Bevezetés

E disszertáció tárgya: a magyar nyelv inflexiós morfológiája és szintaxisa közötti összefüggések feltárása. Konkrétabban megfogalmazva: azt fogom megvizsgálni, hogy az inflexiós morfológiát milyen módon és mértékben határozza meg a szintaxis (annak szerkezetei és műveletei). E cél elérése érdekében fel kell tárni, milyen összefüggések fedezhetők fel a mondattani struktúrák valamint a szavak morfológiai felépítése között. Meg fogom tehát vizsgálni a főnévi inflexiós toldalékrendszert a főnévi szerkezetek szintaxisának kontextusában, és az igei inflexiós rendszert a mondatok funkcionális szerkezetének kontextusában. Ennek előfeltétele, hogy megalapozott és kellően részletes modellünk legyen a mondattani struktúrákról. E tekintetben iránymutatónak tekintem a Kiefer (1992), ill. a Kiefer és É. Kiss (1994) szerkesztette rendszerkötetek fejezeteiben foglaltakat, illetve az azokon eszközölt módosításokat (pl. É.Kiss 1998a), csakúgy mint más szerzők vonatkozó cikkeit, pl. Bródy (1995a), Kenései (megj.e.)- Látni fogjuk azonban, hogy ezek a modellek - minthogy nem tűzték célul a morfológiailag releváns információk kódolását a szintaktikai szerkezetekben - nem elég részletesek, nem bontják eléggé szét a szintaktikailag talán atomi(nak tűnő), de morfológiai szempontból komplex és osztható kategóriákat, így a szintaxis-morfológia viszony elemzése során, annak megfelelően ki kell majd bővítenünk az említett (és jelenleg standardnak számító) mondattani modelleket, az azokban szereplő mondattani szerkezeteket. E bővítő módosítások ugyanakkor lehetővé teszik, hogy bizonyos, eddig feltáratlan szintaktikai-szemantikai jelenségekről is számot adjunk, vagyis a szintaxismodellt érintő korrekciókról sok esetben belátható lesz, hogy a morfológiai csatlakozás által felvetett problémáktól függetlenül is szükségesek.

Minthogy a morfológia nemcsak a szintaxissal érintkezik, hanem a fonológiával is (azaz a morfológiai struktúrákat a fonológiának kell interpretálnia), a bemutatandó elemzésekben arra is törekszem, hogy fonológiailag is plauzibilisek legyenek a megoldásaim, és ha nem is cél bizonyos morfofonológiailag releváns különbségtételek morfoszintaktikai motivációja, az feltétlenül kívánatos, hogy a morfológia két "arca", két oldala ne álljon kölcsönös ellentmondásban. A morfofonológiai keret, melyhez ilyen értelemben tartani kívánom magam, amellyel e disszertáció elemzései összeegyeztethetőségre törekszenek, Rebrus (megj.e.) igen alapos, igen részletes modellje.

A morfoszintaktikai központú vizsgálódás elméleti kerete egy erre a célra általam felállított modell, melynek két fő pillére: egy minimalista megközelítésű (Chomsky 1995b, 1998) szintaxismodell, és egy az un. szétosztott morfológián (Distributed Morphology, Halle & Marantz 1993, 1994, Marantz 1997) alapuló, de a minimalista szintaxissal kombinálható, derivációs jellegű morfológia (párhuzamos szétosztott morfológia). Ezeket az alapmodelleket, és kombinációjukat az l. fejezet második részében ismertetem.

A további fejezetek közül a 2. fejezet a főnévi toldalékrendszer elemzését tartalmazza, a 3. fejezet az igei toldalékrendszerét. A 4. fejezetben az ún. alanyi és tárgyas ragozás szintaktikai hátterével foglalkozom részletesen, míg a Függelék az általam felállított modell keretein belül azt mutatja be, hogyan elemezhető az egymásba ágyazott infinitívuszos szerkezetek ún. invertált ("feltekercselt") sorrendű változata.