Bevezetés

A Népszava idestova százharminc esztendős történelme része a magyar históriának. Mégis: a legrégebbi magyar politikai napilap szerepe mintha inkább háttérbe szorult volna. Letagadni múltját nem lehetett, mindenkori aktuális szerepével (kivált 1948-ig, majd a rendszerváltás után a leginkább) számolnia kellett mindenkinek, aki az ország politikai életében részt kívánt venni. Ugyanakkor a Népszava sokáig és sokszor (talán még manapság is sokak szemében) nem keltett rokonszenvet, annyira nem, hogy helyét, szerepét máig nem láthatjuk világosan. Ez a jelenség szorosan összefüggött és összefügg azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy a Népszava akkor volt tényező, amikor a baloldal, a munkásmozgalom, jelesül a szociáldemokrácia fóruma, évtizedekig magányosságra kárhoztatott, a monarchiabeli, meg a Horthy-korszak hatalmassága által üldözött újság volt, majd pedig 1948 után előbb Rákosiék fosztották meg eredeti jellegétől, s igazában ezzel a ténnyel a Kádár-rendszer idején is folyamatosan szembe kellett nézni. A történetírásban a politikai csatározások tükröződtek. Előbb letagadni akarták akár a lap létét: a Népszava múltjáról szóló első összefoglalások éppen a lap szerkesztőségében, egy kiváló történészi adottságokkal rendelkező szerkesztő, Révész Mihály tollából születtek, aki évtizedekig amolyan egyszemélyes munkásmozgalom-történeti intézmény volt. 1945 után pedig, újra csak nem rövid ideig, a Népszava múltjával foglalkozó kutatóknak számolniok kellett azzal a hivatalos állásponttal, hogy a magyar munkásmozgalomban a szociáldemokrácia másodrendű szerepét kellett bizonyítani, már azokban az időkben is, amikor nem voltak a szocdemek feltétlenül "szociálfasiszták", vagy "munkásárulók", vagy amolyan "jobboldali szocdemek". Az is megkülönböztette a Népszavát a mindenkori kortárs sajtótól, hogy közvetlenül politikai szerepe volt, pártsajtóként létezett, ez tartotta fenn, erényei ugyanúgy e tény következményei voltak, mint gyengeségei.

Ezt olyan körülményként kell számon tartanunk, amely kiváltképpen a mai sajtógyakorlattal ellentétes. Hiszen a mai sajtó egyik alapelve és akár példányszámszervező ereje is az objektivitás bizonyítása, vagy e bizonyítás kísérlete, a különböző pártoktól való függetlenség hiteles megjelenítése. Ami, magától értetődően nem jelent világnézeti közömbösséget, viszont jelenti a mindenkori pártstruktúráktól való szükséges távoltartást. Ez mai követelmény. A Népszava és elődei azonban egészen másként jelentek meg, egészen más körülmények között tartották fenn magukat és egészen mások voltak az olvasói elvárások. Az olvasói elvárás éppen az újság szoros kötődése volt a mozgalomhoz. Az volt az igény, hogy a lap szervezze és szolgálja a mozgalmat.

Egyáltalán nem véletlen, hogy alapításától 1945-ig, tehát ellenzéki orgánumként létezve, a Népszava szerkesztősége, kiadóhivatala, illetve a könyvkiadó vállalata (szerény elnevezése volt: Népszava könyvesbolt, de ez nem egyszerű kereskedelmi vállalkozás volt, sőt egyáltalán nem volt, nem is lehetett azzá) szorosan kötődött a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, illetve később a Szociáldemokrata Párt - mellesleg igen csekély létszámú - apparátusához. Amelynek egyik külső jele volt, hogy a Népszava és a párt központi apparátusa hosszú ideig azonos épületben működött. Mi több: a párt szervezőinek "fedőfoglalkozása" a Népszava terjesztése volt. Persze, a hatalmat, főleg a csendőrséget a Népszava is mérhetetlen gyűlöletre gerjesztette, de mégis kénytelenek voltak némileg óvatosabban fellépni a lap munkatársaival szemben, mint a párt funkcionáriusait üldözve.

És engedtessék meg egy személyes indok közlése is. E sorok szerzője újságíró és nem történész. Legfeljebb azt állíthatja magáról, hogy történelem iránt érdeklődő hírlapíró. De a hírlapvilággal éppen a Népszava hajdani Conti utca 4. szám alatti épületében került először érintkezésbe, még gyerekfejjel. Apám ugyanis  a Népszava kiadóhivatalának munkatársa, majd cégvezetője volt, de a lap szerzőjeként (rendszerint eredeti foglalkozására, az asztalosságra utaló "f-ás" jelzéssel közölt cikkeivel) a szerkesztőségben sem volt ismeretlen. A Conti utcai (mai Tolnai Lajos utca) épületben találkoztam először a Népszavával, a szociáldemokráciával. Bizonyos történeteket is akkor hallottam először. Innen táplálkozott a soha meg nem szűnő érdeklődés is a szociáldemokrácia és a Népszava múltja iránt. Ez talán magyarázza, hogy miért vállalkoztam e roppant vázlatos és pontosan tudom: hiányos krónika megírására. Meg kellő indulati töltést szolgáltatott, hogy a hajdani pártház és szerkesztőség épületén, ott a Conti utcai ma is álló, idestova száz éves épületen, még egy emléktábla sem jelzi, hogy a magyar történelemnek, s ezen belül a magyar sajtóhistóriának nevezetes emlékhelye ez. Pedig volt ott emléktábla. Aztán elbontották. Azok, akiknek a szociáldemokrácia és a hozzá kötődő baloldali újság emléke mindig kellemetlen volt.

Manapság azonban, s nem utolsó sorban az Európai Unióban a szociáldemokrácia szerepe, nemzetközi összefogása, ami, természetesen nem azonos a nemzeti értékek feladásával, felértékelődött. Következésképpen érdemes e sokszor elhallgatott, a fiatalság által pedig végleg nem ismert hagyományra emlékeztetni. Akárha csupán töredékesen...

E. Fehér Pál