál arra - beszéltem most már egyre bátrabban -, hogy nemcsak kihasználhatnak és megcsalhatnak, hanem ki is nevethetnek, le is nézhetnek?... Mondd, Staś, sosem gondoltál erre?... Minden lehetséges ezen a világon, de éppen ezért az embernek be kell magát biztosítania, ha a csalódás ellen nem is, legalább az ellen, hogy kinevessék.

- Az ördögbe is! - fejeztem be, s erős koppanással csaptam le a poharat az asztalra. - Az ember hozhat áldozatokat, ha van miből, de azt nem szabad megengednie és tűrnie, hogy megkínozzák...

- Ki kínoz engem? - kiáltotta felugorva.

- Mindenki, aki nem becsül meg úgy, ahogy megérdemled.

Magam is megijedtem ettől a vakmerőségtől, de Wokulski nem felelt. Hanyatt feküdt a díványon, s karját összefonta a feje alatt, nála ez mindig a nagy felindultság jele volt. Azután egészen nyugodt hangon üzleti ügyekről kezdett tárgyalni.

Kilenc óra körül nyílt az ajtó, s Staś inasa jelentkezett.

- Levél a kegyelmes herceg úrtól!... - jelentette.

Staś az ajkába harapott, s székéről fel sem kelve, nyúlt a levél után: - Add ide és menj aludni.

Az inas távozott. Staś lassan kibontotta a borítékot, elolvasta a levelet, és miután apró darabokra szaggatta, a kályha alá dobta.

- Mi az? - kérdeztem.

- Meghívó a holnapi bálra - felelte szárazon.

- Nem mégy el?

- Eszemben sincs!

Megdermedtem... S ebben a dermedtségemben egyszerre eszembe villant a földkerekség legzseniálisabb ötlete.

- Tudod, mit? - szóltam. - Mi lenne, ha holnap este elmennénk Stawskiékhoz?...

Felült a díványon, és mosolyogva szólt:

- Ejnye, igazad van!... Kedves asszonyka, s már nagyon régen nem voltam náluk. Holnap el kellene küldeni egypár szép játékot annak a kicsinek.

A kettőnk között meredező jégfal egyszerre elolvadt. Visszatért régi, meghitt őszinteségünk, s éjfélig elbeszélgettünk a régi jó időkről.

Búcsúzáskor Staś így szólt:

- Az ember néha megbolondul, néha meg visszanyeri elvesztett eszét. Isten fizesse meg, öreg cimborám!

- Drága, aranyos Staś!

Nem bánom én, ha belepusztulok is, de összeboronálom ezt a párt!

A hercegi bál napján sem Staś, sem Schlangbaum nem volt a boltban.

Kisütöttem, hogy biztosan a bolt eladásáról tárgyalnak.

Egy ilyen hír minden más esetben egész napra elrontotta volna a kedvemet, de ma eszembe sem jutott, hogy cégünk megszűnésére gondoljak, meg arra a szörnyűségre, hogy a bolton zsidó cégtábla is éktelenkedhetik.

Mit nekem a bolt! Csak Staś legyen boldog, vagy legalábbis meneküljön meg ezektől a gyötrelmektől. Meg kell házasítanom, ha cigánygyerekek potyognak is az égből.

Reggel levelet küldtem Stawskinénak, értesítettem, hogy este Wokulskival együtt odamegyünk teázni. A levélhez bátor voltam egy kis doboz játékot is csatolni Helunia számára. Volt benne erdő meg állatok, bababútor, kis babaszerviz, réz-szamovár, az egész együtt tizenhárom rubel hatvan kopejkába került.

Valamit még Misiewiczné számára is ki kell találnom. Így szépen kiépítem a harapófogót; egyik karja a nagymama, a másik az unoka, s ezzel a gyönyörű anyuska szívét úgy összeszorítom, hogy még Szent János napja előtt kénytelen lesz kapitulálni.

(Ó, az ördögbe, az a férj, ott külföldön!... Különben, csak hadd legyen. Jól teszi, ha vigyáz magára... Tízezer rubelért, esetleg valamivel többért, el lehet intézni a válást is a távollevő férjjel, aki talán már nem is él...)

Zárás után rohanok Staśhoz. Az inas nyit ajtót. Kezében a keményített ing. Átsietek a hálószobán, a széken látom a frakkot, a mellényt... Ó, szóval a mi látogatásunk kútba esett?...

Staś a dolgozószobájában ül, s egy angol könyvet olvas (az ördög tudja, minek kell neki ez az angol, hiszen nősülni süketnémán is lehet)... Nagyon kedvesen fogadott, bár némi zavar látszott rajta. "Na, ragadjuk meg a bika szarvát!" gondoltam, s kalapomat még egyre a kezemben tartva, így szóltam:

- Azt hiszem, ne halogassuk, hanem induljunk, mert a hölgyek lefekszenek.

Letette a könyvet és elgondolkozott.

- Csúnya idő van - szólt -, esik a hó...

- Ha másokat ez a hó nem akadályoz abban, hogy bálba menjenek, mért akadályozna bennünket a látogatásban? - feleltem, s szándékosan mulya képet vágtam.

De mintha beleszúrtam volna, felugrott, és a bundáját kérte. Az inas hozta a bundát, de figyelmeztette:

- Azstán lessék hamarosan hazsajönni, mert már jó less öltözsni, meg a borbély is jön nemsokára.

- Nem kell - felelte Staś.

- Így csak nem megy el táncsolni...

- Nem megyek a bálba...

Az inas csodálkozásában széttárta a kezét, még a lábát is szétterpesztette.

- Mit tetsik csinálni már megint?... - kiáltotta. - Mintha elment volna azs a jó dolga... Łęcski méltóságos úr úgy kérte...

Wokulski kisietett a szobából, és vakmerő inasa orra előtt becsapta az ajtót.

"Aha! - gondoltam. - Szóval a herceg úr rájött, hogy Staś talán megsértődik, s hogy kiengesztelje, elküldte hozzá jövendő »apósa urát«!... Schumann-nak igaza van, ezek nem egykönnyen eresztik ki a kezük közül. Na de majd kiszabadítjuk!..."

Negyedóra múlva Stawskiéknál voltunk. Kész gyönyörűség, hogy micsoda fogadtatásban volt részünk! Marianna homokkal felhintette a konyhát, Misiewiczné asszony dohányszínű selyemrokolyát öltött, Stawskiné szeme, arca és pirosló szája pedig ma különösen olyan gyönyörű volt, hogy az ember elolvadhatna egy csókjától. Nem akarom dobra verni, de Staś egész este nagy érdeklődéssel foglalkozott vele. Még azt sem vette észre, hogy Helunia új szalagot tett a hajába az ő tiszteletére.

Micsoda este volt!... Hogy köszönte Stawskiné a játékokat, hogy cukrozta Wokulski teáját, egypárszor meg is érintette ruhája ujjával... Ma már biztos vagyok benne, hogy Staś a lehető leggyakrabban fog ide járogatni, előbb velem együtt, aztán majd egyedül is.

Vacsora közben Misiewiczné asszony tekintetét a rossz vagy talán a jó szellem a Kurir-ra irányította.

- Nézd, Helenka - szólt lányához -, most látom, hogy ma bál van a hercegnél.

Wokulski elkomorodott, s ahelyett hogy Stawskiné szemébe nézett volna, tekintetét a tányérra szegezte. Összeszedtem minden bátorságomat, s nem minden gúny nélkül mondtam:

- Fényes társaság lehet ma a hercegnél! Pompás ruhák, elegáns frakkok...

- Nem is olyan fényes, mint ahogy az ember gondolná - felelte az öregasszony. - Azok a díszes ruhák gyakran ki sincsenek fizetve, s a nagy előkelőség is másképp hangzik, ha a grófok és hercegek egymással beszélnek és másképp, ha kint a ruhatárban a szegény cselédeknek parancsolgatnak.

("Ó, milyen idejénvaló volt az öregasszony megjegyzése. Ezt hallgasd. Staś!" - gondoltam s tovább folytattam:) - Szóval a nagyvilági hölgyek nem nagyon finomkodnak a cselédekkel?...

- De kérem!... - felelte Misiewiczné s legyintett. - Ismerünk itt egy varrónőt, aki mágnás hölgyeknek dolgozik, mert nagyon ügyes és olcsó. Bizony, gyakran könnyes szemmel jön haza tőlük. Mennyit kell tűrniük, várakozniuk, hallgatniuk minden próbánál, minden kis igazításnál, hát még a számlával! És milyen hangon, milyen durván és bántóan beszélnek, és hogy alkusznak... Az a varrónő mondja, hogy sokkal szívesebben dolgozik négy zsidóasszonynak, mint egy nagyúri dámának. Bár mostanában a zsidóasszonyok is kezdenek elromlani. Ha valamelyik megszedi magát, mindjárt franciául beszél, alkuszik és finnyáskodik.

Meg akartam kérdezni, hogy Łęcka kisasszony is annál az asszonynál varrat-e, de sajnáltam Staśt. Az arcán látszott, mennyire szenved szegény!...

Tea után Helunia leült a szőnyegre, és felállítgatta a ma kapott játékokat. Közben fel-felsikoltott örömében. Misiewiczné meg én odaültünk az ablak mellé (az öregasszony nem tud már erről leszokni!), Wokulski és Stawskiné pedig a díványra telepedtek le, az asszony valami kézimunkával, Staś pedig cigarettával a kezében.

Az öregasszony nagy hangon és meg nagyobb buzgalommal beszélte, hogy milyen kitűnő járásbíró volt az ő boldogult ura, így hát nem hallhattam, hogy Staś és Stawskiné miről beszélgetnek. De nagyon érdekes lehetett, mert ennyit azért elkaptam Staś szavaiból:

- Láttam magát tavaly a karmelitáknál a szent sír mellett...

- Én pedig azóta ismerem magát, mióta nyáron ott járt abban a házban, amelyben, laktunk. Nem tudom, miért, de akkor azt hittem...

- Milyen sok baj volt az útlevelekkel! Isten tudja, ki mindenki kérte, hány embernek vissza kellett adni, hány nevet, adatot kellett beírni... - mesélte Misiewiczné.

- ...hogyne, természetesen, amikor csak tetszik... mondta Stawskiné elpirulva.

- ...nem fog tolakodónak tekinteni?...

- Szép pár! - súgtam Misiewiczné fülébe.

Rájuk pillantott, és sóhajtva szólt:

- Mit használ, még akkor is, ha a szerencsétlen Ludwik már nem él?

- Bízzunk az Úristenben...

- Hogy él?... - kérdezte az öregasszony, de látszott, hogy nem örül ennek a biztatásnak.

- Nem, nem arra gondoltam, hanem...

- Anyukám, szeretnék már aludni menni - jelentkezett Helunia.

Wokulski felállt, s elbúcsúztunk.

"Ki tudja - gondoltam -, a csuka nem kapta-e már be a horgot?..."

Odakint csak egyre esett a hó. Staś hazavitt, s nem tudom, miért, de ott várt a szánban, amíg eltűntem a kapuban.

Bementem, de a kapualjban megálltam, s csak mikor a házmester bezárta a kaput, akkor hallottam a szán csengettyűit, ez azt jelentette, hogy Staś elindult.

"Szóval ilyen legény vagy - gondoltam. - No, hadd lássuk, hova mégy..."

Bementem a lakásomba, előszedtem régi köpenyemet és a cilindert, s így átöltözve fél óra múlva ismét az utcán voltam.

Staś ablakai sötétek voltak, tehát nem volt otthon. De akkor hol van? Intettem egy arra haladó szánnak, s néhány perc múlva a herceg lakása közelében szálltam ki.

Az utcán néhány hintó állt, sőt, még újabbak is érkeztek, de az első emelet már ki volt világítva, a zene szólt, s az ablakok mögött elsuhant egy-egy táncoló pár.

"Ott van Łęcka kisasszony is" - gondoltam, és a szívem összeszorult.

Szétnéztem az utcán. Ó, micsoda hótömeg... Alig látja az ember a szélviharban lobogó gázlángokat. Gyerünk aludni...

Szerettem volna szánt szerezni, átmentem hát a másik járdára, és csaknem beleütköztem Wokulskiba... Hóval borítva ott állt egy fa alatt, s az ablakokra meredt.

"Tehát így állunk... Ó, barátom, ha belepusztulsz is, barátom, el kell venned Stawskinét."

Minthogy a veszedelem ilyen ijesztő méreteket öltött, elhatároztam, hogy erélyesebb leszek. Mindjárt másnap rohantam Schumannhoz s elhíreszteltem:

- Tudja, mi történt Staśsal?

- Na, eltörte a lábát?

- Sokkal rosszabb. Mert bár kétszeri hívásra sem ment el a herceg báljára, éjfélkor kisurrant a lakásából, elment a herceg háza elé, és a hóviharban álldogálva bámulta az ablakokat. Érti?

- Hogyne. Ehhez még nem kell lélekbúvárnak lenni.

- Ennek folytán - mondtam tovább a mondókámat - visszavonhatatlanul elhatároztam, hogy Staśt még ebben az évben, sőt még Szent János napja előtt megházasítom.

- A Łęcka kisasszonnyal? - kapta fel a szót a doktor. - Nem ajánlom, hogy ebbe a dologba beleavatkozzék.

- Dehogy a Łęcka kisasszonnyal, Stawskinéval.

Schumann a fejéhez kapott.

- Valóságos bolondokháza! - morogta. Nem hiányzik belőle egy bolond sem... Magának, öregem, alighanem víz van a fejében - tette hozzá rövid idő múlva.

- Ne sértegessen! - kiáltottam indulatosan.

Elém állt, s kabátom hajtókáját megmarkolva, dühösen kiabálta:

- Hallja-e... Mondok egy hasonlatot, ezt meg kellene értenie. Ha az egyik fiókja tele van, mondjuk pénztárcával, belerakhatja-e ugyanabba a fiókba a nyakkendőket is?... Ugye nem?... Nahát. A Wokulski szíve tele van Izabella kisasszonnyal, nem nyomkodhatja bele még Stawskinét is!...

Kezét lefejtettem kabátomról, és így feleltem:

- De én kiszedem a pénztárcákat, és úgy rakom be a nyakkendőket. Érti? Tisztelt tudós úr!... - azzal ott is hagytam, mert már torkig voltam ezzel a pökhendiséggel. Azt hiszi a szerencsétlen, hogy kanállal ette a tudományt, és másnak nem hagyott semmit.

A doktortól Misiewicznéhez mentem, Stawskiné a boltban volt. Heluniát átküldtem a másik szobába a játékaihoz, magam pedig leültem az öregasszony mellé, és minden bevezetés nélkül kipakoltam:

- Drága asszonyom!... Mit gondol, rendes ember ez a Wokulski?...

- Ah, kedves Rzecki úr, hogy kérdezhet ilyet!... Mikor az ő házában laktunk, leszállította a lakbért, Helenkámat kiszabadította abból a szörnyű gyalázatból, aztán állást adott neki hetvenöt rubel fizetéssel, Heluniának rengeteg játékot küldött...

- Bocsánat - vágtam a szavába. - Ha tehát maga is azt mondja, hogy derék és becsületes ember, akkor meg kell mondanom, természetesen a legnagyobb titoktartás mellett, hogy az én Wokulski barátom nagyon boldogtalan...

- Jézus Máriám... - kiáltotta, és keresztet vetett magára. - Ő boldogtalan, akinek olyan gyönyörű boltja meg vállalata meg olyan óriási vagyona van?... Ő, aki csak most, nemrégen adta el a házát?... Talán adóssága van, amiről én nem tudhatok!...

- Nincs annak egy garasnyi sem - feleltem. - Ha az üzletét eladja, lesz vagy hatszázezer rubel készpénze, pedig kél évvel ezelőtt mindössze harmincezer rubele volt, természetesen a bolton kívül... De kedves asszonyom... a pénz nem minden, mert az embernek nemcsak zsebe van, hanem szíve is...

- De hiszen úgy hallottam, nősül, mégpedig a gyönyörű szép Łęcka kisasszonyt veszi el?

- Éppen ez az ő szerencsétlensége; Wokulskinak nem kellene, nem volna szabad...

- Talán valami testi hibája van?... Olyan egészségesnek látszik...

- Nem volna szabad Łęcka kisasszonyt elvennie, mert az nem neki való feleség. Őneki olyan feleség kellene...

- Mint az én Helenkám... - vetette közbe gyorsan Misiewiczné.

- Na, látja... - kiáltottam. - Nem is csak olyan, hanem ő maga... Őt magát, Helena Stawski asszonyt kellene feleségül vennie. Érti, asszonyom?!...

Az öregasszony sírva fakadt.

- Tudja, drága jó Rzecki úr - zokogta szegény -, nekem is ez a legkedvesebb álmom... Mert, hogy a jó Ludwiczek már nem él, arra a nyakamat teszem... Annyiszor álmodtam róla, és mindig mezítelen vagy egészen más...

- Különben is - szóltam -, még ha nem halt volna meg, akkor is elválasztanák őket.

- Természetesen. Pénzért mindent meg lehet csinálni!...

- Most az a legfontosabb, hogy Stawskiné ne ellenkezzék...

- De drága jó Rzecki úr!... - kiáltotta az öregasszony -, esküdni mernék, hogy az én drága kislányom máris szereti Wokulski urat. Mindig szomorú. Éjszaka nem alszik, csak sóhajtozik, sorvad... Tegnap is, hogy maguk itt voltak, látta, mi volt vele!... Én, a tulajdon anyja, alig ismertem rá...

- Szóval... végeztünk!... - vágtam szavába. - Az én gondom lesz, hogy Wokulski minél gyakrabban eljárjon ide, maga pedig, asszonyom, igyekezzék Helenka asszonyt minél jobb kedvre hangolni. Majd mi kiszabadítjuk Staśt a Łęcka kisasszony karmai közül, akkor aztán, ha az Isten is úgy akarja, Szent János napja előtt megtartjuk a lagzit.

- Jaj, Istenem, hát Ludwiczek?

- Meghalt, meghalt - ismételtem -, a fejemet teszem rá, hogy már nem él...

- Akkor hát, legyen meg az Úr szent akarata...

- Csak... szigorú titoktartás, asszonyom... A játék nem babra megy!

- Kinek néz engem, Rzecki úr? - berzenkedett az öregasszony. - Itt... itt... - tette hozzá, mellét verve - minden titok úgy el van temetve, mint a legmélyebb sírban. Annál inkább az én drága gyermekem titka, meg azé a nemes szívű emberé.

Mélyen megilletődve néztünk egymásra.

- Nos - szóltam kisvártatva, mikor már menni készültem -, nos, gondolta volna-e valaki, hogy egy olyan apró-cseprő kis dolog, mint az a baba, meghozhatja két ember boldogságát?

- Miért a baba?

- Hát, hogyne?... Ha Stawskiné asszony nem vett volna nálunk babát, nem lett volna per, következésképpen Staś nem vette volna szívére Helena asszony sorsát, következésképpen Helena asszony sem szeretett volna bele, és nem lehetne belőlük egy pár... Mert, ha szigorúan nézzük a dolgot, Staśban csak a per folyamán ébredt bizonyos erősebb érzelem Stawskiné asszony iránt.

- Azt mondja, hogy felébredt?...

- Ugyan! Nem látta, hogy suttogtak tegnap itt a díványon? Wokulski régen nem volt olyan élénk és olyan megilletődött, mint tegnap...

- Magát az Isten küldte, kedves jó Rzecki úr! - szólt az öregasszony, s búcsúzóul homlokon csókolt.

Ma nagyon meg vagyok magammal elégedve, s még ha nem akarnám is, el kellene ismernem, hogy metternichi fejem van. Mert lám, milyen jól megéreztem, hogy Staśt és Helena asszonyt össze kell boronálni, és milyen leleményesen kieszeltem, hogy senki se háborgassa őket.

Ma már semmi kétségem sincs afelől, hogy Helena is meg Staś is beleestek az ügyes fondorlattal felállított csapdába. Az asszony néhány hét alatt lefogyott (de most még szebb a kis haszontalan), ő pedig annak rendje és módja szerint elvesztette a fejét. Mert ha egy-egy este nem megy el Łęckiékhez, ami mostanában elég gyakran megtörténik, mert a kisasszony állandóan bálozik, akkor rohan Stawskiékhoz, és néha éjfélig is ott ül. És hogy felderül ilyenkor, milyen érdekesen meséli el Stawskinénak szibériai, moszkvai és párizsi élményeit... Tudom, mert bár magam nem járok oda esténként, hogy ne zavarjam őket, másnap Misiewiczné asszony mindent elmond, természetesen a legszigorúbb titoktartás mellett. Csak egyetlen dolog nem tetszik nekem.

Megtudtam, hogy Wirski gyakran mászkál hozzájuk, és természetesen megzavarja a turbékoló párt, elhatároztam hát, hogy figyelmeztetem.

Éppen felöltöztem, hogy megyek hozzá, indulok kifelé a lakásomból, hát kivel találkozom, mint éppen vele. Természetesen visszafordultam, meggyújtottam a lámpát, s egy kicsit elpolitizálgattunk, azután hirtelen változtatok a beszéd tárgyán, s minden teketória nélkül megjegyzem:

- Bizalmasan szerettem volna közölni önnel...

- Tudom, tudom!... - vág szavamba, nevetve.

- Mit tud?

- Hogy Wokulski úr szerelmes Stawskinéba.

- Szent atyám! - kiáltom. - Ki mondta ezt magának?

- Nana, nem kell megijedni, nem árulom el a titkot - feleli nagy komolyan. - A mi házunkban a titok olyan, mintha a legmélyebb kútban nyugodnék.

- De ki mondta magának?

- Nekem... nekem a feleségem, aki, úgy tudom, Kollernétól hallotta.

- Hát Kollerné honnan tudja?

- Radzińskinétól, akinek viszont Denné, a Misiewiczné barátnője mondta meg, a legszigorúbb titoktartás mellett.

- Ó, az a Misiewiczné, mennyire nem óvatos!...

- De mit is tehetett volna szegény - mentegette Wirski -, hisz Denné azzal rontott be hozzá, az már mégsem járja, hogy az a Wokulski úgyszólván reggelig náluk ül... Az öregasszony nagy ijedtében természetesen elkottyantotta, hogy itt nem akármiről, hanem a házasság szentségéről van szó, s könnyen lehet, hogy Szent János napjára meg is esküsznek.

Egyszerre belefájdult a fejembe. De mit tegyek? Ó, ez az asszonynépség!...

- Mi újság odakint? - kérdezem, csak hogy véget vessek ennek a kínos témának.

- Csupa baj és veszekedés - feleli -, folytonos veszekedés a bárónéval! De adjon egy szivart, mert ez két nagyon hosszú história.

Megkínáltam, s ő elmondta ez eseteket, melyekből ismét csak azt láttam, hogy a rossz, a gonosz, előbb-utóbb elveszi büntetését, a jó pedig jutalmát, és hogy a legkeményebb szívben is ott szunnyad a lelkiismeret szikrája.

- Régen volt a hölgyeknél? - kezdte aztán Wirski.

- Négy... öt napja... - feleltem. - Értse meg, nem akarom Wokulskit zavarni, és... magának is ezt ajánlhatom. Az a fiatal teremtés egy fiatalemberrel sokkal könnyebben szót ért, mint velünk, öregekkel.

- Bocsánat! - vágott szavamba Wirski. - Egy ötvenéves férfi még nem öreg, legfeljebb érett...

- Mint az alma, mikor leesik a fáról.

- Igaza van: az ötvenéves férfi nagyon is hajlamos a bukásra, s ha nem volna a nyakamon az asszony meg a gyerekek... higgye el, Rzecki úr!... Kedves Ignacy uram!... az ördög vigyen el, ha versenyre nem kelnék a fiatalokkal. De a házas ember: nyomorék ember: a nők már rá sem néznek... pedig... hej, Ignacy uram...

Szeme szikrázott, s olyan arcjátékkal beszélt, hogy ha csakugyan olyan istenfélő ember, amilyennek mutatja magát, holnap feltétlenül gyónni megy.

Mert úgy van az a mi nemességünkkel: a tanulásra, a kereskedelemre nincs feje, munkára még kergetni sem lehet, de a mulatozásra, verekedésre, csintalanságra mindig készen áll, még ha fél lábbal a sírban van is. Huh, micsoda ocsmányság!

- Minden rendben van - mondom -, de maga azzal állított be ide, hogy valamit el akar mondani.

- Aha! Éppen azon gondolkozom - feleli, s olyan füstfelhőt ereget a szivarból, mint valami aszfaltos üst. - Emlékszik, ugye, arra a három diákra, akik ott laktak a házban a báróné feje fölött?

- Hogyne, Maleski, Patkiewicz és az a harmadik. Hogyne emlékeznék azokra az ördögpalántákra. Remek három fickó!

- Az már igaz! - erősíti Wirski is. - Pofozzanak fel, ha ezek mellett a legények mellett csak egy fiatal szakácsné is megmarad nyolc hónapon túl. Kijelentem, Ignacy uram, hogy ezek hárman benépesítenék az összes menhelyeket... Úgy látszik, az egyetemen ezt tanulják. Mert az én időmben, faluhelyen, ha a szülők, akiknek legény fiuk volt, egy évben háromszor-négyszer változtatták a cselédlányt... akkor már a plébános is zsörtölődött, hogy megrontják a báránykáit. Ezek pedig...

- Azt mondta, hogy a bárónéról akar valamit mondani - figyelmeztettem, mert nem szeretem, ha ősz embereknek ilyen ledérségeken jár az eszük.

- Igen, igen... Nos... a legkomiszabb közülük, Patkiewicz, az, aki a hullát utánozza. Ha besötétedik, és az a nyavalyás felfelé lopakodik a lépcsőn, mondhatom olyan visongás támad, mintha egy csomó patkány szabadult volna el a lépcsőházban...

- Mondom, hogy a bárónéról akart beszélni.

- Persze, persze... Nos, tisztelt Rzecki uram... de azért Maleski sem igen marad el mögötte!... Nos, amint maga is tudja, a bíróság úgy ítélkezett, hogy a fiúknak nyolcadikán ki kell költözniük. Ők azonban... oda se neki... Elmúlik a nyolcadika, kilencedike, tizedike... meg sem mozdulnak. Krzeszowskiné mája meg egyre jobban dagad a dühtől. Végre is összedugta a fejét avval az úgynevezett ügyvédjével meg Maruszewiczcsel, s február tizenötödikén küldi hozzájuk a végrehajtót, de már két rendőrrel. Szuszogva baktatnak felfelé a harmadik emeletre a végrehajtó meg a rendőrök, aztán kopp, kopp az ajtón, mert be van ám zárva, s belülről hangzik a kiáltás: "Ki az?" - "A törvény nevében! Nyissák ki!", kiabálja a végrehajtó. "A törvény: törvény", hangzik a válasz belülről, "de nincs kulcsunk, valaki bezárt, biztosan a báróné." - "Az urak lóvá teszik a hatóságot", kiáltja a végrehajtó, "pedig tudják, hogy ki kell költözniük." - "Hogyne", hangzik belülről, "de a kulcslyukon csak nem mehetünk ki, legfeljebb..."

A végrehajtó dühösen szalasztja a házmestert a lakatosért, s a lépcsőházban vár a rendőrrel. Alig félóra múlva jön a lakatos: az alsó zárat álkulccsal még csak kinyitja, de a másikkal, a biztosító zárral nem tud megbirkózni. Fúrja, csavarja, mindhiába... Megy vissza a műhelyébe más szerszámokért, s evvel ismét eltelik egy fél óra, közben pedig az udvar már tele van emberekkel, zaj, kiabálás, a második emeleten pedig a báróné görcsökben vonaglik.

A végrehajtó csak vár a lépcsőházban, egyszerre Maruszewicz ront rá: "Uram!", kiáltja. "Nézze csak, mit csinálnak azok..." A végrehajtó kirohan az udvarra, és a következő jelenetet látja:

A harmadik emeleten nyitva az ablak (februárban!), s a nyitott ablakon át repülnek az udvarra a szalmazsákok, paplanok, könyvek, halálfejek és minden egyéb. Kis idő múlva kötélen indul lefelé egy koffer, utána - az ágy. "Na, mit szól hozzá?", kérdi Maruszewicz. "Itt jegyzőkönyvet kell felvenni", rendelkezik a végrehajló. "Vagy különben, hiszen költözködnek, talán nem kellene őket zavarni."

Egyszerre - újabb változat. A harmadik emeleten a nyitott ablakban megjelenik egy szék s rajta Patkiewicz. A két barátja megfogja a széket, s az Patkiewiczcsel együtt máris indul lefelé egy kötélen!... Erre már a végrehajtó is ájuldozni kezd, s az egyik rendőr keresztet vet magára. "Kitöri a nyakát", sikítanak az asszonyok. "Jézus Máriám, légy irgalmas szegény lelkének..."

Maruszewicz, mint afféle ideges ember, megszökött a helyszínről, rohant Krzeszowskinéhoz, közben pedig a szék Patkiewiczcsel együtt megállt a második emelet magasságában a báróné ablakával szemben. "Urak, hagyják már abba ezt a rossz tréfát", könyörög a végrehajtó a két diáknak, akik a kötelet tartják. "Jaj, szakad a kötél!...", kiáltja Maleski föntről. "Patkiewicz, menekülj!", rikkantja a másik. Az udvaron közrémület, az asszonyok (mert nem egyet élénken érdekel Patkiewicz egészségi állapota), visongatnak, a rendőrök dermedten állnak, a végrehajtó pedig teljesen megzavarodik. "Lépjen a kiugróra!... Kopogtasson be az ablakon!...", kiáltja Patkiewicznek.

Az én jó Patkiewiczemnek nem kellett sok biztatás, úgy megdöngette az ablakot, hogy maga Maruszewicz sietett kinyitni, de nemcsak kinyitotta, hanem saját kezűleg emelte be a levegőben lógó diákot. A báróné is rémülten rohant oda, s így korholta Patkiewiczet:

"Szent Isten, hát kell maguknak az ilyen rossz tréfa?"

"Másképp nem lett volna alkalmam a méltóságos bárónétól elbúcsúzni", felelte Patkiewicz, s amint hallom, olyan élethű hullát produkált, hogy az asszony azon módon ájultan rogyott a padlóra, aztán magánkívül jajgatta: "Nincs, aki megvédjen!... Nincsenek már férfiak!... Férfiak!... Férfiak!..." Olyan hangosan jajveszékelt, hogy az udvaron is hallani lehetett, s a végrehajtó merőben félreértve a kiabálást, így magyarázta a rendőröknek: "Na, látják, a szegény asszony micsoda nyavalyát szerzett magának!... De hiába, nincs min csodálkozni, már két éve külön él az urától."

Patkiewicz mint orvostanhallgató megtapogatta a báróné ütőerét, utasította a jelenlevőket, hogy adjanak neki valeriánacseppeket, s azzal, mint aki dolgát jól végezte, a legnagyobb lelki nyugalommal kisétált. Közben lakásuk ajtajánál a lakatos hozzáfogott az önműködő csapózár leszereléséhez. Mikor munkáját befejezte, s az ajtót jól összevagdalta, Maleskinak egyszerre eszébe jutott, hogy mind a két kulcs a zsebében van.

A báróné is magához tért, az ügyvéd próbálta rábeszélni, hogy indítson pert Patkiewicz és Maleski ellen, de szegény már annyira megelégelte a pereskedést, hogy az ügyvédjét összeszidta, és esküvel fogadta, hogy a lakást semmiféle diáknak bérbe nem adja, nem bánja, inkább örök időkre álljon üresen.

Azután - amint hallom nagy sírás-rívás közepette könyörgött Maruszewicznek, vegye rá a bárót, hogy kérjen bocsánatot, és költözzék vissza a lakásába.

"Tudom én", zokogta, "hogy már nincs egy garasa sem, hogy a lakbérét nem fizeti, sőt inasával együtt hitelben étkezik. De én mindent megbocsátok, még az adósságát is kifizetem, csak térjen meg, és jöjjön haza. Férfi nélkül nem tudok egy ilyen házat vezetni, egy év alatt el kell itt pusztulnom..."

- Ebben látom én az Isten büntetését - fejezte be Wirski, szivarja hamuját leverve. - S a büntetés eszköze a báró lesz...

- Hát a másik história? - kérdeztem.

- A másik rövidebb, de érdekesebb. Képzelje el, Ignacy uram, hogy a báróné, Krzeszowski báróné, tegnap meglátogatta Stawskiékat...

- Ó, az ördögbe... - szisszentem fel. - Ez rossz jel.

- Dehogy rossz - felelte Wirski. - A báróné bement Stawskinéhoz, ott sírva fakadt, görcsöket kapott, s csaknem térden állva kérte a két hölgyet, hogy felejtsék el azt a szerencsétlen pert, mert ha nem, őneki élete végéig nem lesz nyugodalma.

- És megígérték?

- Nemcsak megígérték, de meg is csókolgatták, sőt azt is megígérték, hogy Wokulskitól is bocsánatot kérnek nevében, akiről egyébként a báróné igen nagy elismeréssel nyilatkozott...

- Ó, az ördögbe... - kiáltottam. - Miért is beszéltek vele Wokulskiról?... Kész veszedelem...

- Ugyan, mit beszél! - torkolt le Wirski. - Az a szegény asszony magába szállt, töredelmesen beismerte és megbánta bűneit, s kétségkívül megtért.

Éjfélre járt az idő, tehát Wirski is jónak látta, hogy hazamenjen. Nem tartóztattam, mert egy kicsit bosszantott, hogy annyira bízik a báróné bűntudatában. Különben ördög tudja, hátha csakugyan megtért?

Utóirat: Biztos voltam benne, hogy MacMahonnak sikerül puccsot szerveznie a kis Napóleon javára. Ehelyett ma értesülök, hogy MacMahon megbukott, a polgár Grévy lett a köztársaság elnöke, a kis Napóleon pedig elment Afrikába, valamiféle Natalba, háborúskodni.

Na, hiába - jó lesz, ha a fiú megtanulja a katonamesterséget. Egy fél év múlva dicsőséggel övezve visszatérhet, úgyhogy maguk a franciák fognak kapaszkodni utána, hogy hazavigyék, közben pedig mi Staśt és Helena asszonyt összeházasítjuk.

Hohó, mert ha én egyszer felteszek magamban valamit, akkor metternichi eszközöket alkalmazok, s előre megérzem a dolgok természetes folyását.

Éljen hát Franciaország a napoleonidákkal, Wokulski pedig Helena asszonnyal!...

Az elmúlt farsangban és a mostani nagyböjt alatt a szerencse istenasszonya most már harmad- vagy negyedízben tekintett le kegyelmesen a Łęcki házra.

Szalonjaikban nyüzsgött a vendég, s az előszoba asztalán a névjegytartóba úgy hullott a sok fehér névjegy, mint a hópehely. Tomasz úr ismét abba a szerencsés helyzetbe került, hogy nemcsak fogadhatott, hanem meg is válogathatta, hogy kit fogad.

- Bizonyára nem sokáig élek már - mondta leányának. - De hála Istennek, megvan az az elégtételem, hogy az emberek legalább halálom előtt értékelnek.

Izabella kisasszony mosolyogva hallgatta az ilyen megjegyzéseket, nem akarta Tomasz úr kellemes ábrándjait szétoszlatni, de ő maga tisztán látta, hogy a látogatók hódolata nem apjának szól.

Hiszen Niwiński úr, a legelegánsabb táncrendező, nem apjával táncol olyan gyakran, hanem ővele. Malborg úr, a jó modor mintaképe és a férfidivat királya is vele beszélget, nem apjával. Szastalski úr pedig, az előbbiek barátja, nem apja miatt, hanem őmiatta érzi magát szerencsétlennek és vigasztalhatatlannak. Ezt nyíltan meg is mondta neki. A nevezett úr nem volt ugyan a legjobb táncos, mint Niwiński, sem a férfidivat királya, mint Malborg, de e két hírességnek elválaszthatatlan barátja, közel lakott hozzájuk, velük együtt étkezett, velük együtt Franciaországból vagy Angliából hozatta ruháit, s az érettebb hölgyek, bár semmi különösebb erényt nem tudtak benne felfedezni, legalábbis költőinek nevezték.

De egy kis eset, egyetlen elejtett mondat arra késztette Izabella kisasszonyt, hogy diadalainak titkát más irányban keresse.

Egy bálon így szólt Pantarkiewicz kisasszonyhoz: - Még sohasem mulattam olyan jól Varsóban, mint az idén.

- Mert elragadó vagy - felelte a hölgy, s legyezőjével eltakarta száját, mintha akaratlan ásítást akarna leplezni...

- A leányok "ebben a korban" válnak érdekessé - súgta hangosan az egyik előkelő hölgy mellette elhaladó barátnőjének.

Pantarkiewicz kisasszony legyezőjének egyetlen mozdulata és a másik hölgy megjegyzése gondolkozóba ejtette Izabella kisasszonyt. Sokkal okosabb volt, semhogy ezt az eléggé éles fogalmazást meg ne értette volna.

"Micsoda kor? - gondolta. - Huszonöt év még nem »ez a kor«... Mit beszélnek ezek?..."

Oldalt nézett, s megpillantotta Wokulskit, amint éppen őrá tapasztotta szemét. Minthogy választhatott, hogy diadalait "ennek a kornak" vagy Wokulskinak köszönje-e, elkezdett Wokulskiról gondolkodni.

Ki tudja, önkéntelenül is nem ő okozta-e, hogy most így körülrajongják?...

Kezdett visszaemlékezni.

Mindenekelőtt Niwiński atyjának bizonyos érdekeltsége volt Wokulski vállalatában, amely (mint Izabella kisasszony is tudta) nagyon szép hasznot hajtott; azután Malborg, aki műszaki iskolát végzett (amit ugyan sohasem árult el), Wokulski közbenjárásával (a legszigorúbb titoktartás mellett) szeretett volna állást kapni a vasútnál! És valóban kapott is, mégpedig olyant, amelynek volt egy nagyon jó és egy nagyon rossz oldala: a jó az, hogy nem járt munkával, a rossz pedig, hogy nem járt háromezer rubel jövedelemmel. Malborg ezért orrolt is kissé Wokulskira, de tekintettel a tekintendőkre, megelégedett azzal, hogy nevét mindig gúnyos mosollyal ejtette ki.

Szastalskinak sem érdekeltsége nem volt a vállalatnál, sem állása a vasútnál, de mivel két barátja: Niwiński és Malborg nehezteltek Wokulskira, ő sem állhatta, ami abban mutatkozott nála, hogy Izabella kisasszony közelében nagyokat sóhajtva jegyezte meg:

- Vannak szerencsés emberek, akik...

De hogy mit jelent ez az "akik...", azt Izabella kisasszony sohasem tudta meg. Az viszont igaz, hogy valahányszor ezt az "akiket" hallotta, mindig Wokulski jutott eszébe. Ilyenkor apró kezét ökölbe szorítva suttogta:

"Despota... zsarnok..."

Pedig Wokulski semmiféle hajlandóságot nem mutatott sem a despotizmusra, sem a zsarnokságra. Csak bámulta Izabellát, s olykor gyötörte a kétség:

"Te vagy az... vagy nem?..."

Időnként, mikor a zsengébb és komolyabb korú elegáns urak körülrajongták Izabellát, akinek szeme ilyenkor csillogott, mint a briliáns vagy mint a csillag, Wokulski boldogságának egén végigsuhant egy röpke felhő, s valami megfoghatatlan kétely vetette árnyékát lelkére.

De ilyenkor behunyta szemét, hogy ne lássa az árnyékot. Izabella volt neki a nap, az élet, a boldogság, s ezt semmiféle felhőfoszlány nem homályosíthatta el, különösen, ha csak amolyan képzelt felhőcske volt.

Néha eszébe jutott Geist, az elvadult tudós a maga nagyszabású ötleteivel, aki másmilyen célt mutatott neki, mint a Łęcka kisasszony szerelmét. De ilyenkor elég volt Izabella egyetlen pillantása, hogy felserkenjen ábrándozásából.

"Mit nekem az emberiség! - gondolta vállát vonogatva. - Az egész emberiségért és az egész világ jövőjéért, a saját örök életemért... nem adnám egyetlen csókját..."

Erre a gondolatra, a csók puszta gondolatára, valami különös dolog történt vele. Akarata elernyedt, érezte, hogy elveszti öntudatát, s hogy újra visszanyerje, ahhoz ismét látnia kellett Izabellát az előkelő lovagok közepette. Mikor őszinte kacagását hallotta, határozott szavait figyelte, s látta a Niwińskire, Malborgra és Szastalskira vetett tüzes pillantásait, egy percig úgy érezte, hogy szeméről lehull a hályog, egy más világot lát s abban egy más Izabellát. Ilyenkor, nem tudni, honnan, honnan nem - felvillant benne fiatalsága, telve titáni erőfeszítésekkel. Látta megfeszített munkáját, hogy kiszabaduljon a nyomorból, hallotta a gránátok süvöltését, amint feje fölött elzúgtak, aztán látta Geist laboratóriumát, ahol nagy jelentőségű események mennek végbe. Ilyenkor ránézett Niwińskire, Malborgra és Szastalskira, s ezt gondolta:

"Mit keresek én itt?... Hogy kerültem én ide, hogy ezekkel egy oltárnál imádkozzam?..."

Szeretett volna felkacagni, de csakhamar ismét visszazuhant csapongó gondolataiba, ismét úgy látta, hogy az olyan életet, mint az övé, érdemes letenni egy olyan nő lábai elé, mint amilyen Izabella.

Hogyan, hogyan nem, de az imént említett hölgy röpke megjegyzésétől Izabella kisasszonyon valami változás kezdett végbemenni - Wokulski javára. Figyelmesen hallgatta az atyját látogató urak beszédét, s rájött, hogy mindegyiknek vagy egy kis felesleges tőkéje van, amelyet szeretne Wokulski kezében elhelyezni (ha jobban nem is, legalább tizenöt százalékra), vagy egy unokaöccse, aki számára állást keres, vagy valami más célból szeretne Wokulskival megismerkedni. Ami pedig a hölgyeket illeti, ők ugyancsak vagy pártfogását kérték védencük számára, vagy eladó lányuk volt, s nem is titkolták, hogy szeretnék Wokulskit leütni Izabella kisasszony kezéről, vagy ha még nem voltak túlságosan érett korban, saját maguk óhajtották volna boldogítani.

- Jó lehet egy ilyen ember feleségének lenni!... - suttogta egy érettebb hölgy a másiknak.

- Még ha nem is a feleségének! - felelte mosolyogva von Pless báróné, akinek férje öt év óta béna volt.

"Despota... zsarnok..." - suttogta Izabella, mert érezte, hogy a boltos, akit ő annyira megvetett, mennyi sóvárgó pillantást, reményt és irigységet kelt másokban.

S bár az irtózatnak és megvetésnek bizonyos maradványai még most is kísértettek benne, be kellett ismernie, hogy ez a durva faragású, komor ember többet jelent és többet is mutat, mint a marsall, Dalski báró, sőt, mint Niwiński, Malborg és Szastalski urak együttesen.

De elhatározására a herceg volt a legnagyobb befolyással.

A herceg, kinek kérésére Wokulski a múlt év decemberében nemcsak nem volt hajlandó Krzeszowskiné javára tízezer rubelt áldozni, hanem az idén januárban és februárban egy garast sem adott az általa támogatott jótékony célokra, egy kis időre elvesztette Wokulski iránti rokonszenvét. Úgy látszik, keservesen csalódott benne. A herceg úgy vélekedett - s hitte, hogy joga van így vélekednie, hogy egy olyan ember, mint Wokulski, ha egyszer megszerezte az ő magas jóindulatát, nemcsak saját ízléséről és érdekeiről köteles lemondani, hanem vagyonáról és énjéről is. Köteles azt szeretni, akit ő szeret, azt gyűlölni, amit ő gyűlöl, köteles egyes-egyedül az ő céljainak szolgálni, és csakis az ő szeszélyeinek hódolni. Ehelyett pedig ez a parvenü (bár kétségkívül jó nemesi családból származik), nemcsak hogy nem volt hajlandó az ő alázatos szolgájává lenni, hanem elég vakmerő volt ahhoz, hogy önálló ember akarjon maradni, nemegyszer ellenkezett vele, sőt mi több, határozottan ellenszegült kívánságainak.

"Faragatlan fráter... önző, érdekember..." - gondolta a herceg, s egyre inkább csodálkozott a parvenü vakmerőségén.

A véletlen úgy akarta, hogy Łęcki úr, már nem tudván titkolni, hogy Wokulski túlságosan érdeklődik Izabella kisasszony iránt, megkérdezte a herceg véleményét, és tanácsot kért tőle.

A herceg, sok minden gyöngéje ellenére, becsületes ember volt. Ha emberek felett kellett ítélkeznie, nem támaszkodott saját rokonszenvére vagy ellenszenvére, hanem meghallgatta mások véleményét is.

Łęcki úrtól is néhány heti gondolkozási időt kért tehát, hogy véleményét kialakíthassa, s mivel igen széles körű ismeretsége, úgyszólván saját rendőrsége volt, sikerült Wokulskiról egyet-mást megtudnia.

Megtudta például, hogy az arisztokrácia - bár Wokulski felől fanyar hangon nyilatkozik, s mint parvenüt és demokratát emlegeti, titokban mégis dicsekszik vele:

- Látszik, hogy a mi vérünk, hiába állt a pult mögé!

Ha pedig arról volt szó, hogy valakit egy zsidó bankárral kell szembeállítani, a legmegrögzöttebb nemesurak is csak Wokulskira gondoltak.

A kereskedők, különösen pedig a gyárosok, gyűlölték Wokulskit, de a legsúlyosabb vád, amellyel illethették, az volt, hogy "dzsentri... arisztokrata... politikus..." Ezt azonban a herceg semmiképp sem vehette tőle rossz néven... De a legérdekesebb híreket az apácák hordták a hercegnek. Van Varsóban egy fuvaros, meg annak egy bátyja, aki a varsó-bécsi vasúttársaságnál pályaőr volt. Ezek valósággal áldották Wokulskit, vannak diákok, akik nem titkolták, hogy Wokulskitól rendszeres ösztöndíjat kapnak, akadtak mesteremberek, akik neki köszönhették önálló műhelyüket, meg boltosok, akiket ő segített hozzá, hogy saját üzletük legyen. Sőt (s erről a nővérkék szent irtózattól pirulva beszéltek), akadt egy bukott leány is, akit Wokulski emelt ki a nyomorból, elhelyezte a Magdalénáknál, s végül is tisztességes, derék munkásnőt nevelt belőle, már amennyiben - mondották a nővérkék - egy ilyen személy egyáltalán tisztességes nővé válhat.

E jelenségek hallatára a herceg nemcsak elcsodálkozott, hanem valósággal megijedt. Wokulski egyszerre megnövekedett képzeletében. Hiszen ez olyan ember, akinek saját célkitűzése van, sőt önálló politikája is, s nagy jelentőségre tett szert a köznép körében...

Mikor tehát az előre megállapított időben felkereste Łęcki urat, nem mulasztotta el, hogy Izabella kisasszonyt is meglátogassa. Sokatmondóan magához ölelte, s a következő rejtélyes szavakat súgta a fülébe:

- Kedves húgom, rendkívüli madarat tartasz a kezedben... Tartsd hát és becézd, hogy szerencsétlen hazánk javára növekedjék...

Izabella kisasszony mélyen elpirult, mert kitalálta, hogy az a rendkívüli madár csak Wokulski lehet.

"Despota... zsarnok..." - gondolta.

Ennek ellenére a kettőjük közötti viszonyban már megtört a jég. Már rászánta magát, hogy hozzámegy...

Egy szép napon, mikor Łęcki úr kissé gyengélkedett, Izabella kisasszony pedig saját szobájában olvasott, jelentették, hogy a szalonban Wąsowskiné várakozik rá.

Izabella sietve üdvözölte vendégét, s Wąsowskiné társaságában ott találta unokabátyját, Ochockit is, nagyon borús hangulatban.

A két barátnő tüntető melegséggel csókolta meg egymást, de Ochocki, aki akkor is látott, mikor nem nézett oda, észrevette, hogy mind a két hölgy magatartásában egy kis sértődöttség rejlik.

"Vajon miattam?... - tűnődött magában. - Jó lesz egy kicsit résen lennem..."

- Ó, kedves kuzen, maga is itt van? - szólt Izabella kezét nyújtva. - Mért olyan szomorú?

- Pedig inkább jókedvű lehetne - felelte Wąsowskiné -, mert a bankba menet és jövet, az egész úton udvarolt, mégpedig nem is csekély sikerrel. A fasor sarkán megengedtem neki, hogy kesztyűm két gombját kigombolja, és megcsókolja a kezem. Ó, Bel, ha tudnád, milyen ügyetlenül csókol ez a fiú!...

- Úgy?... szólt Ochocki, homlokáig elpirulva. - Na, jó! Ezentúl soha kezet nem csókolok magának... esküszöm...

- Fogadjunk, hogy ma estig még mind a két kezemet megcsókolja - felelte Wąsowskiné.

- Nem tehetném tiszteletemet Łęcki úrnál? - kérdezte Ochocki ünnepélyesen, s Izabella kisasszony válaszát be sem várva, kiment a szalonból.

- Zavarba hoztad - szólt Izabella.

- Hát ne udvaroljon, ha nem tud. Hasonló esetekben az ügyetlenség halálos bűn, nem igaz?

- Mikor érkeztél?

- Tegnap reggel. De kétszer is el kellett mennem a bankba meg a szabónőmhöz, s otthon is rendet kellett teremtenem. Egyelőre Ochocki a lovagom, amíg valaki érdekesebbet nem találok. Ha valakit netán átengednél... - tette hozzá nyomatékkal.

- Micsoda pletyka ez már megint? - vágott a szavába Izabella s elpirult.

- Bizony, eljutott hozzám is falura. Starski nem csekély féltékenységgel közölte velem, hogy mint rendszerint, az idén is te voltál a farsang királynője. Azt mondják, Szastalski egészen elvesztette a fejét.

- És mind a két barátja is, de mondhatom, éppen olyan unalmasak, mint ő - jegyezte meg Izabella kisasszony mosolyogva. - Mind a hárman minden este belém szerettek, s mind a hárman, minden este meg is kérték a kezemet, de úgy kiszámították az időt, hogy egyik a másikát ne zavarja, azután egymásnak keseregték el szörnyű fájdalmaikat. Ezek az urak mindent közösen csinálnak.

- És neked mi a véleményed?

Izabella vállat vont.

- Tőlem kérded?

- Azt is hallottam - folytatta Wąsowskiné -, hogy Wokulski nyilatkozott...

Izabella ruhája csokrával kezdett játszani.

- No, mindjárt: nyilatkozott!... Hiszen nyilatkozik ő, valahányszor lát, akár rám néz, akár nem, akár beszél, akár hallgat, mint a férfiak általában...

- És te?

- Egyelőre folytatom programomat.

- Szabad tudnom, milyent?

- Sőt, nagyon fontos nekem, hogy ne maradjon titokban. Mindenekelőtt Jadwiga néninél... igaz, hogy van szegény?...

- Nagyon rosszul. Starski úgyszólván el sem hagyja már a néni szobáját, a közjegyző mindennap kijön hozzá, de úgy látszik, hiába. Nos, mi van a programoddal?...

- Még Zasławekban - folytatta Izabella kisasszony - megemlítette, hogy el kell adnia a boltját - (itt elöntötte a pír) - ennek júniusig meg kell történnie...

- Nagyszerű!... Hát aztán?

- Azután sok bajom van azzal a Kereskedelmi Vállalattal is. Ő természetesen egyszeriben túladna rajta, de én még gondolkodom. A Kereskedelmi Vállalattal együtt a jövedelme eléri a kilencvenezer rubelt, nélküle meg csak harmincezret. Megérted tehát, hogy ezen érdemes gondolkodni.

- Úgy látom, kezdesz érteni a számokhoz.

Izabella kisasszony megvető mozdulatot tett a kezével.

- Ah, azt hiszem, sohasem fogok érteni hozzájuk, de ő igyekszik megértetni velem, meg egy kicsit a papa is... Sőt, Joanna néni is...

- És egész nyíltan beszélsz vele?...

- No, nem... De minthogy mi igen sok dolog felől nem kérdezősködhetünk, úgy kell irányítanunk a beszélgetést, hogy mégis mindent megmondjanak. Te nem értenéd ezt?

- Dehogynem. Nos, tovább? - nógatta Wąsowskiné nem minden türelmetlenség nélkül.

- Az utolsó feltételem tisztán erkölcsi jellegű volt. Megtudtam, hogy nincs senki hozzátartozója, ami a legnagyobb érdeme, és feltételül szabtam, hogy minden eddigi ismeretségemet és baráti kapcsolatomat fenntartom...

- S ő se szó, se beszéd, beleegyezett?

Izabella kisasszony fölényesen nézett barátnőjére.

- Kételkedtél benne?

- Egy pillanatig sem. Tehát, Starski, Szastalski...

- Persze, Starski, Szastalski, a herceg, Malborg, vagyis mindnyájan, mindnyájan, ahogy csak kedvem tartja kiválogatni akár ma, akár a jövőben, mindnyájan járni fognak hozzánk. Hogy is lehetne másképp?...

- Nagyon helyes. S nem félsz a féltékenységi jelenetektől?

Izabella elnevette magát.

- Én és jelenetek?... Wokulski és féltékenység?... Hahaha!... Olyan ember nincs a világon, aki nekem jelenetet merne csinálni, különösen pedig Wokulski... Fogalmad nincs, hogy imád, hogy behódolt... Az ő határtalan bizalma, meg az, hogy az én kedvemért egész egyéniségéből kivetkőzött, valósággal lefegyverez... Ki tudja, nem ez lesz-e majd, ami hozzáköt?

Wąsowskiné észrevétlenül összeharapta ajkát.

- Nagyon boldogok lesztek... Legalábbis... te - szólt, egy sóhajtást elnyomva. - Ámbár...

- Te látsz valami "ámbárt"? - kérdezte Izabella rosszul sikerült csodálkozással.

- Mondok valamit - folytatta Wąsowskiné, nála szokatlan nyugalommal. - Jadwiga néni nagyon szereti Wokulskit, s azt hiszem, jól is ismeri, bár nem tudom, honnan. Sokat beszélgettünk róla. Tudod, mit mondott egyszer?

- Kíváncsi vagyok - felelte Izabella csodálkozva.

- Azt mondta: félek, hogy Bel nem tudja megérteni Wokulskit. Úgy látom, játszik vele, pedig Wokulskival nem lehet játszani... és attól tartok, hogy későn jön rá az értékére...

- Ezt mondta? - jegyezte meg Izabella hűvösen.

- Ezt! Különben elmondok mindent. A beszélgetést ezekkel a megható szavakkal fejezte be: eszedbe jutnak még a szavaim, Kaziám, mert a haldoklók világosan látnak...

- Olyan rosszul van szegény?

- Hát bizony elég rosszul - fejezte be Wąsowskiné szárazon, mert érezte, hogy a beszélgetés fonala szakadozik.

Pillanatnyi csend állt be, de szerencsére hamarosan megtörte Ochocki megjelenése. Wąsowskiné ismét nagyon szívélyesen búcsúzott Izabella kisasszonytól, s lovagjára tüzes pillantásokat vetve, szólt:

- Most hazamegyünk ebédelni.

Ochocki nagy szemeket meresztett, ezzel akarta jelezni, hogy nem hajlandó Wąsowskinéval menni. De aztán egy komor fintorral fogta a kalapját s elmentek.

Ahogy beültek a hintóba, nyomban oldalt fordult, s miközben az utcát szemlélgette, kibökte:

- Csak az a Bel végezne már egyszer Wokulskival, akár jobbra, akár balra...

- Maga biztosan inkább szeretné jobbra, hogy maga is egyike lehessen a házibarátoknak. De nem lesz abból semmi - évődött Wąsowskiné.

- Bocsánat, asszonyom, de ez nem az én mesterségem - vágott vissza felháborodva. - Ezt én Starskinak és a hozzá hasonlóknak hagyom.

- Akkor miért fontos magának, hogy Bel végezzen?

- Nagyon fontos. A fejem teszem rá, hogy Wokulski valami nagy tudományos titkot ismer, de abban is biztos vagyok, hogy addig fel nem fedi előttem, amíg ebben a lázban él. Ah, ezek a nők azzal az undorító kacérságukkal...

- A maguké talán kevésbé undorító?...

- Nekünk szabad.

- Nekik szabad!... Nagyszerű!... - fortyant fel Wąsowskiné. - És ezt egy haladó szellemű ember mondja, az emancipáció századában!...

- Ördög vigye az emancipációt! - felelte Ochocki. - Gyönyörű intézmény, mondhatom! Maguk csak az előjogokat szeretnék, a férfiakét is meg a nőkét is, de semmi kötelességet. Az ajtót mi nyissuk ki előttük, adjuk át a helyünket, amelyért megfizettünk, legyünk szerelmesek, ők pedig...

- Mert mi vagyunk a maguk boldogsága... - felelte Wąsowskiné gúnyosan.

- Micsoda boldogság?... Százöt nő jut száz férfira, és még ők verik a mellüket.

- A maga imádói, a cselédlányok nem hencegnek.

- Természetesen! A legkiállhatatlanabbak a nagyvilági hölgyek és a pincérlányok. Micsoda igények, micsoda szeszélyek!...

- Uram, ön megfeledkezik magáról - figyelmeztette Wąsowskiné büszkén.

- Adja a kezét, hadd csókoljam meg - felelte, s azonnal végre is hajtotta tervét.

- Ne ezt...

- Hát adja a másikat...

- Na, nem mondtam, hogy ma estig mind a két kezemet megcsókolja?

- Istenemre!... Nem megyek magához ebédelni... Itt azonnal kiszállok.

- Helyes, szóljon a kocsisnak.

- Minek?

- Ha ki akar szállni.

- Azért sem szállok ki. Ó, milyen szörnyű csapás ez a határozatlanság!...

Wokulski igen gyakran ellátogatott Łęckiékhez, de leginkább csak Tomasz urat találta otthon, aki atyai érzelmekkel fogadta, aztán órák hosszat beszélt neki betegségéről meg üzleti ügyeiről, a szavak között éreztetve vele, hogy már a család tagjának tekinti. Izabella ilyenkor rendszerint nem tartózkodott otthon, mert nagynénjénél, esetleg más ismerőseinél volt látogatóban, vagy a divatszalonokat járta. De ha néha szerencséje volt, és otthon találta, akkor is csak röviden és közömbös dolgokról beszélgethettek, mert Izabella kisasszony vagy éppen készült valahová, vagy más vendéget is fogadott.

Wąsowskiné látogatása után néhány nappal Wokulski otthon találta Izabellát. A leány kedvesen nyújtotta kezét, s miután Wokulski azt - szokása szerint - csaknem vallásos áhítattal megcsókolta, így szólt:

- Hallotta, hogy Jadwiga néni nagyon beteg?

Wokulski megdöbbent.

- Kedves, drága nénike!... Ha biztosan tudnám, hogy jelenlétem nem ijeszti meg, elutaznék, hogy meglátogassam... Vajon van mellette valaki?

- Ó, hogyne - felelte Izabella. - Ott vannak Dalski báróék - tette hozzá mosolyogva -, mert Ewelinka már férjhez ment, azután ott van Fela Janovszka és Starski...

E névre halvány pír öntötte el arcát és elhallgatott.

"Íme, tapintatlanságom következménye - gondolta Wokulski. - Észrevette, hogy Starskit nem kedvelem, s most nevének egyszerű említésére zavarba esik. Ó, milyen hitvány ember vagyok!..."

Valami kedveset akart mondani Starskiról, de a szó torkán akadt, így hát, hogy a kínos hallgatásnak véget vessen, megkérdezte:

- Hova készülnek az idén nyáron?

- Tudom is én? Hortensja néni betegeskedik, lehet, hogy őt látogatjuk meg Krakkóban. De ha tőlem függne, bevallom, legszívesebben Svájcba mennék.

- Hát kitől függ? - kérdezte Wokulski.

- A papától... különben is, nem tudhatjuk, mi történik még? - fűzte hozzá elpirulva, s utolérhetetlen bájjal nézett Wokulski szemébe.

- Feltéve, hogy minden úgy történik, ahogy maga kívánja, elfogadna engem útitársul?...

- Azt előbb ki kell érdemelni...

Ezt olyan hangon mondta, hogy Wokulski - nem is tudni, az idén már hányadszor - minden önuralmát elvesztette.

- Mivel érdemelhetem ki a maga kegyét? - kérdezte, s kezét megragadta. - Legfeljebb szánalomból... nem, nem szánalomból, mert ez nemcsak a megajándékozott, hanem az ajándékozó számára is kellemetlen érzés. Szánalmat nem kérek. De képzelje el, mi lenne velem, ha olyan sokáig nem látnám? Igaz, hogy amúgy is igen ritkán látom; magának persze fogalma sem lehet arról, milyen lassan múlik az idő annak, aki várakozik... De amíg itt van Varsóban, mindig azzal vigasztalhatom magam, hogy majd látom holnapután... holnap... Különben, ha magát nem is, de minden pillanatban láthatom a kedves papát vagy Mikołajt vagy legalább ezt a házat. Ó, elkövethetne egy irgalmas cselekedetet! Egyetlen szóval elvághatná - tudom is én... a szenvedéseimet-e vagy a reményeimet... Hiszen ismeri azt az igazságot, hogy a legrosszabb bizonyosság is jobb a bizonytalanságnál...

- És ha a bizonyosság nem a legrosszabb?... - kérdezte Izabella anélkül, hogy Wokulski szemébe nézett volna.

Az előszobán csengettek, Mikołaj jött, s Rydzewski és Pieczarkowski urak névjegyét hozta be.

- Kéretem - szólt Izabella kisasszony.

Két előkelően öltözött fiatalember lépett a szalonba. Az egyiknek igen vékony nyaka volt, és fején a növekvő holdvilág jól kivehető körvonalai látszottak. A másik álmatag tekintetével és igen finom beszédmodorával tűnt ki.

Egymás mellett lépkedtek, kalapjukat egyenlő magasságban tartva, teljesen egyformán hajoltak meg, egyformán ültek le, egyformán vetették keresztbe lábukat, ezután Rydzewski minden tudományát elővette, hogy nyakát függőleges helyzetben tartsa, Pieczarkowski úr pedig átvette a szót, s megszakítás nélkül beszélt és beszélt...

Elmondta, hogy jelenleg a keresztény világ a nagyböjtöt tartja, azzal, hogy népes fogadásokat rendez, de a böjt előtt farsang volt, ezalatt igen jól mulattak, viszont a nagyböjt után jön a legkellemetlenebb időszak, mert akkor az ember nem tudja, mihez kezdjen. Azután közölte Izabella kisasszonnyal, hogy a nagyböjt alatt a fogadásokon kívül vannak felolvasások is, itt nagyon kellemesen el lehet tölteni az időt, különösen, ha az ember ismerős hölgyek mellé kerül, s hogy az idei böjtben a legfényesebb fogadások Rzeźuchowski gróféknál lesznek.

- Mondhatom, valami remek, valami elragadóan eredeti!... - lelkendezett. - A vacsora természetesen, mint rendesen, osztriga, homár, hal, aztán szárnyas, a végén pedig az ínyencek számára, na, találja ki, micsoda?... Kása!... Valódi kása... Hogy milyen?...

- Tatárkása - szólalt meg először és utoljára Rydzewski.

- Nem tatárkása, hanem tatárka-kása. Valami csoda. Valami mese!... Minden szemecskéje olyan, mintha külön főzték volna meg... Valósággal holttá eszi magát belőle az ember. De nemcsak én, Kiełbik herceg meg Śledziński gróf is... Higgye el, ez minden fogalmat felülmúl... Egészen egyszerűen tálalják... ezüst tálakon...

Izabella kisasszony olyan elragadtatással nézett a beszélőre, s olyan élénken húzta alá annak minden kifejezését egy-egy kézmozdulattal, mosollyal vagy tekintettel, hogy Wokulski szeme előtt kezdett elsötétülni a világ. Felállt, gyorsan elköszönt és távozott.

"Nem értem ezt a nőt! - gondolta. - Mikor őszinte? Kivel őszinte?..."

De alig ment néhány száz lépést a fagyos hidegben, teljesen lecsillapodott.

"Egyébként - gondolta - mi különös van ebben? Azokkal az emberekkel kell élnie, akikhez hozzászokott. Ha pedig velük él, kénytelen hallgatni üres fecsegésüket. Az pedig igazán nem az ő bűne, hogy szép, mint egy istennő, s hogy mindenki imádja... De... hogy ez a társaság megfeleljen neki... ah, milyen alávaló vagyok, mindig alávaló vagyok!..."

Valahányszor a Łęckiéknél tett látogatás idején vagy azután megtámadták a kétségek, s úgy nyüzsögtek körülötte, mint a tolakodó legyek, mindig munkájához menekült. Számlákat nézett át, angol szavakat tanult, új könyveket olvasott. Ha pedig már ez sem segített, ment Stawskinéhoz, ott töltötte az egész estét, s különös, hogy ott, abban a meghitt társaságban, ha a teljes nyugalmat nem is, de az enyhülést megtalálta...

Csupa hétköznapi dologról beszélgettek, Stawskiné leginkább arról számolt be, hogy a Müllerné boltjában a forgalom egyre növekszik, mégpedig azért, mert a közönség megtudta, hogy az üzlet csaknem egészen Wokulskié, azután elmondta, hogy a kis Helunia milyen jól viseli magát, de ha néha illetlen, a nagymama azzal ijeszti, hogy megmondja Wokulski bácsinak, s erre a gyermek azonnal megnyugszik. Emlegette Rzeckit is, aki gyakran jár hozzájuk, és a nagymama nagyon szereti, mert elmondott neki sok érdekes részletet Wokulski úr életéből. A nagymama Wirski urat is szereti, mert ő sem győzi Wokulski urat eléggé dicsérni.

Wokulski csodálkozva hallgatta, eleinte azt hitte, hízelkedik, s ez kellemetlenül hatott rá. De Stawskiné mindent olyan naiv egyszerűséggel adott elő, hogy lassanként legőszintébb barátnőjét ismerte fel benne. Igaz, hogy kétségtelenül túlértékeli őt, de szavaiban árnyéka sem volt a ravaszkodó hízelkedésnek.

Azt is észrevette, hogy Stawskiné sohasem foglalkozik önmagával. Amint az üzletben végez, hazamegy, az első gondja Helunia, azután édesanyja, kiszolgálja őket, majd a cseléd minden ügyes-bajos dolgát is meghallgatja, és őszintén osztozik bennük, sőt sok idegen, főként szegény ember ügyeivel is foglalkozik, akik pedig semmivel nem viszonozhatják jóságát. Ha meg véletlenül semmi más dolga nincs, megnézi a kanári madarat, magot, vizet ad neki, s kicseréli a homokot.

"Angyali teremtés!..." - gondolta Wokulski, egy este pedig így szólt hozzá: - Tudja, kérem, mit gondolok, mikor magát látom?

Az asszony ijedten nézett rá.

- Azt, hogyha maga egy súlyos sebesültet megérintene, annak nemcsak elmúlna minden fájdalma, hanem azonnal meg is gyógyulna.

- Azt hiszi, varázsló vagyok? - kérdezte nagy zavarában.

- Nem, asszonyom. Azt hiszem, ilyenek lehettek a szent asszonyok.

- Wokulski úrnak igaza van - helyeselt az öregasszony.

Stawskiné elnevette magát.

- Ó, Istenem, én és szent!... Ha valaki benézhetne a szívembe, megmondhatná, mennyire rászolgálok a kárhozatra... De most már mindegy!... - fejezte be mélységes lemondással.

Misiewiczné észrevétlenül keresztet vetett magára, Wokulski meg úgy tett, mintha nem is látná.

A másikra gondolt.

Helena asszony sehogy sem tudta volna meghatározni, mit érez Wokulski iránt.

Látásból már évek óta ismerte, csinos férfinak tartotta, de egyébként nem érdekelte. Később Wokulski eltűnt Varsóból, híre terjedt, hogy Bulgáriába ment, azután, hogy óriási vagyont szerzett. Sokat beszéltek róla, úgyhogy Stawskiné is érdeklődni kezdett iránta, de csak annyira, mint mások. Mikor azonban valaki azt mondta róla, hogy: "ördögien energikus ember", Stawskinénak nagyon megtetszett ez a jelző, s elhatározta, hogy közelebbről szemügyre veszi.

Ezzel a szándékkal ment el néhányszor a boltba, de legtöbbször nem találta ott. Egyszer, mikor véletlenül ott érte, csak oldalvást láthatta, végre egy alkalommal néhány szót is váltott vele, s ez a beszélgetés különös hatással volt rá. Meglepte az a nagy ellentét, amelyet az "ördögien energikus" jelző és Wokulski viselkedése között tapasztalt, mert nemcsak ördöginek nem látszott, hanem nagyon is nyugodt, sőt szomorú volt. De még valami meglepte Stawskinét, mégpedig az, hogy Wokulskinak igen nagy, ábrándos, ó, milyen ábrándos szeme van.

"Gyönyörű férfi!" - gondolta.

Egy nyári napon ismét találkozott vele, házuk kapujában. Wokulski kíváncsian nézett rá, s őt olyan szégyenérzet fogta el, hogy homlokáig elpirult. Nagyon haragudott magára ezért a pirulásért, és azért is, hogy elszégyellte magát, és sokáig bántotta, hogy Wokulski olyan fürkésző tekintettel nézte végig.

Ettől kezdve mindig zavarba jött, valahányszor jelenlétében Wokulski nevét említették. Valami bántotta, de hogy mi okozta ezt az érzést, Wokulski-e vagy ő maga tehet-e róla, azt nem tudta. Leginkább mégis saját magára haragudott, mert másokra nem is igen tudott neheztelni. Különben is, mit tehet Wokulski arról, hogy ő olyan nevetséges teremtés, aki minden ok nélkül szégyelli magát és elpirul?...

Mikor Wokulski megvette a házat, és Rzecki, főnöke tudtával leszállította az ő lakbérüket, Stawskiné túláradó hálát érzett iránta (bár mindenki igyekezett megmagyarázni neki, hogy a gazdag háziúrnak nemcsak joga, de kötelessége is a szegények lakbérét leszállítani). Ahogy Rzecki kezdett mind gyakrabban hozzájuk járni és Staś életéből egyre több részletet beszélt el, ez a hálaérzet hovatovább csodálattá alakult át.

- Igazán rendkívüli ember! - hangoztatta nemegyszer Misiewiczné.

Helena asszony szótlanul hallgatta a dicsérő szavakat, de lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy Wokulski valóban a legrendkívülibb ember a föld kerekségén.

Miután Wokulski Párizsból hazatért, a jó öreg Rzecki úr egyre gyakrabban járogatott hozzájuk, s több és több bizalmas részletet mondott el Wokulski életéből. Elmondta - természetesen a legszigorúbb titoktartás mellett -, hogy Wokulski szerelmes Łęcka kisasszonyba, és hogy ő, mármint Rzecki, ezt semmiképpen sem helyesli.

Stawskiné lelkében ellenszenv ébredezett Izabella Łęcka kisasszonnyal szemben, és annál nagyobb részvét Wokulski iránt.

Már akkor felmerült benne az a gondolat, igaz, csak éppen villanásszerűen, hogy Wokulski biztosan nagyon boldogtalan, s jelentős érdemet szerezhetne magának az, aki őt e kacér, nagyvilági hölgy hálójából kiszabadítaná.

Később Stawskinét két nagy csapás érte: az első a babaper, a második, hogy e csúnya botrány következtében minden jövedelmét elvesztette. Wokulski nemcsak meg nem tagadta a vele való ismeretségét, pedig könnyen megtehette volna, hanem neki köszönheti, hogy a bíróság felmentette, de ezenfelül igen jó állást is szerzett neki a Müllerné üzletében. Ekkor Helena asszony már bevallotta saját magának, hogy ez az ember őt igenis érdekli, és hogy éppen olyan kedves számára, mint Helunia vagy az anyja.

Ettől kezdve élete egészen különleges vágányra terelődött. Akárki jött hozzájuk, mindenki vagy egyenesen, nyíltan, vagy kerülő utakon Wokulskiról beszélt. Denné, Kollerné és Radzińskiné egyre azt magyarázták neki, hogy Wokulski a legjobb parti Varsóban, anyja arra célozgatott, hogy szegény Ludwiczek már biztosan nem is él, de ha élne, akkor sem érdemelné, hogy rá gondoljon. Végre Rzecki, ahányszor eljött, mindig azt duruzsolta a fülébe, hogy az ő szegény Staśa milyen boldogtalan, hogy feltétlenül meg kell menteni, és hogy erre egyes-egyedül csak ő, mármint Helena asszony van hivatva.

- De hogyan?... Mi módon?... - kérdezte, mert maga sem értette a dolgot.

- Maga csak szeresse meg, a mód aztán önként adódik - felelte Rzecki.

Nem szólt rá semmit, de szíve mélyén keserű szemrehányásokat tett magának, hogy Wokulskit, még ha akarná sem bírná szeretni. A szíve kiszáradt, vagy... nem is tudja, van-e egyáltalában szíve.

Igaz ugyan, hogy akár az üzletben dolgozott, akár otthon volt, mindig Wokulskira gondolt; mindig várta, s ha nem jött, idegeskedett és szomorú volt. Gyakran álmodott is róla, de hiszen ez még nem szerelem; ő már nem tud szeretni. Szinte félt magamagának is bevallani, hogy már a tulajdon férjét sem szereti. Úgy érezte, hogy a távollevő Ludwikra való emlékezés olyan, akár ősszel a fa; egymás után lefelé hullanak róla a levelek, s nem marad más, mint a megfeketedett, száraz gally.

"Mi közöm nekem a szerelemhez?... - gondolta. - Az én szívemben már kialudt minden szenvedély..."

Rzecki közben következetesen azon mesterkedett, hogy ravasz tervét megvalósítsa. Eleinte azt magyarázgatta neki, hogy a Łęcki lány a pusztulásba viszi Wokulskit, aztán meg hogy ebből a mámorából csak egy másik nő józaníthatja ki; később megállapította, hogy Wokulski az ő, mármint Stawskiné társaságában sokkal nyugodtabb, végül (de ezt csak mint feltevést említette), hogy Wokulski már kezdi őt megszeretni.

Stawskiné e vallomások hatása alatt fogyott, sorvadt, sőt félt. Egész valóját eltöltötte a gondolat, mit felel majd, ha Wokulski megvallja neki szerelmét?... Igaz ugyan, hogy szíve már régen kihamvadt, de vajon lesz-e elég lelkiereje ahhoz, hogy elutasítsa és megmondja neki, hogy nem érdekli? De vajon lehetséges, hogy ne érdekelje egy olyan ember, mint Wokulski, nem azért, mert hálával tartozik neki, hanem mert boldogtalan, és mert őt szereti? Van-e asszony - gondolta -, aki nem érezne részvétet egy ilyen kegyetlenül megsebzett s a maga fájdalmába olyan csendesen elhúzódó szív iránt?

Belemerült ebbe a belső harcba, amely annál fájóbb volt, mert nem tudta kivel megosztani. Közben pedig észre sem vette, hogy Müllerné kezd vele szemben másképpen viselkedni. Nem vette észre sem édes mosolyait, sem kétértelmű célozgatásait.

- Hogy van Wokulski úr? - kérdezte nemegyszer. - Ó, ma valahogy sápadtabb, kedvesem... igazán nem értem, miért engedi meg Wokulski úr, hogy ilyen sokat dolgozzék...

Egy napon - március közepe felé lehetett - Stawskiné, mikor hazáért, anyját sírva találta.

- Mi az, anyácskám?... Mi történt? - kérdezte.

- Semmi, semmi, kislányom. Mit búsítsalak téged is ezekkel a csúnya pletykákkal!... Ó, Istenem, milyen rosszak is az emberek.

- Biztosan névtelen levelet kaptál, én is igen gyakran kapok. Azt írják bennük, hogy Wokulski szeretője vagyok, de már nem is törődöm vele... Sejtem, hogy Krzeszowski báróné keze van a dologban. Az ilyen szemetet egyszerűen a tűzbe dobom.

- Nem, nem, gyermekem... Ó, ha csak névtelen levél lenne... De ma itt járt a kedves Denné meg Radzińskiné, és... ó, de minek is fájdítsam a szívedet!... Azt mondták (s állítólag az egész város erről beszél), hogy te nem is a boltba jársz, hanem Wokulskihoz.

Helena asszonyban most először ébredt fel a nőstényoroszlán. Fejét felemelte, szeme megvillant, kemény hangon vágta oda:

- És ha úgy volna, kinek mi köze hozzá?...

- Az Isten szerelmére, mit beszélsz?... - jajdult fel az öregasszony, kezét összekulcsolva.

- De mondjuk, hogy úgy van... hát aztán?... - ismételte Stawskiné.

- És a férjed?

- Hol van?... Különben, öljön meg...

- És a lányod?... Helunia?... - suttogta az öregasszony.

- Most nem Heluniáról van szó, hanem rólam...

- Helenkám... édes kislányom... te nem lehetsz...

- A szeretője?... Nem, nem vagyok, mert ezt még nem is kívánta tőlem. Mi közöm nekem Dennéhez vagy Radzińskinéhez vagy akár a férjemhez, aki elhagyott?... Már igazán azt sem tudom, mi van velem... csak azt az egyet érzem, hogy az az ember elvette a lelkemet.

- Legalább légy okos... Különben...

- Okos vagyok, amíg lehetek... De hidd el, anyácskám, ennyit sem törődöm azzal a világgal, amely két embert képes kínhalálra ítélni, csak azért, mert szeretik egymást. Gyűlölni, azt szabad - tette hozzá kesernyés mosollyal -, lopni, gyilkolni... mindent, mindent szabad, csak szeretni nem... Ah, anyám, ha nincs igazam, akkor Krisztus urunk miért nem azt mondta az embereknek: legyetek okosak, hanem azt - hogy szeressétek egymást?

Misiewiczné elhallgatott. Megnémította leányának nem várt kitörése. Úgy érezte, az ég a fejére omlik, mikor ennek a galamblelkű, szelíd teremtésnek a kebléből ilyen fájdalmas szavak szakadtak ki, amilyeneket sohasem hallott, soha nem olvasott, sőt még akkor sem fordultak meg agyában, mikor magas lázzal, tífuszban feküdt.

Másnap eljött Rzecki. Arca zavart volt, s mikor az öregasszony mindent elmondott neki, valósággal megtörve távozott.

Mert éppen ma délben a következő eset történt vele:

Schlangbaumhoz látogató jött a boltba, mégpedig nem más, mint Maruszewicz... s majdnem egy óra hosszat tárgyalt vele. A többi segéd, mihelyt megtudta, hogy Schlangbaum megveszi a boltot, természetesen azonnal alázatossá vált vele szemben. Ignacy úr viszont annál büszkébb lett, s mikor Maruszewicz elment, megkérdezte:

- Ugyan, Schlangbaum úr, micsoda ügyei vannak magának ezzel a csirkefogóval?

De már Schlangbaumot is feszegette a nagy önérzet, s alsó ajkát előrebiggyesztve, így felelt:

- Kölcsönt akar szerezni a bárónak, saját magának meg állást, mert már a városban is beszélik, hogy a Kereskedelmi Vállalatot ugyancsak mi vesszük meg. Cserébe felajánlotta, hogy a báró és a báróné megtisztelik házunkat látogatásukkal...

- És maga fogadná azt a boszorkányt? - kérdezte Rzecki.

- Miért ne?... A bárót én, a bárónét meg a feleségem. Én meggyőződéses demokrata vagyok, de mit tegyek, ha egyszer a bolond emberek úgy találják, hogy egy szalon szebb bárókkal és grófokkal, mint nélkülük. Sok mindent megtesz az ember a jó kapcsolatokért, Rzecki úr.

- Na, gratulálok.

- De igaz is... - tette hozzá hamiskás mosollyal. - Maruszewicz azt is megsúgta, hogy a rossz nyelvek szerint Staś kitartja azt a... Stawskinét... Igaz ez, Rzecki úr?...

A vén segéd nagyot köpött Schlangbaum lába elé, és undorral vonult vissza az irodába.

Estefelé elment Misiewicznéhez, hogy vele tanácskozzék, ott aztán megtudta, magától az anyától, hogy Stawskiné csak azért nem szeretője Wokulskinak, mert Staś ezt még nem kívánta tőle...

Megkínzott lélekkel hagyta el Stawskiék lakását.

"Hadd lenne már a szeretője - gondolta magában. - Ó, Istenem!... Hány igen tekintélyes, jó hírű hölgy odaadja magát egészen közönséges frátereknek. Nagyobb baj az, hogy Wokulski egyáltalán nem is gondol rá. Ez itt a baj!... Itt valamit tenni kell."

De mivel ő egymaga nem találta meg a segítség módját, elment Schumann doktorhoz.

A doktor egy zöld ernyős lámpa előtt ült, és figyelemmel vizsgált végig egy halom papírt.

- Mi az, doktorkám - kérdezte Rzecki -, megint hajakkal bíbelődik... Tyű! Mennyi szám! Talán bolti számlák?

- Azok hát. Mégpedig a maguk boltjáé és a Kereskedelmi Vállalaté - felelte Schumann.

- Hogy kerül ez magához?

- Van itt éppen elég. Schlangbaum rá akar beszélni, hogy bízzam rá a vagyonomat, s mivel én is szívesebben elfogadnék évi hatezer, mint négyezer jövedelmet, hajlok is rá, hogy Schlangbaum ajánlatát elfogadjam. De minthogy nem szoktam zsákbamacskát vásárolni, elkértem a számadásokat. És úgy látom, nyélbe ütjük az üzletet.

Rzecki elcsodálkozott.

- Sosem hittem volna - jegyezte meg -, hogy maga ilyen kérdésekkel is foglalkozik.

- Mert eddig bolond voltam - felelte a doktor, s vállát vonogatta. - Wokulski a szemem láttára szerzett vagyont, Schlangbaum most halad azon az úton, én pedig úgy ülök azon a néhány garasomon, mintha kővé meredtem volna. Aki nem halad előre, az hátrafelé megy.

- Ó, de hát a pénzszerzés nem a maga szakmája!...

- Miért ne lenne? Költő vagy hős nem lehet mindenki, de pénzre mindenkinek szüksége van. A pénz a természetben a legnemesebb erő, az emberi munka éléskamrája. A pénz a szezám, amely előtt minden ajtó megnyílik, a terüljasztalkám, melyen mindig ott a pompás ebéd, Aladdin lámpája, ha megdörzsölik, az embernek minden vágya teljesül. Varázslatos kertek, pompás paloták, gyönyörű királykisasszonyok, hűséges cselédség, áldozatkész barátok, mindent, mindent meg lehet szerezni... pénzért...

Rzecki az ajkába harapott.

- Nem mindig... nem mindig volt ezen a véleményen.

- Tempora mutantur, et nos mutamur in illis^[49] - felelte a doktor nyugodtan. - Tíz évet elvesztegettem hajszálak vizsgálatára, ezer rubelt kidobtam egy százoldalas brosúra kiadására, és... a kutya sem törődött sem a brosúrámmal, sem velem. Most megpróbálom, hogy a következő tíz esztendőt pénzügyi műveletekkel töltsem el, s meg vagyok győződve róla, hogy mindenki csodálni és szeretni fog; feltéve, hogy fogatot vásárolok, és megnyitom termeimet.

Egy ideig hallgattak anélkül, hogy egymásra néztek volna. Schumann borús volt, Rzecki csaknem szégyenkezett.

- Szeretnék magával egy kicsit Staśról beszélni... - szólalt meg végre.

A doktor türelmetlenül tolta el maga elől a papírokat.

- Mit segíthetek én rajta? - mordult fel. - Gyógyíthatatlan ábrándozó, sosem nyeri vissza a józan eszét. Végzetszerűen sodródik az anyagi és erkölcsi romlás felé, mint különben maguk is mindnyájan, az egész rendszerükkel együtt.

- Milyen rendszerünkkel?...

- Evvel a lengyellel...

- És maga mit állítana helyébe?

- A mi zsidó rendszerünket...

Rzecki majdnem felugrott a székéről.

- Egy hónappal ezelőtt a zsidókat még maga is koszosoknak nevezte!...

- Persze. De a rendszerük csodás. A rendszerük diadalmaskodik, mikor a maguké tönkremegy.

- Hol van hát az a híres új rendszer?

- A nagy szellemekben, amelyek a zsidó tömegekből kerültek ki, és felszárnyaltak a civilizáció csúcsaira. Ismerje meg Heinét. Börnét, Lassalle-t, Marxot, Rothschildot, Bleichrödert, és megismeri a világ új útjait. A zsidók voltak az úttörők: a megvetett, üldözött, de türelmes és zseniális zsidók. - Rzecki megdörzsölte a szemét, mert úgy érezte, hogy ébren álmodik. Kisvártatva megszólalt:

- Bocsánat, doktor... nem tréfál maga velem?... Egy fél évvel ezelőtt homlokegyenest ellenkező dolgokat szavalt.

- Egy fél évvel ezelőtt - felelte Schumann idegesen - még csak tiltakoztam a régi rendszer ellen, de ma már új programom is van. Az ember nem osztriga, amely úgy odanő a maga sziklájához, hogy csak késsel lehet levakarni róla. Az ember szétnéz maga körül, gondolkozik, mérlegel, és... végül ellöki magától a régi illúziókat, ha meggyőződik róla, hogy azok csak illúziók... De maga ezt nem érti, és Wokulski sem... Mindnyájan tönkremennek... mindnyájan... Még szerencse, hogy helyüket friss erők foglalják el.

- Egy szót sem értek az egészből.

- Mindjárt megérti! - folytatta a doktor egyre lázasabban. Nézze például a Łęcki családot. Mit tettek ezek? Elverték a vagyonukat. A dicső munkát megkezdte a nagyapa, folytatta az apa és a fiú, akinek a végén még maradt harmincezer rubelje; ezt, nota bene, Wokulski mentette meg számára; és hogy a romlás teljes legyen: a gyönyörű szép leánya... És mit tettek ez alatt az idő alatt a Schlangbaumok? Vagyont szereztek. Megkezdte a nagyapa, folytatta az apa, és folytatja ma a fiú. Még nemrégen szerény kereskedősegéd volt, de egy év múlva kezében fogja tartani egész kereskedelmünket. Látja, ezek értenek hozzá, hiszen a vén Schlangbaum már januárban megcsinálta a rejtvényt:

Az első egy német hüllő,
A második erdőben nő.
Együtt első és második
Mindig feljebb kapaszkodik.

És mindjárt meg is magyarázta: Schlang-baum.^[50] Rejtvénynek gyalázatos, de megállapításnak kitűnő - tette hozzá nevetve.

Rzecki lehorgasztotta fejét, Schumann tovább beszélt.

- Vagy nézzük a herceget, mit csinált? Állandóan "boldogtalan hazánk" sorsa fölött sóhajtozik. Ennyi az egész. Hát Krzeszowski báró úr? Minden gondja az, hogyan szedje ki a pénzt a feleségéből. Hát Dalski báró? Frászt kap a rettegéstől, hogy a felesége meg találja csalni. Maruszewicz úr kölcsönökre vadászik, s ahol nem sikerül, ott pimaszkodik; Starski úr pedig ott ül haldokló nagyanyja mellett, s lesi az alkalmas pillanatot, mikor a saját maga által elkészített végrendeletet elébe tarthatja aláírásra... A többiek, a kisebb és nagyobb uraságok már megszimatolták, hogy Wokulski minden érdekeltsége átmegy Schlangbaum kezébe, és sietnek nála tisztelegni. Még nem tudják szegények, hogy a vén Schlangbaum legalább öt százalékkal leszállítja a jövedelmüket... Még a legokosabb köztük Ochocki, de ő is, ahelyett hogy elektromos izzólámpáit kiaknázná, röpködő masinákon töri a fejét. Eh!... Azt hiszem, néhány nap óta már Wokulskival együtt törik a fejüket. Hiába, megtalálja zsák a foltját. Az egyik ábrándozó a másikat...

- Remélem, Staś ellen nincs semmi kifogása - vágott szavába Rzecki türelmetlenül.

- Semmi, azonkívül, hogy sosem a szakmájával törődött, hanem mindig délibábot kergetett. Mikor kereskedősegéd volt, mindenáron tudós akart lenni, mikor aztán elkezdett tanulni, elhatározta, hogy hős lesz. A vagyonát sem azon szerezte, hogy kereskedő volt, hanem mert belebolondult a Łęcka kisasszonyba. S most, amikor már-már eléri, ami egyébként még nem is olyan biztos, máris Ochockival dugta össze a fejét... Szavamra, nem tudom megérteni, miről tanácskozhatik egy kereskedő egy ilyen Ochockival?... Lunátikusok!...

Rzecki kénytelen volt saját lábába belecsípni, hogy valami gorombaságot oda ne vágjon a doktornak.

- Hallja-e, tisztelt doktor úr - szólt egy kis idő múlva -, már nemcsak Wokulski ügyében jöttem, hanem egy nő ügyében is. Egy asszonyról van szó, tisztelt Schumann úr. Remélem, ez ellen igazán nincs kifogása?

- A maguk asszonyai éppen annyit érnek, mint a férfiak. Wokulski tíz év alatt milliomos lehetne, és igazi hatalmasság ebben az országban, de csak azért, mert sorsát a Łęcka kisasszonyhoz kötötte... eladta kitűnően jövedelmező üzletét, odadobja az ugyancsak kitűnő Kereskedelmi Vállalatát, azután majd eltékozolja a vagyonát. Vagy Ochocki is... Az ő helyén egy ilyen sikerült találmány birtokában mindenki más már a villanyvilágításon törné a fejét. De ő itt mulat Varsóban azzal a szép Wąsowskinéval, akinek a szemében sokkal többet jelent egy jó táncos, mint a legnagyobb feltaláló. Egy zsidó egészen másképp cselekednék. Ha elektrotechnikus volna, találna magának egy olyan feleséget, aki vagy együtt ülne vele a műhelyében, vagy: elektromossággal kereskednék. Ha pénzügyi ember volna, mint Wokulski, nem bolondulna senki lánya után vakon, hanem jó gazdag asszonyt keresne. Az még megeshet, hogy egy nagyon szép szegény lányt venne el, de akkor a nő szépségének kellene meghoznia a kamatait. A nő vezetné a szalont, csalogatná oda a vendégeket, rámosolyogna a hatalmasokra, flörtölne a legbefolyásosabbakkal; egyszóval minden úton-módon támogatná a cég érdekeit, és semmiképpen sem segítene tönkretenni.

- Ebben a kérdésben is más véleménye volt egy fél évvel ezelőtt - vetette közbe Rzecki.

- Nem egy fél évvel, hanem tíz évvel ezelőtt. Hogyne, hiszen mikor a menyasszonyom meghalt, meg is mérgeztem magam, de ez csak eggyel több érv a maguk rendszere ellen. Ma szinte végigfut rajtam a hideg arra a gondolatra, hogy meg is halhattam volna, az ördög tudja, miért. Vagy... ha akkor nem történik semmi, s elveszem azt a nőt, ma már biztosan nem lenne semmi vagyonom.

Rzecki felállt.

- Egy szóval - jegyezte meg -, az ön eszményképe most: Schlangbaum.

- Nem eszményképem, de nagyon derék ember.

- Aki kilopta az üzleti számadásokat...

- Minden joga megvolt hozzá, hiszen júliustól kezdve már tulajdonosa lesz az üzletnek.

- Közben pedig demoralizálja kartársait, akik a jövőben segédei lesznek...

- Azokat egyszerűen kidobja!...

- És ez az ön eszményképe már akkor arra gondolt, hogy megkaparintja az üzletet, mikor Staśtól - állást koldult?

- Nem kaparintja, hanem megveszi - kiáltotta a doktor. - Maga talán jobban szeretné, ha az üzlet tönkremenne azon, hogy nem akad vevője?... Mondja meg, kérem, melyikük okosabb, maga-e, akinek több évtizedes munkája után nincs semmije, vagy ő, aki egy év alatt beveszi ezt a hatalmas erődítményt, s evvel senkit meg nem károsít, sőt, Wokulskinak készpénzzel fizet?...

- Lehet, hogy igaza van, de én mégis viszolygok az egésztől - morogta Rzecki, fejét rázva.

- Persze hogy viszolyog, mert magának is az az elve, ami a többieknek, hogy az embernek egy helyben kell állnia, mint a kőszentnek, és várnia, míg belepi a moha. Maga szerint a Schlangbaumoknak örök életükben segédeknek, a Wokulskiaknak örökké főnököknek, a Łęckieknek pedig örökké méltóságos uraknak kellene maradniuk... Nem, uram! A társadalom olyan, mint a forrásban levő víz, ami tegnap alul volt, az ma már fölfelé emelkedik...

- És holnap megint alámerül - fejezte be Rzecki. - Na, jó éjszakát, doktor.

Schumann megszorította a kezét: - Haragszik?

- Nem... csak nem hiszek a pénz szentségében.

- Ez átmeneti állapot.

- És arról ki biztosítja önt, hogy a Wokulskiak vagy Ochockiak ábrándozása nem átmeneti állapot? A repülőgép látszólag nevetséges ábránd, de csak látszólag; valamit konyítok én is hozzá, mert Staś éveken át magyarázta. De ha egyszer például egy ilyen Ochockinak sikerülne megszerkesztenie, gondolja csak el, mi érne többet a világ szempontjából, a Schlangbaumok szemfülessége vagy az Ochockiak és Wokulskiak ábrándozása?

- Lárifári - vágott szavába a doktor. - Én már az ő diadalukat meg nem érem.

- De ha megérné, akkor harmadszor is kénytelen lenne megváltoztatni nézeteit.

A doktor zavarba jött...

- Na, mi újság - szólt. - Miről is akart velem beszélni?

- A szegény Stawskinéról... az a szerencsétlen asszony csakugyan beleszeretett Wokulskiba.

- Ehe!... Szeretném, ha ilyen ügyekkel már nem jönne hozzám - dorongolta le a doktor. - Amikor egyesek gazdagodnak, erőik növekednek, mások meg tönkremennek, maga ilyen szerelmi históriákkal meg Stawskinékkal áll ide. Miért akarta őket mindenáron összeboronálni?...

Rzecki annyira borúsan távozott az orvos lakásából, hogy utolsó szavainak durvaságát észre sem vette.

Csak az utcán kapott már észbe, s érzett valami neheztelést Schumann-nal szemben.

A nagyböjt nem volt olyan unalmas, mint ahogy az előkelő körökben várták.

Először is a gondviselés gondoskodott a Visztula áradásáról, s ez éppen elég alkalmat adott jótékonycélú hangversenyek és szavalatokkal is tarkított zenés magánestélyek rendezésére. Azután a mezőgazdasági telepítések érdekében rendezett felolvasások szereplői között feltűnt egy krakkói úr, az arisztokrata párt reménysége, akinek előadására lázasan készült az előkelő világ. Később Szegedet öntötte el a Tisza; igaz, hogy a gyűjtés nem hozott valami sokat, de annál zajosabb és nyüzsgőbb mozgalmat keltett a szalonokban. Még a grófné házában is műkedvelő előadást tartottak, amelyen két színdarabot adtak elő francia és egyet angol nyelven.

Izabella kisasszony mindezekben az emberbaráti megmozdulásokban élénken részt vett. Ott volt a hangversenyeken, ő adta át a csokrot a krakkói tudósnak, az élőképben ő volt az irgalom angyala, sőt, szerepet vállalt Musset Ne játssz a tűzzel című darabjának előadásában is. Niwiński, Malborg, Rydzewski és Pieczarkowski urak szinte elárasztották csokraikkal, Szastalski úr pedig meggyónta néhány hölgynek, hogy alighanem még ebben az esztendőben kénytelen lesz öngyilkosságot elkövetni.

Mikor e szándékolt öngyilkosságnak híre terjedt, Szastalski úrból hőst csináltak. Izabella kisasszony pedig megkapta a "kegyetlen" előnevet. Mikor az urak el-eltűntek egy kis visztpartira, a komolyabb korú hölgyek abban lelték legnagyobb gyönyörűségüket, hogy Izabella kisasszonyt szellemes mesterkedéseikkel közelebb hozzák Szastalskihoz. Leírhatatlan részvéttel szemlélték lornyonjukon át az ifjú gavallér szenvedéseit, s ez legalább annyi élvezetet jelentett számukra, mint egy sikerült hangverseny.

Csak Izabella kisasszonyra haragudtak, mikor látták, hogy teljes tudatában van kivételes helyzetének, s minden mozdulatával és tekintetével mintha ezt mondaná: nézzétek, hogy szeret és hogy szenved miattam.

Néha Wokulski is megfordult ezekben a társaságokban, látta a hölgyek Szastalskira és Izabella kisasszonyra irányított lornyonjait, sőt hallotta a megjegyzéseket is, amint elzümmögtek füle mellett, akár a darazsak, de nem értett belőlük semmit. Ővele ugyanis, mióta megtudták, hogy komoly szándékai vannak, senki sem foglalkozott.

- A boldogtalan szerelem sokkal több érdeklődést kelt - súgta egyszer Rzeźuchowska kisasszony Wąsowskiné fülébe.

- Ki tudja, hol van itt valóban a boldogtalan vagy éppen a tragikus szerelem!... - felelte Wąsowskiné, Wokulskira pillantva.

Egy negyedórával később Rzeźuchowska kisasszony kérte, hogy mutassák be neki Wokulskit, s a következő negyedórában (lesütött szemmel) közölte Wokulskival, hogy az ő véleménye szerint egy nő számára az a legfennköltebb szerep, hogy a csendesen szenvedő, sebesült szíveket ápolgassa.

Egy március végi délutánon Wokulski meglátogatta Izabella kisasszonyt, s feltűnően jó hangulatban találta.

- Nagyszerű hír! - kiáltotta, s szokatlan melegséggel üdvözölte látogatóját. - Hallotta, hogy Varsóba érkezett Molinari, a nagy hírű hegedűművész?

- Molinari? - ismételte Wokulski. - Ah, igen, Párizsban hallottam játszani.

- És maga csak ilyen hűvösen beszél róla? - csodálkozott Izabella kisasszony. - Talán nem tetszett a játéka?

- Be kell vallanom, oda sem figyeltem, hogyan játszik.

- Lehetetlen!... Talán nem is őt hallotta. Szastalski (igaz, hogy ő mindig túloz) azt mondja, hogyha Molinari játékát hallja, szívesen meghalna, Wywrotnickiné is el van ragadtatva, Rzeźuchowskiné pedig elhatározta, hogy estélyt ad tiszteletére.

- Én úgy tudom, ez a Molinari meglehetősen közepes művész.

- Ó, dehogy... Rydzewski és Pieczarkowski látták az albumját, amely tele van az újságokból kivágott beszámolókkal... Pieczarkowski azt mondja, hogy az albumot hódolóitól kapta. Az összes európai zenekritikusok lángelmének tartják.

Wokulski fejét rázta.

- Én egy olyan hangversenyteremben hallottam, ahol a legdrágább jegy két frank volt.

- Lehetetlen, az nem ő volt... Molinari rendjelet kapott a szentatyától meg a perzsa sahtól, és előkelő címei vannak... márpedig a közepes művészeket nem szokták így kitüntetni.

Wokulski csodálkozva nézte Izabella hevülő arcát és csillogó szemét. Ezek olyan erős érvek voltak, hogy inkább saját emlékezőtehetségében nem bízott. Végül is megadta magát.

- Lehetséges... - szólt, karját széttárva.

De Izabella kisasszonyt nagyon kellemetlenül érintette, hogy imádója a művészetek iránt ennyire érzéketlen. Elkomorodott, s a nap többi részében meglehetős hűvösséggel kezelte.

"Ostoba vagyok! - gondolta Wokulski, mikor elment. - Mindig elő kell hozakodnom valamivel, amivel aztán kellemetlen érzéseket okozok neki. Ha csakugyan zenebarát, valóságos szentségtörésnek tekintheti, amit Molinariról mondtam."

Még másnap is folytonosan szemrehányást tett magának, hogy nem ért a művészetekhez, hogy otromba, durva fráter, sőt, Izabellát sem tiszteli eléggé.

"Biztos, hogy sokkal jobb művész az, aki neki tetszik, mint az, aki reám hat - gondolta. - Igazán tapintatlanság volt, hogy ilyen határozott véleményt nyilvánítottam róla, annyival is inkább, mert bizonyára meg sem értettem a játékát."

Elszégyellte magát.

Harmadnap rövid levelet kapott Izabellától.

Kedves Wokulski - hangzott a levél -, lehetővé kell tennie, hogy megismerkedjem Molinarival. Feltétlenül!... Feltétlenül!... Joanna néninek megígértem, hogy rábírom, lépjen fel az ő estélyén az árvaház javára. Gondolhatja, milyen fontos nekem, hogy megismerkedjem vele.

Wokulski az első pillanatban azt hitte, hogy egy ilyen világhírű művésszel való megismerkedés minden eddigi feladatai közül a legnehezebbek egyike lesz. Szerencséjére volt egy muzsikus ismerőse, aki már nemcsak megismerkedett Molinarival, hanem napok hosszat együtt volt vele, s úgy követte, mint az árnyék.

Mikor gondjait és kétségeit megosztotta zenész ismerősével, az előbb tágra nyitotta szemét, majd összeráncolta a homlokát, s a végén hosszas gondolkodás után így szólt:

- Ez, kérem, bizony nehéz, nagyon nehéz dolog, de magának valahogyan megtesszük. Előbb azonban elő kell készítenem a talajt, és a művészt megfelelően hangolnom... Tudja, hogy csináljuk?... Holnap délben egy órakor jöjjön el a szállodába, én ott villásreggelizem. Legyen szíves, egy pincérrel feltűnés nélkül hívasson ki, én majd kieszközlöm a kihallgatást.

Ezek az óvintézkedések és az egész hangnem, ahogy mindezt a zenész előadta, kellemetlenül hatottak Wokulskira; de azért a megbeszélt időben megjelent a szállodában.

- Molinari művész úr itthon van? - kérdezte a portástól.

A portás, aki Wokulskit jól ismerte, felküldte a segédportást, hogy nézze meg, ő pedig kötelességének tartotta, hogy közben szórakoztassa Wokulskit.

- Higgye el, nagyságos úr, olyan szörnyű forgalom van itt e miatt az olasz miatt!... Úgy járnak ide az urak és a hölgyek, mint valami csodatevő szenthez. De leginkább mégis a hölgyek.

- Nono!...

- Komolyan! S tetszik tudni, hogy csinálják? Előbb levelet küldenek, aztán virágot, a végén maga a hölgy jelenik meg sűrűn lefátyolozva, s azt hiszi, hogy senki sem ismeri meg... pedig az egész személyzet röhögi... A művész úr nem mindegyiket fogadja, pedig némelyik az inasnak három rubel borravalót is ad. De az is megtörténik, különösen ha jókedvében van, hogy még két szobát kibérel, mindegyiket más szárnyban... s mindegyikben más nőt vigasztalgat... Ilyen nagyvérű legény a művész úr!...

Wokulski az órájára pillantott. Már vagy tíz perce várt itt, elbúcsúzott hát a portástól, és a lépcsőhöz indult; érezte, hogy kezd benne forrni a méreg. "Nagy szélhámos lehet! - gondolta. - De azok a hölgyikék is kedvesek..."

Útközben találkozott a lihegő segédportással.

- Molinari művész úr azt üzeni, hogy tessék egy pillanatig várni - jelentette.

Wokulski el akarta kapni a küldönc gallérját, de türtőztette magát, és ismét lement az előcsarnokba.

- El tetszik menni?... Mit mondjak a művész úrnak?...

- Mondd meg neki, hogy... tudod már...

- Megmondom, nagyságos uram, de nem érti meg - felelte az inas megelégedetten, és a portáshoz visszatérve, megjegyezte:

- Most az egyszer emberére akadt volna az a talján kuvasz... Olyan magasan hordja az orrát az a koszos, mintha a fene tudja, mi volna, de azt a vacak hatost háromszor is megnézi, mielőtt az ember markába nyomja... Rühes egy szuka pökhette a világra ezt a széllelbélelt csavargót!...

Voltak pillanatok, amikor Wokulski haragudott Izabella kisasszonyra. Mert hogy is lelkesedhetik egy olyan emberért, akit még a szállodai személyzet is kigúnyol?... Hogyan írhatja oda a nevét egy ilyen ember tisztelőinek hosszú névsorába?... Illendő vagy helyes volt őt is arra kényszeríteni, hogy egy ilyen léha fráterrel megismerkedjék?...

De hamar lecsillapodott; az a helyes gondolata támadt, hogy Izabella maga nem ismeri Molinarit, tehát egyszerűen a hírnevének hódol.

"Majd megismeri, s akkor lehűl - gondolta. - Én azonban nem vállalom a közvetítő szerepét!"

Mikor hazatért. Węgieleket találta a lakásán. Már egy órája várt rá.

A legény már városiasan öltözött, de egy kicsit sovány volt.

- Lefogytál, he, és sápadt is vagy - szólt Wokulski, miután jól végignézte. - Sokat betyárkodol?...

- Ó, dehogy, nagyságos úr, csak tíz napig beteg voltam. Valami rondaság volt a nyakamon, és a doktor úr kivágta. De tegnap már munkába álltam.

- Pénz kell?

- Ej, dehogy. Csak éppen meg akartam mondani, hogy szeretnék hazamenni Zasławba.

- No, máris esz a fene? Legalább tanultál itt valamit?

- Hűha, még lakatosságot is egy keveset!... Hát még asztalosságot... Kosarat is megtanultam fonni egészen jól, meg rajzolni. Ha festeni kéne... még talán azt is...

Míg beszélt, állandóan hajlongott, irult-pirult, és nagy izgalmában sapkáját ronggyá gyűrte.

- Akkor jó - felelte egy kis idő múlva Wokulski. - Kapsz hatszáz rubelt szerszámokra. Elég lesz?... Mikor akarsz hazamenni?

A fiú még jobban elpirult, és kezet csókolt Wokulskinak.

- Nagyságos úr kérem, már ne tessen haragudni, de... én még meg akarnék... házasodni... csak nem tudom...

Nagy zavarában a fejét vakarta.

- Kit akarsz elvenni? - kérdezte Wokulski.

- Hát azt a Marianna kisasszonyt, aki ott lakik a Wysocki fuvaroséknál. Én is abban a házban lakom, csak feljebb.

"Ez az én Magdalenkámat akarja elvenni!" - gondolta Wokulski. Néhányszor végigment a szobán, azután így szólt: - Hallod-e, Węgielek, jól ismered te azt a Marianna kisasszonyt?

- Mért ne ismerném. Hiszen mindennap háromszor is látjuk egymást, néha meg egész vasárnap vagy én vagyok nála, vagy mind a ketten Wysockiéknál.

- No igen, de tudod, mi volt ő egy évvel ezelőtt?

- Hogyne tudnám. Alig érkeztem ide a nagyságos úr jóságából, Wysocki mindjárt azon kezdte: "Hallod-e, te legény, aztán jó lesz vigyázni, mert ez amolyan..." Ebből mindjárt elejitől fogva tudtam, hogy miféle, és mégis: engem soha be nem csapott.

- De hát hogy történt, hogy mégis el akarod venni?

- Isten tudja. Se így, se amúgy... Eleinte még ki is nevettem, meg ha valaki elment az ablak alatt, mindjárt azt mondtam: "Na, ez is tán a maga ismerőse, mert tudom, hogy Marianna kisasszony nemcsak egy kemencéből szedte a cipót..." Ő meg csak lehorgasztotta a fejét, aztán csak hajtotta a varrógépet, hogy csak úgy zörgött, az arca meg olyan lett, mint a pipacs... Később észrevettem, hogy megfódja az ingemet meg a fehérneműmet, akkor aztán karácsonyra vettem neki tíz złotyért egy esernyőt, ő meg nekem hat perkálzsebkendőt, még a nevemet is kivarrta rá. Wysockiné asszony meg nem győzött inteni, hogy: "Ne hagyd magad, te, mert ez amolyan!..." Így aztán nagyon vigyáztam, a fejembe se vettem, pedig, ha nem lett volna amolyan, már böjt előtt megesküdtünk volna... Éppen hamvazószerda volt, Wysocki elmesélte nekem Marianna kisasszony egész esetét. Egy selyembe, bársonyba öltözött nagyságához állt be szolgálni, ott aztán olyan sora volt, hogy Uram irgalmazz! Szökni is akart szegény, de visszafogták, rákiabáltak, hogy "vagy itt maradsz, vagy feljelentünk, hogy loptál, akkor aztán mehetsz a börtönbe". "Mit loptam én?", kérdi a lány. "A jövedelmünket, te piszok!", kiabálja a nagysága. És így ott is maradt volna talán ítélet napjáig, így magyarázta Wysocki, ha a nagyságos úr meg nem látja a templomban. Akkor aztán kiváltotta, kimentette.

- Mondd csak, mondd tovább - biztatta Wokulski, mert észrevette, hogy a legény habozik.

- Én mindjárt láttam - folytatta Węgielek -, hogy nem ő a céda, hanem valami nagy szerencsétlenség történt vele. Meg is kérdeztem Wysockitól, hogy mondom: "Maga elvenné-e Marianna kisasszonyt feleségül?" "Egy asszonnyal is éppen elég a mérgem", feleli. "De úgy értem, ha legény lenne?" "Ej, válaszolja, nem futok én már szoknya után." Látom, hogy az öreg sehogy sem akar vallani, erre aztán addig faggattam, hogy a végén csak kibökte: "Nem venném én, mert sose tudnám, mikor jön ki rajta a régi természete. Ha az asszony jó, akkor jó, de ha megbolondul, az ördög sem bír vele." Erre aztán nagy böjt első napján az irgalmas Úristen olyan fájdalmat küldött rám, hogy az ágyban kellett maradnom, a doktor úr még meg is szabdalt. Egyszer csak Marianna kisasszony kezd hozzám járogatni, az ágyamat egyengeti, a nyakamat borogatja... A doktor úr is mondta, hogyha nincs a jó ápolás, tán egy héttel is tovább nyomtam volna az ágyat. Engem meg sokszor már a méreg evett, különösen olyankor, mikor kirázott a hideg. Egyszer oda is mondogattam neki: "Miért fáradozik velem a kisasszony?... Azt hiszi, elveszem feleségül? Nem ment el tán a szép eszem, hogy összeadjam magam egy olyannal, aki tízet is kiszolgált..." Ő meg csak lehorgasztotta a fejét, a nagy könnyek meg pötty... pötty... a szeméből. "Ó, Istenem, dehogyis hiszek én olyat - feleli -, hogy Węgielek úr engem feleségül venne..." Tessen elhinni, nagyságos úr, a szívem úgy összeszorult a nagy szánalomtul, hogy majd elájultam. Azután meg is mondtam Wysockinénak: "Ide hallgasson, asszonyság, mégiscsak amondó vagyok, hogy én ezt a Mariannát feleségül veszem..." Ő meg erre: "Csak nem evett meg a fene..."

- Ej, nem is merem tovább mondani - tette hozzá, ismét kezet csókolva.

- Mondd csak bátran.

- "Mert, mondja Wysockiné asszony, ha feleségül vennéd Marianna kisasszonyt, talán nagyon is megsértenéd vele Wokulski nagyságos urat, amiért olyan jó volt hozzád is meg mihozzánk is, mert ki tudja, őhozzá nem jár-e..."

Wokulski megállt előtte.

- Ettől félsz? - kérdezte. - Hát én becsületemre mondom, sohasem találkoztam vele.

Węgielek megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Akkor hála a jó Istennek. Mert először, nem mernék én a nagyságos úr útjába állani, a nagy jóságáért, azután meg...

- Azután mi?

- Azután meg, hogy olyan volt, az is csak az ő szerencsétlensége, a rossz emberek csúnyán elbántak vele, mit tehet róla szegény feje. De ha most engem siratna, mikor beteg vagyok, és a nagyságos úrhoz járogatna, az már olyan pogányság lenne tőle, hogy annyiba se venném, mint a veszett kutyát, akit legjobb elpusztítani, hogy az ártatlan népet meg ne marja.

- Így tehát?... - kérdezte Wokulski.

- Akkor hát, ünnep után megtartjuk a lakodalmat - felelte. - Mert nem lenne illendő, hogy ő szegény más bűnéért lakoljon. Nem az ő hibája volt.

- No, van még valami?

- Most már semmi.

- Akkor hát, Isten áldjon meg, aztán az esküvő előtt még gyere el hozzám. Majd a menyasszonyodnak is lesz ötszáz rubel hozománya, meg ami fehérneműre meg a háztartásra kell.

Węgielek szíve mélyéig meghatva távozott.

"Íme, az egyszerű szívek logikája - gondolta Wokulski. - Megvetés a bűnnel szemben, irgalmasság a szerencsétlenség iránt."

Ez az együgyű mesterember az örök igazság küldöttjévé magasodott szemében - egy megtaposott, ártatlan leány számára hozza a békességet és a bűnbocsánatot.

Március végén Rzeźuchowskiéknál nagy fogadás volt Molinari tiszteletére. Wokulski is megkapta a meghívót, melyet Rzeźuchowska kisasszony saját gyönyörű kacsójával címzett meg.

Elég későn érkezett, éppen abban a pillanatban, amikor a világhírű művész, a jelenlevők ostromló kérésének engedve, hajlandónak mutatkozott saját szerzeményét eljátszani. Az egyik helybeli művész leült a zongorához, hogy kísérje, a másik hozta a mester hegedűjét, a harmadik lapozta a kottát a kísérő zongoraművész előtt, a negyedik a hegedűművész háta mögött helyezkedett el, hogy a nehezebb vagy szebb részleteket megfelelő arcjátékkal és taglejtéssel hangsúlyozza. Valaki csendre intette a társaságot, a hölgyek elhelyezkedtek a félkörben felállított székeken, az urak a hölgyek mögé álltak, s a hangverseny megkezdődött.

Wokulski a művészre nézett, s mindenekelőtt megfigyelte, hogy Starskihoz hasonlít. Éppen olyan kis pofaszakálla, még kisebb bajuszkája volt, s arcán ugyanaz a fáradt unalom tükröződött, amely annyira jellemzi az olyan urakat, akiknek a gyöngéd nemnél igen nagy szerencséjük van. Jól játszott, és megjelenése sem volt kellemetlen, de látszott rajta, hogy már hozzászokott a félisten szerepéhez, aki szeret kegyesen leereszkedni imádóihoz.

Időnként a hegedű hangosabban sikoltott, a művész mögött álló férfi arca elragadtatásban fénylett, s a termen halk moraj zúgott végig. Az ünnepélyes hangulatban levő urak s a gyönyörben elmerülő, ábrándozó vagy szundikáló hölgyek között Wokulski észrevette, hogy egyik-másik hölgy arcán egészen különös kifejezés tükröződik. Látott szenvedélyesen hátrahajló fejeket, pírba borult arcokat, tűzben égő szemeket, remegve szétnyíló ajkakat, mintha valami izgatószert vettek volna be.

"Rettenetes - gondolta. - Micsoda beteg emberek ezek, akiket így megszédít ez a fickó..."

Egyszerre oldalt fordult, és végigfutott rajta a hideg...

Meglátta, hogy Łęcka kisasszony még sokkal kábultabb, még sokkal szenvedélyesebb és ábrándozóbb, mint a többi hölgy. Nem akart hinni saját szemének.

A mester még vagy negyedóráig játszott, de Wokulski most már egyetlen hangot sem hallott. Csak a hirtelen feltörő tapsvihar ébresztette fel. Azután megint elfelejtette, hol van, de azt jól látta, hogy Molinari valamit súg Rzeźuchowskinak, mire a házigazda azonnal karon fogja, és bemutatja Izabellának.

Izabella kisasszony piruló arccal és szemében a leírhatatlan elragadtatás tüzével fogadta. A vendégeket éppen asztalhoz hívták, tehát a mester karját nyújtotta hölgyének, s ő vezette át az ebédlőbe. Közvetlenül mellette haladtak el, Molinari meg is lökte könyökével, de úgy el voltak foglalva egymással, hogy Izabella kisasszony őt észre sem vette. Azután Szastalski úr Rzeźuchowska kisasszonnyal, Molinari pedig Izabellával négyen leültek egy kis asztalkához, és látszott rajtuk, hogy igen jól érzik magukat így együtt.

Wokulski megint úgy érezte, hogy szeme előtt szétnyílik egy függöny, s mögötte egészen más világot és más Izabellát lát. De ugyanebben a pillanatban olyan szédülést, mellében olyan szörnyű fájdalmat és minden idegszálában olyan tomboló őrületet érzett, hogy rohant az előszobába, onnan meg az utcára, mert félt, hogy eszét veszti.

"Irgalmas Isten! - suttogta. - Oldj fel ez alól az átok alól..."

Molinaritól néhány lépésnyire Wąsowskiné és Ochocki ült egy pirinyó asztalkánál.

- Az én kis húgom egyre kevésbé tetszik nekem - jegyezte meg Ochocki, Izabellára pillantva. - Látja?...

- Már egy órája figyelem - felelte Wąsowskiné. - Sőt, azt hiszem, Wokulski is észrevett valamit, mert az arca nagyon elváltozott. Sajnálom szegényt.

- Ó, Wokulski felől nyugodt lehet. Az igaz, hogy ma összetörheti a túláradó érzés, de ha egyszer magához tér... Az ilyeneket nem lehet legyezővel agyonütni.

- De dráma lehet belőle...

- Szó sincs róla - ellenkezett Ochocki. - Az emberek, akik erősen sűrített érzelmeket hordanak magukban, csak akkor veszélyesek, ha nincs tartalékjuk.

- Arra a hölgyre gondol?... Hogy is... Szta... Sztar...?

- Isten ments, ott nincs semmi, és soha nem is volt. Egyébként egy szerelmes férfi számára a tartalékot sohasem a másik nő jelenti.

- Hanem?

- Wokulski nagy szellem, és egy rendkívül nagy jelentőségű találmányról tud, ha kidolgozná, befejezné... valóban világforradalmat idézne elő.

- Maga is ismeri?

- A lényegét igen, a bizonyítékokat is láttam, de a közelebbi részleteket nem ismerem. Esküszöm - folytatta egyre nagyobb lelkesedéssel -, hogy egy ilyen ügyért tíz szeretőt is érdemes feláldozni.

- Úgy, hát engem is feláldozna, hálátlan lélek?

- Hát a szeretőm maga?... Nem vagyok én lunátikus!

- De szerelmes belém...

- Hogyne, talán úgy, mint Wokulski Izabellába?... Eszem ágában sincs. Ámbár minden pillanatban kész vagyok...

- A legnagyobb neveletlenséget elkövetni. De hát ha nem szerelmes belém... annál jobb nekem.

- És nem is titok előttem, hogy miért jobb. Azért, mert maga Wokulski után epekedik...

Wąsowskiné haja tövéig elpirult, s annyira zavarba jött, hogy legyezőjét is kiejtette a kezéből. Ochocki gyorsan felvette.

- Nem vagyok hajlandó önnel tovább komédiázni, szörnyeteg úr - szólalt meg nemsokára -, igenis érdekel... és mindent megteszek, ami csak tőlem telik, hogy megkapja Belt. Látom, mennyire szereti az a szerencsétlen őrült...

- Esküszöm, hogy valamennyi hölgyismerősöm között maga az egyetlen, aki valamit ér... De beszéljünk másról. Mióta észrevettem, hogy Wokulski szereti Belt (de még mennyire szereti...), az én kedves húgom nagyon furcsa színben áll előttem. Régebben kivételes lénynek tartottam, ma már egészen közönségesnek látom, régebben azt hittem, magasztos, ma látom, hogy sekélyes... Igaz, hogy csak bizonyos pillanatokban, sőt lehetséges, hogy esetleg tévedek.

Wąsowskiné elmosolyodott.

- Azt mondják - jegyezte meg -, hogy mielőtt egy férfi egy nőre ránéz, a sátán rózsaszín szemüveget tesz a szemére.

- De néha le is veszi...

- Igen, de az már fájdalommal jár. Tudja, mit? - tette hozzá később. - Mi majdnem rokonok vagyunk, tegeződjünk...

- Köszönöm szépen.

- Miért?

- Mert nem szándékozom az imádói sorába lépni.

- Én barátságot kínálok.

- Ez az. A barátság nem egyéb, mint híd, amelyen...

E pillanatban Izabella hirtelen felállt az asztaltól, s hozzájuk lépett. Látszott, hogy küzd nagy felháborodásával.

- Otthagytad a mestert? - kérdezte Wąsowskiné.

- Ah, az arcátlan! - súgta Izabella olyan hangon, melyből kiérzett elkeseredett haragja.

- Nagyon örülök, kedves húgom, hogy ilyen gyorsan átlátott ezen a paprikajancsin - szólt Ochocki. - Foglaljon helyet...

De Izabella villámló, lesújtó pillantást vetett rá, aztán Malborggal kezdett beszélgetni, aki éppen hozzájuk lépett, s együtt mentek be a terembe. A küszöbön, legyezője mögül, egy pillantást vetett Molinarira, aki igen jókedvűen társalgott Rzeźuchowska kisasszonnyal...

- Azt hiszem, kedves Julian - szólt Wąsowskiné -, maga sokkal hamarabb lesz hazánk második Kopernikusza, mintsem megtanul óvatos lenni. Hogy nevezhette ezt az urat Izabella előtt paprikajancsinak?...

- De hiszen ő mondta, hogy arcátlan...

- Azért mégis érdekli.

- Kérem, ne tréfáljon velem. Ha egyszer nem érdeklődik az iránt az ember iránt, aki őt isteníti...

- Éppen azért érdeklődik azok iránt, akik könnyedén kezelik és semmibe sem veszik.

- A fűszeres mártások iránti vágy nem nagy egészségről tanúskodik - jegyezte meg Ochocki.

- Mondja meg, melyik hölgy egészséges ezek közül? - felelte Wąsowskiné, s lenéző pillantását végigfuttatta a társaságon. - Nyújtsa a karját, és menjünk a szalonba.

Útközben találkoztak a herceggel, aki nagy örömmel üdvözölte Wąsowskinét.

- Mit szól hercegséged Molinarihoz? - kérdezte az özvegy.

- Azt, hogy nagyon szép hangja van, nagyon szép...

- Nos, és fogadni is fogjuk?

- Hogyne... az előszobában...

A herceg szellemes megjegyzése néhány másodperc alatt végigjárta az összes termeket, úgyhogy Rzeźuchowskiné súlyos migrénjével kénytelen volt hirtelen visszavonulni.

Mikor Wąsowskiné, aki útközben minden ismerősével váltott néhány szót, Ochockival együtt a szalonba lépett, csodálkozva látta, hogy Izabella ismét Molinari társaságában szórakozik.

- Nos, kinek volt igaza?... - szólt, Ochocki könyökét legyezőjével megbökve. - Szegény Wokulski!...

- Biztosítom, hogy kevésbé sajnálatra méltó, mint Izabella.

- Miért?

- Mert ha a nők valóban csak azokat szeretik, akik nekik fittyet hánynak, akkor rövidesen Wokulski után is őrjönghet.

- Miért, maga megmondja neki?... - kérdezte Wąsowskiné felháborodva.

- Dehogy! Én a barátja vagyok, s ez már maga is arra kötelez, hogy ne figyelmeztessem a veszedelemre. De férfi is vagyok, s szavamra mondom, érzem, hogyha a férfi és nő között ilyen fajta harc indul...

- Azt a férfi elveszíti.

- Nem, asszonyom, a nő veszíti el, mégpedig úgy, hogy csak úgy porzik. Hiszen a nők azért rabszolgák mindenütt, mert azokhoz vonzódnak, akik őket semmibe sem veszik.

- Ne beszéljen bolondokat.

Most Molinari Wywrotnickinéval kezdett foglalkozni, Wąsowskiné tehát Izabellához lépett, karon fogta és magával vitte a terembe.

- Mégis kibékültél azzal az arcátlan fráterrel?

- Bocsánatot kért - felelte Izabella.

- Ilyen gyorsan? És legalább javulást ígért?

- Gondom lesz rá, hogy ne legyen szüksége javulásra.

- Wokulski itt volt - jegyezte meg Wąsowskiné -, és elég hirtelen távozott.

- Régen?

- Mikor leültetek vacsorázni: itt állt ebben az ajtóban.

Izabella összeráncolta homlokát.

- Drága Kaziám szólt -, tudom, mire célzol. Nos, egyszer s mindenkorra kijelentem neked, eszemben sincs Wokulski úr kedvéért lemondani kedvteléseimről. A házasság nem rabszolgaság, s én sokkal kevésbé vagyok alkalmas a rabszolgasorsra, mint bárki más.

- Igazad van. Csak azt nem tudom, hogy puszta szeszélyből méltó dolog-e ilyen mély érzéseket sérteni.

Izabella zavarba jött.

- Mit tegyek hát?

- Az aztán igazán a te dolgod. Még nem vagy vele összekötve...

- Ah, úgy! Most már értem... - mosolyodott el gúnyosan.

A közeli ablak mellett állt Malborg és Niwiński, s orrcsíptetőjükön figyelemmel pillantgattak a beszélgető hölgyekre.

- Gyönyörűek! - sóhajtotta Malborg.

- S teljesen különböző két típus - tette hozzá Niwiński.

- Melyiket szeretnéd jobban?

- Mind a kettőt.

- Én előbb Izabelkát, aztán... Kaziát.

- Nézd, hogy összebújnak, hogy mosolyognak!... Csak azért, hogy minket izgassanak. Ügyes kis betyárok.

- Pedig lehet, hogy gyűlölik egymást.

- Na, a jelen pillanatban talán mégsem - fejezte be Niwiński.

Ochocki közeledett a sétáló hölgyekhez.

- Kedves kuzen, maga is részes az ellenem szőtt összeesküvésben? - kérdezte Izabella.

- Összeesküvésben soha. Én csak nyílt harcot vívhatok magával.

- Egy hölggyel, nyílt háborút?... Hogy értsem ezt? Háborút az emberek azért indítanak, hogy minél előnyösebb békét köthessenek.

- Ez nem az én módszerem.

- Valóban?... - folytatta Izabella mosolyogva. - Hát fogadjunk, hogy maga teszi le a fegyvert, mert én a háborút máris megindítottnak tekintem.

- Pedig elveszti, kedves kuzin, még azokon a pontokon is, ahol teljes győzelemre számít - felelte Ochocki ünnepélyesen.

Izabella arca elborult.

- Bel! - súgta a fülébe a mellette elhaladó grófné. - Indulunk.

- Nos, Molinari megígérte?... - kérdezte Izabella ugyancsak súgva.

- Nem is kértem - felelte a grófné büszkén.

- Miért, nénikém?...

- Nem tett jó benyomást.

Ha Izabellával azt közölték volna, hogy Wokulski Molinari miatt meghalt, az a nagy művész értékét nem csorbította volna, ellenben az, hogy a társaságban nem keltett kedvező benyomást - nagyon kellemetlenül érintette.

Hűvösen, csaknem gőgösen búcsúzott a művésztől.

Molinari, alig néhány órai ismeretségük ellenére, nagyon felcsigázta Izabella kisasszony érdeklődését.

Mikor hazaért, s szobájában az Apolló-szoborra siklott a pillantása, felfedezte, hogy ez a márványalak sok tekintetben hasonlít a nagy művészre. De eszébe jutott, hogy a szobrocska már igen gyakran változtatta arcát és hasonlatosságát, sőt, egy rövid ideig még Wokulskira is hasonlított. Erre elpirult, de hamar megnyugtatta magát azzal, hogy ez a mai változása már végleges, hogy eddigi rokonszenvei mind tévedésen alapultak, s ha Apolló csakugyan hasonlít valakihez, és jelképezhet valakit, az csak Molinari lehet.

Nem tudott elaludni, mert szívében a legellentétesebb érzések ütköztek egymással: a harag, a félelem, a kíváncsiság és az érzelmesség. Néha még meg is lepődött, mikor a művész vakmerő viselkedésére gondolt. Már az első beszélgetés alkalmával kijelentette, hogy ő a leggyönyörűbb nő, akit eddig ismert, mikor pedig asztalhoz kísérte, karját szenvedélyesen magához szorította és kijelentette, hogy szereti. Vacsora közben pedig, Szastalski és Rzeźuchowska kisasszony jelenlétével mit sem törődve, olyan kitartóan kereste az asztal alatt a kezét, hogy mit tehetett?...

Ilyen erőszakos érzelmekkel még sohasem találkozott. Meg volt győződve róla, hogy valóban a művész első látásra halálosan beleszeretett. Mert nem súgta-e a fülébe (s éppen ez kényszerítette arra, hogy felkeljen az asztaltól és otthagyja), hogy szívesen és gondolkozás nélkül odadobná az életét, ha néhány napig együtt élhetnének?

"Mi mindent kockáztat ez az ember ilyen kijelentésével?..." - gondolta Izabella, de nem jutott eszébe az egyszerű válasz: legfeljebb azt, hogy a vacsora befejezte előtt el kell hagynia a társaságot.

"Micsoda érzés!... Micsoda szenvedély!..." - ismételgette magában.

Izabella kisasszony két napig nem mozdult ki a házból és nem fogadott senkit. A harmadik napon már-már úgy látta, hogy Apolló, noha még most is emlékeztet Molinarira, egy kissé Starskihoz is hasonlít. Ezen a napon délután Rydzewski és Pieczarkowski urakat fogadta, akik elújságolták, hogy Molinarinak kifelé áll a rúdja Varsóból, mert maga ellen hangolta az egész társaságot, s hogy a hangverseny-tudósításokból összeállított albumja sem tárgyilagos, mert abból a kedvezőtlen kritikák hiányoznak. Végül hozzátették, hogy egy ilyen közepes hegedűs és sekélyes ember csak Varsóban arathatott ilyen diadalt.

Izabella fel volt háborodva, s szemére hányta Pieczarkowskinak, hogy éppen ő lelkendezett annyira a művészért.

A fiatalúr nagyon elcsodálkozott ezen, s a jelenlevő Rydzewskire, valamint a távollevő Szastalskira hivatkozva kijelentette, hogy Molinari az első pillanattól kezdve igen kellemetlen benyomást keltett benne.

Izabella a következő két napon át a nagy művészt az irigység és féltékenység áldozatának tekintette. Megállapította, csakis Molinari érdemli meg, hogy részvéttel gondoljon rá, s ő soha, de soha nem fogja elfelejteni.

Ebben az időben Szastalski úr küldött Izabella kisasszonynak egy ibolyacsokrot, és a kisasszony nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül úgy vette észre, hogy Apolló némileg Szastalskira is hasonlít, és Molinari vonásai kezdenek rajta elmosódni.

Csaknem egy héttel a hangverseny után, ahogy sötét szobájában üldögélt, szeme előtt egy régen elfelejtett látomás jelent meg. Úgy érezte, hogy atyja társaságában hintón robog lefelé egy völgykatlanba, mely tele van füst- és gőzfelhővel. A felhőgomolyagok között felbukkan egy óriási kéz, és kártyákat tart, amelyeket Tomasz úr nyugtalan kíváncsisággal néz. "Kivel játszik a papa?..." - gondolta. E pillanatban szellő lebbent, s a felhőfoszlányok közül felbukkant Wokulski arca, természetesen ugyancsak óriási méretekben.

"Egy évvel ezelőtt ugyanez a látomásom volt - gondolta magában. - Mit jelenthet ez?..."

Egyszerre eszébe jutott, hogy Wokulski már egy hét óta nem volt náluk.

A Rzeźuchowskiék estélye után Wokulski igen különös lelkiállapotban tért haza. Dührohama hamar lecsillapodott, s érzéketlen nyugalomnak adta át helyét. Egész éjjel nem aludt, de ezt az állapotot nem találta kellemetlennek. Nyugodtan feküdt ágyában, nem gondolt semmire, csak kíváncsian leste az óra ütését. Egy óra... két óra... három óra...

Másnap későn kelt, s délig, teázgatás közben, ismét az óra ütéseit leste. Tizenegy óra... tizenkettő... egy... Ó, milyen unalmas!...

Szeretett volna olvasni, de lusta volt átmenni a könyvtárszobába könyvért, így hát hanyatt feküdt a díványon, és Darwin elméletén kezdett gondolkozni.

"Mi az a természetes kiválasztódás? Vajon a létért való küzdelem eredménye, amelyben az erőtlen és bizonyos képességekkel nem rendelkező lények elpusztulnak, és az erősebbek győznek? Mi a legfontosabb képesség: a nemi vonzalom? Nem, a halálfélelem. Azoknak a lényeknek kellene leghamarabb elpusztulniuk, amelyek nem ismerik a halálfélelmet. Ha az embert nem tartaná vissza a halálfélelem, ez a legbölcsebb állat semmiképpen nem viselné el az élet bilincseit. Az óind költészetben vannak nyomok, melyek arra vallanak, hogy valamikor élt egy olyan emberfaj, amelyben nem volt meg a bennünk meglevő halálfélelem. Nos, ez a faj már kiveszett, s maradványai ma vagy rabszolgák, vagy aszkéták. Mi hát az a halálfélelem? Természetes ösztön, mely bizonyos tévhiten alapszik. Vannak emberek, akik az egértől irtóznak, pedig az igazán ártatlan teremtmény, de vannak, akik a szamócától undorodnak, pedig a szamóca egyike a legízletesebb gyümölcsöknek. (Mikor is ettem én szamócát?... Igen, igen, tavaly, szeptember végén, Zasławekben... Érdekes egy falucska az a Zasławek; vajon él-e még az öreg elnökné, és ha igen, fél-e a haláltól?...) Mi is az a halálfélelem?... Tévhit! Meghalni annyi, mint sehol sem lenni, semmit sem érezni, semmit sem gondolni. Hány helyen nem vagyok én ma? Nem vagyok Amerikában, Párizsban, a holdban, sőt nem vagyok a boltomban sem, és mégsem félek. És mennyi mindenféle dologra nem gondoltam az előbb, és hányra nem gondolok most? Csak egy valamilyen dologra gondolok és milliárd másra nem. Nem is tudok róluk semmit, de nem is érdekelnek... Mi kellemetlen lehet abban, hogyha már nem lehetek millió helyen, csak egy helyen, és nem gondolhatok millió dologra, csak egyre, megszűnők azon az egy helyen is lenni, és arra az egy dologra is gondolni? Valóban, a halálfélelem a legmulatságosabb tévhit, amelynek az emberiség már annyi évszázad óta áldoz. A vademberek félnek a villámtól, a lőfegyver dörrenésétől, sőt a tükörtől is; mi pedig, állítólag civilizált emberek, félünk a haláltól..."

Felállt, kinézett az ablakon, s mosolyogva szemlélte a járókelőket, akik jöttek-mentek, sürögtek-forogtak, egymásnak köszöngettek, a hölgyek körül legyeskedtek. Nézte hirtelen mozdulataikat, pezsgő élénkségüket, a férfiak gépies udvariasságát, a nők ösztönös kacérságát, a fiákeresek közömbös nézését, lovaik mérhetetlen szenvedését, s nem tudta elkerülni azt a megállapítást, hogy ez az egész élet, minden nyugtalanságával és gyötrelmével együtt nem egyéb, mint szörnyű, határtalan ostobaság.

Így sikerült eltöltenie az egész napot, másnap beállított Rzecki, és figyelmeztette, hogy április elseje van, s Łęcki úrnak, kamatok fejében, ki kell fizetnie kétezerötszáz rubelt.

- Igaz, igaz - helyeselt Wokulski. - Légy szíves, vidd el neki...

- Azt hittem, személyesen viszed el.

- Nem, most nincs kedvem...

Rzecki egy kicsit feszengett, torkát köszörülte, s végre kibökte:

- Szegény Stawskiné valahogy olyan szomorú. Nem látogatnád meg?

- Igaz, már régen nem voltam nála. Este elmegyek.

E válasz Rzeckit teljesen kielégítette, nem is töltötte tovább az időt. Nagyon érzékenyen búcsúzott Wokulskitól, benézett a boltba a pénzért, aztán kocsiba ült, és Misiewicznéhez hajtatott.

- Csak egy pillanatra jöttem, mert igen sürgős dolgot kell elintéznem - kiáltotta vidáman. - Staś idejön este... Azt hiszem... (de ezt csak bizalmasan közlöm), azt hiszem... végleg szakított Łęckiékkel...

- Valóban?... - kérdezte Misiewiczné, s kezét összekulcsolta.

- Majdnem biztos vagyok benne, de... Na, viszontlátásra. Staś este jön...

Wokulski valóban beállított este, sőt, kezdett sűrűn, csaknem minden este eljárogatni. Későn jött, mikor a kis Helunia már aludt, és Misiewiczné is visszavonult szobájába. Ilyenkor néhány órát együtt töltött Stawskinéval. Rendszerint keveset beszélt, inkább Stawskinét hallgatta, aki beszámolt az üzletről, Müllernéről és általában a közönséges, hétköznapi történetekről. Ha megszólalt is, csak egy-egy rövid aforizmát mondott, melyeknek legtöbbször semmi közük nem volt a beszéd tárgyához. Egyszer például minden bevezetés nélkül így szólt:

- Az ember olyan, mint az éjjeli lepke: vakon rohan a lángba, pedig fáj neki, s tudja, hogy elég benne. De ezt csak addig teszi - tette hozzá kisvártatva -, amíg magára nem eszmél. S ebben különbözik az éjjeli lepkétől...

"Łęcka kisasszonyról beszél!..." - gondolta magában Stawskiné, s szíve hevesen kezdett dobogni.

Máskor különleges történetet beszélt el:

- Hallottam egyszer, hogy volt két barát, akik közül az egyik Odesszában, a másik Tobolszkban lakott. Hosszú éveken át nem látták egymást, és nagyon vágyódtak egymás után.

Egyszer aztán a tobolszki már nem bírta ki, s elhatározta, hogy meglepi barátját. Váratlanul, minden értesítés nélkül Odesszába utazott. De barátját nem találta otthon, mert az ugyancsak nagy vágyakozásában éppen hozzá utazott Tobolszkba.

De üzleti ügyeik nem engedték meg, hogy hazatérésük után találkozzanak, így hát csak néhány év múlva látták viszont egymást. És tudja, mi sült ki?...

Stawskiné ráemelte tekintetét.

- Az, hogy mikor egymást keresték, ugyanazon a napon, mind a ketten Moszkvába érkeztek, ugyanabban a szállodában, két egymás melletti szobában szálltak meg. A sors gyakran nagyon megtréfálja az embert.

- Az életben, azt hiszem, nemigen esik meg ilyesmi - jegyezte meg Stawskiné.

- Ki tudja?... Ki tudja?... - felelte Wokulski.

Kezet csókolt és mély gondolatokba merülve, távozott.

"Mivelünk nem lesz így!..." - gondolta az asszony mélyen megindultan...

Wokulski még Stawskiéknál volt a legélénkebb. Keveset evett, inkább csak beszélgetett.

De a nap többi részében teljes érzéketlenségbe merült. Alig evett valamit, de annál több teát ivott, nem törődött az üzlettel, nem ment el a Kereskedelmi Vállalat negyedévi ülésére sem, semmit nem olvasott, és semmire sem gondolt. Úgy érezte, hogy valami óriási erő, amelynek nevét nem tudta volna megmondani, kivetette minden érdeklődési köréből, nem érzett reményt, nem érzett vágyakozást, csak azt, hogy az élete ma semmi más, mint holt teher, mely légüres térben mozog.

"Azért mégsem lőhetem magam főbe - gondolta. - Még ha tönkrementem volna... De így?... Szembe kellene köpnöm magam, ha egy szoknya seperne ki ebből a világból... Mégis jó lett volna Párizsban maradni... Ki tudja, ma már nem lenne-e kezemben a fegyver, mely előbb vagy utóbb kiirtja a világból az emberarcú szörnyetegeket."

Rzecki, sejtve, hogy barátjával mi történik, naponta többször meglátogatta, s igyekezett beszélgetésre bírni. De Wokulskit sem az időjárás, sem a kereskedelem, sem a politika nem érdekelte. Csak egyszer élénkült fel, mikor Ignacy úr megemlítette, hogy Müllerné kezdi szegény Stawskinét üldözni.

- Mi a panasz ellene?

- Nyilván irigykedik, hogy néha meglátogatod, és rendes fizetést adsz neki.

- Majd megnyugszik, ha az üzletet átadom Stawskinénak, s őbelőle csinálok pénztárost - vágott szavába Wokulski.

- Az Isten szerelmére, meg ne tedd!... - kiáltotta ijedten Rzecki. - Szegény Stawskinét tennéd vele tönkre.

Wokulski fel s alá járt a szobában.

- Igazad van. De ha a fehérnép egymás hajának esik, szét kell őket választani... Mondd meg Stawskinénak, nyisson magának külön boltot, majd a szükséges tőkét mi adjuk. Én már régen gondoltam erre, de most már látom, nem szabad tovább halogatni.

Ignacy úr boldogan rohant hölgyeihez, hogy az örömhírről értesítse őket.

- Nem tudom, szabad-e ezt a nagy áldozatot elfogadnunk? - jegyezte meg Misiewiczné zavartan.

- Micsoda áldozatot? - kiáltotta Rzecki úr. - Néhány év alatt visszafizetik a kölcsönt, és kész. Maga mit gondol?... - kérdezte Stawskinétól.

- Én megteszem, amit Wokulski úr kíván. Ha azt mondja, hogy nyissak boltot, nyitok. Ha meg azt akarja, hogy maradjak Müllernénél, ott maradok.

- De Helenka!... - intette anyja. - Vedd eszedbe, minek teszed ki magad az ilyen beszéddel?... Még szerencse, hogy senki idegen nem hallja.

Stawskiné - édesanyja nagy bánatára - hallgatott. Az öregasszonyt megdöbbentette leánya határozottsága, hiszen eddigelé mindig szelíd és engedékeny volt.

Wokulski egy napon, az utcán sétálva, megpillantotta Wąsowskiné hintaját. Köszönt és céltalanul továbbment; de az inas csakhamar utolérte.

- A méltóságos asszony kéreti a nagyságos urat...

- Mi van magával?... - fogadta a víg özvegy, mikor Wokulski a hintóhoz lépett. - Üljön csak ide, egy kicsit kocsikázunk a fasorban.

Wokulski beült és elindultak.

- Mit jelent ez? - folytatta Wąsowskiné. - Milyen rossz színben van! És már több, mint tíz napja nem volt Belnél... Mondjon hát valamit!...

- Nincs semmi mondanivalóm. Nem vagyok beteg, és nem hiszem, hogy Izabella kisasszony számot tartana a látogatásomra.

- És ha számot tart?

- Sohasem ámítottam magam ilyesmivel, s ma sokkal kevésbé, mint valaha.

- Nana, uram... beszéljünk világosan. Maga csúnya, féltékeny ember, pedig ez nagyon lealacsonyítja a férfit a nő szemében. Úgy látszik, Molinari alaposan felbosszantotta...

- Nagyon téved, asszonyom. Annyira nem vagyok féltékeny, hogy teljes szabadságot adok Izabella kisasszonynak abban, hogy köztem és Molinari úr között válasszon. Tudom, hogy ebben az esetben mind a ketten egyenlő jogokkal indulunk.

- Hohó, uram, ez egy kissé túlságosan éles! - korholta Wąsowskiné. - Ez azt jelenti, hogy a szegény nő, csak azért, mert egyikük kegyes őt imádni, már a másikkal szóba sem állhat?... Igazán nem hittem volna, hogy egy olyan ember, mint ön, ilyen háremfelfogással kezelje a nőket. Különben is, mi a kifogása?... Még ha Bel kacérkodott is Molinarival, mit számít az?... Egy este tartott, aztán olyan fagyos és lekicsinylő búcsúzással végződött Bel részéről, hogy szinte kellemetlen volt nézni.

Wokulski rossz hangulata eltűnt.

- Drága asszonyom, ne tegyünk úgy, mintha nem értenénk egymást. Maga nagyon jól tudja, hogy a szerelmes férfi számára a nő olyan szent, mint maga az oltár. Hogy ez helyes-e vagy sem, az mellékes, de egyelőre így van. Nos, ha már most egy közönséges kalandor úgy közeledik ahhoz a szentséghez, mint valami egyszerű székhez, s úgy is bánik vele, mint holmi közönséges székkel, s aztán az a szentséges oltár nyíltan kimutatja, hogy ez a bánásmód tetszik, sőt, bámulatot kelt benne, akkor... nos, asszonyom?... Akkor kezdünk ráébredni, hogy az a szentséges oltár valóban csak közönséges szék. Világos?...

Wąsowskiné hátravetette magát az ülésen.

- Ó, ó, nagyon is világos!... De mit szólna ahhoz, ha Bel minden kacérsága nem lenne egyéb ártatlan bosszúnál vagy figyelmeztetésnél?

- Kivel szemben?

- Magával szemben, hiszen maga folyton Stawskinéval foglalkozik?...

- Én?... Ki mondta ezt?...

- Mondjuk, hogy a szemtanúk: Krzeszowskiné meg Maruszewicz...

Wokulski a fejéhez kapott.

- És maga ezt elhiszi?...

- Én nem, mert Ochocki biztosított róla, hogy semmi sincs maguk között, de hogy Belt is megnyugtatta-e valaki ilyen módon, és hogy megnyugodhatott-e, az más kérdés.

Wokulski megfogta az asszony kezét.

- Drága asszonyom suttogta -, mindent visszavonok, amit Molinarival kapcsolatban mondtam. Esküszöm, hogy tisztelem Izabella kisasszonyt, és hogy a legnagyobb szerencsétlenség számomra, hogy az iménti meggondolatlan szavakat kimondtam. Csak most látom, milyen szörnyű bűnt követtem el azzal...

Annyira elérzékenyedett, hogy Wąsowskiné megsajnálta.

- Nana - szólt. - Nyugodjék meg és ne túlozzon... Becsületszavamra mondom (bár azt mondják, hogy a nőknek nincs becsületük), hogy mindaz, amiről ma beszéltünk, köztünk marad. Különben biztos vagyok benne, hogy Bel is megbocsátaná kitörését. Bizony nem volt illendő dolog... de... szerelmes embernek még nagyobb illetlenséget is meg szokás bocsátani.

Wokulski mind a két kezét megcsókolta, de az özvegy idegesen elkapta.

Kérem, ne hízelegjen, a szerelmes nő számára a férfi szentséges oltár... Most pedig szálljon ki, és menjen, oda ni... Belhez... És...

- És...

- És vallja be, hogy teljesíteni tudom ígéretemet.

Hangja megremegett, de Wokulski nem vette észre. Kiugrott a hintóból, és szinte futva indult Łęckiék háza felé.

Mikor Mikołaj ajtót nyitott, megkérte, hogy a kisasszonynál jelentse be. Izabella egyedül volt, s piruló arccal, kissé zavartan, azonnal fogadta.

- Olyan régen volt nálunk - kezdte. - Talán beteg volt?...

- Sokkal rosszabb állapotban - felelte, s nem is ült le. - Nagyon súlyosan megsértettem magát minden ok nélkül...

- Maga engem?...

- Igen. Megsértettem a gyanúsításommal. Ott voltam - folytatta fojtott hangon - a Rzeźuchowskiék hangversenyén... S úgy mentem el onnan, hogy el sem búcsúztam magától... Nem is szívesen mondom tovább. Csak érzem, joga van ahhoz, hogy ne fogadjon, mert nem tudtam magát eléggé megbecsülni. Gyanúsítani merészeltem...

Izabella mélyen a szemébe nézett, kezét nyújtotta, aztán így szólt: - Megbocsátok... foglaljon helyet.

- Ne siessen, kérem, a megbocsátással, mert az felszíthatja reményeimet...

Izabella kisasszony elgondolkozott...

- Ó, Istenem, azon én már nem segíthetek... Hát csak hadd legyen meg a reménysége, ha az olyan fontos magának...

- És ezt maga mondja, Izabella kisasszony?...

- Úgy látszik, így akarta a sors - felelte mosolyogva.

Wokulski szenvedélyesen csókolta meg kezét, melyet Izabella nem tagadott meg tőle, aztán az ablakhoz lépett, és valamit levett a nyakáról.

- Fogadja el, kérem - mondta, és átadta neki az aranyláncon függő medaliont.

Izabella kíváncsian nézte.

- Különös ajándék, ugye? - kérdezte Wokulski, miután a medaliont kinyitotta. - Látja ezt a kis darab fémet? Könnyebb, mint a pókháló... És mégis olyan kincs, amilyen egyetlen kincstárban sem található, magja egy óriási jelentőségű találmánynak, amely átalakíthatja az emberiséget. Ki tudja, hogy nem ebből a kis lemezből születnek-e meg a levegőben járó hajók. De nem fontos... Mikor ezt átadom, a jövőmet teszem a kezébe...

- Ez hát talizmán?

- Majdnem. Olyan tárgy, amely elvihetett volna engem ebből az országból, egész vagyonomat és jövendő életemet leköthette volna egy új munka számára. Lehet, hogy csak időveszteség, időpazarlás, hóbort lett volna, de annyi bizonyos, hogy ez a gondolat volt a maga egyetlen vetélytársa. Egyetlen vetélytársa... - ismételte nyomatékkal.

- Arra gondolt, hogy elhagy bennünket?

- Igen. Még ma reggel is. Azért adom át ezt az amulettet. Ettől a pillanattól kezdve magán kívül nekem nincs más boldogságom ezen a világon; most már csak maga maradt meg nekem vagy a halál.

- Ha így van, akkor hát foglyul ejtem - szólt Izabella kisasszony, s az amulettet nyakába akasztotta, majd mikor arra került a sor, hogy blúzába rejtse, lesütötte szemét és elpirult.

"Ó, milyen aljas vagyok - gondolta Wokulski. - S egy ilyen nőt mertem gyanúsítani... Ó, én nyomorult..."

Hazafelé menet benézett az üzletbe, s arca úgy sugárzott a boldogságtól, hogy Ignacy úr csaknem megijedt.

- Mi van veled? - kérdezte.

- Gratulálj, öregem, Łęcka kisasszony vőlegénye vagyok.

De a vén segéd, ahelyett hogy gratulált volna, nagyon elsápadt.

- Levelet kaptam Mraczewskitől - szólt kisvártatva. - Szuzsin, amint tudod, még februárban Párizsba küldte...

- Nos?... - sürgette Wokulski.

- Azt írja, most már Lyonból, hogy Ludwik Stawski él, és Algírban lakik, de most Ernest Walter néven bujkál. Állítólag borkereskedő. Egy évvel ezelőtt látta valaki.

- No, majd utánajárunk - felelte Wokulski, s címjegyzékébe nyugodtan beírta a nevet.

Ettől kezdve minden délután elment Łęckiékhez, sőt, egyszer s mindenkorra meghívták ebédre.

Néhány nap múlva Rzecki kereste fel lakásán.

- No, mi újság, öregem? - kiáltotta Wokulski. - Mit csinál a kis Lulu herceg?... Haragszol még Schlangbaumra, hogy meg merte venni a boltot?...

A vén segéd megcsóválta a fejét.

- Stawskiné - kezdte - már nincs Müllernénél... Egy kicsit beteg szegény. Azt mondja, el akar költözni Varsóból... Nem mennél el hozzájuk?...

- Igazad van, el kellene menni - felelte Wokulski a homlokát megtörölve. - Beszéltél vele a boltról?

- Hogyne; kölcsön is adtam neki ezerkétszáz rubelt.

- A saját megtakarított pénzecskédből?... Mért nem kért tőlem?...

Rzecki nem felelt.

Wokulski két óra előtt elment Stawskinéhoz. Nagyon sovány volt; szelíd szemei még nagyobbaknak és még szomorúbbaknak látszottak.

- Mit hallok, asszonyom? - kérdezte Wokulski. - El akar költözni Varsóból?

- Igen. Esetleg visszajön a férjem... - tette hozzá fojtott hangon.

- Igen, Rzecki említette, engedje meg, hogy utánanézzek ennek a hírnek...

Stawskiné szemét elöntötte a könny.

- Maga olyan jó hozzám - suttogta. - Legyen nagyon boldog...

Wąsowskiné ugyanebben az órában látogatta meg Izabella kisasszonyt, s megtudta tőle, hogy Wokulskinak igent mondott.

- Na végre! - kiáltotta az özvegy. - Azt hittem, már sosem szánod rá magad.

- Úgy hát kellemes meglepetésben részesítettelek? - kérdezte Izabella. - Wokulski mindenesetre ideális férj: gazdag, nem tucatember, s mindenekelőtt galambszívű. S nemcsak hogy nem féltékeny, de még minden gyanúsításért bocsánatot kér. Ez volt az, ami végleg lefegyverzett... Az igazi szerelem bekötött szemmel jár. Nos? Nem felelsz semmit?...

- Gondolkozom...

- Min?

- Azon, hogy ha ő is úgy ismer téged, mint te őt, akkor egyáltalán nem ismeritek egymást.

- Annál kellemesebbek lesznek a mézeshetek.

- Szívemből kívánom.

Krzeszowski báróné április közepétől kezdve egészen megváltoztatta életrendjét.

Napjai eddig azzal teltek, hogy Mariannát szidta, leveleket írt a lakóknak, hogy beszennyezik a lépcsőket, azután a házmestert gyötörte azzal, hogy ki szaggatja le a lakók névjegyzékét, vagy hogy a "Párizsi Mosoda" leányai itthon aludtak-e, végül, hogy a rendőr nem kereste-e őt valami idézéssel? Egy alkalommal sem mulasztotta el, hogy a házmestert figyelmeztesse: ha a harmadik emeleti lakásra érdeklődő jelentkeznék, nagyon jól nézze meg, különösen, ha fiatalember és ha diák, egyszerűen mondja meg, hogy a lakást már kiadták.

- Jól jegyezd meg, Kacper, mit mondtam: mert, ha csak egyetlen diák is befészkelődik a házamba, elveszíted az állásodat. Én már torkig vagyok ezekkel az erkölcstelen, istentelen, nihilista kamaszokkal. Ide ne hordjanak halálfejeket...

A házmester minden ilyen megbeszélés után dühösen tért vissza fülkéjébe, és sapkáját az asztalra dobva, kirobbant:

- A fene egye meg, már vagy felakasztom magam, vagy itt hagyom ezt a házat, de evvel az asszonnyal tovább ki nem bírom. Pénteken a piacra küld, máskor meg naponta kétszer is patikába vagy mángorolni vagy padlót kefélni, és a nyavalya tudja még, mi mindent. Már azt is megmondta, hogy majd együtt járunk ki a temetőbe a sírokat rendbe hozni!... Hallott már valaki ilyet?... Elmegyek innen Szent János napjára, még ha húsz rubel lelépést kell is adnom, valakinek.

De április közepétől kezdve a báróné megszelídült.

Ennek több oka volt.

Mindenekelőtt egyik napon egy ismeretlen ügyvéd látogatta meg, s azt a bizalmas kérdést intézte hozzá, hogy van-e tudomása a báró úr anyagi helyzetéről?... Mert ha a bárónénak tudomása volna bizonyos pénzbeli alapokról - ámbár az ügyvéd véleménye szerint ilyenek létezése nem valószínű -, jó lenne azokra rámutatni, hogy a báró urat esetleg megkímélje a súlyos meghurcoltatástól. A helyzet ugyanis az, hogy a báró úr hitelezői most már határozottan a legkeményebb eszközökhöz akarnak folyamodni.

A báróné ünnepélyesen kijelentette, hogy férjének - minden cselvetése és ellene elkövetett súlyos ténykedése ellenére - nincsen semmiféle vagyona. E szavak után a báróné természetesen görcsöket kapott, ami az ügyvédet sürgős visszavonulásra késztette. Mikor pedig az igazság ez ismeretlen bajnoka elhagyta lakását, hirtelen ismét erőre kapott, behívta Mariannát, s egészen szokatlan szelídséggel így szólt:

- Kislányom, azt hiszem, jó lenne friss függönyöket felrakni, mert úgy sejtem, a mi szerencsétlen urunk hamarosan megtér...

Néhány nap múlva a herceg saját személyében kereste fel a bárónét. Bezárkóztak a legtávolabbi szobába, és hosszasan értekeztek. A báróné jó néhányszor sírva fakadt, s egyszer el is ájult. De hogy miről beszéltek, azt még Marianna sem tudta. Csak a herceg távozása után utasította a báróné, hogy azonnal hívja el Maruszewicz urat, s mikor az megérkezett, szokatlanul gyengéden beszélt vele, s szavait mély sóhajokkal fűszerezte:

- Azt hiszem, kedves Maruszewicz, az én eltévelyedett férjem végre észre tér... Legyen szíves, menjen be a városba, és vegyen egy férfiházikabátot meg egy pár papucsot... A saját mértékére veheti, hiszen maguk, szegények, egyformán soványak.

Maruszewicz felhúzta szemöldökét, de azért átvette a pénzt, és elintézte a megbízást. A báróné a házikabátért a negyven, a papucsért a hat rubelt kissé sokallta, de Maruszewicz kijelentette, hogy ő bizony nem ismeri az árakat, hogy a legelőkelőbb üzletben vásárolta, így aztán nem beszéltek róla többet.

Ismét néhány nap múlva két zsidó atyafi jelentkezett a bárónénál. Az iránt érdeklődtek, hogy a báró úr idehaza van-e?... A báróné ahelyett, hogy mint eddig tette, rájuk rivallt volna, nagyon nyugodtan és szelíd hangon szólította fel őket, hogy távozzanak. Aztán Kacpert hívatta és kifejtette:

- Azt hiszem, kedves Kacper, hogy a mi szegény urunk ma vagy holnap hazaköltözik. A lépcsőre, a második emeletig, fel kell tenni a futószőnyeget... Csak vigyázz, fiam, hogy a rézrudakat el ne lopják. A szőnyeget meg három-négy naponként ki kell porolni...

Ettől a naptól kezdve többé nem szidta Mariannát, nem írogatott leveleket, és nem gyötörte a házmestert... hanem mellén összefont kezekkel naphosszat járt fel-alá tágas lakásában, halványan és ingerülten.

Ha a ház előtt bérkocsi állt meg, rohant az ablakhoz; ha megszólalt a csengő, sietett az ajtóhoz, s a szalon ajtaja mögül hallgatózott, hogy ki vált szót Mariannával.

Ilyen életmód mellett néhány nap alatt még sápadtabb és izgatottabb lett. Egyre gyorsabb léptekkel járt-kelt, egyre szűkebb területen, gyakran erős szívdobogással rogyott a székre, végül is ágynak dőlt.

- Vétesd le a futószőnyeget a lépcsőről - utasította Mariannát rekedten. - Úgy látszik, az úrnak valamelyik csirkefogó megint kölcsönadott.

De alig mondta ki e szavakat, erélyesen csengettek az ajtón. A báróné Mariannát előreküldte, ő meg valami előérzettől hajtva, szörnyű fejfájása ellenére öltözni kezdett. De mindent kiejtett a kezéből.

Közben Marianna a biztosítóláncot le sem véve, kis résnyire kinyitotta az ajtót, s a résen át egy igen választékosan öltözött férfiút látott, selyemesernyővel és kézitáskával. E férfiú mögött, aki gondosan borotvált bajusza és dús pofaszakálla ellenére némileg komornyikra emlékeztetett, két hordár állt bőröndökkel és batyukkal.

- Hát ez meg micsoda? - kérdezte a cselédlány gépiesen.

- Mind a két ajtószárnyat kinyitni! - vezényelte a bőröndös férfiú. - A báró úr holmija meg az enyém.

Az ajtó kinyílt, a bőröndös férfiú meghagyta a hordároknak, hogy a kofferokat és bőröndöket rakják le az előszobában, aztán megkérdezte:

- Hol a báró úr szobája?

E pillanatban sietve jött a báróné, még be sem gombolt pongyolában, borzas hajjal.

- Mi ez?... kérdezte elfogódott hangon. - Ah, te vagy, Leon... Hol a báró úr?...

- Azt hiszem, a méltóságos úr Stępeknél van... szeretném lerakni a holmit, de nem látom sem a méltóságos úr szobáját, sem az enyémet.

- Várj csak... - szólt a báróné lázasan. - Marianna azonnal kihurcolkodik a konyhából, majd aztán te...

- Én, a konyhában?... - kérdezte a Leonnak nevezett férfiú. - Azt hiszem, a méltóságos asszony tréfál. A méltóságos úrral kötött szerződésem értelmében nekem külön szoba jár...

A báróné zavarba jött.

- Ó, mit is mondok!... - szólt. - Tudod, mit, Leon? Ideiglenesen költözködj fel a harmadik emeletre, ahol azok a diákok laktak...

- Ezt már értem - felelte Leon. - Ha több szoba is van ott, együtt lakhatom a szakáccsal...

- Miféle szakáccsal?

- Mert hiszen a méltóságos úrék nem élhetnek szakács nélkül... Na, vigyék fel a holmit - szólt a hordároknak.

- Mit csinálnak?... - kiáltotta a báróné, látván, hogy a hordárok a csomagokat mind felkapják.

- Viszik a holmimat... Na, gyerünk! - vezényelte Leon.

- És a báró úr holmija?...

- Tessék... - felelte a komornyik, s Marianna kezébe nyomta a kis táskát meg az ernyőt.

- Hát az ágynemű?... A ruhatár... a bútor... - sopánkodott a báróné, kezét tördelve.

- Ne tessék botrányt csapni a személyzet előtt!... - intette Leon. - Remélem, a méltóságos báró úrnak minden holmija itthon van...

- Igaz... igaz... - suttogta a báróné töredelmesen.

Leon még felvitetett magának egy ágyat, asztalt, néhány széket, mosdótálat és egy kancsó vizet, s miután így berendezkedett, tetőtől talpig átöltözött: tiszta inget vett (kicsit talán szűket), fehér nyakkendőt kötött, és frakkot öltött. Azután lement a báróné lakásába, és jelentősége teljes tudatában helyet foglalt az előszobában.

- A méltóságos úrnak egy félóra múlva itt kell lennie - szólt Mariannához, aranyórájára pillantva -, mert négytől ötig mindennap aludni szokott. Nem unalmas itt a kisasszonynak? - tette hozzá. - Na, majd én szórakoztatom...

- Marianna!... Marianna!... Gyere csak! - hangzott a báróné szobájából.

- Mért rohan úgy mindjárt? - kérdezte Leon. - Elszökik a munka, amit az öregasszony magára akar sózni vagy mi?... Hadd várjon egy kicsit...

- Félek, mert nagyon dühös - súgta Marianna, és kiszabadította magát Leon kezéből.

- Dühös, mert maga elrontotta. Ha mi eltűrnénk mindent, még fát is hasogatnának a hátunkon... A báróval könnyebb dolga lesz, mert az úr. De akkor egy kicsit másképpen kell öltözködni, nem járhat úgy, mint egy harmadrendű nővér. Mi nem szeretjük az apácákat.

- Marysia!... Marysia!...

- Na, most már mehet, de csak lassan - intette Leon.

Leon jóslata ellenére a báró csak öt óra felé érkezett meg hitveséhez.

Új kabát, új kalap volt rajta, a kezében pedig ezüstfogantyús sétapálca, melynek fogantyúja lólábat ábrázolt. Arca látszólag nyugodt volt, de a külszín alatt a hű cseléd mélységes elfogódottságot fedezett fel. Már az előszobában kétszer leesett az orrcsíptetője, s bal szemhéja is sokkal gyakrabban megrezdült, mint a párbaj előtt vagy biliárdozás közben.

- Menj, jelents be a bárónénak - parancsolta meg Leonnak kissé megilletődött hangon.

Leon kinyitotta a szalonajtót, s csaknem fenyegető hangon szólt:

- A méltóságos báró úr!

Amint a báró belépett, becsukta utána az ajtót, a konyhából visszaérkező Mariannát elküldte, ő maga pedig hallgatózni kezdett.

A báróné könyvvel a kezében ült a díványon, de mikor férjét meglátta, felállt. A báró mélyen meghajolt, mire hitvese ugyancsak meghajlással készült felelni, de ehelyett ismét a díványra rogyott.

- Ó, férjem!... - suttogta, s tenyerébe hajtotta arcát. - Ó, férjem, mit művelsz?...

- Nagyon kínos nekem - szólt a báró, másodszor is meghajolva -, hogy ilyen körülmények között vagyok kénytelen önt üdvözölni...

- Mindent kész vagyok megbocsátani, ha...

- Nagyon megtisztelő mindkettőnk számára - vágott szavába a báró -, mert ami személyemet illeti, én is hajlandó vagyok mindent megbocsátani önnek. Sajnos, ön kegyes volt forgalomba hozni szerény nevemet, amely, noha a világtörténelemben nem foglal el túlságosan kimagasló helyet, azért mindenesetre kíméletet érdemel...

- A nevét?... - ismételte a báróné.

- Igenis, asszonyom - felelte a báró, immár harmadszor mélyen meghajolva, kalapját még mindig kezében tartva. - Bocsásson meg, asszonyom, hogy e kellemetlen témát érintem, de... bizonyos idő óta nevem minden bíróságon forgalomban van... E pillanatban, például, ön csekély három pert folytat, mégpedig kettőt a lakói ellen, a harmadikat pedig volt ügyvédje ellen, akit én nem kívánok ugyan megsérteni, de egy utolsó, pimasz gazember.

- De kedves férjem! - kiáltotta a báróné, s felugrott a díványról. - Hiszen neked a jelen pillanatban nem kevesebb, mint tizenegy pered van folyamatban, harmincezer rubel adósságod miatt...

- Bocsánat!... Tizenhét perem van, harminckilencezer rubel tartozásom miatt, ha ugyan emlékezetem nem csal. De ezek mind adósságból eredő perek. Én egyetlen esetben se indítottam pert egy tisztességes, becsületes asszony ellen babalopás címén. Az én bűneim között nem akad egyetlen névtelen levél sem, mely vérig sértett volna ártatlan embereket, s hitelezőim közül egynek sem kellett az őt ért rágalmazások miatt elmenekülnie Varsóból, ami megtörtént bizonyos Stawskiné nevű hölggyel, akit Krzeszowski báróné egészen különleges kegyeibe fogadott...

- Stawskiné a szeretőd volt...

- Bocsánat, nem tagadom, hogy nagyon is törekedtem tetszését megnyerni, de mindenre, ami szent, esküszöm, hogy ő a legtisztességesebb nő, akit valaha ismertem. Kérem, asszonyom, ne tekintse önmagára nézve sértőnek, hogy egy idegen hölgyet ilyen magasztaló jelzőkkel illetek, s kegyeskedjék elhinni nekem, hogy Stawskiné az az asszony, aki még az én... az én törekvéseimet sem vette figyelembe. Minthogy pedig, tisztelt báróné, abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy nagyon jól ismerem az átlag nőt, az általam kiállított bizonyítványnak megvan a teljes hitelessége.

- Végtére is mit kívánsz, ó, férjem? - kérdezte a báróné most már szelídebb hangon.

- Szeretném... védelmembe venni azt a nevet, amelyet mindketten viselünk. Szeretnék... ebben a házban tiszteletet szerezni Krzeszowski bárónénak. Szeretnék véget vetni a pereknek, és önt oltalmamba fogadni... E cél elérése végett kénytelen vagyok az ön vendégszeretetét kérni. Ha aztán viszonyaimat rendezem...

- Megint itt hagysz?

- Kétségtelenül.

- És az adósságaid?

A báró felállt.

- Az én adósságaim önt ne érdekeljék - felelte mélységes meggyőződéssel. - Ha Wokulski úr, egy egyszerű köznemes, néhány év leforgása alatt milliókat kereshetett, én a fényes nevemmel szintén kifizethetek potom negyvenezer rubel adósságot. Majd megmutatom, hogy tudok dolgozni.

- Beteg vagy, kedvesem - válaszolta a báróné. - Hiszen tudod, hogy az én családom saját maga szerezte a vagyonát, s meggyőződésből mondom, hogy te, a kezed munkájával, még saját magadat sem tudnád eltartani. Sőt, a legszegényebb ember szükségleteit sem tudnád biztosítani!...

- Eszerint ön elutasítja oltalmamat, melyet a herceg közbenjárására és közös nevünk védelme érdekében ajánlottam fel?

- Ó, dehogy!... Sőt, kérlek, hogy egyszer végre végy már oltalmadba, mert eddig...

- Ami engem illet - felelte a báró újabb meghajlással -, mindent megteszek, hogy elfelejtsem a múltat...

- Azt már régen elfelejtetted... még kisleányunk sírjánál sem voltál...

Így telepedett meg a báró felesége lakásában. A lakókkal folytatott pereket visszavonta, a báróné volt ügyvédjének megüzente, hogy megkorbácsoltatja, ha még egyszer tiszteletlenül mer nyilatkozni volt ügyfeléről. Stawskinénak levelet irt, melyben bocsánatot kért tőle a történtekért, s hatalmas virágcsokrot küldött neki (Częstochowa vidékére). Végre szakácsot fogadott, s aztán feleségével együtt látogatást lett néhány társaságbeli előkelőségnél, de először Maruszewiczcsel közölte ezt, aki viszont az egész városban elhíresztelte, hogy ha a hölgyek közül valaki nem viszonozná látogatásukat, annak a férjétől fog a báró lovagias elégtételt követelni.

A szalonokban nagy volt az elszörnyedés a báró vad igényei miatt, de azért csak viszonozták a látogatást, sőt szorosabb kapcsolatokat is kötöttek Krzeszowski báróékkal.

A báróné ezért cserébe - anélkül, hogy valakinek is beszélt volna róla (ami igen nagy tapintatosság volt részéről), lassanként kezdte kifizetni férje adósságait. A hitelezők közül egyeseket keményen lehordott, mások előtt sírva fakadt, de csaknem valamennyitől levonogatott bizonyos összegeket az uzsorakamatokból, sírt, bosszankodott, dühöngött, de - fizetett. Íróasztala külön fiókjában már ott hevert férjének néhány fontnyi váltója, mikor egyszerre a következő eset történt:

Henryk Schlangbaumnak júliusban kellett Wokulski üzletét átvennie, mivel pedig az új tulajdonos nem kívánta a régi cégnek sem kinnlevőségeit, sem adósságait átvenni, Rzecki úr lóhalálában igyekezett a számlákat rendezni.

Többek között néhány száz rubeles jegyzéket küldött Krzeszowski bárónak azzal a kéréssel, hogy a számlát szíveskedjék minél előbb rendezni.

A jegyzék, mint minden ilyenfajta egyéb okmány is, egyenesen a báróné kezébe került, aki fizetség helyett goromba levelet írt, melyben bőven akadt mindenféle sértő megjegyzés, különböző csalásokról, a versenyló fondorlatos megvételéről stb. Éppen huszonnégy órával e levél elküldése után, megjelent a báróék lakásán Rzecki úr azzal, hogy a báróval szeretne beszélni.

A báró udvariasan fogadta, bár nem titkolta csodálkozását, mikor észrevette, hogy volt ellenfelének párbajsegédje erősen izgatott állapotban van.

- Bizonyos panaszom van ön ellen, báró úr - kezdte a vén segéd. - A napokban bátor voltam egy számlát küldeni önnek...

- Ah, igen... valamivel tartozom önöknek... Mennyi is az összeg?

- Kétszázharminchat rubel és tizenhárom kopejka...

- Igyekszem a számlát holnap rendezni...

- Ez azonban nem minden - vágott közbe Rzecki. - Tegnap a báróné őméltóságától ezt a levelet kaptam...

A báró átfutotta a papírlapot, elgondolkozott, aztán így szólt:

- Végtelenül sajnálom, hogy a báróné ezeket a nem parlamentáris kifejezéseket használta, de ami a kancát illeti... abban neki van igaza... Wokulski úr a kancáért a valóságban hatszáz rubelt fizetett (amit én nem is veszek tőle rossz néven), de nyolcszáz rubelről követelt nyugtát.

Rzecki a torkát fojtogató hirtelen dühtől szinte elzöldült.

- Tisztelt báró úr, én nagyon fájlalom az esetet, de... meg kell állapítanom, hogy kettőnk közül valaki megtévesztés, mégpedig igen ostoba megtévesztés áldozata... Íme a bizonyíték...

Két papírlapot vett ki a zsebéből, s az egyiket átnyújtotta Krzeszowskinak. A báró egy pillantást vetett a papírlapra és felkiáltott:

- Szóval az a gazember Maruszewicz?... Becsületszavamra mondom, hogy nekem csak hatszáz rubelt adott át, s még ő panaszkodott, hogy Wokulski úr milyen anyagias...

- Hát ez?... - kérdezte Rzecki, s a másik papírt tette elébe.

A báró felülről lefelé és alulról felfelé végigböngészte a papírlapot, s még az ajka is elfehéredett haragjában.

- Most már mindent értek! - kiáltotta. - Ez a nyugta hamis, mégpedig Maruszewicz hamisította. Én Wokulski úrtól sosem kértem pénzt kölcsön!...

- Ennek ellenére azonban a báróné minket csalóknak nevezett...

A báró felállt.

- Bocsásson meg, tisztelt uram - szólt. - A báróné nevében ünnepélyesen bocsánatukat kérem, s tekintet nélkül a lovagias elégtételre, amelyet bármely pillanatban hajlandó vagyok megadni, minden szükséges lépést megteszek, hogy a Wokulski úron esett sérelmet orvosoljam... Igen, uram. Meglátogatom mindegyik barátomat, és kijelentem nekik, hogy Wokulski úr kifogástalan gentleman, hogy a kancámért valóban nyolcszáz rubelt fizetett, hogy mind a ketten Maruszewicznek, annak a sötét gazembernek az áldozatai vagyunk. A Krzeszowskiak, uram... a Krzeszowskiak... tisztelt... eee...

- Rzecki.

- Tisztelt Rzecki uram, a Krzeszowskiak soha senkit meg nem rágalmaztak. Tévedhettek, de mindig csak jóhiszeműen... tisztelt... eee...

- Rzecki.

- Tisztelt Rzecki uram.

Ezzel véget is ért a megbeszélés, mert a vén segéd a báró minden unszolása ellenére sem kívánta tovább hallgatni a magyarázkodást, sőt a bárónéval sem kívánt találkozni.

A báró kikísérte az ajtóig, s hogy felgyülemlő érzelmeinek hangot adjon. Rzecki távozása után így szólt Leonhoz:

- Ezek a kereskedők azért mégis rendes emberek.

- Van pénzük, méltóságos báró úr, van hitelük - felelte Leon.

- Buta vagy!... Azt hiszed, nekünk már becsületünk sincs azért, mert nem hiteleznek nekünk?...

- Dehogy nincs, méltóságos báró úr, csak másféleképpen.

- Remélem is, hogy nem kalmár módon... - felelte büszkén, aztán megparancsolta az inasnak, hogy készítse ki látogatóruháját.

Rzecki a bárótól egyenesen Wokulskihoz ment, s kivonatosan, de tömören beszámolt neki Maruszewicz csalási históriájáról meg a báró bűnbánatáról, aztán átadta a hamis okmányokat, s ajánlotta, hogy tegyék meg a feljelentést.

Wokulski komolyan hallgatta, még bólogatott is hozzá, de ki tudja, mit nézett lelki szemével, és mire gondolt.

A vén segéd, látván, hogy itt nincs mit keresnie, elköszönt, s már távozóban megjegyezte:

- Látom, nagyon el vagy foglalva, legjobb lesz hát, ha azonnal átadod az ügyvédnek.

- Jó, jó... - felelte Wokulski, bár valójában nem is tudta, miről van szó. E pillanatban éppen a zasławi várromokra gondolt, ahol először látott könnyet Izabella szemében.

"Ó, milyen angyali lélek!... Micsoda nemes érzelmek!... Sok idő eltelik, míg e csodaszép lélek minden rejtett kincsét megismerem..."

Naponta kétszer ellátogatott Łęckiékhez, vagy ha nem is hozzájuk, legalábbis azokba a társaságokba, ahol Izabellával találkozhatott, csak hogy egy pillantást vethessen rá, vagy néhány szót válthasson vele. Ez aznapra kielégítette, a jövendőre meg gondolni sem mert.

"Azt hiszem, meghalok a lábai előtt... - mondta önmagának. - De mi lesz aztán?... Úgy halok meg, hogy utolsó pillantásommal ránézek, s akkor talán az örökkévalóságban is mindig látni fogom. Ki tudja, a jövendő élet nem az ember utolsó érzéséből virágzik-e ki?"

És Mickiewiczcsel elismételte:

És napok, évek, messzi évek múlva
Parancs szólít, hogy síromból kikeljek,
S te emlékezel barátodra újra
S hogy föléleszthesd, elhagyod a mennyet,
Fehér öledbe vonsz hát újra lágyan,
A drága kar szorít majd átölelve,
S én ébredek - egy percet szundikáltam? -
S arcod csókolva révülök szemedbe.

Néhány nap múlva Krzeszowski báró toppant be hozzá.

- Már kétszer akartam tiszteletemet tenni!... - szólt, s buzgón igyekezett orrcsíptetőjét helyére illeszteni, mintha ez lett volna egyetlen gondja-baja egész életének.

- Ön? - kérdezte Wokulski, s hirtelen eszébe jutott Rzecki elbeszélése, meg hogy tegnap a báró két névjegyet is leadott nála.

- Remélem, sejti, miért jövök - folytatta. - Kívánja, kedves Wokulski úr, hogy bocsánatot kérjek az akaratlan sértésért?

- Szót sem érdemel, báró úr!... - vágott szavába Wokulski és megölelte. - Gyerekség. De még ha lealkudtam volna is kétszáz rubelt a kancája árából, lett volna azon valami titkolnivaló, vagy köteles lettem volna bárkinek beszámolni róla?...

- Igaza van!... - kiáltotta a báró, és homlokára csapott, hogy előbb nem jutott eszembe... Igaz is, ami a keresetet illeti, nem lenne szíves elárulni, hogyan lehetne gyorsan meggazdagodni? Sürgősen, de legkésőbb egy éven belül szükségem volna százezer rubelre...

Wokulski elmosolyodott.

- Ön mosolyog, kedves kuzen (mert, remélem, már nevezhetem így), pedig maga két év alatt becsülettel megkeresett egymilliót...

- No, nem egészen egymilliót - jegyezte meg Wokulski. - De azt nem kerestem, hanem nyertem. Tíz-tizenötször egymás után nyertem, s mindig megkétszereztem a tétet, mint valami vérbeli kártyás. Minden érdemem az, hogy nem hamis kártyával játszottam.

- Szóval, megint a szerencse! - kiáltotta a báró, orrcsíptetőjét lerántva. - Nekem pedig, kedves kuzen, egy garas ára szerencsém sincs. A fél vagyonomat elkártyáztam, a másik felét elvitték a nőcskék, most aztán: lőhetem főbe magam!... Nem, egy csepp szerencsém sincs!... Lám, most is. Azt hittem, az a szamár Maruszevicz elcsavarja a feleségem fejét, hogy végre nyugtom lehetne otthon!... Milyen elnéző lenne az én apró-cseprő bűneimmel szemben. De hát!... A báróné gondolni sem akar arra, hogy megcsaljon, azt a maflát meg már tárt karokkal várja a börtönajtó... Ugyan, csukassa le, kedves kuzen, mert már torkig vagyok azzal a sok gazemberséggel, amit elkövetett... Szóval - fejezte be -, jó barátok maradunk. Csak még azt jegyzem meg, hogy végigjártam minden ismerősömet, akikhez csak eljuthattak a kancával kapcsolatos könnyelmű megjegyzéseim, és tökéletesen tisztáztam a dolgot... Maruszewicz pedig csak vonuljon be a börtönbe, az a legmegfelelőbb hely a számára, s amíg ő ott csücsül, én legalább megtakarítok évente néhány ezer rubelt... Voltam Tomasz úrnál és Izabellánál is, nekik is megmagyaráztam a félreértést... Bosszantó, hogy az a csirkefogó hogy tudott szipolyozni! Nekem már egy év óta jóformán egy garasom sincs, s ő még egyre kicsalt tőlem apró-cseprő összegeket. Zseniális egy gazfickó... Érzem, hogy ha el nem hurcolják valahová, nehéz testi munkára, sosem szabadulok meg tőle. Na, viszontlátásra, kedves kuzen.

Alig múlt el tíz perc a báró távozása után, az inas egy urat jelentett be, aki mindenáron vele kívánt beszélni, de a nevét nem mondta meg.

"Vajon nem Maruszewicz?..." - gondolta Wokulski.

Valóban Maruszewicz lépett be sápadtan, égő szemmel.

- Uram! - kezdte komor hangon, miközben az ajtót gondosan becsukta maga után. - Egy férfit lát maga előtt, aki elhatározta...

- No, mit határozott el megint?

- Hogy befejezi földi pályafutását... Bizony nehéz ez számomra, de hát... a becsület...

Kicsit pihent, aztán lázasan folytatta.

- Igaz, hogy előbb megölhetném önt, aki minden szerencsétlenségemnek okozója...

- No, kérem, ne komédiázzunk... - vágott szavába Wokulski.

- Ön tréfál, s nem is sejti, hogy valóban fegyver van nálam, és kész vagyok...

- Bizonyítsa már be készségét.

- Uram! Így nem lehet egy emberrel beszélni, aki a nyitott sír szélén áll. Higgye el, uram, csak azért jöttem ide, mert bizonyságát akarom adni ön előtt, hogy minden hibám ellenére nemes szív dobog keblemben.

- Aztán vajon miért állt a sír szélére?

- Hogy megmentsem becsületemet, amit ön el akar ragadni tőlem.

- Ó!... Csak tartsa meg magának ezt a drága kincset - felelte Wokulski, s íróasztala fiókjából elővette a kényes okmányokat. - Ezekről van szó?

- Még kérdi?... Gúnyolódik rettenetes kétségbeesésemen?

- Hallja-e, tisztelt Maruszewicz úr - kezdte Wokulski, s még egyszer átolvasta a papírokat. - E pillanatban tarthatnék önnek bizonyos erkölcsi prédikációt, sőt egy ideig bizonytalanságban is tarthatnám, de mivel már mind a ketten nagykorúak vagyunk...

Széttépte a két írást, s a papírdarabokat Maruszewicz kezébe nyomta.

- Hát tegye el ezt emlékbe.

Maruszewicz térdre rogyott előtte.

- Uram! - kiáltotta. - Ön megmentette az életemet... Mélységes hálám...

- Ugyan kérem, ne nevettesse ki magát! - vágott szavába Wokulski. - Az élete felől én egészen nyugodt voltam, amint hogy afelől is nyugodt vagyok, hogy egyszer mégis börtönbe kerül. Itt csak arról van szó, hogy ezt a kirándulást én nem kívánom önnek megkönnyíteni.

- Kegyetlen ember! - kiáltotta Maruszewicz, s gépiesen leverte térdéről a port. - Egyetlen barátságos szó, egyetlen melegebb kézszorítás talán ráterelne a helyes útra. De ön erre nem képes!...

- No, Isten áldja, Maruszewicz úr. Csak kérem, valahogy eszébe ne jusson, hogy egyszer az én aláírásomat hamisítsa, mert akkor... Megértette?

Maruszewicz sértődötten távozott.

"Teérted, csak teérted, szerelmem, menekült meg ma egy rab. Rettenetes dolog börtönbe taszítani valakit, még ha tolvaj vagy rágalmazó is" - tűnődött Wokulski.

Egy kis ideig még dúlt benne a harc; hol szemrehányást tett magának, hogy megmenthette volna a világot ettől a csirkefogótól, és nem tette meg, hol meg az a gondolat foglalkoztatta, hogy mi történnék vele, ha őt vetnék börtönbe, és egész hónapokra vagy évekre elszakítanák Izabellától?

"Micsoda szörnyű gondolat - többé nem láthatnám őt... Különben, ki tudja, nem a könyörület-e a legtökéletesebb igazságosság?... Ó, milyen érzelgős vagyok..."

Tempus fugit, aeternitas manet[51]

Hiába intéződött el Maruszewicz ügye négyszemközt, a híre mégis elterjedt... Wokulski elmondta Rzeckinek, s utasította, hogy a báró tartozását törölje. Maruszewicz viszont a bárónak mondta el, s megmagyarázta neki, hogy már nincs miért haragudnia, mert egyrészt Wokulskiék törölték az adósságát, másrészt ő, tudniillik Maruszewicz, most már biztosan megjavul.

- Érzem folytatta sóhajtva -, egészen más ember lennék, ha legalább háromezer rubel évi jövedelmem lenne... Alávaló világ ez a mostani, amelyben a hozzám hasonló emberek nyomorultul elkallódnak...

- Na, hagyja már abba, Maruszewicz - csitította a báró. - Én szerettem magát, de már mindenki tudja, milyen nagy széltoló.

- Báró úr, belenézett maga valamikor a szívembe?... Látta, milyen érzelmek vihara tombolt ott?... Ó, ha létezne olyan bíróság, amely az ember lelkében tud olvasni, majd meglátná, ki a jobb közülünk, én-e vagy azok, akik megítélnek és üldöznek!...

Végeredményben mind Rzecki, mind a báró, sőt a herceg és néhány gróf is, akik tudomást szereztek Maruszewicz újabb "csínyjéről", mindnyájan elismerték, hogy Wokulski nagyon nemesen, de egyáltalában nem férfiasan viselkedett.

- Nagyon szép cselekedet volt - jegyezte meg a herceg -, de... ez nem Wokulski stílusa. Én őt az olyan férfiak közé soroltam, akik a társadalomban a teremtő erőt képviselik, akik ápolják és növelik a jót, és irtják a gonoszt. Amit Wokulski Maruszewiczcsel tett, azt bármelyik pap megteszi... Félek, hogy ez az ember kezdi elveszteni energiáját...

A valóságban Wokulski nem vesztette el ugyan tetterejét, de igen sok tekintetben megváltozott. Az üzlettel például nem foglalkozott, sőt undorodott tőle, mert a díszműkereskedő címe, Izabella kisasszony szemében, nem vált volna hasznára. Ezzel szemben egyre behatóbban foglalkozott a Kereskedelmi Vállalattal, mert az tetemes hasznot hajtott, s növelte vagyonát, amelyet Izabella kisasszonynak készült felajánlani.

Csaknem azóta, hogy Izabella kezét megkérte, s a kisasszony igent mondott, valami különös érzelmesség és lágyszívűség kerekedett felül benne. Úgy érezte, nemcsak másnak nem tudna kellemetlenséget vagy bajt okozni, hanem ilyesmi ellen maga sem tudna védekezni, legfeljebb ha Izabella ellen irányulna.

Ellenben legyőzhetetlen szükségét érezte annak, hogy másokkal jót cselekedjék. Azonfelül, hogy Rzeckiről gondoskodott, két másik volt segédjének: Lisieckinek és Kleinnek is juttatott egyenként négyezer rubelt, az üzlet eladásával szenvedett káruk megtérítése címén, és mintegy tizenkétezer rubelt adott a pénzbeszedők, szolgák, napszámosok és kocsisok végkielégítésére.

Węgieleknek nemcsak hét országra szóló lakodalmat rendezett, hanem a fiatal párnak a megígért összegen felül még adott néhány száz rubelt, s mivel Wysocki fuvarosnak éppen akkoriban született egy leánykája, akinek természetesen ő lett a keresztapja, s minthogy a fuvaros elég eszes volt ahhoz, hogy a kisleányt Izabella nevére kereszteltesse, a boldog keresztapa ötszáz rubelt tett le a gyermek nevére, hozományul.

Ez a név nagyon drága volt neki. Mikor egyedül volt, nemegyszer papírt és ceruzát vett elő, s egymás után írta le: Izabella... Iza... bella... aztán a teleírt papírlapokat gondosan elégette, hogy szerelmesének neve avatatlan kezekbe ne kerüljön. Elhatározta, hogy vesz egy kis birtokot Varsó közelében, s ott villát építtet, amelyet Izabelláról fog elnevezni. Eszébe jutott, hogy annak idején, mikor az Ural hegységben bolyongtak, az egyik tudós, aki új ásványt fedezett fel, hosszasan tanácskozott, minek nevezze? S noha akkor még Izabellát nem ismerte - szemrehányást tett magának, hogy az izabelit név nem ötlött eszébe. Végül, mikor az újságban olvasta, hogy egy tudós csillagász új planetoidát fedezett fel, s ugyancsak gondot okozott neki, minek nevezze el, nagy összegű jutalmat akart kitűzni annak a csillagásznak, aki új égitestet fedez fel, s Izabella névre kereszteli.

De bármilyen önfeledten ragaszkodott is Izabellához, ez nem akadályozta meg abban, hogy ne gondoljon más nőre is. Gyakran eszébe jutott Stawskiné is, akiről tudta, hogy mindent feláldozna érte, s bizonyos lelkiismeret-furdalást is érzett miatta.

- Mit csináljak?... - kérdezte. - Tehetek én arról, hogy ezt szeretem, azt pedig... Ó, bár elfelejtene, és megtalálná boldogságát nélkülem.

Mindenesetre elhatározta, hogy a jövőjét biztosítja, s pontos híreket szerez férje felől.

"Legalább a mindennapi kenyérre ne legyen gondja... meg a kisleányának is legyen valami hozománya..."

Izabellát néhány napi időközönként látta sokféle társaságban, fiatalabb, idősebb uraktól körülvéve. De most már nem bántotta, akár udvaroltak neki a férfiak, akár ő vetett rájuk egy-egy csábos mosolyt vagy égő pillantást.

"Ilyen a természete - gondolta -, sem nevetni, sem nézni nem bír másképp. Olyan, mint a virág vagy mint a nap, az is, anélkül hogy akarná, mindenkit boldogít, és mindenki számára egyformán szép."

Egy napon táviratot kapott Zasławekból. Az elnökné asszony temetésére hívták.

- Meghalt?... - suttogta. - Milyen kár ezért a tiszteletre méltó, drága lélekért!... Ó, hogy nem mentem el hozzá halála előtt!...

Megdöbbent és elszomorodott, de - nem ment el a temetésre. Pedig a drága jó matróna mennyi gyengédséget és jóindulatot tanúsított iránta!... Nem volt bátorsága hozzá, hogy Izabellától csak néhány napra is elváljék.

Érezte, hogy már nem önmagáé, hogy minden gondolata, érzése és vágya, minden szándéka és reménye egyetlen lényhez, Izabellához köti. Ha Izabella meghalna, neki nem kellene öngyilkosságot elkövetnie; lelke magától szállna a szeretett lény után, mint a madár, mely csak pillanatokra pihen meg egy-egy ágon. Egyébként sohasem beszélt vele szerelemről, mint ahogy nem beszél az ember a testsúlyáról vagy az őt körülölelő és belsejét is kitöltő levegőről. Ha napközben másra is kellett gondolnia, mint Izabellára, összerezzent, mint aki csodálkozva veszi észre, hogy idegen, ismeretlen vidékre került.

Ez már nem is szerelem volt, hanem átszellemülés.

Május elején egy napon Łęcki úr hívatta.

- Képzelje, édes fiam - fogadta. - Krakkóba kell utaznunk. Hortensja húgom beteg, s mindenáron látni akarja Belt (azt hiszem, a végrendeletről van szó), de nem kétséges, hogy magát is szívesén megismerné... Nem jöhetne velünk?...

- Bármely pillanatban - felelte Wokulski. - Mikor indulunk?

- Bizony még ma kellene, de azt hiszem, most már mégiscsak holnapra marad.

Wokulski megígérte, hogy másnapra útra készen jelentkezik. Mikor aztán Tomasz úrtól elbúcsúzott, és bement Izabellához, megtudta, hogy Starski Varsóban van...

- Szegény fiú! - mesélte Izabella kisasszony nevetve. - A nagyanyja csak kétezer rubel évjáradékot hagyott rá, s még életében adott neki tízezer rubelt. Azt tanácsoltam, keressen magának gazdag feleséget, de ő inkább Bécsbe utazik, onnan meg biztosan Monte-Carlóba. Ajánlottam, hogy utazzék velünk, legalább hamarabb eltelik az idő. Nem igaz?

- Hogyne - felelte Wokulski -, annál is inkább, mert külön kocsiban utazunk.

- Szóval holnap!

Wokulski elintézte legsürgősebb ügyeit, külön termes kocsit bérelt Krakkóig, s este nyolc óra körül kiküldte poggyászát az állomásra, majd sietett Łęckiékhez. Hármasban megteáztak, s tíz óra tájt elindultak a pályaudvarra.

- Hol van Starski úr? - kérdezte Wokulski.

- Nem tudom - felelte Izabella. - Talán nem is jön velünk... Roppant megbízhatatlan ember!...

Már bent ültek a kocsiban, de Starski még most sem jelentkezett. Izabella kisasszony ajkát harapdálta, s minduntalan kinézett az ablakon, végre, a második csengetés után Starski megjelent a peronon.

- Ide, ide!... - kiáltotta Izabella. De mivel az ifjú nem hallotta, Wokulski elébe sietett, s a kocsihoz vezette.

- Azt hittem, már nem is jön - korholta Izabella.

- Bizony, nem sok híja volt - felelte Starski, Tomasz urat üdvözölve. - Krzeszowskiéknál voltam, s képzelje, kedves kuzin, délután kettőtől este kilencig kártyáztunk...

- És természetesen vesztett?...

- Természetesen... A magamfajta emberektől menekül a szerencse - tette hozzá, s jelentőségteljes pillantást vetett a leányra.

Izabella könnyedén elpirult.

A vonat elindult. Starski Izabella balján foglalt helyet, s mindjárt beszélgetni kezdtek, félig lengyelül, félig angolul, de egyre sűrűbben váltottak át angolra. Wokulski Izabella jobbján ült, de nem akarta őket a beszélgetésben zavarni, tehát felállt, s átült Tomasz úr mögé.

Az öregúr nem érezte magát egészen jól, felvette havelockját, betakarta magát egy könnyű pléddel, s még a paplant is lábára göngyölte. Minden ablakot becsukatott, a lámpát elsötétítette, mert nagyon bántotta a szemét. Szeretett volna elaludni, már érezte is, hogy kerülgeti az álom, de azért egy kicsit Wokulskival is beszélgetett. Részletesen beszélt nővéréről, Hortensjáról, aki - különösen ifjúkorában - nagyon szerette őt, azután III. Napóleon udvaráról, hol jó néhányszor megfordult, meg Viktor Emanuel kedvességéről és apró szerelmeiről és sok más dologról.

Wokulski Pruszkowig figyelmesen hallgatta, de Pruszkowon túl Tomasz úr fáradt, álmosító hangja már fárasztani kezdte. Ehelyett egyre gyakrabban csapta meg fülét Izabella és Starski angol beszéde. Néhány mondatot el-elkapott, s ezek felkeltették érdeklődését.

Azon gondolkozott, ne figyelmeztesse-e őket, hogy tud angolul?

Már éppen felállt, hogy odamenjen, mikor véletlenül a szemben levő ablakra pillantott, s mint a legfinomabb tükörben, meglátta az élénk beszélgetésbe merült fiatalokat. Szorosan egymás mellett ültek, s mind a kettőjük arca lángolt, bár olyan könnyed hanghordozással beszéltek, mintha a lehető legközömbösebb dolgokról lett volna szó.

Wokulski rájött, hogy a hangnem könnyedsége nem fedi a beszélgetés tartalmát, sőt megérezte, hogy ezzel a könnyed hanghordozással valakit tévedésbe akarnak ejteni. E pillanatban - mióta Izabellát ismeri - most első ízben villant át az agyán ez a rettenetes szó: "Hazug!... hazug!..."

Behúzódott a pamlag sarkába, belebámult az ablaküvegbe és figyelt. Úgy érezte, hogy Starski és Izabella minden szava belevág az arcába, mellébe és agyába, mint az ólmos eső szúrós cseppjei... Már nem gondolt arra, hogy figyelmeztesse őket, csak hallgatta, hallgatta...

A vonat éppen elindult Radziwiłłówból, s az első mondat, mely Wokulski figyelmét felkeltette, ez volt:

- Sok mindent el lehet róla mondani - csevegett Izabella angolul -, hogy nem fiatal, sem nem előkelő, hogy túlzottan érzelgős, gyakran unalmas, de hogy kapzsi legyen?... Képzelheti, ha már a papa is azt mondja, hogy túlságosan bőkezű...

- Hát az az ügy K-ékkal?... - vetette közbe Starski.

- A versenylóval?... Látszik, hogy vidékről jön... Nemrégen volt nálunk a báró, s ő maga mondta, hogy Wokulski, ha valaha, hát ebben az esetben tökéletes gentleman módjára viselkedett.

- Olyan gentleman nincs, aki egy hamisítót futni hagy, hacsak nincs vele valami titkos kapcsolata a kulisszák mögött - felelte Starski gúnyos mosollyal.

- Hát a báró hányszor hagyta futni? - vitatkozott Izabella.

- Mert a bárónak igenis vannak apró-cseprő bűnei, amelyekről M. úrnak tudomása van. Nagyon rosszul védi kedvencét, kedves kuzin - gúnyolódott tovább Starski.

Wokulski minden erejével a pamlaghoz feszült, hogy fel ne ugorjék, és arcul ne üsse a pimaszt, de uralkodott magán.

"Mindenkinek joga van mások felett ítélkezni - gondolta. - Különben, majd meglátjuk, mi lesz tovább..."

Néhány pillanatig csak a kerekek zakatolását hallotta, s érezte, hogy a kocsi inog: - Soha életemben nem éreztem a vonatban ilyen erős ingást - jegyezte meg magában.

- És a medalion? - gúnyolódott Starski. - A híres nászajándék?... Nem valami nagy gavallériára vall, mondhatom. Szerelmesnek ugyan szerelmes, mint egy trubadúr, de...

- Biztosítom - vágott szavába Izabella -, hogy ideadná az egész vagyonát...

- Gyorsan fogadja el, és vagy százezret adjon kölcsön nekem... Igaz, megkerült az a csodás bádogdarab?

- Sajnos, nem. Nagyon odavagyok, Istenem, ha megtudná...

- Azt, hogy elvesztettük, vagy hogy együtt kerestük? - suttogta Starski Izabella vállához simulva.

Wokulski szeme ködbe borult.

"Eszméletlen vagyok?" - kérdezte önmagától, s megragadta az ablak felhúzóját. Úgy érezte, a kocsi ugrálni kezd, bármely pillanatban kisikolhat.

- Ez már igazán vakmerőség... - mondta Izabella, csaknem suttogva.

- Ebben rejlik az erőm - felelte Starski.

- Vigyázz... legyen eszed... ide nézhet... ne... gyűlöllek...

- Majd őrjöngsz még utánam! Látod, ezt senki sem meri!... A nők szeretik a démonokat...

Izabella kisasszony az atyjához húzódott. Wokulski a szemben levő ablakba bámult és hallgatott.

- Esküszöm - suttogta Izabella idegesen -, be nem teheted a lábad a házamba... s ha mégis merészelnél... mindent elmondok neki...

Starski elnevette magát.

- Nem, nem megyek, kedves kuzin, amíg magadtól nem hívsz, de biztos vagyok benne, hogy ez nagyon hamar bekövetkezik. Egy hét alatt megunod a rajongó férjet, s vidámabb társaság után fogsz vágyódni. Eszedbe jut kuzenod, a nagy kópé, aki egész életében egy pillanatig sem volt komoly, de mindig szellemes, sőt néha szemtelenül vakmerő is... És megszánod, aki mindig kész volt arra, hogy imádjon, sohasem volt féltékeny, félre tudott állni mások elől, tiszteletben tudta tartani szeszélyeidet...

- S közben más irányban kárpótolta magát - vetette közbe Izabella.

- Természetes!... Ha nem ezt tettem volna, most nem lenne mit megbocsátanod, sőt az én szemrehányásaimtól kellene tartanod...

Anélkül, hogy helyzetét megváltoztatta volna, jobb karjával átölelte a leányt, bal kezével kicsiny kezét szorongatta a köpeny alatt.

- Úgy bizony, kedves kuzin - folytatta -, egy ilyen nőt nem elégít ki a tisztelet mindennapi kenyere, sem az imádat mézeskalácsa... Neked néha pezsgő is kell, neked életszükségleted, hogy valaki elkábítson, ha másképp nem, cinizmussal...

- Nem nagy mesterség, mondhatom!...

- De nem mindenkinek van hozzá mersze. Kérdezd csak meg azt az urat, eszébe jutna-e valaha, hogy az ő áhítatos szerelme nem ér annyit, mint az én káromló cinizmusom?...

Wokulski nem hallgatta tovább, figyelmét most már más vonta magára: mégpedig az a változás, amely őbenne ment végbe igen gyors ütemben. Ha tegnap azt mondták volna neki, hogy néma tanúja lesz egy ilyen beszélgetésnek - nem hitte volna el. Azt hitte volna, hogy minden egyes szó vagy megöli vagy megőrjíti. De most, hogy megtörtént, be kellett ismernie, hogy a csalódásnál, a kiábrándulásnál és a megaláztatásnál még sokkal rosszabb dolog is van.

De mi?... Mi?... A vonaton való utazás. Ó, hogy reszket ez a kocsi... ó, hogy száguld!... A vonat remegését a lába is átveszi, azután a tüdeje, a szíve, az agya; benne is minden remeg, minden apró csontja, minden idegszála...

És ez a száguldás itt az ég beláthatatlan boltíve alatt, a végtelen mezőkön át, amit semmi sem fékez!... S neki utaznia kell, ki tudja, milyen messzire még, de az is lehet, hogy csak öt, csak tíz percig!...

Mert mit számít Starski meg Izabella? Egyik kutya, másik eb... De ez a vonat, ó, ez a vonat... és ez a remegés!...

Azt hitte, nyomban sírva fakad vagy kiabálni kezd, kitöri az ablakot és kiugrik... Sőt, ami még rosszabb! Azt hitte, most mindjárt leborul Starski elé, és könyörögve kéri, hogy mentse meg... De mitől?... Volt olyan pillanat, hogy el akart bújni a pad alá, s rimánkodni útitársainak, üljenek rá, hogy így utazhasson a legközelebbi állomásig...

Szemét behunyta, a fogát összeszorította, mind a két kezével belekapaszkodott a pamlag rojtjaiba, homlokát elöntötte a verejték, s végigcsorgott az arcán, a vonat meg csak rohant és - remegett... Végre egy éles fütty hasította keresztül a levegőt... azután a másik, s a vonat megállt.

"Meg vagyok mentve" - gondolta.

Ugyanakkor Łęcki úr is felébredt.

- Micsoda állomás ez? - kérdezte Wokulskitól.

- Skierniewice - felelte Izabella.

A kalauz kinyitotta az ajtót. Wokulski felugrott, meglökte Tomasz urat, a szemben levő pamlagra tántorodott, a vonat lépcsőjén elbotlott, de rohant tovább az étterem felé.

- Pálinkát!... - kiáltotta.

A büfés leány csodálkozva tette elé a poharat. Wokulski felkapta, ajkához emelte, de a pálinka szagára a torka összeszorult, gyomrában émelygést érzett, s letette anélkül, hogy ajkához érintette volna.

Bent a kocsiban a fiatalok tovább beszélgettek.

- Bocsáss meg, kedves kuzin - jegyezte meg Starski -, de egy hölgy előtt ilyen dérrel-dúrral nem lehet kiszállni a vonatból.

- Talán rosszul érzi magát - aggodalmaskodott Izabella, mert bizonyos nyugtalanságot érzett.

- Ez a betegség bizonyára nem annyira veszélyes, mint inkább nem tűr halasztást... Hozzak neked valamit, kedves kuzin?

- Egy pohár szódavizet.

Starski a büfébe ment; Izabella kisasszony kinézett az ablakon.

Furcsa nyugtalansága nőttön-nőtt.

"Emögött lehet valami... - gondolta. Milyen furcsa volt..."

Wokulski a büféből a peron végére ment, néhányszor mélyet lélegzett, egy hordó mellett állt egypár szegény asszony és egypár zsidó, azoktól vizet kért. Lassanként magához tért, s a kalauzt megpillantva, megszólította:

- Kedves uram, vegyen csak elő egy darab papírt.

- Valami baja van a nagyságos úrnak?...

- Semmi. Hozzon az irodából egy darab papírt, aztán a mi kocsink előtt kiáltsa, hogy távirat érkezett Wokulski címére.

- A nagyságos úr számára?

- Igen.

A kalauz csodálkozó képet vágott, de azért elment a távíróhivatalba. Néhány perc múlva már jött is vissza, s Wokulskiék kocsijához lépve bekiáltott.

- Távirat Wokulski úr számára!...

- Mi az?... Mutassa!... - kiáltotta Tomasz úr.

De Wokulski már ott állt a kalauz mellett, átvette a papírlapot, nyugodtan kinyitotta, s bár egészen sötét volt, úgy tett, mintha olvasná.

- Mi az?... - kérdezte Tomasz úr.

- Varsóból - felelte Wokulski. - Sajnos, vissza kell mennem.

- Visszamegy?... - kiáltotta Izabella. - Valami baj történt?...

- Ó, dehogy. Csak a társam hív.

- Nyereség vagy veszteség?... - suttogta Tomasz úr, az ablakon kihajolva.

- Óriási nyereség - felelte Wokulski ugyanolyan hangon.

- Akkor hát... csak utazzék... - biztatta Tomasz úr.

- De miért ne maradna itt? - kiáltotta Izabella. - Itt is csak be kell várnia a legközelebbi vonatot, sokkal jobb, ha velünk jön és elébe utazik. Még néhány órát együtt tölthetünk.

- Belnek igaza van - jegyezte meg Tomasz úr.

- Nem, kérem - felelte Wokulski -, inkább mozdonyon indulok. Nem akarok órákat veszíteni.

Izabella tágra nyitott szemmel bámulta. E pillanatban valami egészen újat fedezett fel benne, s ez felkeltette érdeklődését.

"Milyen gazdag természet!" - gondolta.

Alig egy-két perc leforgása alatt Wokulski minden ok nélkül alaposan megnövekedett szemében. Starski pedig összezsugorodott, s legfeljebb mulatságosnak látszott.

"De miért nem marad itt?... Hogy került ide ez a távirat?..." - mondta önmagának, s korábbi ösztönös nyugtalanságát most már valóságos rettegés váltotta fel.

Wokulski ismét az étterem felé ment, hogy hordárt keressen, akire poggyászát bízhatná. Útközben Starskival találkozott.

- Valami baja van?... - kérdezte Starski, s az étteremből kiszivárgó bágyadt fényben fürkészve vizsgálta Wokulski arcát.

Wokulski karon fogta, s magával vonta, végig a peronon.

- Ne haragudjék, Starski úr, azért, amit most mondok - szólt tompa hangon. - Ön tévesen ítéli meg saját magát. Önben pontosan annyi a démon, amennyi egy gyufaszálban a méreg... A pezsgő tulajdonságainak pedig önben semmi nyoma... Sokkal inkább megvannak önben az érett sajt tulajdonságai, az ugyanis a beteg gyomrot felizgatja, de az egészséges ízlést hányásra ingerli... Ne haragudjék...

Starski kábultan hallgatta.

Nem értett semmit, s mégis úgy érezte, hogy valamit ért. Már azt kezdte hinni, hogy Wokulski megőrült.

Felhangzott a második csengetés, s az utasok tömegesen igyekeztek az étteremből a vonathoz.

- De adok még egy tanácsot, Starski úr. A gyengébb nem kegyeinek élvezése közben sokkal ajánlatosabb a hagyományos óvatosság, mint a többé vagy kevésbé démoni vakmerőség. Az ön vakmerősége leleplezi a nőt. Mivel pedig a szépnem legtöbb képviselője nem szereti, ha leleplezik, ez sokat árthat az ön hitelének, s ez valóságos szerencsétlenség lenne önre és gyámoltjaira nézve.

Starski még most sem tudta felfogni, miről van szó.

- Ha megsértettem - szólt -, szívesen szolgálok elégtétellel...

Harmadszor csengettek.

- Tessék beszállni!... - kiáltották a kalauzok.

- Nem, uram - felelte Wokulski, s együtt indultak Łęckiék kocsijához. - Ha szükségét érezném annak, hogy önön elégtételt vegyek, akkor, minden felesleges alakiság mellőzésével, már nem is élne. Inkább önnek van oka és joga ahhoz, hogy tőlem elégtételt követeljen, mert be mertem tenni a lábamat abba a kis kertbe, melyben ön a virágait ápolgatja. Bármikor állok rendelkezésére... A címemet tudja?

A kocsihoz közeledtek, melynek ajtajában már ott állt a kalauz. Wokulski erővel emelte Starskit a lépcsőre, aztán betaszította a termes kocsiba, s a kalauz becsapta az ajtót.

- Mi az, kedves fiam, el sem búcsúzik?... - csodálkozott Tomasz úr.

- Szerencsés utat!... - kiáltotta Wokulski.

Izabella az ablakban állt. A kalauz füttyentett, a mozdony sikongva válaszolt.

- Farewell, Miss Iza, farewell^[52] - kiáltotta Wokulski.

A vonat elindult. Izabella atyjával szemben a pamlagra rogyott. Starski a kocsi túlsó szegletében húzódott meg.

- No... no... no... - morogta magában Wokulski. - Nem félek tőle, hogy még Piotrków előtt össze nem bújtok megint...

A vonat után nézett és kacagott.

Egyedül maradt a peronon, hallgatta a távolodó vonat zakatolását; a zörej néha elhalkult, megszakadt, majd ismét hangosabb lett, végre egészen elenyészett.

Aztán hallotta az elszéledő személyzet lépteinek zaját, az étteremben a székek tologatását, már a lámpákat is oltogatták, az ásító pincér bezárta az üvegajtót, amely csikorogva sírt fel kínjában.

"Elvesztették a fémet, mikor a medalion! keresték!... - gondolta Wokulski. - Én érzelgős és unalmas vagyok... Neki pedig nem elég a tisztelet mindennapi kenyere és az imádat mézeskalácsa... pezsgőre is szüksége van... Az imádat mézeskalácsa... szellemes kifejezés!... De milyen pezsgőt szeret?... Ah, a cinizmusét... A cinizmus pezsgőjét - szintén szellemes tréfa... Legalább hasznát vettem angol tudományomnak..."

Amint így céltalanul bolyongott, egyszerre tartalékkocsik két hosszú sora közé került. Egy pillanatig nem tudta, hová menjen, s képzelődni kezdett. Úgy érezte, hogy egy óriási torony belsejében áll, s a torony összedőlt anélkül, hogy a legkisebb robaj hallatszott volna. Nem zúzta agyon, de mindenfelől magas törmelékhalommal övezte úgy, hogy nem tudott kiszabadulni.

Nem talált kiutat!

Megrázkódott, s a látomás eltűnt.

"Az álmatlanság kínoz - gondolta. - Tulajdonképpen semmiféle meglepetés sem ért; mindent előre láthattam volna, sőt láttam is. Milyen sekélyes volt minden beszélgetésünk!... Mert mi érdekelte?... A bál, az estély, a hangverseny, a ruha... Mit szeretett?... Csak saját magát. Azt hitte, őérette van az egész világ, s ő azért él, hogy szórakozzék. Kacérkodott... de minden szeméremérzet nélkül, minden férfival. Minden nővel versengett a szépségért, a hódolatokért, a ruhákért. Csinált valamit?... Semmit. A szalonokat ékesítette önnönmagával. Az egyetlen dolog, amellyel anyagi létét biztosíthatta volna - szerelme volt, s lám, az is csak talmi!... Az a Starski pedig... ki az a Starski? Pontosan olyan élősdi, mint ő... Az egész egy jelentéktelen epizód volt az ő sokat tapasztalt életében... Starski ellen igazán nem lehet semmi panaszom: megtalálta a zsák a foltját. De a hölgy ellen sem... Igen, ő képzeletbeli Messalina!... Aki csak akarta, ölelgette, és a medalionját keresgélhette. Még Starski is. Szegény bitang, minden más foglalkozás híján a nőcsábászatra adta magát...

Valaha hittem, hogy e földi tájon
Csillogó szárnnyal fehér angyal szálldos...

Gyönyörű angyal!... Fehér!... Molinari úr, Starski úr és ki tudja, még hányan... Íme, ez a következménye annak, hogy a nőket a költészetből akarjuk megismerni!

A nőket nem a Mickiewiczek, Krasińskiak vagy Słowackiak szemüvegén át kellene megismernünk, hanem a statisztikából, amely arra tanít, hogy minden csillogó szárnyú angyal legalább egy tizedrészében prostituált; így aztán, ha az ember csalódik is, legalább kellemesen csalódik...

Egyszerre süvöltő hang hallatszott. Valami kazánba vagy tartályba vizet öntöttek. Wokulski megállt. Úgy érezte, hogy ebben a vontatott, mélabús süvöltésben egész zenekart hall, mely a fohászt játssza a Fra Diavoló-ból.

Ti, akik itt nyugosztok a halál hideg sziklája alatt... Nevetés, sírás, sikongatás, panasz, érthetetlen kiáltozás, minden egyszerre hangzott, de az egész fölött ott harsogott egy hatalmas hang, tele reménytelen szomorúsággal.

Meg mert volna esküdni rá, hogy zenekart hall, és ismét képzelődni kezdett. Úgy érezte, hogy temetőben jár, nyitott sírok között, amelyekből undorító árnyak emelkednek ki. Az árnyak csakhamar gyönyörűséges nőkké változtak, és közülük óvatosan lopakodott elő Izabella, s kézmozdulatokkal és izzó pillantásokkal csábítgatta.

Olyan rémület fogta el, hogy keresztet vetett magára, mire a látomás eltűnt.

"Végem! - gondolta. - Még elvesztem az eszemet..."

S elhatározta, hogy elfelejti Izabellát.

Éjfél után két óra volt. A távíróhivatalban zöld ernyőjű lámpa égett, s a távírógép egyhangúan kattogott. Az állomásépület előtt egy ember járkált, és sapkáját lekapva köszönt Wokulskinak.

- Mikor indul a vonat Varsóba? - kérdezte Wokulski.

- Reggel ötkor, nagyságos úr - felelte az illető, s olyan mozdulatot tett, mintha kezet akarna csókolni. - Én, nagyságos úr, kérem... Én vagyok...

- Csak ötkor? - ismételte Wokulski. - Kocsit lehet... és Varsóból mikor jön?

- Háromnegyed óra múlva. Én, nagyságos úr kérem...

- Háromnegyed óra... - suttogta Wokulski. - Háromnegyed... háromnegyed... - ismételgette, s az R-betűt bizonytalanul ropogtatta.

Elfordult az ismeretlentől, és a vágányok mentén elindult Varsó felé. A vasutas utánanézett, fejét csóválta, és eltűnt a sötétben.

- Háromnegyed... háromnegyed... - mormogta Wokulski. - Akadozik a nyelvem?... Csodálatos szövevénye a történteknek. Meg akartam tanulni, hogyan kell meghódítani Izabellát, s megtanultam, hogyan kell elveszteni... Vagy az a Geist. Azért dolgozott a nagy találmányán, azért bízta rám szent ereklyéjét, hogy Starski úrnak eggyel több oka legyen a kutatásaihoz... Mindentől megfosztott, még a legutolsó reményemtől is... Ha e pillanatban megkérdezné valaki, hogy valóban ismertem-e Geistet, s láttam-e furcsa fémeit, nem tudnék felelni, mert már magam sem tudom, nem képzelődés volt-e az egész?... Ó, ha el tudnám őt felejteni... Csak legalább néhány percig ne kellene rá gondolnom... Nem gondolok rá...

Csillagos éjszaka volt, a földek feketék, a vágányok mentén sűrűn égtek a jelzőlámpák. Wokulski az árokban ment, elbotlott egy nagy kőben, s ebben a pillanatban feltűnt előtte a zasławi várrom, a nagy kőtömb, amelyen Izabella ült, mikor szemében meglátta azt a csillogó könnyet. De ezúttal a könnyek mögött a hazugság szikrája is felvillant.

"Nos, nem gondolok rá... Elmegyek Geisthez. Dolgozni fogok, reggel hattól éjszaka tizenegyig. Vigyáznom kell a nyomás minden változására, a hőmérsékletre, az áramfeszültségre... Nem lesz egyetlen szabad pillanatom..."

Úgy érezte, hogy valaki követi. Megfordult, de nem látott senkit. Ellenben észrevette, hogy bal szemével rosszabbul lát, mint a jobbal, s ez szörnyen idegesítette.

Vissza akart menni az emberek közé, de undorodott tőlük. Már maga a gondolkozás is fárasztotta, csaknem fájdalmat okozott neki.

- Sosem tudtam, hogy az embernek még a saját lelke is terhére lehet... - dünnyögte.

"Ó, ha tudnék - nem gondolkozni..."

Messze keleten felrémlett egy kis világosság, feltűnt a hold halvány sarlója, s kimondhatatlanul komor fényt vetett a tájra.

Wokulski előtt ismét más látomás tűnt fel. Csendes, elhagyott erdőben járt, a fenyőfák hatalmas törzsei csodálatosan összevissza görbültek, egyetlen madár hangja sem hallatszott, teljes szélcsend volt, a legkisebb ágacska sem mozdult. Világosság sem volt, csak nagyon szomorú félhomály. Wokulski érezte, hogy ez a félhomály, a fájdalom és szomorúság az ő szívéből árad, hogy mindez az ő életével ér véget, ha ugyan egyáltalában véget ér...

Bármerre nézett, a fenyőfák közül, az ég szürke foltját látta; minden folt a vasúti kocsi egy-egy remegő ablakává alakult, melyből Starski ölelő karjai közül Izabella halvány arca tekintett felé.

Nem tudott úrrá lenni ezen a látomáson: erőt vett rajta, felemésztette akaratát, eltorzította gondolatait, és megmérgezte szívét. Lelke elvesztette minden önállóságát; minden kis benyomás felülkerekedett benne, s ezer meg ezer, egyre fájdalmasabb, egyre komorabb alakban szólalt meg, mint a visszhang az üres épületben.

Ismét megbotlott egy kőben, s ez a jelentéktelen tény hátborzongató elmélkedésre késztette.

Úgy érezte, hogy valamikor... igen, régen, ő maga is hideg, vak és érzéketlen kő volt.

S mikor meg érzéketlen aléltságban hevert, melyből a föld leghatalmasabb megroppanásai sem tudták felébreszteni, egy kérdő hang szólalt meg benne vagy fölötte:

"Akarsz-e ember lenni?..."

"Mi az: az ember?..." - felelte a kő.

"Akarsz-e látni, hallani, érezni?..."

"Mi az: érezni?..."

"Akarsz-e valami egészen újat érzékelni? Akarod-e a létet, mely egyetlen pillanatban többet érez, mint az összes kövek millió évszázadok alatt?..."

"Nem értem - válaszolta a kő -, de minden lehetek."

"És ha az új élet után csak örök fájdalmad marad?..." - kérdezte a természetfölötti hang.

"Mi az: a fájdalom?... Minden lehetek."

"Akkor hát légy ember" - döntött a hang.

És ember lett. Élt néhány évig, s ez alatt az idő alatt annyi mindenre vágyott, és annyit szenvedett, hogy a holt világ egy örökkévalóság alatt sem érzett volna ennyit. Míg egyetlen vágy után futott, újra támadt ezer meg ezer. Míg egyetlen szenvedés elől menekült, a szenvedések egész tengerébe merült, és annyi fájdalmat érzett és annyi gondolata volt, annyi öntudatlan erőt pazarolt el, hogy végül az egész természetet fellázította maga ellen.

"Elég!... - hangzott a szó mindenfelől. - Elég!... Add át a helyedet másnak a nagy látványosságban..."

"Elég... elég... már elég!... - kiabálták a kövek, a fák, a levegő, a föld, az ég. - Térj ki mások elől! Hadd ismerjék meg ők is az új létet..."

Elég!... Tehát ismét semmivé kell lennie, mégpedig abban a pillanatban, amikor az a magasztosabb lét utolsó emlékként csak kétségbeesést ad cserébe azért, amit elvesztett, és fájó sóvárgást azután, amit nem tudott elérni!...

"Ó, bár felkelne már a nap! - suttogta. - Visszamegyek Varsóba... Hozzálátok valamilyen munkához, és végzek ezekkel az ostobaságokkal, amelyek szétzilálják idegzetemet... Starski kell neki? Legyen hát boldog vele!... Vesztettem rajta?... Jól van!... Eleget nyertem máson... Nem szerezhet meg az ember mindent..."

Egy kis idő múlva sűrű nedvességet érzett a bajuszán.

"Vér?" - gondolta. Megtörölte száját, és egy gyufa lángjánál megnézte a zsebkendőt: fehér hab...

"Mi az, veszettség, vagy mi az ördög?..."

E pillanatban a távolban feltűnt két fénypont. Lassan közeledett, s mögötte sűrű, fekete tömeg rémlett, fölötte pedig szikrasáv húzódott.

"Vonat?..." - szólt önmagához, s úgy érezte, hogy ez ugyanaz a vonat, amelyen Izabella utazik. Ismét látta a termes kocsi belsejét, amint a kék függönnyel elsötétített lámpa kísérteties fénybe borítja, s a pamlag sarkában megpillantotta Izabellát, Starski ölelő karjában.

- Szeretem... szeretem... - suttogta -, és nem bírom elfelejteni.

Erőt vett rajta valami rettenetes fájdalom, amelyre nincs is fogalom az emberi nyelvben. Fájt a fáradt gondolat, fájt a sajgó érzés, az összezúzott akarat, az egész lét... S most egyszerre már nemcsak szomjúhozta, hanem minden erejével éhezte és kívánta a halált.

A vonat lassan közeledett. Wokulski, azt sem tudva, mit csinál, a vágányokra rogyott. Reszketett, foga vacogott, két kezével megragadta a talpfát, szája tele volt homokkal... a mozdony lámpása már előrevetette fényét, a vágányok halkan zümmögtek a gyorsan gördülő mozdony alatt.

- Uram, irgalmazz!... - suttogta és behunyta szemét.

Egyszerre valami meleget és erős rántást érzett, mely lelökte a vágányról... A vonat alig néhány hüvelyknyire száguldott el a feje mellett, lefröcskölte párával és forró hamuval. Egy pillanatra elvesztette eszméletét, s mikor magához tért, egy embert látott, aki mellén ült, és a kezét fogta.

- Ó, mit is művel a nagyságos úr?... - szólt az illető. - Ki hallott már ilyet... Hiszen az Isten...

Nem fejezte be. Wokulski lelökte magáról, megkapta gallérját, s egy rántással a földre lökte.

- Mit akarsz tőlem, gazember?! - kiáltotta.

- Nagyságos úr... nagyságos úr... én vagyok, Wysocki...

- Wysocki?... Wysocki?... - ismételte Wokulski. - Hazudsz! Wysocki Varsóban van.

- De én a bátyja vagyok, a pályaőr. A nagyságos úr helyeztetett ide még tavaly, húsvét után... Hogy nézhettem volna én a nagyságos úr vesztét?... Meg aztán a pályatesten nem szabad mászkálni...

Wokulski elgondolkozott és eleresztette.

- Bármit tettem, bármi jót műveltem, minden ellenem fordult - suttogta.

Nagyon fáradt volt, leült az útszéli vadkörtefa alá, mely alig volt magasabb egy növendék gyermeknél.

Élénk szél kerekedett, megzizegtette a fa leveleit, s ez a zizegés gyermekéveit idézte fel emlékezetében.

"Hol az én boldogságom?..." - gondolta.

Szorítást érzett mellében, mely lassanként a torkáig nyomult. Sóhajtani akart, de nem bírt: úgy érezte, menten megfullad, s kezével belekapaszkodott a zizegő levelű körtefába.

- Meghalok... - kiáltotta.

Azt hitte, elönti a vér, melle szétpattan, szinte vonaglott a fájdalomtól, s melléből egyszerre felszakadt a zokogás.

- Irgalmas Isten... irgalmas Isten!... - ismételte felcsukló sírással.

A pályaőr hozzákúszott, s tenyerét vigyázva a feje alá csúsztatta.

- Sírjon, sírjon, nagyságos úr!... - biztatta fölé hajolva. - Sírjon, nagyságos úr, s hívja segítségül az Isten nevét, nem lesz hiábavaló. Aki Urának oltalmában bízva őszinte szívvel magát Reá bízza, bátran mondhatja: Isten szeme rajtam, védelmez engem minden súlyos bajban... Ellenségedtől megszabadít téged. Mit ér a jómód, nagyságos úr, meg az a sok kincs? Mindenben csalatkozik az ember, csak az Istenben nem...

Wokulski a földhöz szorította arcát, s érezte, hogy minden csepp könnyével egy-egy nagy fájdalom, egy-egy óriási csalódás és kétségbeesés hull le szívéről. Szétzilált gondolatai kezdtek ismét rendeződni. Kezdett ráeszmélni, mi történt vele, s már megértette, hogy a szörnyű szerencsétlenségben, melyben mindenki elhagyta, elárulta, csak a föld, az egyszerű ember és az Isten maradt hozzá hűséges...

Lassan lecsillapodott, a felcsukló sírás is alábbhagyott, egész testében nagy gyengeséget érzett, és mély álomba merült.

Már hajnalodott, mikor felébredt; felült, szemét megdörzsölte, maga mellett megpillantotta Wysockit, és egyszerre minden eszébe jutott.

- Sokáig aludtam? - kérdezte.

- Talán egy negyedóráig... talán egy félóráig... - felelte a vasutas.

Wokulski elővette pénztárcáját, néhány százast nyomott Wysocki markába, és így szólt:

- Hallod-e, Wysocki... tegnap nagyon részeg voltam... egy szót se szólj senkinek arról, ami velem történt... Nesze... a gyerekeidnek...

A vasutas áhítatosan kezet csókolt:

- Azt hittem - szólt -, hogy a nagyságos úr mindenét elvesztette, és azért...

- Igazad van! - felelte Wokulski elgondolkozva. - Mindenemet elvesztettem, csak éppen a vagyonom maradt meg. Ne félj, nem feledkezem el rólad, ámbár... már jobb lenne nem élni!

- Magam is úgy vélem, hogy egy ilyen nagy úr nem keresné a szerencsétlenséget, még akkor sem, ha minden pénzét elveszítené. Biztosan valami emberi gonoszság... De... jön még a kutyára dér... Az Úristen nem bottal ver, de ha egyszer megharagszik, nagyon igazságos tud lenni... Majd meg tetszik látni...

Wokulski felállt, s elindult az állomás felé, de hirtelen megállt, és Wysockihoz fordult.

- Ha Varsóba jössz - szólt -, nézz be hozzám... De ami itt történt, arról egy szót sem... Megértetted?!

- Isten engem úgy segéljen, hogy ki nem nyitom a számat - felelte Wysocki, s lekapta sapkáját.

- Aztán máskor... - tette hozzá Wokulski, kezét a vasutas vállára téve -, máskor... ha újra ilyen embert látnál... érted?... ha újra ilyen embert látnál, hozzá ne nyúlj!... Ha valaki önként oda akar állni minden sérelmével az Úr ítélőszéke elé, vissza ne tartsd... Vissza ne tartsd!...

A politikai helyzet egyre világosabban körvonalazódik.

Megalakult a két koalíció. Az egyik: Oroszország Törökországgal, a másik: Németország, Ausztria és Anglia. Márpedig, ha így van, ez azt jelenti, hogy bármely pillanatban kitörhet a háború, és igen fontos kérdéseket dönt el.

De vajon lesz-e háború? Mert mi mindig szeretjük magunkat ámítani. Hát igenis lesz. Ezúttal kétségtelenül lesz. Lisiecki ugyan gúnyolódik, hogy én minden évben megjósoltam a háborút, és még egyszer sem teljesedett. De hát... Lisiecki, bocsánat, ostoba... Más volt a helyzet évekkel ezelőtt, és egészen más ma.

Az újságból olvasom például, hogy Garibaldi Olaszországban Ausztria ellen agitál. Nos, miért agitál Garibaldi? Azért, mert a háború a levegőben lóg. De ezzel még nincs vége. Mert néhány nappal később meg azt hallottam, hogy Türr Pista kérve kéri Garibaldit, ne okozzon nehézséget az olaszoknak...

Mit jelent ez?... Ez emberi nyelvre lefordítva azt jelenti: "Ti olaszok ne ugráljatok, mert Ausztria - ha győz - anélkül is nektek adja Triesztet, viszont ha miattatok elveszti a háborút - nem kaptok semmit..."

Ez tisztán előreveti árnyékát. Garibaldi Jóska agitációja és Türr Pista intő szava!... Jóska agitál, mert már orra előtt érzi a háborút, Türr Pista meg csillapítja, mert ő messzebb lát az orránál...

Hogy a háború kitör - az biztos. Igen ám, de mikor? Már most - június végén vagy júliusban?... Egy tapasztalatlan politikus biztosan így gondolkodna, de én nem. A németek addig nem kezdhetik el a háborút, míg Franciaország felől nem biztosítják magukat. De hogy biztosítsák? Sprott azt mondja, hogy erre nincs mód, de én látom a módját, mégpedig igen egyszerűen. Ravasz egy róka az a Bismarck. Komolyan, kezd tetszeni nekem!

Mert Németország meg Ausztria minek vonta be Angliát is a szövetségbe? Természetesen azért, hogy megtalálják a kapcsolatot Franciaország felé, és őt is bevonják. Ez pedig a következőképpen fog történni:

Az angol katonaságnál szolgál a kis Napóleon - Lulu herceg -, s most Afrikában verekszik a zulukafferekkel, mint hajdanában a nagyapja, a nagy Napóleon. S ha az angolok befejezik a háborút, Napóleont kinevezik tábornokká, s így szólnak a franciákhoz:

- Kedveseim! Itt van ez a Bonaparte, aki lent harcolt Afrikában, s halhatatlan dicsőséget szerzett magának, mint egykoron dicső nagyapja. Ti csak koronázzátok őt császártokká, mint hajdan a nagyapját, mi meg majd Németországtól kipolitizáljuk számotokra Elzász-Lotaringiát. Fizettek nekik egypár milliárdot, de az még mindig jobb, mint egy új háborúba beleugrani, amely legalább tízmilliárdba kerülne, s egyáltalán nem biztos, hogy megnyeritek...

A franciák természetesen hajlanak az okos szóra, császárrá koronázzák Lulut, visszakapják elvesztett területeiket, megfizetik a kiszabott összeget, és szövetséget kötnek Németországgal. Akkor aztán Bismarck tele pénzszekrénnyel megmutatja, mit tud...

Ó, kemény legény az a Bismarck! Ő az egyedüli, aki ezt a tervet végre tudja hajtani. Látom én, hogy nem a gólya költötte őkelmét, régen rokonszenvezek vele, csak eddig titkoltam... Legény az a talpán!... Nemhiába Puttkammer leány a felesége. A Puttkammerek meg rokonságban vannak a Mickiewiczekkel, nem csoda hát, ha Bismarck állítólag úgy szereti a lengyeleket, hogy a trónörökös fiának is azt ajánlgatta, hogy tanuljon meg lengyelül.

De ha az idén sem tör ki a háború... Akkor aztán megtudja Lisiecki, ki a tökfilkó! Ő szegény a politika terén abban látja a bölcsességet, hogy az ember semmiben se higgyen. Ostobaság... A politika csupa tervezés, a tervezés pedig a dolgok természetes rendjéből következik.

Tehát: éljen IV. Napóleon!... Mert bár ma még senki sem gondol rá, én biztos vagyok benne, hogy ebben a nagy zűrzavarban övé lesz a főszerep. És ha jól fogja meg a dolgot, nemcsak Elzász-Lotaringiát szerzi vissza ingyen, hanem Franciaország határát az egész vonalon kitolhatja a Rajnáig. Csak Bismarck idő előtt rá ne jöjjön, hogy egy Bonapartét a saját terveire felhasználni annyi, mint az oroszlánt taligába fogni. Én bizony amondó vagyok, hogy Bismarck ezen az egy ponton elszámította magát. Meg is mondom kereken úgy, ahogy van, én nem sajnálnám - sosem bíztam benne.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az egészségem valahogy nincs rendben. Nem mondom éppen, hogy beteg vagyok, de csak úgy... éppen hogy... Nem bírok sokat járni, nincs étvágyam, még írni sincs valami nagy kedvem.

A boltban alig akad valami munkám, mert már Schlangbaum rendelkezik, én meg - csak úgy tessék-lássék intézem Staś ügyeit. Schlangbaum még október előtt teljesen kifizet bennünket. Koplalni azért nem fogok, mert a drága jó Staś életem végéig biztosított számomra másfélezer rubel nyugdíjat. De azért ha az ember elgondolja, hogy nemsokára már semmit sem fog jelenteni a boltban, és semmihez sem lesz joga... igazán elmegy a kedve az élettől... Néha már olyan nehéz nekem az élet ezen a világon, hogyha Staś és a kis Napóleon nem lenne, Isten tudja, mit tennék... Hej, Katz, öreg kenyeres pajtásom, ki tudja, nem te cselekedtél-e a legokosabban? Igaz, hogy nincs semmi reményed, de legalább csalódástól sem kell félned... Nem mondom éppen, hogy én csalódásoktól félek, mert hiszen sem Wokulski, sem Bonaparte... de azért mégis... valahogy...

Ó, milyen fáradt vagyok; már írni is alig bírok. Szívesen elutaznék valahová... Istenem, húsz év óta nem tettem ki a lábam Varsóból!... S úgy vágyom rá, hogy halálom előtt legalább egyszer lássam még Magyarországot... Hátha a régi harcmezőkön megtalálnám volt bajtársaimnak legalább szétszórt csontjait... Hej, hej, Katz!... Emlékszel-e még a füstre, a golyófüttyre, a trombitaszóra?... Ugye, milyen zöld volt akkor a fű, ugye, hogy ragyogott a nap?...

Hát igen. El kellene utazni, meg kellene nézni a hegyeket, az erdőket, megfürödni a napsugárban, a végeláthatatlan síkság éltető levegőjében, és aztán új életet kezdeni. Az is lehet, hogy elköltözöm innen valahová vidékre, talán Stawskiné szomszédságába, mert mi mást tehetne egy ilyen nyugdíjas?...

Furcsa ember ez a Schlangbaum; aki szegény korában ismerte, el se hinné, milyen magasan hordja az orrát. Látom, Maruszewicz már összehozta a báróékkal, a báróék meg a grófokkal, csak még a herceghez nem tudott felkapaszkodni, mert a herceg úr igen udvarias a zsidókhoz, de igen távol is tartja magát tőlük.

Érdekes, hogy míg Schlangbaum itt olyan fennen hordja az orrát, a város csak úgy zúg a zsidók ellen.

Valahányszor betérek egy korsó sörre, mindig nekem ront valaki, s szidja, átkozza Staśt, hogy a boltot eladta a zsidóknak.

A tanácsos azon kesereg, hogy a nyugdíja egyharmadát a zsidók viszik el; Sprott prüszköl, hogy a zsidók tönkretették az üzleteit; Lisiecki sír, hogy Schlangbaum Szent János napjára felmondott neki, Klein pedig hallgat.

Már az újság is kezdi pedzeni a zsidókat, de ami még különösebb, Schumann-nal - aki tudvalevőleg szintén óhitű - egyszer a következő beszélgetésem volt:

- Meglátja, alig néhány éven belül nagy botrány lesz a zsidókkal.

- Bocsánat - szólok közbe -, hiszen nemrégen maga lelkendezett értük!...

- Lelkendeztem, mert zseniális faj, de aljas jellemek. Képzelje el, a Schlangbaumok, az öreg is meg a fiatal is, engem akartak becsapni. Engem!...

"Aha - gondoltam magamban -, most, hogy a zsebedet megcsiklandozták, kezdesz újra megtérni?..."

Az igazat megvallva, most már végleg torkig vagyok Schumann-nal.

És mi mindent fecsegnek Wokulskiról!... Ábrándozó, idealista, romantikus!... Biztosan azért, mert sohasem csinált semmilyen disznóságot.

Mikor Kleinnek elmondtam Schumann-nal folytatott beszélgetésemet, ösztövér kollégánk így felelt:

- Schumann azt hiszi, hogy csak néhány év múlva lesz a zsidókkal a botrány?... Nyugodjék meg, sokkal hamarabb...

- Szent Isten! - mondom. - Miért lenne?...

- Mert mi jól ismerjük őket, pedig hozzánk is dörgölőznek... - feleli Klein. - Ügyes emberek, de ez egyszer elszámították magukat... Mi nagyon jól tudjuk, mire lennének képesek őkelméék, ha megvolna hozzá az erejük.

Kleint mindig haladó, sőt talán túlzottan haladó embernek tartottam, de most már látom, hogy nagyon reakciós. Különben is, mit jelent az a mi és hozzánk?

Hát ez az a XIX. század, amely a XVIII, századot, a szabadság, egyenlőség és testvériség századát követi?... Az ördögbe is, akkor én mért verekedtem az osztrákokkal?... Mért estek el bajtársaim?...

Eh, lárifári, ábrándozás, merengés! Majd rendbe szed mindent IV. Napóleon császár...

Akkor aztán Schlangbaumnak is elmegy a kedve a pökhendiségtől, és Schumann sem fog dicsekedni, hogy zsidó, de Klein sem fogja őket fenyegetni.

Pedig már nincs messze az az idő, hiszen Staś Wokulski is...

Ó, milyen fáradt vagyok... komolyan... el kell utaznom valahová.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nem vagyok még olyan öreg, hogy a halálra kellene gondolnom; de Istenem, ha a halat kiveszik a vízből, ha még olyan fiatal és egészséges is, csak megdöglik, mert elvették az életelemét...

Vajon én nem hal vagyok, amelyet kivettek a vízből? A boltban Schlangbaum már úgy nekieredt, hogy nem lehet kibírni, s hogy hatalmát fitogtassa, kidobta a kapust meg a pénzbeszedőt, csak azért, mert nem tanúsítottak iránta elég tiszteletet.

S mikor közbenjártam a szegény emberek érdekében, még rám rivallt:

- Nézze meg, kérem, hogy viselkednek ezek velem, és hogy viselkedtek Wokulskival szemben!... Igaz, hogy előtte nem hajlongtak úgy, mint énelőttem, de minden mozdulatukból, minden pillantásukból látszott, hogy a tűzbe mennének érte.

- Egyszóval, Schlangbaum úr, maga is azt szeretné, ha a tűzbe mennének magáért? - kérdeztem.

- Természetes. Hiszen az én kenyeremet eszik, nálam keresnek, tőlem húznak fizetést...

Lisiecki szinte elkékült e badarságok hallatára. Azt hittem, mindjárt fültövön vágja. Ámde erőt vett magán, csak megkérdezte:

- Aztán tudja-e, Schlangbaum úr, miért mentünk volna Wokulskiért a tűzbe?...

- Mert neki több a pénze - felelte Schlangbaum.

- Nem azért, Schlangbaum úr, hanem azért, mert neki van itt valamije, ami magának nincs, és soha nem is lesz - vágta oda Lisiecki, a mellét döngetve.

Schlangbaum vörös lett, mint a cékla.

- Mi az?... - kiáltotta. - Mim nincs nekem?... Mi többé nem dolgozhatunk együtt, Lisiecki úr... maga sértegeti az én vallásos érzületemet...

Kézen fogtam Lisieckit, s oda húztam a szekrények mögé. A többiek mind nevettek a Schlangbaumon esett sérelmen... Csupán Zięba (egyedül ő marad meg a boltban) kiáltotta berzenkedve:

- A főnök úrnak igaza van... a vallásból nem lehet gúnyt űzni, mert a vallás szent dolog!... Hol a lelkiismereti szabadság?... hol a haladás?... a civilizáció... a recepció?...

- Piszok talpnyaló - dörmögte Klein, aztán a fülembe súgta: - Hát nincs igaza Schumann-nak?... Nem látta, milyen volt, mikor beállt hozzánk, és milyen most?...

Kleint természetesen lehordtam, mert micsoda jogon rémítgeti a polgártársait holmi veszedelmekkel? Magam előtt azonban semmiképpen sem titkolhatom, hogy Schlangbaum egy év alatt alaposan megváltozott.

Azelőtt alkalmazkodó volt, ma fennhéjázó és pökhendi; régebben hallgatott, mikor bántották, ma minden ok nélkül kiabál és veszekszik. Azelőtt lengyelnek vallotta magát, ma dicsekszik a zsidóságával. Még nemrégen hitt a nemes érzelmekben és az önzetlenségben, ma már csak a pénzéről és a kapcsolatairól beszél.

Ebből baj lehet!... A vevőkhöz persze túlságosan is édeskés, a grófoknak, sőt a báróknak is a talpát csókolgatná, alantasaival szemben viszont olyan, mint egy víziló: mindig pöfög, mindig dohog, s lábbal tiporja az embereket. Ez igazán nem szép... De azért a tanácsosnak, Sprottnak és Lisieckinek semmi joga őt holmi veszedelmekkel fenyegetni.

Mit jelentek én ma már az üzletben egy ilyen sárkány mellett?... Ha kasszát akarok csinálni, ő a hátam mögé áll, és a vállam fölött nézi a könyvet, ha utasítást adok, ő mindjárt sokkal hangosabban megismételi. Igyekszik engem a boltból minél jobban kiszorítani, s az ismerős vevők előtt folyton így henceg... "Az én Wokulski barátom... kedves ismerősöm, Krzeszowski báró... segédem, Rzecki úr..." Mikor pedig egyedül vagyunk, akkor egyszerűen "kedves Rzec"-nek hív.

Néhányszor igen finoman értésére adtam már, hogy ez a becézgetés nekem nem jelent valami különleges élvezetet, de szegény nem éri fel ésszel, nekem pedig megvan az a rossz szokásom, hogy százszor is meggondolom, amíg valakinek jól odamondogatok. Lisiecki ezt egykettőre megteszi, de Schlangbaum tart is tőle. A maga részéről Schumann-nak csakugyan igaza volt, mikor azt mondta, hogy mi nagyapáinktól, dédapáinktól fogva azon gondolkozunk, hogyan tékozoljuk el a pénzünket, ők pedig azon, hogy hogyan keressék meg? Ezen a téren már ma a világ első népe lennének, ha csak a pénz volna az emberi érték alapja. De hát, üsse kő!...

Mivel a boltban nincs sok munkám, egyre gyakrabban gondolok magyarországi kirándulásomra. Szörnyű, hogy az ember húsz éve ne lásson se erdőt, se vetést.

Már meg is tettem a lépéseket az útlevélért, azt hittem, beletelik egy hónap is, de Wirski vette kezébe a dolgot, s egyszerre csak puff!... négy nap alatt kész volt az útlevél. Egészen megijedtem...

Nem marad más hátra, el kell utaznom, legalább néhány hétre. Azt hittem, az utazási előkészületek lefoglalnak egy kis időt, pedig dehogy!... Megint beleavatkozott Wirski, vett nekem egy utazóbőröndöt, másnap becsomagolta a holmimat, és "gyerünk, isten hírével!..."

Komolyan megharagudtam rá. Az ördögbe is, miért akarnak mindenáron túladni rajtam?... Egyszerűen megmondtam, hogy szépen csomagolják ki a holmit, a bőröndöt meg takarják le valamilyen pokróccal, mert idegesít. Pedig, Istenem... de szívesen elutaznék, de szívesen...

Csak előbb egy kicsit össze kell szednem magam. Még most sincs étvágyam, fogyok, rosszul alszom, aztán egész nap álmos vagyok, néha szédülök, néha szívdobogást érzek... Ej, majd csak elmúlik...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mintha Klein is kezdené magát elhanyagolni. El-elkésik, gyanús füzeteket hord magával, gyűlésekre jár, a fene tudja, ki mindenkivel paktál?... De a legnagyobb baj az, hogy abból az összegből, amelyet Wokulskitól kapott, máris felvett ezer rubelt, s egy nap alatt elköltötte! Vajon mire?...

De azért igen rendes, jó fiú! Hogy milyen jó fiú, a legjobban az mutatja, hogy még Krzeszowski báróné sem dobta ki a házából, ott lakik most is a harmadik emeleten, csendben, szerényen, igazán semmi vizet nem zavar.

Csak szabadulna már azoktól a nemkívánatos kapcsolataitól, mert könnyen meglehet, hogy a zsidókkal nem lesz ugyan baj, de vele - igen!

Isten világosítsa meg az elméjét és oltalmazza meg.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Klein egy igen érdekes és tanulságos történetet mondott el nekem. Könnyekig kacagtam rajta, de újabb bizonyság is volt számomra, hogy az Úristen igazságossága még a legaprólékosabb dolgokban is megmutatkozik.

"Az istentelenek diadala pünkösdi királyság" - mondja, ha jól tudom, a Szentírás, de lehet, hogy valamelyik egyházatya. Akárki mondta, tény, hogy ez az igazság bebizonyosodott a báróné és Maruszewicz esetében is.

Köztudomású, hogy a báróné, mikor Maleskitól és Patkiewicztől sikerült megszabadulnia, szigorúan megtiltotta a házmesternek, hogy a harmadik emeleti lakást diákoknak adja ki. Még akkor se, ha évekig üresen állna.

A diákszoba csakugyan üresen is állt néhány hónapig, de legalább a báróné örült diadalának.

Közben pedig visszatért a férje, a báró úr, és természetesen a házban is kezébe vette a kormánypálcát. Mivel pedig neki folyton pénzre van szüksége, nagyon szúrta a szemét az üres szoba és a báróné tilalma, mely a ház jövedelmét évi százhúsz rubellel csökkentette.

Ezenfelül Maruszewicz is folyton piszkálta (közben kibékültek!...), mert ő meg mindig a bárótól kért kölcsön kisebb-nagyobb összegeket.

- Nem kötelessége a báró úrnak megvizsgálni, hogy a jelölt diák-e vagy sem - mondogatta. - Mire való még ez a gond is? Ha nem visel egyenruhát, akkor nyilván nem diák. S ha egy hónapra előre fizetni akar, fogadja el a pénzt és kész!

A báró megszívlelte a tanácsot; mindjárt parancsot adott a házmesternek, hogyha valaki érdeklődik a lakás iránt, egy szót se kérdezzen tőle, csak küldje hozzá. A házmester természetesen elmondta a dolgot a feleségének, a házmesterné meg Kleinnek, akinek fontos volt, hogy a szomszédságában neki megfelelő emberek lakjanak.

Alig néhány napja, hogy a báró kiadta ezt az utasítást, egyszer csak megjelenik előtte egy különös arcú, piperkőc fajta úr. De nemcsak az arca volt különös, a ruházata még különösebb. A nadrágja nem illett a mellényhez, a mellény a kabáthoz, a nyakkendő meg egyikhez sem.

- Itt a báró úr házában állítólag van egy kiadó legénylakás, havi tíz rubel bérért - kezdi a piperkőc.

- Úgy van - feleli a báró -, meg tetszik nézni?

- Ó, felesleges! Meg vagyok róla győződve, hogy báró úr csak rendes lakást ad bérbe. Lefizethetem mindjárt az előleget?

- Tessék - feleli a báró. - S mivel ön ennyire megbízik bennem, én is megbízom önben, és nem kérek további felvilágosításokat...

- Ó, báró úr, ha tetszik...

- Jól nevelt emberek között elég a kölcsönös bizalom - válaszolja a báró. - Remélem tehát, sem nekem, sem feleségemnek, de különösen a feleségemnek nem lesz oka az urakra panaszkodni.

A fiatalember forrón megszorította a kezét.

- Szavamat adom - szólt -, hogy soha nem okozunk semmilyen kellemetlenséget a bárónénak, aki talán túlzottan elfogult a...

- Elég, elég!... - vágott szavába a báró, azzal átvette az előleget, és nyugtát adott róla.

Mikor az ifjú távozott, a báró Maruszewiczet hívatta.

- Nem tudom - kezdte szorongva -, nem csináltam-e nagy szamárságot... Mert lakó már van, de a leírás után ítélve attól tartok, hogy egyike azoknak az ifjaknak, akiket a feleségem kidobatott...

- Az mindegy! - felelte Maruszewicz. - Az a fontos, hogy előre fizessen.

Másnap reggel három fiatalember költözött be a harmadik emeleti szobába, de olyan csendben, hogy senki észre nem vette. Azt sem tudta senki, hogy esténként ott üléseznek Kleinnél. Néhány nap múlva azonban Maruszewicz berontott a báróhoz, igen izgatott lelkiállapotban:

- Hát bizony, báró úr, ezek ugyanazok a csirkefogók, akiket a báróné kidobott. Maleski, Patkiewicz...

- Mindegy - felelte a báró. - A feleségemet nem bosszantják, tehát csak az a fontos, hogy fizessenek...

- De engem bosszantanak - robbant ki Maruszewicz. - Amint az ablakot kinyitom, az egyik borsót lövöldöz át hozzám szélpuskából, ami igazán nem tartozik a kellemes dolgok közé. Ha meg néhány ember van nálam, vagy éppen hölgyvendégem van... (tette hozzá halkabban), úgy pattog a borsó az ablakomon, hogy kibírhatatlan... zavarnak... kompromittálnak. Megyek a rendőrségre panaszt tenni...

A báró természetesen szólt a fiatal lakóknak, s megkérte őket, hogy ne lövöldözzenek borsót Maruszewicz ablakába. A fiatalurak abbahagyták ezt a kedvtelésüket, de ettől kezdve, amikor Maruszewicz hölgyvendéget fogad, s ez elég gyakran megesik, a fiúk közül az egyik azonnal kihajlik az ablakon, s torkaszakadtából ordítja:

- Házmester! Házmester!... Nem tudja, ki az a hölgy, aki Maruszewicz úrnál van?

Természetes, hogy a házmester nem tudta, sőt; azt sem sejtette, van-e ott valaki, de az ilyen diszkrét érdeklődés után most már az egész ház tudja.

Maruszewicz rettentő dühös rájuk, mert valahányszor panaszkodik, a báró is letromfolja:

- Maga mondta, hogy ne hagyjuk üresen a lakást...

A báróné is alázatosabb lett, mert az urától is fél meg a diákoktól is.

Így hát a báróné - gonoszságáért és gyűlölködéséért, Maruszewicz pedig intrikáiért - egy és ugyanazon forrásból kapták meg büntetésüket; a derék Kleinnek pedig megvan a kedve szerinti társasága.

Tehát igenis, van igazság a földön...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ez a Maruszewicz igazán szemérmetlen egy fráter! Ma berohant Schlangbaumhoz, és Kleinre árulkodott.

- Uram! - kiáltotta. - Az ön egyik alkalmazottja, aki Krzeszowski báróné házában lakik, határozottan foltot ejt jó híremen.

- Hogyan, mivel? - kérdezte Schlangbaum, tágra nyitott szemmel.

- Odajár azokhoz a diákokhoz, akiknek az ablaka az udvarra nyílik, azok meg folyton átleskelődnek hozzám, borsóval lövöldöznek, s ha egypár ember verődik össze nálam, torkukszakadtából ordítoznak, hogy kártyabarlangot tartok!...

- Klein úr júliustól kezdve már nem lesz alkalmazottam - felelte Schlangbaum. - Jobb lesz tehát, ha Rzecki úrral beszél, ők régebben ismerik egymást.

Maruszewicz csakugyan hozzám jött, s elölről elmondta meséjét, hogy a diákok őt hamiskártyásnak nevezik, és hölgyvendégeit hírbe keverik.

"Nagyon rendes hölgyek lehetnek!" - gondoltam, s hangosan így szóltam: - Klein úr egész nap itt van a boltban, tehát nem felelhet a szomszédaiért.

- Ez igaz, de Klein úrnak van velük valami titkos szövetsége, ő beszélte rá a diákokat, hogy jöjjenek vissza lakni, jár is hozzájuk, meg a diákok is őhozzá.

- Fiatalember - feleltem -, természetes, hogy jobban szereti a fiatalokat.

- De én nem vagyok hajlandó miattuk szenvedni!... Tehát vagy csillapítsa le őket, vagy pert indítok mindnyájuk ellen.

Egészen vad követelőzés, hogy Klein szelídítse meg a diákokat, sőt, szerettesse meg velük Maruszewiczet! Természetesen beszéltem Kleinnel, és figyelmeztettem is, hogy nem lenne szép és kellemes, ha neki, Wokulski segédjének, bármi köze lenne egy ilyen diákhistóriából származó perhez.

Klein végighallgatott, és vállat vont.

- Mi közöm nekem az egészhez! - felelte. - Én a legszívesebben felköttetném az ilyen semmirekellőt, de a magam részéről sem borsót nem lövöldözök az ablakába, sem hamiskártyásnak nem nevezem. Mit törődöm én az ő kártyabarlangjával?

Igaza van! Nem is szóltam tovább egy szót sem.

El kell utaznom... El bizony!... Csak ez a Klein bele ne kerüljön valami szamárságba. Micsoda gyerekek: át akarják alakítani a világot, s közben ilyen gyerekes tréfákon törik a fejüket.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Igen fontos események előestéjén vagyunk. Vagy ha nem, hát súlyosan tévedek...

Május valamelyik napján Wokulski Łęcki úrral és Łęcka kisasszonnyal Krakkóba utazott, s félreérthetetlenül azt mondta nekem, nem tudja, mikor jön vissza, lehet, hogy csak egy hónap múlva.

Ehelyett azonban már másnap visszajött, olyan szörnyű állapotban, hogy az embernek összeszorult a szíve, ha ránézett. Rossz rágondolni, mi történhetett ezzel az emberrel egy nap alatt!

Megkérdeztem: mi történt? Miért jött vissza? Eleinte nem akarta megmondani, de aztán közölte, hogy táviratot kapott Szuzsintól, s Moszkvába kell utaznia. Azután egy nap alatt megint meggondolta magát, s kijelentette, hogy nem megy Moszkvába.

- De hátha valami fontos üzlet?... - kérdeztem.

- Ördög vigye az üzletet! - morogta, bosszúsan legyintve.

Most napok hosszat nem hagyja el a lakását, majdnem mindig fekszik. Meglátogattam, de nagyon idegesen fogadott, s az inastól megtudtam, hogy senkit sem enged magához.

Schumannt küldtem hozzá, de Staś vele sem akart szóba állni, csak annyit mondott, hogy nincs szüksége orvosra. Schumann azonban nem elégedett meg ennyivel, s mivel nagyon makacs ember, önmagától megindította a nyomozást, és nagyon furcsa dolgokra jött rá.

Elmondta, hogy Wokulski éjféltájban Skierniewicén szállt ki a vonatból, mert állítólag táviratot kapott, s aztán eltűnt az állomásról, csak másnap hajnalban jött vissza piszkosan, sárosan, s mintha részeg lett volna. Az állomáson azt hiszik, hogy valóban felöntött a garatra, s valahol a mezőn aludt.

Ez az értesülés azonban sem Schumannt, sem engem nem elégített ki, és nem győzött meg. A doktor azt állítja, hogy Staś valószínűleg szakított Łęcka kisasszonnyal, sőt valami esztelenség elkövetését is megpróbálta... De én amondó vagyok, hogy csakugyan táviratot kapott Szuzsintól.

Na, mindegy, most már igazán el kell utaznom, egy kicsit pihenni. Még nem vagyok éppen rokkant, s a pillanatnyi testi gyengeség miatt nem mondhatok le a jövőről.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Itt van Mraczewski, és nálam lakik. Olyan, mint egy bencés tartományfőnök. Megemberesedett, lesült és meghízott. És mennyi világot bejárt az utolsó néhány hónap alatt...

Volt Párizsban, azután Lyonban; Lyonból Częstochowába utazott Stawskinéhoz, s vele együtt jött Varsóba. Azután megint visszakísérte Częstochowába, ott maradt egy hétig, s állítólag segített neki berendezni az üzletet. Częstochowából ismét Moszkvába utazott, onnan megint vissza Częstochowába, Stawskinéhoz, egy darabig ott ült nála, és most itt van Varsóban, és nálam lakik.

Azt állítja, hogy Szuzsin nem táviratozott Wokulskinak, ellenben ő biztos benne, hogy Wokulski szakított a Łęcka kisasszonnyal. Úgy látszik, Stawskinénak is mondhatott valamit, mert ez az angyal, mikor néhány héttel ezelőtt itt járt, engem is meglátogatott, s nagyon sokat kérdezősködött Staś felől.

"Egészséges?... Nagyon megváltozott és szomorú?... Vajon már sosem fog kiszabadulni ebből a kétségbeeséséből?"

Miféle kétségbeeséséből?... Mert ha szakított is a Łęcka kisasszonnyal, hál' istennek van elég nő a világon, ha mindenáron nősülni akar, itt van akár Stawskiné is.

Aranyos, drága asszony, hogy szerette azt a Staśt, sőt, talán még most is szereti?... Istenem, de jót nevetnék, ha Staś visszatérne hozzá. Milyen gyönyörű, milyen jószívű és mennyi önfeláldozás van benne... Ha van igazság és rend a világon (amiben gyakran kételkedem), akkor Wokulskinak el kell vennie a drága Helena asszonyt.

De sietnie kell, mert ha a jelek nem csalnak, Mraczewski komolyan tapossa körülötte a sarat.

- Rzecki úr! - mondja néha, kezét tördelve. - Micsoda asszony, micsoda asszony... Ha nem lenne az a szerencsétlen férje, már régen megkértem volna a kezét.

- És mit gondol, magához menne? - kérdeztem.

- Azt bizony nem tudom - sóhajtotta.

Aztán egy székre rogyott, hogy csak úgy reccsent, és így folytatta:

- Mikor először láttam, azután, hogy Varsóból elutazott, mintha a villám sújtott volna belém, úgy tetszett nekem...

- Azt hiszem, már azelőtt is tetszett magának.

- Igen, de nem így. Mikor Párizsból visszatértem Częstochowába, tele voltam délibábos ábrándképekkel, ő meg olyan halvány volt és olyan szomorú, hogy bizakodni kezdtem, hátha sikerül?... Megkezdtem az ostromot. De ő azon módon leszerelt, s mikor aztán térdre estem előtte, és úgy esküdöztem, hogy szeretem: sírva fakadt!... Ah, Ignacy uram, azok a könnyek!... Elvesztettem a fejemet. Egészen elvesztettem... Ha azt a szerencsétlen férjét egyszer elvinné az ördög, vagy ha lenne pénzem, hogy elválasszam őket... Ah, Ignacy uram!... Ha csak egy hétig élhetnék ezzel az asszonnyal, vagy meghalnék, vagy kocsin tolnának... Igen, uram... Csak ma érzem igazán, mennyire szeretem...

- S hátha ő mást szeret? - kérdeztem.

- De kit?... Talán Wokulskit? Haha!... Hát beleszerethet valaki egy olyan dörmögő medvébe?... A nőnek érzelmeket kell mutatni meg szenvedélyt, szerelemről kell beszélni, megszorítani a kezét, sőt ha lehet... Mit gondol, az a kőszikla ért az ilyesmihez?... A Łęcka kisasszonyhoz is éppen úgy közeledett, mint a vizsla a vadkacsához. Úgy látszik, abban a hiszemben volt, hogy a kisasszonynak hozománya van, és hogy az ő révén bejut az arisztokrata körökbe. Mikor aztán látta, hányadán áll, Skierniewicében meglépett. Ignacy úr, higgye el, a nőkkel így nem lehet...

Bevallom, Mraczewski lelkesedése nem tetszik nekem. Ha ez tovább udvarol, szerelmet vall, sóhajtozik és sír, egyszer csak elcsavarja a fejét annak a szegény asszonynak. Akkor aztán Wokulski verheti a fejét a falba, mert tiszti becsületszavamra mondom, ez volt az egyetlen asszony, aki igazán illett volna hozzá.

Na de várjuk be a dolgok végét, s addig is, utazni... utazni!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Brrr!... Nos, elutaztam... jegyet váltottam Krakkóig, s a varsó-bécsi pályaudvaron beültem a vonatba, de mikor harmadikat csengettek, kiugrottam...

Egy pillanatra sem tudok elválni Varsótól és a bolttól. Nem tudnék nélkülük élni...

A poggyászomat csak másnap válthattam ki, mert elvitték egészen Piotrkówig.

Ha minden tervem így sikerül, akkor gratulálok magamnak...

Wokulski, amint szobájában üldögélt vagy feküdt, gépiesen emlékezetébe idézte, hogyan is jött haza Skierniewicéből Varsóba?

Reggel öt óra tájban vett egy első osztályú menetjegyet Varsóba, de nem tudta pontosan, ilyent kért-e, vagy csak kérés nélkül adták. Azután beült egy másodosztályú kocsiba, s már ott talált egy papot meg egy vörös hajú németet. A pap az egész idő alatt kinézett az ablakon, a német pedig lehúzta a cipőjét, s lábát - piszkos harisnyájában - a szemben levő ülésre támasztva, aludt, mint a bunda. Szemben ült még egy idős hölgy, de igen fájt a foga, s a nagy fájdalomtól talán észre sem vette a német illetlen viselkedését.

Wokulski igyekezett útitársait megszámolni, s nagy lelki megerőltetés után sikerült is megállapítani, hogy rajta kívül hárman, vele együtt négyen vannak. Azután azon törte a fejét, hogy három meg egy az miért négy személy, és közben - elaludt.

Varsóban már csak az Aleje Jerozolimskién, a bérkocsiban tért magához. De hogy a poggyászát ki vitte ki a vasúti kocsiból, s ő maga hogyan került a bérkocsiba, arról semmit sem tudott, de nem is érdekelte.

Csaknem fél óráig kellett csengetnie, míg lakásába beeresztették, pedig már reggel nyolc óra körül járt az idő. Inasa álmosan, hálóingben nyitott ajtót, s szörnyen megijedt, hogy gazdáját ilyen váratlanul rövid idő alatt viszontlátja. Wokulski belépett a hálószobába, s azonnal látta, hogy hűséges inasa az ő ágyában aludt, de nem szidta össze, csak a szamovárt kérte.

Az inas, amint kissé magához tért, rettentő zavarba jött, és sürgősen áthúzta az ágyat, Wokulski meg, amint pillantása a friss ágyra siklott, lemondott a teáról, levetkőzött és lefeküdt.

Délután ötig aludt, azután megmosdott és felöltözött, mintha el akarna menni hazulról, de ekkor gépiesen, minden előre megfontolt szándék nélkül átment a szalonba, leült egy karszékbe, s ott ültében szundikált estig. Mikor aztán az utcán kigyúltak a lámpák, ő is világot gyújtott, és a szomszédos vendéglőből vacsorát hozatott. Farkasétvággyal evett, bort is ivott hozzá, s éjféltájban megint lefeküdt.

Másnap Rzecki látogatta meg, de hogy meddig maradt nála, és miről beszéltek, arra nem emlékezett. De másnap éjjel, mikor egy pillanatra felébredt, úgy érezte, hogy Rzeckit látja, s hogy a vén segéd nagyon zavarodott.

Később aztán teljesen elvesztette időérzékét. Nem vette észre a különbséget a nappal és az éjszaka között, az sem tűnt fel neki, hogy az órák túlságosan lassan vagy igen gyorsan múlnak. Egyszerűen nem törődött az idővel, mintha nem is létezett volna számára. Csak szörnyű űrt érzett magában és maga körül, sőt olyan érzése is volt, mintha lakása tágasabbra nőtt volna.

Egyszer úgy érezte, hogy magas ravatalon fekszik, s gondolkozni kezdett a halálról. Tudta, hogy most mindjárt meg kell halnia szívszélhűdésben, de ettől sem meg nem ijedt, sem nem örült neki. A hosszas egy helyben üléstől gyakran elzsibbadt a lába. Ilyenkor azt gondolta, hogy közeledik a halál, s közömbös kíváncsisággal figyelte, hogyan húzódik a zsibbadás egyre feljebb, a szíve felé. Ezek a megfigyelések pillanatnyilag kellemesek voltak számára, de azután ez is beleolvadt az érzéketlenségbe.

Inasának meghagyta, hogy senkit be ne bocsásson, de azért Schumann néhányszor mégis meglátogatta. Első látogatása alkalmával megtapintotta ütőerét, s rászólt, hogy mutassa a nyelvét.

- Melyiket, az angolt?... - kérdezte Wokulski, de azonnal észbe kapott, s kirántotta kezét a doktoréból.

Schumann élesen a szemébe nézett.

- Nem vagy egészséges - szólt. - Fáj valamid?

- Nem. Te megint praktizálsz?

- Megpróbálom! - felelte Schumann. - Az első betegem saját magam voltam, azt hiszem, ki is gyógyítottam magamat az ábrándozásból.

- Nagyszerű! Már Rzeckitől hallottam valamit a gyógyulásodról.

- Rzecki féleszű... Vén romantikus... Ő már a kihalófélben levő fajtához tartozik. Aki élni akar, annak józanon kell a világot néznie. Most figyelj ide, azután egymás után csukd be a szemedet, előbb az egyiket, aztán a másikat. Ha azt mondom: bal... jobb... jobb... Tedd keresztbe a lábadat...

- Mit csinálsz velem?... - kérdezte Wokulski.

- Vizsgállak.

- Ó... és reméled, hogy meg is vizsgálsz?

- Hogyne.

- És aztán?

- Megkezdem a gyógyítást.

- Az ábrándozásból?

- Nem, a neuraszténiából.

Wokulski elmosolyodott, s egy kis idő múlva így szólt:

- Ki tudod venni az ember agyvelejét, és másikat tenni a helyére?

- Egyelőre nem...

- Akkor mondj le rólam.

- De új vágyakat ajánlhatok, sőt sugalmazhatok is...

- Elkéstél, mert már vannak. Szeretnék a föld alá süllyedni, legalább olyan mélyen, mint... a zasławi vár kútja... S még azt is szeretném, ha befödne a kőtörmelék engem is meg a vagyonomat is, sőt itteni életemnek minden nyomát. Íme, most ez a vágyam, minden korábbi vágyaim gyümölcse.

- Romantika!... - jegyezte meg Schumann, betegét vállon veregetve. - No de majd elmúlik ez is.

Wokulski nem felelt. Haragudott magára ezekért a szavakért, és csodálkozott, honnan ez a hirtelen közlékenysége...

Ostoba közlékenység!... Kinek mi köze az ő vágyaihoz?... Minek mondta el?... Miért mezteleníti le sebeit, mint a szemérmetlen koldus?...

Mikor a doktor elment, Wokulski észrevette, hogy valami megváltozott benne; eddigi teljes érzéketlenségéből kezdett egy érzés kibontakozni. Valami névtelen fájdalom, eleinte egészen kicsiny, de gyorsan növekedett és elhatalmasodott. Az első pillanatban kis tűszúráshoz hasonlított, azután már egy szívében csomósodó akadályhoz, amely alig nagyobb egy mogyorónál. Már éppen sajnálni kezdte, hogy érzéketlensége elmúlt, mikor Feuchtersleben szavai jutottak eszébe:

- Mi lehet ez?... - kérdezte önmagától, mert érezte, hogy lelkében az érzéketlenség helyét tompa fájdalom foglalja el, s nyomban felelt is:

- Aha, az öntudat ébredése...

Agyában, amelyet eddig mintha köd borított volna, lassanként egy kép kezdett kibontakozni. Kíváncsian szemlélte a kialakuló képet, s egyszerre felismerte a körvonalakat: női alak, egy férfi ölelő karjaiban... A kép eleinte gyenge, foszforeszkáló fényben úszott, azután rózsaszínűvé vált, majd sárgává, zölddé, kékké, végül feketévé, mint a bársony. Ez kis időre eltűnt, majd ismét megjelent, és egymás után valamennyi árnyalatban játszott, a foszforeszkálótól egészen a feketéig. Fájdalma pedig folyton növekedett.

"Szenvedek, tehát vagyok!..." - gondolta mosolyogva.

Így múlt el néhány nap, mialatt vagy a színét változtató képet bámulta, vagy egyre növekvő fájdalmát figyelte, mely néha teljesen eltűnt, aztán megint felbukkant, mint alig észlelhető kis nyilallás, mint egy parányi atom, majd megint növekedett, végül már egész szívét, lényét, sőt az egész világot kitöltötte. Mikor aztán tetőpontját elérte, ismét eltűnt, hogy helyét a teljes nyugalomnak és csodálkozásnak adja át.

Szívében lassanként valami új érzés kezdett életre kelni: az a vágy, hogy ettől a fájdalomtól s ezektől a képektől megszabaduljon. Olyan volt ez, mint az éjszakában kigyulladó szikra. Halvány reménység villant fel előtte.

- Vajon fogok tudni még valaha gondolkozni? - kérdezte önmagától. S hogy mindjárt meg is vizsgálja magát, emlékezetébe idézte a szorzótáblát, aztán kétjegyű számokat kezdett fejben szorozni egyjegyűekkel, azután kétjegyűeket kétjegyűekkel, de nem bízott magában, tehát az eredményeket feljegyezte és ellenőrizte...

Minden eredmény helyes volt, s Wokulski megkönnyebbülten sóhajtott fel.

"Még nem vesztettem el az eszemet!" - gondolta örömmel.

Most megpróbálta gondolatban maga elé idézni lakása beosztását, majd Varsó utcáit, azután Párizst... Reménye egyre nőtt; mert rájött, hogy nemcsak pontosan emlékszik, hanem a szellemi torna jól is esik neki, és megkönnyebbülést hoz. Minél többet gondolt Párizsra, minél élénkebben idézte maga elé az ottani forgalmat, az épületeket, a vásárcsarnokokat, a múzeumokat, annál inkább elhomályosodott a férfi ölelő karjaiban megbúvó nő képe...

Fel s alá járt a lakásban, s tekintete véletlenül egy csomó képes folyóiratra tévedt. Volt bennük számos olajnyomat a drezdai és müncheni képtárból. Doré Don Quijote-illusztráció, Hogarth metszetei.

Eszébe jutott, hogy a halálraítéltek a siralomházban képek nézegetésével töltik el az időt a legkönnyebben. Ettől kezdve naphosszat képeket nézegetett. Ha egyik könyvvel végzett, fogta a másikat, a harmadikat, s ha mindent végignézett, újrakezdte...

Fájdalma tompult: látomásai egyre ritkábbakká váltak, reménye nőttön-nőtt...

Leggyakrabban Don Quijotét nézte, s az ő alakja igen nagy hatással volt rá.

Eszébe jutott a mondaszerű hős különös története: tíz-egynéhány esztendeig élt a költészet légkörében - akárcsak ő; harcolt a szélmalmok ellen - mint ő; összezúzta magát - mint ő; a női eszménykép után futott - mint ő, s a királykisasszony helyett piszkos béreslányt talált - mint ő!...

"Lám, ez a Don Quijote mégis boldogabb volt, mint én - gondolta. - Ő csak a sír szélén kezdett felébredni ábrándozásából... Én pedig?..."

Minél tovább nézegette a rajzokat, minél jobban megbarátkozott velük, annál kevésbé kötötték le figyelmét. Doré Don Quijoté-ja, Sancho Panzája, öszvérhajcsárjai, Hogarth Kakasviadal-a és a Korhelyek utcája között mind gyakrabban feltűnt lelki szemei előtt a szalonkocsi belseje, a remegő ablak s benne Starski és Izabella homályos képe...

Ilyenkor eldobta a képeslapot, és olyan könyvet keresett, melyet még gyermekkorából vagy Hopfer pincéjéből ismert. Mélységes megilletődéssel elevenítette fel emlékezetében Szent Genovéva életé-t, A Tannenbergi Rózsá-t, Rinaldini-t, Robinson Crusoe-t, és végül Az ezeregyéjszaka meséi-t. Ismét úgy érezte, hogy nincsen sem idő, sem valóság, s hogy az ő megsebesült lelke elmenekült a földről, s elvarázsolt világokban bolyong, ahol csak nemes szívek dobognak, ahol az aljasság nem ölt csalárd álarcot, ahol a fájdalmakat gyógyító, a sérelmeket orvosló, örök igazságosság uralkodik...

S ekkor különös dolog ötlött eszébe: míg a saját nemzete irodalmától csak csalódást, önámítást kapott, amely végeredményében lelki egyensúlyát megbontotta, addig a gyógyulást, a békességet az idegen irodalomban találta meg.

"Úgy látszik, mi csakugyan ábrándozó nép vagyunk! - gondolta borzadva. - Hozzánk sohasem száll le az angyal, hogy megháborítsa a Bethesda tavát, mely körül annyi sóvárgó beteg nyüzsög?..."

Egy napon a posta pecsétes levelet hozott.

- Párizsból?... - kérdezte magától. - Úgy van. Párizsból. Kíváncsi vagyok, mi az...

De kíváncsisága nem volt elég erős ahhoz, hogy a vaskos borítékot kibontsa és a levelet elolvassa.

- Milyen vastag!... Az ördögbe is, kinek van kedve ennyit írni?

A borítékot az íróasztalra dobta, s ismét kezébe vette Az ezeregyéjszaka meséi-t.

Micsoda élvezet az elkínzott lélek számára a drágakövekből épült, sok-sok ragyogó palota, a fák, melyeknek gyümölcse csupa csillogó-villogó ékszer!... A varázsigék, amelyeknek hallatára a falak megnyílnak, a mesebeli lámpások, melyekkel a legveszedelmesebb ellenséget is le lehet győzni, és egy szempillantás alatt száz meg száz mérföldet megtenni. Hát még a hatalmas varázslók!... Milyen kár, hogy ez a mesebeli hatalom gonosz és alattomos emberek kezébe került!...

Félretette a könyvet, s mosolyogva elábrándozott önmagán. Elképzelte, hogy ő is ilyen varázsló. Neki két egyszerű kis fegyvere van, az egyik: hogy a természet erőinek parancsolhat, a másik: hogy bármikor láthatatlanná válhat.

Tekintete a párizsi levélre esett, s ugyanakkor eszébe jutott Geist, mikor azt mondta:

"Az emberiség hüllőkből és tigrisekből áll, s közöttük egy-egy óriási csoportban alig akad egyetlen igazi ember... A mai nyomorúság onnan van, hogy a nagy találmányok válogatás nélkül kerültek emberek és vadállatok kezébe... Én nem követem el ezt a hibát, s ha csakugyan sikerül feltalálnom a levegőnél könnyebb fémet, azt csakis igazi emberek kezébe adom. Hadd lássák el végre magukat a saját javukat szolgáló fegyverekkel, hogy fajtájuk szaporodjék, s erőssé és hatalmassá váljék..."

- Ez valóban jó lenne - mormogta. - Valóban az lenne a helyes, ha az erő az Ochockiak és Rzeckiek kezében lenne, nem pedig a Starskiakéban és Maruszewiczekében.

"Ez igazán magasztos cél!... - gondolta. - Ha fiatalabb lennék... Ámbár... De különben itt is vannak emberek, itt is van bőven tennivaló..."

Ismét elővette Az ezeregyéjszaka meséi-t, de rádöbbent, hogy már az sem köti le gondolatait. A régi fájdalom újra furkálni kezdte szívét, s szeme előtt megint világosan kirajzolódott Izabella és Starski alakja.

Eszébe jutott Geist, fatalpú saruiban, meg az a furcsa ház, amelyben lakott, a rideg kőkerítéssel együtt... Egyszerre úgy látta, hogy a ház, az első foka egy óriási lépcsőnek, melynek tetejében hatalmas szobor áll, s szinte beleolvad a fellegekbe. A szobor női alakot ábrázol, de csak szoknyájának ércredői látszanak, míg feje és törzse eltűnik a fellegekben. A legalsó fokon, amelyen ő is áll, fekete betűkkel írt szavak olvashatók: Örökké változhatatlan és tiszta. Nem értette, mit jelent a felirat, de azt érezte, hogy a szobor talapzata felől békességgel teljes, nagy-nagy érzés árad a szívébe. És csodálkozott, hogy ő, aki ilyen érzést is fel tud fogni, Izabella kisasszonyt szerethette, haragudhatott rá, sőt féltékeny is volt s még ráadásul - Starskira...

A szégyen arcába kergette a vért, pedig senki sem volt a szobában. A látomás eltűnt, Wokulski felriadt. Megint csak ember, gyenge, szenvedő ember volt. De szívében már megzendült valami hatalmas hang, mint az áprilisi égiháború visszhangja, melynek cikázó villáma és égzengése a tavasz, a feltámadás érkezését hirdeti.

Június elsején Schlangbaum látogatta meg. Zavartan lépett a szobába, de mikor Wokulskit jobban szemügyre vette, remény ébredt a szívében.

- Eddig nem látogattalak meg - kezdte -, mert tudom, hogy beteg voltál, és senkit sem kívántál fogadni. De úgy látom, hála Istennek, minden elmúlt...

Idegesen feszengett a széken, és sanda tekintetét végighordozta a szobán. Lehet, hogy több vagy nagyobb rendetlenséget várt.

- Van valami elintéznivalónk? - kérdezte Wokulski.

- Nem annyira elintéznivalónk, mint inkább egy javaslatom... Mikor ugyanis megtudtam, hogy beteg vagy, eszembe jutott... hogy... neked hosszabb pihenésre lesz szükséged, mégpedig teljes pihenésre, hogy minden üzleti ügyből kikapcsolódj. Azt gondoltam tehát, nem lenne-e jó, ha azt a százhúszezer rubelt egyelőre nálam hagynád... minden gond nélkül lenne tíz százalékod.

- Aha!... - vetette közbe Wokulski. - Én a társaimnak, sőt magamnak is minden gond és munka nélkül tizenötöt fizettem.

- Igen, de most más idők járnak... Különben szívesen adok tizenötöt is, ha a neved megmarad a cégben...

- Sem a nevemet, sem a pénzemet nem adom - felelte Wokulski türelmetlenül. - Bár sosem vágtam volna bele! Ami pedig a pénzt illeti... elég nekem az a százalék, amelyet az értékpapírok hoznak... Még sok is...

- Szóval, Szent János napjára követeled a tőkét? - kérdezte Schlangbaum.

- Októberig nálad hagyhatom kamat nélkül is, azzal a feltétellel, hogy mindenkit megtartasz állásában, aki ott akar maradni.

- Súlyos feltétel, de...

- Ahogy akarod...

Pillanatnyi csend állt be.

- És mi az elgondolásod a Kereskedelmi Vállalattal kapcsolatban? - kérdezte Schlangbaum. - Mert úgy beszélsz, mintha attól is vissza akarnál vonulni.

- Lehetséges, sőt nagyon valószínű.

Schlangbaum elpirult. Valamit mondani akart, de meggondolta magát. Egy rövid ideig még beszélgettek, mindenféle közömbös dologról, aztán Schlangbaum szívélyes búcsúzás után elment.

"Úgy látszik, ez feltette magában, hogy mindent ő örököl utánam - gondolta Wokulski. - Hm! Hát hadd örököljön... A világ azoké, akik magukhoz kaparintják."

Annyi bizonyos, hogy ezt a Schlangbaumot, akivel most üzleti ügyeiről beszélgetett - mulatságosnak találta.

"A boltban mindenki panaszkodik rá - fordult meg fejében -, azt mondják, magasan hordja az orrát, és az embereit kizsákmányolja. Igaz ugyan, hogy rólam is ezt mondták..."

Tekintete megint az íróasztalra siklott, ahol néhány napja ott hevert a párizsi levél. Kezébe vette, nagyot ásított, de aztán mégis felbontotta.

A diplomáciai összeköttetésekkel rendelkező bárónő tudósítása volt és néhány hivatalos okmány. Átnézte és megállapította, hogy Ernest Walter, más néven Ludwik Stawski elhalálozását igazoló okiratok arról, hogy nevezett Algírban meghalt.

Elgondolkozott.

"Ha három hónappal ezelőtt érkeztek volna ezek a papírok, ki tudja, mi lenne ma?... Stawskiné - nagyon szép asszony, de mindenekfelett nemes lelkű... bizony, nemes lelkű... Sőt, azt mondják, szeretett is... Hátha igaz?... Ő engem, én meg azt a másikat... A sors iróniája!..."

A papírköteget az íróasztalra dobta, s eszébe jutott a kicsiny, tiszta szalon, ahol annyi kedves estét eltöltött Stawskinéval, s ahol olyan teljes nyugalmat érzett.

- No, lám - sóhajtotta -, eldobtam a kínálkozó boldogságot, amely magától hullott volna az ölembe... De vajon lehet-e boldogságnak nevezni azt, amire nem vágyunk?... S hátha ő is legalább egyetlen napig annyit szenvedett, mint én?... Rettenetes rendje a világnak, hogy két boldogtalan ember, akiknek boldogtalansága ugyanabból a forrásból fakad, nem segíthet egymáson.

Az okiratok még néhány napig ott hevertek íróasztalán, anélkül hogy eldöntötte volna, mit csináljon velük.

Eleinte egyáltalában ügyet sem vetett rájuk, de később egyre gyakrabban megakadt rajtuk a tekintete, s minduntalan a keze ügyébe kerültek. Erre nagy lelkiismeret-furdalást érzett.

"Tulajdonképpen - gondolta - Stawskiné számára szereztem meg, tehát neki kell elküldenem. De hol van Stawskiné?... Nem tudom. Érdekes lenne, ha elvenném feleségül... Lenne társaságom, Helunia kedves gyerek, lenne célja az életemnek. De ő - semmit sem nyerne velem... Mert mit is mondanék neki? Beteg vagyok, ápolónőre van szükségem, s ezért felajánlok évenként tíz-egynéhány ezer rubel jövedelmet... Sőt azt is megengedném, hogy szeressen, de én... nekem már elég volt a szerelemből..."

Egyik nap a másik után múlt el, s Wokulski még most sem találta meg a módját, hogy az okiratokat elküldje Stawskinénak. Meg kellene tudni, hol lakik. Fel kellene adni egy ajánlott levelet. Végül eszébe jutott, hogy a legegyszerűbb, ha elhívatja Rzeckit (akit már hetek óta nem látott), s neki adja át az iratokat. De ahhoz, hogy Rzeckit magához hívassa, csengetni kell az inasnak, s el kell küldeni a boltba.

- Ej... hagyjatok engem békében! - mormogta.

Megint elővett egy könyvet, ezúttal útleírásokat. Végigment az Egyesült Államokon, Kínán, de Stawskiné iratai nem hagyták nyugodni. Tudta, hogy valamit kell velük tenni, de érezte, hogy ő maga meg nem teszi. Már önmagát is nyugtalanította ez az érthetetlen lelkiállapot.

- De hiszen egészen logikusan gondolkozom - dünnyögte -, ha az emlékeim nem zavarnak... Szabályszerűen érzek... Ó, még túlságosan is szabályszerűen. Csak éppen... ezt az ügyet, különben egyetlen ügyet sincs kedvem elintézni... Ez tehát a manapság annyira divatos akaratbetegség. Nagyszerű találmány!... De az ördögbe, én sosem hódoltam a divatnak... Különben bánom is én, divat-e vagy sem; így érzem jól magam, és punktum...

Éppen a kínai útleírás utolsó oldalait olvasgatta, amikor eszébe jutott, hogyha lenne akarata, akkor előbb-utóbb kitörölhetne az emlékezetéből bizonyos eseményeket és személyeket.

- Pedig, hogy gyötörnek... hogy gyötörnek!... - suttogta.

Teljesen elvesztette időérzékét.

Egy napon Schumann valósággal betört hozzá.

- Nos, hogy vagyunk? - kérdezte. - Látom, olvasunk... Regény?... Nagyszerű... Útleírás? Mégjobb... Nem lenne kedved sétálni egyet? Ma szép idő van, azt hiszem, öt hét elég volt ahhoz, hogy lakásodat kiélvezd...

- Ha jól tudom, te tíz évig élvezted a magadét - felelte Wokulski.

- Igazad van, de nekem volt foglalkozásom, én az emberi hajszálakat vizsgáltam, és hírnévről álmodoztam. De mindenekelőtt nem viseltem a vállamon a magam és mások üzleti ügyeinek terhét. Hiszen alig néhány hét választ el a Kereskedelmi Vállalat közgyűlésétől.

- Kilépek...

- Tessék?... Nagyszerű ötlet - jegyezte meg Schumann gúnyosan. - S hogy még többre becsüljenek, járulj hozzá, hogy Schlangbaumot vegyék oda igazgatónak, az majd ellátja a bajukat!... Akárcsak az enyémet. Zseniális egy faj ezek a zsidók, de micsoda semmirekellők...

- Nono!...

- Csak ne védelmezd őket velem szemben - kiáltotta Schumann mérgesen. - Én nemcsak ismerem, de érzem is őket... A nyakamat tenném rá, hogy Schlangbaum e pillanatban már téged furkál a vállalatban, s biztosan be is fészkeli magát, mert hogyan is lehetne el a lengyel arisztokrácia... zsidók nélkül?

- Látom, nem nagyon szereted Schlangbaumot?

- Dehogynem, sőt, csodálom, és nagyon szeretném utánozni, de nem bírom! Látod, éppen most kezd ébredezni bennem az ősök ösztöne: az üzleti szellem... Ó, természet! Ó, hogy szeretném összekaparni az első milliócskát, hogy aztán jönne utána a második meg a harmadik... hogy én lennék Rothschild kisöccse. Egyelőre azonban még Schlangbaum is be tud csapni... Olyan régóta forgolódom itt a ti világotokban, hogy közben elvesztettem saját fajtámnak legkiválóbb tulajdonságait.

- Hát szakíts velük, keresztelkedj ki...

- Eszemben sincs. Először is akkor sem szakítanék velük, ha kikeresztelkednék, s egyébként én olyan különleges zsidó vagyok, hogy nem szeretem a hazugságot. Másodszor: ha nem szakítottam akkor, mikor gyengék voltak, most, mikor erősek, csak nem vagyok bolond...

- Én azt hiszem, most éppen gyengébbek - vetette közbe Wokulski.

- Talán azért, mert kezdik őket gyűlölni?...

- Gyűlölni: ez igen erős kifejezés.

- Ugyan, kérlek, nem vagyok én sem vak, sem ostoba... Tudom, mit beszélnek a zsidókról a műhelyekben, a kocsmákban, a boltokban, sőt az újságokban is... Biztos vagyok benne, hogy egy-két éven belül kirobban újra a zsidóüldözés. A rokonszenvemet nem tagadhatom meg tőlük... Érzem, hogy bármelyik piszkos zsidó kedvesebb nekem, mint egy kikent-kifent úrfi; s mikor most, húsz esztendő után, először mentem el a zsinagógába, s meghallottam énekeinket, szavamra mondom, a könny is kicsordult a szememből. Mit kell itt sokat beszélni?... Gyönyörű a diadalmas Izrael, s jólesik arra gondolnom, hogy az elnyomottak e diadalához az én munkám is hozzájárul!...

- Te, Schumann, én azt hiszem, neked lázad van...

- Én meg azt hiszem, neked hályog van, de nem is a szemeden, hanem az agyadon...

- Hogy is beszélhetsz előttem ilyeneket?...

- Úgy, hogy először is nem akarok csúszó-mászó féreg lenni, aki alattomosan harap, másodszor... te már úgysem fogsz ellenünk harcolni... Te bukott ember vagy, s éppen a saját fajtádbeliek buktattak el... A boltodat eladtad, a Kereskedelmi Vállalatból kilépsz, a te karriered véget ért.

Wokulski lehorgasztotta fejét.

- Különben, gondold csak meg - folytatta Schumann -, ki áll ma melletted?... Én, a zsidó, akit éppen úgy megvetnek, s akit éppen úgy megbántottak, mint téged... mégpedig ugyanazok az emberek... a nagyurak.

- Kezdesz érzelmes lenni - jegyezte meg Wokulski.

- Ez nem érzelmesség!... Állandóan a maguk nagyságát fröcskölték a szemünkbe, a maguk erényeit hirdették, s a maguk eszményeit kényszerítették ránk... Ma pedig, mondd meg magad, mit érnek azok az eszmények és erények, hol van az ő nagyságuk, amelynek a te zsebedből kellett táplálkoznia?... Egyetlen évig éltél velük... állítólag, mint velük egyenrangú lény, és mivé tettek?... Nos, képzeld csak el, mit tettek velünk, akiket évszázadokon át nyomtak és rugdostak?... Én tehát csak ajánlhatom, gyere, szövetkezz a zsidókkal. Nagy vagyont gyűjtesz, és amint az Ótestamentum mondja, ellenségeidet lábad alá vetheted zsámolyul... A nevedért és néhány jó szóért neked adjuk a Łęckieket, Starskiakat és... akit csak akarsz... Schlangbaum nem neked való társ... pojáca.

Wokulski legyintett.

- Én azt hiszem - szólt -, hogy te, aki mindenkit ki akarsz gyógyítani az álmodozásból, te magad vagy a legnagyobb álmodozó.

- Ugyan miért?...

- Úgy van... Nincs talaj a lábatok alatt, s másokat akartok nyakon ragadni... Inkább a másokkal való becsületes egyenlőségen jártassátok az eszeteket, mint a világ meghódításán. Ne gyógyítgassátok a mások hibáit, amíg a magatokéit ki nem gyógyítottátok, mert azok szaporítják ellenségeitek számát. Különben te magad sem tudod, mit akarsz: az egyik pillanatban lenézed és szidod, a másikban pedig nagyon is magasra értékeled a zsidókat...

- Az egyedeket lenézem, a tömeg erejét tisztelem.

- Én ellenben fordítva: a tömeget megvetem, de az egyént gyakorta tisztelem.

Schumann elgondolkozott.

- Tedd, ami jólesik - szólt és vette a kalapját. - A tény azonban az, hogy amint kiteszed a lábad a vállalatból, azonnal Schlangbaum meg egy csomó koszos zsidó kaparintja a kezébe, ellenben ha ott maradnál, bevihetnél tisztességes embereket, akiknek nem sok a hibájuk, és megvannak az összes zsidó kapcsolataik.

- A vállalatot így is, úgy is a zsidók kerítenék hatalmukba.

- Igen, de veled az egyetemet végzett zsidók kerülnének be, nélküled pedig gettó-zsidóké lesz.

- Nem mindegy az? - kérdezte Wokulski, vállat vonva.

- Nem. Minket hozzájuk köt a faj és a közös sors, de elválasztanak a felfogásbeli különbségek. Nekünk tudományunk van, nekik Talmudjuk, mi okosak vagyunk, ők leleményesek, mi egy kicsit kozmopoliták vagyunk, ők partikularisták, akik nem látnak tovább a saját zsinagógájuknál és hitközségüknél. Ezért hát a civilizációnak az az érdeke, hogy az ügyek irányítása a mi kezünkben legyen. Ők a világot csak bemocskolnák kaftánjukkal, hagymaszaggal, de nem vinnék előbbre. Gondolkozz csak ezen, Staś!...

Megölelte Wokulskit, és kifelé menet vidáman fütyörészte A zsidónő áriáját: Mikor az ég Rákhelt az én kezembe adta...

"Szóval így állunk - gondolta Wokulski. - Közeledik a harc a haladó és elmaradott zsidóság között a mi bőrünkért, és én ebben részt vegyek, mint egyiknek vagy a másiknak szövetségese?... Gyönyörű egy szerep!... Ó, hogy unom és hogy fáraszt..."

Ismét ábrándozásba merült, maga előtt látta Geist házának kopott falait, és a végeláthatatlan sok lépcsőfokot, legfelül áll az istennő ércszobra, felhőbe merült fejével, és az alsó lépcsőfokon a rejtélyes felírás:

Ahogy az istennő ércköntösének redőit szemlélte, egy pillanatig nevetni szeretett volna Izabellán, meg diadalmaskodó lovagján és a saját szenvedésein is.

- Lehetséges ez?... Lehetséges?... - suttogta. - Hogy én...

De a szobor csakhamar eltűnt, a fájdalom pedig visszatért, s úgy elterpeszkedett szívében, mint a nagyúr, akivel senki versenyre nem kelhet.

Néhány nappal Schumann látogatása után Rzecki jelent meg nála. Nagyon sovány volt, botjára támaszkodva járt, s úgy elfáradt, mire az első emeletre ért, hogy lihegve rogyott egy székbe, s alig bírt beszélni.

Wokulski megijedt: - Mi bajod, Ignacy?... - kiáltotta.

- Eh, semmi!... Egy kicsit az öregség, egy kicsit... semmi, semmi!...

- Orvoshoz kell menned, öregem. Gyógyíttasd magad. Utazz el...

- Bizony, magam is szerettem volna... már meg is váltottam a jegyet, ki is mentem az állomásra, de hidd el, olyan rettenetes honvágy fogott el Varsó után meg a boltunk után - tette hozzá halkabban -, hogy... ej... nem baj, na!... Ne haragudj, hogy eljöttem!...

- Én ne haragudjam, drága öreg cimborám?... Hisz arra gondoltam, hogy te neheztelsz rám...

- Én terád?... - felelte Rzecki, s mélységes ragaszkodással nézett rá. - Én terád?... Na, hagyjuk!... Most üzleti ügyben és nehéz bajok miatt jöttem.

- Bajok?

- Képzeld el, Kleint letartóztatták...

Wokulski hátrahőkölt.

- Kleint, és azt a kettőt... tudod... Maleskit meg Patkiewiczet...

- De miért?

- Emlékszel, ott laktak a Krzeszowskiné házában, és mi tagadás, egy kicsit birizgálták is azt a... Maruszewiczet... Maruszewicz fenyegetőzött, de ők csak annál inkább... A végén aztán az a gazember feljelentette őket... A rendőrség kiszállt, nagy botrány volt, s mind a hármat bevitték.

- Gyerekek... gyerekek!... - suttogta Wokulski.

- Én is azt mondtam - folytatta Rzecki. - Természetesen nem lesz semmi bajuk, de azért mégis kellemetlen história. Az a szamár Maruszewicz már maga is megijedt, kétségbeesve rohant hozzám, esküdözött égre-földre, hogy ő nem oka semminek... Mikor már nem bírtam, ráförmedtem: "Hogy maga nem oka, az biztos. De az is bizonyos, hogy manapság a csirkefogókat az Úristen oltalmazza... Mert igazság szerint magának kellene börtönben ülnie hamisításért, nem pedig ezeknek a szerencsétlen könnyelmű diákoknak..." Majdnem elbőgte magát. Megesküdött, hogy jó útra tér, s hogy már eddig meg nem tette, annak csak te vagy az oka. "Én telve voltam a legnemesebb törekvésekkel, szavalta, de Wokulski úr, ahelyett, hogy kezét nyújtotta volna, s evvel alátámasztotta volna tisztességes törekvéseimet, félvállról kezelt..."

- Ó, a jó lélek! - nevetett Wokulski. - Mi van még?

- A városban az a hír járja, hogy kilépsz a vállalatból.

- Úgy van...

- És hogy az egész vállalatot átadod a zsidóknak.

- Ugyan kérlek, az én társaim nem ócska elviselt ruhadarabok, hogy azoknak adhassam át, akiknek akarom - robbant ki Wokulski. - Van pénzük, a fejük is a helyén van... keressenek megfelelő embereket, s intézkedjenek maguk.

- De kiket találnak? S ha találnak is, kikben bíznának meg, ha nem a zsidókban!... A zsidók pedig komolyan gondolnak erre az üzletre. Nincs nap, hogy Schumann vagy Schlangbaum meg ne látogatna, s ne igyekeznének rábeszélni, hogy én vegyem át tőled a vezetést...

- Hiszen már ma is te vezeted.

Rzecki legyintett.

- Igen, a te ötleteiddel és a te pénzeddel!... - felelte. - De nem ez a fontos... Én az egészből azt látom, hogy Schumann az egyik párthoz tartozik, Schlangbaum a másikhoz, és stróman kell nekik... egyelőre kígyót-békát kiáltanak egymásra, de tegnap már azt hallottam, hogy útban van közöttük a megegyezés.

- Okosak! - suttogta Wokulski.

- Nekem azonban elment tőlük a kedvem - felelte Rzecki. - Én már csak öreg kereskedő vagyok, de hidd el, náluk mindennek alapja a hazugság, a csalás és a fércáru.

- Te csak ne szidd őket túlságosan - intette Wokulski -, mert mi tenyésztettük ki ilyenekké...

- Tévedsz!... - kiáltotta Rzecki mérgesen. - Ők mindenütt ilyenek... Bárhol találkoztam is velük: Pesten, Konstantinápolyban, Párizsban vagy Londonban, mindenütt ugyanazt az elvet vallják: mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben minél kevesebbet adni, és minél többet követelni érte... Csalás... mindig csak csalás, ámítás!...

Wokulski le s fel járt a szobában.

- Schumann-nak igaza van - szólt -, hogy a zsidók iránti ellenszenv növekszik, ha már te is...

- Én nem vagyok ellenségük... lassanként le is lépek a küzdőtérről. De nézz csak szét, mi történik a világban?... Nézd meg, hová be nem fészkelik magukat, mindenütt boltokat nyitnak, mi mindenért ki nem nyújtják a kezüket?... S ha valamelyiküknek sikerül pozícióhoz jutnia, nyomban viszi magával fajtestvéreinek egész légióját, akik a világért sem jobbak nálunknál, sőt inkább rosszabbak. Majd meglátod, mivé teszik a boltunkat, milyen segédek és milyen árucikkek lesznek ottan... S alig kaparintották meg a boltot, már az arisztokráciához kapaszkodnak, s már a Kereskedelmi Vállalatodért tülekednek...

- A mi hibánk... a mi hibánk!... - ismételgette Wokulski. - Nem tagadhatjuk meg senkitől azt a jogot, hogy bizonyos polcot elfoglaljon, de a sajátunkat védelmezhetjük.

- Hiszen te magad hagyod ott a magadét.

- De nem miattuk; ők mindig tisztességesen bántak velem.

- Mert szükségük volt rád. Téged, minden kapcsolatoddal együtt csak ugródeszkának használtak...

- No, látod - vágott szavába Wokulski -, nem tudjuk egymást meggyőzni... Hagyjuk hát... néhány hivatalos írás érkezett Ludwik Stawski haláláról.

Rzecki felugrott.

- A Helenka férje?... Hol?... - suttogta lázasan. - De hiszen ez a mentő szalmaszál mindnyájunk számára!...

Wokulski odanyújtotta az okmányokat, Rzecki remegő kézzel kapott a boríték után.

- Örök nyugodalmat... és hála Istennek!... - motyogta, míg olvasta. - Na, drága Staś, így hát szerencsésen minden akadály elhárult... vedd el feleségül... Ó, ha tudnád, hogy szeret... Rohanok, értesítem, de a papírokat te magad vidd el. És... azon módon kérd is meg... Már látom, hogy a vállalatot megmentjük, sőt talán a boltot is... Az a néhány száz ember, akit megmentesz a nyomortól, még haló porodban is áldani fog... Ó, micsoda asszony!... Mellette igazán megtalálod a boldogságot és a békességet...

Wokulski megállt barátja előtt, és fejét csóválta.

- S mit gondolsz, ő is megtalálná mellettem a boldogságot? - kérdezte.

- Egész szívével szeret... El sem hiszed, mennyire...

- És tudja-e, kit szeret?... Nem látod, hogy én már csak roncs vagyok, mégpedig a legrosszabb fajtájából, mert erkölcsi roncs!... Valakinek a boldogságát megmérgezni, azt még tudnám, de boldogságot adni!... Még ha tudnék is valamit adni a világnak, legfeljebb pénzt és munkát, de... nem a mai embereknek, minél távolabbiaknak...

- Eh, hagyd abba!... - kiáltotta Rzecki. - Vedd el feleségül, s mindjárt másképp fogod látni a világot.

Wokulski szomorúan mosolygott.

- Hogyne... megházasodni!... Egy jó, ártatlan lényt béklyóba verni, a legnemesebb érzésekkel visszaélni, s közben mindig a másikra gondolni... Aztán egy vagy két év múlva még szemrehányást is tenni neki, hogy őmiatta mondtam le nagy terveimről...

- Politika?... - suttogta Rzecki rejtélyesen.

- Eh, mit politika!... Éppen elég időm és alkalmam volt, hogy kiábránduljak belőle... Van a politikánál magasztosabb ügy is...

- Talán az a Geist-féle találmány? - firtatta Rzecki.

- Hát ezt meg honnan tudod?

- Schumanntól.

- Ah, igaz!... Elfelejtettem, hogy Schumann-nak mindenről kell tudnia. Külön természeti adomány...

- S még ezenfelül igen hasznos is... Staś, még egyszer ajánlom, gondolkozz Stawskiné dolgán, mert...

- Leütöd a kezemről?... - mosolygott Wokulski. - Hát csak üsd, öregem!... Biztosítalak, nem fogtok nyomorogni.

- Pfuj! Hagyd már abba!... A föld megnyílna alattam, ha én, vén roncs, egy ilyen asszonyra gondolnék. De van itt nálam veszélyesebb versenytárs... Mraczewski... Szinte őrjöng utána, s néhányszor már meg is látogatta... Vigyázz, mert az asszonyszív nincs kőből!...

- Micsoda? Mraczewski?... Hát már nem szocialista?...

- Ó, dehogy. Azt mondja, hogy az ember kaparja össze az első ezer rubeljét, aztán ismerkedjék meg egy ilyen asszonnyal, mint Stawskiné, s a politika azonnal kipárolog a fejéből.

- Szegény Kleinnek más volt a véleménye - jegyezte meg Wokulski.

- Eh, Klein!... Hóbortos alak!... Jó fiú volt szegény, de kereskedősegédnek: semmilyen... Mraczewski, az igen. Valóságos igazgyöngy!... Jóképű, franciául is vartyog, és hogy tud a nőkre nézni, hogy pödörgeti a bajuszkáját!... Ez megállja a helyét a világban, s majd meglátod, elkaparintja Stawskinét az orrod elől... meglátod...

Már indulófélben volt, de még egyszer megállt, s így szólt:

- Vedd el, Staś, vedd el... Boldoggá teszed azt a szegény asszonyt, megmented a vállalatot, sőt talán még a bolt is megmenekül... Üsse kő a találmányokat! Még ha politikai célokról lenne szó, azt megérteném, különösen ma, mikor mélyreható változásokra és eseményekre van kilátás. De az a repülőgép... Noha, mi tagadás, nem lenne rossz, ha feltalálnák!... Hasznát vennénk - tette hozzá néhány pillanatnyi gondolkodás után. - Különben, tégy, amit akarsz, csak az a fontos, hogy hamar határozz, különösen Stawskiné felől, mert hidd el, Mraczewski nem alszik. Helyre legény az! Repülőgép!... Piha! Ámbár... tudom is én?... Talán... talán... nem lenne éppen rossz!...

Wokulski egyedül maradt.

"Párizs vagy Varsó?... - gondolta. - Ott a nagy cél, de bizonytalan, itt pedig néhány száz ember... akiknek nem tudok a szemükbe nézni..." - tette hozzá kis idő múlva.

Az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára csak azért, hogy erőt vegyen magán. De minden ingerelte: a kocsik, a hintók, a nagy forgalom, a járókelők lázas sürgölődése a gondterhelt vagy mosolygó arcok... de leginkább a nők látása kuszálta össze az idegeit. Úgy érezte, hogy mindegyik külön-külön az ostobaság és hazugság megtestesítője.

"Előbb vagy utóbb mindegyik megtalálja a maga Starskiját - gondolta. - Mert hiszen mindegyik azt keresi."

Nemsokára megint betoppant Schumann.

- Öregem - kiáltotta már a küszöbön -, ha erővel kidobnál is, tovább üldöznélek látogatásaimmal.

- Ó, dehogy, csak gyere minél gyakrabban - felelte Wokulski barátságosan.

- Szóval beleegyezel?... Nagyszerű!... Ez már fél gyógyulás... Lám, mit jelent a kemény agy!... Alig hétheti súlyos emberutálat után, máris kezded eltűrni az emberi nemet, s ráadásul az én személyemben... hahaha... Hát még mi lenne, ha egy jóképű hölgyikét eresztenének be a ketrecedbe...

Wokulski elsápadt.

- Nana... tudom, hogy még túlságosan korai... bár itt volna az ideje, hogy az emberek között mutatkozz... Az végképp kigyógyítana. Mert gondolj például az én esetemre - magyarázta a doktor -, amíg a négy fal között ültem, úgy untam magam, mint az ördög a templomtoronyban. De alig mutatkoztam ismét a világban, máris ezer meg ezer szórakozásban van részem. Schlangbaum be akar csapni, és napról napra egyik csodálkozásból a másikba esik, mert pedzi, hogy akármilyen naiv képem van, minden sakkhúzását előre kitalálom. Tudod, hogy azóta tisztelni kezd?...

- No, ez elég szerény szórakozás - állapította meg Wokulski.

- Várj csak!... A másik mulatságomról a pénzügyi körökhöz tartozó hitsorsosaim gondoskodnak, mert úgy látják, hogy nagyszerű üzleti érzékem van, s ennek ellenére azt képzelik, hogy úgy fogok táncolni, ahogy ők fütyülnek... Előre nevetek fájdalmas kiábrándulásukon, amikor majd észbe kapnak, hogy egyrészt nincs is olyan nagy tehetségem az üzlethez, másrészt nem vagyok annyira buta, hogy sakkfigura legyek a kezükben.

- Engem meg hogy rá akartál beszélni, hogy velük dolgozzam?...

- Az egészen más. Még ma is szeretnélek rábeszélni. Arra, legalábbis pénzügyi tekintetben, még senki sem fizetett rá, hogy értelmes zsidókkal körültekintően és óvatosan társult. De egészen más dolog a társ szerepe, mint a sakkfiguráé, mert belőlem azt akarnak csinálni... Ah, ezek a zsidócskák... akár kaftánt viselnek, akár frakkot: egykutya...

- Ami azonban téged egyáltalán nem akadályoz abban, hogy nagy tisztelettel övezd őket, sőt szövetkezz is velük. Például, Schlangbaummal...

- Ez is egészen más - felelte Schumann. - A zsidók, véleményem szerint a világ legzseniálisabb fajtája, emellett az én fajtám, tehát csodálom őket, egészében pedig szeretem is. De ami a Schlangbaummal való megállapodásomat illeti... hát mit gondolsz, okos dolog lenne marakodnunk, mikor olyan szent ügy megmentéséről van szó, mint amilyen a Kereskedelmi Vállalat?... Te eldobod magadtól, tehát vagy összeomlik, vagy megkaparintják a németek, de az országra nézve mindenesetre elvész. Így pedig az ország is nyer meg mi is.

- Percről percre kevésbé értelek - szólt közbe Wokulski. - A zsidók nagyok, a zsidók semmirekellők... Schlangbaumot ki kell rúgni a vállalatból, azután meg be kell venni... Egyszer azt mondod, hogy a zsidók nyernek rajta, máskor meg hogy az ország nyer... Tökéletes zűrzavar.

- Úgy látom, Staś, az agyad egészen felmondta a szolgálatot. Nincs itt semmiféle zűrzavar, sőt ellenkezőleg, ez a legtisztább igazság... Ebben az országban csakis a zsidók csinálnak valamelyes kereskedelmi és ipari mozgalmat, tehát minden gazdasági sikerük egyúttal az országra nézve is nyereség. Na, nincs igazam?...

- Ezen gondolkoznom kell - felelte Wokulski. - Halljuk, milyen szórakozásod van még?...

- Most jön a java. Képzeld el, alig ment híre pénzügyi sikereimnek, máris házasítanak!... Engem, a zsidó képemmel és fejemen a holdvilággal.

- Kicsoda?... és kivel?...

- Természetesen ismerőseink. És kivel?... Akivel akarom. Még keresztény nő is akad, mégpedig nagyon jó családból, csak az az egy feltétele, hogy keresztelkedjem ki...

- És te?...

- Hiszed-e, képes vagyok megtenni, puszta kíváncsiságból. Borzasztóan fúrja az oldalamat, hogyan tud meggyőzni őszinte szerelméről egy szép, fiatal, jól nevelt s ráadásul jó családból származó keresztény hölgy... Ez millió szórakozást jelentene. Szörnyen mulatságos lenne látni, hogyan töri magát értem. Talán még azt is elmondaná, őszinte szórakozásomra, hogy milyen áldozatot hoz családjáért, sőt talán hazájáért. Az sem lenne utolsó mulatság, kinyomozni, hogy miképpen kárpótolná magát ezért az áldozatért: vajon a régi módszer szerint: titokban csalna-e meg, vagy az új módszer szerint: nyíltan; sőt még talán határozott hozzájárulásomat is kérné?...

Wokulski a fejéhez kapott:

- Borzalmas... - suttogta.

Schumann sandán nézett rá.

- Ó, vén romantikus... vén álmodozó!... - morogta. - Fejedhez kapsz, mert beteg képzeletedben még most is ott settenkedik az eszményi szerelem, az angyalszívű és -lelkű nő ábrándképe. De ilyen tíz közül legfeljebb egy akad, tehát kilenc esélyed van rá egy ellenében, hogy pontosan te nem találod el... Akarod tudni a szabályt?... Vizsgáld meg az emberek egymás közötti viszonyát. Vagy a férfi sürög-forog és berzenkedik egész csomó tyúk között, mint valami kakas, vagy a nő csalja, csábítja maga után a frakkos urak egész falkáját, mint a nőstényfarkas februárban, a kábult hímeket. S mondhatom, nincs lealjasítóbb dolog, mint együtt futni egy ilyen falkával, egy nőstényfarkastól függeni... Egy ilyen kapcsolatban az ember elveszíti a vagyonát, egészséget, szívét, energiáját s a végén még az eszét is... Megérdemli gyalázatát, aki az ilyen posványból nem tudja magát kiszabadítani.

Wokulski tágra nyitott szemmel, szótlanul ült, de aztán halkan megszólalt:

- Igazad van...

A doktor megragadta kezét, erősen megrángatta és felkiáltott:

- Igazam van?... És ezt te mondod?... Akkor, hát... megmenekültél!... Akkor még ember lesz belőled... Fütyülj mindenre, ami volt; a saját fájdalmadra és mások aljasságára... Válassz magadnak célt, mindegy, hogy milyent, és kezdj új életet. Gyűjts még nagyobb vagyont, vagy dolgozz nagyszerű felfedezéseken, vedd el Stawskinét, vagy alapíts új vállalatot, csak vágyódj valamire és fogj valamibe. Érted? Azt azonban sose tűrd el, hogy egy szoknyával letakarjanak... Érted? A férfi, akinek annyi energiája van, mint neked, parancsolni szokott, nem pedig engedelmeskedni; vezetni, nem pedig pórázon járni. Aki közted és Starski között választhatott, és Starskit választotta, az bebizonyította, hogy még Starskit sem érdemli... Ez az én receptem, megértetted?... Most pedig Isten veled, maradj egyedül gondolataiddal.

Wokulski nem marasztalta.

- Haragszol? - szólt Schumann. - Nem csodálom, rettenetes fekélyt égettem ki belőled; ami még benned maradt, az már magától elpusztul. Jó egészséget.

A doktor távozása után Wokulski kinyitotta az ablakot, és kigombolta ingét. Melege volt, fulladozott, azt hitte, agyát elönti a vér. Eszébe jutott Zasławek és a megcsalt báró, aki mellett ő akkoriban körülbelül azt a szerepet töltötte be, amelyet most Schumann mellette.

Ismét gondolataiba merült, látta Izabellát Starski karjai között, de látta mellette a verejtékét csorgató, tajtékos szájú farkasfalkát is, amint a nőstényfarkas nyomában száguld, a havon. És közöttük meglátta - saját magát!...

Ismét hatalmába kerítette a fájdalom, de ugyanakkor az önmagától való undorodás és irtózat is.

- Ó, milyen alávaló, milyen ostoba vagyok! - kiáltotta, homlokára ütve. Hogy egy ember, aki ennyit látott és ennyit hallott, így lealjasodjék... Én... én... versenyt futottam Starskival és ki tudja, még hány hozzá hasonlóval.

Ezúttal bátran maga elé idézte Izabella kisasszony képét; bátran szemlélte szoborszerű vonásait, hamvasszőke haját, minden színben játszó és változó szemét, a kéktől egészen a feketéig. S arcán, nyakán, karján és keblén mindenütt ott ég Starski csókjainak nyoma, mint megannyi szégyenbélyeg.

"Schumann-nak igaza van - gondolta. - Valóban kigyógyultam..."

De a harag elnyugodott bensejében, s helyét ismét a panasz és a szomorúság foglalta el.

A következő néhány nap alatt már nem olvasott. Élénk levelezésbe kezdett Szuzsinnal, és igen sokat töprengett. Arra gondolt, hogy jelenlegi helyzetében, mikor már csaknem két hónapja szobájában ül, nem is ember többé, inkább az osztrigához hasonlít, mely állandóan egy helyben áll, s minden válogatás nélkül elfogadja a világtól, amit éppen felé dob.

Hát neki mit adott a véletlen?

Először is könyveket tolt elébe, melyek közül egyikből megtudta, hogy ő Don Quijote, a másik felkeltette kíváncsiságát és vonzalmát a csodák világa iránt, ahol az embernek hatalma van a természet minden erői felett.

Nem akart tovább is Don Quijote maradni. Azt akarta, hogy neki is hatalma legyen a természet erői felett.

Azután egymás után látogatta meg Schlangbaum és Schumann, akiktől megtudta, hogy két zsidó párt verseng egymással azért, hogy az ő Kereskedelmi Vállalatának vezetését a kezébe kaparintsa. Az egész országban nem akadt senki, aki az ő elképzeléseit továbbfejleszthette volna, csak a zsidók.

Ezért aztán annyira megundorodott a kereskedelemtől, a kereskedelmi vállalatoktól és minden haszontól, hogy azon csodálkozott, miképp tudott két álló esztendeig ilyen dolgokkal foglalkozni?...

"Csak az ő kedvéért szereztem vagyont!... - gondolta. - Kereskedelem... Én és a kereskedelem... És én halmoztam össze két év alatt több mint félmillió rubelt, én forgolódtam mindenféle gazdasági és pénzügyi szédelgő között, én tettem fel egy kártyára munkát és életet, és... nyertem... Én, az idealista, én, a tudós, én, aki értem és tudom, hogy egy félmillió rubelt egyetlen ember, a maga munkájával nem egy, de három élet folyamán sem kereshetne meg... S az egyetlen vigasztalás mindebben a kártyakeverésben a bizonyosság, hogy nem loptam és nem csaltam... Úgy látszik, csakugyan az Úristen őrködik az ostobák fölött..."

Azután ismét a véletlen hozta meg Stawski halála hírét a párizsi levélben, s ennek nyomán sorra ébredtek fel benne a Stawskinéval és Geisttel kapcsolatos emlékek.

"Az igazat megvallva - gondolta -, ezt az összeharácsolt vagyont vissza kellene adnom a köznek. Itt nálunk éppen elég a nyomor és tudatlanság, s ezek a sötétségben tartott, szegény, nyomorult emberek jelentik a legtiszteletreméltóbb emberanyagot... De ennek egyetlen módja az lenne, ha Stawskinét elvenném. Ő bizonyára nem akadályozna terveim végrehajtásában, sőt a leghűségesebb munkatársam lenne. Ha valaki ismeri a munkát és a szegénységet, az csak ő lehet, s ezenfelül olyan szép, tiszta a lelke!..."

Így tűnődött, de egészen másképp érzett: megvetette az embereket, akiket boldogítani kívánt. Érezte, hogy Schumann pesszimizmusa nemcsak Izabella iránti szenvedélyét ásta alá lelkében, hanem őt magát is teljesen megmérgezte. Nehéz volt megszabadulni attól a gondolattól, hogy az emberi nem csak kétféle elemből áll, mégpedig a kakassal kacérkodó tyúkból vagy a nőstény farkast hajszoló hímből, s hogy bárhova megy, bárkihez fordul, tízszerte több az esélye arra, hogy állatra talál, mint arra, hogy emberrel kerül szembe!...

- Az ördög vigye el Schumannt ezzel a gyógymódjával együtt... - suttogta.

Csak most kezdett el gondolkozni Schumannon.

Három emberrel találkozott eddig, akik az emberi nemben erősen állatias vonásokat fedeztek fel: az egyik ő maga volt, a másik Geist, a harmadik Schumann. Ő maga azonban úgy vélekedett, hogy az emberiség körében az állat csak kivételes jelenség, míg a nagy többség jó egyedekből áll. Geist ellenben azt állította, hogy az emberiség átlaga állat, s a jó egyedek csak kivételek. De Geist hitt abban, hogy a jó egyedek idővel elszaporodnak, betöltik az egész földet, s évtizedek óta egy nagy találmányon dolgozott, amely arra volt hivatva, hogy ezt a diadalt siettesse.

Schumann-nak is az volt a véleménye, hogy az emberiség nagy többsége állat, de ő nem hitt a jobb jövőben, és senkiben sem igyekezett ezt a hitet felkelteni. Szerinte az emberi nem eleve végleges elállatiasodásra van kárhoztatva, csak a zsidókat ismerte el kivételeknek, akik úgy forgolódnak, cikáznak az emberek tömegében, mint a csukák a kárászok között.

"Gyönyörű filozófia!" - gondolta Wokulski.

S mégis érezte, hogy megsebzett lelkében, akár a frissen szántott televényben, buján tenyészik Schumann pesszimizmusa. Érezte, hogy nemcsak Izabella iránti szerelme van kialvófélben, hanem a csalódás miatti sérelme is kezd homályosodni. Mert ha az egész világ csupa állat, akkor semmi értelme, hogy ő az állatok egyike után bolonduljon, vagy akár haragudjék rá azért, mert állat, a többinél sem nem jobb, sem nem rosszabb állat.

"Pokoli gyógymód ez a Schumanné! - ismételgette. - De ki tudja, nincs-e igaza?... Én irgalmatlanul megbuktam a magam felfogásával, s ki biztosít arról, hogy Geist szintén nem tévedett-e a magáéban, és hogy nem Schumann-nak van-e igaza?... Rzecki állat. Stawskiné állat. Geist állat, én magam is állat vagyok, s az eszmények - a festett jászol, melyben festett fű van, amitől ugyan senki jól nem lakik!... Akkor hát minek áldozza fel magát az ember az egyikért, s miért bolonduljon, küszködjék a másikért?... Először tehát meg kell gyógyulnia, azután pedig felváltva fogyasztani a vesepecsenyét és a szép nőket, s mind a kettőt lehetőleg jó borral öntözni... Néha egy-egy könyvet elolvasni, máskor meg elutazni vagy hangversenyt hallgatni, és így bevárni az öregséget!"

Egy héttel a közgyűlés előtt, amelyen az egész vállalat sorsának el kellett dőlnie, egyre sűrűbben érkeztek Wokulskihoz látogatók. Jöttek kereskedők, jöttek arisztokraták, ügyvédek, és kérve kérték, ne mondjon le állásáról, s ne kockáztassa ezt a szép művét. Wokulski a látogatókat annyira hidegen és közönyösen fogadta, hogy jóformán el sem merték mondani érveiket: minden rábeszélésnek elébe vágott azzal, hogy fáradt és beteg, tehát vissza kell vonulnia.

Az ügyfelek reménytelenül távoztak; de mindegyik meggyőződött róla, hogy Wokulski valóban súlyos beteg. Lesoványodott, a kérdésekre kurtán és fanyarul válaszolgat, szemében pedig lázas tűz ég.

- Megölte a kapzsiság - állapították meg a kereskedők.

Wokulski néhány nappal a közgyűlés előtt elhívatta ügyvédjét, s kérte, közölje társaival, hogy a velük kötött szerződés értelmében tőkéjét kivonja a vállalatból, és ő maga is kilép. Mindenkinek joga van ugyanezt cselekedni.

- És a pénzbetétek? - kérdezte az ügyvéd.

- Az övék már rendelkezésükre áll a bankban, nekem pedig csak Szuzsinnal van elszámolnivalóm.

Az ügyvéd gondterhelten búcsúzott. Ugyanazon a napon meglátogatta a herceg.

- Hihetetlen dolgokat hallok! - kezdte az előkelő vendég, miközben Wokulski kezét szorongatta. - Ügyvédje úgy viselkedik, mintha önnek csakugyan eltökélt szándéka lenne, hogy itt hagyjon bennünket...

- Hercegséged azt hitte talán, hogy tréfálok?...

- Nem, nem... Inkább azt hiszem, hogy a szerződésben talált valami sérelmet és...

- És alkudni próbálok, hátha sikerül előnyösebb szerződést kényszeríteni társaimra, az ő százalékukat csökkenteni, s az én jövedelmemet növelni? - vágott szavába Wokulski. - Nem, egészen komolyan visszavonulok.

- Szóval csalódást okoz társainak.

- Miért lenne ez csalódás? Önök ragaszkodtak a szerződésnek ahhoz a pontjához, hogy a vállalat egyelőre csak egy évre alakuljon, s ahhoz is kötötték magukat, hogy egy hónappal a szerződés felbontása után mindenki kivonhassa a tőkéjét. Ezt a követelést mindig nyomatékosan hangsúlyozták. Én csak annyiban hágtam át ezt a feltételt, hogy az önök pénzét nem egy hónappal a szerződés felbontása után, hanem azonnal visszaszolgáltatom.

A herceg egy karosszékbe rogyott.

- A vállalat fennmarad - szólt halkan -, de az ön helyébe óhitűek kerülnek.

- Ez teljesen önöktől függ.

- Zsidók... a mi vállalatunkban!... - sóhajtotta a herceg. - Ezek képesek még a közgyűléseken is zsidóul beszélni... Szerencsétlen hazánk!... Szerencsétlen nyelvünk!...

- Ettől nem kell félni - szólt közbe Wokulski. - Legtöbb társamnak amúgy is az a szokása, hogy a közgyűléseken franciául beszél, és lám, nyelvünknek mégsem történik semmi baja. Az sem fog megártani, ha a francia szavak közé egypár zsidó kifejezés is becsúszik.

A herceg elpirult.

- De uram, az óhitűek... idegen faj... s most egy bizonyos idegenkedés nyilvánul meg velük szemben...

- A tömeg idegenkedése semmit sem jelent. De különben ki tiltja meg önöknek, hogy megfelelő tőkéstársakat keressenek, és hogy a vállalat vezetését ne Schlangbaumra, hanem egy keresztény kereskedőre bízzák?

- Nem ismerünk olyasvalakit, akiben meg lehetne bízni.

- És Schlangbaumot ismerik?...

- Meg különben is, a mieink között nincs elég tehetséges ember - jegyezte meg a herceg. - Ezek kereskedősegédek, nem pénzemberek...

- Hát én mi voltam?... Kereskedősegéd s ráadásul még borfiú is egy vendéglőben; azért a vállalat mégis meghozta az előirányzott hasznot.

- Ön kivétel.

- Ki tudhatja előre, hogy más ilyen kivétel nem akadna-e a pincékben vagy a különböző boltok pultjai mögött. Csak keresni kell.

- De az óhitűek maguktól kínálkoznak...

- Lám, ez az!... - kiáltotta Wokulski. - A zsidók maguk jelentkeznek, vagy önök mennek el hozzájuk, de egy keresztény parvenü nem is közelíthet önökhöz, mert útközben annyi akadályt és gáncsoskodást talál... Én sokat beszélhetnék erről. Az önök ajtói olyan légmentesen bezárulnak a kereskedő vagy az iparos előtt, hogy vagy százezrekkel kell bombáznia, vagy alattomban kell befurakodnia, akár a poloskának... Tessék csak egy kicsit jobban kinyitni azt az ajtót, s akkor talán ellehetnek zsidók nélkül is.

A herceg tenyerébe temette arcát.

- Ó, Wokulski úr... nagyon, nagyon igaz, amit mond, de keserű is... de szörnyű... Különben, mindegy... Én megértem, hogy ellenünk panasza van, de azért van bizonyos kötelezettség a közzel szemben is...

- Én, kérem, nem azt tartom kötelességteljesítésnek, hogy a tőkém után tizenöt százalék hasznot élveztem évente, és azt sem hiszem, hogy rosszabb polgára lennék hazámnak azzal, hogy ezentúl csak ötöt vágok zsebre...

- De hiszen mi elköltjük azt a pénzt - felelte a herceg, most már sértődötten. - Az emberek abból élnek körülöttünk...

- Én is költeni fogok. Nyárra majd elutazom Ostendébe, ősszel Párizsba, télen Nizzába...

- Bocsánat... nemcsak a külföldiek élnek belőlünk... hány itteni iparos...

- Vár a pénzére egy évig vagy még annál is tovább - vágott szavába Wokulski. - Kegyelmes herceg, mi mind a ketten jól ismerünk ilyen iparbarátokat; közöttünk is akadtak ilyenek a vállalatban...

A herceg felugrott.

- Ááá!... Ez igazán nem járja, Wokulski úr! - kiáltotta lihegve. - Nem mondom, akad közöttünk hiba, nagy hibák, sőt bűnök is, de önnel szemben egyet sem követtünk el... Ön iránt mindnyájan jóindulattal viseltettünk, megbecsültük...

- Megbecsültek! - kiáltotta Wokulski nevetve. - Azt hiszi, hercegséged, nem értettem meg, hogy mi volt ez a megbecsülés, és milyen helyzetet jelentett volna számomra önök között?... Az önök megbecsülésének létráján Niwiński úr, Szastalski úr, sőt... Starski úr is, aki pedig soha életében nem dolgozott, és senki nem tudja, honnan szedte az elköltött pénzt, tíz-tizenöt fokkal felettem álltak. De mit beszélek?... Az első jöttment külföldi, minden nehézség nélkül bejutott az önök szalonjaiba, amelyeket nekem, ha mással nem, legalább a befektetett tőkék tizenöt százalékos kamatjával kellett meghódítanom!... Nem engem tiszteltek önök, hanem ezeket az urakat, akiket felsoroltam. Ezeket ruházták fel sokkal több előjoggal... bár a kiváltságosak egyike sem ér annyit, mint az én boltiszolgám, mert az legalább dolgozik, és nem rothasztja a társadalmat...

- Wokulski úr, ön igazságtalan velünk szemben... Én megértem az ön érzelmeit, tudom is, miről beszél, és szégyellem is magam... De az egyének bűneiért nem felelhetünk...

- De igenis felelhetnek, mert azok az egyének itt nőttek fel önök között, s amit hercegséged bűnnek nevez, az tulajdonképpen az önök gondolkozásmódjának gyümölcse, minden munka és minden kötelesség lenézésének és megvetésének következménye.

- Önből a sérelem okozta fájdalom beszél... - felelte a herceg, s indulni készült. - A panasz indokolt, de nem megfelelő helyre irányítja. Ajánlom magamat. Szóval, az óhitűek martalékául dob bennünket?...

- Remélem, velük jobban megértik egymást, mint velünk - felelte Wokulski gúnyosan.

A herceg szeme könnybe lábadt.

- Én azt hittem - mondta elérzékenyülve -, hogy ön lesz az aranyhíd köztünk és azok között, akik... egyre jobban elhúzódnak tőlünk...

- Én szerettem volna híd lenni, fel is építettem a pilléreket, de elfűrészelték, és a híd összedőlt... - válaszolta Wokulski és meghajolt.

- Térjünk hát vissza az elefántcsonttoronyba!...

- Ez még nem elefántcsonttorony... egyelőre csak üzleti összeköttetés a zsidókkal.

- Azt hiszi?... - szólt a herceg elsápadva. - Nos, én sem vagyok többé tagja a vállalatnak... Szerencsétlen hazám!...

Biccentett és távozott...

Végre megtartották a Kereskedelmi Vállalat sorsdöntő közgyűlését.

Mindenekelőtt a Wokulski által alakított vezetőség benyújtotta az elmúlt üzleti esztendőről szóló jelentést. Kiderült, hogy a vállalat forgalma több mint tízszeresen túlhaladta az alaptőkét, s hogy a befektetett tőke nem tizenöt, hanem tizennyolc százalék hasznot hajtott. A vállalat tagjai áhítattal, megilletődve hallgatták a jelentést, s a herceg javaslatára felállással mondtak köszönetet a vezetőségnek és a távollevő Wokulskinak.

Ezután Wokulski ügyvédje emelkedett szólásra, és bejelentette, hogy ügyfele, betegsége miatt, nemcsak a vezetőségtől, hanem a vállalattól is megválik, és tőkéjét kivonja. E hírre már valamennyien régen előkészültek, de a nyílt bejelentés mégis lesújtó hatással volt a jelenlevőkre.

A herceg, a rövid szünetet felhasználva szót kért, s bejelentette, hogy Wokulski távozása következtében ő is kilép a vállalatból. Ezután nyomban el is hagyta a tanácstermet; távozóban azonban így szólt egyik barátjához:

- Sohasem volt hajlamom a kereskedelmi ügyletekhez, s Wokulski volt az egyetlen ember, akire nevem becsületét rábízhattam. Minthogy ő elment, nekem sincs itt keresnivalóm.

- De az osztalék?... - súgta a barátja.

A herceg fölényesen nézett rá.

- Amit tettem, azt nem az osztalékért tettem, hanem szerencsétlen hazám érdekében - felelte. - Szerettem volna egy kis friss vért hozni köreinkbe, egy kis új felfogást, de be kell vallanom, elbuktam. És bukásomat nem Wokulski okozta... Szegény hazám!...

A herceg távozása, bár váratlanul történt, már csak kisebb hatást keltett, mert a jelenlevők jó előre tudták, hogy a vállalat fennmarad. Most az egyik ügyvéd állt fel, s reszkető hangon felolvasott egy igen szép beszédet, melynek értelme az volt, hogy Wokulski távozásával a vállalat nemcsak vezetőjét veszíti el, hanem tőkéjének öthatod részét is.

- Ilyen körülmények között el kellene buknia, össze kellene omlania - folytatta a szónok -, hogy romjaival maga alá temesse az egész országot, a dolgozók ezreit, száz meg száz szegény családot... - E szavaknál elhallgatott, és várta a hatást. De a jelenlevők közömbösen hallgattak, mert előre tudták, mi következik.

Az ügyvéd erre ismét felvette a beszéd fonalát, s biztatta a jelenlevőket, hogy ne veszítsék el reményüket.

- Mert akadt egy derék honpolgár és kiváló szakember, aki egyébként Wokulski úrnak barátja és üzlettársa is, s aki vállalja, hogy miként Atlasz a mennyboltozatot, vállaival tartja fenn a Kereskedelmi Vállalat hatalmas építményét. Ez a férfiú, aki kész ezer szem könnyeit letörölni s az országot a pusztulástól megvédeni hazánk kereskedelmét új utakra terelni...

E szavak hallatára mindnyájan arrafelé néztek, ahol Schlangbaum lázban égő arccal verejtékezett.

- Ez a férfiú - kiáltotta az ügyvéd -, ez a férfiú...

- Az én Henrykem... - szólt egy hang a sarokból.

E nem várt közbeszólásra az egész terem falrengető kacagásban tört ki. A vállalat vezetősége természetesen kifejezésre juttatta őszinte örömét, s megkérdezte a jelenlevőktől, hajlandók-e Schlangbaum urat befogadni üzlettársul, és megbízni a vállalat vezetésével? Mikor aztán a jelenlevők egyhangú hozzájárulását megkapta, felkérte a vállalat új vezetőjét, hogy foglalja el az elnöki széket.

Erre ismét kisebbfajta zűrzavar keletkezett, mert az öreg Schlangbaum azonnal szót kért, s fiáról és a vállalat vezetőségéről néhány dicsérő szóban megemlékezve, kijelentette, hogy a vállalat évi tíz százaléknál nagyobb hasznot nem biztosíthat tagjai számára.

Nagy zaj támadt, számosan kértek szót, és szólaltak fel a vitában, mely igen élénk, sőt viharos volt, de végül elhatározták, hogy a közgyűlés elfogadja a Schlangbaum úr által megjelölt új tagokat, s a vállalat vezetését Schlangbaumra bízza. Az utolsó felszólaló Schumann doktor volt, akit a vezetőség tagjává választottak, ő azonban lemondott erről az óriási megtiszteltetésről, és gúnyos szavakkal emlegette az arisztokraták és zsidók között létrejött kereskedelmi vállalatot.

- Olyan ez - mondotta -, mint a törvénytelen házasság, de mivel ilyen kötelékekből nemegyszer zseniális gyermekek születnek, reménykedjünk abban, hogy ez a mi vállalatunk is rendkívüli gyümölcsöket fog teremni...

A vezetőség nyugtalan volt, a jelenlevők egy része háborgott, de a többség a doktort lelkesen megtapsolta.

Wokulski a gyűlés lefolyásáról a legpontosabban értesült; a következő hét folyamán ugyanis igen sokan látogatták meg, továbbá elhalmozták többnyire névtelen levelekkel.

Ez események folyamán egészen új és különös lelkiállapotot fedezett fel magában. Úgy érezte, hogy a közte és embertársai közötti kötelékek megszakadtak, hogy az emberek iránt közömbös, s hogy mindahhoz, ami bennük élénk érdeklődést kelt, neki semmi köze. Egyszóval úgy érezte: olyan, mint a színész, aki, miután a színpadon, ahol az imént még nevetett, haragudott vagy sírt, szerepét befejezte, egyszerűen leül a nézők közé, s úgy nézi társainak munkáját, mint a gyerekek játékát.

"Miért izgulnak ezek ennyire?... Micsoda ostobaság ez?..." - gondolta.

Mintha ezt a világot és minden dolgát messzi világokon túlról nézné, s olyan új oldaláról látná, amelyet eddig soha észre sem vett.

Az első néhány napon egymás után jöttek hozzá a vállalat tagjai, dolgozói vagy üzletfelei, s mindannyian vagy amiatt elégedetlenkedtek, hogy Schlangbaum foglalta el helyét, vagy talán saját megélhetésüket féltették. Mindnyájan rá akarták beszélni, hogy térjen vissza előbbi állásába, ami még mindig lehetséges, mert Schlangbaummal a szerződést még nem írták alá.

Egyesek olyan élénk színekkel ecsetelték keserves helyzetüket, sőt sírtak is, hogy Wokulski szinte elérzékenyült, de ugyanakkor rádöbbent, hogy mindezek iránt teljesen közömbös, s a részvétnek nyoma sincs a szívében, úgyhogy maga is elcsodálkozott.

"Valami meghalt bennem!..." - gondolta, és üres szavakkal bocsátotta el látogatóit.

Később másfajta látogatók hulláma árasztotta el. Ezek azon a címen, hogy meg akarják köszönni eddigi működését és jóindulatát, mindenekelőtt saját kíváncsiságukat igyekeztek kielégíteni, s megnézni, milyen is most az egykor hatalmas ember, akiről általában az a szóbeszéd járta, hogy valósaggal ügyefogyottá lett?

Ezek már nem beszélték rá, hogy térjen vissza a vállalathoz, csak az egekig magasztalták hajdani működését, s kijelentették, hogy nem egyhamar találnak hozzá hasonló vezetőt.

A harmadik fajta látogatok hullámáról nem is tudni, miért kereste fel. Ezek ugyanis már nem bókoltak neki, de mind gyakrabban emlegették Schlangnaumot, különösen pedig óriási energiáját és kiváló képességeit.

A látogatók csoportjából külön meg kell említeni Wysockit. Eljött ő is, hogy elbúcsúzzék volt munkaadójától; mondani is akart valamit, de egyszer csak sírva fakadt, megcsókolta Wokulski kezét és elrohant.

Többé-kevésbé ugyanez folyt le a levelekben is... Némelyikben ismerősök és ismeretlenek könyörögtek, hogy ne hagyja abba az üzleti tevékenységet, mert visszavonulása nagy csapást jelent az egész országra. Mások dicsérték eddigi működését, vagy sajnálták, hogy távozik, megint mások azt tanácsolták, hogy szövetkezzék Schlangbaummal, a nagy képességű s mindenekfelett a közjóért küzdő férfiúval. A névtelen levelekben ellenben minden kertelés és köntörfalazás nélkül leszedték róla a keresztvizet. Ráolvasták, hogy egy évvel ezelőtt tönkretette a hazai ipart, mert külföldi árut hozatott be, most meg már a hazai kereskedelmet is tönkreteszi azzal, hogy eladta a zsidóknak. Egyes levelek még az összeget is megjelölték, amelyet árulásáért kapott.

Wokulski teljes nyugalommal elmélkedett ezekről a dolgokról. Úgy érezte, hogy már régen meghalt, s most saját temetését nézi. Látta azokat, akik sajnálták, akik dicsérték és akik szidalmazták; látta az utódját, aki lassanként megnyeri a társadalom rokonszenvét, s egyszersmind megérezte, hogy őt már elfelejtették, és senkinek sincs rá szüksége. Hasonlatos volt a vízbe dobott kőhöz, mely fölött eleinte örvény támad, de lassan-lassan már csak egyre apadó gyűrűk látszanak, míg végre azok is beleolvadnak a víz tükrébe... A mozdulatlan víz tükrét aztán újabb hullámok borzolják fel, de ezek kiindulási pontja már másutt van, már más hatás okozta.

"De mi lesz tovább?... - szólt önmagához. - Senkivel sem érintkezem... semmit sem csinálok... mi lesz tovább?..."

Eszébe jutott Schumann tanácsa, hogy válasszon magának új életcélt. A tanács jó, de... hogyan hajtsa végre, mikor neki magának nincs semmilyen vágya, nincs ereje és nincs kedve? Olyan volt, mint az elszáradt falevél, amely oda esik, ahova a szél játéka viszi.

"Valamikor előre éreztem ezt az állapotot - gondolta -, de csak ma látom, hogy akkor fogalmam sem volt róla, milyen is ez valóban..."

Egy napon az előszobából hangos veszekedést hallott. Kinézett, s Węgieleket pillantotta meg, akit az inas nem akart beengedni.

- Ó, te vagy az? - kiáltotta. - Gyere csak, gyere... Mi újság nálatok?

Węgielek eleinte nyugtalanul pislogott rá, de lassan-lassan felélénkült, és erőt merített elbeszéléséhez.

- Azt mondják - kezdte mosolyogva -, hogy a nagyságos úr már egészen odáig van, de látom, hazudtak. Lesoványodni ugyan lesoványodott alaposan, de azért úgy látom, még nem kerül a papok konyhájára...

- Mi újság nálatok? - ismételte Wokulski.

Węgielek bőbeszédűen elmondta, hogy már megvan az új háza, sokkal szebb, mint amelyik leégett, és nagyon sok a munkája. Most is azért jött fel Varsóba, hogy anyagot vegyen, és vagy két segédet is vigyen magával.

- Tessék elhinni, nagyságos úr, akár gyárat csinálhatnék!... - fejezte be beszámolóját.

Wokulski szótlanul hallgatta, aztán hirtelen megkérdezte:

- Hát a feleségeddel hogy vagy?

Węgielek arcán árnyék suhant át.

- Jó asszony, nagyságos úr, kérem, de hát... Különben a nagyságos úr előtt úgy beszélek, akár az Úr színe előtt... Tetszik tudni, már nem egészen úgy van az, ahogy volt... mert igaz a szólásmondás, hogy amit a szemed nem lát, attól a szíved nem fáj; de ha egyszer a szem is meglátja...

Kabátja ujjával megtörölte könnyes szemét.

- Mit beszélsz te!?... - csodálkozott Wokulski.

- Semmit. Tudom, kit vettem el, de nyugodt voltam, mert az asszony jó is, csendes is, dolgos is, és úgy ragaszkodik hozzám, mint a kutya. De mi haszna?... Addig voltam nyugodt, amíg egyszer a régi szeretőjét vagy tudom is én, micsodáját meg nem láttam.

- Hol?...

- Zasławban folytatta a legény. - Egy vasárnap elmentem Marysiával a várromhoz; meg akartam mutatni neki a patakot, ahol az a kovács elpusztult, meg a követ, amire azt a verset tetszett vésetni. Ahogy felérünk, látom ám, hogy ott a Dalski báró úr kocsija, azé, aki az Istenben boldogult Zasławski méltósága unokáját vette feleségül... Jó lélek volt az öreg méltósága, adj, Uram, örök nyugodalmat néki!...

- Ismered a báró urat? - kérdezte Wokulski.

- Már hogyne ismerném - felelte a legény. - Ő gazdálkodik most a birtokon, amíg valahogyan el nem rendezik. Már az ő urasága alatt is dolgoztam a kastélyban. Én tapétáztam ki a szobákat, megjavítottam az ablakokat. Ismerem hát!... Jó úr, és nem is fukar...

- Mondd hát tovább!

- Mondom, ott állunk a várromnál Marysiával, s nézzük a patakot, egyszer csak a romok között látjuk a méltóságos bárónét, mármint a boldogult méltósága unokáját, meg azt a kurafi Starskit...

- Kit, te?...

Wokulski úgy ugrott fel, mintha kígyó marta volna meg.

- Starskit. Ő is a méltóságos asszony unokája. Ott sündörgött mellette, amíg élt, most meg a végrendeletet akarja felborítani, mert azt mondja, hogy a boldogult méltósága halála előtt megbolondult. Ilyen ember az!

Megpihent, aztán folytatta.

Megfogta a báróné kezét, nézték a mi kövünket, de inkább csak egymással beszélgettek és vihogtak. Egyszerre az a ganaj körülnéz, meglátja a feleségemet, egy kicsit rámosolyodik, az meg szegény olyan fehér lett, akár a fal... "Mi bajod, Marys?", kérdem. De csak erősítgeti, hogy semmi, semmi... Közben a báróné meg az a jebezeus leszaladnak a hegyről, és be a mogyoróbokrok közé. "Mi bajod?", kérdem még egyszer. "De igazat mondj te, mert látom már, hogy ismered ezt a pokolfajzatját..." De csak leül a földre és sír, hogy: "Az Isten verje meg, zokogja, ő volt az első, aki megejtett..."

Wokulski behunyta szemét, Węgielek ingerült hangon beszélt tovább:

- Mikor ezt meghallottam, tessék elhinni, nagyságos úr, egyben utána akartam rohanni, hogy ott, a báróné szeme láttára összetapossam, mint egy férget. Olyan fájás állt a szívembe. De hamar észbe kaptam: "Miért voltál olyan bolond, hogy egy ilyet vettél feleségül? Tudtad, mifajta...", gondoltam. S abban a szent pillanatban olyan gyengeség szállt rám, hogy alig bírtam lemenni a dombról. A feleségemre rá se néztem. Az egyre csak faggat, hogy: "Haragszol?" De nekem csak kibuggyant a számon, hogy: "Biztosan itt is találkozgattatok!" "Isten a tanúm, feleli az asszony, hogy életemben akkor egyszer láttam..." "És jól megnéztétek egymást, mi?...", dörgöltem oda. "Vette volna el az Isten a szemem világát; mielőtt megláttalak, dögöltem volna meg, mielőtt megismertelek..." Ő meg csak tovább sír és kérdi: "Miért haragszol?..." Erre aztán éktelen haragomban odavágtam: "Disznó vagy, meg az is maradsz..." Mert már nem bírtam tovább magamba fojtani. Akkor látom, szalad ám a báró úr, fenemód köhécselve, fuldokolva és rám förmed: "Hallod-e, Węgielek, nem láttad a feleségemet?..." Nem tudom, mi ütött hozzám, de azt feleltem: "Láttam én, méltóságos báró úr, most ugrott be a bokorba Starski úrral. Úgy látszik, lányokra már nincs pénze, hát a menyecskék után veti magát!" Erre aztán olyan csúnyán nézett rám, hogy nem is hittem vóna, hogy egy báró is tud így!...

Elhallgatott, s észrevétlenül ismét megtörölte a szemét, aztán folytatta:

- Ez hát az én életem, nagyságos úr, kérem. Nyugodt voltam, amíg meg nem láttam az egyik szeretőjét; de most már akárkire nézek, mindig az jut eszembe, hátha ez is sógorom. A feleségemtől pedig úgy tol valami elfelé, de úgy taszít... mintha valami kettőnk között állna. Már meg sem tudom csókolni úgy, mint régen, s ha nem kötne össze a szent eskü, régen otthagytam volna a házat, s mentem volna torony irányában... De ez csak azért van, mert nagyon szeretem. Ha nem szeretném, bánnám is én!... Jó gazdasszony, jól főz, szépen varr, a ház meg olyan csendes, olyan puha, akár a pókháló. Bánnám is én, akárhány szeretője volt is... De mert szeretem, úgy fáj a szívem, úgy ég a harag bennem, hogy mindent porrá, hamuvá éget...

Míg beszélt, szinte reszketett az indulattól.

- Eleinte, tessék elhinni, alig vártam, hogy gyerekünk legyen, ma meg már attól félek, hogy a saját gyerekem helyett valami fattyút ne ölelgessek. Mindenki tudja, hogy ha a vizslaszuka egyszer kuvasztól kölykezett, ha utána a legszebb vizslákat eresztik is hozzá, a kölykeiből csak kiugat a kuvasz. Mert hogy egyszer rácsodálkozott...

- Nekem most el kell mennem - szólt hirtelen Wokulski -, hát Isten áldjon. Aztán mielőtt elutazol, még felgyere hozzám!

Węgielek nagyon melegen búcsúzott, s az előszobában így szólt az inashoz:

- A nagyságos úrnak alighanem valami baja van... Előbb még azt hittem, hogy csak lesoványodott, de most látom, mégis beteg lehet... Na, Istennek ajánlom!...

- Na látod, nem megmondtam, hogy ne menj be, és ne fecsegj sokat - felelte az inas morcosan, s tuszkolta kifelé.

Węgielek távozása után Wokulski mély gondolatokba merült.

- Ott álltak az én kövem előtt és nevettek!... - suttogta. - Még azt a követ, azt az ártatlan követ is meggyalázta...

Egy pillanatig úgy érezte, hogy megtalálta az új célt, csak választania kell: elővegye-e Starskit, olvassa fejére mindazokat, akiknek boldogságát összetiporta, aztán lője le, mint egy kutyát, vagy hagyja életben, de taszítsa le a legmélyebb nyomorba és züllésbe?...

Ám csakhamar meggondolta magát, s gyerekes, ízléstelen dolognak találta, hogy minden munkáját, nyugalmát és egész vagyonát arra szentelje, hogy egy ilyen emberen bosszút álljon.

"Inkább azon törném a fejem, miként lehetne kiirtani a mezei egereket vagy a svábbogarakat, mert azok valóban csapást jelentenek, de egy ilyen Starski... Ördög tudja, micsoda féreg ez?... Különben is, lehetetlen, hogy egy ilyen korlátolt fráter legyen az egyedüli okozója annyi szerencsétlenségnek és boldogtalanságnak. Ő legfeljebb csak a szikra, mely a már régen felgyülemlett anyagot lángra lobbantja..."

Végigdőlt a pamlagon, s tovább gondolkozott:

"Engem elintézett - de miért?... mert volt egy hozzá mindenben méltó munkatársa, meg ott volt a másik segítőtárs, az én ostobaságom. Hogyan is történhetett, hogy azon a nőn mindjárt az első pillanatban át nem láttam, s istennőt csináltam belőle csak azért, mert a magasabb rendű lényt játszotta? Elintézte Dalskit is, de ki tehet arról, hogy a szerencsétlen báró, vénségére, belebolondult egy nőbe, aki erkölcsileg nyilvánvalóan egy fabatkát sem ért... A világ nagy csalásainak nem a Starskiak vagy a hozzá hasonló alakok az okai, hanem mindenekelőtt az áldozatok ostobasága. Különben pedig sem Starski, sem Izabella, sem Ewelina nem a holdból hullottak alá, hanem itt tenyésztek ki bizonyos körökben, bizonyos korban és bizonyos fogalmak között. Olyanok ők, mint a kiütés, amely önmagában nem egyenlő a betegséggel, csak a társadalmi nedvek fertőzöttségének tünete. Miért rajtuk álljunk bosszút, miért őket irtsuk?..."

Wokulski ezen a napon első ízben ment ki az utcára, s érezte, hogy nagyon elgyengült. A kocsik dübörgésétől és a járókelők zajától szédült a feje, úgyhogy félt túlságosan messzire menni a lakásától. Úgy érezte, hogy nem bírna elmenni az Újvilág utcáig, s onnan nem találna haza, vagy ha elmegy, esetleg akaratlanul valami nevetséges botrányba keveredik. De még inkább attól tartott, hogy ismerőssel találkozik.

Fáradtan, zilált idegzettel tért haza, de éjszaka jól aludt.

Egy héttel Węgielek látogatása után, Ochocki toppant be hozzá. Megférfiasodott, lebarnult, olyan volt, mint egy fiatal földesúr.

- Hát maga honnan jön? - kérdezte Wokulski.

- Egyenesen Zasławekból, ahol csaknem két hónapot töltöttem - felelte Ochocki. - Az ördög vigye el az egészet, olyan kellemetlen kalandokba keveredtem!...

- Maga?...

- Én hát, és ráadásul egészen ártatlanul. Az ember haja szála is az égnek áll!...

Cigarettára gyújtott és folytatta.

- Nem tudom, hallotta-e, hogy a boldogult elnökné, néhány apróbb tételtől eltekintve, egész vagyonát jótékony célra hagyományozta. Kórházaknak, lelencházaknak, óvodáknak, szövetkezeti boltoknak s a többi... A herceg, Dalski báró meg én vagyunk a végrendelet végrehajtói... Eddig rendben is lenne minden!... Éppen hozzákezdünk a munkához, illetőleg megtesszük a lépéseket, hogy a végrendeletet hatóságilag is jóváhagyassuk, egyszerre (lehet egy hónapja) megérkezik Krakkóból Starski, s bejelenti, hogy a kisemmizett család nevében megtámadja a végrendeletet, s kéri annak érvénytelenítését. Természetes, hogy a herceg és én hallani sem akartunk a dologról, de a báró, akit felesége, Starski rábeszélésére, alaposan felpiszkált, már-már kezdett puhulni... E magatartásáért jó néhányszor össze is szólalkoztunk, sőt a herceg az érintkezést is megszakította vele.

- Közben pedig mi történt? - folytatta Ochocki, hangját kissé leeresztve. - Egy vasárnap a báró és felesége, Starskival együtt, sétakocsizásra mentek Zasławba. Hogy ott mi volt... nem tudom, elég az hozzá, hogy az eredmény a következő: a báró a lehető legerélyesebben kijelentette, hogy nem járul hozzá a végrendelet hatálytalanításához! Ez azonban még nem minden... Képzelje el: válik imádott kis feleségétől. (Hallott már ilyet?...) De még ez sem minden: tíz nappal ezelőtt pisztolypárbajt vívott Starskival, s bordája fölött sebet kapott. Mintha valaki vaskampóval tépte volna fel a bőrét, bal oldalától a mellén végig egészen a jobb oldaláig. Az öreg dühös, kiabál, ordít, káromkodik, lázas, de feleségét azonnal hazaküldte a családjához, s meg vagyok győződve róla, hogy soha többé vissza nem fogadja. Mert ebben nagyon kemény legény!... És annyira belelovalta magát a dologba, hogy betegágyán, a fájdalommal vívódva, utasította az orvost, hogy már csak felesége bosszantására is, fesse be a haját, bajuszát és szakállát. Most aztán olyan szegény, mint egy húszesztendős hulla...

Wokulski elmosolyodott.

- Hogy a feleségét hazaküldte, az helyes - jegyezte meg -, de az a kendőzés igazán felesleges volt.

- És a bordája alá is feleslegesen kapott golyót - vetette közbe Ochocki. - Igaz, nem sok hibázott, s Starski koponyája is léket kapott volna!... De hiába, a golyó vak. Higgye el, magam is betege voltam az esetnek.

- Na, és az a hős, hol van most? - kérdezte Wokulski.

- Starski?... Meglépett külföldre, s nem is annyira a mindenfelől megindult ellenséges suttogás, mint inkább hitelezői elől. Nagy mester az, uram!... Elhiszi, hogy legalább százezer rubel adóssága van?

Hosszas csend állt be; Wokulski háttal ült az ablaknak, s fejét lehorgasztotta, Ochocki pedig halkan fütyörészve gondolkozott.

De hirtelen feleszmélt, s mintegy önmagához kezdett beszélni.

- Milyen különös szövevény az emberi élet! Ki gondolta volna, hogy egy ilyen üres senki, mint ez a Starski, annyi jót tehet... s éppen azzal, hogy ilyen üres senki?...

Wokulski felemelte fejét s kérdően nézett rá.

- Ugye különös?... - folytatta Ochocki. - És mégis így van. Ha Starski tisztességes ember, s nem kezd ki a bárónéval, Dalski feltétlenül támogatta volna a végrendelet megdöntésére irányuló kívánságát, sőt még pénzt is adott volna neki a perre, hiszen ez feleségének is érdeke volt. De mivel Starski egy üres senki, magára haragította a bárót, s ezzel... megmentette a végrendeletet. Ezért a még meg sem született zasławi parasztnemzedékeknek áldania kell Starski urat, hogy udvarolni méltóztatott a bárónénak.

- Ez ellentmondás!... - jegyezte meg Wokulski.

- Ellentmondás? Tény!... Mit gondol, az talán nem érdeme Starskinak, hogy a bárót megszabadította egy ilyen feleségtől, aki, köztünk szólva, szánalmas kis béka, de nem asszony... Minden gondja a ruha, mulatság, szórakozás és kacérkodás, nem is hiszem, hogy életében olvasott vagy komolyan megnézett volna valamit... Egy darab hús a csontokon, s csak mímelte, hogy lelke is van, pedig gyomra is alig volt. Maga nem ismerte, el sem képzeli, micsoda báb volt ez a teremtés, s bár az emberi jelleget magán viselte, tulajdonképpen semmi emberi nem volt benne... Nagy szerencséje a bárónak, hogy végre megismerte!!! Valóságos főnyeremény...

- Irgalmas Isten! - suttogta Wokulski.

- Mit mond?

- Semmit.

- De a boldogult elnökné végrendeletének megmentése és a báró megszabadítása egy ilyen feleségtől, csak egy kis része Starski érdemeinek.

Wokulski nagyot nyújtózott a széken.

- Mert képzelje el, ez a senkiházi a maga flörtjeivel igazán nagy és magasztos dolgok előidézője lehet - folytatta Ochocki. - A helyzet ugyanis a következő: én már nemegyszer igyekeztem megmagyarázni Dalskinak (különben más pénzes embernek is), hogy Varsóban érdemes lenne vegyészeti és mechanikai kísérleti állomást létesíteni. Mert tudja, kérem, nálunk mindenekelőtt azért nincsenek találmányok, mert nincs hol kísérletezni... A báró persze minden rábeszélésemet és fejtegetésemet elengedte a füle mellett. Úgy látszik azonban, valami mégis megragadt belőle az agyában, mert most, hogy Starski a szíve meg a bordája környékét egy kicsit végigcsiklandozta, az én kedves báróm, azon való töprengésében, hogy feleségét miként tagadja ki vagyonából, napok hosszat elbeszélgetett velem erről a tervemről. Hogy mire jó az... hogy az emberek csakugyan okosabbak és jobbak lesznek-e, ha ez a kutatóállomás létrejön, hogy mennyibe kerülne, és én elvállalnám-e egy ilyen intézet berendezését? Mikor Zasławekból elutaztam, a dolog már annyira jutott, hogy a báró elhívatta a közjegyzőt, s íratott is vele valami aktát, mégpedig, amennyire elejtett szavaiból ki tudom venni - az én kísérleti intézetemmel kapcsolatban. Különben arra is megkért, nevezzem meg azokat az embereket, akik véleményem szerint egy ilyen intézet vezetésére alkalmasak lennének. Nos, nem a sors iróniája, hogy egy ilyen fércember, mint ez a Starski, egy ilyen senkiházi, aki legfeljebb az unatkozó asszonykák mulattatására teremtett nyilvános férfiak jeles képviselőjének tekinthető, egy ilyen széllelbélelt kani legyen a csírája a varsói kísérleti intézetnek?!... Most aztán merje valaki azt állítani, hogy vannak a világon felesleges emberek.

Wokulski megtörölte verejtékező arcát, amely a fehér zsebkendő mellett egészen szürkének tetszett...

- Nem fárasztom?... - kérdezte Ochocki.

- Dehogy, csak beszéljen... noha... azt hiszem, egy kicsit mintha túlbecsülné annak... az úrnak az érdemeit, azt meg teljesen elfelejti...

- Mit?

- Hogy az a műszaki kísérleti állomás az emberi boldogságok romjaiból, az emberi szenvedésekből fog kinőni. Azt a kérdést meg fel sem teszi magának, milyen úton jutott el a báró a felesége iránti szerelemtől a technológiai kísérleti állomásig.

- Mi közöm hozzá?!... - kiáltotta Ochocki, hadonászva. - Ha a társadalmi haladást egyes embereknek akár a legborzalmasabb szenvedése árán megvásárolhatjuk, még akkor is nagyon olcsón jutottunk hozzá.

- Ugyan kérem, van magának fogalma arról, milyen szörnyű lehet az egyes ember szenvedése? - kérdezte Wokulski.

- Hogyne lenne?... Hiszen kloroform nélkül szedték le a lábamról a körmöt, mégpedig a nagyujjamról...

- A körmöt? - ismételte Wokulski elgondolkozva. - Nem ismeri ezt a régi mondást: Van úgy, hogy az emberi lélek a megszakadásig tusakodik önmagával... Ki tudja, nem fájdalmasabb-e ez a köröm leszedésénél vagy akár az egész test megnyúzásánál?

- Ej... Ez valami nem férfinak való betegség - felelte Ochocki csúnya fintorral. - Talán az asszonyok éreznek ilyesmit szülés közben. De egy férfi...

Wokulski hangosan felkacagott.

- Kinevet?... - horkant fel Ochocki.

- Nem magát, a bárót... S ön miért nem vállalta a technológiai intézet megszervezését?

- Hagyjon békét! Sokkal jobban szeretek kész intézetben dolgozni, mint szervezéssel foglalkozni, annak a gyümölcsét úgysem érném meg, sőt magam is tönkremennék bele. Ehhez szervezői és nevelői tehetség kell, s elsősorban az, hogy az embernek az esze ne járjon repülőgépeken...

- Tehát?... - kérdezte Wokulski.

- Micsoda tehát?... Csak kapjam meg azt a kis pénzt, ami a birtokomból még megillet, de három év óta nem tudom kikönyörögni, azonnal szedem a sátorfámat, megyek külföldre és komolyan munkához látok. Mert itt az ember nemcsak ellustul, hanem megbutul és meg is savanyodik.

- Dolgozni mindenütt lehet.

- Mesebeszéd! - vágott vissza Ochocki... - Mert eltekintve attól, hogy nincs intézet, itt tudományos éghajlat sincsen. Ez itt a karriervadászok városa, s egy valóságos kutató tudós a karriervadászok között bugrisnak vagy őrültnek számít. Itt az emberek nem a tudomány kedvéért tanulnak, hanem azért, hogy állást kapjanak, s az állást és a hírnevet a társadalmi összeköttetések, a nők, a fogadóestélyek, mulatságok és tudom is én, még mi minden segítségével szerzik... Ó, jól megfürödtem én ebben a halastóban. Ismerek igazi tudósokat, sőt, zseniális embereket is, akik fejlődésükben hirtelen megakasztva kénytelenek órákat adni vagy népszerű cikkecskéket írni, amelyeket senki sem olvas, de meg sem értene. Beszélgettem iparmágnásokkal, mert reméltem, rá tudom bírni őket, hogy támogassák a tudományokat vagy legalábbis a gyakorlati találmányokat. S tudja, mire jöttem rá?... Arra, hogy ezeknek annyi fogalmuk van a tudományokról, mint a lúdnak a logaritmustábláról. Tudja, milyen találmány érdekelné őket?... Csak kétféle: az egyik, amely az osztalékot növeli, a másik pedig, amely megtanítja őket olyan kereskedelmi szerződések megkötésére, hogy üzletfelüket akár a portékával, akár az árral becsaphassák. Ezek az emberek, míg azt hitték, hogy ön avval a kereskedelmi vállalattal valami gazemberségen töri a fejét, a legnagyobb lángésznek tartották, most pedig kijelentik, hogy agyalágyult, mert három százalékkal többet fizetett ki társainak, mint amennyit megígért.

- Tudom - felelte Wokulski.

- Nos, hát próbáljon meg ezek között tudományosan dolgozni. Itt az ember vagy éhen döglik, vagy elhülyül!... Ellenben ha jól tud táncolni, valamilyen hangszeren játszani vagy műkedvelői előadáson színészkedni, s mindenekfelett, ha jól tud hölgyeket mulattatni, ááá... akkor biztos a karrier. Tüstént kikiáltják lángésznek, s olyan állásba kerül, melynek jövedelme tízszerte felülmúlja az érte teljesített munka értékét. Mulatságok és hölgyek, hölgyek és mulatságok!... De mivel én nem vagyok lakáj, hogy a mulatságokon nyüzsögjek, s a hölgyeket nagyon használható teremtéseknek tartom, de egyes-egyedül és csakis a gyerekszülés szempontjából, tehát menekülök külföldre, legalábbis Zürichbe.

- Nem menne el Geisthez? - kérdezte Wokulski.

Ochocki elgondolkozott.

- Ott több százezer rubelre lenne szükség, nekem pedig nincs - felelte kisvártatva. - Különben, még ha lenne is, előbb alaposan meg kellene tudnom, miről van szó tulajdonképpen... mert a testek fajsúlyának csökkentése mesének hangzik nekem.

- De hiszen megmutattam önnek azt a fémet - jegyezte meg Wokulski.

- Igaz, igaz... mutassa csak?... - kapott a szón Ochocki.

Wokulski arcát beteges lázfoltok lepték el, de azonnal el is tűntek.

- Sajnos, már nincs meg!... - felelte fojtott hangon.

- Mi történt vele?... - csodálkozott Ochocki.

- Nem fontos!... Gondolja azt, hogy véletlenül beleesett a csatornába. Arra feleljen, elmenne-e Geisthez, ha történetesen lenne pénze?

- Hogyne, elmennék, de mindenekelőtt azért, hogy a tényeket megvizsgáljam. Mert amit én a vegyianyagokról tudok, engedje meg, az semmiképpen sem vág össze azzal, hogy a testek fajsúlya bizonyos határokon túl csökkenthető lenne.

Mindketten elhallgattak. Ochocki rövidesen búcsúzott és elment.

Látogatása Wokulski számára új gondolatok forrását nyitotta meg.

Nemcsak vágyat, de emésztő szomjúságot érzett az iránt, hogy emlékezetébe idézzen bizonyos vegyi kísérleteket, s még aznap rohant a városba, hogy retortákat, próbacsöveket és különböző vegyszereket vásároljon.

E gondolattól megszállva bátran ment ki az utcára, sőt bérkocsiba ült; közömbösen nézte az embereket, és egyáltalában nem bántotta, hogy egyesek csodálkozva néztek rá, mások nem ismerték fel, megint mások, mikor meglátták, rosszmájúan mosolyogtak.

De már az üvegesboltban s még inkább később, a vegyszerboltban észrevette, hogy nemcsak energiája, hanem nyilván emberi önállósága is lényegesen csökkent, ha ez az Ochockival folytatott beszélgetés elegendő volt ahhoz, hogy a vegytanra vesse magát, pedig avval hosszú évek óta nem foglalkozott!...

- Mindegy - morogta -, az a fontos, hogy eltöltsem vele az időt.

Másnap vásárolt egy precíziós mérleget s néhány bonyolultabb műszert, s munkához látott, akárcsak egy diák, aki most kezdi vegytani tanulmányait.

Legelőször hidrogént fejlesztett, s erről eszébe jutottak főiskolai évei, mikor a hidrogént törülközővel körülcsavart üvegben, cipőpasztás dobozok segítségével fejlesztették. Milyen boldog idők voltak is azok!... Azután azokra a léggömbökre gondolt, amiket tervezgetett, majd Geistre és arra a megállapításra, hogy a hidrogénvegyületek kémiája megváltoztatja az emberiség történelmét...

- Hátha néhány év múlva én bukkanok rá arra a fémre, amelyet Geist keres? - szólt önmagához. - Geist azt állítja, hogy a fém felfedezése több ezer csoportosítás kimunkálásától és kipróbálásától függ; ez tehát lutri, nekem pedig szerencsém van... S ha netalán mégis találnék egy olyan fémet, vajon mit szólna hozzá Izabella kisasszony?...

E gondolatra ismét felforrt benne a méreg.

- Ah - suttogta -, már csak azért is szeretnék híres és hatalmas lenni, hogy megmutassam neki, mennyire megvetem...

Akkor eszébe ötlött, hogy a megvetés nem nyilvánul meg sem haragban, sem más megalázásában, s ismét munkához látott.

A hidrogénnel végzett alapvető kísérletek szerezték neki a legtöbb örömet, így hát ezeket ismételgette a leggyakrabban.

Egyszer egy fizikai harmonikát állított össze, s olyan hangosan játszott rajta, hogy másnap maga a háztulajdonos látogatta meg, s igen udvariasan megkérdezte, nem lenne-e hajlandó a lakását a legközelebbi negyedkor kiüríteni?

- Van már más bérlője? - kérdezte Wokulski.

- Hát... izé... majdnem... - felelte a háziúr zavartan.

- Akkor szívesen kiköltözöm.

A háziurat kissé meglepte Wokulski engedékenysége, de nagyon elégedetten távozott, Wokulski pedig nevetett.

"Ez engem nyilván bolondnak vagy tönkrement kereskedőnek tart! De annál jobb. Az igazat megvallva, kényelmesen ellakhatom két szobában is, felesleges, hogy nyolcban terpeszkedjem."

Azután jöttek pillanatok, mikor - nem tudni, miért - megbánta, hogy a lakás átadását így elhamarkodta. Ilyenkor eszébe jutott a báró és Węgielek.

- A báró válik a feleségétől - gondolta -, mert az mással flörtölt. Węgielek pedig elhidegült az asszonytól, mert valamelyik korábbi szeretőjét meglátta... hát akkor én mit tehetnék?...

S újra hozzáfogott a kísérletezéshez, és örömmel állapította meg, hogy gyakorlatát nem vesztette el.

Ez a munka nagyszerűen lekötötte. Néha órák hosszat nem is gondolt Izabellára, s ilyenkor érezte, hogy fáradt agya valóban megpihen. Már az emberektől és az utcától való irtózása is kezdett szűnni, és sokkal gyakrabban ment ki a városba.

Egy napon már a Łazienkibe is elmerészkedett, sőt betekintett abba a fasorba is, amelyben nemrég Izabellával sétált. E pillanatban a hattyúk - nyilván valaki hívására - széttárták szárnyukat, s a habokat csapkodva repültek a parthoz. Ez az egyébként mindennapi látvány csaknem végzetes hatással volt rá: azt a jelenetet idézte emlékezetébe, mikor Izabella elutazott Zasławekból... Mint valami őrült menekült a parkból, beugrott egy bérkocsiba, s behunyt szemmel érkezett haza.

Aznap nem foglalkozott semmivel, éjszaka pedig különös álma volt.

Azt álmodta, hogy megjelent előtte Izabella, s könnyes szemmel kérdezte, hogy miért hagyta el?... Hiszen az az utazás Skierniewicébe, a Starskival való beszélgetés és a férfi vaskos udvarlása csak álom volt. Csak ő, Wokulski álmodta.

Felugrott az ágyból, s lámpát gyújtott.

- Mi itt az álom?... - kérdezte. - A skierniewicei út vagy Izabella szenvedése és szemrehányásai?...

Reggelig nem tudott elaludni, kínzó kérdések és kételyek emésztették.

"Vajon a gyengén világított vasúti kocsiban az utasok tükörképe visszaverődhetett-e az ablaküvegen - gondolta -, s vajon az, amit láttam, nem volt-e káprázat? Tudok én annyira angolul, hogy egy-egy kifejezés értelmét nem magyarázhattam félre?... Mit is gondolhatna rólam Izabella, ha ezt a szörnyű sértést ok nélkül követtem volna el?... Hiszen rokonok, s ráadásul gyermekkoruktól fogva ismerik egymást, miért ne folytathatnának meghitt, sőt akár illetlen beszélgetést anélkül, hogy bárkit is megcsalnának vele?... Mit tettem, én szerencsétlen?! Hátha az indokolatlan féltékenység hatása alatt tévedtem!... Hiszen Starski a bárónéba volt szerelmes, s Izabella tudott erről. Csak nem lehetett olyan szemérmetlen, hogy más nő szerelmesével flörtöljön?..."

Aztán mostani üres... irtózatosan üres életére gondolt!... Abbahagyta eddigi munkáját, szakított az emberekkel, s most már - a világon semmi sem volt előtte. Mihez kezd?... Fantasztikus történeteket olvasson? Vagy céltalan megfigyeléseket, kísérleteket végezzen? Elutazzék valahová, vagy feleségül vegye Stawskinét?... Akármelyiket választja, akárhová utazik, sem fájdalmától, sem magányától meg nem szabadul!

"Hát a báró? - kérdezte önmagától. - Elvette a maga szerelmetes Ewelináját, és mi történt?... Most egy technológiai intézet alapításán töri a fejét, ő, aki jóformán azt sem tudja, mi az a technológia..."

A nappal és a hideg zuhany ismét más irányt szabott gondolatainak.

"Van legalább harminc- vagy negyvenezer rubel évi jövedelmem, amiből saját magamra legfeljebb két-háromezret költök el. Mit kezdjek a többivel, és mit kezdjek egész vagyonommal, amely csaknem agyonnyom?... Egy ilyen összeggel ezer család sorsának vethetném meg az alapját, de mit ér, ha egyesek közülük boldogtalanok lesznek, mint Węgielek, mások meg úgy hálálják meg szerencséjüket, mint például Wysocki, a pályaőr?..."

Ismét Geist jutott eszébe és titokzatos boszorkánykonyhája, ahol a jövendő civilizáció csírája volt kikelőben. A rászánt munka és pénz milliószor és milliószor kifizetődnék. Lám, ott adva van a nagyszabású cél is meg az időtöltés módja is, a távolabbi jövőben pedig olyan hírnév és hatalom, amilyent a világ még nem látott. Levegőbe emelkedő hajók... Lehet-e hallatlanabb, nagyobb eredményeket elképzelni?...

"És ha nem én találom meg azt a fémet, hanem más, ami nagyon valószínű?" - kérdezte önmagától.

"Hát aztán? - felelte. - A tulajdonjog legrosszabb esetben is azé a néhány emberé lenne, akik a találmány ügyét előbbre vitték. Ez az ügy megérdemli, hogy a céltalan életet és haszontalan vagyont rááldozzuk. Avagy jobb itt elpusztulni a négy fal között vagy elhülyülni a preferanszasztal mellett, mint ott a halhatatlan dicsőséget keresni?"

Lelkében fokozatosan, egyre világosabban kirajzolódott egy bizonyos szándék; de minél tisztábban megértette, minél több nagyszerű értéket fedezett fel benne, annál inkább érezte, hogy e szándék valóraváltásához hiányzik belőle az energia is meg a törekvés is.

Akarata teljesen megbénult, már csak valami erős megrázkódtatás ébreszthette fel. De ez valahogy késett, a napi események folyása pedig egyre mélyebb érzéketlenségbe taszította.

- Ez már nem is pusztulás, hanem rothadás - mondta önmagának.

Rzecki, aki egyre ritkábban látogatta meg, rémülten nézett rá.

- Rosszul teszed, Staś - mondta nemegyszer. - Rosszul teszed! Rosszul, rosszul!... Az ilyen életnél már talán a halál is jobb!...

Egy napon az inas női írással címzett levelet hozott.

Kinyitotta és olvasta:

Találkoznom kell magával! Ma délután háromkor várom.

Wąsowskiné                                         

- Mit akarhat tőlem?... - kérdezte csodálkozva.

De három előtt mégis elindult.

Pontosan három órakor megjelent Wąsowskiné előszobájában. Az inas meg sem kérdezte, kicsoda, egyenesen bevezette a szalonba, ahol a szép özvegy már gyors léptekkel járt fel s alá.

Sötét ruhát viselt, mely pompásan kidomborította szoborszerű alakját; bronzszínű haja, mint rendesen, most is hatalmas kontyban simult fejére, s a kontyot a szokott hajtű helyett miniatűr aranyfogantyús tőr fogta egybe.

Wokulskit az asszony látására különös öröm és megindultság töltötte el; hozzá sietett, és forrón kezet csókolt.

- Nem volna szabad önnel szóba állnom!... - kezdte Wąsowskiné, kezét elkapva.

- Akkor minek hívott? - kérdezte Wokulski csodálkozva, s úgy érezte, mintha hideg vízzel zúdították volna nyakon.

- Foglaljon helyet.

Wokulski szótlanul leült, az asszony továbbra is fel-alá járt a szobában.

- Mondhatom, gyönyörűen viselte magát!... - szólt egy kis idő múlva, izgatott hangon. - Egy társaságbeli hölgyet a pletyka szájára adott, atyját beteggé tette, s egész családjának igen nagy kellemetlenségeket okozott... Azután hónapokra bezárkózik lakásába, kínos csalódásokat okoz tizenöt-húsz embernek, akik határtalanul megbíztak magában, s mindennek a tetejébe a derék herceg, a maga összes különcségeit ezzel a szellemes mondással intézi el: adalékok a női szeszély következményeihez... Gratulálok!... Még ha egy zöld diák tenne ilyesmit...

Hirtelen elhallgatott, mert Wokulski arca ijesztően elváltozott.

- Na kérem... csak nem ájul itt el?... - kiáltotta ijedten. - Vizet adjak vagy bort?

- Köszönöm szépen - felelte. Arca csakhamar visszanyerte természetes színét és nyugodt kifejezését. - Láthatja, asszonyom, hogy nem vagyok egészséges.

Wąsowskiné erősen ránézett.

- Igen - kezdte. - Egy kicsit lefogyott, de a szakáll nagyon jól áll... Nem volna szabad borotválkoznia, így egészen érdekes...

Wokulski elpirult, mint egy diák. Hallgatta az özvegy szavait, s csodálkozva érezte, hogy ezzel az asszonnyal szemben bátortalan, csaknem szégyenlős.

"Mi történik velem?" - gondolta.

Mindenesetre azonnal vidékre kellene utaznia - folytatta az asszony. - Ki hallott olyat, hogy valaki augusztus elején Varsóban üljön?... Utazni és pont... Holnapután utazunk... Viszem magammal a birtokomra, mert a boldogult Jadwiga néni emléke nem hagyna nyugodni... Mától kezdve nálam ebédel és vacsorázik, ebéd után kikocsizunk, holnapután pedig... Isten veled, Varsó!... Elég volt a játékból!...

Wokulskit ez a kitörés annyira lehengerelte, hogy nem tudott felelni. Kezét nem tudta hová tenni, arca lázas pírban égett.

Wąsowskiné csengetett, a lakáj bejött.

- Bort kérek - rendelkezett -, tudod, azt a máslást... Gyújtson rá, Wokulski úr.

Wokulski cigarettára gyújtott, közben pedig azért imádkozott, hogy keze reszketését le tudja győzni. Az inas hozta a bort és két pohárkát; az özvegy töltött.

- Igyék! - kínálta.

Wokulski kiürítette a poharat.

- Ezt már szeretem!... Egészségére! - szólt, s ő is ivott. - Na, most az én egészségemre!

Wokulski kiitta a másik pohárral is.

- Most pedig igyék terveim sikerére. Na, gyerünk... gyerünk... azonnal...

- Megbocsát - felelte Wokulski -, de nem akarok becsípni.

- Szóval nem akarja, hogy terveim sikerüljenek?

- Dehogynem, csak előbb szeretném őket megismerni.

- Ó?... - kiáltotta Wąsowskiné. - Ez megint valami újság!... Hát jó, ne igyék.

Az ablak mellé ült és kinézett, közben lábával topogott. Wokulski elgondolkozott. A csend néhány percig tartott, de aztán az asszony megint megszólalt:

- Hallotta, mit csinált a báró?... Nos, hogy tetszik?...

- Jól tette - felelte Wokulski, most már egészen nyugodt hangon.

Wąsowskiné felugrott.

- Micsoda?... - kiáltotta. - Maga védi azt az embert, aki meggyalázott egy nőt?... Azt a brutális, önző frátert, aki a bosszú kedvéért a legalávalóbb eszközöktől sem riadt vissza?

- De hát mit tett?

- Ah, szóval nem tud semmit?... Képzelje el, válópert indított a felesége ellen, s hogy a botrány teljes legyen, még párbajozott is Starskival.

- Igaz, igaz - felelte Wokulski némi gondolkozás után -, mert feltétlenül lovagiasabb viselkedés lett volna, ha nem szól egy szót sem, csak egyszerűen főbe lövi magát, de előbb nem felejti el egész vagyonát a feleségére testálni.

Wąsowskiné haragosan robbant ki.

- Természetes! - kiáltotta. - Így cselekedett volna minden férfi, akiben a tisztességérzetnek csak egy szikrája van... Inkább elpusztította volna saját magát, mintsem egy szegény, gyenge asszonyt pellengérre állítson. Persze könnyű rajta bosszút állni, különösen akkor, ha az embernek vagyona, társadalmi állása van, és azonkívül a társadalmi előítéletek is neki kedveznek!... De magáról nem tételeztem volna fel ilyesmit!... Hahaha... S maga az a bizonyos új ember, a hős, aki hallgat és szenved... Ó, de egyformák mindnyájan!...

- Bocsánatot kérek, de... tulajdonképpen mi kifogása van a báró ellen?

Az asszony szemében szikra villant.

- Szerette a báró Ewelinát vagy sem?...

- Majd megőrült érte!

- Nos, nem igaz, csak mímelte, hogy szereti, hazudta a szerelmet... s az első alkalommal bebizonyította, hogy nem is tekintette magával egyenlő lénynek, hanem rabszolganőnek, akinek a legkisebb hibáért kötelet köthet a nyakára, kiráncigálhatja a piac közepére, és gyalázatba taszíthatja... Ó, világ urai, hazug ámítók!... Amíg elvakítja magukat az állati ösztön, addig ott vonaglanak a lábunk előtt, s készek a legutolsó aljasságot is elkövetni, szemérmetlenül áradoznak: ó, gyönyörűségem, ó, istennőm... szívesen odaadnám érted az életemet... de mikor aztán a szerencsétlen áldozat hitelt ad a hamis esküjüknek, akkor hamarosan elkezdenek unatkozni, s ha benne is jelentkezik a gyarló emberi természet, eltapossák... Ó, milyen felháborító, milyen aljas dolog... Na, hajlandó végre felelni valamit?...

- Vajon a báróné nem flörtölt Starski úrral? - kérdezte Wokulski.

- Ohó!... Mindjárt flörtölt! Egy kicsit kacérkodott... mondjuk... Starski volt az esete...

- Az esete? Ezt a műkifejezést eddig nem volt szerencsém ismerni, de ha Starski volt az "esete", akkor mért ment férjhez a báróhoz?

- Mert a báró térden állva könyörgött, s azzal fenyegette, hogy öngyilkos lesz...

- Bocsánat, de... vajon a báró úr azért könyörgött térden állva, hogy legyen kegyes nevét és vagyonát elfogadni, vagy azért is, hogy más "esetei" ne legyenek?...

- Hát maguk?... férfiak?... Mit művelnek a házasság előtt és a házasság után?... A nőknek pedig...

- Ne haragudjék, de nekünk gyerekkorunktól kezdve azt verik a fejünkbe, hogy állatok vagyunk, s annak, hogy emberré legyünk, egyetlen módja: a nők iránti tisztelet és szeretet, mert a nők nemeslelkűsége, ártatlansága és hűsége van arra hivatva, hogy az emberiséget a teljes elállatiasodástól megmentse. Nos hát, mi, férfiak hiszünk ebben a nemeslelkűségben, ártatlanságban s a többiben, istenítjük a nőt, és térdre rogyunk előtte...

- És helyes is, mert a férfinem érték tekintetében messze alatta áll a nőnek.

- Ezt mi ezer meg ezer formában el is ismerjük és valljuk, hogy noha a civilizációt a férfiak teremtik meg, az ideális szépség bélyegét a nő nyomja rá... De ha a nők minket az állatiasság tekintetében utánozni akarnak, akkor miben lesznek jobbak nálunk, s akkor miért istenítsük őket?...

- A szerelmükért.

- Az valóban gyönyörű dolog. De ha Starski úr ezt a szerelmet a bajuszkájával és a tüzes pillantásaival kiérdemelheti, nem látom be, hogy más férfinak miért kelljen érte a nevével, a vagyonával és a hölgy részére biztosított korlátlan szabadsággal fizetnie.

- Kezdem magát végképp nem érteni - válaszolta Wąsowskiné. - Elismeri, hogy a nők egyenrangúak a férfiakkal vagy nem?...

- Általában igen, de egyes dolgokban nem! Az átlagnő értelem és munka tekintetében alacsonyabb rendű a férfinál; de erkölcs és érzelem tekintetében annyival magasabb nála, hogy ez az előbbi különbséget kiegyenlíti. Legalábbis erre tanítanak bennünket, s mi ezt hisszük is, és a nőt sok mindenféle alacsonyabbrendűsége ellenére is, magunk fölé emeljük. Márpedig ha a báróné a maga erényeiről lemondott, mert hogy régen lemondott, azt mindnyájan láttuk, akkor nem csodálkozhatik azon, hogy előjogait is elvesztette. A férj túladott rajta... mint nem tisztességes társon.

- De hiszen a báró egy ügyefogyott aggastyán!...

- Akkor miért ment hozzá? Miért hallgatta meg szerelmi ömlengéseit?

- Maga tehát nem akarja megérteni, hogy a nő kerülhet olyan helyzetbe, hogy kénytelen magát eladni?... - kérdezte Wąsowskiné, s hol elsápadt, hol meg elpirult.

- Dehogynem, sőt, nagyon is megértem... mert valamikor én is... eladtam magam, de nem azért, hogy vagyont szerezzek, hanem hogy a nyomorból kikerüljek...

- És aztán?

- De az én feleségem tisztában volt azzal, hogy nem vagyok ártatlan, s azonkívül én nem is ígértem neki szerelmet. Férjnek gyalázatosan rossz voltam ugyan, de mint megvásárolt ember, igyekeztem a lehető legjobb kereskedősegéd és leghűségesebb szolgája lenni. Eljártam vele a templomba, hangversenyekre, színházba, mulattattam a vendégeit, az üzlet forgalmát pedig megháromszoroztam.

- És szeretői nem voltak?

- Nem, asszonyom. A rabság érzete olyan keservesen nyomott, hogy más nőre rá se mertem nézni. Ismerje be végre, hogy jogom van a bárónét szigorúan megítélni. Ő mikor eladta magát, tudta, hogy nem a... munkáját veszik meg.

- Borzalmas! - suttogta Wąsowskiné, szemét lesütve.

- Igen, asszonyom. Az emberkereskedelem borzalmas, de még borzalmasabb, ha valaki önmagával kereskedik. És ez még mind semmiség egy rosszhiszeműen megkötött üzlet gyalázatához képest. Ha az ilyesmi napfényre kerül, következményei természetesen igen kellemetlenek a leleplezett fél számára.

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett, Wąsowskiné haragos volt, Wokulski pedig komor.

- Nem!... - kiáltotta egyszerre az asszony. - Határozott választ kell kapnom!

- Mire?

- Különböző dolgokra! Tessék világosan és érthetően felelni.

- Vizsgáztatni akar?

- Valami olyasfélét.

- Parancsoljon.

Az asszony eleinte mintha habozott volna, de hamar erőt vett magán, és így szólt:

- Maga tehát fenntartja, hogy a bárónak joga volt feleségét eltaszítani és meggyalázni?...

- A feleségét, aki őt megcsalta?... Igen, joga volt.

- Mit nevez maga csalásnak?

- Azt, hogy elfogadta a báró szerelmét, holott, amint ön mondja, Starski úr volt az "esete".

Wąsowskiné összeharapta száját.

- S a báró úrnak vajon hány ilyen "esete" volt?...

- Valószínűleg annyi, amennyihez kedve és alkalma volt - felelte Wokulski. - De a báró nem játszotta az ártatlant, nem viselte a szűzi erkölcsök lovagjának büszke címét, s ilyen minőségben nem is övezte az a bizonyos mély hódolat és elismerés... Ha a báró azzal nyerte volna meg valakinek a szívét, hogy sosem volt szeretője, pedig valójában volt, ő is csaló lenne, benne azonban éppenséggel nem az ártatlanságot keresték.

Wąsowskiné elmosolyodott.

- Nagyszerű!... Mondja meg, melyik nő az, aki azt állítja vagy biztosítja magukat arról, hogy nem volt szeretője?...

- Ah, tehát önnek volt?

- Uram!... - kiáltotta, s felpattant a székről.

De hamarosan nyugalmat erőltetett magára, s hűvösen odavetette:

- Nagyon kérem, érvei megválogatásában legyen rám némi tekintettel.

- Miért?... Egyforma jogaink vannak, s én igazán nem sértődöm meg, ha számon kéri, hogy hány szeretőm volt.

- Nem vagyok rá kíváncsi - felelte az asszony, s fel-alá járkált a szobában. Wokulskiban is forrni kezdett a méreg, de hamarosan lecsillapodott.

- Igen, elismerem - szólt az özvegy -, hogy nem vagyok mentes az előítéletektől, de hiszen én csak nő vagyok, könnyebb az agyam a férfiakénál, amint a maguk antropológusai állítják, s egyébként is bilincsekbe vernek a körülmények, a különböző megrögzött szokások, és ki tudja, még mi minden!... De ha értelmes férfi lennék, mint maga, és hinnék a haladásban, mint maga, akkor le tudnám rázni magamról ezeket a csökevényeket, s legalábbis el tudnám ismerni, hogy a nőknek előbb-utóbb meg kell szerezniük a férfiakkal való egyenjogúságot.

- Mármint a szerelmi "esetek" tekintetében?...

- Mármint... mármint... - csúfolódott az asszony. - Igenis, éppen ezekre az "esetekre" gondolok...

- Ó, kérem... ehhez igazán nem kell a haladás nagyon is kérdéses eredményeire várnunk. Már ma is akad számtalan nő, aki ebben a tekintetben teljesen egyenrangú a férfiakkal, sőt, számottevő réteget alkotnak, a nevük: kokott... De nem különös, hogy éppen ezek a hölgyek, bármennyire kedvére vannak is a férfinemnek, a női nem részéről annál kevesebb elismerésben részesülnek?...

- Kedves Wokulski, magával nem lehet vitatkozni - intette le az asszony.

- Úgy érti, hogy a nők egyenjogúságáról nem lehet?

Wąsowskiné arca és szeme egyaránt vérbe borult. Hirtelen leült, az asztalra csapott, és így szólt:

- Rendben van!... Elviselem minden cinizmusát, s még a kokottokról is hajlandó vagyok tárgyalni... Tudja meg, nagyon alacsony jellem kell hozzá, hogy valaki ezeket a hölgyeket, akik pénzért árusítják a testüket, összehasonlítsa a tisztességes nőkkel, akik szerelemből adják oda magukat.

- És közben játsszák az ártatlant...

- Mondjuk...

- És egymás után csapják be az együgyű, hiszékeny férfiakat.

- Mit árt nekik a csalás? - kérdezte az asszony, s kihívóan nézett a férfi szemébe.

Wokulski összeszorította a fogát, és legyűrve ingerültségét, nyugodtan megjegyezte:

- Mit gondol, asszonyom, mit szólnának hozzá üzlettársaim, ha kiderülne, hogy bár hír szerint hatszázezer rubel vagyonnal rendelkezem, a valóságban csak hatezer van, s én a megtévesztő hírek ellen nem tiltakoztam... Hiszen itt csak két nulláról van szó?...

- Kérem, a pénzügyeket kapcsoljuk ki - vágott szavába Wąsowskiné.

- Aha!... Hát akkor mit szólna ahhoz, ha az én nevem például nem Wokulski, hanem Wolkuski lenne, s e csekély betűcsere révén szereztem volna meg a boldogult elnökné rokonszenvét, jutottam volna be tisztes házába, s így ismerkedtem volna meg magával is?... Vajon helyeselné-e az ilyen áron kötött ismeretségeket és kapcsolatokat?...

Wąsowskiné finom, érzékeny arcán irtózat tükröződött.

- Mi köze ennek a báró és felesége ügyéhez?... - kérdezte.

- Az, hogy a világon senki sem adhat saját magának címeket. A kokott lehet egészen hasznos személy, foglalkozása miatt senki sem emelhet ellene kifogást, de ha az ártatlanság szerepében tetszeleg, akkor csaló. Ez már igazán kifogásolható lenne.

- Szörnyűség!... - robbant ki Wąsowskiné. - De nem baj... Mondja meg, kérem, mit veszít a világ egy ilyen megtévesztés által?...

Wokulskinak már zúgni kezdett a feje.

- A világ néha még nyer is! Például ha egy tökfilkó beleesik abba az őrületbe, amelyet ideális szerelemnek nevezünk, s a legnagyobb veszedelmek és kockázatok árán vagyont szerez, csak azért, hogy azt eszményképe lába elé rakja... De néha veszít is, ha például ez az őrült rájön a csalásra, összetörik, és többé semmire sem alkalmas... Vagy... anélkül, hogy vagyona sorsa felől intézkednék, meggondolatlanul jár el... például kiáll párbajozni Starski úrral, és golyót kap a bordái közé... Bizony, asszonyom, a világ ebben az esetben veszít. Elveszít egy boldogságot, amit megöltek, egy életet, amelyet kisiklattak és talán egy embert, aki valamit tehetett volna életében...

- Az ilyen ember maga a hibás...

- Igaza van, asszonyom, hibás lenne, ha akkor, mikor világosság gyűlt az agyában, nem járt volna el úgy, ahogy a báró, nem szakított volna saját hóbortjával és gyalázatával...

- Röviden szólva - állapította meg Wąsowskiné -, a férfiak nem akarnak önként lemondani a nőkkel szemben fennálló vad előjogaikról.

- Vagyis nem ismerik el, hogy a nőket megilleti a csalás kiváltsága...

- De aki a megegyezést elveti - jegyezte meg az asszony emelt hangon -, az harcot kezd...

- Harcot?... - ismételte Wokulski mosolyogva.

- Igen, harcot, melyben az erősebb fél győz... és hogy melyik az erősebb, az majd elválik!... - kiáltotta Wąsowskiné nagy hadonászással.

E pillanatban különös dolog történt. Wokulski hirtelen elkapta Wąsowskiné mindkét kezét, s három ujjával tökéletesen lefogta.

- Mit jelent ez?... - kiáltotta az asszony elsápadva.

- Próbáljuk meg, melyikünk erősebb? - felelte Wokulski.

- Na, kérem... Elég a tréfából!...

- Nem, asszonyom, ez nem tréfa, csak annak csekély bizonyítéka, hogy önnel, mint küzdő féllel azt tehetem, amit akarok. Igaz vagy nem?

- Engedjen el - sziszegte az asszony, s erővel igyekezett magát kiszabadítani. - Engedjen, mert hívom a személyzetet...

Wokulski elengedte.

- Ah, úgy, szóval a személyzet segítségével akarnak harcolni ellenünk?... Kíváncsi vagyok, milyen tiszteletdíjat követelnek majd ezek a szövetségesek, és beleegyeznek-e, hogy a megegyezést velük szemben se tartsák meg?

Wąsowskiné előbb némi félelemmel, majd felháborodással nézett rá, de a végén vállat vont.

- Tudja, mi jutott eszembe?

- Hogy megőrültem.

- Valami ilyesféle.

- Ilyen szép nővel szemben és ilyen vita közben ez csak természetes lenne.

- Ó, micsoda lapos bók!... - biggyesztette ajkát. - Azt azonban elismerem, hogy kezd egy kicsit imponálni nekem. Vagyis: kezdett... egy kicsit... de ezt a szerepét nem tudta befejezni... Elengedte a kezemet, és ez kiábrándított...

- Ó, bizony, meg tudtam volna tenni, hogy el ne engedjem.

- Én pedig meg tudtam volna tenni, hogy behívom a személyzetet.

- Ne haragudjék, de be tudtam volna fogni a száját.

- Micsoda?... Micsoda?...

- Amit mondtam, megmondtam.

Wąsowskiné megint elcsodálkozott.

- Tudja - szólt, s napóleoni pózban fonta össze karját -, maga vagy nagyon eredeti, vagy... nagyon neveletlen ember...

- Egyáltalán nem neveltek.

- Akkor hát valóban nagyon eredeti... - suttogta. - Kár, hogy ezt az oldalát nem tárta fel... Bel előtt...

Wokulski megdermedt. Nem is a név elhangzása, hanem a miatt a változás miatt, amely benne hirtelen végbement. Izabella iránt teljes közönyt érzett, ellenben éppen olyan élénken kezdte érdekelni Wąsowskiné.

- Azt kellett volna tennie - folytatta az asszony -, hogy mindjárt az elején előadja neki elméleteit, éppen úgy, mint nekem, s fogadom, szó sem lehetett volna maguk között nézeteltérésekről.

- Nézeteltérésekről?... - kérdezte Wokulski tágra nyitott szemmel.

- Igen. Mert úgy tudom, Izabella hajlandó megbocsátani.

- Megbocsátani?...

- Úgy látom, maga még... hogy úgy mondjam... nagyon is lábadozó - jegyezte meg közömbösen. - Ha nem érzi, hogy eljárása szörnyen brutális volt... A maga rigolyás viselkedése mellett még a báró is finom világfi!

Wokulski olyan őszintén felkacagott, hogy maga is megijedt tőle. Wąsowskiné tovább beszélt:

- Még nevet? Megbocsátom, mert ismerem ezt a nevetést... ez a szenvedés legmagasabb foka...

- Esküszöm, tíz hét óta, sőt, néhány év óta nem éreztem magam ilyen jól... Úgy érzem, évek óta valami rettenetes lidércnyomás marcangolta az agyamat, amely csak most, egypár perccel ezelőtt tűnt el. Csak most érzem, hogy végre megmenekültem, és ezt magának köszönhetem.

Hangja megremegett. Megfogta az asszony mindkét kezét, s csaknem szenvedélyesen csókolgatta. Wąsowskiné úgy látta, mintha az elérzékenyült férfi szemében megcsillant volna a könny.

- Megmenekültem!... Szabaddá lettem!... - ismételgette Wokulski remegő hangon.

- Hallgasson meg - szólt Wąsowskiné hidegen, s elhúzta kezét. - Mindent tudok, ami maguk között történt... Maga csúnyán viselkedett, mert kihallgatott egy beszélgetést, melyet én minden részletében ismerek. Sőt, nem is beszélgetést, hanem egy egészen egyszerű kis flörtöt.

- Ah, szóval flört?... - szólt közbe Wokulski. - Az, ami a nőt hasonlóvá teszi a vendéglői asztalkendőhöz, amelybe mindenki beletörölheti a száját és a kezét. Szóval ez flört!... Nagyszerű!...

- Hallgasson!... - kiáltotta Wąsowskiné. - Nem tagadom, hogy Bel hibázott, de... legyen szíves, ítélje meg saját magát is, ha kijelentem, hogy ő magát...

- Szeret?... Mi?... - kérdezte Wokulski, szakállát simogatva.

- Ohó, mindjárt szereti!... Egyelőre csak sajnálja... Nem akarok részletekbe bocsátkozni, elég, ha annyit mondok, hogy két hónap óta csaknem naponta találkoztam vele. Ez alatt az idő alatt mindig magáról beszélt, és kedvenc tartózkodási helye a zasławi várrom volt!... Ó, hányszor elüldögélt azon a nagy kövön, amelybe maga a verset vésette, hányszor láttam csillogó könnyet a szemében. Sőt, egyszer keservesen zokogott is, ahogy a vers szavait mondogatta:

Ott meg ne jelenne előtted a lelkem
S bár messze, örökre veled maradok.

- Na, mit szól ehhez?...

- Hogy mit szólok? Esküszöm, e pillanatban egyetlen kívánságom az, hogy Łęcka kisasszonnyal való ismeretségem minden nyoma eltűnjék. S elsősorban is az a szerencsétlen kő, amely őt így elérzékenyíti.

- Ha ez igaz, akkor ez igazán kiváló példája a férfiak állhatatosságának.

- Nem a férfiak állhatatosságának, hanem a csodálatos gyógyulásnak - jegyezte meg Wokulski megindultam. - Ó, Istenem!... Úgy érzem, néhány évig hipnotikus álomban aludtam, s tíz héttel ezelőtt valaki minden hozzáértés nélkül felébresztett, s ebből a megrázkódtatásból csak most gyógyultam ki igazán...

- Ezt komolyan mondja?...

- Nem látja, milyen boldog vagyok?... Visszanyertem magamat, s most végre ismét a magamé vagyok... Higgye el, olyan csoda ez, amit magam sem értek, s csak ahhoz hasonlítható, mikor a koporsóban fekvő tetszhalott felébred.

- És minek tulajdonítja ezt?... - kérdezte az asszony lesütött szemmel.

- Mindenekelőtt magának... Azután meg annak, hogy végre valaki előtt világosan megfogalmazhattam bizonyos dolgokat, amelyeket már régóta értek, de sohasem volt bátorságom bevallani. Izabella kisasszony egészen másfajta ember, mint én, s csak egy végzetes hóbort kapcsolhatott hozzá.

- Nos, és ez után az érdekes felfedezés után mit kíván tenni?

- Még nem tudom.

- Nem talált véletlenül egy olyan nőt, aki magával egyfajta?...

- Talán.

- Biztosan az a... az a... Sta... Sta...

- Stawskiné?... Nem. Már sokkal inkább ön.

Wąsowskiné nagyon ünnepélyes arccal állt fel.

- Értem - szólt Wokulski. - El vagyok bocsátva?

- Ahogy gondolja.

- És nem utazunk együtt falura?

- Azt már nem... bár... nem tiltom meg, hogy eljöjjön... Biztosan ott lesz Bel is...

- Akkor nem zavarom.

- Én nem állítom, hogy ott lesz.

- És egyedül csak ön lesz ott?

- Azt hiszem.

- És éppen úgy beszélgetnénk, mint ma?... S együtt lovagolnánk, mint akkor?...

- És biztosan megindulna köztünk a harc - felelte Wąsowskiné.

- Figyelmeztetem, hogy azt én nyerném meg.

- Valóban?... S akkor rabszolganőjévé tenne?...

- Természetesen. Előbb meggyőzném, hogy tudnék önön uralkodni, azután térden állva könyörögnék, hogy fogadjon el rabszolgájának.

Wąsowskiné elfordult és kiment a szalonból. A küszöbnél azonban egy pillanatra visszanézett és odavetette:

- A viszontlátásra... falun!...

Wokulski úgy ment el, mintha részeg lett volna. Mikor az utcára ért, csodálkozva suttogta:

- Nyilván megbolondultam.

Visszanézett, s az ablakban megpillantotta Wąsowskinét, amint a függöny résén kinéz.

"Az ördögbe! - gondolta. - Nem botlottam én megint valami őrült kalandba?..."

Míg az utcán haladt, folyton a benne végbement változásra gondolt. Úgy érezte, hogy a sötét éjszaka és a téboly mélységeiből kikerült a világos napfényre. Mélyebben lélegzett, ütőere erősebben lüktetett, gondolatai szokatlan szabadsággal kergetőztek; egész szervezetében frisseséget, szívében leírhatatlan békességet érzett.

Az utca forgalma már nem ingerelte, a tömegnek határozottan megörült. Az ég kékje sötétebb volt, a házak egészségesebbeknek látszottak, sőt a napsugártól csillogó porfelhőt is szépnek látta.

De a legnagyobb öröme a fiatal nőkben, kecses mozdulataikban, mosolygó szájukban és csábító tekintetükben tellett. Akadt, aki egyenesen a szemébe nézett, s bájosan, kedvesen, kacéran rámosolygott. Wokulski szíve hevesen kezdett dobogni, s egész testén izgató remegés futott végig.

"Szépek..." - gondolta.

De eszébe jutott Wąsowskiné, s be kellett ismernie, hogy valamennyi nő között ő a legszebb, sőt mi több, a legkívánatosabb... Micsoda alak, ruhája redői közül milyen szépen kirajzolódnak lábának gyönyörű körvonalai, meg a keble, a szeme, amely olyan, mint a briliáns és a bársony együtt... Megesküdött volna, hogy érzi testének illatát, s hallja ingerlő nevetését. Olyan élénken látta maga előtt, hogy a hozzá való közeledés puszta gondolatára is zúgni kezdett a feje.

- Micsoda veszett egy nő lehet!... - suttogta. - Bele tudnék harapni...

Egyre csak maga előtt látta, s ez a látomás üldözte és felzaklatta. Feltette hát magában, hogy még aznap este viszontlátja.

"Hiszen egyszer s mindenkorra meghívott ebédre és vacsorára - biztatta magát, s érezte, hogy valami forrong benne. - Vajon kidob?... De akkor minek kacérkodna velem? Hogy nem utál, azt már régen tudom, nekem pedig határozottan tetszik, s ez nem utolsó dolog..."

E pillanatban egy ibolyaszemű, sötétszőke, kislányarcú nő ment el mellette. Wokulski csodálkozva állapította meg, hogy ez is tetszik neki.

Már lakásához közeledett, mikor a háta mögül kiabálást hallott:

- Hé!... hé!... Staś!

Megfordult, s a cukrászda terasza előtt Schumann doktort pillantotta meg. Schumann egy ezüst negyvenest dobott az asztalra, azzal otthagyta megkezdett fagylaltját s hozzá sietett.

- Éppen hozzád készülök - kiáltotta, s belekarolt Wokulskiba. - Mi van veled? Régen láttalak ilyen jó színben. Fogadni mernék, visszatérsz a vállalathoz, és szétütsz a zsidócskák között... Nagyszerű, a szemed csak úgy ragyog... Csak most látom benned újra a régi Staśt!...

Befordultak a kapun, felmentek a lépcsőn, s Wokulski lakásához értek.

- Érdekes, én pedig éppen most gondoltam rá, hogy valami új betegség fenyegethet... - szólt Wokulski nevetve. - Gyújts rá...

- Micsoda új betegség?

- Képzeld el, alig egy órája vettem észre, hogy a nők óriási hatással vannak rám... Szinte megrémít...

Schumann hahotázva kacagott.

- Pompás fickó vagy... Ahelyett, hogy bankettet adnál örömödben, megijedsz... Mit gondolsz, akkor voltál egészséges, mikor egyetlen nő után bolondultál? Az a rendes állapot, mikor minden nő tetszik, és legfőbb gondod, hogy pontosan annak a viszontszerelmét nyerd meg, aki ízlésednek pillanatnyilag legjobban megfelel.

- Ugyan!... S hátha az véletlenül megint valami előkelő hölgy?...

- Annál jobb... annál jobb... A nagyvilági hölgyek sokkal ízletesebbek a szobalányoknál. A női nemnek igen nagy előnyére válik a kecsesség és az értelem, de mindenekfelett a büszkeség. Ó, milyen eszményi csevegés, milyen méltóságteljes büszke pillantások várnak rád... Ismétlem, ezek érnek a legtöbbet...

Wokulski arcán árnyék suhant át.

- Ohó!... - kiáltotta Schumann. - Máris látom melletted ama tiszteletre méltó háziállat hosszú füleit, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mit fintorogsz?... Hiszen azt mondom, igyekezz mindig nagyvilági hölgyeknek udvarolni, mert ők szívesen tetszelegnek demokratikus mivoltukban.

Az előszobában csengettek: Ochocki jött. Pillantása a nekimelegedett doktorra tévedt s megkérdezte:

- Zavarom az urakat?

- Dehogy - telelte Schumann -, sőt segítségünkre lehet. Éppen azt tanácsolom Staśnak, hogy gyógyítsa magát szerelemmel, de... ne ideálissal. Az eszményekből egyelőre elég volt...

- Ejha, ezt az előadást én is szívesen végighallgatom - jegyezte meg Ochocki, s kivett egy szivart a feléje nyújtott dobozból.

- Kaland! - morogta Wokulski.

- Semmiféle kaland - magyarázta Schumann. - Egy férfi, akinek olyan vagyona van, mint neked, tökéletesen boldog lehet, mert mi kell a józan boldogsághoz? Az, hogy az ember mindennap más ételeket egyék, naponta váltson fehérneműt, s negyedévenként váltogassa tartózkodási helyét és szeretőjét.

- Ehhez kevés lenne a nő - vágott közbe Ochocki.

- Ezt nyugodtan bízza rájuk. Majd ők elintézik, hogy jusson is, maradjon is - felelte a doktor gúnyosan. - Hiszen ugyanez a diéta vonatkozik a nőkre is...

- Ez a negyedévi diéta?... - kérdezte Ochocki.

- Természetesen. Miért lennének ők rosszabbak, mint mi?

- Na, ez a szolgálat a tizedik vagy éppen a huszadik negyedben már nem sok élvezettel kecsegtethet.

- Előítélet!... puszta előítélet!... - válaszolta Schumann. - Rá sem eszmél, észre sem veszi, különösen, ha elhitetik, hogy maga a második vagy legfeljebb a negyedik, de mint szerelem, igazán az első, mindig ilyenről ábrándoztak...

- Rzeckinél nem voltál? - kérdezte Wokulski.

- Annak már nem írok szerelmi receptet. Az öreg lassanként egészen összeaszik.

- Csakugyan, igen rossz bőrben van - jegyezte meg Ochocki.

A beszélgetés fonala átsiklott Rzecki egészségi állapotára, azután a politikára, s végül Schumann elbúcsúzott.

- Nagy cinikus az öreg!... - morogta Ochocki.

- Nőgyűlölő - tette hozzá Wokulski. - S ezenfelül, ha rossz napja van, eretnek tanokat hirdet.

- S néha igaza is van - állapította meg Ochocki. - Ezzel a felfogásával is jól fején találta a szeget... Éppen egy órával ezelőtt hallgattam végig nagynéném ünnepélyes előadását. Mindenáron meg akar házasítani, s állandóan azt magyarázza, hogy erkölcsileg semmi sem emeli úgy az embert, mint egy tiszteletre méltó nő szerelme.

- Schumann nem önnek adta azt a tanácsot, hanem nekem.

- Én is önre gondoltam, mikor előadását hallgattam. Elképzeltem, milyen is lenne az, ha negyedévenként váltogatná a szeretőit, s aztán egyszerre elébe állnának alkalmazottai, akik jövedelmét szaporítják s megkérdeznék: "Mivel hálálod meg temérdek munkánkat, nyomorúságunkat és megrövidített életünket, melynek nagy részét neked áldozzuk?... Munkáddal, tanácsaiddal vagy példáddal?..."

- Ugyan ki az, aki ma az én jövedelmem növelésén dolgozik? - kérdezte Wokulski. - Visszavonultam minden üzlettől, s vagyonomat értékpapírokba fektettem.

- Ha jelzáloglevelekbe, akkor a szelvényeket a béresek és mezőgazdasági munkások verejtéke táplálja, ha pedig részvényekbe, a súlyos osztalék a vasúti, cukorgyári, textil vagy más munkások nyomorából kerül ki...

Wokulski még jobban elkomorodott.

- Kötelességem nekem erre gondolni?... - kérdezte. - Ezrek és ezrek élnek kamatokból, s eszükben sincs, hogy ilyesmire ügyet vessenek.

- Igaz - egyezett bele Ochocki -, de közöttük és ön között lényeges különbség van. Nekem mindössze másfélezer rubel az évi jövedelmem, s mégis ezerszer gyötör a gondolat, hogy ebből az összegből három-négy ember megélhetne, s hogy miattam hárman-négyen távoznak az élők sorából, vagy korlátozzák amúgy is agyonnyirbált szükségleteiket.

Wokulski végigsétált a szobán.

- Mikor megy külföldre?... - kérdezte hirtelen.

- Még nem tudom - felelte Ochocki savanyúan. - Pénzemet leghamarabb egy év múlva kaphatom meg, mert adósom ezt az összeget csak újabb kölcsönből fedezheti, azt pedig manapság nem könnyű kapni.

- Nagy kamatot fizet?

- Hét százalékot.

- És a fedezet biztos?

- Közvetlenül a hitelintézet után következik.

- S ha én átvenném ezt a kölcsönt, s rendelkezésére bocsátanám a pénzt, akkor azonnal elutazna?

- Abban a pillanatban!... - ugrott fel Ochocki. - Mert mit is keressek itt?... Legfeljebb azt, hogy kétségbeesésemben gazdagon megnősülök, s akkor aztán berendezkedem a Schumann receptje szerint...

Wokulski elgondolkozott.

- Mi rossz van abban, hogy az ember megnősül? - kérdezte halkan.

- Ugyan kérem!... Szegény asszonyt nem tudnék eltartani, a gazdag mellett pedig végképp elpuhulnék. Így hát akármelyiket választom, minden tervem dugába dőlne. Nekem olyan különleges asszonyra lenne szükségem, aki velem együtt dolgozna a laboratóriumban; olyant pedig hol keressek?...

Nagyon idegesnek látszott, s rövidesen fel is állt, hogy elbúcsúzzék.

- Akkor hát, kedves barátom - fejezte be Wokulski, búcsúzás közben -, a kölcsön átvállalását még megbeszéljük. Én kész vagyok megkötni ezt a megállapodást.

- Ahogy akarja. Nem kérem éppen, de nagyon hálás lennék.

- Mikor indul Zasławekba?

- Holnap. Éppen búcsúzni jöttem.

- Akkor hát az üzlet rendben van - fejezte be Wokulski, vendégét átölelve. - Októberben rendelkezésére áll a pénz.

Ochocki elment, s Wokulski aludni tért. Annyi erős és ellentétes benyomásban volt ma része, hogy sehogy se tudta agyában elrendezni. Úgy érezte, hogy mióta Izabella kisasszonnyal szakított, egy mély szakadékokkal övezett magas, meredek hegyre kapaszkodott felfelé, s csak ma ért fel a tetejére, sőt már el is indult lefelé a túlsó lejtőn, ahol - még nem egészen tisztán, de egészen új láthatár tárult a szeme elé.

Egy ideig egyre nőket látott maga előtt nyüzsögni, s közöttük leggyakrabban Wąsowskinét, majd meg munkások és béresek tömege görnyedt a nehéz munkában, s azt kérdezték tőle, mit adott nekik, amiért jövedelmét munkájukkal növelték?

Végre mély álomba merült.

Reggel hat órakor ébredt, s egészen különlegesen frissnek, könnyűnek és szabadnak érezte magát.

Felkelni ugyan nemigen volt kedve, de nem szenvedett, fájdalmat nem érzett, s Izabellára nem gondolt. Vagyis gondolt ugyan rá, de bármely pillanatban abbahagyhatta, s ezek a gondolatok már nem gyötörték, nem kínozták úgy, mint régebben.

De ez a hirtelen megkönnyebbülés is félelemmel töltötte el.

"Vajon nem képzelődés?" - gondolta.

Végiggondolt a tegnapi nap történetén. Emlékezőtehetsége és logikája rendben volt.

- Hátha még az akaratomat is visszanyerem? - suttogta.

Próbaképpen elhatározta, hogy öt perc múlva felkel, megfürdik, felöltözik, s elmegy a Łazienki-parkba sétálni. Nézte az előrehaladó óramutatót, s nyugtalanul tette fel magának a kérdést: "Hátha már ennyi sem telik ki tőlem?..."

Az óramutató elérte a kitűzött pontot, s Wokulski - felkelt. Nem sietett ugyan, de nem is vonakodott. Ő maga eresztette a vizet a kádba, megfürdött, megtörülközött, felöltözött, s fél óra múlva már indult is a Łazienki-parkba. Meglepte, hogy egész idő alatt nem Izabellára, hanem Wąsowskinéra gondolt. Úgy látszik, a tegnapi nap folyamán valami megváltozott benne. Lehetséges, hogy az agyában az akkor megbénult sejtecskék ismét életre keltek?... Izabella emléke elvesztette korábbi hatalmát.

"Micsoda furcsa szövevény - gondolta. - Izabellát kiszorította Wąsowskiné, őt pedig kiszoríthatja bármelyik más nő. Tehát valóban kigyógyultam tébolyomból."

Végigment a tó partján, s közömbösen nézegette a csónakokat és hattyúkat. Bekanyarodott az üvegház felé vezető fasorba, melyben akkor Izabellával kettesben sétáltak, s feltette magában, hogy... jó étvággyal megreggelizik. De mikor visszafelé sétált az úton, vad düh szállta meg, s egy gyermek vásott makacsságával taposta szét saját előbbi lábnyomait.

"Ha mindent így eltüntethetnék... Azt a követ is meg a romokat... Mindent!..."

Egyszerre lebírhatatlan ösztön ébredt benne, hogy bizonyos dolgokat elpusztítson; de nyomban felismerte, hogy ez újból valami beteges tünet. Nagy elégtétel volt számára, hogy nemcsak nyugodtan gondolhat Izabellára, hanem még ítélkezhetik is felette.

"Miért is mérgelődtem? - mondta önmagának. - Ha Izabella nincs, nem szereztem volna vagyont... Ha Izabella és Starski nincsenek, annak idején nem utaztam volna Párizsba, nem ismerkedtem volna meg Geisttel, és Skierniewicénél nem gyógyultam volna ki ostobaságomból. Így hát ők ketten valóságos jótevőim... Ha tehát hálás akarok lenni, össze kell hoznom ezt az egymáshoz illő két embert, vagy legalábbis meg kellene könnyítenem számukra a találkákat... Ó, ha elképzelem, hogy ebből a posványból virul ki majd valamikor a Geist-féle fém!..."

A Botanikus-kertben mély csend volt, s jóformán senkit sem látott. Elkerülte a kutat, s lassan lépkedett felfelé az árnyékos dombon, ahol több mint egy évvel ezelőtt első ízben beszélgetett Ochockival. Úgy érezte, hogy erről a dombról emelkedik az óriási lépcső, melynek csúcsán a titokzatos istennő szobrát látta. Most is felbukkant előtte a látomás, s nagy megilletődéssel vette észre, hogy az istennő fejét elborító fellegek egy pillanatra szétoszlanak. Megpillantotta a kemény arcot, a zilált hajat, s a hideg érchomlok alatt két szikrázó oroszlánszemet, amelyek a mindent lenyűgöző hatalom erejével tekintenek le rá. Állta a tekintetet, s egyszerre érezte, hogy növekszik... növekszik... feje már túlemelkedik a park valamennyi fáján, s már-már eléri az istennő mezítelen lábát.

Egyszerre megérezte, hogy ez a tiszta, ez az örök szépség, maga a Hírnév, és hogy a hírnév tetőfokán nincs nagyobb öröm, mint a munka és a veszedelmek.

Mikor hazaért, szomorúbb volt, mint elindulásakor, de egészen nyugodt. A séta folyamán mintha bizonyos kapocs szövődött volna jövendője és életének ama régi korszaka között, mikor még mint segéd és diák, perpetuum mobilét szerkesztett, és kormányozható léghajókon törte a fejét. Az utolsó tizenöt-húsz esztendőt pedig csak szünetnek és időveszteségnek látta.

- El kell utaznom valahová - biztatta magát. - Kipihenem magam, s azután... majd meglátjuk...

Délután hosszú táviratot küldött Szuzsinnak Moszkvába.

Másnap egy óra körül, mikor éppen villásreggelije mellett ült, Wąsowskiné inasa jelentkezett, s közölte, hogy asszonya lent vár a hintóban.

Azonnal lesietett, s Wąsowskiné intett neki, hogy üljön be mellé.

- Viszem magammal - szólt.

- Ebédre?...

- Ó, nem, csak a Łazienkibe. Úgy gondolom, biztosabb lesz számomra, ha tanúk előtt és a szabadban beszélgetünk.

Wokulski borús volt és hallgatag. A parkban kiszálltak a hintóból, elhaladtak a kastély terasza előtt, s az amfiteátrumot érintő fasorban sétálgattak.

- Kedves Wokulski - kezdte Wąsowskiné -, magának emberek közé kell mennie. Ki kell vergődnie ebből a szörnyű érzéketlenségből, mert ha nem, elszalasztja az édes jutalmat...

- Ah... már ennyire lennénk?...

- Ennyire bizony. Az összes hölgyeket erősen érdekli az ön nagy szenvedése, s fogadni mernék, hogy nem egy szívesen vállalkozna a vigasztaló szerepére.

- Vagy inkább hogy eljátszadozzék az én állítólagos szenvedésemmel, mint macska az egérrel?... Nem, asszonyom. Semmi szükségem vigasztalókra, mert nem szenvedek, s legkevésbé pedig hölgyek miatt...

- Tessék?... - kiáltotta Wąsowskiné. - Azt hihetné az ember, hogy soha nem is kapott ütést bájos pici hölgykacsóktól.

- És helyesen hinné, mert ha mért is rám valaki ütést, az semmi esetre sem női ököl volt, hanem... tudom is én?... talán a végzet.

- De akkor is nő közvetítette.

- És mindenekelőtt az én saját együgyűségem. Gyerekkorom óta mindig valami nagy ismeretlen dolgot kerestem, s mivel én a nőt csak a költők szemüvegén át láttam, akik mindig túlzottan hízelegnek nekik, nem csoda, ha azt hittem, a nő az az ismeretlen nagy dolog. Tévedtem, s ez okozta pillanatnyi megtántorodásomat, de ennek a tévedésemnek köszönhetem azt is, hogy vagyont szereztem.

Wąsowskiné megállt.

- Na, hallja, ez meglep... Komolyan csodálkozom!... Nem olyan régen láttuk egymást, s most mégis egészen más embernek mutatkozik. Elnyűtt öregúrnak, aki lenézi a nőket...

- Ez nem lenézés, hanem megfigyelés.

- Mégpedig?... - kérdezte Wąsowskiné.

- Van a nőknek egy fajtája, amely csak azért él a világon, hogy a férfiak szenvedélyeit szítsa. Ezek elbutítják az értelmes embereket, lealjasítják a becsületeseket, és egyensúlyban tartják az ostobákat. Számos imádójuk van, s ezek révén olyan hatással vannak ránk, mint a törökökre a hárem. Ebből láthatja, asszonyom, a hölgyeknek egyáltalában nincs okuk, hogy az én szenvedésem felett könnyekre fakadjanak, de ahhoz sincs joguk, hogy játsszanak velem. Én nem tartozom az ő tevékenységi körükbe.

- Magával a szerelemmel is szakít?... - kérdezte Wąsowskiné gúnyosan.

Wokulskiban felforrt a méreg.

- Nem, asszonyom felelte. - Csak van egy pesszimista barátom, aki megmagyarázta nekem, hogy sokkal előnyösebb dolog megvenni a szerelmet évi négyezer rubelért, és a hűséget évi ötezerért, mint azt adni érte, amit érzelemnek nevezünk.

- Gyönyörű! Hűség... mondhatom... - suttogta Wąsowskiné.

- De legalább nem titkolja, hogy mit várhatunk tőle.

Wąsowskiné összeharapta ajkát, s hintója felé indult.

- Igazán jól tenné, ha új elveinek apostolává szegődnék.

- Azt hiszem, kár lenne az időért, mert egyesek soha meg nem értenék, mások meg nem hinnék el, amíg saját maguk nem tapasztalták.

- Köszönöm az előadást - szólt az asszony kis idő múlva. - Olyan nagy hatással volt rám, hogy a további kíséretéről lemondok... Azt hiszem, ma nagyon rossz kedvében találtam, de remélem, ez is elmúlik. Igaz... igaz... itt egy levél - szólt, s átnyújtott egy borítékot. Legyen szíves, olvassa el. Megszegem a titoktartást, de tudom, nem árul el. Elhatároztam, hogy végérvényesen eloszlatom a maga és Bel között fennforgó nézeteltérést. Ha szándékom sikerül, égesse el a levelet. Ha pedig nem... akkor hozza el nekem a birtokomra... Agyő!

Beült a hintóba, s Wokulskit otthagyta a fasorban.

- Az ördögbe, csak nem sértettem meg?... - tűnődött Wokulski magában. - Kár, mert érdemes bűnbe esni érte...

Lassan elindult az Aleje Ujazdowskie felé, s közben Wąsowskinéra gondolt.

"Ostobaság!... csak nem mondhatom meg neki, hogy kívánom... De különben is, mondjuk, hogy a megfelelő pillanatot találnám el, mit adhatnék neki cserébe? Még azt sem mondhatnám, hogy szeretem..."

Csak otthon bontotta fel Izabella levelét.

A hajdan olyan kedves betűk láttára a sérelem és fájdalom érzése cikázott végig rajta; de a levél illata emlékezetébe idézte a régen, nagyon régen elmúlt időket, mikor ez az illat még arra indította, hogy Rossi tiszteletére ünnepléseket rendezzen.

- Ez is egyik gyöngyszeme volt annak a rózsafüzérnek, amellyel Izabella kisasszony a maga szertartását végezte!... - suttogta mosolyogva.

Olvasni kezdte a levelet.

Drága Kaziám! Kedvetlen vagyok, nem érdekel semmi, nem tudom még rendezni gondolataimat. Csak ma szedtem össze erőmet, hogy mindent elmondjak, ami elutazásod óta történt.

Már tudom, hogy Hortensja néni hatvanezer rubelt hagy rám; összesen tehát kilencvenezer rubelünk van, amit a derék báró hajlandó hét százalékra elhelyezni, s ez évi hatezer rubelt jelent. Hiába, meg kell tanulnunk takarékoskodni.

El sem mondhatom, mennyire unom magam, de az is lehet, hogy csak vágyakozom... No, majd elmúlik ez is. Az a fiatal mérnök mindig itt ül, három-négy naponként meglátogat. Eleinte azzal mulattatott, hogy a vashidakról tartott nekem előadást, de most már arról beszél, hogy milyen őrülten szerelmes volt egy leányba, aki máshoz ment férjhez. Elmondta, mennyire kétségbe volt esve miatta, s hogyan veszítette el a reménységét abban, hogy ismét szeretni tudjon, pedig mennyire szeretne egy új, egy nemesebb szerelem által meggyógyulni. Bevallotta, hogy néha verseket is ír, de csak a természet szépségeiről... Annyira unom, hogy néha sírni szeretnék, de mivel társaság nélkül nem élhetek, úgy teszek, mintha figyelemmel hallgatnám, sőt, olykor azt is megengedem, hogy kezet csókoljon...

Wokulski homlokán kidagadtak az erek... megpihent, aztán tovább olvasta.

A papa egyre gyengül. Naponta többször is sírva fakad, s ha öt percig kettesben vagyunk, mindjárt szemrehányásokat tesz, tudod, ki miatt!... El sem képzeled, mennyire idegesít az ilyesmi. Három-négy naponként ellátogatok a zasławi romokhoz. Valami úgy húz oda, nem is tudom, a természet szépsége-e vagy a magány? Ha nagyon boldogtalannak érzem magam, mindenfélét firkálok ceruzával a megrepedezett falakra, s örömmel gondolok rá: milyen jó, hogy amit odaírok, a legelső eső lemossa.

Igaz, igaz!... A legfontosabbat elfelejtettem! A marsall levelet írt a papának, amelyben formálisan megkérte a kezemet. Egész éjszaka sírtam, nem azért, hogy marsallné lehetek, hanem... hogy ez ilyen könnyen lehetséges!...

Kihull a toll a kezemből, Isten veled, Kazia, és gondolj néha a te boldogtalan

Izabelládra

Wokulski összegyűrte a levelet.

- Ó, hogy megvetem, és... még mindig szeretem! - suttogta.

Arca tűzben égett, feje zúgott, összeszorított ököllel járt fel s alá a szobában, és mosolygott ábrándjain.

Estefelé táviratot kapott Moszkvából, s azonnal táviratozott Párizsba. Másnap, reggeltől késő estig együtt ült ügyvédjével és a közjegyzővel.

Mikor lefeküdt, elgondolkozott:

"Nem csinálok-e ostobaságot?... Ej, legalább a helyszínen vizsgálom meg a dolgokat... Hogy fel lehet-e találni a levegőnél könnyebb fémet, az más kérdés, de hogy valami van benne - az kétségtelen... Különben is, a régiek a bölcsek kövét keresték, s így fedezték fel a kémiát. Ki tudja, mit találunk?... Egyébként, nekem már teljesen mindegy, csak az a fő, hogy ebből a fertőből kikerüljek..."

Párizsból csak másnap délben érkezett válasz, Wokulski többször végigolvasta. Alig valamivel később hozták Wąsowskiné levelét, borítékján a postabélyegző helyén egy szfinx díszlett.

- Igaz - dünnyögte Wokulski mosolyogva -, emberi arc és állati test: a mi emberi képzelőtehetségünk pedig szárnyakat ad nektek.

Legyen szíves, néhány percre látogasson meg - írta az özvegy. - Nagyon fontos megbeszélnivalóm van, s még ma szeretnék elutazni.

- No, majd meglátjuk, mi az a fontos megbeszélnivaló! - mormogta önmagának.

Félórával később Wąsowskinénál volt. Az előszobában már becsomagolva álltak a bőröndök. Wąsowskiné dolgozószobájában fogadta, de ebben a szobában egyetlen részlet sem keltette azt a benyomást, hogy itt dolgozni is szoktak.

- Na, maga aztán udvarias ember! - kezdte korholó hangon. - Tegnap egész nap vártam, de nem mutatkozott.

- Hiszen megtiltotta, hogy meglátogassam - felelte Wokulski csodálkozva.

- Hogyan?... Hát nem hívtam meg a birtokomra?... De hagyjuk. Ezt is különcködése számlájára írom... Kedves barátom, igen fontos dolgom van magával. Szeretnék nemsokára külföldre utazni, s tanácsát kérem, mikor legjobb frankot vásárolni, most, vagy csak közvetlenül elutazásom előtt?

- Mikor utazik?

- Úgy... november... december körül... - felelte az asszony elpirulva.

- Akkor jobb, ha elutazása előtt veszi meg.

- Gondolja?

- Legalábbis így szokták.

- De én nem akarok úgy cselekedni, ahogy szokták - kiáltotta Wąsowskiné.

- Akkor vegye meg most.

- De ha decemberig leesik az árfolyama?

- Akkor várjon decemberig.

- Na hallja - jegyezte meg az asszony, miközben egy papírdarabkát tépdesett -, a legjobb csak magától tanácsot kérni... Ha fekete: fekete, ha fehér: fehér... Micsoda férfi maga? Egy férfinak minden helyzetben határozottnak kell lennie, de legalábbis tudnia kellene, hogy mit akar... Mi az, Bel levelét visszahozta?

Wokulski szótlanul adta át a levelet.

- Csakugyan? - kiáltotta élénken. - Szóval nem szereti?... Akkor hát biztosan nem is kellemetlen, ha róla beszélünk. Mert mindenáron... ki kell magukat békítenem, vagy... Az a szegény lány ne gyötrődjék tovább... Maga igazán elfogult vele szemben. Elfogult és... igazságtalan... Ez nem becsületes dolog... egy tisztességes, jellemes férfi nem viselkedhetik úgy, hogy egy szegény lányt elszédít, aztán eldobja, mint egy elhervadt virágcsokrot.

- Nem becsületes dolog! - ismételte Wokulski. - Mondja meg, kérem, legyen szíves, mondja meg, hogy maradjon egy ember becsületes, akit mindig szenvedéssel és megalázással vagy megalázással és szenvedéssel tápláltak?

- De emellett voltak egyéb élményei is?

- Ó, hogyne. Néhány kedves pillantás és jó szó, csak az a baj, hogy ma már tudom... tudom... hogy hazugak voltak.

- Ő már nagyon megbánta, s ha maga hozzá fordulna...

- Minek?

- Hogy megnyerje szívét és kezét.

- Feltéve, hogy a másikat meghagynám az ismert és ismeretlen imádói számára?... Nem, asszonyom. Nekem már elég volt a versenyfutásból, amelyben mindenféle Starskiaktól, Szastalskiaktól és még az ördög tudja, kicsodáktól kellett vereséget szenvednem... Eszményképem mellett csak nem játszhatom az eunuch szerepét? Az sem valami kecsegtető számomra, hogy minden férfiban a szerencsés vetélytársat vagy a nem kívánatos kuzent lássam.

- Ó, milyen alantas gondolatok ezek!... - kiáltotta Wąsowskiné. - Szóval maga a még nemrég imádott nőt egyetlen ártatlan hibájáért képes megvetni?...

- Ami a hölgy úgynevezett ártatlan hibáinak számát illeti, engedje meg, hogy nekem is meglegyen a magam véleménye, ami pedig a hibák ártatlanságát illeti... irgalmas Isten!... nagyon szánalmas figura lennék, ha nem tudnám, milyen arányú volt ama bizonyos hibák ártatlansága.

- Maga ezt hiszi, feltételezi?... - kérdezte Wąsowskiné hűvösen.

- Én már nem feltételezek semmit - felelte Wokulski halkan. - Én csak annyit tudok, hogy a legegyszerűbb, a legközömbösebb udvariaskodás örve alatt, a szemem láttára folyt a vaskos szerelmeskedés, és... ez nekem elég. Én megértem a feleséget, aki megcsalja férjét, hiszen magyarázkodhatik azzal, hogy a házasság béklyóba verte, de hogy egy szabad nő egy teljesen idegen férfit megcsaljon!... Hahaha... Ez már, komolyan mondom, nagyon is sportszerű!... Senki sem tagadta meg azt a jogát, hogy Starskit és a hozzá hasonló többieket fölém emelje... de nem, neki szüksége volt arra, hogy kíséretében udvari bolond is legyen, s erre éppen azt szemelte ki, aki igazán szerette, s mindent feláldozott volna érte... De az emberi természet legsúlyosabb meggyalázása az volt, hogy éppen az én szívemből akart a maga és imádói számára spanyolfalat készíteni... Fel tudja fogni, asszonyom, hogy lenézhettek engem azok az urak, akiknek olyan könnyen és olyan bőkezűen osztogatta kegyeit?... Át tudja érezni, milyen pokoli dolog olyan nevetségesnek és ugyanakkor olyan boldogtalannak is lenni, mint én voltam, milyen rettenetes kín teljesen átérezni a bukást, és főleg azt, hogy meg sem érdemeltük?...

Wąsowskiné ajka remegett, alig tudta visszatartani könnyeit.

- Vajon nem képzelődés ez? - kérdezte.

- Dehogy képzelődés!... A meggyalázott emberi méltóság nem képzelődik.

- Akkor hát...

- Mi lehetne? Magamra eszméltem, visszanyertem önmagamat, s most, ha más nem is, megvan az az elégtételem, hogy versenytársaim diadala, legalábbis velem szemben, nem tökéletes.

- Végleges az elhatározása?...

- Asszonyom, én megértem az olyan nőt, aki odaadja magát szerelemből, vagy eladja magát nyomorúságból, de ahhoz már nincs elég élénk képzelőtehetségem, hogy ezt a lelki prostitúciót megértsem, amely minden kényszerítő szükség nélkül, hogy úgy mondjam, hidegen és az erényesség külső látszatának megőrzése mellett folyik.

- Egyszóval vannak dolgok, amelyeket nem lehet megbocsátani? - kérdezte Wąsowskiné halkan.

- Kinek és kivel szemben van megbocsátanivalója?... Starski úr aligha sértődik meg ilyen dolgokért, sőt ellenkezőleg, azt hiszem, még saját barátait is ajánlani fogja. A többivel pedig nem nagyon kell törődni, különösen akkor, ha az embernek nagyszámú és ennyire válogatott társasága van.

- Csak még egy szót - szólt Wąsowskiné, s felállt helyéről. - Szabad tudnom, mi a szándéka?...

- Ha azt én magam tudnám!...

Az asszony kezét nyújtotta.

- Isten vele.

- Szívemből kívánok sok boldogságot...

- Ó!... - sóhajtott az özvegy, s gyorsan átment a másik szobába.

"Azt hiszem - gondolta Wokulski, míg a lépcsőn lement -, most két legyet ütöttem egy csapásra... Ki tudja, Schumann-nak nincs-e igaza?..."

Wąsowskinétól Rzecki lakására hajtatott. A vén segédet nagyon keserves állapotban találta. Alig tudott feltápászkodni karszékéből. Wokulskit nagyon meghatotta ez a látvány.

- Haragszol rám, öregem, hogy olyan régen nem voltam nálad? - kérdezte, kezét szorongatva.

Rzecki szomorúan ingatta fejét.

- Dehogy, hiszen tudom én jól, mi van veled... - felelte. - Baj van... baj van az egész világon!... És a helyzet egyre rosszabbodik...

Wokulski elgondolkozva leült, Rzecki beszélni kezdett:

- Látod, Staś, lassanként rájövök, hogy itt az ideje hazamenni... Katzhoz meg az én derék honvédeimhez, akik valahol fent az égben a fogukat vicsorítják rám, hogy maródi vagyok... Tudom, te akármit határozol magad felől, az okos és jó lesz... De... de mégis, nem lenne mégis a legjobb, ha elvennéd azt a szegény Stawskinét?... Hiszen most már majdnem az is a te áldozatod...

Wokulski a fejéhez kapott.

- Irgalmas Isten!... kiáltotta. - Mikor szabadulok már egyszer ebből az asszonyszövevényből?... Az egyik azzal dicsekszik, hogy az ő áldozata vagyok, a másik az én áldozatom, a harmadik az áldozatom akar lenni, és még tíz-húsz szívesen akadna, aki engem és vagyonomat elfogadná áldozatul. Mulatságos egy ország ez, ahol a fehérnép játssza az elsőhegedűt, s ahol semmi másról nincs szó, csak a boldog vagy boldogtalan szerelemről!...

- Nanana!... - vágott közbe Rzecki. - Hiszen nem húzlak én a fülednél fogva!... Csak éppen Schumann mondta, hogy sürgősen szerelemre lenne szükséged...

- Ej, dehogy!... Sokkal inkább van szükségem levegőváltozásra, s azt már meg is rendeltem magamnak...

- Elutazol?

- Legkésőbb holnapután indulok Moszkvába, s onnan... ahová az Isten rendeli...

- Van valami terved?... - kérdezte Rzecki titokzatosan.

Wokulski elgondolkozott.

- Még nem tudok semmit; egyelőre habozom és ingadozom, mintha tízemeletes hintán ülnék. Néha úgy érzem, kellene valamit csinálni az emberiség számára.

- Hej, az már igaz... az igaz...

- De néha olyan kétségbeesés és lemondás vesz erőt rajtam, hogy szeretném, ha a föld megnyílna alattam, s velem együtt mindent elnyelne, amihez valaha hozzányúltam.

- Ez oktalanság... oktalanság... - tiltakozott Rzecki.

- Tudom... Éppen ezért nem csodálkoznék, ha valamikor nagy hírem lenne, de azon sem, ha végképp lezárnám számadásomat ezzel az árnyékvilággal.

Késő éjszakáig együtt ültek.

Néhány nappal később híre terjedt, hogy Wokulski valahová hirtelen elutazott, s talán soha többé vissza nem jön.

Minden ingóságát, házibútoraitól kezdve egészen a fogatáig, Schlangbaum vette meg egy tételben, elég potom áron.

Néhány hónap óta az a hír járja, hogy Napóleon Lajos herceg - a császár fia - folyó év június huszonhatodikán Afrikában elesett. Elpusztult egy vad nép elleni háborúban, amelyről az ember azt sem tudja, hol lakik, és hogy hívják. Mert hiszen zulukaffer nem lehet egy nép neve!...

Mindenki erről beszél, sőt azt is mondják, Eugénia császárné oda akart utazni, hogy fia holttestét Angliába szállíttassa. Én persze nem tudom, így van-e, mert július óta nem olvasok újságot, és politizálni sem szeretek.

Bolond dolog ez a politika! Régebben nem volt távirat, és nem voltak vezércikkek, azért a világ mégis előrehaladt, és minden okos ember kiismerte magát a politikai helyzetben. Ma pedig van távíró, vannak vezércikkek meg "legújabb hírek", de mindez csak arra való, hogy az embereket ámítsák.

S még ha csak ámítanák! De a szívüket veszik ki. Ha még az a jó "kis kocsma" sem lenne, az ember talán már az isteni igazságszolgáltatásban sem hihetne. Olyanokat írnak ma az újságokban...

Ami pedig Napóleon Lajos herceget illeti, hát az igaz, hogy eleshetett a háborúban, de könnyen meglehet, hogy csak elrejtőzött Gambetta ügynökei elől. Holmi pletykákra én nem sokat adok...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Klein még most sem került elő, Lisiecki pedig kivándorolt egészen a Volga mellé, Asztrahanyba. Búcsúzásul megjegyezte, hogy itt nemsokára már csak zsidók maradnak, és aki nem zsidó, az is elzsidósodik.

Mindig forrófejű ember volt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az egészségi állapotom sem valami rózsás. Hamar elfáradok, bot nélkül már ki sem merek menni az utcára. Tulajdonképpen nincs nekem semmi bajom, csak néha furcsa fájdalmat érzek a karomban, és nehezen lélegzem. De majd csak elmúlik. Ha meg nem, hát nekem az is mindegy. Úgy romlik a világ, hogy ha így megy tovább, nemsokára már nem akad ember, akivel elbeszélgethetnék, s akinek a szavát el is hihetném.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Henryk Schlangbaum július végén nagy cécót rendezett. Akkor volt első évfordulója, hogy ő lett a bolt tulajdonosa és a Kereskedelmi Vállalat vezetője. De bár félannyira sem tett ki magáért, mint Staś, mégis Staś minden barátja és ellensége összeszaladt, és nem győztek koccintgatni Schlangbaum egészségére. Olyan nagy volt a lelkesedés, hogy... az ablak is reszketett bele...

Ó, ezek az emberek, ezek az emberek!... Egy zsíros falatért és egy pohár italért még a csatornába is bemásznának, a rubel szaga után pedig talán még máshová is...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ejha!... Ma olvasom a Kurir-ban - nem tudom, ki hozta ide -, hogy Krzeszowski báróné "városunk egyik legáldozatosabb lelkű, legkönyörületesebb szívű emberbarátja", mert kétszáz rubelt adományozott valamelyik menhely javára.

Úgy látszik, már elfelejtették Stawskiné elleni perét és a lakóival folytatott hercehurcáit.

Csak nem a férje nyergelte meg ennyire?...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A zsidók ellen nőttön-nő a társadalom ellenszenve. Már olyan hírek is járják, hogy a zsidók keresztény gyerekeket gyilkolnak meg, s vérüket a pászkába keverik.

Ha ilyesmit hallok, szavamra, megdörzsölöm a szememet, s azt kérdezem magamtól: ébren vagyok-e vagy lázálmomban fetrengek, és talán egész fiatal korom sem volt más, mint álom?...

De a legjobban az bosszant, hogy Schumann doktor szinte örül ennek az erjedésnek.

- Úgy kell a rühöseknek!... - lelkendezik - ...Csak lássák el a bajukat alaposan, hadd kapjanak észbe. Mert igaz, hogy zseniális egy faj, de olyan semmirekellők, hogy korbács és sarkantyú nélkül senki be nem lovagolja őket.

- Hallja-e, doktor - feleltem, mert már elfogyott a türelmem. - Ha a zsidók olyan pernahajderek, amilyeneknek maga mondja, akkor a sarkantyú sem segít rajtuk.

- Az lehet, hogy meg nem javítja őket, de legalább új adag észt önt beléjük, s megtanítja arra, hogy még jobban összetartsanak. Mert ha a zsidók összetartóbbak lennének... na!...

Furcsa ember ez a doktor. Becsületes is meg okos is; de ez a becsületessége nem érzelemből fakad, hanem - tudom is én - talán csak megszokásból; az esze járása meg olyan, hogy sokkal könnyebb neki száz dolgot kigúnyolni és lerontani, mint egyet felépíteni. Mikor vele beszélgetek, gyakran arra gondolok, hogy olyan ennek a lelke, akár a jégtábla. Még a tűz is visszatükröződik benne, de ő maga soha fel nem melegszik.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Úgy látszik, Staś azért utazott Moszkvába, hogy Szuzsinnal elszámoljon. Van nála vagy félmillió rubele (Istenem, két évvel ezelőtt ki gondolta volna!), de hogy mit kezd ezzel az óriási vagyonnal, azt nem is sejtem.

Ez a Staś mindig eredeti ember volt, s gyakran szerzett nekünk meglepetéseket. Vajon most is nem ilyesmin töri a fejét?... Szinte félek erre gondolni.

Közben Mraczewski megkérte Stawskiné kezét, s az asszony rövid gondolkozás után igent mondott. Ha csakugyan úgy lesz, ahogy Mraczewski tervezi, hogy boltot nyitnak Varsóban, én is betársulok, és hozzájuk megyek lakni. És - Uramisten - dajkálni fogom Mraczewski gyerekeit, bár mindig az volt a vágyam, hogy ezt a gyönyörű tisztséget a Staś gyerekei mellett töltsem be.

Jaj, de nehéz is ez az élet...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tegnap öt rubelt adtam szentmisére, Napóleon Lajos ügyéért. Csak ügyéért, nem a lelkiüdvéért, mert hiába járja a hír, azért könnyen lehet, hogy el sem esett... De ha mégis... én ugyan nemigen vagyok jártas a teológiában, de azért mégiscsak jó, ha előre egyengetjük az útját az örökkévalóságba. Mert hátha mégis?...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Alighanem mégiscsak beteg vagyok, bár Schumann azt mondja, hogy nincs itt semmi baj. De azért eltiltotta a sört, a kávét, a bort, a gyors járást és az izgalmakat... Nem jó alak?... Mert a receptet megírni könnyű, de hol az a legény, aki az ilyesmit meg is tudja tartani?...

Úgy beszél velem, mintha gyanakodna rám, hogy Staś sorsa miatt nyugtalankodom. Érdekes ember!... Staś nem nagykorú, meg hát nem volt már úgy, hogy hét évig sem láttuk? Aztán múltak az évek, és Staś egyszer csak visszajött, és megint valami kalandba vágott.

Biztosan megint úgy lesz. Amilyen hirtelen eltűnt, olyan hirtelen fel is bukkan újra.

És mégis, nagyon nehéz az élet. Gyakran elgondolkozom, hogy csakugyan van-e valami terv, amelynek nyomán az egész emberiség a jobb élet felé halad, vagy minden csak a véletlen műve, s az emberiség arra megy, amerre valami nagyobb erő taszítja?... Ha a jobb elem kerül az élre, akkor a világ a jobb élet felé halad, ha meg a gazemberek az erősebbek, akkor lefelé züllik. De azért a végső eredmény, akár jó volt valaki, akár rossz - egy marék hamu.

Ha így van, nem csodálkozom Staśon, aki nemegyszer kijelentette, hogy szeretne minél hamarabb elpusztulni, és életének minden nyomát elpusztítani. Nekem azonban az az érzésem, hogy nem így van.

Ámbár igaz... volt már nekem olyan érzésem is, hogy Napóleon Lajos Franciaország császára lesz!... De!... Azért csak lassan a testtel, mert az az ő hősi halála, a messze Afrikában, a pucér szerecsenekkel való harcban, valahogy nem nagyon stimmel nekem...

Rzecki uram valóban beteg volt: saját véleménye szerint azért, mert nem volt mivel foglalkoznia. Schumann szerint pedig szívbaja volt, amely hirtelen fejlődött ki, s bizonyos megrázkódtatások következtében meglehetősen gyorsan halad előre.

Elfoglaltsága bizony nemigen akadt. Reggel be-benézett a boltba, mely hajdan Wokulskié volt, de most már Schlangbaum tulajdona, ott azonban csak addig maradt, míg a segédek össze nem verődtek, s a forgalom meg nem indult. Bántotta, hogy a vevők - nem tudni, miért - szinte csodálkozva néztek rá, a segédek pedig, akik, Zięba kivételével valamennyien óhitűek, nemcsak hogy semmi tiszteletet nem tanúsítottak iránta, amihez pedig annyira hozzászokott, hanem - Schlangbaum többszöri intelme ellenére - határozottan lekicsinylően bántak vele.

Nem csoda hát, ha Ignacy uram egyre gyakrabban gondolt Wokulskira. Nem mintha valami szerencsétlenségtől tartott volna, csak éppen úgy...

Reggel hat órakor arra gondolt, hogy vajon Wokulski felkelt-e már és hol lehet? Vagy még alszik ilyenkor? Moszkvában? Vagy már onnan is elutazott, és Varsó felé közeledik? Délben eszébe jutott, hogy volt idő, mikor napról napra együtt ebédelt Staśsal, estefelé pedig, különösen mikor lefeküdt, magában így morfondírozott:

- Staś biztosan Szuzsinnál van... Hej, de jól élhetnek!... Lehet, hogy már indul is vissza Varsóba, s most éppen lefekvéshez készülődik a vonatban?...

Valahányszor belépett a boltba, s ez naponta többször is megtörtént, a segédek kelletlen viselkedése és Schlangbaum bántó udvariassága ellenére mindig arra gondolt, hogy Wokulski idejében hej, de másképp is folyt itt az élet.

Bántotta, hogy Wokulski semmi életjelt sem ad magáról, de azért nem vette nagyon a szívére, mert ezt is Staś különcségének tulajdonította.

"Sosem szeretett levelezni, még akkor sem, mikor egészséges volt, hát még most, mikor annyira letört - gondolta. - Ó, azok a nők, azok a nők..."

Azon a napon, mikor Schlangbaum megvette Wokulski bútorait és fogatát, Ignacy uram ágynak dőlt. Nem azért, mintha éppen ez fájt volna neki olyan nagyon, hiszen a hintót is meg a luxusbútorokat is felesleges dolgoknak tartotta, hanem mert az ilyesmire rendszerint csak haláleset alkalmával szokott sor kerülni.

- Staś pedig, hála Istennek, egészséges - dörmögte bajusza alatt.

Egy este, mikor házikabátjában üldögélt, és azon tűnődött, hogyan rendezi be Mraczewski üzletét, hogy Schlangbaumot "elreteszelje", hirtelen vészes csengetést és zajt hallott az előszobában. Az inas már szintén készülődött lefeküdni, de azért kinyitotta az ajtót.

- Az úr itthon van? - kérdezte egy ismerős hang.

- Az úr beteg.

- Hiszi a piszi!... Elbújik az ember elől...

- De tanácsos uram, hátha alkalmatlanok vagyunk - szólt közbe egy másik hang.

- Hogy lennénk alkalmatlanok?... Aki nem akar alkalmatlanságot itthon, az jöjjön el a kocsmába...

Rzecki nehézkesen felállt, s ugyanakkor az ajtóban megjelent Węgrowicz tanácsos és Sprott kereskedelmi utazó. Hátuk mögül egy kócos fej és nem éppen tiszta arc kandikált ki.

- Ha a hegy nem jön Mohamedhez. Mohamed jön a hegyhez!... - kiáltotta a tanácsos. - Rzecki uram! Ignacy uram!... Mit művel itt kegyelmed? Képzelje, mióta nem láttuk, egy újfajta sört fedeztünk fel!... Tedd csak ide, komám, és holnap jelentkezz - szólt a maszatos embernek.

E felhívásra a borzas hajú, kötényes csapos egy kosárra való sörösüveget és három korsót tett le a mosdóasztalra. Azután úgy eltűnt, mintha csupa ködből és levegőből, nem pedig kétszáz font húsból gyúrták volna.

Ignacy uram a karcsú üvegek láttára elcsodálkozott, de nem mondhatni, hogy kellemetlen érzése támadt volna.

- Az ég szerelmére, mi van kegyelmeddel, Rzecki uram? - szólalt meg ismét a tanácsos, s úgy széttárta két karját, mintha az egész világot magához akarta volna ölelni. - Olyan régen nem volt odalent, hogy Sprott már azt is elfelejtette, milyen, én meg azt hittem, a barátja fertőzte meg, az a... bolond.

Rzecki elkomorodott.

- Ma tehát - folytatta a tanácsos -, mikor azon a kótyagos barátján nyertem Deklewski uramtól egy kosár sört, mégpedig ebből az új fajtából, mondom Sprottnak: tudja, mit, fogjuk meg ezt a sört, és menjünk el az öreghez, hátha felenged egy kicsit. Ejnye, a mindenit... még hellyel sem kínál?

- Dehogynem, tessék, tessék - felelte Rzecki.

- Van itt asztal is... - folytatta a tanácsos, miután a szobában körülnézett -, meg a szoba is csendes, kellemes. Ehe, ehe!... Nem lesz rossz esténként egy-egy partira idejönni, beteglátogatóba... Na, Sprott barátom, elő csak azzal a dugóhúzóval, aztán gyerünk az üvegekkel. Hadd ismerje meg kedves öreg barátunk az új márkát.

- Milyen fogadást nyert meg, tanácsos úr? - kérdezte Rzecki, s arca végre kezdett felderülni.

- Wokulski miatt fogadtunk. Úgy volt, hogy még tavaly januárban, mikor Wokulski Bulgáriában kalandoroskodott, megmondtam Sprottnak, hogy ez az ember őrült és hogy tönkremegy, meg azt is, hogy nem lesz jó vége. Ma aztán egyszerre előáll Deklewski, és kijelenti, hogy ezt nem én mondtam, hanem ő... Mindjárt fogadtunk egy kosár sörbe, Sprott volt a döntőbíró, és az én javamra döntött. Most hát itt vagyunk.

E magyarázat alatt Sprott a három korsót az asztalra rakta, s három üveget kibontott.

- Ide nézzen, Ignacy uram! - kiáltotta a tanácsos, a tele korsót elébe tartva. - A színe olyan, mint a mézboré, a habja akár a tejszín, az íze meg, mint egy tizenhat éves szűzé. Kóstolja csak meg, micsoda íz... micsoda zamat?... Ha behunyná a szemét, megesküdne rá, hogy... angol sör... nem igaz?... Én csak azt mondom, hogy az ilyen sör megérdemli, hogy az ember kiöblítse előbb a száját. Na, ivott már valaha ilyet?...

Rzecki félig ürítette a korsót.

- Remek - szólt. - De honnan is jutott eszébe olyasmi, hogy Wokulski tönkrement.

- Az egész város beszéli. Mert egy ember, akinek pénze van, aki senkit be nem csapott, és a négy kereke is rendben van, nem szökik meg egy városból, a fene tudja, hová.

- Wokulski Moszkvába utazott.

- Lárifári!... Azt csak azért mondta, hogy nyomát veszítsük, de elárulta magát, hiszen a pénzéről is lemondott...

- Miről mondott le?... - kérdezte Ignacy uram, most már dühösen.

- Arról a pénzről, ami a bankban fekszik, meg arról is, ami Schlangbaumnál van. A kettő együtt legalább kétszázezer rubel... Aki egy ilyen összeget rendelkezés nélkül itt hagy, vagyis kidob az ablakon, az vagy őrült, vagy... olyasvalami lehet a füle mögött, hogy inkább lemond mindenről... Az egész város egyhangúan fel van háborodva és szidja, mint a bokrot azt a... azt a... Ne dühösítsen, mert mindjárt kimondom!...

- Tanácsos úr, ön megfeledkezik magáról! - kiáltotta Rzecki.

- Észnél legyünk, Ignacy uram, hogy szállhat síkra egy ilyen emberért? - berzenkedett most már a tanácsos is. - Mert képzelje csak, hol szedte azt a nagy vagyonát?... Hova vitte az ördög érte?... A török háborúba... A török háborúba!... Érti-e, mit jelentenek ezek a szavak?... Ott megszerezte a vagyont, igen ám, de milyen úton-módon?... Hogy lehet egy fél év alatt félmillió rubelt keresni?...

- Mert tízmilliót forgatott! - vágott vissza Rzecki. - Bátran kereshetett volna még többet is.

- De kinek a millióit?

- A Szuzsinét!... Szuzsin kereskedő és Wokulskinak jó barátja...

- Hát éppen ez az!... Na de mindegy; tegyük fel, hogy akkor nem csinált semmiféle disznóságot... De azután Párizsban milyen üzleteket kötött, meg később Moszkvában, amin ugyancsak zsíros haszna volt?... És az talán rendes dolog volt, hogy tönkretette a hazai ipart, csak azért, hogy néhány arisztokratának tizennyolc százalékot fizessen, s ilyen úton-módon befurakodhassék közéjük?... Hát az nem égbekiáltó pogányság, hogy az egész vállalatot odadobta a zsidóknak, ő maga meg kereket oldott, és száz meg száz embert itt hagyott a nyomorban vagy a bizonytalanságban?... Derék állampolgár, tisztességes ember, aki így jár el?... Na, Ignacy uram, sosem iszunk?... kiáltotta, s korsóját a másikhoz koccintotta. - Egészségünkre!... Na, Sprott barátom, mutassa meg, mit tud, ne hozzon rám szégyent egy beteg ember előtt...

- Holá!... - hangzott Schumann doktor vészjósló kiáltása, aki néhány másodperce már a küszöbön állt. - Holá! - ismételte meg anélkül, hogy kalapját levette volna. - Mi az, urak, maguk tán a temetkezési vállalat ügynökei, hogy így kikészítik az én betegemet?... Kazimierz! - adta ki az utasítást a szolgának. - Dobd ki ezeket az üvegeket az előszobába, az urakat pedig kérem, búcsúzzanak és hagyják magára a beteget... A kórház nem kocsma, ha csak egy beteg van is benne... Maga meg így fogad szót nekem?... - fordult Rzeckihez. - Pontosan a maga derék kis szívbajának való ez a tivornya... Még megérjük, hogy nőket is hoznak!... Jó éjszakát, uraim - búcsúzott a tanácsostól és Sprott-tól. - És nagyon kérem, a betegszobából máskor ne csináljanak sörözőt, mert ha még egyszer megtörténik, feljelentem önöket szándékos emberölésért...

Węgrowicz tanácsos és Sprott kereskedelmi utazó sürgősen elkotródtak, csak szivarjuk füstje árulta el, hogy valaha itt jártak.

- Nyisd ki az ablakot - rivallt Schumann a szolgára. - Ez az! ez az!... - tette hozzá gúnyosan pillantva Rzeckire. - Az arca tűzben, a szeme üveges, a szíve úgy dobog, hogy akár az utcán is hallani lehetne...

- Hallotta, mit mesélt Staśról?... - kérdezte Rzecki.

- Igaza van - felelte Schumann. - Az egész város azt mondja, bár abban tévednek, hogy Wokulski vagyonbukott, mert nem az, csak félbolond, mégpedig abból a fajtából, akiket én lengyel romantikusoknak szoktam nevezni.

Rzecki ijedten nézett rá.

- Ne nézzen úgy rám - folytatta Schumann nyugodtan. - Inkább gondolja meg, nincs-e igazam? Staś, életében talán egyszer sem cselekedett józanul... Mikor kereskedősegéd volt, találmányokon és az egyetemen járt az esze; mikor aztán az egyetemre került, politizálni kezdett. Később, ahelyett hogy a vagyonszerzéshez fogott volna, tudós lett, s úgy jött ide vissza, hogyha Mincelnét el nem veszi feleségül, kétségkívül éhen pusztul... Végre hozzáfogott a vagyonszerzéshez, de nem mint kereskedő, hanem mint imádó, s éppenséggel egy olyan hölgyet imádott, akinek a kacérsága évek óta hetedhét országon híres... De ez még nem minden. A végén, mikor már vagyona is megvolt meg a kisasszony is, mind a kettőt odadobta, s most vajon mit csinál és hol van?... Na, mondja meg, ha olyan okos?... Igenis félbolond! Valóságos félbolond! - ismételte hadonászva. - Tősgyökeres lengyel romantikus, mindig délibábok után fut.

- Hajlandó ezt őelőtte is megismételni, ha visszajön? - kérdezte Rzecki.

- Megmondtam neki százszor is, s ha most nem mondom meg, csak azért, mert nem jön vissza...

- Miért ne jönne?... - suttogta Rzecki sápadtan.

- Azért, mert vagy szétloccsantja valahol a fejét, ha ugyan visszanyeri valaha a józan eszét, vagy megint valami utópiába botlik bele... Ha másba nem, annak a titokzatos Geistnek a találmányába. Az is valóságos szabadalmazott őrült lehet, mondhatom.

- Maga talán sosem kergetett délibábot?

- Hogyne, de csak azért, mert megfertőzött ez a maguk légköre. Én azonban idején felocsúdtam, s éppen ezért ismerem fel a hasonló betegségeket. Na, gyerünk csak lefelé azzal a házikabáttal, hadd látom, mi a következménye a vidám cimborákkal való korhelykedésnek?...

Tüzetesen megvizsgálta, azonnal ágyba parancsolta, és egyúttal szigorúan megtiltotta, hogy a jövőben kocsmát csináljon a lakásából.

- Maga a második díszpéldánya annak a bizonyos romantikus fajtának, csak éppen nem volt annyi alkalma a bolondságokra, mint annak a kelekótya Staśnak - fejezte be a rendelést.

Azzal távozott, igen komor hangulatban hagyva ott Rzeckit.

"Ez a te locsogásod többet árt nekem, mint a sör!" - gondolta Rzecki, aztán halkan hozzátette: - Azért Staś egypár sort mégis írhatna... mert az ördög tudja, mi minden motoszkál már az ember fejében!...

Ignacy uram így hát ágyba került, és szörnyen unta magát.

Hogy az időt eltöltse, már ki tudja, hányadszor, végigolvasta a konzulság és a császárság történetét, vagy Wokulskin tűnődött.

De az olvasás meg a hosszas elmélkedés és töprengés, ahelyett hogy megnyugtatta volna, inkább izgatta. A történelem egy diadalmas ember csodálatos pályafutását juttatta eszébe, az ő dinasztiájára alapította Rzecki uram a világ egész jövendőjébe vetett hitét, és lám, mi lett a vége? - A dicső dinasztia utolsó sarja - szinte Ignacy uram szeme láttára esett el egy zulukaffer harcos lándzsájától. A Wokulski sorsán való tűnődés pedig arra a következtetésre juttatta, hogy a kedves jó barát, ez az egészen kivételes méretű ember, ha nem is anyagi, legalábbis valamilyen erkölcsi csődbe jutott.

- Annyi mindent akart tenni, annyi mindent tehetett volna is, és nem tett semmit! - ismételgette Ignacy uram szomorú szívvel. - Legalább azt írná meg, hol van és mik a szándékai? Legalább életjelt adna magáról!

Rzecki uramat ugyanis bizonyos idő óta homályos, de annál vészjóslóbb érzések emésztették. Eszébe jutott az a komor éjszaka, mikor a Rossi-féle előadás után azt álmodta, hogy Wokulski, Izabella kisasszony után leugrott a városháza tornyáról, azután eszébe villantak Staś különös, de semmi jót nem jósoló szavai: "Szeretnék elpusztulni, és életemnek minden nyomát elpusztítani!..."

Milyen könnyen teljesülhet az ilyenfajta kívánság egy olyan embernél, aki mindig csak azt mondta, amit érzett, de amit mondott, meg is tudta tenni!...

Schumann doktor minden este meglátogatta, de egy csöppet sem vigasztalta, sőt, az unalomig ismételgette mindig ugyanazt a véleményét:

- Igazán kész őrültnek vagy futóbolondnak kell lennie, aki ennyi pénzt itt hagy, minden intézkedés nélkül, s még azt sem írja meg, merre jár...

Rzecki veszekedett, vitatkozott, de lelke mélyén igazat adott neki.

Egy napon a doktor egészen szokatlan időben, délelőtt tízkor jelent meg, s kalapját az asztalra hajítva, kiáltotta:

- No, nem volt igazam, mikor azt mondtam, hogy félbolond?

- Mi történt? - kérdezte Ignacy uram, jól tudván, kiről van szó.

- Az, hogy ez az őrült már egy héttel ezelőtt elutazott Moszkvából, és... találja ki, hová?...

- Párizsba?

- Csodát!... Ogyesszába, onnan Indiába, Indiából Kínába és Japánba, azután meg a Csendes-óceánon át Amerikába akar hajózni. Az ilyen világ körüli utazást nagyon jól megértem, sőt magam is ajánlottam volna neki, de hogy valaki egy szót se írjon, és itt hagyjon csapot-papot, jó barátokat, hűséges munkatársakat meg kétszázezer rubelt... minden rendelkezés nélkül!... Szavamra mondom, ehhez minden irányban jól kifejlett elmebajra van szükség...

- Honnan ez a hír? - kérdezte Rzecki.

- A legbiztosabb forrásból, Schlangbaumtól. Neki igen fontos, hogy Wokulski szándékait megismerje, hiszen október elején százhúszezer rubelt kell kifizetnie... Márpedig, ha a drága, jó Staś főbe durrantja magát, a tengerbe fullad vagy sárgalázban pusztul el... érti már?... akkor vagy az egész tőkét megkaparinthatnánk, vagy legalábbis egy fél évig minden kamat nélkül forgathatnánk... Remélem, ismeri ennyire Schlangbaumot, aki még engem... még engem is be akart csapni?!

Az orvos fel s alá rohangált a szobában, s úgy hadonászott, mintha legalábbis rajta készülne kitörni valami kezdődő elmebaj. Egyszerre hirtelen megállt Ignacy úr előtt, a szemébe nézett, és megragadta a kezét.

- Mi... mi... mi?... Több, mint száz a pulzus?... Volt ma láza?...

- Még nem.

- Dehogynem... látom...

- Nem baj! - felelte Rzecki. - Mondja, elképzeli, hogy Staś ilyesmit megtegyen?...

- A mi régi Staśunk, bármilyen álmodozó volt is, talán nem, de Wokulski úr, a méltóságos Łęcka kisasszony fülig szerelmes lovagja, mindenre képes... S amint látja, mindent meg is tesz, ami módjában áll...

Schumann e látogatásától kezdve, Ignacy uram már maga is bevallotta, hogy valami baj van vele.

"Milyen mulatságos lenne - gondolta -, ha én mostanában... ezekben az időkben... meglépnék?... Phi! Megtették ezt nálam nagyobb legények is... I. Napóleon... III. Napóleon... a kis Lulu... Staś... mert hát Staś... azt mondják, már India felé utazik..."

Elgondolkozott, felkelt az ágyból, szépen, rendesen felöltözött, és elment a boltba, Schlangbaum nagy megbotránkozására, aki tudta, hogy nem volna szabad felkelnie.

Másnap rosszabbul lett, egy napot ki is húzott az ágyban, de azután megint felkelt, s néhány órára megint csak bement a boltba.

- Mit gondol ez, a bolt hullaház?... - szólt az egyik óhitű segéd Zięba úrhoz, aki a szellemes hasonlatot, az őt annyira jellemző őszinteséggel, kitűnőnek találta.

Szeptember közepe táján Ochocki látogatta meg Rzeckit, pedig csak néhány napra jött fel Zasławekból.

Ignacy uram a kedves vendég láttára nagy jókedvre derült.

- Mi jót hozott?... - kiáltotta, s forrón megölelte a rokonszenves fiatal tudóst.

De Ochocki komor volt.

- Semmi jót, csupa baj, csupa keserűség! - felelte. - Az öreg Łęcki meghalt...

- Annak a... annak a... az apja? - csodálkozott Ignacy uram.

- Az... az!... S nem is tudom, nem éppen miatta-e...

- Szentatyám!... - jajdult fel Rzecki, s keresztet vetett magára. - Hány embert akar még elpusztítani az a nő?... Mert, ha jól tudom, s azt hiszem, ön előtt sem titok, Staś minden szerencsétlenségének is egyedül ő az oka.

Ochocki bólintott.

- Megtudhatom, hogy történt ez Łęcki úrral?... - érdeklődött Ignacy uram.

- Nem titok - felelte Ochocki. - A nyár elején a marsall megkérte Izabella kisasszony kezét...

- Az... az?... Hiszen az nekem is apám lehetne - vetette közbe Rzecki.

- Talán éppen ezért mondott igent Izabella kisasszony, vagy legalábbis nem kosarazta ki. Így aztán az öreg marsall két elhalt felesége minden holmiját összeszedve, leköltözött falura a kisasszony nagynénjéhez, mert Izabella meg az apja is ott tartózkodtak...

- Megőrült?!

- Megtették ezt már nála okosabbak is - felelte Ochocki. - De, bár a marsall vőlegénynek tekintette magát, Izabella kisasszony minden másod-harmadnap, később meg már mindennap kikocsizott egy mérnökkel a zasławi régi várromhoz. Egyszerűen azt mondta, hogy ezzel akarja unalmát elűzni.

- És a marsall?...

- Természetesen hallgatott, de a hölgyek kezdték magyarázgatni a kisasszonynak, hogy ez mégsem illik. Őneki pedig ilyenkor mindig csak egyetlen válasza volt: "A marsall örüljön, hogy feleségül megyek hozzá, amit ha megteszek is, semmi esetre sem azért, hogy minden szórakozásomról lemondjak..."

- És persze a marsall, ott a várromok között, rajtakapta őket? - vélte Rzecki.

- Ej, dehogy!... Oda se ment. De ha utánanézett volna is, legfeljebb azt látta volna, hogy Izabella kisasszony az együgyű kis mérnököt csak azért vitte magával, hogy az ő kíséretében ábrándozzék Wokulskiról...

- Wo-kul-ski-ról?...

- Legalábbis mindenki ezt hitte. Ezúttal én magam figyelmeztettem, hogy az egyik imádó szeme láttára nem illik a másikról ábrándozni. De ő szokása szerint így felelt: "Örüljön, hogy megengedem neki, hogy bennem gyönyörködjék..."

- Nagy szamár lehet az a mérnök!...

- Nem mondhatnám, mert minden együgyűsége ellenére hamar észbe kapott, s egy szép napon elmaradt, s nem ment ki többé a várromokhoz a kisasszonnyal ábrándozni. Ugyanakkor azonban a marsallban is felébredt a féltékenység, egyszerre abbahagyta a harcot, s olyan hirtelen vett búcsút a kapufélfától, és utazott Litvániába, hogy Izabella kisasszony meg a grófné sírógörcsöket kaptak, Łęcki úr pedig anélkül, hogy egy kukkot is szólt volna, szépen meghalt szívszélhűdésben...

Ochocki, elbeszélését befejezve, fejét két tenyere közé fogta, s úgy kacagott.

- S ha az ember elképzeli - fűzte hozzá -, hogy egy ilyen nő annyi ember fejét elcsavarta...

- Valóságos szörnyeteg!... - kiáltotta Rzecki.

- Dehogy. Sőt, nem is buta, s alapjában nem is rossz, csak éppen... olyan, mint ezer meg ezer az ő köreiből.

- Ezer meg ezer?...

- Sajnos! - sóhajtotta Ochocki. - Képzelje el az előkelő, gazdag emberek osztályát, akik jól étkeznek, és nem sokat dolgoznak. Az embernek valahogyan fel kell élnie erőit; ha nem dolgozik, bele kell merülnie a feslett életbe, vagy legalább az idegeit izgatnia... Nomármost a feslett élethez is meg az idegek izgatásához is szükség van szép, elegáns, szellemes és kitűnően nevelt, vagy legalábbis ilyen irányban kifogástalanul idomított nőkre. Az ilyeneknek ez az egyetlen pálya áll rendelkezésükre...

- És Izabella kisasszony is ezek közé tartozott?...

- Igen, és talán nem is annyira saját jóvoltából, mint inkább berántották maguk közé... Fájt elmondanom, de magának elmondtam, hadd tudja, milyen nőbe botlott Wokulski.

A beszélgetés megszakadt, s az elszakadt fonalat Ochocki vette fel ismét:

- Mikor jön vissza? - érdeklődött.

- Wokulski?... - kérdezte Ignacy úr. - Hiszen Indiába, Kínába és Amerikába ment...

Ochocki összerezzent.

- Az lehetetlen! - kiáltotta. - Ámbár... - tette hozzá rövid gondolkozás után.

- Van valami tudomása arról, hogy nem oda utazott?... - kérdezte Rzecki halkabban.

- Semmi. Csak csodálkozom ezen a hirtelen elhatározáson. Mikor utoljára itt voltam, megígérte, hogy egy bizonyos dolgot elintéz nekem... de...

- S a régi Wokulski kétségkívül el is intézte volna. De az új, az elfelejtkezett róla, s nem is csak az ön ügyéről, hanem mindenekelőtt a saját magáéról is.

- Hiszen hogy elutazik - mormogta Ochocki, mintha csak önmagának mondaná -, az várható volt. Nekem csak ez a hirtelenség nem tetszik. Írt valamit?...

- Egy betűt sem, senkinek.

Ochocki a fejét csóválta.

- Ennek hát így kellett történnie - dünnyögte.

- Miért kellett volna - robbant ki Rzecki. - Micsoda ő, vagyonbukott vagy foglalkozás nélküli csavargó? A bolt meg a Kereskedelmi Vállalat, az kutya? Nem vehetett volna feleségül egy kedves, szép, derék asszonyt?...

- Asszony akadt volna elég - vetette közbe Ochocki. - Ez mind jó és helyes lett volna - folytatta élénkebben -, de nem olyan természetű embernek, amilyen ő volt...

- Hogy érti ezt? - kapta fel a szót Rzecki, akinek a Wokulskiról való beszélgetésben olyan öröme telt, mintha a kedveséről beszélgettek volna. - Hogy érti ezt?... Ön jól ismerte Staśt?... - szegezte neki a kérdést makacsul, s a szeme csillogott.

- Őt nem volt nehéz megismerni. Hogy egy szóval jellemezzem, nagyszabású ember volt.

- Ez az!... - vágta rá Rzecki, ujjával verve hozzá a taktust, s úgy bámult Ochockira, mint valami szentképre. - De mit ért azon, hogy nagyszabású? A szó nagyon szép... de magyarázza meg világosabban!...

Ochocki elmosolyodott.

- Tudja, kérem, úgy van az - magyarázta -, hogy a szűkkeblű, kicsinyes emberek csak saját ügyeikkel törődnek, gondolataik nem terjednek túl a mai napon, s irtóznak az ismeretlen dolgoktól. Minden gondjuk az, hogy a hasuk tele legyen, és nyugodtan éldegéljenek... Az olyan ember pedig, amilyen ő, ezer meg ezer embertársával törődik, néha évtizedekkel előre lát, s minden ismeretlen és eldöntetlen dolog ellenállhatatlanul vonzza magához. Ez nem is érdem, hanem kényszerűség. Amint a vasreszelék gondolkozás nélkül megindul a mágnes felé, vagy amint a méh tapasztja a maga sejtjeit, éppen úgy veti magát az ilyen ember a nagy eszmékbe és a rendkívüli munkákba.

Rzecki forrón megszorította vendége mindkét kezét, s szinte reszketett a meghatottságtól.

- Schumann, az okos Schumann doktor azt mondja, hogy Staś őrült, hogy lengyel romantikus.

- Schumann egészen ostoba azzal a zsidó klasszicizmusával - felelte Ochocki. - Úgy látszik, még nem eszmélt rá, és nem is sejti, hogy a civilizációt nem a nyárspolgárok és nem is a kufárlelkek teremtették meg, hanem éppen ezek az őrültek... Ha a bölcsesség csak annyiból állna, hogy mindenki csak a jövedelmére gondoljon és csak azzal törődjék, az emberek még ma is majmok lennének.

- Gyönyörű szavak!... Szent igazságok!... - ismételgette a vén segéd. - De magyarázza meg, hogy egy Wokulski típusú ember hogyan keveredhetett... ilyen kalandokba?...

- Tudja, mit? Én azon csodálkozom, hogy ez ilyen későn következett be! - felelte Ochocki vállvonogatva. - Mert ismerem az életét, s tudom, hogy ez az ember jóformán gyermekkora óta fuldoklott itt, a maga szűk keretei között. Voltak tudományos vágyai, de nem volt mivel kielégíteni, voltak társadalmi ösztönei, de amihez csak hozzányúlt, minden szétporladt. Még az a nyavalyás Kereskedelmi Vállalat is, amit alapított, csak szemrehányást és gyűlöletet zúdított a fejére.

- Igaza van... igaza van - helyeselt Rzecki. - És most, az a Łęcka kisasszony...

- Igen, ő megnyugtathatta volna... Mert ha Wokulski történetesen megtalálja a személyes boldogságot, az megbékítette volna környezetével, s energiáját, már amennyire az lehetséges nálunk, hasznos dolgokra fordíthatta volna. De hát... nem jól választott...

- És mi lesz tovább?...

- Tudom is én... Ma Wokulski olyan, mint a tövestül kiszakított fa. Ha megtalálja a megfelelő talajt, márpedig Európában megtalálhatja, és ha van még energiája, akkor fejest ugrik valami nagy munkába, és ki tudja, nem most kezd-e el élni?... De ha kimerült, ami az ő korában ugyancsak lehetséges...

Rzecki szájához emelte ujját.

- Csitt!... csitt!... - vágott szavába. - Staśnak van energiája, van bizony!... Ő még... ő még... felkerül... felke...

Elfordult az ablaktól, az ablakkeretnek támaszkodott, s melléből felszakadt a zokogás.

- Nagyon beteg vagyok - suttogta. - Minden felizgat... azt mondják, szívbajom van... De majd csak elmúlik... majd csak... De miért szökik Staś, miért bujkál... és miért nem ír?...

- Ah, mennyire megértem - szólt Ochocki -, milyen jól megértem, hogy a megtört ember mindenkitől irtózik, aki a múltjára emlékezteti. Ó, hogy ismerem én ezt, ha másból nem, egy kis saját tapasztalatból... Képzelje csak, mikor érettségire készültem, öt hét alatt át kellett vennem az egész görög és latin anyagot. Hét osztály anyagát, mert ezt sohasem tanultam meg. Na, és valahogy átcsúsztam a vizsgán, de olyan szörnyen meg kellett érte dolgoznom, hogy egy kissé bele is roppantam. Ettől kezdve nemcsak hogy rá nem tudtam nézni latin vagy görög könyvekre, de még gondolni sem tudtam rájuk. Nem bírtam az iskolaépületre nézni, iskolatársaimat is kerültem, akik velem együtt tanultak, sőt, a lakásból is ki kellett költöznöm, ahol éjjel-nappal magoltam. Jó néhány hónapig tartott ez az állapot, s csak akkor nyugodtam meg, mikor... tudja, mit csináltam? a tűzbe vágtam minden latin és görög könyvemet! Elégettem a dögöket!... Ott sistergett, füstölgött az egész csomó vagy egy óra hosszat, de mikor végre kitisztíttattam a kályhát, és a hamut a szemétre dobattam: meggyógyultam... Igaz ugyan, hogy még ma is szívdobogást kapok, ha görög betűt látok vagy latin nyelvtani kivételekre gondolok: panis, piscis, crinis... Ó... milyen undorító!... Ne csodálkozzék rajta - fejezte be -, hogy Wokulski egészen Kínáig futott innen... A hosszas gyötrődés dühöngésbe kergetheti az embert... Bár ez is el szokott múlni...

- De uram, negyvenhat év!... - jegyezte meg Rzecki.

- Hát az erős szervezet meg a kemény agy?... Na, lám, hogy itt felejtettem magam... No, Isten áldja, kedves Rzecki uram, és jó egészséget...

- Hogyhogy, ön is elutazik?...

- Persze, Pétervárra - felelte Ochocki. - Résen kell lennem a boldogult Zasławskiné végrendeletével kapcsolatban, mert a hálás család megtámadta. Nem tudom, nem kell-e október végéig ott maradnom.

- Ha időközben hírt kapnék Staśról, azonnal értesítem. Csak írja meg a címét.

- Én is értesítem önt, ha valamit megtudok... bár kétlem... No, viszontlátásra!...

- Jöjjön haza minél hamarabb.

Az Ochockival való beszélgetés felvillanyozta Ignacy uramat. Mintha erőre kapott volna, hogy kibeszélgethette magát egy emberrel, aki nemcsak jól megértette a szeretett Staśt, de sok tekintetben emlékeztetett is rá.

"Ő is éppen ilyen - gondolta Rzecki. - Energikus, józan s emellett tele mindenféle nemes indulattal..."

Pontosan megállapítható, hogy ezen a napon kezdődött Ignacy uram lábadozása. Felkelt az ágyból, később a hálóköntöst is felcserélte kabátjával, eljárt a boltba, sőt néha sétálni is elment.

Schumann el volt ragadtatva gyógymódjának óriási sikerétől, mert hisz Rzecki uram szívbajának elhatalmasodását sikerült megakadályoznia.

- Hogy mi lesz tovább - mondta Schlangbaumnak -, azt még nem tudom, de annyi bizonyos, hogy az öreg néhány nap óta jobban van. Visszanyerte az étvágyát, jól alszik, s mindenekelőtt megszűnt a teljes érzéketlensége. Ugyanígy volt Wokulskival is.

A valóságban pedig Rzeckit az a biztos remény állította talpra, hogy előbb-utóbb hírt kap Staśtól.

"Már biztosan Indiában van - gondolta. - Tehát szeptember végére itt kell lennie a levélnek... Igaz ugyan, hogy ilyen távolságból késve is érkezhetik, de hogy októberben itt lesz, arra a fejemet teszem..."

S valóban, az előirányzott időpontokban jött is értesülés Wokulskiról, de ezek igen különös hírek voltak.

Szeptember végén egy este Schumann doktor látogatta meg Ignacy uramat, s nevetve így szólt:

- Na, mit szól hozzá, az a maga félbolond barátja hogy meglepte a társaságot? A zasławeki bérlő mesélte Schlangbaumnak, hogy a boldogult elnökné kocsisa látta Wokulskit nemrégen a zasławi erdőben, s még azt is megmondta, milyen ruhában volt, és milyen lovon ült.

- Lehetséges!... - vetette közbe Ignacy úr élénken.

- Szamárság!... Hol van India, és hol van Zasławek? Már csak azért sem lehetséges, mert csaknem ugyanakkor egy szenes zsidó állítólag Dąbrowában látta... sőt mi több, megtudta, hogy Wokulski egy részeges dąbrowai bányásztól két dinamitpatront is vásárolt. Remélem, ezt a hülyeséget már maga sem hiszi?...

- De mit is jelentene ez?...

- Semmit. Úgy látszik, Schlangbaum díjat tűzött ki hitsorsosainak, ha hírt hoznak Wokulskiról, most tehát minden egérlyukban Wokulskit sejtik és kutatják... és a szent rubel tömegesen szüli a távolbalátókat!... - fejezte be csúfondárosan nevetve.

Rzeckinek be kellett ismernie, hogy a hírek csakugyan értelmetlenek, ellenben Schumann magyarázata annál kézzelfoghatóbb. Mindezek ellenére Wokulski miatti nyugtalansága nőttön-nőtt...

Sőt, valóságos rettegéssé fokozódott egy olyan tény miatt, amely minden kétséget eloszlatott. Október elsején az egyik varsói közjegyző magához kérette Ignacy uramat, s megmutatott neki egy okmányt, melyet Wokulski Moszkvába történt elutazása előtt helyezett nála letétbe.

Szabályos végrendelet volt, melyben Wokulski minden Varsóban maradt pénze, vagyis a bankban levő hetvenezer rubel és a Schlangbaumnál levő százhúszezer rubel felett rendelkezett.

Az idegen szemlélő számára ez a rendelkezés inkább Wokulski beszámíthatatlanságát bizonyította, de Rzecki egészen következetesnek találta. Wokulski száznegyvenezer rubelnyi hatalmas összeget hagyott Ochockira, huszonötezer rubelt Rzeckire, húszezer rubelt Stawska Heluniára, a megmaradó ötezer rubelt pedig régi személyzete és a szegények között, akikhez valaha köze volt, osztotta szét. Ebből az összegből kapott öt-ötszáz rubelt Węgielek, a zasławi asztalos, Wysocki, a varsói fuvaros és a másik Wysocki, a skierniewicei pályaőr.

Wokulski érzelmes szavakkal kérte az örökösöket, hogy az adományt úgy fogadják, mint egy halott ajándékát, a közjegyzőnek pedig meghagyta, hogy végrendeletét október elseje előtt ne tegye közzé.

Akik Wokulskit ismerték, nagy ribillióval fogadták a hírt, megindult a pletyka, a rágalomhadjárat, a sértődések özöne... Schumann pedig, egy Rzeckivel folytatott beszélgetése során a következő véleményét hangoztatta:

- Hogy magának huszonötezer rubelt hagyott, arról már régen tudtam, de Ochockinak nyilván azért hagyott majdnem egymillió złotyt, mert felfedezte benne a saját magához hasonló őrültet... A gyönyörű Stawskiné kisleányának hagyott ajándékot is megértem - tette hozzá mosolyogva -, csak egyet nem értek.

- Mi legyen az? - kérdezte Rzecki, bajuszát rágcsálva.

- Hogy kerül a megajándékozottak közé az a bakter... az a Wysocki? - bökte ki Schumann.

Feljegyezte vezeték- és keresztnevét, és mély gondolatokba merülve rohant el.

Rzeckit nagy nyugtalanság emésztette Wokulski sorsa miatt. Miért végrendelkezett, s miért nyilatkozott úgy, mint aki közeli halálára gondol?

De hamarosan olyan dolgok történtek, melyek Ignacy uram szívében ismét reményt gyújtottak, vagy legalábbis bizonyos mértékben világosságot derítettek Wokulski eljárására.

Mindenekelőtt Ochocki, mihelyt a végrendeletről értesült, azonnal hírt adott Pétervárról, hogy az adományt elfogadja, az egész összeget november elején fel akarja venni, sőt az október hónapra járó kamatokra is igényt tart.

Ezenfelül Rzeckinek is írt, s megkérdezte, nem lenne-e hajlandó a saját tőkéjéből huszonegyezer rubelt készpénzben átengedni neki, amiért ő ugyanilyen összegű jelzálogkölcsönt bocsátana rendelkezésére, Szent János napi esedékességgel?

Nagyon fontos számomra - fejezte be levelét -, hogy minden pénzem rendelkezésemre álljon, mert novemberben feltétlenül külföldre kell utaznom. Amint legközelebb találkozunk, mindent bővebben megmagyarázok...

- Miért utazik ez olyan hirtelen külföldre, és miért akarja egész vagyonát magával vinni? - kérdezte Rzecki önmagától. - És ami a legfontosabb, az ígért magyarázatot miért halasztja legközelebbi személyes találkozásunk idejére?...

Természetesen elfogadta Ochocki javaslatát; feltételezte ugyanis, hogy a hirtelen elutazás és a levélben levő utalások mögött valami újabb reménység rejlik.

"Ki tudja - gondolta -, hogy Staś valóban Indiába utazott-e a félmilliójával?... Hátha Ochockival együtt Párizsba megy, ahhoz a titokzatos Geisthez?... Ott valami fémek... valami léghajók!... Valószínűleg fontos nekik, hogy a dolog, legalábbis egy ideig, titokban maradjon..."

E tekintetben azonban Schumann alaposan megzavarta elképzeléseit, mikor egy alkalommal ezt újságolta:

- Párizsban érdeklődtem a felől a híres Geist felől, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy Wokulski esetleg ott köt ki. Megtudtam, hogy ez a Geist, aki valamikor nagyon tekintélyes vegyész volt, ma kész őrült... Az egész Akadémia kacag fantasztikus ötletein...

Ez az értesülés, főleg pedig hogy az egész Akadémia mulat Geisten, igen lecsökkentette Rzecki uram reményeit. Mert hiába, ha valaki, hát elsősorban a francia Akadémia mondhatja meg igazán, hogy azok a fémek meg léggömbök mit érnek... És ha a bölcsek kimondták a szentenciát, hogy Geist őrült, akkor Staśnak igazán nincs ott semmi keresnivalója.

"De hát akkor minek és hová utazott? - töprengett tovább. - Elutazott, mert itt rosszul érezte magát... ez nem vitás. Ha Ochockinak el kellett hagynia lakását, pedig ott csak a görög nyelvtan bosszantotta, akkor Wokulski sokkal jogosabban hagyta ott a várost, melyben egy nő olyan szörnyen megkínozta... S ha csak az a nő kínozta volna meg!... Aligha akadt ember, akit úgy bántalmaztak, mint őt...

"Igen, de miért csinált végrendeletet, s miért emlegette benne a halált is!..." - kétségeskedett tovább.

Minden kételyére világosságot derített Mraczewski látogatása... A fiatalember váratlanul érkezett Varsóba, s mikor felment Rzeckihez, nagyon zavartnak látszott. Eleinte csak összefüggéstelen szavakat mondott, de a végén kibökte, hogy Stawskiné nagyon habozik, elfogadja-e Wokulski ajándékát, s ezt a váratlan végrendelkezést ő maga is nyugtalanítónak tartja...

- Ne legyen gyerek, édes fiam! - háborodott fel Ignacy uram. - Wokulski azért hagyott Stawskinénak, vagyis Heluniának húszezer rubelt, mert őt is meg a mamáját is nagyon megszerette. Mégpedig azért, mert náluk találta meg azt a csendes békességet, amely legnagyobb lelki válsága idején olyan jótékony hatással volt rá... Hiszen tudja, hogy a Łęcka kisasszonyba volt szerelmes?...

- Tudom - felelte Mraczewski, már kissé nyugodtabban -, de azt is tudom, hogy Stawskiné erősen vonzódott hozzá...

- Hát aztán?... Ma Wokulski mindnyájunk számára csaknem halott, s Isten tudja, látjuk-e még valaha...

Mraczewski arca felderült.

- Igaz, igaz... - mondta. - Stawskiné nyugodtan elfogadhatja egy halott hagyatékát, s nekem nincs mit félnem attól, hogy Wokulski emléke megzavarja boldogságunkat...

Elment s szemmel láthatólag örült annak a gondolatnak, hogy hátha Wokulski már nem is él.

"Igaza van Staśnak - elmélkedett Ignacy uram -, amikor ajándékainak ezt a formát adta. Lám, hogy eloszlatta a megajándékozottak aggályait, mindenekelőtt pedig a derék Helena asszonyét..."

Ignacy uram most már csak két-három naponként egyszer látogatott el a boltba, s ott egyetlen foglalatossága (nota bene: ingyenes foglalatossága) az volt, hogy a kirakatokat rendezte, amit rendszerint szombatról vasárnapra virradó éjszaka szokott végezni. A vén segéd nagyon szerette ezt a munkát, Schlangbaum pedig biztatta is, sőt kérte, mert abban reménykedett, hogy Ignacy úr a tőkéjét - csekély kamatra - nála helyezi el.

De ez a ritka látogatás is elegendő volt Rzecki uramnak, hogy észrevegye, milyen lényeges, mélyreható változások történtek a boltban, mégpedig rossz irányban. Az áru csak szemre volt szép, de valójában selejtes, igaz, hogy némileg az árak is csökkentek; a segédek fennhéjázó modorban kezelték a vevőket, sőt apró-cseprő visszaéléseket is elkövettek, s mindez Rzecki éles tekintetét nem kerülhette el. Végül két új pénzbeszedő el is sikkasztott száz-százötven rubelnyi összeget.

Mikor Ignacy uram ezeket a dolgokat Schlangbaumnak megemlítette, az a következőképpen válaszolt:

- Ugyan kérem, a közönséget nem érdekli a jó áru, mert nem is ért hozzá, a fontos, hogy olcsó legyen... Ami pedig a sikkasztást illeti, az másutt is megesik. Meg aztán hol vegyek más embereket?

De hiába vágott Schlangbaum fölényes arcot, azért mégiscsak nyugtalanította ez a helyzet.

Ignacy uramnak sok szabadideje volt, így hát sokat elmélkedett, s azon csodálkozott, hogy naphosszat tépelődik dolgokon, amelyek régebben eszébe sem jutottak.

"Miért hanyatlik a mi boltunk?... - tűnődött magában. - Mert most Schlangbaum gazdálkodik benne, nem Wokulski. De mért nem gazdálkodik Wokulski?... Azért, mert - amint Ochocki mondta - szegény itt csak fuldoklott, csaknem gyerekkora óta, így hát végre menekülnie kellett a nagyvilág friss levegőjébe..."

S erre emlékezetébe idézte Wokulski életének legdöntőbb pillanatait. Mikor még mint Hopfer segédje tanulni akart, mindenki rajta köszörülte a nyelvét. Mikor beiratkozott az egyetemre, a legkülönfélébb áldozatokat kívántak tőle. Mikor külföldről hazajött, nem talált munkát. Mikor vagyont szerzett, és már mint gazdag ember tért haza, elárasztották gyanúsításokkal, s végül, mikor szerelmes lett, az imádott nő a legaljasabb módon megcsalta...

- Megkell adni, hogy ilyen körülmények között a legokosabbat tette, amit tehetett - gondolta Ignacy úr.

De ha Wokulskit az események árja külföldre sodorta, kiűzte az országból, miért kellett a boltnak Schlangbaumra szállnia, s miért nem akár őrá, mármint Rzeckire?...

Mert ő, Rzecki, soha nem is gondolt rá, hogy saját üzlete legyen. Ő a háborúba is elment a magyarok oldalán, azután meg arra várt, hogy a napoleonidák újjáépítsék a világot. És mi történt?... A világ nem javult meg, a napoleonidák kihaltak, s az üzlet Schlangbaumé lett.

"Rettenetes, mennyi tisztességes ember kallódik el itt nálunk - járt az eszében. - Katz főbe lőtte magát, Wokulski elment külföldre, Klein, Isten tudja, merre van, még Lisieckinek is kezébe kellett vennie a vándorbotot, mert számára itt nem akadt hely..."

Az ilyen elmélkedések mindig avval jártak, hogy Ignacy uram súlyos lelkifurdalást érzett, s hatásukra terveket kezdett szövögetni a jövőre vonatkozólag...

- Betársulok - gondolta -, betársulok Stawskinéhoz és Mraczewskihez. Nekik van húszezer rubelük, nekem huszonötezer, ez már olyan összeg, amivel igen szép boltot nyithatunk, akár Schlangbaum orra előtt is.

Ez a terv annyira úrrá lett rajta, hogy már valósággal úgy érezte, mintha egészsége is kezdene visszatérni. Igaz, hogy karjai egyre fájtak, és légzési zavarai is voltak, de nem törődött vele...

"Elutazom valahova, akár külföldre is, hogy gyógykezeltessem magam - gondolta. - Elmúlnak ezek az ostoba légzési zavaraim, s akkor aztán nekifekszem a munkának... Hogyne, csak Schlangbaum szerezhet nálunk vagyont?..."

Fiatalabbnak, frissebbnek érezte magát, bár Schumann óva intette attól, hogy kimenjen az utcára, s nagyon a lelkére kötötte, hogy tartózkodjék minden izgalomtól.

De Schumann doktor maga is igen gyakran elfeledkezett arról, hogy mit ajánlott betegének.

Egyik reggel olyan izgatottan tört be Rzeckihez, hogy nyakkendőt is elfelejtett kötni.

- Na, hallja! - kiáltotta. - Szép dolgokat hallottam megint Wokulskiról!...

Ignacy uram letette a kést meg a villát (éppen bélszínt evett áfonyával), s hirtelen nyilallást érzett a vállában.

- Mi történt? - kérdezte alig hallható hangon.

- Jó alak ez a Staś, mondhatom!... - folytatta Schumann. - Megtaláltam Skierniewicében azt a Wysocki nevű pályaőrt, töviről hegyire kivallattam, és tudja, mire jöttem rá?...

- Honnan tudjam?... - kérdezte Rzecki, s szeme előtt egy pillanatra elsötétült a világ.

- Képzelje - folytatta Schumann dühösen -, ez a barom... ez az állat... akkor, májusban, mikor Łęckiékkel Krakkóba utazott, Skierniewicében a vonat elé vetette magát!... Wysocki mentette meg...

- Eh! - morogta Rzecki.

- Semmi eh!... Ez így van... S ebből azt látom, hogy a mi kedves kis Staśunk amellett, hogy álmodozó volt, még öngyilkossági mániában is szenvedett... Most már egész vagyonomat rá merem tenni, hogy nem él!...

Hirtelen elhallgatott, mert megdöbbenve látta, hogy Rzecki arca elváltozik. Szörnyű zavarba esett, karjára kapta az öreget, úgy vitte az ágyba, s megfogadta magában, hogy többé nem is érinti ezt a kérdést.

De a sors másképp határozott.

Október végén a levélhordó egy Wokulskinak címzett levelet adott át Rzecki uramnak.

A levél Zasławból jött, az írása kezdetleges, gyerekes.

"Vajon nem Węgielek?..." - gondolta Ignacy uram, s felbontotta a borítékot.

Nagyságos Uram! - írta Węgielek. - Mindenekelőtt köszönjük szépen, hogy ránk is tetszett gondolni, köszönjük az ötszáz rubelt, amit ajándékozni tetszett és minden jóságát meg nagylelkűségét, mindnyájan köszönjük: édesanyám is, feleségem is meg én is... Továbbá, mind a hárman érdeklődünk, hogy szolgál kedves egészsége és, hogy megy a nagyságos úr sora és, hogy szerencsésen haza tetszett-e érkezni. Biztosan itthon tetszik már lenni, mert különben hogy kaptuk volna ezt az új ajándékot. Csak a feleségem igen aggodalmaskodik a nagyságos úr miatt, hogy éjszakánként aludni sem tud, és azt is akarta, hogy személyesen utazzak Varsóba, és tudjam meg, hogy tetszik lenni. Hiába, az asszonynép már ilyen...

Itt nálunk nagy újság van, mert ugyanazon a napon, szeptemberben, amikor itt tetszett járni a vár alatt, s még édesanyámat is tetszett látni a krumpliföldön, mondom, ugyanazon a napon, nagy dolog történt. Édesanyám alig jött haza a földekről, csak éppen feltette a vacsorát, egyszer csak a vár felől két olyan robbanás hallatszott, hogy itt a városban még az ablakok is csörömpöltek tőle. Édesanyám úgy megijedt, hogy a csuprot is kiejtette a kezéből, s rám ripakodott:

"Szaladj mán fel a várba, hátha ott van még a Wokulski nagyságos úr, valami baj ne érje szegényt."

Hát rohantam is.

Szentatyám! - kiáltom. - Alig ismertem meg a hegyet. A vár négy erős falából csak egy állt, a másik három meg olyan apróra zúzódott, akár a liszt. A nagy kő, amibe tavaly a verset faragtuk, legalább húsz darabban volt, azon a helyen pedig, ahol a beomlott kút volt, nagy gödör tátongott, telides-tele omladékkal. Én azt hiszem, a falak maguktól omlottak össze, mert már nagyon öregek voltak, de édesanyám egyre azt hajtogatja, hogy biztosan az a szegény kovácslegény - tetszik emlékezni -, akiről meséltem, az csinálta, bosszúból.

Egy szót sem szóltam senkinek, hogy a nagyságos úr aznap itt járt a várban, csak egész nap hánytam az omladékot, hogy Isten ments, valami szerencsétlenség nem történt-e?

Mikor aztán semmi nyomot nem találtam, nagyon megörültem, úgy, hogy örömömben most szent keresztet állítok erre a helyre, tiszta szín-tölgyfából, be sem festem, hadd hirdesse, hogy a nagyságos úr milyen csoda árán menekült meg a nagy veszedelemből. De a feleségem asszonyi természetével egyre nyugtalankodik... Azért kérem alázatosan a nagyságos urat, legyen szíves megírni nekünk, hogy él, és hogy egészséges-e?

A főtisztelendő úr azt javallotta, hogy a keresztre ezt írjam fel:

"Non omnis moriar..."[53]

Hadd tudják meg az emberek, hogy hiába omlott össze ez az öreg vár, a régi idők hirdetője, azért mégsem hal meg minden, mégsem pusztul el minden, marad belőle unokáinknak is elég látnivaló...

- Akkor hát Wokulski mégis itthon volt! - kiáltott fel örömmel Rzecki uram, s már küldött is a doktorért az üzenettel, hogy jöjjön azonnal.

Alig egy negyedóra múlva jött is Schumann doktor. Kétszer is végigolvasta az elébe tolt levelet, s csodálkozva nézte Ignacy uram ragyogó ábrázatát.

- Na, mit szól hozzá?... - kérdezte Rzecki diadalmasan.

Schumann még jobban elcsodálkozott.

- Mit szólok?... - ismételte. - Hogy megtörtént az, amit már akkor megjósoltam, mielőtt Wokulski Bulgáriába utazott. Világos, hogy Staś Zasławban öngyilkosságot követett el...

Rzecki elnevette magát.

- Nana, csak gondolkozzék, Ignacy uram - folytatta a doktor, nehezen palástolva meghatottságát. - Gondolja el: látták Dąbrowában, amint a töltényeket vásárolta, azután látták Zasławek környékén, s végül magában Zasławban. Úgy látom, ott fent a várban történhetett valami közte és... a között a... lidérc között... Egyszer nekem is mondott valami olyant, hogy szeretne a föld alá süllyedni, legalább olyan mélyre, mint amilyen a Zasławi kút.

- Ha meg akarta volna ölni magát, azt megtehette volna régebben is... különben elég lett volna erre a pisztoly, miért kellett a dinamit? - felelte Rzecki.

- Igenis, meg akarta ölni magát... és nem volt neki elég a pisztoly, hiszen tudja, hogy ízig-vérig vadállat volt... Neki gőzmozdony kellett ahhoz, hogy elpusztuljon. Bizony, Ignacy uram, az öngyilkosok gyakran nagyon válogatósak. Ezt én jobban tudom.

Rzecki csak a fejét csóválta és mosolygott...

- Hát maga mit gondol, az ördögbe?... - kiáltotta Schumann most már türelmetlenül. - Van valami más feltevése?

- Van hát. Staśt egyszerűen gyötörte a vár emléke, tehát el akarta pusztítani éppen úgy, ahogy Ochocki elpusztította a görög nyelvtankönyvét, mert agyontanulta magát belőle. Ez különben válasz is volt a kisasszonynak, aki, amint mondják, naponta kijárt oda ábrándozni...

- Ugyan, kérem, ez gyerekség!... Egy negyvenhat éves ember nem viselkedhetik úgy, mint egy gimnazista...

- Vérmérséklet dolga - felelte Rzecki nyugodtan. - Vannak, akik az emléktárgyakat visszaküldik, ő a magáét levegőbe röpítette... Csak az a kár, hogy Dulcinea őnagysága nem volt a romok között...

A doktor elgondolkozott.

- Veszett egy bölény!... De hol a fenében lehet, ha él?...

- Most könnyű szívvel utazgat. S azért nem ír, mert úgy látszik, mindnyájunktól undorodik - fejezte be Ignacy uram halkabban. - Különben is, ha ott pusztult volna, valami nyom csak maradt volna utána...

- Hát nem mernék éppen megesküdni rá, hogy nincs igaza, noha... nem hiszek benne - morogta Schumann.

Fejét szomorúan csóválta, s így folytatta:

- Az álmodozóknak ki kell halniuk! Hiába, ez a világ nem az ő világuk... az általános tisztánlátás az oka, hogy ma már nem hiszünk sem a nők angyali mivoltában, sem abban, hogy eszmények létezhetnek. Aki ezt nem tudja megérteni, annak el kell pusztulnia, vagy önként félre kell állnia... Korszerű ember!... - fejezte be. - Úgy halt meg, hogy a feudalizmus maradványai temették maguk alá... Úgy halt meg, hogy a föld is megremegett belé. Különös típus. Különös...

Hirtelen kapta a kalapját, s morogva elrohant...

- Őrültek!... őrültek!... Az egész világot megfertőzhette volna tébolyával!...

Rzecki még egyre mosolygott.

"Az ördög vigyen el - mondta önmagának -, ha nincs igazam!... Azt mondta a kisasszonynak: agyő! és elutazott... Ez a titok nyitja. Csak jönne már haza Ochocki, mindjárt megtudnánk az igazat..." Olyan derűs hangulatban volt, hogy az ágy alól előkotorta a ládikát, kiszedte belőle a gitárt, felhangolta, és gitárkíséret mellett énekelni kezdett:

Ébred a tavasz, zsendül a róna,
Köszönti vidám csalogányének.
Partján zöld berek hűs csermelyének
Nyílik két csodaszép rózsa.

Mellében egyszerre éles fájdalmat érzett, s ez eszébe juttatta, hogy nem szabad fárasztania magát, de ennek ellenére óriási energiát érzett tagjaiban.

"Staś - gondolta magában - valami nagy munkába fogott, Ochocki is siet hozzá, nos hát, nekem is meg kell mutatnom, mit tudok... Félre az ábrándozással!... A napoleonidák már nem hozzák rendbe a világot, és senki meg nem javítja, ha tovább is úgy viselkedünk, mint a holdkórosok. Megcsinálom a társas céget Mraczewskivel, hazahívom Lisieckit, felkutatom Kleint, s majd meglátjuk, Schlangbaum úr, csak neked van-e eszed... Az ördögbe, mi lehet könnyebb, mint vagyont szerezni, ha az ember nagyon akarja? Hát még ilyen tőkével és ilyen emberekkel!"

Szombaton, mikor a segédek elszéledtek, Ignacy uram elkérte Schlangbaumtól az üzlet hátsó ajtajának kulcsát, hogy a jövő hétre a kirakatokat elrendezze.

Meggyújtott egy lámpát, a főkirakatból Kazimierz segítségével kivette a virágállványt és két meisseni porcelánvázát, helyettük két japán porcelánt és egy római asztalkát tett ki. A szolgát elküldte aludni, mert az apróbb tárgyakat, különösen pedig az óraműves játékokat szerette egyedül elrendezni. Különben sem akarta, hogy ez az egyszerű ember lássa, milyen jól elszórakozik ezekkel a játékokkal.

Mint rendesen, most is előszedte az egész állományt, telerakta velük a pultot, s egyszerre megindította valamennyit. Életében talán ezredszer hallotta most már a muzsikáló tubákosszelencék csilingelő zenéjét, s nézte, a medve hogy mászik fel a póznára, az "üvegvíz" miként forgatja a malomkereket, hogy fut a macska az egér után, hogy táncolnak a krakkói viseletbe öltözött bábuk, s hogy száguld a zsoké a vágtató lovon.

Elnézte az élettelen bábuk mozdulatait, s életében talán ezredszer ismételgette:

- Bábuk!... Csupa báb!... S azt hiszik, azt csinálják, amit akarnak, pedig csak úgy mozognak, ahogy a rugó parancsolja, és az is éppen olyan élettelen, mint ők...

S mikor a rosszul irányított zsoké a táncospárban felbukott, Ignacy uram elszomorodott.

"Egyik sem tudja a másikat boldogsághoz segíteni - gondolta -, de egymás életét tönkretenni éppen olyan jól tudják, mintha élő emberek lennének..."

Hirtelen neszt hallott. Szemét megerőltetve a bolt homályos mélyébe nézett, s látta, hogy a pult mögül egy emberi alak mászik elő. "Tolvaj?..." - villant át agyán.

- Bocsánatot kérek, Rzecki úr, de... azonnal jövök - szólt az olajbarna arcú, sötét hajú alak. Azzal már futott is az ajtóhoz, kinyitotta és eltűnt.

Ignacy uram nem tudott felállni a karszékből; keze ernyedten hanyatlott le, lába felmondta a szolgálatot. Csak a szíve kalapált tompán, mint a repedt harang, s szeme elsötétült.

- Az ördögbe is, mi van velem, megijedtem? - suttogta. - Hiszen ez az a... az az... Izydor Gutmorgen... a segéd... Persze lopott valamit, és elillant... de mitől ijedtem meg úgy?...

Izydor Gutmorgen pedig hosszabb távollét után csakugyan visszajött, amin Rzecki uram még jobban csodálkozott.

- Hogy kerül maga ide?... Mit akar itt?... - kérdezte Rzecki.

Gutmorgen nagyon zavartnak látszott, fejét bűnbánattal lehorgasztotta, ujjával a pult lapján kapirgált, majd kibökte:

- Bocsásson meg, Rzecki úr, maga biztosan azt hiszi, hogy valamit elloptam... tessék, motozzon meg...

- De mit csinált itt? - kérdezte Rzecki, s fel akart állni, de nem bírt.

- Schlangbaum úr mondta, maradjak itt ma éjszakára...

- De minek?...

- Mert... tudja, Rzecki úr... magával az a Kazimierz is ide szokott járni, kirakatot rendezni... Schlangbaum úr azt mondta, vigyázzak, hogy valamit el ne vigyen. Itt aztán valahogy egy kicsit rosszul lettem... kérem, ne haragudjék rám...

Rzecki közben felállt. - Ah, hitvány kuvaszok!... - kiáltotta vad dühvel. - Engem tartotok tolvajnak?... Azért, hogy ingyen dolgozom nektek?...

- Bocsásson meg, Rzecki úr - dadogta Gutmorgen alázatosan -, de... mért dolgozik maga ingyen?...

- Ezer millió ördög és pokol!... - kiabálta Ignacy uram. Azzal kirohant a boltból, s az ajtót gondosan, kulccsal bezárta maga mögött.

- Ülj hát itt reggelig, ha rosszul vagy!... S hagyj emléket a főnöködnek - morogta.

Egész éjszaka nem aludt. Minthogy lakását csak az előszoba választotta el a bolttól, éjszaka két óra felé halk kopogást hallott, s közvetlenül utána Gutmorgen fátyolos, rimánkodó hangját.

- Rzecki úr, kérem, nyissa ki... Mindjárt visszajövök... De csakhamar minden elcsendesült.

"Ó, gazemberek... - dohogott Rzecki, ágyában forgolódva. - Engem tartotok tolvajnak, na, megálljatok!..."

Reggel kilenc óra körül hallotta, hogy Schlangbaum kiengedte Gutmorgent a fogságból, azután az ő ajtaján kezdett dörömbölni, de nem nyitott ajtót, s mikor Kazimierz jelentkezett, szigorúan meghagyta neki, hogy Schlangbaumot többé be ne eressze.

- Elköltözöm innen - morogta. - Ha korábban nem is, újévkor... Nem bánom én, ha padlásszobában vagy szállodában kell is laknom... Belőlem akar tolvajt csinálni... Staś százezreket bízott rám, ez a piszok meg a vacak zsibvásári portékáját félti tőlem!...

Délelőtt két hosszú levelet írt: egyiket Stawskinénak, ebben azt ajánlotta, hogy költözzék át Varsóba, s nyissanak társas üzletet; a másikat Lisieckinek, tőle meg azt kérdezte, nem akarna-e visszajönni, és állást vállalni az ő üzletében?... Míg a levelet írta, a kaján mosoly nem tűnt el ajkáról.

"Szinte látom Schlangbaum képét - gondolta -, mikor majd az orra előtt megnyitjuk a boltunkat... Hehehe!... Engem őriztetett... De úgy kell nekem, miért hagytam, hogy ez a csiszlik a nyakamra nőjön. Hehehe!..."

E pillanatban a kabátja ujjával véletlenül meglökte a tollat, mely az íróasztalról a földre gurult, lehajolt, hogy felvegye, de hirtelen éles fájdalmat érzett a mellében, mintha valaki hegyes késsel döfte volna át a tüdejét. Szeme egy pillanatra elhomályosodott, szédülést érzett; már nem is vette fel a tollat, hanem felállt, s a pamlagra feküdt.

"Csapnivaló tökfilkó leszek - forgatta tovább -, ha Schlangbaum néhány év alatt ki nem költözik a zsidónegyedbe. Vén bolond vagyok!... Míg én a Bonapartékkal meg egész Európával törődtem, itt az orrom előtt nőtt fel ez a rongyszedő, és most engem őriztet, mint valami tolvajt. De legalább újabb tapasztalattal gazdagodtam. Ez most már elég egész életemre... Na, megálljatok, ezentúl nem lesz okotok engem romantikusnak, álmodozónak nevezni..."

Úgy érezte, mintha valami a bal tüdejében akadályozná a lélegzést.

- Asztma? - morogta. - Komolyan el kell kezdenem a gyógykezelést, mert ha nem, öt-hat év alatt teljesen tehetetlen nyomorékká válok... Ó, bár tíz évvel ezelőtt jutott volna eszembe!

Szemét behunyta, s mintha az egész életét látta volna a mai naptól kezdve visszafelé, legkisebb gyermekkoráig, mint valami körkép jeleneteit, és mintha furcsa, nyugodt mozdulatokkal úszna egyik képtől a másikig. Csak az lepte meg, hogy amint egy kép mellett elhaladt, egyszerre elhomályosodott emlékezetében, mégpedig olyan visszavonhatatlanul, hogy egy pillanattal később már egyetlen részletére sem emlékezett. Itt a díszebéd, az Európa-szállóban, mikor az új helyiséget felszentelték. Ez meg a régi bolt, s benne éppen Łęcka kisasszony beszélget Mraczewskivel... Ez itt az ő szobája, a rácsos ablakkal, ahová éppen egy perccel előbb toppant be a Bulgáriából hazatérő Wokulski...

"Mindjárt, mindjárt... mit is láttam az imént..." - gondolta. Ez itt a Hopfer pincéje, ahol Wokulskival megismerkedett... Emitt a csatatér, amint a kékes füst felemelkedik a fehér és kék egyenruhák fölé... Itt meg a vén Mincel ül, s megrántja a kirakatban lógó kozák madzagját...

- Csakugyan, láttam én mindezeket, nem csak álmodtam?... Irgalmas Isten... - suttogta.

Egyszerre úgy érzi, hogy kis gyermek, s míg apja Raczek úrral Napóleon császárról beszélget, ő felszökik a padlásra, s a szelelőnyíláson át bámul a Visztula és Praga felé. De a külváros képe lassanként elhomályosul szeme előtt, s már csak a szelelőablakot látja. Eleinte olyan nagy, mint egy tányér, aztán akkora, mint egy csészealj, s végül olyan kicsi, akár egy ezüst tízes...

Egyszerre minden oldalról sötétség borul rá, emlékezete elhomályosul, s a sűrű sötétségben csak a szelelőablak világít, mint valami csillag, de annak a fénye is egyre halványabb lesz. Végre ez az utolsó csillag is kialudt... Később újra megpillantotta, de már nem e földi láthatáron.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Délután két óra körül jött Kazimierz, Ignacy szolgája, karján egy kosárban a tányérokkal. Nagy zajjal terített, s hogy ura nem mozdul, rászólt: - Rzecki úr, kihűl a leves!... - Ignacy uram azonban erre sem mozdult. A vén szolga a pamlaghoz lépett, s újra szólt: - Rzecki úr...

Egyszerre visszahőkölt, kirohant az előszobába, kopogni kezdett a bolt hátsó ajtaján, ahol már csak Schlangbaum és egy segédje tartózkodott. Schlangbaum ajtót nyitott:

- Mit akarsz?... - kiáltott rá durván.

- Főnök úr, kérem... Rzecki úrral történt valami...

Schlangbaum óvatosan belépett a szobába, a pamlagra nézett, s szintén hátrahőkölt: - Rohanj Schumann doktor úrért... - kiáltotta. - Én nem akarok oda bemenni...

Schumann-nál éppen ott ült Ochocki, aki elmesélte, hogy az előző napon reggel érkezett Pétervárról, s délben unokahúgát, Izabella kisasszonyt, kikísérte a bécsi pályaudvarra, mert külföldre utazott.

- Képzelje el - fejezte be elbeszélését -, Łęcka kisasszony kolostorba vonul!...

- Izabella kisasszony? - kérdezte Schumann. - Mi az, tán elhatározta, hogy az Úristennel is kacérkodni fog? Vagy talán a nagy megrázkódtatások után pihenni vágyik, hogy azután annál biztosabb léptekkel menjen férjhez?

- Ne bántsa szegényt... nagyon különös nő... - suttogta Ochocki.

- Ők mindnyájan különösnek látszanak - felelte a doktor ingerült hangon -, de csak addig, míg meg nem győződtünk róla, hogy nem is annyira különösek, mint inkább ostobák vagy inkább nyomorultak. Wokulskiról nem hallott?

- De igen... - szólt, de hirtelen elakadt és elhallgatott.

- Tud róla valamit?... Vagy talán államtitok? - sürgette a doktor.

Ebben a pillanatban rontott be Kazimierz nagy kiabálással: - Doktor úr, doktor úr, Rzecki úrral történt valami!... Gyorsan, gyorsan!...

Schumann azonnal talpra ugrott, s vele együtt Ochocki is. Kocsiba szálltak, s vágtattak Rzecki lakására.

A kapuban Maruszewiczbe ütköztek. Az ifjú elnyúlt ábrázatán nagy meglepetés tükröződött.

- Képzelje - kiáltotta az orvos felé -, olyan fontos dolgom lett volna vele... a becsületemről van szó... az meg fogta magát és meghalt!...

A doktor és Ochocki, Maruszewiczcsel együtt léptek Rzecki lakásába. Az első szobában már ott találták Schlangbaumot, Węgrowicz tanácsost és Sprott kereskedelmi utazót.

- Ha több söröcskét ivott volna - jegyezte meg Węgrowicz -, száz évig is elélhetett volna... De így...

Schlangbaum, amint meglátta Ochockit, azonnal megragadta a karját és megkérdezte:

- Ön visszavonhatatlanul visszaköveteli a pénzét ezen a héten?...

- Visszavonhatatlanul.

- Miért olyan sürgős?...

- Mert külföldre utazom.

- Hosszú időre?...

- Talán örökre - felelte érdesen, s a doktor után belépett a halottas szobába.

A többiek lábujjhegyen követték.

- Szörnyű! - kezdte az orvos. - Ezek elpusztulnak, maguk külföldre utaznak, a végén ki marad itt?...

- Mi!... - felelte Maruszewicz és Schlangbaum.

- Emberben nincs itt hiány... - vetette oda Węgrowicz tanácsos.

- Nem, nem... De egyelőre legyenek szívesek, távozzanak innen!... - kiáltotta az orvos.

A társaság felháborodva vonult vissza az előszobába. Csak Schumann és Ochocki maradt.

- Nézze meg... - szólt az orvos, s a holttestre mutatott. - Az utolsó romantikus!... Hogy költözködnek... milyen sietve költözködnek...

Bajuszát idegesen tépdesve, az ablakhoz fordult.

Ochocki megfogta Rzecki jéghideg kezét, s föléje hajolt, mintha valamit súgni akarna neki. Ekkor észrevette, hogy a halott oldalzsebéből kilátszik egy papírlap széle. Węgielek levele volt. Gépiesen elolvasta a nagy ákombákommal írt szavakat:

- Igazad van... - mormogta, mintegy önmagának.

- Nekem van igazam?... - kérdezte a doktor. - Azt én már régen tudom.

Ochocki nem felelt.

43. Tavasszal levél hasad a rügyekből
      S virág tarkítja a réteket,
      Mi is hát, kedvesem, fussunk ki a rétre,
      S utánozzuk a tarka pillangókat.

45. Előre, Savoya! (Olasz harci kiáltás) ^[VISSZA]

48. Megjegyzendő. (latin) ^[VISSZA]

49. Változnak az idők, és mi is változunk velük. (latin) ^[VISSZA]

51. Az idő fut, az örökkévalóság megmarad. (latin) ^[VISSZA]