Győztesként élni, avagy
dicsőséggel meghalni... 

Szvjatoszlav

Ketten ültek a tűznél: egy férfi és egy nő. A sztyepp hideg szele fújt a hátukba s a rég kipergett búzakalászok közé. A nő eligazította lábán szoknyáját, és kezét csuklóig bedugta posztókabátja ujjába. Szemére húzott kötött kendőjéből csak egyenes kis orra és dacosan összeszorított szája látszott.

A tűz nem volt nagy, csak száraz trágya égett, amiből a férfi az imént szedett össze néhány ölrevalót a vízmosás szélén. Kellemetlen volt, hogy a szél erősebben fújt.

- A természet szépségét persze sokkal kényelmesebb a kandalló melegénél vagy az ablaknál ábrándozva élvezni... Istenem, Uram, a sztyepp nem teremt vidám hangulatot...

A férfi csendesen beszélt, jólesett neki a csipkelődés. A nő feléje fordította állát, de ajka nem mozdult, nem felelt. Elfáradt a hosszú úttól, az éhségtől, és attól, hogy ez az ember nagyon sokat beszélt, és titkos elégtétellel adott hangot az ő legelrejtettebb gondolatainak. Fejét kicsit lehajtva, leeresztett kendője mögül a bánatos őszi naplementét nézte a homályba vesző dombok mögött; a nap csak egy keskeny sáv volt már, és nem vetett vörös világot a kietlen, kihalt pusztára.

- Krumplit fogunk sütni, Darja Dmitrijevna, testünk-lelkünk felüdítésére... Istenkém, mit csinálna maga nélkülem?

A férfi lehajolt, és kiválogatott néhány tömörebb tehénlapotyát, ide-oda forgatta, és óvatosan a parázsra rakta. A parázs egy részét elkaparta, és bekecse mély zsebéből néhány burgonyát rakott rá. Hihetetlenül ravasz, mondhatni ármányos képe volt, és húsos, tömpe orra, gyéren nőtt szakálla, csutakos bajusza, cuppogó ajka.

- Azon tűnődöm, Darja Dmitrijevna, hogy maga nem elég vad és nem elég szívós, műveltsége is felületes, úgy ám, kedvesem. Olyan, mint az alma: piros, édes, de nem egészen érett...

Mindezt a krumplirakosgatás közben mondta. A krumplit egyébként egy kertből csente, amikor egy sztyeppi tanya mellett haladtak el. A tűz melegétől megduzzadt, húsos orra ravaszdi bölcsességgel szipákolt. Kuzma Kuzmics Nyefedovnak hívták ezt az embert, aki folytonos bölcselkedésével és gondolatolvasásával kínozta Dása idegeit.

Néhány napja ismerkedtek meg a vonaton, amely fantasztikus menetrendet és útirányt követett, s végül a fehérkozákok kisiklatták.

A leghátulsó kocsi, amelyben Dása utazott, a síneken maradt, de géppuskatüzet kapott, s aki csak rajta volt, rohant a sztyeppre, mert az akkori idők szokása szerint könnyen megeshetett volna, hogy kifosztják és halomra gyilkolják az utasokat.

Ez a Kuzma Kuzmics már a vagonban felfigyelt Dására, aki hogy, hogy nem, nagyon ínyére volt, bár egyáltalán nem mutatkozott hajlandónak beszélgetésbe elegyedni. Most, hajnalra kelve a néptelen pusztában, Dása maga szegődött melléje. A helyzet kétségbeejtő volt: arról, ahol a töltésről lefordultak a vagonok, lövöldözés, ordítozás hallatszott, s a fellobbanó tűzben óriásira szöktek az útszéli bojtorjánok, dérütötte, száraz lapulevelek árnyékai. Ugyan mihez kezdjen az ember ezen a végeérhetetlen pusztaságon?

Kuzma Kuzmics is így gondolkozott Dása mellett ballagva, és arrafelé ment, ahonnét a lassú pirkadásban kemencefüst szállongott feléjük.

- Maga, lelkecském, nemcsak hogy meg van ijedve, hanem, úgy nézem, boldogtalan is! Én viszont, noha megszámlálhatatlan viszontagságon mentem keresztül, nem ismerem a boldogtalanságot, s még kevésbé az unalmat... Pópa voltam, szabadgondolkozásért megnyírtak, s kolostorba csuktak. És lám, most barangolok, mint egy garabonciás, ahogy hajdanában mondták. Ha az embernek meleg, paplanos ágyra, csendes lámpavilágra s háta mögött még könyvespolcra is okvetlenül szüksége van a boldogsághoz, akkor sohasem tudja meg, mi az... Annak a boldogság mindig holnapra ígérkezik, márpedig egy szép napon... se holnap, se vetett ágy. Az ilyennek csak az örökös "sajna" jut ki. Én meg most, teszem azt, itt bandukolok a sztyeppen, s orromnak az ő cimpái már szimatolják a frissen sült kenyér szagát: szóval arrafelé tanya van, a kutyaugatás is idehallik már hamarost. Istenem! Lám! Ott már hajnalodik! Mellettem útitárs, angyal képében, akinek kesergő sóhajtozása irgalmasságra buzdítja szívemet, és tevékenységre sarkall. Mi vagyok tehát? Én vagyok a legboldogabb ember. Só mindig van nálam egy kis zacskóban. Krumplit mindig szerzek a földeken. Mi kell még? A világ tarkasága, szenvedélyek összecsapása... Sokat, igen sokat elmélkedtem én, Darja Dmitrijevna, a mi intelligenciánk sorsán. Valahogy nem orosz sors ez, higgye el... Lám, egy szélfúvás elég volt, s íme, se híre, se hamva... Én meg, a kicsapott pap, csak mendegélek vidáman s még jó sokáig szándékozom pajzánkodni...

Dása bizony elveszett volna a pusztaságban nélküle, de Kuzma Kuzmics egyenest elemében volt. Napfelkeltére elérték a tanyát, amelyet a puszta kellős közepén egyetlenegy fa sem árnyékolt. Istállója üres, agyagos udvara fölött leégett a tető, a kútnál pedig vadászpuskával fogadta őket egy dühös vén kozák. Bozontos szemöldöke alól vadul villogó szemmel ordított rájuk:

- El innen!

Kuzma Kuzmics azonban egykettőre befonta az öreget.

- Jó az Isten, jót ád, hozzád vezérelt, öregapám... Éjjel-nappal a forradalom elől bujdokolunk, a lábunk feltört, a nyelvünk meghasadozott a szomjúságtól. Légy irgalmas hozzánk, és lőj agyon bennünket, úgy sincs hova lennünk széles e világon.

A vénember nem volt olyan borzasztó, mint amilyennek látszott, még könnyezett is rajtuk. A fiait Mamontov hadtestébe mozgósították, két menye bement a tanyáról a faluba. A földje ezért nem volt felszántva. Jöttek a vörösök - elvitték a lovakat. Jöttek a fehérek - elvitték még a baromfit is. Ott kuksol most a tanyáján egyedül, egy darab penészes kenyéren, s tavalyi dohányt morzsolgat.

Itt pihentek egy sort, aztán éjszaka tovább mentek Caricin felé, ahonnan még legkönnyebben eljuthattak délre. Éjszaka voltak úton, nappal aludtak - rendesen valami tavalyi boglyában. Kuzma Kuzmics kerülte az emberlakta helyeket. Egyszer, amint egy mészkőhalom tetejéről lenézett az alant elterülő kozák falura, melynek fehérre meszelt házai egy hosszúkás tó körül szóródtak el, így szólt:

- A mi korunk embere tömegben veszélyessé válhat, különösen azokra nézve, akik nem tudják, mit akarnak. Érthetetlen és gyanús dolog, hogy valaki ne tudja, mit akar. Az orosz ember indulatos, Darja Dmitrijevna, öntelt, és nem tud számot vetni az erejével. Ha olyasvalamit bíznak rá, ami, talán meghaladja az erejét, de kiváló feladat, örökre hálás érte... De próbáljon csak most lemenni innen közéjük, szóba se állnak magával. Mert mit tud mondani nekik? Hogy értelmiségi! Hogy nem tudja, melyik lábára álljon, hogy egyetlenegy kérdésben sem határozott...

- Hallja, hagyjon engem békén... - mondta csendesen Dása. Bármennyire magába zárkózott is, részben önérzetből, részben kedvetlenségből, Kuzma Kuzmics apránként csaknem mindent kiszedett belőle: az apjáról, doktor Bulavinról, a férjéről, Ivan Iljics Tyeleginről, aki vörös parancsnok, és nővéréről, Kátyáról, aki "oly nemes lelkű, félénk szívű, kedves, drága". Egy derűs nap alkonyán Dása, miután jól kialudta magát a szalmakazal tövében, a patakhoz ment, megmosakodott, kifésülte kötött kendője alá gyűrt haját, aztán evett, jókedvre derült, és maga sem tudva, hogyan, minden kérdés nélkül váratlanul mesélni kezdett:

- Nézze, úgy történt a dolog... Az apámnál Szamarában nem bírtam tovább... Maga engem persze élősdinek tart... Látja, nekem még sokkal rosszabb a véleményem magamról... De azt az egyet nem tudom elviselni, ha megaláznak, ha az utolsók utolsójának kell éreznem magam...

- Értem - felelte csemcsegve Kuzma Kuzmics.

- Dehogyis érti... - Dása a tűzbe bámult. - Az én férjem az életét tette kockára, hogy egy percig láthasson. Erős, a végsőkig határozott ember, igazi férfi... De mi vagyok én? Hát érdemes ilyen kis senkiért életet kockáztatni? Szóval az után az utolsó találkozás után fejemet vertem a falba. Meggyűlöltem az apámat... Micsoda nevetséges, hitvány ember! Elhatároztam, hogy Jekatyerinoszlavba utazom, felkutatom a nővéremet, Kátyát, ő megértene, segítene, mert okos és érzékeny, mint egy finom húrocska, az én Katyusám. Kérem, ne nevessen, csak azt akarom tenni, ami egyszerű, szükséges, és becsületes... Igen... csak nem tudom, hogyan fogjak hozzá... De most ne kezdjen nekem a forradalomról prédikálni.

- Én, lelkem, egyáltalán nem szándékozom prédikálni, hallgatom figyelmesen, és szívemből együtt érzek...

- No, a szívet, azt hagyjuk... Ekkoriban ért a Vörös Hadsereg Szamarához... A kormány persze menekült esze nélkül... undok ügy volt... Apa azt akarta, hogy vele menjek. Volt köztünk szóváltás, mondhatom, megmutatkoztunk egész szépségünkben, ő is, én is... Apám csendőröket hívatott: "Lógni fogsz, angyalom..." Persze senki se jött a hívására, hiszen akkorra mindenki elszelelt... Apám, egy aktatáskával, az ablakon át menekült, és én onnan kiabáltam utána az utolsó gyönyörű szavakat... Senkit sem lehet úgy gyűlölni, mint egy apát! Persze utána elő a zsebkendőt, s rá a díványra bőgni! Így végződött az én régi életem...

Mentek, mendegéltek a sztyeppen a polgárháborútól megbolygatott városok és falvak mellett; emberekkel szinte sohasem találkoztak, és sejtelmük sem volt róla, hogy ezeken a helyeken véres események zajlottak le: hetvenötezer főnyi hadsereg, az augusztusban elszenvedett balsikerek után, most másodszor vonult fel Caricin bekerítésére.

Kuzma Kuzmics forgatta a krumplit a hamu közt, és beszélt, beszélt:

- Darja Dmitrijevna, ha nagyon elfáradt, pihenhetünk ezen az éjszakán, senki se kerget. Csak éppen nem jó szállást választottunk. A szél onnét a szakadékból nem fogja hagyni aludni. Talán mégis tovább ballagnánk egy cseppecskét a csillagok alatt. Hogy milyen szép is a világ! - Felemelte ravaszkás, piros arcát, mintha ellenőrizni akarná: rendben van-e a magasságbéliek szénája? - Hát nem csodák csodája ez, mondja, lelkem, íme, itt vándorol két bogárka, megyen neki a világnak. Kutató ésszel fürkészve a csodálatosnál csodálatosabb jelenségek változatosságát, levonják következtetéseiket, bölcselkedvén fölöttük, ami semmire se kötelez, leküzdvén éhet-szomjat, s erőszakot nem tévén lelkiismeretükön... Nem, ne siessen bevégezni vándorlását.

Zsebéből elővette a sóval teli zacskót, tenyerén fújta a krumplit, és kettétörve egyet, Dásának nyújtotta.

- Rengeteg könyvet összeolvastam életemben, és mindenféle rendszerezés nélkül hordoztam magamban olvasmányaim terhét. A forradalom szabadított ki a kolostor tömlöcéből, s nem valami gyöngéden penderített ki az életbe. Egy igen okos ember, a szaratovi kerületi rendőrfőnök, aki vagy két hétig dutyiban tartott, saját kezűleg töltötte ki a passzusomat így: foglalkozása - élősdi, képzettsége - sarlatán, világnézete - elvtelenség. És látja, Darja Dmitrijevna, amikor itt maradtam, zsebemben egy kis zacskó sóval, abszolút szabadon, akkor értettem meg csak, mi az élet csodája. Az emlékezetemre nehezedő haszontalan tudás kezdett elpárologni a fejemből, a sok egyéb pedig, még csereérték szempontjából is, üdvösnek bizonyult... Így például: az ember tenyérvonalainak kitanulmányozása, más szóval: a tenyérjóslás. Kizárólag eme tudománynak köszönhetem sókészletem állandó utánpótlását.

Dása nem hallgatott rá. Talán mert a szél olyan hontalan búbánattal sírdogált a száraz búzaszálak között, és neki is sírhatnékja támadt, s egyre csak a borús alkonyatba bámult. Reménytelenség érzése fogta el, s arra gondolt, milyen végtelen térségeket kell bejárnia, míg rátalál Ivan Iljicsre, Kátyára, önmagára. Nemrégen még élvezte volna bánatát, és szánakozva dédelgette volna saját magát, a szegény kis gyámoltalan Dását a hideg sztyepp közepén... De most nem, nem!... Elvette Kuzma Kuzmicstól a krumplit, és eszegette, könnyeivel együtt nyeldeste... Eszébe jutott Kátya levele, amit még akkor, Petrográdon kapott: "Ami volt, elpusztult, Dása, elmúlt visszahozhatatlanul."

- A mi intelligenciánk egyik átka, amellett, hogy teljesen elszakadt az élettől, a céltalan sietség, a léháskodás... Megfigyelte már valaha, Darja Dmitrijevna, hogy jár-kél egy ilyen szabad foglalkozású egyén, afféle liberális, milyen türelmetlenül topog finom topánjában, mintha égne a föld a talpa alatt... Ugyan hova siet, minek?

"Ez a kibírhatatlan ember még mindig beszél, hetvenkedik."

- Mennünk kell, persze, gyerünk - szólt Dása, és kötött kendőjét erősen megszorította magán. Kuzma Kuzmics fürkésző pillantást vetett rá. Ekkor a szakadék áthatolhatatlan sűrűjében fények lobbantak, és néhány lövés dördült...

Már a legelső lövések nyomán megelevenedett a néptelen sztyepp, amely fölött a messzi felhőkön át alig világolt az alkonypír keskeny sávja. Dása éppen kendője csücskét fogta, még fel sem ugrott helyéről. Kuzma Kuzmics gyorsan széttiporta a parazsat, de az erősbödő szél felkavarta a szikrákat, amelyek arra száguldó lovasokat világítottak meg. Lovuk nyakára hajolva menekültek a szakadékban eldördülő lövések elől, s vadul korbácsolták paripájukat.

Elviharzottak, aztán csend lett. Csak Dása szíve vert iszonyúan. A szakadékból kiabálás hangzott, s nyomban ezután fegyveres emberek kúsztak elő. Óvatosan nyomultak előre, láncba fejlődve. A legközelebbi a tűzrakáshoz jött, s megbicsakló, fiatal hangon rájuk kiáltott:

- Hej, mifélék vagytok? - Kuzma Kuzmics a feje fölé tartotta két kezét, még az ujjait is szétterpesztette. Egy katonaköpenyes ifjú lépett hozzá:

- Mit csináltok itt? - Sötét szemöldökű arca olyan emberre vallott, aki habozás nélkül határoz, és egy szempillantással felmérte a helyzetet a tűz körül. - Kémek ezek? Fehérek? - S mindjárt meglökte a puskatussal Kuzma Kuzmicsot: - Na gyerünk, majd az úton elmondod...

- De hiszen mi tulajdonképpen...

- Mi az, hogy tulajdonképpen?... Nem látod, hogy itt ütközet folyik?!

Kuzma Kuzmics felhagyott a további tiltakozással, Dásával együtt elindult a fegyveresek előtt. Csaknem szaladniuk kellett a hosszú katonalépések mellett. Már egészen besötétedett, mire egy szalmafedelű házhoz értek, ahol egy tavacska körül, kifogott szekerek közt, lovak topogtak. Egy ember kiáltva megállította a járőrt. A katonák körülvették.

- Visszavonultunk - mondták. - Nem volt mit tennünk. Oldalról szorongattak... Itt nem messze, a vízmosásnál lovas járőrre bukkantunk.

- Szóval elinaltatok - szólt gúnyosan, akit a katonák körülvettek. - Hol a parancsnok?

- A parancsnok? Hej, Ivan, gyere csak, az ezredparancsnok hív - kiáltotta valaki. A sötétből előlépett egy magas, csontos ember.

- Parancsára, ezredparancsnok elvtárs, veszteség nincs.

- Állíts őröket, adass enni a katonáknak, tüzet nem szabad gyújtani. Aztán gyere be a házba.

Az emberek szétoszlottak. A tanya mintha elnéptelenedett volna, csak itt-ott hallatszottak halk vezényszavak és az őrök jelszavai a sötétben. Aztán ez is elcsendesedett. A szél megrezzentette a háztető szalmáját és a füzek meztelen ágait a tó szélén. Dásához és Kuzma Kuzmicshoz odament az a fiatal vöröskatona. A csillagok fényénél látszott, hogy sötét szemöldöke alatt milyen sovány és sápadt az arca. Dása, amint ránézett, arra gondolt, hogy ez a katona - leány.

- Gyertek utánam - szólt rájuk szigorúan, s bevezette őket a házba. - Várjatok itt a pitvarban, üljetek le valahová.

Bement a szobába, és becsukta az ajtót maga után. Bentről kihallatszott az osztagparancsnok érdes, mély hangja. Olyan sokáig beszélt, hogy Dása feje közben ráesett Kuzma Kuzmics vállára. "Nem baj, csak kievickélünk valahogy" - mormolta Kuzma. Az ajtó kinyílt, és a vöröskatona mindkettőjük karját megérintve, megismételte: "Gyertek utánam!" - Kivezette az udvarra őket, és széttekintve, hogy hová zárhatná a foglyokat, rámutatott az alacsony, szalmatetős csűrre. Az ajtaja ki volt tépve. Dása és Nyefedov beléptek a csűrbe, a vöröskatona pedig a magas küszöbre telepedett, fegyverrel a kezében. A csűrnek lisztszaga és egérbűze volt. Dása csendes kétségbeeséssel megszólalt:

- Leülhetek maga mellé? Irtózom az egerektől.

A katona kelletlenül helyet adott maga mellett. Dása a küszöbre ült, háttal az udvarnak. A vöröskatona hirtelen jóízűt, gyerekeset ásított, és utána Dására sandítva, így szólt:

- Szóval kémek vagytok?

- Hallgasson ide, elvtárs - Kuzma Kuzmics közelebb jött a sötétből -, engedje meg, hogy megmagyarázzam...

- Majd később elmondod.

- Mi, kérem, békés polgárok vagyunk. Menekültek...

- Aha, békések... Hogyhogy békések? Hol leltétek meg a békét?

Dása ültében az ajtófélfának támaszkodva nézte ezt a fekete szemöldökű, csodálatosan szép arcot, finom rajzú orrot, kis duzzadt ajkat, gyöngéd állat, és hirtelen megkérdezte:

- Hogy hívják magát?

- Ennek az ügyhöz semmi köze.

- Maga nő?

- Ez nem javít a maga helyzetén.

Itt a beszélgetés véget is ért volna, de Dása nem tudta levenni szemét erről a gyönyörű arcról.

- Miért beszél velem úgy, mintha ellenség volnék? - kérdezte Dása csendesen. - Hiszen nem ismer. Miért kell előre feltételezni, hogy én ellenség vagyok? Én is olyan orosz nő vagyok, mint maga... Csak biztosan sokkal többet szenvedtem magánál...

- Mi az, hogy orosz nő?... Mi az, hogy oroszok?... Burzsujok... - szólt élesen s szigorúan felvont szemöldökkel a vöröskatona.

Dása ajka megvonaglott. Hevesen, a benne feszülő indulattól fűtve, odahajolt és megcsókolta a vöröskatona pihés, forró arcát. Az nem volt elkészülve erre, szempillája Dására rebbent. Felkelt, rántott egyet fegyverszíján, odább ment, s a vállára vetette puskáját.

- Hagyja az effélét - mondta fenyegetően -, micsoda dolog ez? Ez magán nem segít, polgártársnő...

- Hát akkor mi segít rajtam? - kiáltotta Dása szenvedélyesen. - Azért, mert maga ráébredt, hogy mit kell csinálnia, én meg még nem ébredtem rá... Ész nélkül menekülök attól az élettől... Futok a boldogságom után... És irigylem magát... én is szívesen rángatnám a derékszíjat a köpenyemen!

Olyan izgatott lett, hogy lerántotta a kendőt a fejéről, s öklében gyűrte, gyűrögette a csücskeit.

- Magának már minden olyan egyszerű és világos... Mert mért harcolnak maguk? Hogy az asszony könnytelen szemmel nézhesse a csillagokat, ott ni... Én is ezt kívánom magamnak... ezt a boldogságot.

Dása beszélt, s a másik csak hallgatta, kicsit zavartan, ettől az érthetetlen szenvedélytől. Ekkor kijött a házból a magas, csontos századparancsnok, s feléjük dörmögött:

- Na, gyerünk, Agrippina, hozd be ezeket a jómadarakat.

Az egymástól távol eső, csillogó szemű ezredparancsnok pipával fogai közt ült az asztalnál, mellette széltől cserzett arccal a századparancsnok: mind a ketten köpenyben, sapkában könyököltek a mécses előtt. Dása és Kuzma Kuzmics megálltak az ajtóban. A századparancsnok közelebb intette őket.

- Mit kerestek a csapatok közelében?

Egyenest a szemükbe tekintett. Ettől a pillantástól Dása hirtelen megriadt, és cserepes ajakkal suttogta:

- Majd ő elmondja. Szabad leülnöm?

Leült, belefogózott a lóca szélébe, s az agyagedényben úszkáló mécses lángjába bámult. Kuzma Kuzmics egyik lábáról a másikra állva, cuppogva kezdte mesélni, hogyan szedte fel Darja Dmitrijevnát a sztyeppen, és hogy gyalogoltak a Don mellett, legtöbbször igen fennkölt, magasztos témákról elmélkedve. Vándorlásuknak ezt az oldalát részletesen ecsetelte, nagyokat nyelve közben, sietve, nehogy félbeszakítsák. De a két parancsnok úgy ült az asztalnál, mint egy-egy sóbálvány.

- Nagy dolog ám az, parancsnok elvtársak, ha az ember magasztos kategóriákban képes gondolkozni. Hogy is mondjam? A forradalom megváltott bennünket attól, hogy megalázó apróságokkal kelljen törődnünk. Az ember, ez az Isten képére teremtett lény, aki nagyszerű feladatok betöltésére hivatott, hogy Orfeuszként köveket keltsen életre lantja húrjaival, s a vad természet bősz dühét lecsillapítsa, ez az ember füstölgő éjjeli mécses pisla fényénél bankóit nyálazgatta, s azon törte a fejét, hogyan csapja be a szomszédját... Hála önöknek, e sivár életnek vége... jobb nem is gondolni rá... Most már nincs mit nyálazni, akarva, nem akarva a fennkölt témákkal kell foglalkozni... Szavaim hiteléül íme, lássák... - Kuzmics kis zacskót húzott elő, amiben só volt. - Látják, ez az én egyetlen vagyonom, nekem nem kell semmi egyéb... a többit összekéregetem vagy összelopom. De parancsnok polgártársak, önökkel vitába szállok... önök az emberiség boldogságáért harcolnak, ám az embert bizony sokszor elfelejtik, az ember sokszor elvész a sorok között. Ne szakítsák el a forradalmat az embertől, ne csináljanak belőle holmi spekulatív filozófiát, mert a filozófia, az, kérem, csak füst, gyönyörűen gomolyog, de hamar elszáll... Íme, ezzel magyarázom szerepemet e nő sorsában: akárcsak valamelyes szívderítő és költői műben, úgy lapozgatok benne, miként különben minden más emberben is, csak kíváncsian és érdeklődve kell közeledni hozzájuk. Hiszen egész világegyetem rejlik e rongyos bekecs alatt, e vedlett bocskorban.

- Ezt ravaszul kieszelte - mondta az ezredparancsnok, kifújva a füstöt.

- Mutassa az okmányaikat - tette hozzá a századparancsnok. Elvette Dásától és Kuzma Kuzmicstól a papírjaikat, s a mécses lángjához hajolva, ujját nyálazva óvatosan átlapozta a könyvecskéket. Az ezredparancsnok olykor nagyot sóhajtott, kiégett pipáját szopogatva, amely már öt esztendeje füstölgött orra alatt, a háború elejétől fogva.

- Ki az apja? - kérdezte a századparancsnok Dásától.

- Doktor Bulavin.

- Hogyhogy, csak nem a volt szamarai kormány minisztere?

- De igen.

A századparancsnok ránézett az ezredparancsnokra, és odatolta neki Dása igazolványát. Elkomorodva kérdezte Kuzma Kuzmicstól:

- Maga is abból a díszes társaságból való?

Kuzma Kuzmics, mintha csak várta volna ezt a kérdést, boldogan csoszogott bocskoraival:

- Kétszer kergettek el a szemináriumból... egyszer azért, mert elkozmáltam az ételt, másodszor szabadgondolkodó versek miatt. Atyám, a szaratovi esperes, saját kezűleg kétszer verte el a port rajtam... További szolgálati lajstromom az igazolványhoz van mellékelve...

A századparancsnok rá se hederítve, Dására pillantott:

- Súlyos eset a magáé. Mondja el a valóságot. - Összeráncolta homlokát, és krákogva lapozgatott az igazolványban. - Ez talán még megmentheti. Bizony, súlyos eset.

Dása némán, tágra nyílt szemmel nézett rá. Ekkor Agrippina, aki az ajtónál állt, nyersen beszólt:

- Ivan, ennek elhiheted, amit mond, én már beszéltem vele...

A századparancsnok, nagy orrát felemelve, Agrippinára nézett. Az ezredparancsnok elnevette magát. Kuzma Kuzmics hevesen bólogatott vörös, vidám képével. A századparancsnok lassan megszólalt:

- Hol vagyunk? A fonóban? (Az ezredparancsnok göndör bajusza megrándult, szeme összehúzódott.) Csebrec vöröskatona, milyen alapon szól bele maga a kihallgatásba?

Agrippina majd megfúlt mérgében. Ha nem volna itt az ezredparancsnok, bizony, megfelelne amúgy menyecskésen... De az ezredparancsnok rászólt:

- Csebrec vöröskatona, szobából kifelé: indulj!

Agrippina sötét pillája megrebbent, sarkon fordult, s durcásan fölvetett fejjel kiment a szobából. A századparancsnok fújt egyet-kettőt, miközben a dohányzacskóját kereste a zsebében.

- Szóval már ezt is sikerült megagitálnia?

Dása lehajtotta a fejét, és úgy felelt:

- Kérem, higgyenek nekem. Ha nem hisznek, akkor minek beszéljek. Apám, Bulavin, az önök ellensége, de az enyém is... Ki akart végeztetni... Menekülnöm kellett Szamarából...

A századparancsnok nagy keze a mécsesen babrált:

- Polgártársnő, hogy lehessen hinni magának, hiszen maga meséket talál ki.

Ekkor az ezredparancsnok kivette a pipáját a szájából, a kabátujjába törülte, és tekintélytartó hangsúllyal megszólalt:

- Gora, ne heveskedj, talán mégse mesebeszéd, amit mond... A családi neve Tyelegina? (Dása, alig hallhatóan: "Igen.") Férje nevét megmondaná?

- Ivan Iljics.

- A cári hadseregben törzskapitány volt?

- Azt hiszem, igen...

- Századparancsnok volt a Tizennegyedik Vörös Hadseregben?

- Ismeri?

Dása az asztalhoz lépett, az arca kigyúlt; az imént még hervadtan, halálsápadtan ült a széken, de most kivirult:

- Utoljára akkor láttam Ivant, amikor a háztetőn menekült, és lőttek rá... Ez úgy történt, hogy...

- Üljön le, nyugalom - mondta az ezredparancsnok. - Ismerem Ivan Iljicset, együtt voltunk a német háborúban, együtt szöktünk meg a fogságból. A nevem Melsin, Pjotr Nyikolajevics, talán ő is említett magának... A Vörös Hadseregben jól ismerik a férjét. - A századparancsnokhoz fordult: - Az asszonyod jobban kiigazodott rajta, mint te. - Aztán Dása felé: - Ha kipihente magát, holnap majd beszélgetünk. Elhelyezkedhet nálunk. Menjen ki a pitvarba, ott megtalálja a konyhát. Aludjék nyugodtan.

Dása kiment, s nyomában Kuzma Kuzmics is, akire most már mintha ügyet se vetettek volna a parancsnokok. A pitvaron át bementek a fűtött, üres konyhába.

Kuzma Kuzmics azt ajánlotta, hogy Dása feküdjék a kemencére:

- Pompásan átmelegszik, s egy hétre kialussza magát. Várjon, lelkem, majd felsegítem...

Dása nagy nehezen felmászott a kemencére, kioldotta kendőjét, a feje alá tette, betakarózott a kabátjával, s a lábát maga alá húzta. Jó volt itten, jó meleg téglaszag meg kenyérsütés-szag.

Megszólalt a tücsök is, az elmaradhatatlan lakótárs. Dása nem is tudott tőle mindjárt elaludni: az álom csak könnyű fátyollal borította be, a tücsök meg - cirip, cirip - szürke csíkokat szőtt az álmába...

Azt álmodta, hogy szól a metronóm, ő meg a zongoránál ül, megkövülten, leeresztett kézzel. A várakozástól majd kiugrik a szíve, de nem a drága ember, az egyetlen, szeretett férfi lépteit hallja... megint ezek a tücskök... cirip-cirip.

"Micsoda nyugalom! Milyen nyugalom! - ismételgette egy hang. - Hazajött a szegény Dása... De hiszen neked sohasem volt hazád, Dása, Dása... Menjen innen, hagyjon, ne zavarjon... Igaz, ez a karmester, ez a karmester elefántcsont pálcája, mindjárt kezdődik a muzsika..." S aztán megint csak: cirip-cirip...

Kuzma Kuzmics a kemence előtt helyezkedett el egy lócán, és ő sem tudott mindjárt elaludni, még sokáig motyogott magában, cuppogva:

- Megbíztak bennünk, hittek nekünk... tiszta, egyszerű szívek... Én az ő helyükben nem hittem volna olyan könnyen... és miért? Az ember saját magát sem tudja kiismerni... sötét az emberi lélek... Hittek... az erős emberek mindig jók is... Ebben rejlik az erejük. Most már aztán van igazolványunk: hittek nekünk. Persze, hiszen nektek kell a gondolkodó lény. Ugye, hogy kell a forradalomnak? Kell. Hát akkor itt vagyok én... Darja Dmitrijevna, kérdem, szüksége van a forradalomnak gondolkodó lényre vagy sem?

Ivan Iljics Tyelegin a szamarai hadműveletek után új megbízást kapott.

Augusztusban - a caricini harcok során - a Tizedik Vörös Hadseregnek végleg elfogyott amúgy is szűkös lőszerkészlete. A Legfelsőbb Katonatanács késlekedve és kedvetlenül válaszolt a sürgető követelésekre, hogy a Don-vidéki hadsereg újabb, kikerülhetetlen támadása előtt lássák el Caricint minden szükségessel. De Vorosilov hadseregparancsnok egyik fegyvertársát már elküldték azzal az egyenes megbízással Moszkvába, hogy mozgassa meg a Legfelsőbb Katonatanács hadtápvezetőségének érthetetlen lassúságát. Sikerült is neki egyet-mást a caricini frontra dobnia.

Ivan Iljics azt a megbízást kapta, hogy Nyizsnyijben rakasson vontatóhajóra lőszeresládákat és két ágyút, és juttassa el Caricinba. Megint a Volga beláthatatlan, hatalmas, lomhán hömpölygő vizén hajózott, mint ezen a nyáron már egyszer, s évekkel ezelőtt is. Az alacsony, barna vontatóhajó buzgón verdeste lapátjaival a sima víztükröt. Elöl mindig part látszott - mintha ott vége szakadna a folyónak -, holott minden újabb széles kanyarulat után új távlat nyílt meg az őszi nap éles fényében. Ezekben a hónapokban a Volga-vidék mentes volt a fehérektől, de azért a hajó jó messze haladt a partoktól, ahol egy-egy nagy falu megfeketedett faházai tűntek elő elszórtan, és a cserjések aranyló, őszi lombja közt harangtorony fehérlett egy csupasz dombon, ahonnét kényelmesen lehet géppuskából lövöldözni...

Tíz balti matróz hancúrozott a hajó tatján, az ágyú körül.

Rendesen Ivan Iljics is ott feküdt könyökére támaszkodva, s hol hüledezett, hol meg könnyekig kacagott a matrózok beszédein. Hálás hallgató volt, és mindent elhitt nekik, a matróznak meg egyéb se kell, csak legyen, aki áhítattal hallgassa.

A legfiatalabb matróz, Sarigin, magas termetű, nyugodt mozgású komszomolista, mindennap a hajóharanghoz ment, és riadót vert: mindenki a fedélzetre! A matrózok körülülték, előkerült az öreg gépész is, aki, mint beszélték, szép pénzeket vesztett a forradalomban, kibújt derékig a fanyar, kedvetlen fűtő is, a konyhából pedig, kezét kötényébe törülgetve, előbukkant a hajó szakácsnője. Sarigin leült egy kötéltekercsre, és magabiztos hangon elkezdte felvilágosító beszédét. Fiatal volt, s nem sokat olvashatott még életében, de a legfontosabbat megtanulta. Matrózsapkája alatt fekete fürtök göndörödtek, szép világoskék szeme volt, csak rövid, pisze orra rontotta az összhatást, mintha egy egészen másféle ábrázatról került volna az övére.

Nem volt könnyű dolga. A matrózok úgy értelmezték a forradalmat, mint akik rég elszakadtak már saját gazdaságuktól, az eke szarvától, a tengermelléki halászbárkától. A haditengerészet nehéz iskoláján mentek át; mikor ütött az óra, ledobálták a hajóról a tisztjeiket, és kezükbe ragadták a világforradalom zászlaját. Sok földet bejártak, világot láttak. Széles a világ, matróz lelkének való. Azelőtt egész motyójuk belefért kis utazóládájukba. Most már az sincs, csak puska, géppuskaheveder meg a nagyvilág... Ha Sztyepan Razin korában élnénk, bizony mindegyikünk fejébe nyomná a veres tetejű süveget, aztán lelke nekibuzdultában szabadon beszáguldaná a beláthatatlan térségeket, s nyomában égig csapna a tűzvész rőt lobogása... "Nosza, vedd el a jussod, ínséges, nyúzott jobbágynépe cárnak, bojárnak, tied a föld, az arany, élj vele!" A proletárforradalom azonban bonyolultabb programot követelt tőlük, korlátokat szabott érzelmeik hevének.

- A forradalom, elvtársak, tudomány - mondogatta nekik magabiztosan Sarigin. - Nagyszerű eszed lehet, akkor se kapiskálod, akkor is hibázhatsz. Mi is a hiba? Inkább apád, anyád vágd agyon, mint hogy hibába essél, mert az téged úgy becsalogat a burzsuj felfogásba, akár az egérfogó az egeret, s ha egyszer benne vagy, ott is maradsz, vakarhatod a fejedet, minden érdemed sutba kerül, ellenség lettél...

A matrózok semmit sem vethettek ez ellen, hiszen tudomány nélkül még egy hajót se lehet elvezetni, nemhogy azzal a fránya ellenforradalommal megbirkózni... Az egyik egyszer, hatalmas tetovált karjával átfogva térdét, mégis megkockáztatott egy kérdést:

- Jól van, de most erre felelj meg nekem: még egy fürdőkemencét se lehet rakni csak úgy ész nélkül, még a kenyérdagasztáshoz is tehetség kell. Kell vagy nem?

- Látjátok, elvtársak - felelt erre Sarigin -, hova tévelyedik ez a Latugin? A tehetség, az veszedelmes dolog bennünk. Könnyen beleviheti az embert a burzsoá anarchizmusba. Az individualizmusba...

- Püff neki - legyintett csüggedten Latugin. - Rágd meg előbb jól az ilyen szavakat, nyeld le, add ki, oszt csak azután élj velük...

A kazánfűtő azonban a csapóajtó nyílásából mérgesen közbeszólt:

- Tehetség, tehetség! Pirosra festi a körmit, felhúzza a bő nadrágot... felcifrázza magát... Ismerjük már a fajtáját... Tehetség...

A matrózok felmorajlottak. A kazánfűtő rekedten mormogott: "Próbálnátok csak meg tíz esztendeig a kazán mellett izzadni!" - és sértődötten elvonult a gépházba. Sarigin közönyösen csillapította a tornyosodó kedélyhullámokat.

- Csakugyan vannak közöttünk még olyan elvtársak - mondotta -, akik festik a körmüket, de ez csak a férgese. Nem lesz jó végük. Olyanok is vannak, akiket az eszerek fertőztek meg. De a tengerészek egész tömege föltétlen odaadással viseltetik a forradalom iránt. A tehetségről pedig szó se essék. Az alárendelt dolog. Majd a végén szórakozhatunk ilyesmivel, már aki megéri. Ami engem illet, én... nem számítok rá, hogy megérem...

Sarigin megrázta fürtjeit. Egy ideig csak a kerék felkavarta víz harsogó zaját lehetett hallani. A szónok komor szavai jó benyomást keltettek a hallgatókban. Az orosz hajlamos minden szélsőségre: ha mulatság, legyen a javából, hogy a sapkája is rámenjen, ha verekedés, akkor legyen veszettül az amúgy istenigazában... A halál csak a hétköznapok vég nélküli esőzésében borzasztó, a nagy célért folyó harc hevében az orosz ember állja a sarat, ha érzi, hogy az élet forró, nagyszerű. Ha aztán ellenséges golyó találja, vagy fénylő szurony üti át, hát akkor, nos akkor elbotlik a végtelen sztyeppen, s kezét, lábát szétvetve, elterül mámorosan attól a szesztől, amelynél nincs részegítőbb az emberéletben.

A tengerészeknek tetszett, hogy Sarigin nem számít arra, hogy életben marad. Megbocsátották neki tudálékos beszédét, fiatalos önteltségét, sőt még éktelen fitosságát is helyénvalónak találták. És ő beszélt, beszélt a gabonamonopóliumról, a parasztság osztályharcáról, a világforradalomról. A szürke bajuszú gépész, szemét félig behunyva, két kezét összekulcsolva hasán, helyeslően bólogatott, különösen olyankor, amikor Sarigin elvesztette gondolatainak fonalát, s összevissza beszélt. Anyiszja Nazarova, a hajó szakácsnője, akit legutóbb Asztrahanyban vettek fel, és aki sohasem ült a férfiak közé, kissé félrébb állt, és az eltűnő partokat nézte. Kidudorodó homloka, koszorúba font, hamvasszőke haja alatt szenvedések barázdálta fiatal arca nyugodt volt és szenvtelen, csak mintha olykor valami csomó akadt volna a torkán.

Tyelegin szintén részt vett ezeken az összejöveteleken. A hadihelyzetről beszélt, és krétával felrajzolta a pallóra a frontok állását.

- Mint láthatják, elvtársak, az ellenforradalom egységes tervet tűzött ki: bekeríti Közép-Oroszországot, elvágja élelem- és fűtőanyagbázisaitól, s ily módon legyűri. Az ellenforradalom a végeken, a zsíros földeken üti fel fejét. Kubanyban például másfél millió kozákra ugyanannyi parasztbérlő esik. Köztük életre-halálra folyik a harc. Gyenyikin ezt nagyon jól számításba vette, és maroknyi tiszti önkéntes csapatával merészen belevágott a dolgok közepébe: szétverte a százezres hadsereget, amelynek a felkapaszkodott Szorokin volt a vezetője, akit nem ártott volna mindjárt az elején agyonlőni anarchia miatt, s mert minden ízében árulásra törekedett. Most aztán Gyenyikin erős hátvédet nyer azzal, hogy segít a kozákoknak kiverni a vörösöket Kubanyból. Gyenyikin agyafúrt, veszedelmes ellenség.

A matrózok kitágult orrlikkal hallgatták Tyelegint, barna bőrük alatt kiduzzadtak az erek. A gépész egyre bólogatott: "Úgy, úgy..."

- Krasznov atamánnak már sokkal szűkebb a feladata, mert a Don-vidék határain túl nehéz megmozdítani a kozákokat. Ismerik a közmondást, elvtársak, hogy a kozák ha jóllakott, alszik nagyot. A kozák csak addig harcos, amíg a saját hazájáért verekszik. De a Krasznov-féle ellenforradalom e pillanatban mégis a legveszedelmesebb. Ha visszaszorítanak bennünket a Volgától, és elvesztjük Caricint, akkor Krasznov és Gyenyikin egyesülnek az egész szibériai ellenforradalommal. Szerencsénkre Krasznov és Gyenyikin közt nem teljes az egyetértés. A doni kozákok az önkénteseket "kóbor muzsikusoknak" csúfolják, az önkéntesek a doniakat meg "német szajháknak"... De ez nekünk nem vigasztalás. Az ellenforradalom terveivel a mi saját nagyszabású haditervünket kell szembeállítanunk, és ez elsősorban a Vörös Hadsereg helyes megszervezése, mindenféle partizánkodás beszüntetése.

Sarigin, aki féltékeny volt Tyeleginre, hozzátette:

- Hát ez mind igaz... Egyszóval, elvtársak, oda lyukadtunk ki, amivel én kezdtem... Mi is tehát a forradalmi fegyelem?

Egyik ilyen megbeszélés alkalmával Anyiszja Nazarova hirtelen maga elé nyújtott kézzel, mint a vakok, megszólalt monoton, de mégis olyan jelentős hangon, hogy valamennyien feléje fordultak, és figyelmesen hallgatták:

- Engedelmet kérek, elvtársak, amiért közbeszólok, el akarok mondani egyet-mást.

És elmondta...

Egy reggel, alig virradt még, Anyiszja Nazarova kiment, hogy megfejje a tehenet. Amint benyitott a meleg istállóba, ahol Burenyka már sürgetően bőgött a sötétben, kint a sztyeppen lövések dördültek. Anyiszja letette a vödröt, megigazította fején a kendőjét. Dobogó szívvel, rogyadozó lábbal kiment a kapuhoz. Kinyitotta. Hát az utcán már lóhalálában menekültek a falubeliek, útközben kapaszkodtak a szekerekre. A lövések egyre sűrűbben s mind közelebbről hangzottak a sztyeppről meg a tó felől is, alvégről, felvégről egyképpen. A faluszovjetbeli elvtársak szekere már nem tudott elmenekülni: lovasok vették körül, karddal vagdalkoztak, és lövöldöztek irgalmatlanul.

Anyiszja bezárta a kaput, keresztet vetett, s most már ment volna a vödörért, de hirtelen eszébe jutott: jaj, a két gyerek, Petrusa meg Anyuta ott alszanak a szobában, s berohant hozzájuk. A fejecskéjüket simogatva, a fülükbe suttogva, felköltötte, felöltöztette és a tehénistállóba vitte őket, ahol halomban állt a fűteni való trágya-vályog, mint egy nagy hangyaboly, de belül üres volt. Anyiszja kiszedett néhány vályogdarabot, és oda bebújtatta a gyerekeket, lelkükre kötve, hogy meg se mukkanjanak.

Most már az egész utca patkócsattogástól, ordítozástól, fegyvercsörgéstől volt hangos. Végül Anyiszja kapuját is verni kezdték puskatussal: "Nyisd ki!" Mihelyt Anyiszja kinyitotta, két szeszbűzös, falubeli kozák ragadta meg. "Hol van Szenyka Nazarov? Hol az urad? Mondd meg, vagy meghalsz!" Anyiszja férje nem kozák volt, hanem parasztbérlő, ő is csak annyit tudott akkor, hogy a Vörös Hadseregben szolgál. Él-e, hal-e, sejtelme sem volt róla. Így is mondta, hogy nem tudja, mi van a férjével, nyáron jöttek érte és elvitték. A két kozák otthagyta Anyiszját, berontott a házba, törtek, zúztak, amit értek, aztán megint közrefogták az asszonyt, és elhurcolták a faluszovjet házába, ahol azelőtt az atamán lakott.

A nap már magasan járt, de a falu a csukott kapuk, ablakok mögött mintha még fel sem ébredt volna. Csak a faluszovjet előtt táncoltatták lovaikat a helybeli kozákok, mások meg, gyalogosan, megkötözött, véresre vert parasztokat és szegény kozákokat vezettek elő. Azután híre járt, hogy mindazokat összeírták, akik tavasszal a szovjethatalomra szavaztak.

Az atamán házában egy gyulladt szemű tiszt ült, halálfej meg két keresztbe rakott csont volt a zubbonyujjára hímezve. Mellette pedig a hírhedt Zmijev tiszthelyettes, aki fél éve szökött meg a faluból. A kutya sem ugatott utána, s lám, most itt van, lógó bajuszával, az arca pirospozsgás, majd kicsattan. Amikor Anyiszját bekísérték a házba, Zmijev éppen javában ordítozott a foglyokra - lehettek vagy félszázán, ha nem többen.

- Na, híres vörösbanda, hát segített rajtatok a szovjet uraskodás? Mondjátok csak el, mire tanítottak benneteket a moszkvai komisszárok?

Akit aztán az asztalhoz taszigáltak, azt a tiszt a névjegyzékbe nézve, csendesen kikérdezte:

- Beismered, hogy ez a neved? Igen. A bolsevikokkal tartasz? Nem? Rájuk szavaztál májusban? Nem? Szóval hazudsz. Megbotozni. A következő! Rogyionov kozák. - És felnézett. A szeme foltos, fakó, mint a birkáé: - Állj katonásan, ide nézz énrám! Ott voltál a parasztkongresszuson? Nem? Agitáltál a szovjet érdekében? Nem? Szóval tagadsz a haditörvényszék előtt. Vigyétek. Ki következik?

A falubeli kozákok azután kiráncigálták az illetőt, a földre teperték, lehúzták róluk a buggyos nadrágot, egyik a rúgkapálózó lábára telepedett, a másik a fejét nyomta térdei közé, más kettő pedig a puskavesszővel teljes erejéből suhintva ütötte-verte, ahogy csak bírta.

A tiszt már nem beszélhetett halkan: olyan rémesen ordítottak künn az emberek az ütlegelés közben. Az ítéletvégrehajtás odavonta a támadó osztag lovas és gyalogos kozákjait, s a helybeliek közül azokat, akik házukból az osztag fogadására siettek, s ujjongva kiabáltak: "Feltámadt Krisztus..." Ordítozásuk káromkodásba csapott át: "Üsd-vágd, nem apád! Üsd, amíg mozog a beste! Hadd tudják meg, mi az a szovjeturalom."

Az atamánházban végül már csak Anyiszja maradt és egy fiatal tanítónő. Ez önként jött a faluba, s tele volt igyekezettel, hogy tanítsa az odavaló lakosságot: összecsődítette az asszonyokat, leányokat, Puskint, Tolsztojt olvasta nekik, a gyerekekkel rovarokat gyűjtött - jó időt választott a rovargyűjtésre.

Zmijev tiszthelyettes rárivallt:

- Állj fel, büdös zsidó!

A tanítónő felállt, szája sokáig hangtalanul remegett:

- Nem vagyok zsidó, s maga ezt nagyon jól tudja, Zmijev... De még ha az volnék is, nem látok benne semmi bűnt...

- Régóta tagja a kommunista pártnak? - kérdezte a tiszt.

- Nem vagyok kommunista. Szeretem a gyermekeket, s kötelességem oktatni őket... A falu népének kilencven százaléka nem tud írni-olvasni, képzelheti tehát...

- Képzelem - mondta a tiszt. - Mi pedig most megbotozzuk magát.

A leány elsápadt, megtántorodott. A tiszthelyettes ráordított:

- Vetkőzz le!

A leány szép arca megremegett, kezdte kigombolni kockás kabátját, s mint az alvajáró, húzta le magáról.

- De kérem, az istenért! - rimánkodott összetett kézzel. - Csak nem gondolja komolyan?

Künn az ablak alatt valaki elnyújtott, szörnyű hangon jajveszékelt kínjában. Zmijev pedig tovább követelőzött:

- Le a bugyogót, ringyó!

- Gazember! - kiáltott rá a tanítónő, s a szeme villámlott, arcát elöntötte a düh pírja. - Lőjetek agyon, vadállatok, szörnyetegek... Ezt még megkeserülitek...

Zmijev erre megragadta, és a földhöz vágta a leányt, két kozák felgyűrte a szoknyáját, lenyomta fejét, lábát. A tiszt kényelmesen előjött az asztal mögül, fakó arca mosolyra rándult, elvette a kozáktól a korbácsot, és erősen rávágott a leányra. Zmijev pedig székével arrafelé fordulva, hangosan számolt:

- Egy!

A tiszt lassan mérte az ütéseket a leányra, aki hallgatott.

- Huszonöt bunkó elég lesz neked - mondta, és eldobta a korbácsot. - Most mehetsz panaszra a kerületi atamánhoz. - A tanítónő úgy maradt ott elterülve, mint egy halott.

A kozákok fölemelték, és kivitték a tornácra. Most Anyiszjára került a sor. A tiszt helyrerángatva kaukázusi bőrövét, csak a fejével intett az ajtó felé. Anyiszja eszeveszett dühében kapálózni kezdett, amikor hajánál fogva megragadták, kitépte magát, rúgott, harapott. Zilált hajjal, megtépetten ugrott neki a kozákoknak, s csak akkor vesztette el eszméletét, amikor erősen fejbe vágták. A hátát véresre korbácsolták, s azután kidobták a tornácra. "Bizonyára vége van ennek a büdös ringyónak" - gondolták.

Nyemesajev lovaskapitány büntetőosztaga "rendet csinált" a faluban, atamánt állított az élére, azután jó néhány szekeret megrakott kenyérrel, szalonnával s egyéb mindenféle rekvirált holmival, végül elvonult. A falu egész nap csendben maradt, nem gyújtottak tüzet a kemencékben, nem hajtották ki a legelőre a barmot. Éjjel felgyújtották néhány nem kozák paraszt házát, s többek közt Anyiszja kis gazdasága is lángok martaléka lett.

A szomszédok féltek eloltani a tüzet, mert amikor a faluvégen felcsaptak az első lángnyelvek, kozákok lovagoltak oda, és lövöldözni kezdtek. Anyiszja háza porrá égett. Csak reggelre kaptak észbe a szomszédok: hol lehet Petrusa és Anyuta? A két gyerek a tehénnel, a birkákkal, a baromfival együtt ott pusztult el a szárított trágyarakás alatt.

Anyiszját, aki eszméletlenül hörgött, nyöszörgött az atamán tornácán, jó emberek szedték fel és ápolták. Amikor egypár hét elteltével visszatért értelme, elmondták neki, mi történt a gyermekeivel. Ezek után Anyiszjának már nem volt mit tennie a faluban, meg is mondta ezt jó barátainak. Az idő őszre járt. Férjétől semmi hír. Élni sem volt már kedve. Elment, faluról falura barangolt, ablakok alatt kéregetve. Eljutott a vasútig, s végre Asztrahanyba ért, ahol felfogadták a hajóra szakácsnőnek, mert a legutóbbi fordulónál a hajó szakácsa partra szállt, s nem tért vissza.

Ezt mesélte el az életéből Anyiszja Nazarova.

- Köszönöm, elvtársak - mondta -, hogy meghallgatták bánatomat, köszönöm szépen...

Kötényébe törülte könnyeit, és visszament a konyhába. A tengerészek eres kezükkel átfogva térdüket, elkomorodva sokáig hallgattak. Ivan Iljics tűnődve ült le egyedül valahová, és egy sóhajt visszafojtva, elgondolta: "Lám, így megyünk el közömbösen egy ember mellett, s nem is sejtjük benne egy egész ország üszkös romjait..."

Részben az asszony elbeszélésének hatása alatt a maga keservei jutottak eszébe, amelyeket gondosan titkolt mindenki más, de elsősorban saját maga előtt. Kevés reménye volt, hogy valaha még találkozzék Dásával. Bizony, az ember szívós, egyetlen állat sem bír ki annyi sebet, annyi csapást. De hát vajon hol kereshetné most Dását széles ez országban, a kelet felé özönlők milliói között? Az a vén bolond Bulavin doktor még képes Dását külföldre cipelni.

Fejét csóválta, feltörő szánakozással gondolt vissza rá, mennyire ragaszkodott Dása bizonyos szellemi komforthoz, előkelőséghez, felidézte a jéghideg bor pezsgésére emlékeztető, hűvösen habzó temperamentumát. "Hiába, nem bírta, nem győzte erővel... Melegházi növény, s most egy világfelfordulás forgószelébe került... Szegény, szegény Dása, Pityerben, a kisgyerek halála után, mennyire nem akart élni, hogyan hervadozott, darvadozott a rideg homályban..."

Ami Pityer után történt Dásával, azt Ivan Iljics csak a sebtében elolvasott levélből tudta meg. Pityer óta Dása kétségtelenül sok mindenen ment keresztül, sok mindent megértett... Milyen szenvedélyesen vonszolta akkor őt, Ivan Iljicset az ablakhoz, hogy megmentse az üldözőktől: "Sírig hű leszek hozzád. Fuss, menekülj..." Finom szálú, szőke hajának illatát, amikor hozzásimult, Ivan Iljics nem feledte el, és sohasem fogja elfeledni. Különös, csodálatos, imádni való teremtés... "No és ezzel vessünk is véget a visszaemlékezésnek..."

Az idő elromlott. A Volga elsötétült. Észak felől borús, hideg felhők tornyosultak, az alacsony árboc kötélszövevényén át szél sivított. Megállás nélkül haladtak el Kamisin mellett. Isten háta mögötti fészek ez, elpusztult kertek közepette búsulnak faházai a parti dombokon. Nyomban Kamisin után már a caricini front kezdődött.

Hideget árasztó fellegek úsztak Caricin fölött, a szél felverte a port, szilajul paskolta a faházikókat, amelyek a fészerekkel, árnyékszékekkel együtt teljes összevisszaságban szóródtak el a homokos parton; némelyik a homlokzatával, másik meg a hátuljával fordult a folyó felé. Ivan Iljics felkapaszkodott egy meredek kis utcán, ahol a macskaköveket egészen kiforgatták az esővízpatakok. Egy lelket sem lehetett látni: sem a rakparton, sem a nyikorgó hajóállomásokon, sem itt, magában a városban. Csupán a poros főtéren, a nagytemplom óriási, szürke épületénél találkozott egy fegyveres osztaggal. Szedett-vedett ruházatban mentek fiatalok, öregek egy sorban, fintorogva fordították el arcukat a veszett szél elől.

Elöl egy sovány, mérges öreg asszony haladt, úgy, mint a többi vöröskatona, sapkában és puskával a vállán. Mikor Ivan Iljics odaért és megkérdezte, hol van a hadseregtörzs, az öregasszony dühös pillantást vetett rá, és nem felelt. Az osztag porlepetten, gyors iramban sietett el mellette.

Ivan Iljicsnek el kellett jutnia a hadseregtörzshöz, jelentenie kellett a lőszerszállító hajó megérkezését, és átadni az arról szóló iratokat. De hát az ördög tudja, hol található most az a törzs! A boltajtók be voltak szegezve. A lakatlan házak ablakai üresen tátongtak, és ércesen csörömpöltek a leszakadni készülő cégtáblák. Ivan Iljics egyszer csak véletlenül nekiment egy felkötött karú katonának, aki fájdalmasan felszisszent, és káromkodott a foga között. Ivan Iljics bocsánatot kért, és ettől is ugyanazt kérdezte: "Hol a törzs?" Ekkor vette észre, hogy aki előtte áll, nem más, mint Szergej Szergejevics Szapozskov, az ő egykori ezredparancsnoka.

- Na, mit nézel úgy rám, nem láttál még ilyen csudát? - mondta Szapozskov. - Szervusz. - Ivan Iljics a nyakába akart ugrani, de Szapozskov elhárította az ölelést. - Ugyan, kérlek, férj a bőrödbe, hogy kerülsz ide?

- Tudod, egy hajót hoztam ide.

- No, nézzék ezt a bolondot, hát nem életben van? S méghozzá majd kicsattan a képe!... Lám, micsoda szívós a fajtája. A törzs kell neked, hát épp itt van az orrunk előtt. Hol szálltál meg? Persze, még sehol sem. Na jó, majd megvárlak.

Tyeleginnel együtt bement egy kőből épült kereskedőházba, és az emeleten megmutatta neki a törzs helyiségét.

- Vanyka, itt várlak, el ne felejtsd!

Ivan Iljics látott már vezérkart Szorokinnál is, meg a déli front hadseregeinél is, ahol sohase találja meg az ember azt az ajtót, amelyikre szüksége van, ahol, mintha összebeszéltek volna, mindenki hazudik, mindenütt vágni lehet a dohányfüstöt, ahol versenyt zakatolnak az írógépek, és a gépírókisasszonyok és bricsesznadrágos adjutánsok fontoskodva futkosnak egyik szobából a másikba. Itt ellenben csend volt. Tyelegin nyomban megtalálta azt az ajtót, amelyiket kereste. A porlepte ablakon át csak gyér világosság szűrődött a szobába, ahol az ügyeletes ült, és szögletes, maláriadúlt arcát a belépőre emelve, szemrebbenés nélkül nézett Tyeleginre.

- Senki sincs itt, a törzs a fronton van.

- Kössön össze, kérem, a parancsnokkal, sürgősen át kell adnom egy hajórakományt.

Az ügyeletes, az álmatlanságtól végképp kimerült ember, gépies könnyedséggel felkelt, és kinézett az ablakon. Egy autó állt meg a ház előtt.

- Várjon - mondta halkan az ügyeletes, és folytatta a jelentések és más iratok csoportosítását, amelyek közül némelyik olyan kibetűzhetetlen ceruzavonásokat mutatott, hogy csak a tartalmukból lehetett következtetni az egyszerű és rettenthetetlen lelkek nagyságára.

Két férfi lépett be, az egyik prémes bekecsben, válláról szíjon függő látcsővel, nyersbőr markolatú, súlyos lovassági karddal. A másikon hosszú katonaköpeny és olyanféle meleg füles sapka volt, aminőt a pityeri munkások hordtak. Fegyvert nem viselt. Mindkettőjük arca fekete volt a portól. Az ügyeletes jelentette:

- A telefonkapcsolat rendbe jött Moszkvával.

Erre az, amelyik prémbekecsben volt, kerekre nyitotta vidám, fiatalos, fekete szemét: "No hát, ez nagyszerű!" A másik, a sáros katonaköpenyben, elővette zsebkendőjét, megtörölte sovány arcát, s amennyire lehetett, lerázta a port fekete bajuszáról, s most Tyelegin magán érezte az összehunyorított szemhéjak közül kicsillogó szempár fürkésző pillantását.

- Ez az elvtárs jelentést akar tenni - mondta az ügyeletes.

Ivan Iljics először látta ezeket a férfiakat, nem tudta, kicsodák, s azért kissé habozott. Az ügyeletes hozzáhajolt:

- Beszéljen, elvtárs, ez a front Katonatanácsa.

Tyelegin elővette okmányait, és jelentette küldetését. Amikor a két ember meghallotta, hogy egy lőszerrel megrakott hajó érkezett a kikötőbe, összenézett. A katonaköpenyes átfutotta a rakomány jegyzékét, a másik meg a háta mögül vele együtt mohón futotta át a sorokat. Kicsiny szája hangtalanul mozogva ismételgette a töltények, lövedékek, géppuskahevederek számadatait.

- Hány emberből áll a hajó legénysége? - kérdezte a katonaköpenyes férfi.

- Tíz balti matróz és két tábori ágyú.

A kettő megint összenézett.

- Töltsön ki egy kérdőívet - szólt ismét ugyanaz. - Tizenhét órára az egész legénységgel együtt jelentkezzék a front parancsnokánál. - Aztán türelmes mozdulattal megforgatta a telefonkészülék élesen berregő fogantyúját, felhívott valakit, halkan mondott pár szót, és letette a kagylót. - Ügyeletes elvtárs, szerezzen azonnal mennél több fuvaros kocsit. A kirakodáshoz fegyvergyári munkásokat mozgósítson. Ellenőrizze a végrehajtást, és tegyen nekem róla jelentést.

Mind a ketten bementek a szomszéd szobába. Az ügyeletes nekiült a telefonálásnak, és csüggeteg hangon ismételgette: "Szállítási osztály... kérem Ivanov elvtársat... Nincs ott? Elesett? Akkor kérem a másik ügyeletest. Itt a frontparancsnokság..."

Ivan Iljics leült, hogy kitöltse a kérdőívet. Világos volt a dolog: jelentkezés a parancsnoknál - az azt jelenti, hogy egyenest a fedezékbe. A hajón kicsit ellustult. Most a papiroson el-elakadó toll percegése közben újra elfogta az a jól ismert, az utolsó években oly sokszor ismétlődő felbuzdulás, amikor az emberben mindaz, ami nyugalmat, melegséget áhít, ami az élet, a boldogság védelmére ösztönzi, egy sóhajjal a tudat hátterébe vonul, és láthatatlan mozgatóerők egy egészen más, leegyszerűsített, kemény, elszánt Ivan Iljicset állítanak a régi helyére.

Öt óráig még bőven maradt ideje. Átadta a kitöltött kérdőívet, és kiment a folyosóra. Szapozskov gyorsan felkelt a fapadról.

- Most szóval szabad vagy? Gyerünk, üljünk le valahová.

Mosolyogva nézett az elkomolyodott Tyeleginre. Ő maga, Szapozskov, a régi volt, még mindig az a nyugtalan feszültség érzett benne, mintha valamit tudna, amit más nem tud, csak külsőre zsugorodott össze, rózsaszín arca olyan kicsi lett, mint a fiatalos öregembereké szokott lenni. Tyelegin elmondta, miről van szó, hogy neki most a kikötőben van dolga, elő kell készíteni a legénységet, kirakni a ládákat...

- Kár. No sebaj, gyerünk akkor a kikötőbe. Három hónap óta hallgatok. Ványa, képzeld, már majdnem ott tartottam, hogy a kórházban megírjam "Egy volt intellektuel emlékiratai"-t... S még csak nem is iszom, barátom, elszoktam tőle...

Szapozskovot egészen felrázta Ivan Iljiccsel való találkozása. Az utcán majdnem repítette őket a szél lefelé az elsötétült Volgához, amelyet hosszú, tajtékos hullámok szántottak.

- Hol az ezredünk, Szergej Szergejevics? Hogy szakadtál el tőle?

- Hírmondó is alig maradt a mi ezredünkből. A Tizenegyedik Hadseregnek nincs már meg az az ezrede.

Tyelegin néma elszörnyedéssel nézett rá. Szapozskov kezével fedezte magát a portól, mesélni kezdett:

- A Beszpokojnij tanyánál pusztultunk el. Ismered te egyáltalán a Tizenegyedik Hadsereg tragédiáját? Szorokin hadseregfőparancsnok olyan disznóságokat csinált, hogy három kivégzés is kevés lett volna annak a becstelen dögnek. Eltitkolta a hadsereg elől a caricini katonatanács parancsát, hogy át kell törni és egyesülni a Tizedik Hadsereggel. Egyedül a Zsloba-féle hadosztály teljesítette a parancsot, és fordult Caricin felé, s az is csak akkor, amikor Szorokin agyon akarta lövetni, s már köröztette is Dmitrij Zslobát. Most képzeld el: nem találtunk egérutat sem Minyeralnije Vodi, sem Sztavropol felé, ahol a tamanyi hadsereg ottpusztult. A rettentő pánikban Szorokin az egész lőszerkészletet otthagyta Tyihoreckajánál... Jobbról Skuro, balról Vrangel lovassága szorongatott... Keletre kellett volna vonulnunk, a kiszikkadt pusztaságba... Az én ezredemből csak két század maradt. Lóháton aludtunk, nehogy utolérjen az ellenség. Nagy keservesen, egy falat étel, egyetlen korty víz nélkül vergődtünk előre a jéghideg szélben, hogy az isten verje meg azt a sztyeppet! Előfordult, hogy a lovas lovastul csonttá fagyott, a sztyeppi szél pedig befútta, mint valami ős-szittya bálványt... Eljutottunk a Beszpokojnij tanyáig, a kozákságnak hűlt helye, még a kutyáikat is elvitték. És a házak kapui tárva-nyitva... Persze, a fiúknak se kellett több, nosza gyerünk tejet inni. Érted? Lépre mentünk... Talán csak harminc maradt életben. Aztán annak rendje és módja szerint pitymallatkor géppuskákkal körülzártak, és végeztek velünk...

Ivan Iljics olyan figyelemmel hallgatta, hogy majd felbukott egy göröngyben.

- No és te?

- Fene tudja, hogy maradtam meg... Szerencsém volt... mindjárt az elején megsebesültem... A karomban valami ideget ért a lövés, elájultam... Attól kezdve sok mindent másképpen látok. Mialatt a gránáttölcsérben eszméletlenül feküdtem, a katonák bekötözték a karomat, s félrecipeltek, betakartak szalmával. Képzeld, abban a szörnyű helyzetben volt rám gondjuk... Én mondom neked, mi nem ismerjük, sohasem is ismertük a mi népünket... Ivan Bunyin azt írja róla, hogy dúvad, Merezskovszkij meg, hogy durva, sőt veszedelmes... Emlékszel arra az éjszakai beszélgetésünkre, a vagonban?... Én részeg voltam, de mindenre emlékszem... Hogy hol volt a hiba: talán átminősül a filozófia, a logika, és mint a jól látható célra lőtt ágyútüzet, úgy korrigálja a mindennapi tapasztalat mélyreható felismerése és átgondolása... A forradalom, barátom, az nem Immanuel Kant!

- De hogy volt aztán tovább, Szergej Szergejevics?

- Tovább... Hát éjszaka kimásztam a szalmából. A tanyán nagyban kurjongattak: szóval a győzők már részegek. Egyik megcsonkított hulla után a másikba botlottam, a helyzet világos volt... Elkötöttem egy lovat, s a pusztába kocogtam, ahol jó néhány keserves napom volt, amíg Bugyonnij lovasai rám nem akadtak. Tudod, a szalszki pusztákon van egy ilyen nevű lovasparancsnok... Elvittek Kuberle állomásig, onnan vasúton ide jöttem... Most itt lézengek a kórházban... A szolgálati könyvem, igazolványom mind ott maradt a szalma közt, a bekecsem zsebében... Emlékszel rá? Olyan bekecset most aranyért se találni...

- Mondd, és Gimza is ott pusztult?

- Gimzát már régebben elvesztettük, a hadtáppal együtt tífuszt kapott.

- Kár érte.

- Mindet sajnálom, Ivan... Különben nem jól mondom, ez nem az, amit szánakozásnak neveznek... Hozzánőttem az ezredhez valahogy, nagyon kellemetlen, hogy én egyedül maradtam életben... Nem találom a helyemet, Ivan... Voltam a törzsnél, hogy legalább egy századot kapjak... Persze, meg tudom érteni, nem ismernek, csak épp a halálcédulám van nálam... Kérlek, igazolj engem valahogy a törzsnél...

- Magától értetődik, Szergej Szergejevics...

- Vagy tudod mit, végy be az osztagodba, szavamra mondom, az lesz a legjobb. Akár segédtisztnek vagy híradósnak... Lám, hogy összesodort bennünket a sors... Emlékszel, amikor a lakásodon verseket faragtunk, burzsujt rémítgettünk... Semmi sem hiábavaló, minden latba esik: gonoszkodtunk, el is felejtettük, s most arra ocsúdunk, hogy a világ legnagyszerűbb látványa áll előttünk... az ember haja szála is égnek áll. Mondd, hát arra emlékszel, hogy akadtam rád a németeknél a fészerben? Tyű, micsoda támadás volt az, micsoda vagdalkozás! Még a kardom is beletört... De jó, hogy megint együtt vagyunk... Van benned, Ivan, valami hallatlanul egészséges... Látod, beléd kapaszkodom, mi? De mondd, hol a feleséged?

Tovább azonban nem beszélgethettek. Társzekerek érték be őket, és dübörögve robogtak le a kikötőhöz.

Forgószél verte porfelhők kavargása közben terült a városra az óriási, komorló alkony, vérszínnel erezve a kóbor fellegeket. Gyéren kavargott a hó a Volga fölött. A megrakodott társzekerek már rég elmentek felfegyverzett munkások őrizete alatt, a rakpart üres volt. A hajó eltávolodott a révháztól, és kivilágítás nélkül kikötött valahol lejjebb a folyón.

A matrózok derékszíjjal övezett vitorlavászon köpenyben, hátizsákkal, kézigránátokkal, puskával felfegyverkezve, szótlanul üldögéltek a révház előtt, még csak nem is pipáztak. A munkások elbeszéléseiből már tudták, mi megy végbe ebben a városban, amelyre most a halvány bíború alkony vet rőt világot. Bizony, itt nem víg az élet.

Ivan Iljics várta a lófogatokat a kirakott ágyúk elszállítására, izgatottan nézte az órát, s többször telefonált a törzshöz. Kiderült, hogy a lovak már elindultak s a parancs értelmében az osztagnak az ágyúkkal együtt egyenest a pályaudvarra kell mennie. Tyelegin a széllel küszködve, kinyitotta a révház ajtaját s kiment. Anyiszja Nazarova állt előtte.

- Hát maga mit keres itt?

Az asszony összeszorított szájjal hallgatott, s Ivan Iljics pillantása előtt lesütötte a szemét. Kopott, agyonfoltozott kendője védte csak a vállát a hideg széltől, hátán durva csalánvászon zsák.

- Nem, nem, nem - mondta Ivan Iljics -, menjen csak a hajóra, Anyiszja, magára nincs szükségem az osztagban.

Mialatt kigördítették az ágyúkat a homokra, és befogták a lovakat, az ég elborult, és a víz szinte összefolyt az elsötétült partokkal. Az osztag elindult a város felé, hangos szóval nógatva az ágyúk elé fogott lovakat. Sarigin odalépett Ivan Iljicshez, és halkan így szólt:

- Mit csináljunk Anyiszjával? Az elvtársak szeretnék, ha az osztaggal maradna.

A másik oldalról meg Latugin somfordált Ivan Iljicshez, otthagyva az ágyúkereket:

- Parancsnok elvtárs, nekünk ő mintha az anyánk volna. Tudja, a fronton mindig jó, ha lehet valakit küldözgetni ezért-azért, vagy ha van, aki kimos nekünk egyet-mást... Aztán meg Anyiszja harcos teremtés, csak látszatra olyan csendes. Ha már egyszer hozzánk szegődött, mint egy kiskutya, mit csináljunk?

Anyiszja maga is felbukkant lehajtott fejjel Ivan Iljics mögött, tehát mégis az osztaggal tartott.

- Kinevezzük betegápolónőnek - mondta Sarigin -, ha nincs is oklevele... És minden rendben lesz...

Ivan Iljics bólintott:

- Helyes, magam is gondoltam erre...

Latugin megint az ágyúhoz szaladt, tolta a kerekét, noszogatta a gebéket, amelyek utolsó erejüket megfeszítve vonszolták az ágyút partnak fölfelé. "Gyü-te, galambom, gyí!" A töltésről elszabadult homokot a vad szél eszeveszetten kavarva mind az osztagra szórta. Végre nagy kínnal felért az útra az ágyú. A sötétbe vesző házakon egyetlen ablak sem világított, a póznákon zúgtak a sürgönyhuzalok, a falakon zörögtek a bádog cégtáblák. Ivan Iljics menet közben elmosolyodott... "Lám, ez megint jó lecke volt, kaptam egyet az orromra: szép parancsnok az ilyen, amelyik nem törődik az embereivel... Ez kellett nekem. Igazuk van. Nyizsnyijtől Caricinig csak heverésztem, és hegyeztem a fülemet, nem érdeklődtem, micsoda nép is az, amelyik körülöttem hancúrozik... Lám, most milyen imbolyogva lépnek, a szél majdhogy le nem tépi a sapkájuk szalagját... Miért van az, hogy ezek anélkül, hogy összebeszéltek volna, egyszerűen a maguk sorsához fűzték Anyiszja szomorú sorsát, s méghozzá épp most, amikor ott kell hagyniuk a hajón aránylag könnyű életüket, és a jeges szél porfelhőiben kell menniük, ördög tudja, micsoda szörnyűségbe, halálba?... Valami különös hősök ezek? Dehogy, nyilván egészen mindennapi emberek... Hát bizony nem vagy valami híres parancsnok, Ivan Iljics... Átlagember vagy... Az a jó parancsnok, aki a legnehezebb viszonyok között is tud valamennyi rábízott harcos lelkének minden rezzenéséről..."

Szergej Szergejeviccsel folytatott iménti beszélgetése és ez a látszatra jelentéktelen eset Anyiszjával nagyon felizgatta Ivan Iljicset. Legelőször is magamagát okolta, önzéssel, renyheséggel, szőrösszívű közömbösséggel vádolta magát... Ilyen nehéz időkben kikerekedett a képe, mint a hold, lám, még Szergej Szergejevicsnek is feltűnt a jóltápláltsága... Ezen tűnődve, Ivan Iljics rajtakapta magát még valamin, s erre a gondolatra hirtelen forróság lepte el, és a szíve egy pillanatra túláradt boldogságában... Mert annak, hogy így őrizze erejét, titkos értelme volt: vissza akarta szerezni Dása hajdani szerelmét... De most, a mindenfelől port kergető széllel küszködve, elűzte magától ezeket az ide nem illő gondolatokat...

A pályaudvaron parancsot kézbesítettek neki: azonnal vagonba rakni az ágyúkat, és tüzérségi állást foglalni Voroponovo vasútállomás körzetében. A parancsot a városparancsnok - egy nagydarab fiú - adta át, a szeme, mint márciusi éj, olyan félelmetesen fekete, arcán pofaszakállszerű, dús szőrzet. Ivan Iljics kissé zavarba jött, szabadkozni kezdett, hogy ő nem tüzér, hanem gyalogos, és nem vállalhatja egy üteg irányításának felelősségét. A városparancsnok csendesen, fenyegetően megkérdezte:

- Elvtárs, megértette a parancsot?

- Megértettem, de hát épp azért mondom, elvtárs...

- E pillanatban a parancsnokságnak nincs szüksége az ön felvilágosításaira. Teljesíti a parancsot vagy nem?

"Affene a bőrükbe, hogy beszélnek itt az emberrel..." - gondolta Ivan Iljics, és kezét szinte akaratlanul tisztelgésre emelte.

- Igenis - és sarkon fordulva útjára ment.

Ennek a városnak a rendje semelyik városéhoz nem hasonlított. Más városban például a pályaudvaron, ha valahova el akart utazni az ember, álruhába bújt burzsujok, katonaszökevények szerteheverő tömegén, parasztok, parasztasszonyok sűrű sorain kellett keresztülvergődnie, akiknek zsákjaiból eleven kakasok, malacok kandikáltak a világba. Caricin néptelen volt, az utcákat még fel is seperték, bár a kitört ablakokon átfúvó szél vastag porréteget vert a falragaszokra és a rég elhagyott büfé pultjára. Még beszélni is másképp beszéltek itt: hangsúlyozott, fenyegető rövidséggel, mintha az ember ujja mindig a puska ravaszán volna.

Ivan Iljics minden fölösleges futkosás és veszekedés nélkül gyorsan kapott mozdonyt és rakodómunkásokat. Szapozskov ügyében telefonált a törzshöz, s azt a választ kapta: "Jó, vigye magával a saját felelősségére..." Az osztag lobogó mécsvilág mellett már rakta fel a két ágyút két nyitott teherkocsira. Ivan Iljics ott állt, és nézte a matrózokat. Itt van például a Novgorodba való Gagin, zord képét mély redők szántják, "Beszposcsadnij", azaz "Könyörtelen" felírású matrózsapkája alól homlokába hulló fekete haja egészen a szemöldökéig ér. Amott van Bajkov, az északi part lakója, porlepte, széles szakálla mintha ragasztva volna aránylag kicsiny arcára, a feje kerek és kemény, mint a dió, maga nagy huncut és borissza. Mind a kilenc társa nekifeszült az ágyúk kerekeinek a ferdén lefektetett deszkákon. Bajkov meg hol innen, hol amonnan csak nézi guggoltából, és noszogatja a többit: "Gyerünk, gyerünk, gyerünk, fiúk, no, még egy kicsit, nyomd meg, a mindenit..." Az egyik aztán meg is bökte térdével: "Nyomd te magad, te tengeri herkentyű..."

Az meg itt Latugin Nyizsnyij-Novgorod vidékéről, a kerzsenyeci erdők fia, sasorrát nyilván valami verekedésnél verték be széles arcán. Zömök, erős, okos, vitában veszedelmes ellenfél és "nagy betyár" a női nem irányában... Mellette meg Zadujvityer...

- Ivan Iljics - lépett Tyeleginhez Sarigin -, tudja maga, hol van az a Voroponovo?

- Nem ismerem ezt a vidéket.

- Itt van, közvetlen Caricin mellett. A front már itt kezdődik... Mondják, hogy a fehérek rémesen erősek... tüzérségük, tankjuk, repülőjük temérdek... Aztán meg vagy százezer kozák martalóc jön a nyomukban.

Sarigin csendesen, izgatottan beszélt, kék szeme fénylett, szép, mosolygó szája remegett. Ivan Iljics elkomorodva kérdezte:

- Mi az, maga még sohasem volt komoly ütközetben, Sarigin? (A fiú arca kigyulladt, rövid orra kivörösödött.) Azt ajánlom, ne nagyon hallgasson mindenféle beszédekre... Ezek mind rémhírek. Gondoskodott már a legénység élelmezéséről?

- Igenis! - Sarigin sapkájához kapta tenyerét, amit sohasem szokott tenni. Arca is felderült. Derék gyerek volt, talán túlságosan finom lelkű, de nem baj, majd megedződik. Ivan Iljics a tehervagon felé ment, amelyet épp most kapcsoltak az ágyúkat elszállító kocsikhoz. A peronon már izgatottan futkosott Szapozskov, zsákjával hóna alatt.

- Ivan, elintézted?

- El, Szergej Szergejevics... Szállj fel...

Szapozskov felmászott a kocsiba, ahol a sarokban, a matrózok cókmókjai között már ott ült Anyiszja is.

A nyugati vasútvonalon levő Voroponovótól nem messze, még hajnal előtt kirakták az ágyúkat, és az egyik tüzérosztály területén állították fel. Itt tudta meg Tyelegin és osztaga, hogy a front helyzete rendkívül súlyos. Voroponovónál erődvonal épült, amely Caricintól alig tíz versztányira húzódott fél-patkó alakban, északon Gumrak állomásnál kezdődött, és Szareptáig húzódott, amely Caricintól délre terül el. Az az erődív volt az utolsó védelmi vonal. Mögötte kisebb dombok sorakoztak, aztán pedig már síkság következett, egészen a városig. Innen visszavonulni csak a Volga jeges hullámaiba lehetett volna...

A tegnapi szélvész szétkergette s elvitte a felhőket a sztyepp homályba vesző pereméig. A felkelő nap fénye nem melegített. A síkság sötét lapályán emberek nyüzsögtek: egyesek a földet hányták, mások karókat vertek le, tüskés drótsövényt fontak, homokzsákokat raktak. A Caricin felől érkező tehervonatokon újabb és újabb embercsoportok jöttek s szóródtak el nagy zajongással a földeken. Mások viszont onnan vánszorogtak fáradtan az állomás felé. Úgy látszott, hogy a város egész lapátbíró lakosságát, akár akarta, akár nem, ide mozgósították munkára.

Egy ilyen csoportot, vagy tizenöt különböző rendű és rangú, hím- és nőnemű polgárt vezetett Tyelegin ütegének területére egy öregecske hadmérnök.

- Polgártársak! - kiáltott rekedt hangon, ősz bajuszát a nyaka köré csavart, vastag teveszőrsálból kiszabadítva. - Az önök feladata nem nehéz: ezt a mellvédet egy méter magasra kell felhányni, csak onnan ide kell dobálniuk a földet. A karókon meg van jelölve a magasság. Helyezkedjenek el egymástól egy lépésnyire és - rajta, munkára!

Vidáman összeütötte hidegtől lila, kicsiny tenyereit, és fürgén kimászott az árokból. A polgárok mély felháborodással figyelték mozdulatait. Az egyik kerek arcú nő utána szólt:

- Szégyellje magát, Grigorij Grigorjevics, szégyellje magát!

A többiek állva maradtak, s úgy tartották ásójukat, mintha éppen ezek az ásók volnának a proletárdiktatúra átkos fegyverei. Csak egy széles ajkú, kiálló ádámcsutkás siheder kezdett dolgozni, aki nagyon érdekesnek találta, hogy az első vonalba került. De a többi nyomban rásziszegett:

- Teszi le mindjárt az ásót, Petya, nem szégyelli magát?

És most mind felzúdultak, és egy ideges, sárga képű ember felé fordultak, aki eddig kissé himbálózva, behunyt szemmel állt ott a közoktatásügyi formaruhában, és köpenyét a derekán tüntetően spárgával kötözte át.

- Maga miért hallgat, Sztyepan Alekszejevics? Magát választottuk meg... Magától elvárjuk...

A férfi idegesen rángatózó mártírarccal felelt:

- Én igenis fogok beszélni, uraim, de nem Grigorij Grigorjeviccsel. Ő meghalt számunkra. Gyászt ölthetünk miatta...

Ekkor a mellvéd felől göröngyök hullottak alá, az árokból előtűnt egy lófej, zablával a szájában, a ló hátán egy tagbaszakadt, piros arcú, szakállas, kozáksapkás lovas hajolt előre nyergéből. Összehúzott szemmel, gúnyosan kérdezte:

- No, mi az, polgártársak, nem tudnak megegyezni, dolgozzanak-e vagy sem?

Mire az ideges Sztyepan Alekszejevics spárgával övezett köpenyében előlépett, és fejét felszegve, a lovasnak olyan csodálatosan meggyőző, meleg hangon felelt, ahogy iskolás gyerekekhez beszélnek a felnőttek:

- Elvtárs, ha nem csalódom, ön itt rangidős vezető... ("Ehe" - a lovas derűsen bólintott, és kesztyűs kezével megpaskolta a szakadék felett őrt álló lovát.) Elvtárs, csoportunk nevében, amelynek tagjait valami teljesen ismeretlen lista alapján ma éjjel erőszakkal mozgósították, határozottan tiltakozunk...

- Ahá - ismételte, de most már fenyegetően, a szakállas lovas.

- Igenis, tiltakozunk! - csattant fel Sztyepan Alekszejevics hangja. - Önök testi munkára alkalmatlan embereket arra kényszerítenek, hogy maguknak lövészárkokat ássanak. De hiszen ez rosszabb, mint az önkényuralom volt! Önök erőszakhoz folyamodnak!

Egész arca rángatózott, behunyta szemét, mint aki nagyon is sokat mondott, és felfelé fordított sárga koponyája ide-oda billent. A lovas összehúzott szemmel nézett rá, orrlyukai kitágultak; szája egyenes, kemény vonalú volt, mint egy kardvágás. Leszállt lováról, és lovaglónadrágját egyetlen mozdulattal helyrerántva, így szólt:

- Igenis, kényszerítjük önöket Caricin védelmezésére, ha jószántukból nem hajlandók erre. Miért háborítja az úgy fel önöket?... Gyerünk csak, adjanak egy lapátot.

És senkire se nézve, kinyújtotta barna kesztyűs, nagy kezét. Ugyanaz a kövér, kerek arcú asszonyság készségesen átadta neki saját ásóját, s ettől fogva le nem vette róla bámuló szemét.

- Mit kell ezen annyit vitatkozni, teljességgel érthetetlen. - Az ásót benyomta a földbe, és nagy erővel nyomta a göröngyöket a mellvédre. - Mi harcolunk, maguk meg segítenek nekünk, hiszen közös az ellenségünk. A kozákok senkinek sem irgalmaznak, engem elevenen nyúznak meg, magukat megkorbácsolják vagy lekaszabolják...

Csak úgy áradt belőle az erő, az egészség. Néhány lapát földet felhányva, gyorsan szétnézett a körülállók közt:

- No csak, mutassuk meg ezeknek, hogyan kell dolgozni - és vállon veregette az ádámcsutkás sihedert meg a mellette álló jóképű, butácska, szalmaszín szemöldökű legénykét. Ezek zavartan mosolyogva lapátolni kezdtek, utánuk vállvonogatva még egynéhányan. A kerek arcú hölgy megszólalt:

- Na, akkor én is megpróbálom! - és megbotlott az ásóban. A szakállas parancsnok azonnal elkapta, és nyilván alaposan megszorongatta, mert a hölgy elpirult és nagyon felvidámodott.

Sztyepan Alekszejevics megkockáztatta, hogy makacsul magára maradjon:

- Pardon, kérem - sipított vékony hangon -, a forradalom és erőszak, elvtársak! A forradalom mindenekelőtt tagad mindenféle erőszakot.

- A forradalom - harsogta a szakállas parancsnok - a forradalom igenis erőszakot alkalmaz a dolgozók ellenségeivel szemben, és csakis az erőszak hatalma révén valósulhat meg... Érti?

- De engedelmet kérek... Ez erkölcsellenes...

- A proletariátus csakis azért alkalmaz magukkal szemben erőszakot, hogy megszabadítsa az erőszaktól az egész világot...

- De bocsánat, engedje meg...

- Nem - szólt keményen a katona -, nem engedem meg. Maga itt komiszkodni kezd, ez pedig szabotázs... Egy-kettő, fogja az ásót... Szóval, elvtársak, ugyebár számíthatok rá, hogy a mellvéd tizenegy órára készen lesz. Addig is minden jót, viszontlátásra...

A matrózok messziről hallgatták ezt a szóváltást, és a hasukat fogták nevettükben. Amint a Tizedik Hadsereg tüzérségének parancsnoka távozott, odamentek segíteni, nehogy lelohadjon az intelligencia lelkesedése.

Pjotr Nyikolajevics Melsin ezrede a hadosztállyal együtt éjjel-nappal tartó folytonos harcban vonult vissza a Don bal partjára a jól felszerelt s regulárisan megszervezett Doni Hadsereg második hadoszlopának előretolt osztagaival. Melsin ezredét roppant kimerítették az ütközetek, az étlen-szomjan, pihenés nélküli, éjszakai menetelések. Krasznov kozákjai jól ismertek itt minden szakadékot, minden vízmosást, és olyan helyekre szorították az ellenséget, ahol kényelmesen megtámadhatták. Lövészeik kora hajnalban megindított puskatűzzel vonták magukra a figyelmet, s ezalatt a lovascsapatok árkon-bokron át, vad üvöltözés közepette, váratlanul oldalról törtek a vörösökre.

Melsin váltig mondogatta katonáinak:

- Kitartás, elvtársak. Összetartásban van a mi erőnk. Nem ijedünk meg olyan könnyen. Tudjuk, miért harcolunk, nem félünk a haláltól. De a kozák virtuskodik, a zsákmányért verekszik, félti az életét, s mindennél jobban félti a lovát.

Ivan Gora százada volt a hátvéd, s fedezte a hadtápot, amelynek minden egyes szekerén sebesültek feküdtek. Ezeket nem lehetett sehol hátrahagyni, mert a kozákok foglyokat nem ejtettek: ütközet után, aki életben maradt, ha vörös csillag volt rajta, pőrére vetkőztették, és gyalogszerrel vagy lóhátról lekaszabolták. Aztán visszanéztek a borzalmasan felkoncolt hullákra, s a lovak sörényébe törülték pengéjüket.

Soha azelőtt nem volt oly ádáz a gyűlölködés a Don vidékén, mint amilyen akkor támadt a leggazdagabb kozák falvak - Vesenszkaja, Kurmojarszkaja, Jeszaulovszkaja, Potyomkinszkaja, Nyizsnye-Csirszkaja, Uszty-Medvegyinszkaja - környékén. Agitátorok érkeztek Novocserkasszkból, olykor még maga Krasznov atamán is megfordult ott. Olykor összeharangozták "a Don-vidék megmentőit", és ősi szokás szerint fedetlen fővel buzdították a kozákságot, hogy köszörülje kardját, és szálljon nyeregbe:

- Ütött az órád, talpra, doni kozák! Viharfelhőként zúdulunk Caricinra, elpusztítjuk ezt az átkozott kommunista fészket, kifüstöljük a Don vidékéről a vörös nyavalyát... A vörösök nem akarják, hogy a doni kozák gazdagon, vidáman éljen! El akarják hajtani méneseinket, nyájainkat; a földjeinket jöttment tulai meg orjoli parasztoknak akarják adni, asszonyainkat az ágyukba teperni, titeket pedig, dicső kozákok, a doni föld színe-javát, örök időkre sötét bányákba akarnak száműzni... Ne engedjétek meggyalázni az Isten házát, védelmezzétek meg a szabadság oltárát még az életetek árán is!... A nagy és vitézlő Doni Hadsereg atamánja nem lesz hálátlan, három napra és három éjszakára nektek adja Caricint...

Ivan Gora századparancsnok - nyurga, csontos férfi, akinek arca a sok átvirrasztott éjszakától egészen megfeketedett - már kiismerte ezekben az időkben a sztyeppen száguldozó kozákokat, kitanulta fogásaikat, és a céltalan csatározásokat kerülve, csapatával egyenesen haladt előre.

Elöl sűrű egymásutánban a hadtápszekerek mentek, utánuk cammogtak súlyos léptekkel, maguk elé nézve a lerongyolódott, csontig soványodott katonák. Legutolsónak baktatott Ivan Gora, kábán, mint akit leitattak. Még egy fél évvel ezelőtt hatalmas erejű ember volt, de fejsebe, amit a nyáron kapott, amikor a gabonafelesleg begyűjtésekor fejszével rávágtak, meg aztán a Lihajánál kapott légnyomás is megviselte. Néha igen harcias volt, de olykor menet közben is elbóbiskolt. Elhomályosodó szeme előtt fel-felbukkant valami kedves emlék. Például: egy nyári estén farakáson üldögélnek az emberek, és fejük felett bőregér repdes... Vagy: zöld szőttesen színes vánkos, azon Agrippina mosolygó arca... Meg-megállt, puskáját helyrerántotta vállán, hogy elűzze ezeket az ábrándokat, nehéz pilláit erővel nyitva tartotta, és végignézett az elhaladó katonák sorain, a sebesülteket vivő szekereken, a kiégett pusztaságon, amely a lelkét nyomta, amiért olyan végeláthatatlan: egy árva fácska, de még egy sürgönypózna sincs rajta, csak a végtelenbe vesző, sötét, színtelen, komor pusztaság... Megbotlott, szuszogott... Ejnye, milyen jó most a szekér nyomában menni, rákönyökölni a vendégoldalra, egy csöppecskét elbóbiskolni álltában!

De lám, már megint! A látóhatár szélén kicsinek látszó lovasok tűnnek fel, lövöldöznek, a puskagolyók dévajul fütyörésznek.

- Frissebben, elvtársak, szedjük a lábunkat. Hé, ott a szekéren, ne aludjatok!

Az egyik hadtápszekéren utazott a felesége, Agrippina, aki megsebesült a karján. Egy másik szekér nyomában Dása és Kuzma Kuzmics gyalogolt.

Elnyújtott kiáltások hangzottak fel a sötétben. A hadtápszekérsor megállt. Dása nyomban rádőlt egy szekér oldalára, és karjára hajtotta fejét. Mintegy félálomban hallotta, hogy odajön Ivan Gora, és halkan beszélgetni kezdett Agrippinával, aki ugyanazon a szekéren ült.

- Jó volna rágyújtani, alig állok a lábamon.

- Miért álltunk meg?

- Öt óráig pihenő.

- Ki mondta?

- Küldönc jött ide, azzal izenték.

- Hajtsd rám a fejedet, Vanyusa, aludj egy cseppet.

- Majd éppen... tudok is én aludni... A fiúk álltó helyükben aludtak el... Te mér nem alszol, Gapa, fáj a karod?

- Fáj.

A szekér halkan megzörrent - a férfi magához vonta Agrippinát.

Mint egy fáradt ló, olyan mélyet sóhajtott.

- A küldönc beszéli, micsoda rémséges erőket dob ide az ellenség Kalacsnál meg Nyizsnye-Csirszkajánál a Donon át! A csapatok nyomában pópák jönnek, zászlókkal meg pálinkáshordókkal! A kozákok tökrészegen mennek rohamra. Tisztára mészárlás, amit művelnek...

- Egyél egy kis kenyeret, Vanyusa.

Gora lassan falatozni kezdett. Nehezen nyeldekelve, csámcsogva mondta:

- Már itt vagyunk a Donnál. Nem messze innen kompnak kellene lenni. Átvitték a másik partra, biztosan emiatt álltunk meg.

A szekér megint megbillent. Ivan Gora elmozdult mellőle, és súlyos léptekkel eltávolodott. Minden elcsendesedett - emberek és lovak is. Dása a kabátujjához szorította arcát... Mindent, de mindent odaadna egy ilyen percért, szerelmesének ily szűkösen mért, néhány gyöngéd szaváért. Irigy, fukar szív az övé, mire volt gondja eddig? Mit várt ezelőtt? Ott volt mellette a drága, szeretett ember - nem ügyelt rá, elvesztette örökre... Most aztán hívná, kérné, kiálthat utána: "Ivan Iljics, Ványa, Vanyusa!"

Kuzma Kuzmics költötte fel Dását, aki a szekér alatt feküdt összekuporodva. Lövések dördültek. Olyan hideg volt, hogy Dása vacogva fújta ujjait.

- Darja Dmitrijevna, hozza a táskát, oszt gyerünk, sebesültek vannak.

Élesen hasítottak a hajnali csendbe a lövések a folyó mentén. Dása nehezen tápászkodott föl, egészen bódult volt még a hideg földön rövid ideig tartó alvástól. Kuzma Kuzmics megigazította rajta kötszertáskáját, előreszaladt, aztán visszafordult:

- Frissebben lépkedjen, lelkecském... itt vannak a mieink, nem messze... Nem hallja, ott mintha nyögne valaki?... Vagy nem?

Nekiiramodott, majd megtorpant, és nyakát kinyújtva körülnézett. Dása nem sokat törődött vele, csak kissé utálkozott, amiért Nyefedov ilyen gyávának mutatkozik.

- Szívecském, hajoljon le, az istenért, golyóbisok fütyülnek...

Ezt mind csak kitalálta, mert sem sebesültek nem jajgattak itt, sem golyók nem fütyörésztek. A virradat fényében a víz fehér leple mintha a partokat is ellepte volna. Az őszi köd volt ez, amely vastagon beborította a folyót és a parti nádast is. Ivan Gora, mint akit tejbe mártottak, úgy állt övig a ködben. Odább még egy, aztán megint egy vöröskatona, s a többi is csak derékig látszott ki a tejfehérségből. Mindnyájan a Don meredek jobb partját nézték, ahová nem ért el a köd. Ott, a fekete cserjésen túl, temérdek kis füstfelhő gomolygott felfelé a mozdulatlan levegőben.

Kuzma Kuzmics is meglátta őket, és izgalmában majd megfúlt. Szeme kerekre nyílt.

- Nézze csak, nézze, Darja Dmitrijevna! Látja, mi van ott? Rabolni jöttek a hadsereg nyomában, százezer szekéren... Valóságos tatárjárás ez, népvándorlás... Látja ott a szekérből kifogott, felnyergelt lovakat? Látja a tábortüzeknél heverő, szakállas alakokat, késsel a csizmaszárukban?... Nézze meg, Darja Dmitrijevna, ilyet életében egyszer, akkor is csak álmában láthat...

Dása nem látott se szekeret, se lovakat, se tábortűz mellett heverő kozákokat... De azért mégis elszorult a szíve... Ivan Gora arra fordult, és intett nekik, hogy bújjanak a ködfüggöny mögé. Kuzma Kuzmics, mintha valami csodálatos mesekönyvben olvasott volna, révült tekintettel motyogta:

- Ezt kellene megmutatnunk a mi intelligenciánknak. Mi? Elmondhatatlan álom ez... Alkotmány kellett nekik... Kormányozni akarták az orosz népet... Jaj-jaj-jaj... S mi mindent nem meséltek róla: hogy türelmetlen, meg hogy lusta, meg istenfélő is ráadásul a boldogtalan... hjaj-jaj... Pedig hát ő ilyen, ni... ott áll övig a ködben, félelmetesen, bölcsen, tisztában van a sorsával, szemmel tartja a rablóhordákat... Olyan erő gyürkőzik itt neki az életnek, hogy semmiféle történelemben nem akad párja...

Hirtelen megszűnt a lövöldözés, Kuzma Kuzmics szava is elakadt. Az elöl álló Ivan Gora hátranézett. A folyó felől két tompa robbanás morajlott fel, utána pedig zavaros, rőt fény ömlött el a ködfelhőkön. Messziről ordítás, majd ismét lövöldözés hallatszott.

- Isten bizony, felrobbantották a mieink a kompot a túlparton. - Kuzma Kuzmics kinyújtotta fejét a ködből. - Ó, micsoda mészárlás megy most ott végbe!

Ivan Gora és katonái csatárláncban, meggörnyedve rohantak a parthoz, és elbújtak a cserjésben. A hajnal vörös fénye elömlött az egész lapályon. A lombtalanul égbe nyúló fák megszaggatták a ritkuló ködöt. Ott a parton, a köd leple alatt most olyan üvöltés harsant fel, hogy Dása fülére szorította öklét, Kuzma Kuzmics pedig hasra feküdt. Mindenütt lövések, vagdalkozás, jajgatás, vízcsobbanás, kézigránátrobbanás... Aztán a cserjés mögül előbukkant Ivan Gora. Zihálva, fedetlen fővel közeledett, kezében viszont két vörös szegélyű kozák sapkát hozott. Dásához érve, így szólt:

- Küldök majd hordágyakat, maga most szaladjon a folyóhoz, be kell kötözni két sebesült elvtársat...

Ránézett a két sapkára, az egyiket eldobta, a másikat dühösen a fejébe csapta:

- A gazok, csónakon akartak bekeríteni bennünket... Menjen csak, ne féljen, vége van már valamennyinek...

Zajgott, nyüzsgött a Don mindkét partja Nyizsnye-Csirszkaja és Kalacs között; három úszóhídon, kompokon, csónakokon keltek át a nagy és vitézlő Doni Hadsereg lovas- és gyalogezredei. Teljes hadirendben vonult fel a lovasság, vadonatúj egyenruhában, félrecsapott, ellenző nélküli sapkában, amely alól, régi szokáshoz híven, homlokba csapzott az oly sokszor megénekelt kozák hajtincs. Tarka zászlók lobogtak a pikákon. A híddeszkák között fel-felfröcskölt a víz a szürke Don habjaira félénken pislogó fiatal lovak patái alatt.

Hosszú bárkák úsztak keresztül a folyón, gyalogsággal telezsúfolva - csupa pelyhes állú gyerkőc, akik szájtátva bámulták a kozákok, lovak, szekerek e példátlan sokadalmát; beugráltak a vízbe, onnan felmásztak a meredek partra, és felsorakoztak, vigyázzba merevedve, fedetlen fővel. És akkor lengő szakállú diakónusok éktelen üvöltése és füstölők csörömpölése közepette a főpapok, akik gazdagon hímzett miseruháikban mint aranyharangok álltak ott, megáldották a csapatokat.

A földvár tetejéről ezredesek és küldöncök kíséretében Mamontov tábornok figyelte zászlaja alatt az átkelést. Mindenfelől jól láthatóan, mintegy szoborba öntve ült ott, fekete kozák köpenyben, ezüstszürke lován, amely türelmetlenül kapálta a földet. A csapatok ének- és dobszó mellett vonultak fel, a lófarkas kopják lobogtak a szélben. Kelet felé, a felvonuló csapatok verte porfelhőben, ágyútűz dörgött.

A főparancsnok lovaglóostorával együtt szeméhez emelt kezéből napellenzőt formált, úgy nézte, hogyan úsznak a magasban a kissé hátrahajló szárnyú repülőgépek; megszámlálta és szemével kísérte őket, míg csak el nem tűntek a láthatár szélén. A földvár mellett elhaladtak a hajókról imént legördített nehézágyúk, csövükön és páncéljukon mindenféle girbegurba vonalakkal. Az ágyúkat szőrös lábú, alacsony, kócos lovak vontatták erőlködve; szakállas hajtóik ostorral nagyokat csördítettek rájuk. Még el sem ült a por, s óriási hernyótalpakon szegecselt acéllemezű, magas orrú tankok robogtak elő. Mamontov megszámlálta: tíz acélszörnyeteg készült legázolni Caricin utcáin a vörös csőcseléket. A tábornok azután a földvárról a vízpartra vágtatott, mögötte fél lóhossznyira, a zászlótartó, feje felett lengetve a fekete-kék lobogót.

Újabb és újabb csapatok értek a parthoz, és szálltak bárkába, tutajok s kompok szállították át a szénát és a hadianyagot. Az átkelőhely közelében kordék, hadtápkocsik és nagy szekerek álltak, aminőkön szénát hordanak be a mezőről. Köztük tekintélyes helybeli kozákok álldogáltak, vagy kényelmesen járkáltak, vagy tábortűz mellé telepedve falatoztak. Ezeket a kupec-kozákokat a falvak küldték a századokhoz, ezredekhez a gazdasági ügyek lebonyolítására, ők szedték össze a hadizsákmányt - pénzt, marhát, gabonát, takarmányt, mindenféle használati tárgyat, takarót, ágyneműt, tükröt, fegyvert. Ebből a prédából látták el századjaikat élelemmel meg takarmánnyal, ha kellett, ruhával és fegyverrel is, a többit pedig összeírták, szekerekre rakták, és serdülő legénykékkel vagy az asszonynéppel hazaküldték.

Ellovagolva a Ricskov tanya mellett, ahol a házak fele porrá égett, s minden hamutól feketéllett, Mamontov a vasúti töltés felé vette útját, hogy bevárja a Don jobb partjáról jövő páncélvonatot.

A tizenkét lovas- és nyolc gyaloghadosztályból álló Doni Hadsereg öt hadoszloppal indított támadást. Mind az öt hadoszlop gyors iramban menetelt Caricin védelmi övezetének utolsó vonala felé. A Tizedik Vörös Hadsereg elvesztette kapcsolatát az északi és déli csapatokkal, mind szűkebb frontra tömörülve visszavonult. Öt kis létszámú hadosztálya utolsó golyóit fogyasztotta, utolsó erőit vetette latba.

A Köztársaság Legfelsőbb Katonatanácsát - amelynek e napokban hatékonyan támogatnia kellett volna a Tizedik Hadsereget - titkos, jól leplezett árulás bénította, ami a hadmozdulatok hihetetlen lassúságában nyilvánult meg, és abban, hogy Caricint másodrangú, egyáltalán nem döntő fontosságú ügynek, a caricini Katonatanács hangulatát pedig rémlátásnak tartották. Caricinnak saját erőivel kellett megszabadulnia a kozák csapatoktól.

A Tizedik Hadsereg Katonatanácsa e napokban két hadparancsot adott ki: az első szerint Caricinból északra kell küldeni minden hajót, bárkát, csónakot és kompot, hogy a csapatoknak még csak eszükbe se juthasson a Volga bal partjára visszavonulni; a második hadparancs értelmében további rendelkezésig az elfoglalt állásokat elhagyni főbelövés terhe mellett tilos.

Tyelegin ütege körül nyugodtan telt el a délelőtt. Valahonnan a láthatár széléről hallatszott ugyan az ágyúk döreje, de a síkság néptelen volt. A tengerészek fedezéket ástak. Anyiszja, anélkül, hogy kérdezett volna valakit, elment a vasútállomásra, és vagy három óra múltán, teljesen kifulladva, két zsákkal tért vissza. Az egyikben kenyeret cipelt, a másikban görögdinnyét. A kiürített zsákokat az ágyúk közé, a földre terítette, a kenyereket felszeletelte, a dinnyéket négybe vágta. "Egyetek..." Ő maga félrevonult, és szerény elégtétellel nézte, hogyan esnek a dinnyének a tikkadt matrózok. Dicsérték is ám, még dinnyétől maszatosan:

- Ez aztán a helyre menyecske!

- Lámpással kell az ilyet keresni...

- Ilyen bizony nem terem minden bokorban...

Sarigin, aki nagyon tartózkodó természetű volt, fölényesen közbevágott:

- A kezdeményező képességet kell megbecsülnünk benne.

A matrózok a dinnyehéjból kiemelve képüket, elröhögték magukat. Sarigin összeráncolta homlokát, felállt és felvett egy lapátot:

- Javaslom, elvtársak, hogy ássunk Anyiszjának egy külön fedezéket, az ilyen elvtársat meg kell becsülnünk, elvtársak...

A matrózok nevetve ástak a vízmosásban egy kis lövészárkot Anyiszjának, ahol lövöldözés esetén megbújhatott.

Más tennivalójuk nem akadt. A hajóról kirakott lövedékek százai már garmadában álltak az ágyúk mellett, a puskák ki voltak tisztogatva. Szapozskov megteremtette a telefonkapcsolatot a tüzérosztály parancsnokságával. A matrózok a napra hevertek sütkérezni. Most aztán jöhet az a Mamontov tábornok.

Ivan Iljics száraz kalászt morzsolgatva ujjai közt, egy ágyútalpon ült. Nem szokott ő holmi mély bölcselkedésekbe feledkezni; szívéhez nőttek ezek az emberek, ahány, annyiféle, akik a világ minden tájáról összeverődve oly szoros egyetértésben fűzték egymáshoz sorsukat. Lám, még Szergej Szergejevics is, akinek látszólag oly nehéz megmaradnia valahol, s rendesen annyi kalandos gondolat ragadja magával, most közérdekű, fontos feladatot végez, beleélte magát a helyzetbe, és szuszogva dolgozik a telefonnál. A becsvágyó Sarigin, aki bár nem nagy lángész, de kitartó és makulátlanul tiszta fiú, öklét arca alá téve, csendesen alszik. Az óriási termetű Zadujvityer durva, de szép arcát a nap felé fordítja a homokon: ez a ravasz, merész és számító paraszt, ha életben marad, jó gazda lesz otthon. A másik óriás, a kerzsenyeci erdőből idekerült Latugin sapkáját arcára tette, s úgy horkol hangosan. Ez még különösebb eset; nem ravasz, mert nincs rá szüksége, s még maga sem tudja, milyen ágra kapaszkodjék fel pisztolyával és kézigránátjával...

Tizenkét ember bízta életét Ivan Iljicsre. Ilyen döntő pillanatban adott a kezére egy egész üteget a Katonatanács... Igaz, hogy ért valamit a magasabb matematikához, de azért tulajdonképpen határozottan ki kellett volna jelentenie, hogy nem való ütegparancsnoknak.

- Te, Gagin, mondd csak, ki tudja számítani valamelyikőtök azt a hogyishívjákot, a kilövési szöget? Távmérőnk nincsen tudniillik...

Gagin, aki a mellvéd mögül nézte a pusztaságot, odafordult:

- Távmérő? - ismételte mogorván, és fekete pillantását Tyeleginre szegezte. - Minek az neked? A görbét is, meg a célt is telefonon mondják be a parancsnoki pontról.

- Persze, persze, ez igaz...

- Célpont meg távmérő meg kilövési szög... ezt mi mind tudjuk, de nem erről van szó, Tyelegin elvtárs. Távmérő ide, távmérő oda, ez az ütközet iszonyú lesz, késhegyre megy... A belét kitaposni, az utolsó lövedékig pusztítani, erre gondolj inkább... Gyere csak ide, mutatok valamit.

Tyelegin felkapaszkodott hozzá. Az ágyútűz erősödött, mintha közelebbről jött volna, nyugaton és délen füstfelhő árnyékolta be a láthatárt. Gagin mutatóujjának irányát követve, Ivan Iljics észrevette a síkságon észak felől közeledő embercsoportot és a szekerek hosszú sorát.

- A mieink menekülnek - mondta Gagin, és a délen, Szarepta felé tornyosuló óriási füstgomolyra mutatott. - Már régóta figyelem: ezren meg ezren menekülnek errefelé... Látod azokat a robbanásokat? Az imént még semmi sem volt. Nehézágyúból lőnek. Reggelre ide várhatod Mamontovot.

Ivan Iljics még egyszer apróra megvizsgálta az üteget. Összeszámlálta a lövedékeket, a töltényeket, amiből egy-egy puskára mindössze két tárral jutott. Főként az nyugtalanította, hogy az üteg teljesen pőrén áll ott. Alig kétszáz méternyire már látszottak a frissen ásott, kicsiny lövészárkok, de azokban semmiféle mozgás sem volt észrevehető: a vörös csapatok osztagai sokkal messzebb voltak. Tyelegin leült az alvó Szapozskov mellé, akinek arcát redők szántották, mintha az ő álma sem volna valami nyugodt.

- Szergej Szergejevics, bocsáss meg, hogy háborgatlak... Köss össze, kérlek, a tüzérosztály parancsnokával.

Szapozskov felnyitotta zavaros szemét:

- Minek? Az utasítás az, hogy ne lőjünk. Ha kell, majd szólnak... Mit izgulsz? - A telefonhoz mászott, és nyilván erőltetve, nagyot ásított. - Feküdj le inkább, aludd ki magad, ez a legokosabb, amit tehetsz.

Ivan Iljics visszament a mellvédhez, és sokáig ott maradt mozdulatlanul. Sötét narancssárgán süllyedt az óriási napkorong a láthatár fölött emelkedő sötét porfelhőbe, amelyet megszámlálhatatlan kozák ezred lovainak patái vertek fel. Leszállt az éj a síkra, s már nem lehetett észrevenni a csapatok mozgását. Lejjebb valamiféle zöldellő tengerpart fantasztikus birodalmának kínai pagodái szökelltek a csillagfényes égre, egyik messze úszva kétfejű lóvá változott, majd egy kezét tördelő nőalakká...

Mintha csak az ágyúgödörből kellene kimászni, és - mint álmában szokta az ember - óvatosan lépkedve, félig úszva, egyszerre csak oda lehetne jutni abba az isteni birodalomba. Mert másképp miért mutatkoznék ilyen csodásnak; nyilván jelenteni akar valamit a halálos harc órájában.

- "Fekete juharfa, galamb zokog rajta..." - szólalt meg Szergej Szergejevics, és Tyelegin vállára tette a kezét. - Ez, kérlek, tiszta idealizmus, tájképeken merengeni... Akarsz egy szippantást? A kórházban csórtam egy pakli kapadohányt, hadd legyen füstölnivalóm, mielőtt felfordulok...

Gunyorosan beszélt, mint mindig, bár a szája körüli keserű ráncokban és bágyadt szemében búbánat bujkált. Cigarettát sodortak, rágyújtottak. Tyelegin kifújta könnyedén a füstöt, Szapozskov meg mohón mellre szívta.

- Mit kántálsz ilyen gyászosan? - kérdezte halkan Tyelegin.

- Kezdek félni a haláltól... különösen a fejlövéstől. Mást nem sajnálok, de a fejemért kár. Az jobb sorsra érdemes, gondolatok vannak benne...

- Félünk mi mindannyian, Szergej Szergejevics, csak nem kell rágondolni...

- Vajon te törődtél valaha is az én gondolataimmal? Szapozskov egy iszákos anarchista; ennyit tudtál rólam. Te viszont mintha üvegből volnál előttem; úgy beléd látok, el tudok mondani rólad mindent... de te nem tudsz rólam semmit... Kár, nagy kár... Ejnye, bizony irigyellek, Vanyka.

- Ugyan, mi van rajtam irigyelnivaló?

- Az, hogy nyitott könyv az életed: kötelességtudás van benne, odaadó szeretet és szigorúság önmagaddal szemben. Becsületes, jó gyerek vagy. A feleséged is imádni fog, ha kitombolta magát. Meg aztán azért is könnyű az életed, mert ódivatú ember vagy.

- Mondhatom, jó véleményed van rólam...

- De ami engem illet, Vanyka, én bizony sajnálom, hogy akkor Gimza nem lőtt agyon... Vártuk-vártuk reszkető türelmetlenséggel a forradalmat... Csak úgy dobálóztunk a fennkölt eszmékkel: nesze nektek a filozófia aranykora, a teljes szabadság! És most itt az összeomlás, a legszörnyűbb katasztrófa, dúlás, marcangolás... (Úgy a homlokára csapott, hogy sapkája a tarkójára csúszott.) Erre nézve kiáltvánnyal akartam fordulni az emberiséghez, ennél kisebb hallgatóságra fütyülök, és nagyon rossz dolgokat mondtam volna, nem a köz javára, bánom is én azt, hanem az ártalmára... De nincs meg kéziratban, még nem írtam le... sajnos...

Besötétedett. Tűzvész fénye gyúlt ki a láthatár szélén, füstös vörösség terjengett széltében-hosszában, különösen délen, Szarepta irányában. Lángba borultak a tanyák, s megvilágították a gyors iramban támadó ellenség útját. Tyelegin már csak fél füllel hallgatta Szapozskovot; messziről egyenest nyugatra, mintha kígyók nyújtották volna ki világító fejüket a horizont mögül, háromszor lobbant a zöld rakétaláng.

Szergej Szergejevics azért sem vett tudomást erről a kivilágításról, s tovább beszélt remegő hangon, amitől borsódzott Ivan Iljics háta:

- Vagy csak azért élünk, hogy együnk? Hát akkor csak zúzza szét egy golyó a kobakomat, akkor csak pukkadjon szét szappanbuborék módjára az agyvelőm, amelyet én teljesen tévesen a mindenséggel tartottam egyenrangúnak... mert hiszen mi az élet: nitrogén plusz szén plusz még valami vacak. Az egyszerű molekulákból lesznek a bonyolultak, a nagyon bonyolultak, aztán a szörnyen bonyolultak... Aztán: puff! A szén, a nitrogén és a többi vacak szétbomlik a legegyszerűbb állapotára. És kész. Ez az egész, Vanyka... Mi köze ehhez a forradalomnak?

- Mi mindent össze nem hordasz, Szergej Szergejevics! Igenis, éppen a forradalom emeli az embert a mindennapiság fölé...

- Ugyan hagyj békén! Különben is nem neked beszélek. Értesz is te a forradalomhoz! Annak vége... Azt legázolták, nézz csak túl az orrodon... Szovjet-Oroszország máris a Rettegett Iván előtti határok közé szorult... Maholnap minden út csontjainktól lesz fehér. És a nitrogén plusz szénvegyületek fognak diadalmaskodni, azok ott ni, akik errefelé nyargalnak, és ide is érnek reggelre...

Tyelegin hátratett kézzel, egyenesen állt és hallgatott: a sötétben csak homályosan látszott a tűz fényétől vöröses arca.

- Ivan, hidd el, csak a fantasztikus jövőért, a nagyszerű, a végleges felszabadulás kedvéért érdemes élni, amikor semmi és senki sem gátolhatja, hogy az ember a mindenséggel egyenrangúnak érezhesse magát... Hány estét átbeszélgettünk erről a fiúkkal! A nagy Homérosz csillagai fénylettek fölöttünk is, és ugyanazok a tábortüzek égtek ott, amelyek évezredek útját világították be. A fiúk hallgattak, és hitték, amit a jövőről beszéltem, szemükben fel-felvillant a csillagok sugara, szuronyaikon a tábortűz fénye... Mind elhullt a pusztaságban... Nem vittem győzelemre az ezredemet... Szóval csaló vagyok!

Jobbra tőlük, vagy százötven lépésnyiről az előőrs kiáltása, majd csendes szóváltás hallatszott. Tyelegin arra fordult, szétnézett; úgy látszik, valamelyik matróz odament Gaginhoz, aki azon az oldalon állt őrt.

- Ivan, de mondd, hátha csak afféle tündérmese az a jövendő, amiről a végtelen orosz sztyeppeken mesélnek? Hátha nem válik valóra? Akkor borzalmakba vész a világ. - Szapozskov egész közel hajolva suttogta Tyelegin fülébe: - A borzalom már itt is van, csak még senki sem akarja igazán elhinni. A borzalom csak igazodik az ellenállás erejéhez. A négyesztendős emberirtás gyerekjáték volt ahhoz képest, ami most készül. Először is a forradalmat fogják legázolni nálunk s az egész világon... Aztán pedig az egyén általános mozgósítása, borotvált fej, a kézben bádogcsajka... S a világ üszkös romjain a felfuvalkodott borzalom fog tort ülni. Nem a legegyszerűbb akkor megdögleni egy kozák szablya csapása alatt?

- Pihenned kellene, Szergej Szergejevics, gyógykezeltetni magad - szólt Tyelegin.

- Tőled nem is várhattam más feleletet!

Gagin közeledett egy magas, csontos katonával. Tyelegin végtelenül megörült, hogy befejezheti ezt a kibírhatatlanul nyomasztó beszélgetést Szapozskovval. Az idegen katonán végig sáros, szakadt szélű köpeny és - tudjisten, miért - kozák sapka volt. Olyan rekedten beszélt, mintha egy héten át nyakig mocsárvízben ült volna:

- Jó egészséget, parancsnok elvtárs. Hogy és mint? Van elég lőszerük?

- Adjisten! - felelt Tyelegin. - Hát maga kicsoda?

- A kacsalini ezredből; annak a századnak a parancsnoka volnék, amelynek maguk előtt kell az állást elfoglalnia.

- Nagyon örvendek. Már aggódni kezdtem, hogy a gödröcskék megvolnának, de nincs kiket belakoltatni...

- Hát most már elfoglaltuk. Sebesülteket hoztunk, kórházvonatra rakjuk őket. Kenyeret akartam kérni a komendánsuktól, de aszongya, kifogyott, csak holnap lesz... Könnyű ezt mondani... holnap reggel... de az én századom három napja nem evett... maguknak nincs véletlenül? Hacsak egy-egy darabka, ide érezni a szagát... Holnap megadnánk... Vagy pedig egy tehénkét hozhatnánk maguknak ajándékba.

- Ivan Iljics... - Tyelegin megfordult. Anyiszja állt mögötte. Úgy jött oda, mint az árnyék, s odafülelt. - Én félretettem három napra való kenyérkét, lehet nekik adni... Holnap megint szerzek.

Tyelegin elmosolyodott:

- Jól van, adjon a századparancsnok elvtársnak négy cipót...

A századparancsnok nem remélte, hogy ilyen könnyen kap kenyeret.

- Nohát, igazán köszönöm. - S amint átvette Anyiszjától, mindjárt hóna alá szorította a cipókat, s már indult volna is velük. Odajöttek a matrózok, s alvás után nyújtózkodva, szemügyre vették ezt a szurtos, rongyos katonát. Az elmondta nekik, milyen derekasan viselkedett az ezred. Tíz nap alatt áttörte magát a gyűrűn, s egyetlen sebesültszállító szekeret sem veszített. De olyan szaggatottan és zavarosan beszélt, hogy az egyik matróz vállvonogatva el is ment.

Latugin hideg pillantással szólt a katonára:

- Aludd ki magad, aztán mesélj... De azt tán tudod, mit jelent ott az a kivilágítás - és Szarepta felé mutatott.

- Igen, tudom - felelte Ivan Gora. - Az állomáson találkoztam egy emberrel, aki onnan jött... Gyenyiszov tábornok ostromolja Szareptát. Aszongyák, hogy a német háborúban sem volt ilyen ágyútűz, a tüzérség mindent elsöpör. A kozákok hullámokban zúdulnak rájuk a szakadékokból, rémes, a szakállukra csurog a nyáluk... Egy lelket se hagynak életben... A Morozov-hadosztály fele elpusztult. Ez a Gyenyiszov a Volgához akar szorítani bennünket, hogy Szarepta és Csapurnyiki között kitörhessen a folyó felé... akkor aztán: ámen!

Intett a matrózoknak, és kimászott a mélyedésből. Tyelegin még megkérdezte:

- Ki az ezredparancsnokuk?

Ivan Gora a sötétségből szólt vissza:

- Pjotr Nyikolajevics Melsin...

A Morozov-hadosztály az ötödik hadoszlop nyomására egész éjjel és a következő nap lassan visszavonult Szarepta és a tó melletti Csapurnyiki falu felé. A hullák százával hevertek a lapályon. Gyenyiszov tábornok nem engedte, hogy a vörösök lélegzethez jussanak. Minden egyes visszavert roham után azonnal kezdődött a következő. Srapnelek süvítettek s robbantak a lövészárkok felett, a föld rengett, és forgatagokban zúdult a katonákra. A kozák ágyúk elnémultával dühtől, fájdalomtól eltorzult, vérmaszatos arcok bukkantak fel a lövészárkokból.

A dombok mögül és a szakadékokból sűrű lovascsapatok száguldottak elő, mint a láva, a lovak patái alatt porzott a föld... Ősi tatár szokás szerint üvöltöttek, és suhogtatták szablyáikat. Ha csak egyetlen harcos megretten, és futásnak ered a széles szügyű pejlovak sörénye fölé hajoló fekete lovasok rázúduló lavinája elől, akkor az egész csatárláncnak vége: legázolják, összekaszabolják, vérét veszik...

A Morozov-hadosztálynak Szarepta és Csapurnyiki határához szorított oldalszárnyai derekasan állták a sarat, de a derékhad megtört a Volga felé, éppoly kikerülhetetlenül, mint az erején felül megterhelt kar izmai. A hadosztály parancsnoka a komisszárral, a segédtiszttel és a híradóssal együtt ott guggolt az elesett lovak hullái közt az első vonalban. Az oldalszárnyaktól egyre gyérebben tudta pótolni az itt elesetteket és sebesülteket. De mégsem kért tartalékot a hadseregparancsnokságtól, tudva, hogy Caricinból már semmit sem lehet elvinni.

Aznap reggel a védelem fővonalán nagy baj történt: a környékbeli tanyákról és falvakból mozgósított Első és Második Parasztezred katonái váratlanul kimásztak a lövészárokból, és a fegyvert fejük fölé emelve, elindultak, hogy megadják magukat a fehéreknek. Az Első Ezred törzsének parancsnokai a tábori konyhánál körülfogták a komisszárt és a kommunistákat, és valamennyit főbe lőtték. Ugyanabban az órában agyonlőtték a Második Ezred parancsnokát, komisszárját és kommunistáit is. Csupán két század nem engedett a provokációnak, és tüzet nyitott az árulókra, akik fehér kendőket lobogtatva menekültek a fehérek fogságába. Mamontovék messziről támadóknak vélve ezt a tömeget, irtózatos golyózáporral fogadták. A két parasztezred maradványai erre összezavarodva, fegyvereiket eldobálva visszafordultak, mire körülfogták és elvezették őket. Ilyenformán a fronton csaknem öt versztányi rés támadt.

Caricin fegyver- és gépgyáraiban, fafeldolgozó üzemeiben riasztóan felbúgtak a szirénák. A Katonatanácstól kiküldött kommunisták bejárták a műhelyeket:

- Elvtársak, hagyjátok itt a munkát, fogjatok fegyvert, a frontot meg kell menteni.

A munkások - pedig már csak öregek, rokkantak és serdülő korú gyermekek maradtak az üzemekben - abbahagyták a munkát, elrakták a szerszámokat, leállították a gépeket, és szaladtak a raktárakba, ahol a fegyvereiket tartották. Felsorakoztak a gyárkapuk előtt, és kimentek a pályaudvarra.

A városszéli házikókból kiszaladtak az anyák, feleségek, és kis elemózsiás batyut nyomtak a kezükbe. Némelyik asszony a pályaudvarig, sőt egyik-másik még tovább, egész az állásokig elkísérte emberét. És még sokáig álltak ott az árokszélen, amíg csak oda nem jött a hadseregparancsnok, és majdhogynem összetett kézzel kérte az asszonyokat, menjenek haza, mert itt csak útban vannak, sőt itt a magaslaton kitűnő célpontul szolgálnak Mamontov tüzérsége számára.

Még mielőtt beesteledett volna, háromezer caricini munkás tömte be a fronton támadt rést, s a már odafurakodó ellenséget súlyos áldozatok árán sikerült visszavetniük.

Azokban az órákban történt ez, amikor a Morozov-hadosztálynak az ellenséges lovasság és gyalogság példátlanul heves rohamát kellett elhárítania. A hadosztály központi osztagai csaknem a Volgához szorultak, s már Szarepta utcáin robbantak a lövedékek. Csapurnyiki falu az ellenség kezére került, és a szalmatetők meg a sekély, pusztai tó körüli nádasok lángba borultak.

A hadosztályparancsnok látcsövön figyelte a síkságot. A nap már lemenőben volt. Jól látta, milyen arcátlan merészséggel sorakoznak fel s bontakoznak ki a kozák lovasszázadok. Tapasztalt szeme a lovak harciasságából meg tudta ítélni, hogy ezek friss csapatok, és utolsó rohamra indulnak. Mire a nap lemegy, úgy látszik, az egész Morozov-hadosztály, parancsnokával az élén, szigorú hadirendben bevonul a történelembe.

Leeresztette a látcsövét s elővette feketére szívott kis pipáját. Lassan beletömött egy csipet szaratovi mahorkát, és zsebeit tapogatva gyufát keresett, de nem volt. Körülnézett. Pár lépésnyire jobbra és balra, kicsiny földhányások mögött feküdtek a katonák. Egyikük posztózubbonya oldalán fekete folt terjedt mind szélesebben, a másik hörgött, mint az eszeveszett, mialatt állához szorította fegyverét.

A hadosztályparancsnok óvatosan a földre, az ürömfű közé dobta pipáját, és újra szeméhez illesztette a látcsövét. Keze önkéntelenül megremegett...

Délnyugaton újabb óriási lovascsapat bukkant fel... Azalatt került elő valamerről, amíg ő a pipáját megtömte... Sok-sok ezer lovas száguldott elő a dombok mögül: a porfelleget bearanyozták a lemenő nap rézsútos sugarai.

A hadosztályparancsnok egy pillanatra levette szeméről a látcsövet. A lövészárkokban egyszerre csend lett, mindenki felneszelt, a katonák egész nagyságukban kiegyenesedve szorították magukhoz fegyverüket. A hadosztályparancsnok még a száját sem nyithatta ki néhány lelkesítő szóra, amikor messziről eldördültek az ágyúk - mire ismét szeméhez emelte látcsövét. Mi az ördög! Vagy két tucat lövedék robbant fel a síkságon nyargaló kozák századok között, amelyek gyorsan összesereglettek; az atamán zászlaja kimagasodott a tömegből. A kozákok a dombokról lefelé száguldó lovasság ellen fordultak... A pikákkal tűzdelt, tömör kozák had meghátrált, majd felsorakozott, és a lovakat megsarkantyúzva, összecsapott a két lávatömeg... Óriási porfelleg kerekedett...

A hadosztályparancsnok közelebbre irányította a látcsövet, és észrevette, milyen fejvesztetten hátrálnak az ellenséges gyalogosok csatárláncai.

"Aha - mondta magában -, most már értem, miért hangsúlyozta annyira telefonon a Katonatanács elnöke, hogy az utolsó emberig tartsuk magunkat... Mert mégis idejében érkezett Dmitrij Zsloba »vashadosztálya«..."

A kozákokra zúduló lovasságot a "vashadosztály" gyalogos csatárláncainak sűrű sorai követték. Messzebb pedig, már a láthatár peremén, a porfelhőn át tevék, szekerek, embertömegek tűntek elő. A hadosztály óriási hadtápja volt az, amely temérdek búzát, pálinkáshordót, száz meg száz menekültet, egész csorda tehenet és birkát hozott magával.

Sok kozák harapott a fűbe ebben az ütközetben. A szétvert fehér lovasság nyugat felé vonult vissza, a "vashadosztály" és a Morozov-hadosztály csatárláncai közé keveredett gyalogság pedig részben elpusztult, részben megadta magát. A harc körülbelül egy óra hosszat tartott. Amikor véget ért, a hadosztályparancsnok lóra ült, és végigügetett az elesettekkel és hullákkal borított síkságon. Itt-ott még füstölgött a föld és nyöszörgött néhány, még fel nem szedett sebesült. Egy lovascsoport közeledett a hadosztályparancsnok felé. Az elöl lovagló férfi kubanyi kozák módra, derekán hosszú tőrt, vállán kámzsát viselt, megsarkantyúzta lovát, a hadosztályparancsnok felé ugratott, és parancsoláshoz szokott éles hangon megszólalt:

- Jó egészséget kívánok, ki legyen az elvtárs?

- A Morozov Doni Hadosztály parancsnoka vagyok, jó napot kívánok, és az elvtárs kicsoda?

- Hogy én ki vagyok? - felelte nevetve a lovas. - Hát csak nézzen meg jól. Én vagyok az a bizonyos, akit a Tizenegyedik Hadsereg főparancsnoka körözött, és Nyevinnomisszkajában agyon akart lövetni, de azért én eljöttem Caricinba, és úgy látszik, idejében érkeztem.

A hadosztályparancsnok nem volt elragadtatva ettől a bőbeszédű, hetvenkedő bemutatkozástól, és összeráncolva homlokát, így szólt:

- Ön tehát Dmitrij Zsloba...

- Úgy hívnak pendelyes korom óta. De most aztán mutasd meg, honnan lehet itt telefonálnom a Katonatanácsnak.

- Én már beszéltem velük, tudnak mindenről.

- Mi az nekem, hogy te beszéltél, csak hadd hallják meg az én hangomat! - felelt dölyfösen Dmitrij Zsloba, és úgy megsarkantyúzta lovát, hogy az állat vadul nekiiramodott a pusztának.

Ugyanaznap késő este Ivan Iljics cédulát küldött Melsin ezredesnek: "Pjotr Nyikolajevics, nagyon szeretnék találkozni veled..." Melsin ugyanezzel a küldönccel azt üzente: "Nagyon örülök, mihelyt lehet, megyek, sok mesélnivalóm van... Egyébként itt van nálunk a te..."

De vagy a ceruzája tört el, vagy nagyon is sebtében firkált, elég az hozzá, hogy Ivan Iljics nem tudta kibetűzni az utolsó szavakat, pedig jó néhány gyufát elégetett...

Melsin mégsem jöhetett el. Éjfél után rakéták világították be a sztyeppet. Az üteg parancsot kapott, hogy legyen készenlétben.

- Most aztán, elvtársak, úgy látszik, csakugyan megkezdődik - mondta embereinek Ivan Iljics. - Szóval úgy igyekezzetek, hogy egyetlen lövedék se robbanjon hiába... Meg aztán, tudjátok, hogy szól a hadparancs: további rendelkezésig egyetlen lépést sem szabad hátrálnunk. Sok minden előfordulhat harc közben, szóval... ("Az ördög vinné el, hogy mindig belebotlok ebbe a szóba..."). Tizenötben géppuskákkal noszogattak bennünket hátulról, a generálisok nem bíztak benne, hogy a legénység vérét ontja a cár atyuskáért... Habár az is igaz, akárhogy emlegetjük is most Nyikolaskát, azért Oroszország mégiscsak Oroszország... Abban a háborúban sem volt borzasztóbb az oroszok szuronyrohamánál...

- Parancsnok, ugyan minek zengedezel itt nekünk? - szólalt meg hirtelen Latugin. - Mondd, mire jó ez?

Ivan Iljics mintha nem is hallotta volna:

- Most nincs géppuska a hátunk mögött... Mindnyájunknak a halálnál is borzasztóbb a forradalom elárulása, vagyis a bőrünk féltése, nehogy kilyukadjon... Így kell tehát értelmezni a hadparancsot, hogy a döntő órában, amikor ég a föld a talpunk alatt, ne hátráljunk meg. Hogy vannak, akik nem félnek: ez csak amolyan üres beszéd... A félelem igenis bennünk van, de ha felemeli a fejét, vágjuk le... A szégyenérzés erősebb, mint a félelem. Én pedig ezt azért mondom el, Latugin elvtárs, mert nálunk vannak, akik még nem próbáltak komoly ütközetet... Meg aztán megrongált idegzetű elvtársak is akadnak... Előfordul, hogy a legtapasztaltabb ember is elveszti a fejét... Ha én, a parancsnok, tételezzük fel, gyengeséget mutatnék, vagy elhagynám az üteget, megparancsolom, hogy ott nyomban agyonlőjetek... Én szintén agyonlövöm az ilyet, szóval... Ennyi az egész... Reggelig tilos a dohányzás...

Ismét köhécselt, és fel s alá járkált az ágyúk mögött. Sok mindent akart mondani, de valahogy nem jött a szájára, amit akart...

- Beszélgetni szabad, elvtársak...

- Tyelegin elvtárs - hívta ismét Latugin, és Ivan Iljics hátratett kézzel odament hozzá. - Hát én már a katonai szolgálat előtt is eleget szolgáltam. Rongyosan, mezítláb, éhesen ődöngtem, hol rakodómunkás voltam, hol fát vágtam, klozettot tisztogattam a kupecházakban, meg püspök kocsisa is voltam, szidtam is eleget őszentségét a zsírtalan leves miatt... Egy időben tolvajok közé is keveredtem... Sokat megéltem! S micsoda vadmarha voltam: mennyit verekedtem, ha lerészegedtem, félholtra püföltek.

- Már tudniillik fehérnép miatt - szólt közbe Bajkov, és a távol kigyúló rakéták fénye megcsillant sűrű szakállából kifehérlő egérfogain.

- Az is volt, asszony miatt is, de nem erről van szó, Tyelegin elvtárs, hanem arról, hogy te csak kerülgetted, de mégsem mondtad el nekünk azt, ami a legfontosabb... Forradalmi kötelesség, nos igen, ez helyes. De miért vállaltuk jószántunkból ezt a kötelességet? Erre felelj meg nekem. Nem tudsz? Persze, téged más fából faragtak. De mi három lúgban áztunk, a lelkünket is kirázták; azt hiszem, nincs az az állat, amelyik annyi kínzást elbír... Te a mi helyünkben már rég elcsüggedtél volna, mint egy kiherélt gebe... Várj csak, nem kell megsértődni, beszéljünk, mint ember az emberhez. Miért kellett az én anyámnak, egész életében más szennyesét mosni? - Mennyivel rosszabb ő, mint a görög királyné?

- Ej, de rátapintottál! - szakította félbe megint csak Bajkov. - Tizenháromban, emlékszel, láttuk Athénban a görög királynét. Hogy jutott most eszedbe?

- Miért élt az én apám úgy, mint egy kutya, miért korbácsolták meg a hajcsárok, s még ráadásul meg is köpdösték? Miért hínak engem ebadtának?

- Hát ez nem helyes dolog - szólalt meg Sarigin térdre emelkedve, szokott helyén ült eddig a lövedékhalmaz tövében. - Latugin, te fegyelmezetlenül beszélsz. Mi köze ehhez az ebadtának meg a görög királynénak? Ez mind csak felépítmény. A lényeg az osztályharcban rejlik. El kell döntened, mi vagy: proletár vagy osztályától elrugaszkodott elem...

- Vigyen el téged az ördög! Én a természet királya vagyok! - kiáltott rá Latugin. - Érted ezt, vagy még nem éred fel ésszel?... Olvastam egy könyvben: az ember a természet királya. Ezért állok én itt az ágyúnál. Bennünk igenis a természet királya él. Mit nekem kötelesség, meg veszély, meg félelem! A magasságos úristenre is ráreccsintek én ebből az ágyúból, nemhogy Mamontov generálisra! Nesze neked felépítmény! A fogammal megyek a torkának...

- Csendet, elvtársak! - kiáltott fedezékéből Szergej Szergejevics, aki a tábori telefonnál ült. - Hírül adom: Szareptánál nagy sikert arattunk. Két lovasezredet és egy gyalogezredet szétvertünk, másfél ezer halott, nyolcszáz fogoly...

Villámgyorsan járta be a frontot a szareptai siker híre. A Tizedik Hadseregnek egyik köteléke - Bugyonnij lovasdandárja -, amelyet az ötödik hadoszlop a támadásával elvágott, ezalatt már közeledett is a szalszki sztyeppen Caricin felé. Keserves hadjárat volt, emberek, lovak végképp kimerültek. És amikor az egyik közbeeső állomáson a véletlen csodájából sikerült telefonösszeköttetést kapni a morozoviak hadosztálytörzsével, valaki mindenféle jóízű kiszólással fűszerezte beszédét, derűsen szólt a kagylóba: "Tán elaludtatok ott valamennyien, nem tudjátok, hogy Szareptánál a disznófülűek két lovashadosztályát kutyául elvertük, gyertek összeszámlálni a foglyokat..." Ezt a nagyszerű, bár eléggé felnagyított hírt hallva, a dandár a hadtápját őrizet alatt hagyva, lóhalálában északra nyargalt, Gyenyiszov tábornok bandája ellen...

De a szareptai siker mégiscsak helyi jellegű volt, a caricini fő állások helyzete nem lett könnyebb tőle, sőt nehezebb lett. Mamontov azonnal felhasználta a két parasztezreddel történt szerencsés esetet, még azon éjjel átcsoportosította rohamoszlopait, és virradóra a támadás egész súlypontját a frontnak erre a legsebezhetőbb, ötversztás szakaszára összpontosította, amelyet csak a munkásosztagok ritkás csatárlánca fedezett.

A Doni Hadsereg színe-java támadott a síkon, amelyen nyugat-keleti irányban két óriási, mély szakadék szelte át a frontot, s húzódott egészen a városig. Ezekben a mély és széles árkokban ért a kozák lovasság a vörösök lövészárkainak közvetlen közelébe. Mint megannyi hangyaboly, úgy lepték be a lopva, hasalva közeledő gyalogság apró földhányásai a síkot. Előttük, utánuk hatalmas hernyótalpakon óriási tankok kúsztak-másztak. Repülőgépek keringtek az ütegek felett s a hadtápszekerek mögött, amelyek Caricinból és Caricinba vonultak a sztyeppen. A repülőgépről körte alakú kis bombák hulltak alá, s robbantak fel iszonyatos erővel.

A látóhatár szélén Mamontov páncélvonata füstölgött. Tőle jobbra és balra az egész sztyeppet ellepték a kozák lovasság szekerei; lőcsöt lőcsbe akasztva kocogtak közvetlenül a csapatok nyomában. A kozák kupecek már jól láthatták a város kupoláit, gyárkéményeit s a határában égő házak füstjét. Hej, hogy lobogtak a szemek a zsír- és kátrányszagú, füstös kozákok bozontos szemöldökei alatt...

A sztyepp fölött a levegőt szaggatva sivítottak az ágyúlövedékek, és robbanva csaptak be a vörösök fedezékei körül, forgatagot kavarva a földön. A mély szakadékból iszonyatos iramban száguldott elő a lovasság, és árkon-bokron, tüskés drótakadályokon át oly szörnyű dühvel robogott, hogy némelyik kozák már golyót kapott, s szemére halálos hályog borult, de vágtában még suhogtatta kardját, amíg csak meg nem ingott nyergében, és mintha valami vad kacagás rázná, kinyújtott karral bukott le összeroskadó lováról.

A gyalogosok kúszva előrelopakodó csatárláncai támadtak. A vörösök lövészárkainál lovasok, gyalogosok összekeveredtek a kézitusában. Mamontov ezen a napon elrendelte, hogy minden kozák kis fehér szalagot tűzzön sapkája szélére, nehogy a harc hevében egymást pusztítsák. S annál vadabb, annál szörnyűbb volt ez a harc, mert mindkét oldalon oroszok viaskodtak... Az egyik fél egy még ismeretlen, új életért; a másik azért, hogy a régi érintetlen maradjon.

És a rohamhullámokat mindannyiszor visszavetették a vörös "repülő" páncélvonatok. Ezeket a két benzintartályból álló páncélvonatokat sietve tákolták össze a caricini üzemekben, és most, középen mozdonyokkal, ide-oda robogtak részben a front előtt, részben mögötte. Géppuska- és ágyútűzzel olykor egyenest a leghevesebb tusa sűrűjébe rontottak. Az ócska kis mozdonyok utolsó erejét is kiszipolyozva, robbanások közepette, a rostává lőtt víztartályból elősistergő gőzfelhőkben döcögtek a megrongált pályatesten, s vittek kenyeret, vizet meg lőszert a lövészárkokba.

- Feküdj!

Körös-körül olyan öldöklés folyt, hogy minden elsötétült a szemek előtt, robbanásoktól magasba csapódó göröngyök záporoztak a hátakra, a két kézbe fogott fejekre.

- Ágyúhoz!... Mindenki a helyére! - kiáltott Tyelegin előreiramodva, s a porfelhőn át homályosan látta, hogy az ágyú egyik kereke a levegőbe mered, és dühödten dolgozik rajta a legénység. Megvan Latugin is, meg Bajkov, Gagin, Zadujvityer... Sarigin nincs meg... de nem... él... A második ágyú rendben van... Pecsonkin, Vlaszov, Ivanov... a feje reszket...

- Bal felé: hat-nyolcvan, cél: hat-null, üteg: tűz! - ordított rekedten Szapozskov, aki fülén telefonkagylóval kiemelkedett az omladozó fedezékből.

Tyelegin köhögött a portól, s megismételte a tűzparancsot. Sarigin odadobta a lövedéket Bajkovnak, az megnézte rajta a gyújtókészüléket, majd Gaginnak adta, aki betolta az ágyúba; Zadujvityer elrántotta a závárzatot, Latugin pedig célzott, és felemelte a kezét: - Tűz!

Az ágyúcsövek megrándultak, a lövedékek kirepültek...

Azután az emberek sürgése egyszerre megdermedt, megállt, mintha a film megszűnne peregni... És valóban: megint közeledett a szörnyű árny, aztán becsapott a mennykő, épp mellettük.

- Feküdj!

És minden megismétlődött: a robbanás, a felkavart földforgatag, a fuldoklás... A düh majd szétvetette az embereket... De mit lehetett tenni, amikor amazok ott nem sajnálták a lövedéket, emitt meg már szűkösen maradt, és a hadosztály figyelőállásában valami vaksi marha ül, aki nem tud rátapintani arra az átkozott nehézütegre...

Latugin megsebesült, és most fogcsikorgatva ül a földön. Anyiszja nem tudni, hol bújt meg eddig, honnan termett mellette, de már ügyesen, halkan ott sürgölődött. Sebtiben lehúzta róla a köpenyt és a zubbonyt, és bekötözte a vállát.

- Gyerünk, lelkem - mondta, leguggolva előtte -, gyerünk, elvezetlek a kötözőhelyre. - Latugin övig csupaszon, véresen, dühödten, mintha csak valakinek a torkát akarná átharapni, eltolta Anyiszját, és rohant az ágyúhoz.

Végre bekövetkezett, amit az órák óta fojtogató düh oly türelmetlenül várt az egyenlőtlen tüzérségi párbaj kezdetétől fogva. Szapozskov épp az imént közölte a tüzér osztályparancsnok kérdésére, mennyi lövedék van még, s most várt a válaszra: gyulladt szemhéja alól piszkos könny csurgott arcára, időnként elvette fülétől a telefonkagylót és belefújt. De a levegőben történhetett valami: hirtelen csend lett, és csak a fülkagylók zúgtak. Tyelegin nyugtalan lett, és kimászott a mellvédre: épp jókor. Megkezdődött a döntő, általános roham. Szabad szemmel ki lehetett venni a kozák lovasság és gyalogság sötét tömegeit. Köztük itt-ott aranyhímes templomi zászlók csillantak fel: gépkocsikon odaszállított pópák megáldották a csapatokat a csatamezőn a vörös ütegek szeme előtt...

A matrózok is kimásztak hason csúszva a mellvédre. Hevesen ziháltak. Bajkov így akarta megnevettetni a többit:

- Ej, egy jó telitalálat nem ártana az angyaloknak...

De senki sem nevetett. Latugin éles, szinte parancsoló hangon megszólalt:

- Parancsnok, gyerünk, oszt húzzuk ki nyílt állásba az ágyút, mit kuksoljunk itt a gödörben, mint a patkányok...

- Lófogat nélkül nem fog menni, Latugin...

- De fog menni...

- Te ne merj ütközet alatt a parancsnokkal vitatkozni, ez anarchia! - kiáltott Sarigin, olyan csúnyán, gyerekesen, hogy a matrózok mind mérgesen néztek rá.

Sarigin mindkét kezével felmarkolt egy csomó homokot, és teljes erejéből dörzsölni kezdte vele az arcát. Visszatért helyére, az ágyú mellé, és megállt mozdulatlanul, csak hosszú szempillái remegtek vörösre dörzsölt arcán.

Tyelegin lement a mellvédről, az ágyúhoz lépett, és megfogta a kerekét.

- Latugin javaslata helyes, elvtársak... Mindenesetre próbáljuk meg elhordani a földet az útból.

A matrózok, akik eddig szemmel kísérték mozdulatait, most szó nélkül fogták az ásót, és kezdték kihányni a földet az ágyúgödör elől, ott, ahol a legkönnyebbnek látszott kivonszolni az ágyút a nyílt állásba.

- Tyelegin! - kiáltott rekedt köhécselés után Szapozskov. - Tyelegin, a parancsnok kérdezteti, ki tudjuk-e vinni saját erőnkkel az ágyút a fedezékből?

- Igen, mondd meg neki...

Tyelegin nyugodt, magabiztos hangon felelt. Latugin ásás közben, bár sebesült válla tűrhetetlenül sajgott az átvérzett kötés alatt, könyökével oldalba bökte Bajkovot:

- Szeretem az efféle értelmiségieket.

- Sokra viszi ez még, ne félj, a paraszttól is eltanul egyet-mást - felelt Bajkov.

Hirtelen sortüzek ropogása szakította meg a csendet. Tyelegin a mellvédhez rohant. Az egész síkságot előnyomuló csapatok lepték el. Jobbra egy keresztbe futó, alacsony dombháton sípolva, füstölögve, rozsdaszín párát köpködve, az ezen a napon híressé vált Aljabjov parancsnok páncélvonatai robogtak tova. Ivan Iljics a legközelebbi fedezékre összpontosította figyelmét, a kacsalini századra, amely drótsövény mögött nem is lövészárkokban, hanem apró gödrökben helyezkedett el. Épp most hoztak nekik szekéren egy hordó vizet. A ló megbokrosodott, felborította a hordót, és zablával a szájában elszaladt. Tyelegin észrevette Ivan Gorát, azt a tegnapi hórihorgas, furcsa embert, aki nagy bakugrásokkal bukdácsolt a gödrök mentén, bizonyára töltényt oszt szét, az utolsó adagokat...

A századtól és Tyelegin ütegétől balra, alig fél versztányira húzódott ez a bizonyos szakadék, amely egészen a városig szelte át a frontot. Ezt a szakadékot egész nap tűz alatt tartották, s a kozákok is onnan zúdították a tüzet szerte. Mialatt Ivan Iljics különös nyugalommal figyelte Ivan Gora katonáit, rájött, hogy a kozákok biztosan tovább fognak hatolni a szakadékban, a lövészárokban levőket hátba, az ütegeket oldalba támadják, és komoly kellemetlenséget okozhatnak. Így is történt.

A fedezékek közvetlen közelében lovasok ugrattak elő a szakadékból és szétoszlottak. Egy részük Ivan Goráék hátába került, a többi az ütegre rontott. Tyelegin visszarohant az ágyúhoz. Az egyiket most vonszolták ki szuszogva, káromkodva a matrózok a fedezékből az árokpartra. A kerekek elakadtak a homokban.

- Jönnek a kozákok! - mondta Tyelegin a lehetőséghez képest nyugodt hangon. - Készülj! - S olyan erősen feszült a keréknek, hogy a háta beleroppant. - Gyorsan! Kartácsot rájuk!

Már hallatszott a kozákok vad üvöltése, mintha a bőrüket nyúznák. Gagin a talapzat alá bújt, és vállával megemelte: "Egy, kettő, föl!" Végre kivonszolták az ágyút a homokból, és az árokpartra emelve, csövét lefelé irányították. Gagin nagy kezébe vett egy lövedéket, és látszólag kényelmesen betolta az ágyúba. Vagy harminc lovas ezalatt már a domb alá ért, és kivont karddal rontott az ütegre. Amint egy hosszú lángnyelv csapott feléjük, és eldördült a kartács, néhány ló összeesett, több más visszafordult, de vagy tíz kozák lovas nem bírta visszatartani lovát, és az árokparton termett.

Itt aztán kirobbant a belül forrongó düh. Latugin övig meztelenül, rekedt ordítással elsőnek rohant oda, és görbe szablyáját egy fekete kozák bekecsébe döfte a derékszíj alatt. Zadujvityer egy ló alá került, nagy dühösen hasba szúrta, s még le sem eshetett róla lovasa, azt is levágta kardjával! Gagin, szerencsésen kikerülve egy kardcsapást, birokra kelt egy zászlóssal - a novgorodi a Don-vidékivel -, lehúzta a lóról, földhöz vágta, és maga alá gyűrte. A legénység többi tagja az ágyúfedezékből szórta a puskatüzet. Tyelegin azzal a higgadtsággal, ami ilyen esetekben jellemezte (az izgalom később, utólag tört ki rajta), nyomta meg revolverének ravaszát. A tusa nem tartott sokáig, négy kozák az árokparton maradt holtan, kettőt, akik futásnak eredtek, menekülés közben ért a halálos golyó.

Az utolsó roham is elcsitult, mint aznap már jó néhány. A vörösök frontját nem sikerült áttörni, csak egy helyen, a legsebezhetőbb ponton tudott a gyalogság két vörös hadosztály közé mélyen beékelődni. Közben este lett. Az ágyúcsövek átforrósodtak, a lovak kidőltek, a lovasok dühe elpárolgott, és a gyalogságot egyre nehezebben lehetett kiugrasztani a fedezékből. A harc elült, a fegyverzaj elnémult a puszta síkságon, ahol már csak szanitécek kúsztak meglapulva, és szedték össze a sebesülteket.

Szekerek vizeshordókat, dinnyét vittek az ütegekhez és a lövészárkokba; visszafelé a sebesülteket szállították hátra. A Tizedik Hadsereg kötelékei irtózatos veszteségeket szenvedtek. De a legnagyobb veszteség az volt, hogy ezen a napon elfogyott minden tartalék, a város már semmit sem tudott nyújtani.

A hadseregparancsnok visszatért Voroponovo állomás mögött levő vasúti kocsijába. Lassan szállt le lováról, ránézett a hadsereg tüzérségi főnökére - arra a tagbaszakadt, pirospozsgás, szakállas emberre, aki Tyelegin ütegénél tárgyalt a földmunkára kirendelt intelligenciával - és Aljabjovra, a páncélvonatok parancsnokára, aki olyan izgatott volt, mint egy diák a barikádon. Pillantására mindkét elvtárs mosollyal felelt: örültek, hogy a hadseregparancsnok épségben került vissza a tűzvonalból, ahol aznap több szuronyrohamban vett részt. Át is volt lőve a bekecse, s válláról csüngő karabélyának agya darabokra tört.

A hadseregparancsnok bement a szalonkocsiba, és vizet kért. Felhajtott több pohárral, utána cigarettára gyújtott. Szigorú pillantása megenyhült, cigarettáját az asztal szélére tette, közelebb húzta az asztalon egymásra rakott jelentéseket, és föléjük hajolt... Igen... a veszteség súlyos, nagyon súlyos, és holnapra kevés, kétségbeejtően kevés lőszer maradt. Szétterítette a térképet, és mind a hárman föléje hajoltak. A hadseregparancsnok ceruzahegye lassan húzta meg a frontvonalat, amely azon a napon csak itt-ott és jelentéktelen réseket kapott, sőt Szareptánál mélyen beékelődött a fehérek felé; ám azon a szakaszon, ahol tegnap az a kellemetlenség történt a parasztezredekkel, a frontvonal éles szögben Caricinnak fordult. A hadseregparancsnok ceruzája egyre lassabban mozgott.

- Lássuk csak - mondta -, nézzük meg még egyszer.

A jelentések pontosak voltak. A ceruza Caricintól hét versztányira, épp a szakadék végénél állapodott meg, és ugyanolyan élesen fordult vissza, nyugat felé. Itt ék képződött. A hadseregparancsnok a ceruzát a térképre dobta, és tenyerével erre az ékre csapott:

- Ez dönt el mindent.

A tüzérfőnök szakállába túrva, elfordított tekintettel, komoran mondta:

- Magamra vállalom, hogy lemetszem ezt az éket, küldj oda éjjel lövedéket.

A páncélvonatok parancsnoka hozzátette:

- A csapatok harci kedve kielégítő: ha esznek s aludtak néhány órát, megállják a sarat.

- Az kevés - felelt a hadseregparancsnok -, szét kell verni az ellenséget, és ehhez a frontvonal nem kedvező. Mondd, a mozdonyt hozzácsatolták már? Helyes, akkor indulok... - Fáradtságtól lenyűgözve ült még egy percig, aztán felkelt, és átölelte az elvtársak vállát: - No, sok szerencsét...

A tüzérfőnök és a páncélvonatok parancsnoka visszatért a figyelőállásba, amely egy magányos, kimagasló vasúti víztorony tetején volt, s amelyet egész nap erősen lőttek földről és levegőből egyaránt. Felérve a telefonkészülékhez, ott találták vacsorájukat: két karéj másnapos kenyeret és kettőjüknek egy fél éretlen görögdinnyét. A tüzérfőnök bővérű, életvidám ember volt, és ez a szűkös porció bizony elkedvetlenítette.

- Vacak ez a dinnye - mondta, és a téglafalba vágott lőréshez állt. - Ha a dinnyét késsel szelik, az már nem dinnye. A dinnyét kézzel kell széttörni. - Szemét összehúzva köpködte ki a magot, s a remekül látható síkságot szemlélte az alkonyatban. - Egy tál forró galuska, az igen, az jóllakat. Mit gondolsz, Vaszilij, majdnem úgy fest a dolog, hogy az éjjel parancsot kapunk visszavonulásra...

- Hogyhogy? Talán odaadjuk a vasútvonalat? Elment az eszed?

- Hát neked hol volt az eszed, amikor hagytad, hogy áttörjék a frontot; aludtak a páncélvonatjaid?

A tüzérfőnök beszéd közben folyton-folyvást a szeméhez emelgette két kinyújtott ujját, vagy pedig zsebéből gyufaskatulyát vett elő, és előrenyújtott kezében tartva, ötven lépésnyi pontossággal meg tudta állapítani a kilövési szöget és a távolságot.

- Igen, de a fehérek a gyalogosaik után utászokat küldtek, akik sok helyen megrongálták az utakat.

- És mégsem lett volna szabad megengedni a beékelődést - hajtogatta makacsul a tüzérfőnök. - Te, figyelj csak, nem látsz ott valamit?

Csak nagyon tapasztalt, éles szemmel lehetett észrevenni, hogy a nyugat felé húzódó fekete síkság már nem olyan csendes és néptelen, hogy ott valami óvatos mozgolódás megy végbe. A föld minden apró kiemelkedése, ezer meg ezer hangyabolynyi zsombékja hosszú árnyékot vetett, és egyik-másik árnyék lassan összefolyt.

- Leváltják a csatárláncokat - jegyezte meg a tüzérfőnök. - Ni, hogy csúsznak-másznak... Látod, mintha vékony sávok csillognának ott.

- Persze hogy látom... A tiszti vállpántok...

- Ezt értem, hogy a tiszti vállpántok fénylenek... Az anyjuk istenit... lám, hogy másznak, mint a pókok... De valahogy nagyon is sok a tiszti vállpánt... Egyebet nem is látni.

- Igen, ez furcsa...

- Három napja Sztálin ezt előre megmondta... Most aztán itt vannak.

Aljabjov ránézett. Levette sapkáját, tarkóját vakarva felborzolta izzadságtól csapzott haját. Szürke szeme elködösödött, lehajtott fővel így szólt:

- Igen. Világos, miért nyugodtak meg ilyen korán... Előrelátható volt... Bizony, ez nehéz ügy lesz...

Gyorsan telefonhoz ült, és felhívott néhány számot. Aztán felvette sapkáját, és leszaladt a csigalépcsőn.

A tüzérfőnök napnyugtáig figyelte a síkságot. Aztán felhívta a Katonatanácsot, és csendesen tagolva mondta:

- Sztálin elvtárs, a fronton egy tiszti dandár váltja le a gyalogságot.

Erre ezt a választ kapta:

- Tudom. Hamarosan levél megy önökhöz.

És valóban, kisvártatva motorkerékpár berregése hallatszott. Léptek közeledtek a recsegő csigalépcsőn, és nagy nehezen kibújt onnan egy talpig fekete bőrbe öltözött férfi. A tüzérfőnök sem volt kistermetű ember, de ez a motorkerékpáros jóval magasabb volt nála.

- Hol van a hadsereg tüzérfőnöke?

S mikor az így szólt: "Én vagyok" - a jövevény még igazolványt is követelt, s gyufafény mellett gondosan elolvasta, míg a gyufaszál a körmére nem égett. Csak akkor adta át a legnagyobb gyanakvással a levelet, s botorkált le a lépcsőn. A levélben - egy nyolcadnyi, érdes, sárgás papiroson - ez állt a Katonatanács elnökének keze írásával:

Megparancsolom önnek, hogy ma éjjel, reggelig, az egész ("az egész" alá volt húzva) tüzérséget és lőszert a Voroponovo-Szadovaja közötti ötversztányi szakaszra összpontosítsa. Az átcsoportosítást lehetőleg észrevétlenül kell végrehajtani.

A tüzérfőnök újra meg újra elolvasta a váratlan és félelmetes parancsot, amelynek végrehajtása több mint kockázatos s hihetetlenül nehéz, és azt jelenti, hogy egészen kis szakaszon - az áttörés körzetében - kell összpontosítani mind a huszonhét üteget, kétszáz ágyút!... És ha az ellenségnek nincs kedve pontosan erre a helyre lopózni, hanem jobbról vagy balról támad, vagy ami még veszélyesebb, oldalozó csapást mér Szareptára és Gumrakra! Ez bekerítést jelent, vagyis pusztulást.

Leverten ült a telefonhoz, egymás után felhívta a tüzérosztályok parancsnokait, és megadta az utasításokat, milyen utakon induljanak el, és milyen helyeken szállítsák keresztül a nehézkesen mozgó, óriási hadtápot, a sok-sok ezer embert, lovakat, kordékat, szekereket, sátrakat, ezt mind el kellett most pakolni, elindítani, kirakni, helyére állítani, beásni az ágyúkat, megteremteni a telefonösszeköttetést - és mindezt hajnal előtt, néhány óra alatt.

A telefon mellett maradva lekiáltott, hogy hozzanak lámpást, és mondják meg minden futárnak, hogy a lovát tartsa készenlétben. Posztózubbonyának nyakát kigombolva, kopaszra borotvált fejét simogatva diktálta szűkszavú parancsait. Amint a küldöncök kézhez kapták azokat, lerohantak a víztoronyból, lóra pattantak, s elvágtattak az éjszakában. Ravasz ember volt a tüzérfőnök: elrendelte, hogy az ütegek eltávolítása után azon a helyen tábortüzeket gyújtsanak, nem túl nagyokat, csak épp hogy elhitessék az ellenséggel, hogy a vörösök ott melegítik csupasz lábukat a hideg éjszakában.

A kapott parancsot még egyszer elolvasta, és arra gondolt, hogy mégsem lehet a szárnyakat teljesen fedezetlenül hagyni, ezért harminc ágyút otthagyott Szarepta-Gumrak szakaszán. Mihelyt a tüzérosztályok parancsnokai jelentették, hogy az ágyúfogatok, a lövedékek és az egészségügyi felszerelés útra készen áll, s hogy a tábortüzek a parancs szerint itt-ott már kigyúltak, a tüzérfőnök azon a kis ócska gépkocsin, amelyet borszesszel vegyített petróleum hajtott, és amely úgy nyekergett, mint a kenetlen szekér, elhajtott Caricinba, a törzshöz.

Keresztülrobogott a sötét, néptelen utcákon. Megérkezve, felszaladt a kivilágítatlan lépcsőn az emeletre, és benyitott egy csúcsíves ablakú, tölgyfa mennyezetes, nagy szobába, amelyet csak két gyertya világított meg: az egyik egy papírokkal teli, hosszú asztalon állott, a másikat a hadseregparancsnok tartotta magasra, a falon függő térkép előtt. Mellette a Katonatanács elnöke jelölte meg színes ceruzával a csapatok elhelyezkedését a holnapi ütközetre.

Jóllehet csak ezt a két régi elvtársát és barátját találta a szobában, a tüzérfőnök katonásan jelentette a parancs végrehajtását. A hadseregparancsnok leeresztette a gyertyát, és feléje fordult, a Katonatanács elnöke pedig otthagyta a térképet, és az asztalhoz ült.

- Virradatig húsz üteg az arctámadás helyén lesz - mondotta a tüzérfőnök -, hét üteget a szárnyakon hagytam Szarepta és Gumrak között.

A Katonatanács elnöke, aki éppen pipára gyújtott, erre elfújta arcától a füstöt, és csendes, szigorú hangon megkérdezte:

- Micsoda szárnyakon? Mi köze az egészhez Szareptának és Gumraknak? A parancsban egy szó sincs ezekről; úgy látszik, nem értette meg a parancsot.

- De igenis megértettem.

- A parancs világos - és a férfi alsó szemhéja megrebbent összehúzott szeme alatt -, a parancs világosan megmondta: az egész tüzérséget, az utolsó ágyúig a központi szakaszra kell összpontosítani.

A tüzérfőnök a hadseregparancsnokra pillantott, de az is komolyan és szemrehányóan nézett rá.

- Elvtársak - szólalt meg most hevesen a tüzérfőnök -, de hiszen ez a parancs halálos kockázattal jár!

- Úgy van - erősítette meg a Katonatanács elnöke.

- Úgy van - mondotta a hadseregparancsnok is.

- De hát mit használ, ha a központi szakaszra mégoly erős csapást mérünk is, hogyha a szárnyakat teljesen fedezetlenül hagyjuk? Ki biztosít bennünket, hogy a fehérek épp középen fognak támadni? És ha máshol indítják meg a harcot? A gyalogság egyedül nem állja a rohamot. A tegnapi összecsapásokban nagyon kimerült. Az ütegeket pedig már késő átszállítani... Ez az, amitől félek... A páncélvonatok már nem sokat segítenek rajtunk, a gyalogságot az éjszaka folyamán úgy is el kell vonnunk a vasútvonaltól... Ez az, ami aggaszt...

- Nem kell aggódni! - A Katonatanács elnöke az asztalra koppantott. - Nem kell ingadozni! Nem kell félni! Hát nem világos, hogy a fehérek, igenis, erre a központi szakaszra kell hogy dobják holnap az összes erőiket?... A tegnapi hadműveletek minden körülményéből erre lehet következtetni: Szareptánál szenvedett igen komoly vereségük után másodszor már nincs kedvük odaütni az orrukat, ismerve Bugyonnij dandárjának mozdulatait az ötödik hadoszlop hátában; tegnapi sikerük a központi szakaszon, ahol be tudtak ékelődni arcvonalunkba; végül a Voroponovo-Szadovaja közötti előnyös hídfőállás, a szakadékok és Caricin közelsége. Saját maga jelentette nekem, hogy a gyalogos közkatonaságot tiszti dandár váltotta fel. Vonja le ebből a következtetést. A tiszti dandár, ez a tizenkétezer önkéntes, volt aktív tiszt, akik aztán tudnak verekedni. Mamontov puszta demonstrációból nem dob ütközetbe ilyen csapatot. Tehát minden alapunk megvan arra, hogy a központi szakaszon várjuk az arctámadást.

- Az esti jelentés is megerősíti ezt - mondotta a hadseregparancsnok. - A fehérek délről és északról tizennégy vagy tizenöt ezredet ide csoportosítanak át... Még a tiszti dandáron felül...

- Ilyenformán - folytatta a Katonatanács elnöke - az ellenség maga teremt olyan helyzetet, amelyben ha ingadozás nélkül, elszántan és bátran lépünk fel, ő maga kínálja fel szétverésre fő erőit. S a mi feladatunk holnap nem az, hogy visszavessük a támadást, hanem hogy elpusztítsuk a Doni Hadsereg magvát...

A tüzérfőnök szélesen elmosolyodott, leült és öklével a térdére csapott:

- Nagyszerű! Ez ellen csakugyan nincs mit mondani. Hát úgy befűtök én is nekik, hogy ijedtükben meg sem állnak a Donig a bitangok...

A Katonatanács elnöke odavitte a gyertyát a lepedőnyi térképhez, és a tüzérfőnök elmagyarázta, hogyan, hányas sorokban szándékozik üteget üteg mellett elhelyezni.

- Ne ássátok be őket - mondta a hadseregparancsnok. - Nyílt halmokra állítsd fel az ágyúkat. A gyalogságot közvetlenül az ütegek közelébe kell vinni. Eredj, telefonálj a parancsnokoknak.

Néhány perc múlva az egész negyvenversztás fronton csendes, de gyors mozgolódás kezdődött. A csillagfényes égen a tejút úgy tündökölt, mint ahogyan csak nagy néha fénylik őszi éjszakákon, s alant a sötét síkságon megindultak az ágyúszekerek. Nyolc-nyolc pár ló vonta a nehézágyúkat, mögöttük a szekerek és kordék nyikorogtak. A gyalogság is észrevétlenül a védelmi félgyűrű köré tömörült.

A dérlepte mezőségen harci riadót fújtak a kozák ezredek kürtösei. A Volga-parti sztyepp mögött most kelt fel a nap. Messziről megdördültek az ágyúk, kattogtak a géppuskák. A nappal szemben, az árnyékban húzódó vörös front még hallgatott.

Minden üteggel közölték: várniuk kell, négy magasan robbanó srapnel lesz a jeladás.

A fehérek rohamát tűzfergeteg nyitotta meg a láthatár peremén. Minden élőlény lehasalt, a földhöz tapadt, elrejtőzködött - minden göröngy, minden kis gödör fedezék lett. Olykor vad üvöltés csapott fel a robajból, a földgöröngyökkel ívbe görbült emberi testek, füstölgő katonaköpenyek repültek a levegőbe. A tüzérségi előkészítés negyvenöt percig tartott. Mire az emberek felemelték a fejüket, már az egész lapály előrenyomuló csapatoktól hemzsegett. A tisztek többszörös csatárlánca lassan, szuronyt szegezve, lépésben közeledett, mögötte tizenkét oszlopban, mint valami díszfelvonuláson, jöttek a tiszti zászlóaljak. Fennen lobogott két ezred magasra emelt zászlója. Szaggatottan peregtek a dobok, harsogott a trombita. A gyalogság mögött pedig kozák századok beláthatatlan, fekete tömege hullámzott...

- Ivan Iljics, ez az, ez az osztályellenség! Micsoda harcosok!

- Jól kiöltöztették őket. Micsoda csizmák!... Húson nevelkedtek a fickók!

- Hejnye, de kár lesz ezt a sok jó ruhát szétszaggatni...

- Elvtársak, elég a tréfából, teljes figyelmet követelek!

- De hiszen ijedtünkben locsogunk, Tyelegin elvtárs...

Az első sorok meggyorsították lépteiket, már alig ötszáz lépésnyire voltak... Az arcokat is meg lehetett különböztetni... Az Isten őrizzen meg minden jótét lelket ettől a látványtól: csupa beesett arc, gyűlölködő, meredt szem, a pofacsontokon megfeszülő bőr, s az állkapcsok már a velőtrázó "hurrá" üvöltésre nyíltak.

A tüzérfőnök derékig kihajolt a víztorony téglafalának résén, hátranyújtotta kezét, s már-már jelt adott a telefonosnak a négy srapnellövésre, de még várt egy percig. A trombita- és dobszóval, kimért léptekkel közeledő csatárláncnak át kellett lépnie a vasútvonalon... Még egy percecskét! Csak valahogy futni ne kezdjenek ezek az ördögök!...

- Századparancsnok elvtárs... isten bizony, nem állom ki tovább...

- Mégy vissza mindjárt a fedezékbe, az anyád keserves istenit...

- A hasam fáj... Csak épp félremegyek...

- Te, megöllek, az istenedet...

- Gora elvtárs, ne bántson!

- Fogd a puskát!

A tüzérfőnök találgatta: azok ott elöl még elérnek a cölöpig... A legelsők már összevissza botladozva lépkednek... Összehúzott szemmel jól látta ezt a cölöpöt s a rajta lógó telefonvezeték-darabot... Bizony, most az ő kezében van az egész támadás eldőlte, a mai nap kimenetele, egész Caricin sorsa!... Az ott legelöl, az a sárgacsizmás már a cölöpnél jár... A tüzérfőnök kinyitotta háta mögött összeszorított öklét, szétterpesztette ujjait, kihajolt a résen, és ráordított a telefonistára:

- Jeladás!

A derült égen, magasan a menetelő hadoszlopok fölött, gyapotgomolyagként pukkadt szét négy srapnellövés. Rémséges, soha nem hallott robaj rázta meg a levegőt. A víztorony kőfala megingott. A telefonista leejtette a kagylót, és a füléhez kapott. A tüzérfőnök toporzékolt, mintha táncolna, s a keze úgy hadonászott, mint egy karmesteré a zenekar előtt...

A mezőség, amelyen még az imént félelmetes hadirendben hömpölygött előre a csapatok szürkészöld tömege, most egy tűzhányóhegy füstölögve zubogó, gigászi kráteréhez vált hasonlóvá. A por- és füstgomolyok közt látni lehetett, hogyan hasalnak le a tűz alatt az elöl támadók, s hogyan kavarodnak össze a mögöttük jövők. Észak felől pedig, a még el nem foglalt vasútvonal mentén, már robogtak feléjük a páncélvonatok. A vörös osztagok kiugráltak a lövészárkokból, és ellentámadásba mentek át. A tüzérfőnök kitépte a telefonista kezéből a kagylót és belekiáltott: "Tüzet mélyebbre!" És amikor a tűzáradat elzárta a fehérek visszavonulását, géppuskákkal megrakott teherkocsik robogtak oda, és megkezdődött a csapatok szétzúzása.

Dása az udvaron ült egy ládán, amire rá volt írva, hogy "gyógyszer", a térdére ejtette kezét, amelyet az imént mosott meg, és vörös volt a jéghideg víztől. Behunyt szemmel tartotta arcát az októberi napsugár felé. A meztelen akácfán, ott, ahol a háztető árnyéka végződött, tele begyű verebek tollászkodtak, tisztálkodtak, begyeskedtek egymás előtt nagy hangosan. Most röppentek be az utcáról, ahol a fehérre meszelt kőház előtt annyi a zabszem meg a lótrágya, mint égen a csillag. Az arra haladó szekerek elriasztották őket, és ezért a verebek a nyírfákra röppentek. Dásának mennyei muzsika volt a csiripelésük, kimondhatatlanul kedves zene ezzel a motívummal: élünk, azért is, akárhogy is...

Vérfoltos fehér köpeny volt rajta, a fején fehér vászonkendő, amit szorosan a szemöldökéig húzott. A városban már nem zörgette az ablakokat az ágyúzás, már nem búgtak a bombavetők a légben. Ennek a két napnak a borzalma madárcsipogásba fúlt. Ha az ember mélyebben meggondolja, szinte személyes sérelemnek érzi a szárnyas kis himpellérek hencegését: "Csipcsirip, kicsi a veréb, de okos, trágyácskát csipeget, verébkisasszonyok feje felett ugrál ágról ágra, csiripelve búcsúztatja a lemenő napot, s aztán - alszik reggelig, ez az élet egész bölcsessége..."

Dása hallotta, hogy szekerek állnak meg a kapu előtt... Új sebesülteket hoztak, s bevitték őket a házba. Lehunyt pilláit, amelyeken átrózsaszínlett a napfény, meg sem bírta rebbenteni a fáradtságtól. Majd kiszól érte az orvos, ha kell... Ez az orvos kedves ember. Gorombán kiabál néha, az igaz, de a tekintete gyöngéd. "Mars ki az udvarra! - mondta neki. - De ebben a minutumban! Darja Dmitrijevna, maga már se holt, se eleven. Üljön le valahol egy kicsit, majd felkeltem, ha szükségem lesz magára..." Mennyi nagyszerű ember van a világon! Dása arra gondolt, hogy jó volna, ha a doktor is kijönne cigarettázni, és akkor ő elmondaná neki mély értelmű megfigyelését a verebekről... Mi van abban rossz, ha ő tetszik a doktornak? Dása felsóhajtott, s aztán még egyet sóhajtott, már keserveset... Mindent kibír az ember, még a legborzasztóbbat is, ha csak néha-néha rávetődik egy gyöngéd tekintet. Ha csak egy pillanatra is, de utána az emberben lelkierő, önbizalom éled, s valami homályos remény... S ettől újra él az ember... Verebecskék, ti ezt nem értitek!

A doktor helyett egy ideges, sárga arcú, tragikus tekintetű ember botorkált elő a pincéből, ahol a konyha volt. Közoktatásügyi formaruha volt rajta, de már nem volt zsineggel átkötve a derekán. Feljebb jött néhány lépcsőn, s kinyújtotta vékony nyakát az udvar felé, mintha hallgatóznék. De csak a verebek csiripeltek.

- Rémes - mondotta -, mint egy rossz álom. Irtózatos! - Tenyerével befogta fülét, de nyomban le is vette róla. Az alacsonyan álló napocska oldalról világította meg vékony arcát, duzzadt ajkát.

- Hát ennek soha nem lesz vége, te jóisten! Tudja, mi az a hallucináció? - fordult váratlanul Dásához. - Pardon, még nem mutatkoztunk be egymásnak, de én ismerem magát... Még a háború előtt találkoztam magával Pétervárott a "Filozófiai esték" egyesületében... Maga akkor fiatalabb volt, de most szebb, jelentékenyebb... A hallucinációt valami távoli lavina jelzi, ami még nesztelen, de iszonyú sebességgel közeledik. Aztán sok szólamú üvöltözés lesz belőle, aminőt a természet nem ismer. Megtelik az ember füle, agya. Az ember tudja, hogy igazában csend van, de ez az üvöltés mégis benne feszül... Belülről jön, bent van. Az egész bensőnket feszíti, még egy pillanat, s a jerikói trombiták harsogása széthasítja agyunkat. Jó, hogy ilyenkor az ember elveszti eszméletét: ez menti meg. Kérdem, mikor lesz ennek vége?

Megállt Dása előtt, és eltakarta előle a napot. Vékony ujjait tördelte, ropogtatta.

- Agyagot kell összeszednem valahol és meggyúrnom, hogy a kályhát megtapasszam, mert minket, mint nem dolgozó elemeket, a pincelakásba költöztettek. Az apám egész életében a gimnázium igazgatója volt, s megtakarított pénzéből építtette ezt a házat. Megmondhatja nekik... A pincében pár égett tégla van csak, s két apró ablak néz a járdára, olyan porosak, hogy nem engedik be a világosságot. A könyveim a sarokban hevernek... Anyámnak érelmeszesedése van, ötvenöt éves, a nővéremnek pedig a malária megbénította a lábát. S most jön a tél... Te jóisten!

Dása arra gondolt, hogy ez itt úgy letördeli mind a tíz ujját, mint a Cukor szelleme a »Kék madárban«, amit a Művész Színház előadásán látott.

- Aki nem dolgozik, ne is egyék!... Hiába végeztem a történelem-filológiai fakultást, s majdnem befejeztem disszertációmat... Három évig tanítottam a leánygimnáziumban, ebben az átkozott városban, ebben a reménytelen fészekben, ahova anyám és nővérem betegsége kezemet-lábamat odaláncolja... És az életem fináléja: aki nem dolgozik, ne is egyék! Lapátot nyomnak a kezembe, erőszakkal hajszolnak ásni, és meghajolni kényszerítenek a forradalom előtt... Erőszakot követtek el a szabadságon! Ez a kérges tenyér diadala. A tudomány sárba tiprása... Én nem vagyok nemesember, nem vagyok burzsuj, és nem tartozom a "fekete százak"-hoz. Itt a sebhely a fejemen, a diáktüntetések idejéből való, amikor kővel dobáltak meg. De én nem akarok meghajolni a forradalom előtt, amely engem a pincébe kergetett... Én nem ezért kínoztam az agyamat éveken át, hogy most a pinceablakból nézzem a győzők járdatipró lábait. S ahhoz sincs jogom, hogy magam vessek véget az életemnek, anyám, nővérem van. Álmomban sem menekülhetek sehová, nincs búvóhelyem... "A kigyúlt fény terjesztői vagyunk", de nincs merre vigyük, nincs már magányos barlang sehol a földön...

Hihetetlenül gyorsan mondta el mindezt, a szeme elrévedt. Dása csak hallgatta, nem csodálkozott, és részvétet sem érzett, mintha ez a pincéből előbukkant ideges ember is szükségszerű betetőzése volna ezeknek a szörnyű napoknak, a sebesültek nyögésének, tűzvésznek, haláliszonynak...

- Mi vitte magát közéjük? - kérdezte a férfi váratlanul köznapi, zsémbes hangon. - Meggondolatlanság? Félelem? Éhség? Hát tudja meg: ez alatt a két nap alatt szemmel kísértem magát, és eszembe jutott, hogy a pétervári "Filozófiai esték"-en némán imádtam, nem mertem közeledni, féltem bemutatkozni. Maga nekem majdnem az, ami Blok »Ismeretlen asszonya«... (Dása ezt gondolta: "Miért csak majdnem?") Aranyfonállal hímző királynő itt cipeli a sebesülteket, piszkos köpenyben, kivörösödött kézzel... Szörnyű, szörnyű!... És ezt úgy hívják, hogy forradalom...

Dása hirtelen úgy felbőszült, hogy összeszorított ajakkal, mit sem felelve ennek a pergamenképű neuraszténiásnak, faképnél hagyta, és bement a házba. Az udvar friss levegője után megcsapta a jodoform, s a szenvedő emberi test szaga. Minden szobában sebesültek feküdtek a gyalulatlan fából szűkösen összetákolt ágyakon. A műtőben, ahol a leánygimnáziumi tanár körmölte disszertációját, amíg ki nem telepítették onnan, most a doktor könyökön felülig csupasz karját törülgette; mikor meglátta Dását, szemével ráhunyorgott.

- Nos, kiszunyókálta magát? Közben érdekes műtétem volt: kivágtam egy legénynek a vékonybeléből vagy három métert, s egy hónap múlva már koccintani fogok vele. Hoztak még ide egy parancsnokot is, a hűdéses sokk nehéz esete. Kámfort spricceltem belé, s a szíve működik, de még eszméletlen. Figyelje a pulzusát, ha gyöngülni kezd, adjon neki még egy injekciót...

A törülközőt a vállára dobva odavezette Dását a rozoga ágyhoz. Ivan Iljics Tyelegin feküdt ott hanyatt, mozdulatlanul. A szempillái erősen összehúzódtak, mintha valami vakító fény ellen védekeznék. Szája szigorúan zárva. Mellén nyugvó balját a doktor fölemelte, s a pulzusát tapintva, könnyedén megrázta.

- Látja, máris javul, pedig az imént még egészen görcsösen összeszorította a kezét. Mondom magának, hogy ez az idegsokk néha a legfurcsább kórképet adja. Hiába, még nincs kitanulmányozva... Mint a csecsemők anyajegye, afféle dolog ez is... A központi idegrendszernek nincs ideje kivédeni a váratlan rajtaütést...

A doktornak torkán akadt a szó, hirtelen ő is szinte kisebbfajta sokkot kapott: Darja Dmitrijevna puhán térdre esett az ágy előtt, és egész arcával beletemetkezett ennek az eszméletlen férfinek a kezébe, amelyet a doktor visszaejtett az imént a takaróra...

Vagyim Petrovics Roscsin későn ébredt a vékony takaró alatt. Az undorító szállodai szoba piszkos ablakait megsárgult újságpapiros függönyözte el, az ágy rövid volt. Roscsin vonatja késő este indult - egész napja üresen ásított feléje. Tárcájában egyetlenegy cigarettája maradt, azt megropogtatta és rágyújtott, s tekintete rajtafeledkezett saját, inas, lesoványodott, lúdbőrző kezén. Eddig kereste Kátyát, de hiába kutatott utána, nem talált rá. A szabadságideje lejárt, vissza kellett térnie Kubanyba, az ezredéhez...

Két nap múlva tehát leszáll a vonatról, felül a reá váró kocsira, s a bakon ülő alantassal szóba nem ereszkedve, zötykölteti magát a sztyepp göröngyein. A kozák falu széles főutcáján a kocsikerék elakad a novemberi esőktől felázott agyagos sárban, ő leszáll, parancsot ad, hogy a bőröndjét vigyék utána, aztán a ragacsos latyakon át bemegy a faluházára, ahol a törzs van, egyenest az ezredparancsnokhoz, Svegye vezérőrnagyhoz.

Ez a kikent-kifent tökfilkó biztosan szimbolista versekbe lesz beleájulva: Szologub »Lánggyűrűjét« vagy Gumiljov »Gyöngyeit« szokta böngészni. Jelentkezés után Vagyim Petrovics átveszi szakaszát. Lehet az is, hogy századot bíznak rá. S akkor megkezdődik az örökösen egyforma alaki kiképzés, a tiszti kaszinó, ahol nőügyek, lumpolások felől fogják faggatni, s élceket faragnak soványságáról, fejéről és egész fanyar mivoltáról. Esténként fel-alá járkálás szobájának egyik szögletéből a másikig. Tíz órakor hallgatag tisztiszolgája lehúzza róla a csizmát... Ez az egyik lehetőség... A másik az, ha az ezrede a fronton van és harcol...

És maga előtt látta ugyanazt a kihalt pusztaságot, északról tornyosuló felhők alatt, az üszkös romokból kimeredő kéményeket, a sárban megrekedt, sebesültekkel rakott szekereket, döglött lovakat, és a puszta peremén a lövészárkokat, bennük az ürülék és véres cafatok közt nyüzsgő embereket... Elképzelte magát hivatásos hősnek, aki legendás halálmegvetéssel ad példát a hideg gyűlöletre, ami őbelőle hiányzik, ami már rég nincs meg benne. Csak ingerült utálkozást érez, ha az emberekre gondol.

Felült ágyán, begombolta ingét, és lehajolt földön heverő nadrágjáért - dohányt keresett a zsebében -, aztán visszafeküdt, és keresztbe fonta karját.

"Ilyen hangulatban mégsem lehet élni - mormolta maga elé; ez az idegen hang nem tetszett neki, undor támadt benne attól, ahogy ezt mondta. - De miért nem lehet? Mi az, hogy mégsem lehet? Minden lehetséges! Még az is, hogy a derékszíj egyik vége az ajtókilincsen, a másik vége a nyakamon... Legyünk csak őszinték, Roscsin... Mit kényeskedsz?... Aljas vagy, mint a többi."

Dühös bosszúérzettel gondolt arra a tömérdek emberre, akikkel itt Jekatyerinodarban találkozott: a nőkre, akik az evakuáció hányattatásainak és a megközelíthetetlenség némi szánalmas maradványának bélyegével arcukon szaladgálnak szállodáról szállodára, és kínálgatják ócskaságaikat, amelyekhez "drága emlékek fűződnek"; a tábornokokra, akik vállon veregetik, és öcsémuramozzák az egészségtől duzzadó, kékre borotvált, dőzsölő síbereket, mert ezek értenek a legjobban a kincstári áruk vasúti szállítóleveleivel való bonyodalmas adás-vevéshez; a kastélyukból kiebrudalt hangos földbirtokosokra, akik ostoba feleségükkel és hosszúra nyúlt, szeplős és blazírt lányaikkal együtt nyüzsögnek a szállodákban, és pénzükből jó étvággyal falatoznak az étteremben, ahol mindenféle képtelen ételekre tanítják a szakácsokat, a forradalmat bolond zűrzavarnak nevezik és általában azokkal a szivárványos reményekkel kecsegtetik magukat, amelyek az orosz földbirtokost még a legválságosabb időkben sem hagyják cserben. A szállodák előcsarnokában lézengők nagy részéről hihetetlen gyorsasággal vedlett le a társadalmi méltóságérzet, legfeljebb a gombjaik vésetéről vagy a sapkájukról lehetett még megismerni, hogy ez itt államügyész, s lám, egy nyegle sihederrel, az egyik leghírhedtebb üzérrel van most sülve-főve, mert rá akarja sózni eltört rugójú óráját; amaz ottan adóhivatali igazgató volt, ősz hajú, beteges külsejű, bottal jár, nyilván már minden értékpapírját elkótyavetyélte, s irigyen pislog a gazdag üzérekre, a bankókkal hadonászó kezekre...

Elegánsan öltözött, agyafúrt kalmárok sürgölődnek a szállodák főbejáratánál, kezük, tekintetük meg nem áll, összeverődnek, idegesen sugdolóznak, s ismét az utcára tódulnak a lánckereskedelemnek és a gazdagságnak e szárnyas Hermesei... A szállodák halljában villámgyorsan híre megy, hová, merre indítottak kincstári szállítmányt, hol veszett el egy vagon kenőolaj, mi a dollár árfolyama, amely naponta többször esik és emelkedik, s mindez közvetlen összefüggésben a nyugati fronton végbemenő francia vagy német ellentámadások kimenetelével. De ezek persze már igen komoly üzletek... A kisebb spekulánsok riadt, hódoló udvariassággal nyitnak utat az előcsarnokon hadvezérként keresztülvonuló "nagy" embernek...

Lassan, méltóságosan jön ő, csaknem földig érő kabátban, tarkójára tolt ellenzős sapkában, avagy bársony fényű puhakalapban, kezében ernyő; nyakára simuló kifogástalanul fénylő szakállának egy-egy szőrszálát az összpontosított elmebeli tevékenység pillanataiban sodorgatni szokta. A szeme megfeszített szellemi életet tükröz, mert hiszen a kicsinyes dolgok fölé emelkedett gondolkodó: ő az, aki kifürkészi, megtalálja és összeegyezteti ama tényezőket, amelyektől a sűrített világenergia, vagyis a szilárd valuta esése vagy emelkedése függ...

Itt, a szállodai előcsarnokban s a közeli utcákon folyik a játék, amelyet hivatalosan mind a hetman-hatóság, mind a német katonai parancsnokság eltiltott. A játékosok folytonos mozgásban vannak a szálloda bejáratától a legközelebbi utcasarokig. Kifejező szemjáték, ujjmozdulatok és néhány szó segítségével adnak-vesznek. Egyiknél sincs valuta, az el van dugva, s általában senki sem tudja, mennyi valuta leledzik a városban. Az árfolyamkülönbözetre játszanak, és hetman-féle pénzzel fizetnek. Pillanatok alatt vagyonok keletkeznek, és pillanatok alatt lesz a gazdagból koldus. A szerencsés játékos tányérnyalóival kávéházba vonul, ahol süteményt esznek malátakávéval, a vesztes pedig kétségbeesetten csatangol a fasorban, ahol a novemberi szél papírfoszlányokat, száraz leveleket sodor hosszú kabátjának porlepte szegélyéhez.

A szálloda lakói, akik alkudozva, egymást becsapva, az utcán, a dohánytőzsdék előtt, kávéházakban és falatozókban verődtek össze: ez a társaság csak egy része volt annak a lármás, falánk csordának, amely mindenütt megjelent, minden városban, mihelyt a forradalmi hadsereg kénytelen volt kiüríteni. Ennek a csőcseléknek itt szabad a vásár, esznek-isznak, bandába gyűlnek, csalhatnak, üzérkedhetnek... Ezt a csordát kellett ágyúval, szuronnyal védelmezni, s helyreállítani számára a bolsevik nyavalyától megtisztított, nagy, egységes és oszthatatlan Oroszországot.

- Aljasság és undok hazugság! - mondta megint fennhangon Vagyim Petrovics. - És ha megszöknék?

És ezen kezdett most tűnődni, életében először eresztve ki kezéből az erkölcs gyeplőjét, s nyilalló élvezettel fedezte fel magában az alantasság, hitványság rejtett készleteit... Még el is mosolyodott ezen, noha fogvicsorgatva... Gondolatmenete váratlan leleménynek tűnt fel neki, mint az első bűn.

"Ugyan, micsoda szent dolgok nevében húztad mindig oly feszesre a kantárszárat, barátom? Tisztességes embernek tartottad magad, a tisztességes társasághoz tartoztál, még az ezrededtől is megváltál, és egyetemet végeztél, hogy tágítsd a látókörödet... Fiatal korodban azt hitted, hogy hasonlítasz Andrej Bolkonszkijhoz. Erkölcsi érzéked kielégített, és ez elég volt ahhoz, hogy tiszta lelkűnek tartsd magad. Mint a szemétdomb előtt, úgy fintorogtál mindentől, ami gyanús vagy nem tiszta. Mindössze három viszonyod volt férjes asszonyokkal, s mindannyiszor a legfinomabb érzelmek tetőpontján szakítottál velük, mihelyt az izgalmas vonzalmat ízesen sablonos csókok váltották fel... S most végeredményben hova vezetett téged a büszkén, felemelt fővel leélt élet? Üszkös rommá lettél. Az egész emberből csak egy kormos kémény maradt..."

Vagyim Petrovics erre a következtetésre jutva, módszeresen kezdte átgondolni a szökés lehetőségeit. Külföldre meneküljön? Az egész világon dúl a háború. Titkosrendőrök mindenfelé gyanús idegenek után szimatolnak, bebörtönzik, akasztófára juttatják őket... Mindenütt virgonc fiatalok szállnak hajókra... "Trulalla - így kurjongatnak a legények -, csak még gyorsan szétkergetjük a disznó németeket, s akkor mehetünk vissza a kislányokhoz..." Megtorpedózzák őket az óceánokon, s akkor a víg legények a kőolajfoltos, jéghideg tengervízbe vesznek... Európában fiatalok tömegei hullákra szabott, kekiszínű egyenruhában, sűrű sorokban, reménytelen, kétségbeesett megadással mennek a géppuskák, bombavetők, aknavetők, lángszórók elébe, elöl-hátul tűz hull reájuk... A külföldi utazás elmarad... El lehet jutni esetleg Odesszába, ott hamis papírral beállni, pincérnek egy sasliksütőhöz... Igen, de minden percben a vállára csaphat valaki: "Teringettét, kit látnak szemeim, bizisten Roscsin ez, csakugyan te vagy az, pajtás? Mi szél hozott erre?..." Apró tételekben spekulálni, vagy pláne lopni? Ehhez nagy adag életvidámság kellene, ami nincs... Selyemfiúnak - öreg. "No és tegyük fel, hogy valahogy megérem a végső győzelmet: a szocialisták akasztófára kerülnek, a parasztok deresre, az angolok megbocsátanak nekünk, és mi bűnbánó képpel felállítunk egy hadsereget a Volgán túl a németek ellen. A fegyvereket kiosztjuk, s akkor egy szép napon a legénység megint nekimegy a tiszt uraknak, a »jéghadjárat« hőseinek, és elölről kezdődik a mese. Az én szegény, elveszített Kátyám valahol egy kitört ablakú váróteremben, alvók, lázbetegek, halottak között még egyszer utoljára felsóhajt utánam: »Vagyim, Vagyim...« Tehát egy lehetőség marad: felkötni magam, de most nyomban. Talán félek? Dehogyis!... Csak kicsit undorító ez a művelet, erőszakot elkövetni az embernek saját magán..."

A keze mint a jég: tarkóján érezte hidegét. Nem tudott határozni. S mintha apró emberi lények nyüzsögnének rajta, mint a legyek, és lenyűgöznék akaratát, lelkierejét... Mire besötétedik, felkel, felöltözik, kigyalogol az állomásra, és biztosan még cigarettát is vesz az útra... És élni fog, az ilyent, mint ő, kard sem fogja, golyó sem találja, még a tífuszt terjesztő tetű se csípi meg...

Azon a falon túl, ahol az ajtót egy szekrény torlaszolta el, már rég veszekedett két dühös férfihang. Az egyik folyton ezt hajtogatta: "Hallja, Paprikaki úr, ha én volnék az Úristen..." De a másik nem hagyta végigmondani:

"Hallja-e, Gabel, maga nem Isten, maga egyszerűen agyalágyult. Csak egy sült bolond vásárol fél órával az újság megjelenése előtt Krupp Acélműveket..." - "De hallgasson ide, én nem vagyok Isten..." - "Tudja mit, Gabel, ha a bele kifordul, akkor se tudja megtéríteni a káromat... maga hulla..."

Ez a szóváltás erőszakkal furakodott Vagyim Petrovics fülébe. "Hej, az ördög vigye el, de jó volna abba az ajtóba belelőni..." Most aztán a folyosóra nyíló ajtó mögött kezdődött nagy futkosás és izgatott hangú kiáltozás: "Orvost kell hívni..." - "Minek ide orvos, hiszen már egészen megdermedt..." - "Mi az, hogy történt?" - "Így vagy úgy történt, nem mindegy az magának?"

A beszéd elcsendesedett, sarkantyú pendült:

- Rendőrfőnök úr, bocsánat, igaz, hogy ez az osztrák császár unokaöccse volt?

- Igaz, igaz... csak kérem, uraim, hagyják el a folyosót.

Majd közvetlen Roscsin ajtaja előtt kezdtek sugdolózni:

- Fenét öngyilkosság, saját szárnysegéde lőtte agyon, egy bolsevik.

- Pardon, hogy érti ezt: osztrák tiszt... és bolsevik?

- Hát maga mit gondol? Hiszen azok mindenütt ott vannak... Nemcsak hogy Bécs, de tegnap óta Berlin is az ő kezükben van...

- Uramisten, nem is tudom elhinni...

- Bizony, kérem, jó lesz kereket oldani...

- De hová?

- Tudja az ördög, talán valami szigetre.

- Igazad van... Épp tegnap mesélte valaki: Holland-Indonéziában kenyérfa nő a szigeteken... Ruha egyáltalán nem kell. De hát hogyan lehet odajutni?

Ezután egy fiú nyitott be kopogtatás nélkül, a szálloda fitos orrú, vidám, vigyorgó cipőtisztítója, s széles mosollyal jelentette:

- Különkiadás, forradalom Németországban... Vendég, fizessen három rubelt.

Roscsin mellére dobott egy újságot, észre sem vette ennek a vendégnek ijesztő pillantású szemét és halottsárga arcát...

- Vendég, a pénzt tegye az ablakba. Olvassa el az újságot...

Ezzel kiszaladt. Vagyim Petrovics szíve veszettül dobogott, de az újság még sokáig hevert összehajtva a mellén...

- Forradalom Németországban!... Katonák a vonatok tetején, szétlőtt vasútállomások, vadul rivalgó tömeg, szobortalpazatról szavaló szónokok, akik öklükkel csapkodnak a levegőbe: szabadság, szabadság! Mintha a szabadság pótolná nekik a kenyeret, a hazát, a kötelességérzetet és a sokszázados állam higgadt nyugalmát! Forradalom: beszennyezett városok, kócos leányok az utcákon... És az ember búbánata, aki az ablakból nézi a város színehagyott háztetőit, amelyek alatt már semmi sem titok... Még a nap is elérhetetlen magasságokba emelkedett... Az ember bánata, aki oly keserves kínnal próbálta átvonszolni az életen saját magát, függetlenségét, szomorúságát...

Vagyim Petrovics most végre észbe kapott, hogy fennhangon beszélget magával. Olyan volt már ez, mint amikor valaki nyitott szemmel félrebeszél. Szétnyitotta az újságot. Az egész lap a Németországban kitört forradalom híreit harsogta, nagy betűkkel. Abban az órában robbant ki a népmozgalom, amikor a compiègne-i erdőben megindultak a fegyverszüneti tárgyalások, és Weygand tábornok tüzérségi tűz alatt álló vonatán megjelentek a német megbízottak...

Megkérdezték, mik a francia ajánlatok. A tábornok, le sem ültetve őket, kezet sem adva, hideg dühvel felelte: "Én nem teszek semmiféle ajánlatot... Németországot térdre kell kényszeríteni..."

Ugyanaznap megdöntötték azt a kormányt, amely Németországot gyalázatba vitte. Berlinben megalakultak a Munkás és Katonatanácsok. Vilmos császár titokban elhagyta Spát, volt főhadiszállását, és Hollandiába szökött. A határon átadta kardját a holland hadsereg egy tisztjének.

Vagyim Petrovics néhány perc múlva szoros derékszíjjal övezett köpenyben és sapkában még egyszer elolvasta az ablaknál az újságot. Néhány gyűrött bankjegyet gyömöszölt a zsebébe, és kilépett az utcára.

Ott egy nagydarab ember ötlött a szemébe, aki mint egy mély tengerfenékről felszínre került búvár, duzzadt, vörös arccal, meredt szemmel járkált a szálloda előtt, és kicserepesedett, vastag ajka folyvást hajtogatta: "Adok Krupp Acélműveket, adok, eladok..." Azzal az eszeveszett reménységgel fürkészte a járókelők arcát, hátha akad még nálánál is bolondabb...

Csakhamar ellökték és falhoz szorították az osztrák katonák, akik rendetlen tömegben haladtak el arra, puskájukat csővel lefelé lógatva hátukon... Ez volt a forradalom egyik ismertetőjele, annak a jele, hogy rögtön, még aznap, véget vetnek az emberirtásnak... A gyalogjárón egy nyúlánk, fiatalosan selymes bajuszú tiszt lépkedett együtt ezzel a katonatömeggel; kínosan megfeszülő, finom vonású arcát hetykén felvetette, tiszti pántján piros szalagcsokor díszlett. Ez a gyerek a háború alatt vonult be ezredéhez, és nyilván nem volt módjában, hogy vadonatúj egyenruháját, csörömpölő tisztikardját megsétáltassa a vidám Bécs utcáin, ahol a nők oly bűbájosan könnyűvérűek. Az lett a sorsa, hogy fiatalságára és jólelkűségére való tekintettel beválasztották a katonabizottságba, és most ő vezeti a századát a pályaudvarra; kárörvendő, gúnyos pillantások oldalozó sortüzében evakuál... Bécsben pedig zűrzavar, éhínség, a munkások torlaszokat emelnek...

Roscsin hosszan nézett e büszke európaiak után. Őbenne is káröröm támadt: "Nem sokáig vendégeskedtek Ukrajnában, zabálták a libapecsenyét meg a szalonnát... Breszt-Litovszk, úgy látszik, cigányútra ment nekik..." De nyomban elkomorodott: "És te, teneked mi közöd mindehhez? Moszkva ujjong. Te meg mehetsz vissza a büdös lövészárokba, az ellenforradalmáraidhoz..." És még inkább elkomorodott először kapva magát rajta, hogy ily cinikus nyugalommal mondta ki ezt a szót... Mert éppen ebben a szóban rejlett az oka az ő lelki megtépettségének. Kátya előrelátóbb volt nála, amikor Rosztovban, dühös összeszólalkozásukkor azt mondta neki: "Ha lelked egész erejével hiszed, hogy a te eszméd igazságos, akkor eredj és gyilkolj..." Minden tisztességes és önmagát valamire becsülő intellektuel hagyományos értelmezése szerint, aki ellenforradalmár, az utolsó aljas gazember... Most aztán menjen, és próbáljon így tovább élni...

Zsebre dugott kézzel bandukolt felfelé a széles Katalin sétányon. Még a járása is olyan hányaveti volt, mint holmi semmire való himpelléré. Egy fodrászüzlet előtti keskeny tükörben akaratlanul megpillantotta képmását, gonosz vigyorral nézett rá hullaszürke arca. Bement s köpenyét le sem vetve, leült a karosszékbe: "Borotválás!" Itt is minden undort keltett benne: az alacsony, fülledt helyiség, melynek falait holmi olcsó tapétamaradékok takarták úgy-ahogy, s maga a fodrász is, korpás hajába dugott fésűvel, akinek piszkos, puha kezéről émelygős bűz párlott...

A fodrász habot vert, és nagy kényelmesen beszappanozta Vagyim Petrovics arcát, miközben így beszélt:

- Mikor az asszony azt sem tudja, hol áll a feje a sok dolgától, ráadásul malacot hizlal... Négy esztendeig háborúztak, most meg forradalom is kell nekik... Hogy mi jutott az eszükbe, nem értem... kérdeztek volna csak engem... - Kinyitotta a borotvát, és vadul fenni kezdte...

- Önnek kívánom a különbséget a nagypolitika meg a mi kis apró-cseprő ügyeink között. - S most még serényebben szappanozta Roscsin képét a forró habbal. - Ma uraságod az első vendégem. Az emberek megőrültek. Amiért Vilmos császár Hollandiába menekült, most aztán itt senki sem akar borotválkozni. Azt is megmondom, miért. Félnek a bolsevikoktól, félnek Mahnótól, valamennyi tüskés szakállt ereszt, csak hogy minél proletárosabbnak lássék. (Sercegve húzta végig a pengét Roscsin bőrén.) Bocsánat, ön bizonyára nem kedveli, ha megfogják az orra hegyét. Pedig vannak, akik direkt szeretik. Én Kurszkban tanultam ki a szakmát, a mesterünk régivágású ember volt, az ujjával mászott a vendég szájába, finomabb urak részére uborkát tartott. Ujjal: tíz kopejka, uborkával: tizenkettő; szép pénz volt az, kérem. Még egyszer végigmegyek uraságodon, ráérek. Az imént járt itt az az őrült Paprikaki. Tetszik ismerni? Nagy pénzügyi kapacitás. Az idegei tönkrementek, nem lehet megborotválni, csupa merő pattanás, ha csak hozzá ér a pamacs, már ordít, úgy fáj neki. Mostan a kiütés az egész testén elterjedt, hálistennek. Hát ez az úr megvigasztalt engem: a németek, aszongya, haza készülnek Ukrajnából. Belgorodnál már támadnak a bolsevikok. Belaja Cerkovban pedig új ukrán kormány alakult: a Direktórium. Rada már volt, Szovjetek is, hetman is, de Direktórium még nem volt. Petljura és Vinnyicsenko állnak az élén. Kijevben mind a ketten vendégeim voltak, még tizenhatban. Petljura könyvelő volt a Faluszövetkezetben, Vinnyicsenko pedig író, eljártunk megnézni a darabjait; egyik se volt valami különös; egy festőt, képzelje, megcsal a felesége, s mikor javában veszekszenek, jön az asszony szeretője, és a hölgyike berendezkedik vele ott rögtön, a szomszéd szobában. A festő meg, képzelje, nem megy be oda, hogy elkergesse a pasast, mert azt a ringyót nem akarja kidobni, beleharap az ujjába, hogy a nő bosszantására nyomorékká tegye magát. Sokszor borotváltam én Vinnyicsenkót, petyhüdt, likacsos bőre van neki... Paprikaki azt mondja: a Direktórium már kiáltványt intézett a parasztokhoz, hogy űzzék el Szkoropadszkij hetmant... Hát nincs is más baja a hetmannak!... - Mikor a borbélymester másodszor is megborotválta Roscsint, rosszallóan szemügyre vette sörtés, ősz haját. - Engedelmével, megnyírom á la box, és maradt még egy kis külföldi hajfestékem, hollófekete. Kinek kell ilyen ősz csutak?

- Borotválja le a hajamat - mondta Vagyim Petrovics, foga közt szűrve a szót.

- Kérem, ahogy parancsolja... (És már a füle mellett csattogtatta az ollót: vajon elég jól vág-e?) Tudja, kapitány úr, én csak egyet szeretnék; ha volna a világon valami csöndes kis város, akár az isten háta mögött, nem bánom, ha nincs is villanyvilágítás. Mert mi kell az embernek? Egy-két tucatnyi vendég. Munka után az ember pipára gyújt, és kiül a kapuba... Csöndesség, nyugalom, békés öregek jönnek arra, az ember feláll, meghajol, ők is meghajolnak. A kisemberekre, kapitány úr, most senkinek sincs gondja, azok kiesnek a számításból. Pedig ha mi nem volnánk, mindenkit benőne a sörte. Tessék megnézni magát, mit csináltam uraságodból: csókolnivaló!

Roscsin megnézte magát a tükörben. Fénylő koponyája boltozatos, jó formájú volt, nemes, fennkölt gondolatoknak való. Az arca keskeny, az alig kiálló pofacsontokból finoman ívelt a nem nagyon erős, de azért nem erélytelen állig. A két sötét, összenőtt szemöldök szeszélyesen futott a halánték felé, s enyhítette a kitágult pupilláktól feketének látszó, okos szempár szigorúságát. Egy ilyen arcot nem kellett szégyenkezve eltakarni. Talán csak a száj rontotta el. Szemmel lehet hazudni, a szem csalóka, nem őszinte, de a száj nem tud leplezni... Lám, annak nincs igazi formája, csupa mozgás, mint a csiga... "Ördög tudja, mi ez! Faust nem lesz belőled, Vagyim Petrovics..." Felállt, fejébe húzta golyólyuggatta, piszkos tábori sapkáját, kicsit félrecsapta, bőkezűen fizetett és elment... Még mindig nem döntött, mit tegyen, de már nem érezte ócska rongynak a lábát, nem csoszogott csizmájával a kövezeten... Lám, mit jelent egy kis tisztálkodás a borbélynál! És lelkének kétségbeesett zűrzavarába valamelyes önszeretet férkőzött.

Az ablakokban kigyúltak a fények. Fütyült a szél a sudarukkal homályba vesző, csupasz jegenyék között. Az utca másik végéről szemtelenül hívogatott a "Bi-Ba-Bo" kabaré kimázolt bejárata fölött fénylő, nagy ívlámpa. Ez a kabaré kitűnő saslikjáról volt híres. Vagyim Petrovicsnak az evés gondolatára összefutott a nyál a szájában: tegnap óta nem evett. Hatalmas, férfias étvágy volt ez, amely felülkerekedett mindenféle lelki bonyodalmon. Roscsin elszántan fordult a kivilágított bejárat felé. Egy fehér szoknyás valaki elmozdult egy fától, és útját akarta állni. Roscsin már a háta mögött hallotta a könyörgését: "Tisztecske, jöjjön be hozzám, nem bánja meg..."

Alacsony, hosszúkás helyiség volt a "Bi-Ba-Bo", amelyet nemrég festett ki Valet, a Petrográdból menekült híres, baloldali festőművész. A "Bi-Ba-Bo" mennyezete fekete volt, rajta ezüstpapírból kivágott nagy csillagok. A fekete falakon férfi és nőalakok narancssárga és téglaszínű, szögletes árnyai űzték egymást, mintha valami orkán ragadta volna el őket. Egy éjjeli mulató számára ezek a falfestmények túl komolyak voltak, ez a mezítelen embercsorda a falakon nemhogy érzéki, inkább borzalmas képzetet keltett. A tőkepénzes, az a bizonyos Paprikaki, aki rubelt fektetett ebbe a vállalatba, meg is mondta egy ízben: "Ha kerékbe törnek, se értem ezt a mázolmányt, hányingerem van tőle, de a közönségnek tetszik..."

Roscsin megvacsorázott, és bort ivott rá. A vonatja reggel négykor indult; elhatározta, hogy háromig mindenesetre itt marad, aztán majd meglátja... Melege lett, és kissé zúgott a feje.

A pincér régi ismerőse volt, még a boldog emlékezetű, moszkvai "Jar" mulatóból. Többször odajött az asztalához, és miközben előhúzta a jeges vödörből az üveget, s töltött neki, így szólt:

- Ne vegye tolakodásnak, Vagyim Petrovics, de jólesik önnel visszagondolni Moszkvára... Ej, látja, látja, mire jutottunk... Még az álmát is elveszi az embernek ez a siserahad...

A városban meglehetős izgalom uralkodott, hiszen a kültelken, a mellékutcák sötétjében itt-ott puskalövés dörrent, csak a kormányzósági palotát őrző lovas hetman-csendőrök tettek úgy, mintha nem hallanák; a zugtőzsdén, igaz, pánik tört ki e napon, de azért a "Bi-Ba-Bo" tömve volt. A kabaré-előadás még nem kezdődött meg. A kicsiny színpadon egy bolyhos sörényű, vékony nyakú, hosszú fiatalember ült a pianínó előtt, és valami operettegyveleget játszott.

Roscsin asztala körül lármás italozás folyt.

Földbirtokosok, akik már nem bírták ki tovább a szobájukban, fanyar kedvű nőrokonaik társaságában poharaztak itt kedvükre.

- Elhihetik, uraim - kiabált az egyik simára borotvált képű bácsi -, a németeknek már kaput. Az angol expedíciós csapatok újévre Moszkvában lesznek. Legalább igazi jó skót whiskyt fogunk inni. Nincsen üröm öröm nélkül! - És a jámbor férfiú pompás fogazatát közszemlére téve, teli torokból kacagott. - Egyszóval: éljen a német forradalom!

Egy másik, egy elegánsan sovány ember, akinek hamuszürke, beesett arcából gúnyszikrákat szórt a szeme, fölemelt kézzel kért szót:

- Az angol felsőházban a lordkancellár tudvalevőleg gyapjúzsákon ül. A szimbirszki nemes urak pedig arra a márványoszlopra voltak büszkék, amely gyűléstermük előtt jelképesen azt hirdette, hogy a birodalom oszlopos nemességének, míg a világ világ, soha egyetlen haja szála sem görbülhet meg... Ezért is szunyókáltak olyan békésen a szamárkóró árnyékában... Az orosz nemesség története lezárult, elfogyott a gyapjúzsák alattunk... Ezzel, uraim, lezárult anyuskánk, Oroszország története is. Elolvastuk a példabeszédet Glupov városáról, és a könyvet sutba dobtuk. Mégpedig nem is vihar és égiháború közepette, mint ahogyan egy igen kiváló emberünk várta, hanem egy közönséges hétfői napon fújta el az Úristen a gyertyánkat... Én még tizennégyben eladtam a földecskémet, és azóta világpolgár vagyok... Vagyis jobban mondva...

- Könnyű magának, tisztelt barátom, maga Oxfordban tanult, de mit csináljak én három leánnyal a nyakamon? Hová menjek? - A pirospozsgás bácsi szuszogott, és a konyakosüveg után nyúlt. - Ami pedig Oroszország pusztulását illeti, arra nézve sem osztom nézetét, ez csak afféle anglománia magánál... Felcsapok kereskedősegédnek, vagy akár kasznárnak, vagy magam szántom fel a három holdat, de mégis, én hiszek Oroszországban. - Töltött és aztán nehézkesen a harmadik szomszédjához fordult: - Mit csináljak velük? Megnőttek, mint három égimeszelő, soványak, mint a deszka, lapos mellűek, szeplősek, folyton sírnak-rínak, szóval igazi turgenyevi leányzók, manapság! Az anyjuk a hibás, de bevallom én is. A legidősebb el akarta végezni a Besztuzsev-főiskolát, lebeszéltük... de különben is lusta jószág... A legkisebb a színházért élt-halt, és mondhatom, elsőrendű színésznő válhatott volna belőle... Nagy bölcsen lebeszéltük, sőt megtiltottuk neki... Egyszóval: szigorú családi nevelés, manapság... Ez mind csak a mi ügyefogyottságunk, kérem... Az angolok gyapjúzsákjaikon ülve, három esztendővel előre látnak, ez igaz... Mi meg, hogy úgy mondjam, évszakokra rendezkedtünk be. - Poharát fenékig ürítve, csettintett és váratlanul hozzátette: - De egyébként... majd csak megleszünk valahogy...

A harmadik vendég az asztalnál, már olyan részeg volt, hogy csak a fogát vicsorgatta, és az asztalon álló cserépvirágról tépegette és rágcsálta az apró őszirózsák szirmait, s nem hallott semmit a beszélgetésből. Le nem vette zavaros pillantását a szomszéd asztalról, ahol egy kislányosan nagy hajkoronájú, szép, szőke leány ült egy félig-meddig katonásan öltözött, szép szál fiatalemberrel. Ez a fiú nem törődött senkivel, mintha valóban csupa kísértet ülne körülötte, kezébe hajtotta fejét, és hangtalanul zokogott. A fiatal leány nagy, kék szemét szánakozón összehúzva, a fiú keze fejét simogatta, ajkához emelte, közel hajolt hozzá, és ijedten, szaporán suttogott valamit neki, de ez csak lassan rázta nagy fejét. Roscsin hallotta élettelen, tompa hangját, mintha álmában beszélne:

- Hagyd el, Zina, hagyj békén... Semmi sem kell már énnekem, se te, se én magam...

Ha nem is mondott volna többet, világos volt, hogyan végződik a fiatalembernek ez az éjszakája... A leány valahogy emlékeztet Kátyára; nem az arca, inkább csak halk, gyöngéd mozdulatai... Ez is biztosan kiütéses tífuszosok között pusztul el valami vasútállomáson... Két siheder takarta el most őket, gyorsan lefoglalva a felszabadult asztalt. Mind a kettőnek divatos frizurája, odvas foga és briliánsgyűrűkkel ékes, piszkos keze volt... "Úgy elnáspángoltam Mását egy vaspálcával - hetvenkedett az egyik -, még meg is rugdostam azt a ringyót, csak úgy ropogott a csontja."

- Kapitány úr, leülhetek az asztalához?

Roscsin szó nélkül bólintott. Egy nikkel keretű szemüveges férfi ült le vele szemben, nagy nehezen helyezte el hosszú lábait az asztal alatt. A német népfölkelők mellben szűkre szabott, zöldesszürke egyenruhája volt rajta. Tört oroszsággal szól a pincérnek:

- Kérem, enni szeretnék valamit, nagyon régen nem ettem, s azután sört kérek, sört!

Felduzzasztotta sovány képét, hogy mutassa, mennyire kívánja az italt, elnevette magát, s aztán kissé csodálkozva pillantott szelíd, kék madárszemével a mogorva Roscsinra.

- Kapitány úr, beszél németül?

- Igen.

- Ha zavarom, szívesen átülök máshová.

- Nem zavar.

Ezt már szelídebben mondta Roscsin. A népfelkelő keskeny képe, kissé lefelé görbült szájával, azok közé a német arcok közé tartozott, amelyek késő vénségükig megőrzik gyerekes kifejezésüket és hamvas pirosságukat. Pisze orra jóindulatú kíváncsisággal fordult minden ember felé.

- Azelőtt nekünk, közkatonáknak, tilos volt étteremben mutatkozni - mondta -, de tegnap óta a német katonai fegyelemnek megjött az esze.

Roscsin fanyarul mosolygott. A népfelkelő sietett pontosan megmagyarázni szavait, és professzorosan felemelte erős körmű ujját:

- A fegyelemnek ésszerűnek kell lennie, mert csak úgy lehet a társadalmi rend egyik formája és a fejlődés elengedhetetlen feltétele. Ez az ésszerű fegyelem mélyreható szociális mozgalmakból születik. Ha ez nem így van, ha csupán a kényszer egyik eszköze, akkor mi nem nevezzük fegyelemnek...

Vidám bólogatással fejezte be kissé homályos gondolatmenetét.

- Hazamegy Németországba? - kérdezte Roscsin.

- Igen. A mi csapatunk bizottságot választott, és az szerencsére, bár nem minden harc nélkül, tisztán elvi határozatot hozott.

- Nos, hát, mint oroszul mondani szokás: szerencsés utat.

- Annyira már én is elsajátítottam az orosz nyelvet, hogy tudjam: "szerencsés utat", ez azt jelenti: "Vigyen el az ördög!"

- Van benne valami... Ön, úgy látszik, okos ember! Mit áltassuk magunkat? Ellenségek voltunk, azok is maradtunk...

- Igaz, igaz - mondta a népfelkelő, s elgondolkodva bólogatott hozzá. - Részemről hiábavaló, sőt talán tapintatlan is volna ezt cáfolni.

Ismét mosolyra vonta keskeny ajkát, s végzett ezzel a témával is. Ételt és italt hoztak neki. Engedelmet kért, hogy kis időre kikapcsolódik a társalgásból, és megfontoltan hozzálátott a saslikhoz, lassú áhítattal rágva a húsdarabokat, hozzá búzakenyeret és párolt paradicsomot.

- Finom - mondotta, érezve, hogy Roscsin nem veszi le róla haragos fekete szemét. Az utolsó morzsáig megevett mindent, kenyérhéjjal kitörülte a tányért, és a héjat is megette. Majd félig lehunyt szemmel lehajtott egy nagy korsó hideg sört.

- A németek igen komolyan veszik az evést. A németek sokat éheztek, és sokat is fognak éhezni, mielőtt sikerül végleg megoldaniuk az evés problémáját.

És megint oktatóan emelte fel hosszú mutatóujját.

- Valamikor az ősidőkben, amikor az emberiség a természet ajándékainak kezdetleges gyűjtögetéséről áttért a természet erőszakos meghódítására, az evés a táplálékmegszerzés nehéz és veszélyes folyamatának eredménye lett. Ekkor avatták szent cselekménnyé. A falás: idegen élet, idegen erő bírását jelenti. Innen ered az a hiedelem, hogy a természet bosszút is állhat, vagyis innen ered a mágia... Az evés mágikus szertartásán alapul minden misztikus kultusz... Az Isten testét is megeszik... Érdekes beszélgetést jegyeztem fel egy orosz tudóssal a palacsinta eredetéről. A farsangi palacsintasütés: ez a napevés ünnepe. Előbb körtánccal, énekkel dicsőítették, aztán megették a képmását: a palacsintát. Mint látja, a szlávok világnézete mindig igen magasröptű volt...

Nevetett. Kigombolta egyenruhájának fémgombjait, és elővette kopott bőrkötésű, vaskos jegyzetfüzetét, ugyanazt, amiből két hónappal azelőtt a vasúton Jekatyerina Roscsinának olvasott fel egy idézetet Ammianus Marcellinustól. Az asztalra tette, és óvatosan forgatta a bejegyzésekkel, idézetekkel, lakcímekkel sűrűn teleírt lapokat...

- Itt van, kérem - mondotta, s ujját rátette az egyik oldalra. De Roscsin nem a neki mutatott sorokat nézte, hanem ami fölötte volt beírva: "Jekatyerina Dmitrijevna Roscsinának, Jekatyerinoszlav, poste restante."

- Honnan van ez a bejegyzés? - kérdezte rekedten. A vér az arcába szökött, kezét zubbonya gallérjához emelte.

A népfölkelőnek úgy rémlett, hogy az orosz tiszt a másik kezével nyomban revolvert fog előrántani, hiszen háború van... De a tiszt félelmetes szemében most csak szenvedés és könyörgés tükröződött... A népfelkelő, amilyen nyájasan csak tudott, így felelt neki:

- Ön úgy látszik, jól ismeri ezt a hölgyet, talán elmondhatok róla egyet-mást.

- Ismerem...

- Hát ez bizony elég keserves történet...

- Hogyhogy? A hölgy talán meghalt?

- Azt nem tudom biztosan állítani. Remélni szeretném a dolog szerencsés kimenetelét... A háború alatt rájöttem, hogy az ember rendkívül szívós lény, dacára annak, hogy könnyen sebezhető, és minden fájdalomra igen fogékony... Ez onnan van...

S már ismét felemelte mutatóujját, mire Roscsin magánkívül ráförmedt:

- Beszéljen, hol látta, s mi történt vele?

- A vasúton ismerkedtünk meg. Jekatyerina Dmitrijevna épp akkor vesztette el forrón szeretett férjét...

- Félrevezették! Láthatja, még életben vagyok...

A népfelkelő hátradőlt székén, kis szája, nagy madárszeme kerekre nyílt, s tenyerével az asztalra csapott:

- Bemegyek egy vendéglőbe, ahol még sohasem jártam, leülök egy asztalhoz, előveszem a noteszomat... És a halottak feltámadnak! Ön tehát a férje ennek a hölgynek? Sokat beszélt önről, és én ilyennek, pontosan ilyennek is képzeltem el... Ó, kérem, kamerád Roscsin, ne, ne, nem szabad...

Elakadt és vékony ajkát összeszorítva, szemüvege fölött szigorúan fürkészve nézett Vagyim Petrovics szemébe, amely könnyben úszott. A népfelkelő jámbor, pisze orrán izzadságcseppek gyöngyöztek:

- Én még Jekatyerinoszlav előtt leszálltam a vonatról, és akkor adta meg a címét felesége őnagysága. Én kértem őt erre, nem akartam elveszíteni, mint egy tovaröppenő madarat. Az úton sikerült egy kis életkedvet öntenem beléje. Igen eszes, fogékony, de fejletlen elméje szomjúhozza a derék, a fennkölt gondolatokat. Mondtam neki: "A szenvedés korunkban milliónyi asszony osztályrésze, a szenvedésnek és nyomorúságnak társadalmi hajtóerővé kell válnia... Igenis, a szenvedés fog önnek erőt adni." "Minek nekem az erő - mondta ő -, hát kell nekem az élet?" "Nincs igaza - feleltem neki -, ön igenis akar élni. A legfontosabb a világon: akarni az életet. Ha körös-körül egyebet sem látunk, csak halált, nyomort és szenvedést, meg kell értenünk: magunk vagyunk a hibásak abban, hogy mind ez ideig nem tudtuk ennek okait megszüntetni, s nem tettük a földet olyan békés és boldog hajlékká, aminőt az ember, ez a nagyszerű lény megérdemelne. Mögöttünk örök csend, előttünk is örök csend, és létünk rövid idejét úgy kell leélnünk, hogy »a futó pillanat boldogságával töltsük be a csend egész megmérhetetlen ürességét«..." Azért mondtam ezt, hogy megvigasztaljam. Aztán én leszálltam, és megérkeztem csapatomhoz. Éjszaka megtudtuk, hogy azt a vonatot, amelyen a felesége utazott, Mahno egyik bandája megállította, kifosztotta, s az utasokat ismeretlen helyre hurcolta. Hát ez minden, amit tudok, kamerád Roscsin...

A színpadon megkezdődött az előadás. A pianínót s a felborzolt sörényű zongoristát a kulisszák mögé tolták. Megjelent a konferanszié, Don Limanado, Moszkva egyik híressége, egy bizonytalan korú, kifestett szemű szépember, szmokingban és homlokára húzott kemény szalmakalapban.

- Gratulálok, uraim, a német forradalom alkalmából! - És erősen kezet fogott saját magával. - Épp most jövök a pályaudvarról. "Van szerencsém, hogy méltóztatik lenni?" - kérdeztem egy német főhadnagyot. "Nagyon jól, és ön?" "Én is kitűnően - mondom -, már itt a november, fázom a szalmakalapban, de a meleg sapkát Moszkvában hagytam, s most nem tudom, mikor jutok hozzá." "Hát vegyen egy meleg sapkát" - mondta. "Igen - mondom -, már félre is tettem egy sapkára ezer márkát, de ma ezt becserélték öt rubelre." "Ej-ej-ej" - mondta a főhadnagy. "Jajajajaj" - mondom én. Így diskuráltunk egy darabig, s látom, hogy a katonái felmásznak a vonat tetejére. "Elutaznak?" - érdeklődöm. "Igen" - mondja ő. "Végleg?" - kérdem. - "Vég-leg" - feleli ő. "Igazán kár" - mondom. "Nem tehetünk semmit" - mondja. "Hogy érti ezt?" - kérdem. "Hát csak úgy, hogy sehogy sem értem." "Hajaj - mondom -, pedig már azt reméltük, hogy maguknál nem lesz efféle." A katonák a vonat tetején rágyújtottak az Almácska-dalra, erre én elmentem... Sötét volt körös-körül, fújt a szél, a kis utcákban lövöldöztek, nekem meg kell nyitnom az előadást, elkésem... mardos a lelkiismeret. Hát dudorásztam egy kicsit.

A színfal mögött felhangzott a zongora. A konferanszié bokázva rákezdte:

Hej, piros alma...
Sötét az éccaka.
Kószálok bóbiskolva
Hej, hogy jutok most haza...

Roscsin hátat fordított a színpadnak, és a furcsa német szemébe nézve, megkérdezte:

- Nem tudná véletlenül megmondani, merre harcol most Mahno?

- Legutolsó hírek szerint Mahno kezdi komolyan szorongatni a visszavonuló osztrákokat, sőt itt-ott a német csapatokat is. Mahno vezérkara most megint Guljaj-Poléban van...

November elején a kacsalini ezred kiegészítés végett tartalékban volt és pihent. A harcok végén már csak alig háromszáz katonát számlált. Pjotr Nyikolajevics Melsin meglepetésszerűen egy dandár élére került, s az ő ajánlatára a Katonatanács a kacsalini ezred parancsnokául a kórházban fekvő Tyelegint, helyetteséül Szapozskovot és ezredkomisszárul Ivan Gorát nevezte ki. Tyelegin ütegét beosztották az ezred tüzérségének kötelékébe.

Lucskos, nedves napok jártak, füstöltek a kemencék. A fekete háztetőkről csepegett a víz, a föld felázott, és a gyakorlatról hazatérő katonák félmázsás sarat cipeltek a csizmájukon. Ünnepi hangulatban volt valamennyi. A nehéz idők már a hátuk mögött; a Doni Hadsereget messze a Don jobb partjára vetették vissza. Hír szerint Krasznov atamán Novocserkasszkban a falba verte a fejét, amikor megtudta, hogy másodszor is ilyen szörnyű vereség érte Caricinnál.

Amikor vége volt a katonai gyakorlatnak, a politikai oktatásnak és az írni-olvasni tanulásnak, a katonák a szürkület hidegében dideregve széledtek el a faluban, ki a nőismerőséhez, ki a frissen felfedezett komájához, azok meg, akiknek se ismerősük, se komájuk nem akadt, egyszerűen végignótázták a falut, vagy valami szárazabb zugban komédiázással csalogatták magukhoz a lányokat. A tréfa, a nevetgélés nemegyszer veszekedéssel, sőt olykor elég durván végződött, mert hiszen mindegyiknek tüskés, támadásra kész volt a lelke.

A Tyelegin-féle üteg tíz matróza közül kettő súlyos sebet kapott, három elesett, öten maradtak. Egy szép, rendes, kozák házban szállásolták el magukat, ahonnét a gazda háznépével együtt elmenekült. Anyiszja, akit formálisan a segédszolgálatosok közé osztottak be, a matrózokkal lakott, velük együtt járt gyakorlatozni, célba lőni és a politikai oktatásra is. Most rendes vöröskatona egyenruhát hordott, csak a szép hullámos haját nem akarta levágni. Ennyi szenvedés, ennyi halál láttán úgy gázolt át az októberi hadjárat alatt saját keserves sorsán, mint egy nyakig érő gázlón. Megfiatalodott, szélcserzette arcát már nem torzították ráncok, a front mögötti koszton kigömbölyödött a képe, dereka kiegyenesedett, a járása könnyed lett. Újjászületett, ahogy mondani szokták. Éjszakánként, mialatt a matrózok hatalmasan horkoltak a jól átfűtött házban, Anyiszja titokban mosott, foltozott, varrogatott rájuk, néha rá is virradt eközben, mikor az ezredkürtös már elnyújtottan fújta a ködös hajnalon a reggeli ébresztőt.

Kuzma Kuzmics Nyefedov is az ezrednél maradt, állományon kívüli írnoki minőségben. Tizenhatodikán és tizenhetedikén, a legnehezebb napokban nemcsak bátran viselkedett, hanem kétségbeesett elszántsággal mentette ki a sebesülteket a tűzvonalból. Ezt mindenki észrevette. Később sem maradt el, amikor a kacsalini ezred maradványai ellentámadásba mentek át, valamint a Donon túl sem, ahol is az ezredet leváltották és hátraküldték.

Amint egyszer Ivan Gora meglátta Nyefedovot a tábori konyha körül - ázottan, piszkosan, véznán, izgatottan -, odaintette magához:

- Mit csináljak magával, Nyefedov?... Sehogy se tudok kiigazodni, miféle maga?... Csuhából ugrott ki, meg aztán nem is mai gyerek. Ugyan mi hozta magát közénk?

Kuzma Kuzmics dagadt orra most is csöpögött, ezért szipákolt, és úgy nézett Gorára vörös szélű, vidám szemével.

- Már én csak ilyen vagyok, Ivan Sztyepanovics, nem tehetek róla, ragaszkodó a természetem... Hová menjek, hol keressek másutt emberi társaságot? Hiszen gondolkodó lény volnék, vagy mi...

- De várjon csak, nem erről van szó...

- Ami az ezredkosztot illeti - Kuzma Kuzmics a teli katlanra mutatott -, hát én ezt a sós kását becsülettel megszolgáltam, nem sajnáltam az irhámat... Csizmát, nadrágot, tessék nézni, magam szereztem az ellenségtől a harcmezőn... Nem kérek én semmit, senkit se háborgatok. S remélem, továbbra is hasznomat veszik... Mert hát a forradalomnak ugyebár szüksége van a gondolkodó lényekre. Igaz vagy nem?... Az ezredírnokok közül egy se képzett ember. Én pedig még latinul meg görögül is tudok írni... Ki tudja, mire leszek még jó?

Ivan Gora gondolta magában: "Miért is ne használjunk fel valakit, ha esze van, és akar dolgozni?"

- Csak tudja, a maga származása... azzal vagyok megakadva, nehogy valami zavart ültessen itt a fejekbe...

- Igaz, hajdan, mit tagadjam, valóban nyakig benne voltam a zavaros ábrándokban - mondta Kuzma Kuzmics. - De az régen volt... Az én agitációmtól nincs mit félni, én, kérem, pörben állok az Úristennel...

- Pörben? - kérdezte Ivan Gora. - Komolyan mondja?... No jó, estefelé jöjjön el hozzám, majd még beszélgetünk a dologról...

Alkonyattájt Kuzma Kuzmics megjelent a komisszár lakásán, aki köpenyben, sapkában ült az ablaknál, és az újságot silabizálta. Nyefedov beléptekor összehajtotta a lapot, s becsukta az ajtót.

- Üljön le. Kellemetlen históriáról van szó... De tud-e titkot tartani? Különben magának lesz rosszabb, ha eljár a szája; én mindent tudok, még azt is, miről álmodnak a fiúk, bizony...

Köhécselve kezdte hajtogatni az újság fehér széléből letépett keskeny csíkot bütykös, nehézkes ujjai között:

- A gabonát már betakarították itt, csak a csépléssel késtek egy csöppet a csaták miatt. De a nép bízik bennünk, és ez a legfontosabb; hinni akarja, hogy a szovjethatalom most már tartós lesz... Jó... De hát jönnek az ünnepek...

Ivan Gora Kuzma Kuzmicsra emelte szemét, zavartan mozgatta orrcimpáit.

- Jön a Mária-ünnep... A nép még babonás... Rendeletekkel máról holnapra nem lehet megváltoztatni... Hogy úgy mondjam, csak úgy lassacskán... Na, igen... A fehérnép lógatja az orrát: jön az ünnep, de kérőre hiába lesnek. Tegnap Szpasszkojéban jártam. Az asszonyok megállították a kocsimat, és vége-hossza nem volt a sírásnak, szitkozódtak is, de azért nevettek is nagyokat... A hangulat teljesen szovjethű, csak ez a Mária-ünnep ne volna... Gazdag a falu, jó a termés, gabonabeszolgáltatás még nem volt náluk... Ügyesen kéne beszélni velük, hogy belássák, miért kell a gabonát beszolgáltatniuk... De hát, hogy az ördögbe lehessen agitálni köztük, amikor az asszonyok megfogják a gyeplőt, és azt kiabálják nekem: hozzál nekünk pópát!... Próbáltam rájuk pirítani: "Ti ugyan rosszul ügyeltek a papjaitokra, akik Mamontov generális előtt lóbálták a füstölőket..." "Na igen, merhogy azok a fehérek papjai voltak, ki is kergettük őket a faluból, hanem te küldj nekünk vörös papot... A lányaink eladósorban, nem tudunk lagzit tartani, de meg vagy másfélszáz szopós gyerek is itt ordít a bölcsőkben keresztvíz híján..." Bizisten, fő a fejem, bele is fájdul... Úgy megmérgesített az asszonynép... Hogy a fenébe adhassak én pópát nekik? Márpedig ezt el kell intézni valahogy. Mert addig törik a fejüket, míg a végén még elhozatják Novocserkasszkból a régi pópát... Szóval: konfliktus lesz belőle... Kuzma Kuzmics, te kiismered magad ezekben a dolgokban, ugye? Kisegíthetnél. Ülj kocsira, oszt menj a faluba, beszélj a fejükkel... De úgy, mintha én semmit sem tudnék róla. A lányokat magam is láttam, mondhatom, csak úgy feszül bennünk minden. - Ivan Gora a mellére mutatott. - Emberi dolog... Elmégy?

- Nagyon szívesen - felelt bólogatva és ajkát csücsörítve Kuzma Kuzmics.

- Unalmasan beszélsz, Sarigin, csak összezavarod a fejünket, legszívesebben elszaladnék. Akkor lássalak, mikor a hátam közepit.

Latugin félrecsapta a sapkáját, és odább húzódott a padon, de nem állt fel, hanem leeresztett szempillája mögül Anyiszjára sandított.

Anyiszja figyelmesen összehúzott szemmel ült, s mint mindig, amikor oktatáson vett részt, fáradtan szegezte pillantását valamilyen tárgyra; mondjuk egy falba vert szögre. Pallérozatlan agya nehezen fogta fel az elvont eszméket, s ezek, mint egy idegen nyelv szavai, csak apránként hatoltak be eleven tudatába. A "szocializmus" szó valami sistergő-sustorgó vörös szalag képzetét idézte fel benne, s szinte érezte, hogy a selyem az ujjaira csavarodik. Álmodott is róla. Az "imperializmus" ahhoz a Belzacarhoz hasonlított, akit egy légyköpte, csacska színnyomatról ismert: korona volt a fején, vállán kárminvörös palást, és amikor meglátta a kéz írását a falon: "Mene, Tekel, Ufarszin" - kiejtette kezéből a királyi pálcáját.

De Anyiszja szorgalmas volt, és nagy iparkodással űzte el ezeket a tökéletlen képzelődéseket...

Érezte magán Latugin pillantását, de nem vette le szemét a falból kiálló szögről, csak lassan összeszorította szétnyílt térdeit.

- Miért mondod, Latugin, hogy unalmasan beszélek? Ez a cikk, amiről szó van, az »Izvesztyijában« jelent meg. Talán nem tetszik neked? - kérdezte Sarigin. - Ha a forradalom katonája vagy, akkor mialatt megtöltöd a puskádat, pontos fogalmad kell hogy legyen a világhelyzetről és a legsürgősebb feladatokról.

Sarigin ezeket mondván, szép, kék szemének sötét pillantását Anyiszjára függesztette, aki továbbra is a szöget nézte. Bajkov vékony hangon, komolyan, így szólt:

- Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Ész is kell a tudományhoz.

- Majdnem eltaláltad! - felelt nyomban és szintén komolyan Latugin. - De mégsem egészen. Nem az ész hibádzik itt... Én tisztelem a tudományt, ha gyerek születik belőle... Csak akkor van baj, ha valaki nem tudja, hogy az elefántnak melyik végibűl nő ki a feje, melyikbűl a lába. Én már torkig vagyok ezzel a tudománnyal. Az igazi szó olyan, mint az asszony, úgy ölel, csak úgy perzsel, az ember csupasz lábbal tűzbe megyen érte... Hát ilyen szavakat mondj nekem, Sarigin... Mert te csak fújod, szajkózod örökké ugyanazt a nótát, a világproletariátust meg a szocializmust. Én az életemet tettem kockára érte! Azt szeretném, ha elmondanák nekem, hol az a fa, amelyet kivághatok, és házat építhetek belőle, hol az az erdő, amelynek szélén selyemingben sütkérezhetek a napon, akkor szívesen foglak hallgatni... Hej, téged is a földgolyóval kéne főbe kólintani, hogy megtanuld, hogyan kell beszélni a világforradalomról.

Anyiszja elnézte Latugin széles, erős arcán a távol ülő fajbika-szemeket, és bánatosan arra gondolt, hogy bár inkább kifolyna az ő szeme.

Sem Gagin, sem Zadujvityer, sem Bajkov nem helyeselték Latugin viselkedését. Nyugodtan, békésen beszélgettek a zsúpfedélre csepergő eső halk nesze mellett. Igaz, hogy Sarigin fiatal volt, csak kapiskálta a tudományt, néha nehezen mozgott az agya, és kerülte az egyszerű szavakat, mintha attól félne, hogy zsákutcába viszik. A már kipróbált idegen szavakkal jobban megbirkózott. De azért mégsem kellett volna Latuginnak se szó, se beszéd, csak úgy csúfot űzni egy ilyen becsületes elvtársból, befoghatta volna a száját, aztán persze azt is tudta mindenki, mi az oka a hetyke kakaskodásnak - és ezt az okot sem helyeselték.

- A komisszár gabonagyűjtő-osztagot szervez, eredj, oszt jelentkezz nála - mondta Latuginnak Gagin. - Nincs dolgod, hát nem férsz a bőrödbe, csak bajnak vagy itt, megzápultál, barátocskám...

Bajkov megrázta a szakállát, és elnevette magát. Zadujvityer is megértette a célzást, és két erős fogsorát kivillantva, hahotázni kezdett. Anyiszját úgy elöntötte a forró pirosság, hogy kicsordult a könnye. Felvette köpenyét, hátat fordítva a többinek, szorosra fűzte derékszíját, és kiment a házból. Kínos csend támadt. Sarigin mosolyogva lassan összehajtotta az újságot.

- Gyerünk ki egy szóra - szólt Latuginhoz. Az ráhunyorított:

- Akár kettőre.

Kimentek az udvarra, ahol a sötétben apró, permetező eső csiklandozta képüket. Sarigin érezte, hogy Latugin nagy csúfondárosan csak azt lesi, hogyan vágjon vissza szemtelenkedő fölényével... Sarigin egészen nyugodtan akart szólni az elvtársi fegyelem megsértéséről és arról, hogyan lehet megszabadulni a rothadt burzsuj csökevényektől... Ehelyett mélyen magába szippantva az esteli párát, csak ennyit mondott:

- Hagyd békében Anyiszját... Nem jól teszed... Piszkos dolog ez, rossz tréfa...

Ennyit mondott s nem többet. Latugin erre a fordulatra nem volt elkészülve, és csak állt, mint akit odaszögeztek. Erre semmilyen válasz sem illett: sem az, hogy: "Nem téged kértelek meg, hogy tartsd a gyertyát, te taknyos, te szűzlány, te dedós néni"; sem az: "Soknak meggyűlt már a baja velem ilyen dolgok miatt, egy se vitte el szárazon..." Egyszerűen az jött ki mindebből, hogy ő, Latugin, szemét ember... Izzó bántódottság kavarodott fel benne... Azelőtt ilyenkor nekiment volna a falnak dühében... De most csak elkomorodva szorította össze a fogát... Nem lehet!

- Igen-igen - dünnyögte -, szóval a szememre hányod, hogy hiába ontottam a véremet, az maradtam, ami voltam: ebadta csavargó, haramia?... Na, Kosztya, köszönöm...

A kapuhoz ment és vadul rácsapott.

Lassan tért vissza Ivan Iljics Tyeleginbe az élet. Idegsokkján kívül, mint kiderült, egy felrobbant lövedék apró szilánkjai is megsebesítették.

Kezdetben volt a nemlét, az öntudatlanság. Majd ezt felváltotta a folytonos alvás, amit csak az etetés szakított meg néhány percre. Azután a nyugalom áldott érzése töltötte el. A szemén kötés volt. Egyedül feküdt egy teljesen befüggönyözött szobában. Olykor könnyű lépteket hallott, suttogást - ami lombnesznél nem volt hangosabb -, kanálzörgést, ruhasuhogást. A fejénél óra ketyegett, hol erősebben, hol csendesen. A külvilágról nyert érzékelései csupán ennyire szorítkoztak, s még valami óvatos élőlény láthatatlan jelenlétére. Mihelyt Tyelegin sóhajtott egyet, a levegő könnyedén megmozdult körülötte, és "az" fölébe hajolt, s ő szinte érezte gyöngéd és üde illatát...

Időnként egy durva, erős izzadságszagot és dohánybűzt árasztó valaki is betört a bűvkörébe:

- Na, milyen a pulzusa?

A gyöngéd lény alig hallhatóan suttogott valamit válaszul. A goromba hang vidáman harsogott.

- Nagyszerű! Erős legény ez, nem kell félteni... Ami a legfontosabb: feltétlen nyugalom, semmiféle izgalom...

Ivan Iljics lassan így dohogott magában: "Te magad izgatsz fel... Eredj már, ne ordíts... Te meg, gondviselőm, hajolj ide, igazíts meg valamit, vagy még jobb lesz, ha megsimítod a kezem... Lám, csak gondolnom kellett rá, s máris megtette. Micsoda ápolónő ez, ugyan hol vettek ilyen kedveset?"

Beszélnie nem volt szabad. De a gondolkozást nem lehet megtiltani. Évek óta nem volt rá eset, hogy - gond és lelkiismeretfurdalás nélkül - egyedül lehetett volna önmagával. Nagy jutalom volt ez a becsületes szolgálat nehéz esztendeiért. Becstelen dolgot nem művelt, és lelkiismerete olyan nyugodtan szunyókált, mint egy cirmos cica esős időben. Gondolatai valami félig valóságos világban kalandoztak. Legtöbbször az északi nyári napfény járt az eszében, aminő Pétervárott szokott lenni, s hűvös napokon elárasztja a kékes színű aszfaltot, amelyet szelecske söpörget... Mennyi gondolat érett meg benne, mennyi mindent átélt Pétervárott!... S most lehunyt szempillái mögé beszivárognak egy faház kis ablakának körvonalai, a nap haloványan fénylik a hólyagos üvegen, s mintha azon túl... De az emlékkép szétfoszlott, elúszott, csak valami szerelmes búbánat maradt vissza utána.

Minden átmenet nélkül eszébe jutott egy rég elfelejtett dal, már nem is tudta, hol, talán Novaja Gyerevnyában vagy valahol a Kresztovka folyón túl hallotta valamelyik villában. Egy sovány, lompos cigányasszony énekelte citeraszó mellett az éjszaka halványkék homályában: "Mehettek jobbra, mehettek balra, kutassatok minden zugot, pincét, padlást, hiába minden! - akit kerestek: elszállt, elfutott..."

Nekik énekelte, férfiaknak, akik hallgatva ülték körül, dalolt nekik az örök búról, ami nélkül nem élet az élet... Keresd, keresd, pincében, padláson, hátha ott van? Ej, bolondság - ittasak vagytok! Kit kerestek? Menjetek végig az északi nap bearanyozta, hosszú utcán, ahol enyhe szelecske söpörgeti az út porát, keressétek meg azt a hólyagos üvegű, kicsiny ablakot... Talán amögött üldögél kartonruhácskában a világ legdrágább teremtménye, könyvet tart a térdén, és a könyvből terólad olvas, aki keresed... Őrültség! Keresd meg előbb önmagad...

A csendes homályban a ketyegő óra mellett feküdt Ivan Iljics, félig ébren, félig alva, s a lassan visszatérő élet felébresztette benne a mélyen elrejtett önzést, amit elvből mindig elítélt. Ebben a félig képzeletbeli világban most mintha összegyűjtötte volna legszebb, legtisztább, legkedvesebb emlékeit, azt, amit az ember életútján - gyakran visszahozhatatlanul - elveszít. Önmaga szeretete úgy tért vissza, mint az egészsége. Már jó étvággyal evett, s amikor ápolónője nem vette észre, nagyokat nyújtózott.

Egy napon, miután jól kialudta magát, jóllakott hajdinakásával, kényelmesen elhelyezkedett párnáján, és meglepően erős hangon megszólalt:

- Nővérke, beszélgessünk egy kicsit, csak úgy, akármiről.

Ijedten hajolt fölébe az ápolónő:

- Csitt - suttogott ijedten, és tenyerével zárta le Tyelegin száját. - Csitt! - De mihelyt levette róla a kezét, Ivan Iljics most már pajkosan így folytatta:

- Akkor maga meséljen valamit... A keze, lám, milyen kicsi, kellemes... Hány éves? Hogy hívják?

A nő sebesen lélegzett, zihálva vagy sóhajtva, nem tudni... Furcsán viselkedett. Pedig Tyelegin csak ezt akarta neki mondani: "Most, amikor felébredtem, eszembe jutott... Aki nem szereti saját magát, mást sem tud szeretni, s akkor mire jó az egész ember. Semmirevaló fickók például nem szeretik saját magukat. Rosszul alszanak, viszket mindenük, egész bőrük fel van horzsolva, hol mérgükben, hol ijedtükben fuldokolnak... Az embernek szeretnie kell önmagát, azt az énjét, amit szerethet benne más is... Különösképpen az asszonya, az ő asszonya..."

De Ivan Iljics semmi effélét nem mondhatott: az ápolónő kiment a szobából, s kisvártatva a doktorral tért vissza, az izgalmak ellenségével, aki a legarcátlanabbul a fülébe harsogta:

- Mi az, barátocskám, hogy mer maga itt makrancoskodni? Néhány szót, épp ami a legszükségesebb, még megengedek, de semmi egyebet... Nekem magát teljesen jó karban kell visszaküldenem az ezredhez. És magának, édesem, kutya kötelessége minél előbb abszolút egészségesen távozni innen. Kedvesnővér, adjon be neki altatót...

- Állj meg, lelkem, én itt leszállok, és gyalog megyek a faluba - mondta Kuzma Kuzmics.

- Már ugyan minek, mért gyalog?

- Ne taníts te engem. Nem érted? Úgy megyek oda, mintha zarándok volnék.

- Hát hiszen a te dolgod... - Latugin megállította a jól táplált tüzérségi lovat a dűlőúton, közel az úsztatóhoz, amelynek túlsó partján volt Szpasszkoje nagyközség. Ide látszottak a csűrök, körülöttük az idei szalmakazlak. Füst gomolygott a nádfedelek fölött, amelyek melegen takargatták az alacsony, fehérre meszelt házacskákat.

- Az egész falu pálinkát főz - mondta Latugin, és mélyet sóhajtva nézett a kövér, méltóságosan lépegető fehér ludakra. Elöl a gúnár, meglátva a tábori szekeret s rajta két idegent, rosszallóan megállt, s nyomában még vagy ötven liba szintén megtorpant. Gágogva megtanácskozták a dolgot, egymás után lecsúsztak hason a part lejtőjéről, s úgy elúsztak, mintha a szellő hajtotta volna őket a sötét víztükrön a nádas felé.

- Megvan egy ilyen büdös lúd vagy nyolc kiló - mondta Latugin. - Tyű, micsoda levest lehetne belőle főzni, az anyja keserves mindenit...

- Hát Isten megáldjon, lelkem. - Kuzma Kuzmics sietősen kezet nyújtott Latuginnak. - Mondd meg a komisszárnak, hogy nekem itt szét kell néznem egy kicsit, megtapasztalom a helyzetet. Azután, úgy egy hét múlva, gondolom, jöhet a begyűjtő osztag a gabonáért. Minden szépecskén el lesz intézve.

- Leszopod te magad, Kuzma.

- Én, lelkem, még a számba se veszem a szeszfélét. Hát csak eredj, mert még meglátnak így együtt bennünket...

Latugin megfordította a szekeret, mérgesen ráhúzott az ostornyéllel a ló széles hátuljára, és vissza se nézve, elhajtott. Kuzma Kuzmics pedig a gáton át a faluba ballagott. Vedlett bekecsét, amelyet valaha papkabátból alakítottak át, most kartonkendővel övezte derékban, a hátán vöröskatona-hátizsák, fején az imperialista háborúból ismert, dicstelen emlékű, magas katonakucsma. Szóval, a külseje mindenképpen megfelelt.

Sivár a falu ősszel. A cseresznyefák, almafák csupaszon álldogálnak, lombjuk a hajnali dértől nedvesen borítja a felkapált kerteket, ahonnan már betakarították a zöldséget. Már nem csalogatják a napraforgók a házak apró ablaküvegeire a napot; helyükön korhadó szárak búsulnak. Csupa merő sár mindenütt, egészen a házak küszöbéig. Fakó ablaktáblák nyikorognak, csapódnak a hideg szélben, és senkinek sincs kedve kinézni az ablakon, ahonnét csak a varjúra látni, amely mogorván lesi a sövénytetőről, nem dob-e ki a gazdasszony valami ehetőt.

"Élnek nagy lomhán, ha viszket nekik, vakaróznak. A szenvedélyük szunnyad, a vágyaikban nincs fantázia... Pedig hát valamennyi egy-egy Arisztotelész vagy Puskin képére és hasonlatosságára van teremtve. Mindnek megvan a két szeme, hogy meglássa a világ csudáit, amelyekkel nem lehet betelni... Mindegyiknek van feje, ami a csodák legcsodálatosabbika. (Itt Kuzma Kuzmics még meg is rázta magas kucsmáját.) A mindenséghez mérve egy emberfej nem számít. De másrészről egy ilyen fejben benne van az egész mindenség, és olyan titkokat rejt a fej, amikbe a biblia Istene az orrát se dughatja bele... Hát akkor ugyan minek bámulják a varjakat az ablakokból?"

Körülbelül efféléken tűnődött Kuzma Kuzmics, és vidám kedvében csettintgetve haladt el az alacsony sövénykerítések tövében, a nádfedeles házak mellett. Egy leány jött vele szembe, csizmában, vállára vetett rövid bundában, vállán rúdra akasztott két teli vödörrel, szélesen, vaskosan, barátságtalanul.

- Nagyezsdának hívnak, ugye, ha nem tévedek? Adjisten!

A leány megállt, és széles képét lassan feléje fordította.

- Hát igen, Nagyezsdának. Honnan tudja?

- Léleklátó vagyok.

- Olyan nem jár mostanság erre. Menjen a dolgára.

- Na, ugyan szépen elkergetnek innen - mondta Kuzma Kuzmics. - Most mehetek tovább vakondtúrást számolni. Ej, hosszú az út a magányos embernek. Istenem, de messze is van még!

A leány felbiggyesztette az ajkát. Már-már megindult, hogy elmegy, de megint megtorpant, és gyanakodva nézett a vándor hihetetlenül ravasz, mosolygó arcába. Kuzma Kuzmics széttárta karját:

- Ha alhatnékom van, kialszom magam a kazal tövében, ha meg ehetnék, csórok valamit... Nem is ez kell énnekem, édes lelkem. A próféták éles köveken, mezítláb vándoroltak, úgy prédikáltak. A szentek oszlop tetején álltak, rovarokon éltek... Tudod, mi az? Tücsköt, bogarat megettek... S ugyan miért szenvedtek? Na találd ki... Gondolkozz csak... - A leány mellé lépett, ajkát csücsörítette. - Emberszeretetből... Minden ember egy csoda, te meg, Nagyezsda, duplán az vagy... Látom ám, szépen kicsépelték a búzát, kisüstön is volt mit főzni, az udvarokról pörkölődő disznó szaga érzik... Bőségben éltek mindenképpen... Csak éppen vidámságnak vagytok híjával... Sötétségben vakoskodtok...

- Mi az, tán petróleumot árulsz? - kérdezte most már tétovázva a leány és körülnézett.

- Nem árulok én semmit, nem is kéregetek. Vigadni jöttem közétek, és vidámságot hoztam tinektek.

A leány hallgatott, s ismét rápillantott hosszúkás, felhőszürke szemével. Leguggolt, hogy a vödrök a földre értek, s aztán rájuk tette a vállrudat.

- Kedvetlen falu a miénk, bennünket te fel nem vidítasz... Aztán mivel is akartál felvidítani?

- Tudom én a módját, ha mondom... Kiugrott pap vagyok...

Nagyezsda kitátotta a száját, amely olyan üde volt, és olyan vakító fehér fogsor villant fel benne, hogy Kuzma Kuzmics toppantott örömében. S mintha a szél vitte volna el a leány mogorvaságát.

- Ó! - örvendezett, és két kezét összetette a bekecsből kiduzzadó melle alatt. - Ó! - ismételte, széles csípőjét ringatva. - Hát akkor gyerünk be hozzánk... Apám majd beszél magával, őnála van a templom kulcsa...

- Nem a - mondta Kuzma Kuzmics -, én nem megyek be... Jöjjetek ti énhozzám... Érted, galambom, te fekete szemöldökű...

Hunyorított egyet, virgoncan vállat rándított és tovább ment, nézve, hol talál valami szegényesebb viskóra.

Egy szép napon végre leszedték a kötést Ivan Iljics szeméről. Alkonyat felé történt. Az ápolónő ijedten suttogott valamit az ajtóban a doktornak.

- Csacsiság - mondta az újra meg újra. - A férfi nem orchidea, tegye csak, amint mondottam...

A nővér visszajött az ágyhoz, lehajolt, hogy vékony hajszálai Ivan Iljics orrát csiklandozták, levette a kötést, s Tyelegin meghallotta a hangját. Ezúttal nem suttogott, susogott, hanem gyengéden, kissé akadozva így szólt:

- Feküdjön nyugodtan, kedves beteg, szokja meg a világosságot...

A hosszú, hosszú sötétség után, Tyelegin kicsit ijedten nyitotta ki a szemét. Csak homályos körvonalakat látott. Az ablakot befüggönyöző ágytakaró egyik sarka fel volt hajtva: onnan szüremlett be némi világosság. Az ágy lábánál ült az ápolónő - arcát nem lehetett látni -, mélyen lehajolva babrált a gézkötéssel.

Ivan Iljics feküdt és mosolygott. Feje fölött ferde mennyezet - ott biztosan lépcső vezet a padlásra -, ez meg itt az a bizonyos hólyagos üvegű kis ablak... Ennél jobb hely nem is létezik... S most, mintha valami régi sebe szakadt volna fel, emlékezetébe kúszott egy másik hely: füst, ágyúdörgés, robbanás s valami vakítóan sárga örvény rémlett elébe... "Nem, nem akarom..." - Ivan Iljics elhessegette magától ezt az emléket, még mielőtt elbódíthatta volna... Megint hallatszott az óraketyegés, ami fájdalom nélkül tagolta egyforma kis időközökre az életet...

- Nővérke - szólt Ivan Iljics -, nem jól látom magát.

Az ápolónő megrázta a fejét. A gézkötés legurult a térdéről, s ő újra göngyölgetni kezdte. Könnyed mozdulatai voltak, úgy látszik, egészen fiatalka. Pedig milyen ügyes! Akárhogy igyekezett is Ivan Iljics kivenni az arcvonásait, az esthomály sűrűsödött, s már csak alig látszott, szfinx-szerűvé vált.

"Persze, persze, értem már... Szegényke biztosan himlőhelyes, vagy talán különösen csúnya. Természetesen érzi, mennyire hálás vagyok neki. - Ivan Iljics felsóhajtott. - Pedig hány van ilyen: gyöngéd, odaadó, halálig hű élettárs. És biztosan okos is: a csúnyák mindig okosak... őket kell feleségül venni, szeretni... A férfiak pedig a bőrüket is lenyúzatják, csak hogy valami csinos babafej feküdjön mellettük a párnán, amelyik holmi ostobaságokat súg-búg a fülükbe... Dása az más, őt nem a szépségéért szerettem meg... - Ivan Iljics behunyta szemét, öklét arca alá tette. - Nem igaz, hazudok... A különös szépségét szerettem, igen, de ő nem akarta..."

Az ápolónő abban a hitben, hogy Tyelegin elszunnyadott, nesztelenül felkelt, kiment és sokáig nem tért vissza. Aztán megint nyílt az ajtó, kis sárga fény jelent meg. Ivan Iljics nem mozdult, csak a pillája rebbent meg. Dását látta belépni fehér köpenyben. Kis bádoglámpát hozott, áttetsző, rózsás tenyeréből ellenzőt formálva elébe.

Ivan Iljics nem csodálkozott, hogy Dását látja, csak éppen nem hitte, hogy ez ő.

Dása a lámpát az asztalra tette. Lángját kissé lecsavarta, leült és Ivan Iljicsre nézett. Soványka volt az arca, mint egy kislányé, aki tífuszon esett át. Alig duzzadó ajka sarkában kis redő. Csak az arca volt megvilágítva, meg a nyugodt, nagy szeme, amelyben most visszatükröződött a lámpafény. Elhelyezkedett, mint aki sokáig szándékozik ott ülni, könyökével a térdére támaszkodott, és állát öklére hajtotta. Így csak Dása tudott ülni.

Egy pétervári estén látta őt először Tyelegin saját lakásán, ahol a "Harci központ a nyárspolgári életmód ellen" nevű társaság tanyázott, s olyan gyönyörűnek látta, mint a tavaszt. Dása arca égett, melege volt a fekete posztóruhában. A szoba - ahol tuskókra fektetett gyalulatlan deszkákon ültek a költők, a "nagy istenkáromlás" résztvevői - gyengéd illattal telt meg. Dása a bölcselkedő verseket hallgatva, öklére hajtotta állát, s kisujja lebiggyedt, szeszélyes ajkához ért... A széket, amelyen ült, Tyelegin később kivonta a forgalomból és bevitte saját szobájába...

Mindez két szívdobbanás közt merült fel Ivan Iljics emlékezetében. Mind hangosabb volt a szívdobbanása, mint éjfélkor a strázsa hangja: ébredjetek! De hát ez a nő ott az ágy lábánál, a zsámolyon, ez mégsem lehet Dása! Tyelegin nem mozdult, csak mohón nézte szempillái résén át... Úgy látszik, Dása észrevette ezt, és mindjobban előrehajolt...

- Nővérke - hívta Tyelegin. Szemét tágra nyitotta és felült... Dása gyenge, izgatott, boldog kis sikollyal borult eléje. Tyelegin átfogta vállát, hátát, mintha félne, hogy eloszlik a látomás... Igen, ez Dása, a véznácska, a törékeny, az élő Dása! Magához vonta arcát, és érezte, hogyan remeg az ajka, reszket egész teste. Megfogta a fejét, kissé eltartotta magától, hogy jól megnézhesse ezt a mindig új, mindig váratlanul szépséges, szeretett arcot...

- Veled vagyok, most már minden jó, minden jól van... - rebegte Dása lehunyt szemmel.

Tyelegin csókokkal halmozta el ajkát, szája szögleteit, ahol az átélt szenvedések két cérnavékony vonalat húztak, csókolta, csókolta lehunyt szemmel.

- Most nyugodj meg, Ivan, drágám - suttogta Dása. - Nem megyek sehová, mindig, mindig veled maradok...

Estére az egész falu tudta, hogy a szegény özvegyasszony, Anna Trjohzsilnaja házikójában ül egy ember, aki Nagyka Vlaszovát utolérte az utcán, és azt mondta neki: "Vidámságot hoztam tinéktek, pópa vagyok a vörösöknél..." Ezt az asszonyok apraja-nagyja elhitte. Nagykának már a szája is belefájdult, annyiszor el kellett mondania ugyanazt: hogyan cipelte a vödröket, és még valami előérzete is volt, mikor egyszer csak szózatot hallott: "Nagyezsda!" "Nahát ez igazán Isten csudája - álmélkodtak az asszonyok -, honnan tudta vajon?" "Hát onnan, hogy léleklátó... Arca oroszos, pirospozsgás, mintha most nyúzták volna le a bőrét, a haja vállát veri, ruhája csupa rongy, de azért nem kér enni, huncutkodik, csupa találós mese, amit beszél..."

A férfiak nevetve hallgatták az asszonynép tereferéjét. - Csak valahogy fel ne gyújtsa a falut ez a léleklátó... Ha igazi pópa volna, első dolga lett volna a leggazdagabb paraszt házába betelepedni... Mert bizony Trjohzsilnajánál még a svábbogaraknak sincs mit enni... Nem, menyecskék, legjobb volna bekísérni a faluszovjet házába, hadd mutassa be az igazolványait... Mer hátha a banditák kémje? Vagy valami efféle?

- Ugyan, ne zsémbelj már, ne nevettesd ki magad - förmedt rá az így beszélőre saját felesége, a többi meg kontrázott neki. - Hallgattunk rátok a forradalom előtt - kiabált az asszony, harciasan villogtatva szemét -, a ti parancsaitokból bizony nem sok jó született... És öklét hatalmas csípőjéhez szorította. - Annyi eszünk nekünk is van, mint nektek. De meg mi élni is tudunk az eszünkkel... Csak nézzetek, lelkeim, az én Nagykámra, a réklije majd kireped a mellén... Ahogy a tükörbe néz, odahív: "Anyám - mondja -, ugyan miért kell így elhervadni énnekem?" Igaz is, tán jövő ilyenkorig várjon? - S megint a férjéhez fordult: - Hogy mér nem jött a te házadba disznótoros vacsorára? Krisztus talán csak a gazdagokhoz járt? Annál a fancsali Ankánál azér jobb neki, merhogy ő vöröspópa, neki nem a te disznópecsenyéd kell, hanem a mi keserves életünk boldogságára van gondja.

A férj csak legyintett és eloldalgott. Este az asszonyok mind összeverődtek Anna háza körül, és küldötteket menesztettek hozzá. A küldöttek, még mielőtt bementek volna, megtudták a szomszédoktól meg az ott lézengő süldőlányoktól, hogy Anna Trjohzsilnaja ma fürdőt készített (befűtötte a feketére vénhedt, tóparti kis fürdőbódét), ott a pópa megtisztálkodott, és Anna ráadta boldogult férjének tiszta ingét. Most, fürdő után, a pópa Annával együtt éppen zsályafőzetet készül inni (mert tea híján azt ittak az egész faluban).

Ott ült a pópa a padkán, kifakult, égszínkék ingben, két kezét az asztalra téve, és - Nagyka nem hazudott - az arca olyan vörös volt, hogy szinte ijesztő, és a száját édesen összecsücsörítette, mint a medve. Anna fahulladékon rántottát sütött; a szelelőlyuk alá tett szamovár lyukas csövéből kék láng duruzsolt.

A három küldött bement, meghajolt és köszönt illendően. Aztán az ajtó közelében a padkára ültek. Egy szót se szóltak, de mindent szemmel tartottak...

- Adják elő, miért jöttek - szólalt meg váratlanul hangosan Kuzma Kuzmics. A küldöttek összenéztek. Egyikük, a Nagyezsda anyja - mézédes hangon felelte:

- A régi jó szokásokat, azt mondják, sutba dobták. Márpedig mi amondók volnánk, bátyuska, az élet hosszú, de lakodalom csak egyszer van... Nem igaz?

- Aki soká él, sok szépet megér - felelt Kuzma Kuzmics. - Hát ti mi járatban vagytok?

- Ne félj tőlünk, mi a szovjetet nem bántjuk. Falutanácsot választottunk, a szovjethatalomra szavaztunk. A templomot lepecsételtük, és elhatároztuk, hogy a pópát, amér géppuskát dugdosott, át kell adni a járási Csekának.

- Ejha - szólt Kuzma Kuzmics -, a ti pópátok, úgy látszik, komoly ember volt.

- Hát fenyegetett is bennünket eleget, hogy aszongya, ti antikrisztusok, pokolfajzatja, géppuskából lövök be az ablakon a gyűlésekkor... Ezzel ijesztgetett... A lányaink persze együtt szavaztak a községgel, de mikor jött a Mária-ünnep, mindenáron templomban akartak esküdni, megmakacsolták magukat, összebeszéltek, vagy mi, elég az hozzá... a lányok, hiszen tudod, nyájba verődnek, abból ugyan egyet se lehet elszakítani... Most aztán adj tanácsot, mitévők legyünk? Aszongyák, te kiugrott pap vagy?

- Való igaz - felelte Kuzma Kuzmics.

- Oszt mért dobtak ki?

- Szabadgondolkodásért: pörben állok az Istennel.

Az asszonyok küldöttei aggodalmas pillantásokat váltottak. Nagyezsda anyja súgott valamit szomszédja fülébe, ez meg neki vissza. Aztán már keményebb hangon kérdezte:

- Akkor hát az esketés nem lesz érvényes?

- Már mért ne lenne? Ha a leányzóknak kedvük van rá... összeadom, anyakönyvbe írom őket, ítéletnapjáig benne marad a nevük. Koszorút is teszek rájuk, a pikk dáma se kap különbet, körülvezetem őket a templomban, kikérdezem annak rendje s módja szerint, elmondom, amit kell, aztán megüljük a lagzit, és jóllakunk tiszta lelkiösmerettel... Mi kell még?

A másik küldött is megszólalt.

- Van még egy csomó szopós gyerekünk is, nincsenek megkeresztelve...

- Hányan?

- Sokan, össze kéne számolni.

- Osztán rosszabbul szopnak, amér nem érte őket a keresztvíz?

A küldöttek megint összenéztek, vállat vontak. Az özvegy az asztalra tette a serpenyőt, és a kemence mellől mogorván nézte, amint Kuzma Kuzmics kedélyesen hunyorgatva kanalazza a tojásrántottát.

- A keresztelés érvényes lesz? - kérdezte megint az előbbi küldött.

- Olyan érvényes lesz, akár Szent Vlagyimir alatt.

- Hogy fogod a szertartást csinálni diakónus meg kántor nélkül?

- Minek azok nekem? Egyedül is elkántálok én, mindenféle hangon.

Ekkor Nagyezsda anyja odament hozzá, leült a közelében, és az asztalra csapott:

- Aztán sok pénzbe kerül?

Kuzma Kuzmics nem felelt rögtön. Az asszony még sóhajtott is egy nagyot, és a keze reszketni kezdett. Az ajtó közelében ülő két másik asszonyküldött kinyújtotta a nyakát.

- Ez az, hogy egy kopejkába se kerül. Nem azért jöttem ide. Majd csak a bizonyítványért fogtok fizetni a faluszovjetnek.

Ez az ajánlat igen kellemesen érintette mindnyájukat, de féltek is egy kicsit, hátha a végén kiderül valami turpisság... Másfél hónappal ezelőtt, amikor a falu még Mamontov atamáné volt, járt náluk egy ember mezítláb és sárcipőben, szeméig érő bozontos szakállal. Oda ment, ahol a falu népe alkonyattájt össze szokott gyülekezni, álldogált egy darabig, amíg megszokták, hogy ott van, aztán leült az öreg Akim mellé. Talán arra várt, hogy adnak neki is egy szippantásra valót, de nem adtak. Keresztbe vetette lábát, és titokban az öreg fülébe súgta: "Megismersz, vén katonám?" Az meg még titkosabban visszasúgta: "Nem én." Erre megint csak titokzatosan: "Hát tudd meg, II. Miklós cár vagyok, nem engem végeztek ki Jekatyerinburgban, és most álruhában járom az országot, amíg csak el nem jön az ideje, hogy magamat felfedjem..." A vén Akim nagyothallott, nem sokat értett az egészből, de azért lármát csapott. A nép se volt rest: fogták ezt a cárt, és csepp híján a tóba fojtották; csak úgy szabadult, hogy ordított torkaszakadtából: "Ne bántsatok, atyámfiai, hiszen csak tréfáltam..."

- Nem vagy olyan, mint a garabonciás, meg osztán most nincsenek is effélék - mondta Nagyezsda anyja, és kigombolta bekecsét, mert átkozottul melege lett. - Mér nem kell neked fizetni?... Mi a szándékod ezzel? Hogy higgyünk neked?

- A sót, azt szeretem. Minden házból, ahol esketni vagy keresztelni fogok, adjatok nekem egy csipetnyi sót. - Kuzma Kuzmics letette a kanalat, és az özvegyhez fordult: - Hozd a szamovárt! - És most Annára mutatott, aki ott állt soványan, barázdás, beesett arccal, felhajtott, agyonfoltozott szoknyában: - Látjátok, ő hitt nekem, s eljön utánam a világ végére is. Ti meg, jóllakott, kiöltözött fehérnép, mind azt keresitek, miféle huncutság van emögött, nem csaplak-e be benneteket. Ej, kulákasszonyok vagytok ti mind, ha megharagszom rátok, hajnalban elmegyek, a lábam se éri a földet, keresek más helyet magamnak a vidámságra...

Anna az asztalra tette a szamovárt, és a küldöttek észrevették, hogy mosolyog, és csúnyácska, ványadt arcát boldogság szépíti. Nagyezsda anyja vércseszemeket meresztett rája.

- Na, jól van - és kemény kezét odanyújtotta Kuzma Kuzmicsnak. - Ne mérgeskedj, minek mennél el innen, meglesz itt mindened.

Kora reggel Kuzma Kuzmics felmászott a toronyba, és meghúzta a nagyharangot; végighullámzott az egész falun a bronz kondulása, és öregemberek, asszonyok kukucskáltak ki az ablakon. Másodszor, harmadszor is kondított, s megragadva a kisharangok kötelét, rákezdett gilingalangozni, majd meg - bim-bam! - megint a háromszáz pudost rántotta meg. Még keresztet se vethet az ember, hisz vigalomra harangoz ez a huncut, kidobott pópa!

Egyik-másik tekintélyesebb falubeli ki is állt a kapujába és rosszallóan pislogott a harangtoronyra.

- Nem fér a bőribe...

- Üstökénél fogva kellene lerángatni, és móresre tanítani...

- Majd még a végén ő tanít meg téged...

- De azért ügyesen csinálja a gézengúz... A leányok is örülnek neki, az asszonyok is, miért is ne vigadjon a nép...

Az egész falu apraja-nagyja mulatni készült, rangkülönbség nélkül. Ködös nap volt, a gyepet dér lepte, kenyérsütés, disznópörzsölés szaga terjengett. Itt-ott szárnyast kergettek, nagy riadalom volt a ludak, csirkék között... Egyik házban vőlegény ült a szentkép alatt kiöltözve, frissen borotválva, étlen, még csak rá sem gyújthatott. Másutt a menyasszonyt öltöztették a vénasszonyok, akik úgy érezték, hogy ilyenkor nélkülözhetetlenek; ők oktatták, hogyan kell illendően siránkozni:

Száll a vadlúd a magasban,
Sír a kislány a lugasban...

- kezdte rá nagyanyó halottsirató hangján, egy másik meg mártírarcát tenyerébe hajtva nagy keservesen folytatta:

Elbúcsúzom tőled, fényes nap világa,
Eltartó, jó apám,
Édes szülőanyám.
Elgyűrűztek éngem,
El is adtak pénzen,
Áldomást isznak rám,
Úgy visznek el messze, idegen világba...

De a menyasszonyok sehogy sem akartak siránkozni, sőt mérgelődtek:

- Ez csak a maguk idejében volt úgy, nagyanyó, hogy idegen világba vitték a leányt, most csak egyféle világ van nálunk, szovjetvilág...

Sütöttek-főztek mindenütt, vödrökkel, seprűkkel sürgölődtek. Vőfélyek jártak házról házra, már erősen beszeszelve. A fiatalság a templom udvaron gyülekezett, ahol két harmonikás buzgón gyakorolt...

Ekkor érkezett meg a postáról a faluszovjet elnöke, Sztyepan Petrovics Nyedojeskasi, hadirokkant, aki a háborúban négyszer kapott Szent György-keresztet. A harangzúgást mintha meg se hallotta volna, kinyitotta az ajtót, bement a szovjetházba, s egy kis idő múlva kilépett a tornácra, kezében kalapáccsal meg egy ív papirossal, amit kiszögezett az ajtóra. Aztán a zsebéből elővette az újságpapírba csavart pecsétet, rálehelt s odanyomta az aláírás mellé. Az íven ez állt:

Szpasszkoje község lakosaihoz. A németországi forradalom alkalmából ma délelőtt tizenegy órára közgyűlést hívok össze.

A nép erre mind a faluszovjethez özönlött. Kuzma Kuzmics, a toronyból észrevéve, hogy a templomtér kiürült, felhagyott a harangozással, s lemászott a toronyból. Az egyházfi, Nagyezsda apja, buggyos nadrágban, kék kaftánban, mérgesen csapta be a kegyszeres láda fedelét, s így dünnyögött:

- Az az ebadta Sztyopka Nyedojeskasi a nyáron egy hétig járt utánam kétszáz rubelért, hogy aszongya, a házát akarja zsindelyezni. Most aztán így fizet érte, a sárga kutya! Megzavarja a lakodalmat.

- De hát mi történt?

- Tudja az ördög, hol van már megint forradalom, valahol Németországban... Gyűlésre hajkurássza a népet, politika nélkül egy percig sincs nyugta. Félkótya az, isten látja, nem tökéletes...

Sztyepan Petrovics ezalatt a tornácon öklével is hadonászott, és falábával kopogva a padlón, beszélt a néphez. Kemény vonású arca volt, tüskés bajsza gyéren takarta húsos szája szélét.

- A nemzetközi helyzet a szovjethatalom szempontjából kedvezően alakul! - kiabálta éppen, amikor Kuzma Kuzmics a tornác közelébe furakodott. - A német munkások maguk nyújtják nekünk érdes kezüket. Ez, elvtársak, nagy segítség a mi forradalmunknak. Én láttam a németeket, jártam Németországban. Annyit mondhatok: fukarkodnak, minden falatot számon tartanak, de azért jobban élnek, mint mifelénk. Ez a tény meggondolásra késztet, elvtársak. Olyan községben, mint például a miénk, náluk vízvezeték van, csatornázás, amely a ganéjt egyenest a veteményeskertekre vezeti, telefon, minden lakásban gáz, aztán fodrászműhely, sörcsarnok biliárddal... Nem is beszélek már az iskolákról, meg hogy mindenki tud írni-olvasni... Minden gazdaságban legalább egy kerékpár meg gramofon is van...

A hallgatók álmélkodtak, valaki összeütötte a tenyerét, erre mindenki tapsolt.

- Az én két alsó végtagomat Kelet-Poroszországban német ágyúgolyó vitte el. De e pillanatban az ilyen magánügyeken túlteszem magam...

- Beszélj világosabban! - kiáltott elkeseredetten egy kamaszhang.

- Azért, hogy így megrokkantam, nem a német népet okolom; nem az a hibás, hanem a nemzetközi imperializmus... Annak kell a nyakát kitekerni, de amúgy istenigazában... Ezt mi, oroszok, értettük meg leghamarabb, de végre most a németek is belátják. És mai gyűlésünkön kiadjuk a jelszót, elvtársak, mindkét nép számára: éljen a világforradalom!

- Hurrá! - ordított a kamaszhang, és megint mindenki tapsolt.

- Áttérek a helyi ügyekre... Az iskola teteje lyukas, mint a rosta, erre nézve már hoztunk is határozatot. Kérdem: összegyűlt rá a pénz, megvettétek a zsindelyt? Nem. De dáridóra van pénzetek. A papnak is van pénzetek. Tíz versztányira körös-körül majd megsüketít a harangszó... Vajon ilyen dolgok kedvéért nyújtja kérges tenyerét nekünk a német munkás? Az én határozati javaslatom a következő: amíg nincs együtt a pénz az iskola kitatarozására, a tanítónő fizetésére, úgyszintén a füzetekre és a ceruzákra, vagyis az összes kiadások fedezésére négyezerkilencszázhét rubel hét kopejka, addig nem tartunk lagzit, és nem harangozzuk össze vigalomra a népet...

Az elnök beszédének nagy hatása volt, főként az, hogy az emberek elrestellték magukat. Utána többen felszólaltak, de mind az ő szavait ismételgették, csak annyit tettek hozzá, hogy már az esküvők ki vannak tűzve, kár volna sokáig halogatni, a pénzt azonban tüstént össze kell szedni, csak éppen nem közadóképpen, hanem attól a tizenhat gazdag háztól kell beszedni, ahol lagzi lesz. Hadd fizessenek. A gyűlés ilyen értelemben hozott határozatot.

A menyasszonyok akkora sivalkodást csaptak, mikor hírét vették a határozatnak, olyan szavakat vagdostak szüleik fejéhez, hogy azok előkaparták a pénzt, s vitték is tüstént a faluszovjetbe. Sztyepan Petrovics nyugtát adott róla, s csak annyit mondott: "Táncolhattok!"

Estére hajlott, mire a menyasszonyokat a templomba kísérték. Hogy mi minden volt azokra ráaggatva - a nép nem győzte bámulni. Szőrmegalléros bundák, arany- meg ezüstrojtos kendők, tíz centiméteres sarkú cipők; a menyasszonyok úgy lépkedtek bennük, mintha lábujjhegyen járnának. Amikor aztán a sekrestyében levetkőztek - uramisten! -, ilyen ékes, gyönyörűséges köntösöket még sohasem látott a falu. Tarka színekben pompáztak, hátul szinte szétpattant, olyan szűk volt a ruhájuk, alul koszorú, nyaknál mély kivágás, Nagyka Vlaszovának még a karja is hónaljig csupasz volt.

"Ugyan, nézzétek mán, csakugyan Olga Golohvasztova az ott ni?" "Sztyoskát nézd csak! Vajon honnan van neki ez mind?" "Honnan? Hát nem tudod, hogy ötször járt benn az apjával Novocserkasszkban, lisztet meg zsírt vittek a városba ökrös szekéren... Az odavalósi kisasszonyokkal csereberélt..."

Még a világlátott emberek is hüledeztek:

- Voltam én már kormányzósági bálon is, de ilyet még ott sem láttam...

- Az még hagyján... De amikor Novocserkasszkban a Romanovok háromszáz esztendős évfordulóját ünnepelték, a kisasszonyok hintóból szálltak ki, oszt szőnyegeken lépkedtek a templomba, de hát az se volt ehhez fogható...

Kuzma Kuzmics palást nélkül, egyszerű karingben volt, kopaszságát egy ócska papi sapka takarta. (Az előző pópának nemcsak a letartóztatás elől sikerült elszelelnie, de még a drága egyházi öltözékeket is magával vitte.) Kuzma Kuzmics kedvtelve nézett végig a díszbe öltözött, jól táplált menyasszonyok gyönyörűséges során. Az ijedt képű vőlegények szinte eltörpültek mellettük. Kuzma Kuzmics elégedetten krákogott, megdörzsölte gémberedett ujjait, és megkezdte a szertartást. Gyorsan, élénken, hol hadarva, hol meg paposan elnyújtva beszélt, ahol kellett, énekelt, egy szót, egy hangot el nem hagyott, megadta a módját.

Összeadván a párokat, összecsókolóztatta őket, és ezen szavakkal fordult hozzájuk:

- A régi időkben a bibliából meséltek nektek, én a való igazat mondom. A forradalom előtt vagy tizenöt esztendővel egy isten háta mögötti faluban szolgáltam az egyházat. Nagy töprenkedésben éltem akkor, kedves atyámfiai. Orosz ember vagyok, nyugtalan lélek, ez se tetszik, az se tetszik, ez is rosszul esik, abba is beleütöm az orrom: az igazságot keresem. És íme, történt valami, ami véget vetett lelkem háborgásának, ősz, öreg, világtalan aggastyán jött hozzám. Egy kis suhanc volt a vezetője. Kihúzott bocskorából egy háromrubeles bankót, megforgatta, elém tette és így szólt: "Mondj énekes misét az én öreg hitestársam lelkiüdvösségéért..." "Apókám - mondom én -, tedd el a pénzedet, majd én anélkül is imáimba foglalom a te hitestársadat... Messziről jöttél?" "Bizony, tíznapi járásról." "Hány esztendős vagy?" "Nem is tudom már, de százéves jócskán elmúltam." "Gyereked van?" "Volt, mind elhalt, csak a feleségem élt velem hatvan esztendeig, összeszoktunk, jó volt hozzám, én is szerettem, de aztán ő is elhalálozott..." "Kéregetsz?" "Igen, kéregetek. Légy szíves, vedd el a három rubelemet, osztán mondj misét érette..." "Na, jól van, nem bánom, feleltem, mondd be a nevét." "Kiét?" "Hát a feleségedét." Ő meg csak néz rám világtalan szemével. "Hogy minek hívták? Biz én elfelejtettem... fiatalon menyecskének, azután gazdasszonynak, később meg mán csak nagyanyónak hítták..." "De hát hogyan emlékezzek meg róla, ha nem tudom a nevét?" Áll soká az öreg, vándorbotjára támaszkodva: "Hát mit csináljak... elfelejtettem. Szűkösen éltünk, szegényesen, ezért felejtettem el. Nem baj, megyek, megtudakolom, talán a falubeliek emlékeznek rá..." Ősz lett, mire a vénember visszajött, s kivette bocskorából ugyanazt a bankót: "Megtudtam - sietett hírül adni -, egyik szomszédnak eszébe jutott, Petrovnának hívták."

A tizenhat menyasszony lesütött szemmel, összeszorított szájjal hallgatta. Fiatal férjeik, a szoros inggallérban, kivörösödött képpel, mozdulatlanul álltak mellettük. A nép is csendesen figyelt.

- Úgy nőtt az orosz ember, mint a dudva, még a saját nevét is elfelejtette. Az urak uraskodtak, a kupecek bezsebelték a pénzt, a magunkféle tömjénfüsttel kalmárkodott, tibennetek meg, fiatalok, azokban az átkozott időkben hiába esenkedett a forró véretek, ki se virulva hervadtatok el, mint a virág a gaz között.

Kuzma Kuzmics levette sapkáját, megvakarta kopasz fejét, Nagyezsda Vlaszova halkan megkérdezte:

- Mostan elmehetünk?

- Nem, várj csak... Lám, éltem alkonyán mégis megadatott énnekem, hogy meglássam azt az igazságot. Nem olyan az, ahogy Nyekraszov írta. Olvastátok véletlenül? Nem... Nem is olyan, ahogy én ábrándoztam róla néha, amikor esténként a patakparton horgásztam, és a tábortűznél a szúnyogokat csapkodtam a tarkómon. Az igazság harcos, félelmetes, engesztelhetetlen... Mit tagadjam, bizony nemegyszer megijedtem tőle. Ahogy megszólal a géppuska, és kivont karddal ront rád a lovasság, akkor nem érsz rá filozofálni. (A tömegen visszafojtott kuncogás hullámzott végig.) Az igazságot ott sem találod - és a kupolára mutatott -, sem magad körül. Te magad vagy az igazság, ha nem ismersz félelmet. Akarnod kell, és verekedned érte... Mit néztek így rám?... Tán nem érthető, amit mondok? Eljöttem, hogy vigasságot hozzak nektek... Hát te, Olga, Nágya, Sztyoska, Katyerina és sorban rámutatott mindegyikre -, táncoljatok ma úgy, hogy a holtak is felérezzenek, hogy az a Mikola, Fjodor, Ivan meg a többi, mind megvaduljon a ti szemetek ragyogásától. Kész, a prédikációnak vége.

Kuzma Kuzmics ezzel hátat fordított a népnek, és kiment a sekrestyébe.

Ivan Gora ezredkomisszár visszajött Caricinból, ahol elmondták neki, hogy a Petrográdból meg Moszkvából érkezett gabonavásárló osztagok nem mindenütt boldogultak. A sok éhezés miatt elkeseredett, tapasztalatlan emberek vannak köztük, akik nem tudnak uralkodni magukon, ha látják, hogy a falu libapecsenyét eszik. Egy ilyen osztag nyomtalanul eltűnt, a másikat Voronyezs vasútállomásán fedezték fel egy lepecsételt teherkocsiban: három pityeri munkás feküdt ott felvágott hassal, amely gabonával volt megtömve, s egyikük homlokán a felírás: "Jóllaktál?"

A komisszár megígérte a caricini elvtársaknak, hogy segít, ahogy tud. Mihelyt visszatért ezredéhez, kiszemelt néhány embert, és előzőleg kioktatva őket, osztagokat alakított belőlük. Latugint, Bajkovot és Zadujvityert, akiket Szpasszkoje községbe irányított, elhívta magához. Azelőtt fűtetlen, hideg-rideg lakása most, amióta Agrippina hazajött a kórházból, tisztára volt súrolva, küszöbe előtt lábtörlő, az asztalon hímzett terítő, és már nem savanyú kapadohánytól bűzlött, hanem sülő kenyér finom illata terjengett benne. A házigazda figyelmeztetésére a matrózok meg is törülték a lábukat.

- Foglaljatok helyet. Mi újság?

- Te mondd el, mit akarsz - felelt Latugin.

- Hát igen, úgy hallom, mintha a fiúknak nemigen akaróznék gabonáért menni.

- Mi az, hogy nem akarózik? Ha muszáj, akkor mennek. Azt akarnád, hogy még örüljenek is!

- Márpedig ez igen kényes dolog.

Ivan Gora háttal ült az ablaknak, és most Zadujvityerhez fordult, aki mogorván dobolt ujjaival az asztalon.

- Te magad is szántó-vető ember vagy, mi a te véleményed?

- Mennyi búzát kell neked kapnod Szpasszkojéból?

- Jócskán. Százhatvankét családtól négy és félezer pud gabonát, természetesen osztályhelyzetüktől függően...

- Annyit aligha adnak.

- Épp ezért küldlek titeket, hogy adjanak. Fegyver nélkül mentek, elvtársak.

- Nem is kell az ottan.

- Fegyver nélkül hamarább boldogulunk, ugye? - mondta Bajkov hunyorítva. - Hiszen nem ellenséggel lesz dolgunk, hanem barátokkal...

- Baráttal is, ellenséggel is - tette hozzá élesen Gora.

- Hallgass ide, komisszár - szólalt meg Zadujvityer. - Te tudod, én nem ijedek meg a magam árnyékától, de hiába, ez mégsem nekünk való: idegen hombárokban turkálni. Utálatos...

- Hát te, Latugin, mit gondolsz?

- Ne akarj te a vesémbe látni, Ivan... Elhozzuk neked a gabonát és kész.

- Hát te, Bajkov?

- Én víz mellett nőttem fel, halászfaluban...

- Elvtársak, hallgassátok meg, miért hívtalak - és Ivan Gora nagy kezét az asztalra téve, csendes, atyai hangon folytatta: - A gabonamonopólium a forradalom gerince. Ha ezt most eltöröljük, hiába volt a verejtékünk, a kiontott vérünk, a kulák kerekedik felül, ő lesz az úr. Nem a régimódi szatócsféle, aki vedernyi szamovárja mellett üldögél, nem, ez már minden hájjal megkent, edzett, rafinált...

- Szóval kulák, kulák, de mi az a kulák? - kiáltott Zadujvityer. - Magyarázd meg. Otthon énnekem két tehenem van. Mi vagyok én hát?

- Nem a tehénen múlik, hanem hogy kié a hatalom. A falu kuláksága éjjel-nappal ezután töri magát. A béresét elküldte, tehenét levágta, ősszel nem szántotta fel a földjét, a gyűléseken tele szájjal kiabál, és a szovjetre szavaz. Szívós, mint a bolha...

- Jól van, Ivan... Legyek csak otthon, veszek még egy tehenet vagy egy pár ökröt. Akkor az micsoda?

- Te jószántadból vagy kényszerből álltál be a Vörös Hadseregbe?

- Hát igen, jószántamból - hagyta rá Zadujvityer.

- Akkor nem veszel ökröket...

- Mér nem? Mér ne vehetnék ökröket? Nem értem.

- Szélesebb látóköröd kell hogy legyen, biztosan nem azért a két ökörért fogtál fegyvert...

- Megveszi az ökröket és kész - szólt közbe Latugin. - Mit zaklatod annyit, Ivan? Gyerünk tovább.

Ivan Gora megcsóválta a fejét és elmosolyodott:

- Nem vitatkozom, de valahogy szeretnék megbízni az emberekben... Na, mindegy... Mi tehát ennek az osztálynak a feladata? A kulák azt akarja elérni, hogy az övé legyen a gabonapiac. A forradalom felnyitotta a szemét, már nem falusi kocsma vagy szatócsbolt lebeg előtte, hanem hajók meg gabonaraktárak. Ha sikerül a forradalmat megnyergelnie, akkor te is véres verejtékkel fogsz rá dolgozni, Zadujvityer, és a két ökör nem a tiéd lesz, hanem az övé. A kulák a gabonaforgalmat a saját javára akarja kihasználni. Előfordult például, hogy bementünk egy faluba az osztaggal. Térülünk-fordulunk, mindig melléfogunk, szép szóval nem boldogulunk, ellenségeskedés fogad mindenütt. Az odavaló főpióca, Babulinnak hívták, hitvány bekecsben, rongyos szőrcsizmában járult elénk, mézesmázosan, mindig csak a szakállát rágcsálva... "Mi van emögött? - gondoltam magamban. - Nézzük meg a hombárját." Nem volt abban egyetlen búzaszem se. Ástunk is persze, de sehol semmi. Istállójában egy kehes ló meg két tehénbőr az eszterhéj alatt. Hát tudjátok, mit csinált ez a Babulin? Megtudta előre a gazember, hogy jövünk, s akkor bejárta a falut, hogy aszongya: "Jaj a bőrötöknek, boldogtalanok, még a cári csendőrök se gyötörtek úgy titeket, mint ahogy a szovjethatalom kibabrál veletek. Nekem ugyan édesmindegy - mondogatta -, én úgyis behurcolkodok a városba a lányomhoz, aki a végrehajtóbizottság elnökének lett a felesége, de ti hogy élitek túl ezt az esztendőt, fogalmam sincs róla. A bolsevikok mindent elvisznek, még a fejetek felől a szalmatetőt is odaadják a Vörös Hadsereg lovainak... Az Úristen szereti a könyörületes szívűeket, hát menjetek, felebarátaim, a hombáromból vigyétek el, osszátok szét magatok közt a gabonát az utolsó szemig, majd osztán idővel elszámolunk...!" Persze, azért nyugtát vett mindegyiktől; meg ne ártson neki a nagy jótékonyság... Nekünk semmit sem adott, a parasztok meg kétszeresét adják neki vissza. Nem nagy valaki, de sok van belőle még mindenütt, felüti a fejét. Nem könnyű elbánni vele. Ezer esztendeje nézi a paraszt száját, tudja, mikor mit vonjon el tőle. Hát így van, elvtársak: a gabonamonopólium alapvető, előrelátó intézkedés. Nehéz dolog, az igaz. De hát mi megy könnyen? Az ugart felszántani sem könnyű. Könnyen csak gitárt pengetni lehet... Ha a paraszt ezt a nagyratörő politikát nem érti meg, elsősorban ti lesztek a hibásak benne. Ha bementek egy jómódú gazdához s rászóltok: "Nyisd ki a hombárt", abban minden gabonaszem egy könnycsepp. De minden gabonaszem szent, szent ügyet szolgál.

- Aztán hol van a faluszovjet kulcsa?

- Hát őnála, az elnöknél...

- És hol az elnök?

- Ő is mulat...

Latugin, Bajkov és Zadujvityer lemásztak a tábori szekérről, és nem tudták, mitévők legyenek. Akitől kérdezősködtek, tovább ment. Sokáig néztek utána, hogyan kacsázik tova, mintha a föld maga emelkednék előtte, mögötte. Leültek a faluszovjet tornáca elé, cigarettát sodortak és rágyújtottak. Felleghajszoló, hideg szél fújt az arcukba, szúrós dara szitált, és egyszerre hó lepte be a fekete kocsiút kerékvágásait. Ettől még kietlenebb lett körös-körül.

- A komisszár szavából azt lehetne gondolni, hogy itten azonmód verekedni kell - mondta Zadujvityer. - Pedig fenét: falu, hát falu. Hol van az a sok ellenség? Látod, milyen rendes a nép...

Vagy tíz házzal arrább kisebbfajta tömeg tűnt elő: úgy látszik, azok, akiket nem hívtak meg, vagy már nem fértek be a házba. Széles kezek hadonásztak, a lábak harmonikaszóra ropták a táncot.

- Te csak ujjad hegyét akarod bemártani, pedig fejest kell ugranod, pajtás - felelte Latugin. - A forradalom mélyrehatolást követel, erről beszélt a komisszár.

- Mélyrehatolás! Meddig még? Mindent fölforgatunk, pedig élni is kell, vagy mi: szántani, vetni, gyereket csinálni... De mikor?

- Tudja az ördög, ne engem kérdezz.

Latugin dühösen rágcsált egy szalmaszálat. Zadujvityer összeráncolt homlokkal egyre csak azon törte makacs paraszteszét, amiről tegnap beszélt velük Ivan Gora. Bajkov felállt:

- Így semmire se megyünk, fiúk, gyerünk megkeresni az elnököt.

Latugin rászólt.

- Ne még.

- Mi az, hogy... Mér ne?

- Nincs kedvem megmagyarázni.

Erre Zadujvityer határozott hangon közbevágott:

- Ha megyünk, hát csak együtt. No, gyerünk.

- Nem megyek.

- Ne okoskodj, Latugin - békítette Bajkov -, nézd, még csak az asztal közelébe se megyünk, egy kortyot sem iszunk, csak hívatjuk az elnököt.

Elindultak hát megkeresni a faluszovjet elnökét. Sztyepan Petrovics Nyedojeskasi két napig megtartóztatta magát, de a harmadikon eszébe ötlött, hogy így el talál szakadni a tömegektől. Lekaparta a sarat falábáról, fekete nadrágot húzott rá, kipödörte bajuszát, és méltósággal elindult végig a falun látogatóba.

"Na hálistennek... Sztyepan Petrovics, tessék, tessék..." A házigazda megölelte, a többiek erősen kezet szorítottak vele. "Tessék az asztalfőre!" A leánykérő asszony kistányéron sűrű, sózott kását hozott neki, amiért váltságpénz járt, és ő egy rubelt le is szúrt érte (sokat nem adott sehol), poharat ürített, s szárított halat evett utána. Tévedett, amikor azt hitte, hogy a harmadik napon körülbelül véget ér a cécó: még csak harmadnap kezdődött istenigazában; táncoltak, danoltak, összeölelkeztek, beszéltek, összepöröltek meg kibékültek.

De micsoda erő is lakozott ebben a népben! Mi mindenen ment keresztül pár év alatt: mozgósítás a cári hadseregbe, amikor a végén már az ötvennégy esztendős öregeket is behívták, és az asszonyokra szakadt az egész mezei munka: valahol északon egy lóval, faekével is boldogul az asszonynép, errefelé négy vagy hat ökröt fogtak a nehéz ekébe, úgy szántották a zsíros, fekete földet - az asszonyok még most is emlegetik ezt az esztendőt. Igen sokan pusztultak el spanyolbetegségben. A falu kétszer leégett. Alighogy visszatértek a férfiak a világháborúból, jött a Krasznov-féle mozgósítás, a súlyos rekvirálások, a kozák századok garázdálkodása. A kozákok tudvalevőleg nem sokat kukoricáznak. Néha már azt hinné az ember: megjuhászodott, kedves komája lett, de mihelyt nyeregbe ül, nem is kozák, amelyik az utcán végiglovagolva fel nem szúr pikájára egy-egy arra szaladó malacot. Ez már mind elmúlt, most a nép az úr, az adóhátralékokat eltörülték, a földecskék megnövekedtek, a nép most vigadni akar kedvére.

Sztyepan Petrovics csak annyi ideig ült egy helyen, hogy meg ne sértődjön a gazda, aztán odábbállt egy házzal: ott is folyt a dínomdánom. Bölcsen elbeszélgetett a menyasszony meg a vőlegény ipával, napával, beszélt a polgárháborúról is, ami most az északi Don-Vidéken, Voronyezsnél meg Kamisin körül dúlt, ott, ahol Krasznov zajlatta a Nyolcadik és Kilencedik Vörös Hadsereget: "Tehát kedves komámuram, drága komámasszony, tisztelt vendégkoszorú, nem alhatunk; isten őrizz, hogy el találjunk szunyókálni! Segíteni kell erősen a szovjethatalmat..." Beszélt a falu ügyeiről, apróságokról is, és a vendéglátók nem győztek bámulni, Sztyepan Petrovics mindent tud: kinek mennyi van a csűrjében, az istállójában, ki mennyit dugott el.

Egyre nehezebbre esett falábain átkecmeregni egyik házból a másikba, s mindenütt elölről kezdeni a köszöntgetést, meg ami vele jár. Egy helyen kikapta a leánykérő asszony kezéből a kistányért és a kását - ami csupa só volt -, megette, előkaparta katonaköpenye zsebéből utolsónak megmaradt, gyűrött bankóját, az asszony kezébe nyomta, felemelt egy teli pálinkáspoharat, és odakiáltott a menyasszonynak, aki ebben a fülledt forróságban harmadnap ropta huszadmagával a négyest.

- Héj, Sztyepanida, frissebben!

Ekkor mondták meg neki, hogy három vöröskatona kérdez utána. "Hívd be őket!" "Hívtuk, de nem akartak bejönni..."

Sztyepan Petrovics egy ideig lehajtott fejjel állt, az asztal szélébe fogózva. Aztán kimászott, és széjjellökdöste a mulatókat, kiment a tornácra, ahol csakugyan három komoly férfi várt rá.

- Kifélék vagytok? - kérdezte szilárd hangon.

- Gabonagyűjtők...

Latugin fenyegetően felelt, azt várta, hogy az elnök legalábbis megtántorodik. De Sztyepan Petrovics, akiből olyan sűrű, finom szagok áradtak, hogy Bajkov önkéntelenül közelebb húzódott hozzá, erősen állt a falábán.

- Épp jókor. Régen vártam már... Emberek! - ordított be Sztyepan Petrovics a nyitott ajtón, ahonnét lárma, pohárcsengés, vigasság hallatszott ki. - Egy időre vessünk véget a zenének! - E pillanatban olyan erősen megingott, hogy Bajkov gyorsan melléje állt. - Elvtársak, nem akárhová jöttetek, ez itt Szpasszkoje faluszovjetje. - És megfogózva a szemöldökfába, még parancsolóbb hangon bekiáltott a szobába: - Polgártársak, gyerünk gyűlésre!

Kiment az udvarra, ahol három öreg paraszt a kifogott szekérhez támaszkodva, kozák nótákat énekelt összevissza, ketten-ketten összefogózkodva vitatkoztak valamin, egy meg botladozott ide-oda, és sehogy se találta a tágra nyitott kaput: haza akart menni. Itt is, meg az utcán is, ahol harmonikaszóra táncoltak, Sztyepan Petrovics megismételte, hogy azonnal gyülekezzenek a faluszovjet előtt.

Veszettül iparkodva falábaival a fagyott rögökön, menet közben így dohogott:

- Elég volt a cécóból, térjünk a dologra... A készleteket már jegyzékbe foglaltuk... Sürgönyözzetek Caricinba: Szpasszkoje beszolgáltatta a gabonát!

Bajkov és Zadujvityer rá akarták beszélni, halassza el a gyűlést másnapra, hogy az emberek legalább valamelyest kijózanodjanak, Nyedojeskasi azonban nem engedett:

- Duplán okos, aki részegen is okos! Ne tanítsatok ti engem. Holnap csak rosszabb lenne: még jobb is egyik-másiknak, ha nem ér rá sokat gondolkozni.

Mialatt a nép a faluszovjet házába gyűlt, Sztyepan Petrovics az osztagbeli elvtársak elé teregette az elszámolásokat, s izgatottan súgta:

- Három kulák van minálunk: Krivoszucski, ez a bandita, kilencszázhétben kirabolta a postát, a postást megölte, és a pénzt tíz évig rejtegette; amikor elévült a dolog, üzletet nyitott, és téglaraktárt épített. A háború alatt ökörbőrszállításokkal vagyont szerzett. Csak Szpasszkojéban a marhaállomány felét ő vágta le. Most szövetkezetalapításon töri a fejét, arra akarja a boltját rásózni. Itt valami csalafintaságot szimatolok, majd még rájövök... Azt állítja, hogy tüdőbajos, és éjszakánként fényességet lát... Veszedelmes ember... A második kulákgazdaság Milovidové. Valamikor alvállalkozó volt a bányában, a háború alatt tért vissza a faluba, titkos lebujt tartott, tolvajok orgazdája volt. Vérszopó uzsorás, aljas gazember, lassanként az egész falut a markába kaparintotta. Ő volt az, megtudtuk, aki próbaképpen ideküldött egy embert azzal, hogy adja ki magát II. Miklós cárnak... A harmadik kulák: Mikityenko; az apja, de már a nagyapja is kupec volt, saját bárkáikon szállították az árut a Don vizén. Ezeken kívül számítsuk még ide az atyafiságukat, az is kitesz vagy egy tucat gazdaságot. No, aztán vannak óvatos parasztocskák: "Ki tudja, mivel végződik ez a história, ki tudja, ki kerül hatalomra, jobb senkivel se ujjat húzni." Ez elég ronda front... Itt ezek pedig mind a mieink, mind. - És kövér ujjával végigszaladt a névjegyzéken. - A helyzet kiélesedett a faluban: vagy engem tesznek el láb alól, vagy én töröm le egyik-másiknak a szarvát...

A nép sűrűn özönlött a faluszovjet felé, ki józanon, ki részegen. Zsibongva nyüzsögtek a ház udvarán. Bajkov kinézegetett az ablakon, és egy matróznótát dudorászott:

Sirály kering a part felett.
Matrózoknak könnye pereg,
Hogyha vizet ér a szárnya,
Matrózokat vihar várja...

Aztán hangosan odaszólt társainak:

- Gyerünk gyorsan a tornácra, mert még elsodor a hullámverés...

A szomszédék leánykája, egy szeplős, kék szemű, kotnyeles jószág, beszaladt Anna házába, és lélekszakadva hadarta:

- Jaj, istenem, mi van a faluszovjetben, rémes, az emberek már a sövényből húzgálják ki a karókat...

Bámész pillantása mindent észrevett: azt is, hogy Annán a bordó ruha van, ami talán csak egyszer volt rajta, míg a férje élt, fehér harisnyájára felhúzta az ünneplő cipőjét, és simára fésült hajjal ott ült az ágy szélén, a kiugrott pópa pedig felhúzott térddel fekszik az ágyon. Anna már megint tiszta inget adott rá, fekete pöttyöset, és most a pap Anna kezét fogja...

- Mit rontasz így be az ajtón, te! - kiáltott Anna a süldőlányra, erre az, ijedtében be se fejezve a mondókáját, kiszaladt. De azért csak felköltötte Kuzma Kuzmicsot, akit ezek a napok kimerítettek. Sokat evett, ivott, és még többet beszélt. A parasztok a prédikációjának egyetlen szavát se felejtették el, egyet-mást nemigen értettek belőle, de ezek a homályos helyek csak növelték jelentőségét. Főként arról kellett beszélnie mindenütt, ami leginkább szöget ütött a fejükbe: az igazságról. Amikor már csak a tekintélyes öregek maradtak ülve az asztalnál, valamelyikük, akiben a szesz gondolatokat ébresztett, eltolta maga elől a csontokat, az ételmaradékot, és így szólt:

- Kuzma Kuzmics, megbántottál te bennünket... Hogy mondhatsz olyat, hogy nincs igazság? Hát erdőben vagyunk?

Egy másik félbeszakította:

- Ez a mi fiatalságunk - és a ház másik felére mutatott, ahol viharzottak a szoknyák, szalagok, hajfonatok repdestek, kipirult orcák forogtak. - Bizony, sehogy sem bírunk velük. Most azt beszélik: minden szabad; Isten nincs, cár nincs, a szülők: buta népség... és ezzel kész... Micsoda karóhoz kötözzük most a gyerekeinket? Mi légyen a támaszunk, éltető erőnk? És te még ráadásul ilyeneket beszélsz, hogy nincs igazság...

Harmadiknak egy szakállas elegyedett a beszédbe:

- Ha az igazság embertől való, akkor annak van igaza, aki felülkerekedett, aki erősebb... És akkor mi megint csak csöbörből vödörbe jutottunk...

- Te erős vagy? - kérdezte Kuzma Kuzmics.

- Én igen... De pénz beszél... Azzal a büdös pénzzel mindig legyűrtek engem.

- Aztán mentél panaszra valahová?

- Ugyan, hová mehettem volna?

- Voltál a kijevo-pecserszkajai kolostorban, a barátoknál?

- Nem, oda nem mentem el...

- Szóval: nincs igazság?

- Dehogyis nincs. Mikor már majd megfúltam mérgemben, a puskámmal, amit elhoztam a háborúból, kiálltam a határba: "Mi az, azt hittétek, legyűrtek? Kiméritek a három hektáromat, vagy nem?!"

- Kimérték?

- Hát persze...

- Szóval: van igazság?

- Micsoda igazság az, amikor puskával kell ijesztgetni a népet? Nem, pajtás, én nem bántok senkit, de engem se bántsanak. Nézzétek, ott van Akim apó, egyes-egyedül, mint a szedett fa... Dolgozni már nem bír, kegyelemkenyéren él ott, ahol megtűrik a kemencepadkán. Hol a látszatja a sok munkájának? Volt egy kis háza, Milovidov megkaparintotta az adóssága fejében. Hát az én két kezem munkájából ugyan mi lett? Amennyit én összedolgoztam ötven esztendő alatt, négy kőházamnak kéne lenni legalább; oszt nézzétek, lyukas a könyököm. Az én két kezem munkája úgy elszállt tőlem, mint a galamb, megül az valamelyik portán, csak nem az enyémen. Okosan mondtad, hogy "az igazság te vagy, ha nem ismersz félelmet". Nézd, Kuzma Kuzmics, nem félek én a haláltól, három mázsát még mindig felcipelek a hegyre, de az igazságot csak nem tudom kiverekedni. Az volna az igazságos, ha az embert nem a pénzéről, hanem a munkájáról ítélnék meg... De hogy lehet ezt elérni? Hej, akkor igazán hálát adhatnánk a szovjethatalomnak...

- Fura ember vagy, hát hiszen éppen ez a szovjethatalom törvénye...

- Igen, de hozzánk, úgy látszik, még nem ért el.

Kuzma Kuzmics igen a szívére vette, hogy hiába minden agyafúrtsága, ilyenkor nem tud mit felelni. Az intelligenciával sokkal könnyebben megértette magát, mint a parasztokkal. Minden ilyen beszélgetés alkalmával hol elégedetlenséget, hol zúgolódást, zavart, várakozást vett észre maga körül. Úgy érezte, hogy az emberek valami nagyon fontosat várnak a forradalomtól, és ezzel öntudatlanul sürgetik, siettetik.

A második nap éjszakáján egész rosszul volt, mire Annához vánszorgott. Lekuporodott a padlóra, a lóca mellé, tenyerével verdeste homlokát, kezébe temette arcát, betakarózott, és nevetve hajtogatta: "Gyenge legény vagyok én, megöregedtem, Anna lelkem."

Anna szót se szólt, csak levitte a tóparti fürdőbe. Ő maga súrolta, gőzölte. Kuzma Kuzmicsnak csupán az arca volt vén, a teste sima, fehér, és Annában felbizseredett a gyöngédség, amikor Kuzma Kuzmics ott forgolódott a padkán, mint egy halacska: "No, még egy kicsit azzal a csutakkal, no, csak suhogtasd rám a levegőt, lelkem!"

A fürdés után elnyugodott, és csendesen szuszogva aludt reggelig. Akkor ivott egy kis tejet. "Már megbocsáss, Annuska, de mit csináljak, fáj a fejem" - motyogta, és megint elaludt. Amikor a szomszédék kislánya felkeltette, már megint virgonc volt.

- Mit akar az a fruska?

- Valami gyűlés készül vagy mi, vöröskatonák jöttek gabona végett, s most ezért van a lárma.

- Szent isten, ezek a mieink!

Kuzma Kuzmics gyorsan öltözködni kezdett. Anna némán, bizalmatlanul nézte. Ekkor megint kinyílt az ajtó, de a kislány most már csak a fejét merte bedugni:

- Verekszenek mán, ölik egymást! Vlasziha hazacipelte az urát, merő vér... Ordít az utcán, magukat szidja... Mitrofan Krivoszucska nyergelni akart, de nem hagyták, úgy húzták vissza az udvarra, még meg is tépázták, istenuccse!

Megint elszaladt. Kuzma Kuzmics épp a nyomába eredt volna, de Anna szörnyűséges hangon rárivallt:

- Nem engedlek!

Ott állt a kemencénél magasan, soványan, férfias válla meggörbült, s mintha a dereka is behorpadt volna. Kuzma Kuzmics teljes erejéből megszorította a karját:

- Anna, legyen eszed! Felkapom az edényfogót!... Nyugodj meg. Mindjárt visszajövök... Ebédre, az elvtársakkal. Süss nekünk palacsintát, hallod... No, hadd már abba, nem hallod?

Anna nagy nehezen nyögte ki a fogai közt:

- Jól van, eredj hát...

A szomszéd kislány valami még borzasztóbbat szeretett volna, mint amit látott, mialatt a faluszovjethez meg vissza, házról házra rohangált, és vitte a híreket. De a gyűlés valóban elég viharos volt. A gabonabeszolgáltatás kérdése még nem keltett nagy vitát. "Ha kell, hát kell." Csendesen hallgatták végig az elnököt, amíg felolvasta, igazság szerint kinek mennyi gabonát kell adnia, sőt megismételtették az egészet... Azután itt-ott kisebb szóváltás kezdődött, mozgolódás a tömegben; némelyik ember a tornác felé közeledett, mások a szomszédos kert sövényéhez húzódtak.

- Nem igazság! - kiáltott Mikityenko jól ismert, parancsoló hangján.

- De igenis, helyes! - feleltek számosan.

Ekkor egy tépett ruhájú, szakállas férfi furakodott a tornáchoz, sapkáját a földhöz vágta, és régi sérelmekkel hozakodott elő:

- Mi lett az én kezem munkájából? Már látom. Most aztán térden csússzak előttük egy falat kenyérért, mi? Hát ez a szovjethatalom?

Egy másik ember eltolta, és dühtől halálsápadtan, még borzasztóbb dolgokat mondott. Erre a tömeg egy része, amelyik már távolabb összetömörült, a sövénykerítéshez rohant, karókat rántott ki a földből, és hátba támadta az elöl állókat. Latugin, Bajkov és Zadujvityer a tornácról a tömeg közé rohantak, szétlökdösték az embereket, kitépték a kezükből a karókat: "Nem szabad zűrzavart kelteni, minden rendben van, az anyátok keserves mindenségit, a gyűlést folytatjuk..."

A tusa nem tartott sokáig, a támadók aránylag kevesen voltak, sokan elbújtak, sokan az utcán hajkurászták egymást. Néhányan fekve maradtak, s a daraszerű hó lassan belepte őket...

Kuzma Kuzmics a legrövidebb utat választotta a sövények, kertek között, és egy udvarba tévedt. Asszonyok álltak ott: az egyik jajveszékelt, a többiek hallgatták. Amint Kuzma Kuzmicsot meglátták, felzúdultak; Varvara Vlaszova, Nagyezsda anyja, dühösen kihúzta kezét ördögbőr bekecsének hosszú ujjából, Kuzma Kuzmics felé tartott, s a többi asszony a nyomában.

- Most már tudom, miért nem fogadtál el pénzt! - kiáltott Varvara. - Mi meg hagytuk magunkat bolonddá tenni. Az egész falut levette a lábáról... Mindent kiszedett belőlünk... Minden ostobát lóvá tett, a mindenségit... eladott minket a kommunistáknak... Mit néztek rá? Üssétek agyon ezt az ördögöt...

- Engem nem szabad megütni - felelt hátrálva Kuzma Kuzmics -, megbánjátok, asszonyok, majd meglátjátok... Hozzám ne nyúljatok...

- Te talán sajnáltál bennünket?

Az asszonyok lekapták fejkendőjüket, megdühödve kiabálták túl egymást, a papot okolták a kegyetlen harácsért, a faluszovjetben dúló csatáért, meg hogy egy rendes gazdának már nincs maradása a faluban, meg amiért ezekben a napokban annyi tyúkot, libát, malacot levágtak, felfaltak... mindennek ő volt az oka. Az asszonyok a sövényhez szorították. Hiába próbálta Kuzma Kuzmics újból elbűvölni őket, erőltetett nevetéssel kérlelve: "Na, elég a haragból, béküljünk ki!... Beszéljünk okosan." Varvara Vlaszova elsőnek kapaszkodott Kuzma hajába a füle tövénél, meggörbedt hátát öklök dögönyözték. Eszébe jutott, hogy legokosabb, ha a földre fekszik, és két karjával védi magát. Minden bordája sajgott már. "Jaj, csak valami kemény dologgal ne kezdjenek hozzá..." Vad hangot hallott: "Karót neki, a fajtalannak!" Menekülni próbált, de minden elsötétedett a szeme előtt.

És egyszer csak eleresztették. Ekkor meghallotta saját hörgését; nagy erőfeszítéssel abbahagyta. Felemelték és a sövényhez támasztották. Kuzma Kuzmics szétfeszítette hóval, pelyvával összetapasztott szempilláját, és Annát látta maga előtt, annak szoknyája mögül pedig a szeplős fruska boldog pofácskáját, azután meglátta Latugint, Bajkovot meg Zadujvityert is.

- Élsz? - kérdezte Latugin. - Hamar egy pohár pálinkát neki, hozzatok gyorsan... Na, Kuzma koma, szép kis históriát kevertél te itten... A gyűlésen köszönetet szavaztak neked a vallásellenes agitációért.

- El sem tudod képzelni, Dása, micsoda szürke, unalmas fráter voltam én az egész idő alatt, vagyis attól fogva, hogy Petrográdon elváltunk... Az voltam, tudod, az voltam... Mindnyájunkban van egy tudat alatti élet... Mint valami kór, úgy rág rajtunk, lassú tűzön emészt... A magyarázat persze kézenfekvő... Te kiábrándultál belőlem, és én...

Dása gyorsan feléje fordult; nedves, szürke szemének mindig riadt pillantása elárulta Tyeleginnek, hogy téved: nem ábrándult ki belőle. Ez a pillantás egy percre elnémította Ivan Iljicset, szája széles mosolyra nyílt, amitől arckifejezése nem lett túlságosan okos, de mindenesetre boldog. Dása pedig tovább rakosgatta a kis útikosárba, amit Ivan Iljics, miután ma reggel beszaladgált vagy egy tucat üzletet, katonai utalványra kapott.

Sok hasznos és szükséges holmi volt benne: harisnyák, néhány darab maradékkelme, amiből össze lehetett állítani egy ruhát, nagyon szép batiszt fehérnemű, igaz, serdülő korúra szabva, de szerencsére Dása olyan véznácska és törékeny volt, hogy nyugodtan viselhette; még cipő is akadt, aminek megszerzésére Ivan Iljics nem kevésbé volt büszke, mintha legalább egy ellenséges üteget zsákmányolt volna. Olyasmit is vásárolt, amiről nehéz volt megállapítani, felhasználható-e a rájuk váró katonaéletben. Az egyik üzletben lepedő helyett rásóztak Ivan Iljicsre egy porcelán kutyát és egy macskát, bőrből készült hajbodorítókat, egy tucat krími képeslapot, meg egy rendkívül jó minőségű, halcsontos fűzőt, olyan nagyot, hogy Dása kétszer is belefért volna.

- Dasenyka, a búcsúzásunkra gondolok most, tudod, a pályaudvaron... Te akkor ilyesmit mondtál nekem: "Ég veled örökre..." Lehet, hogy csak rosszul hallottam, én magam is nagyon odavoltam... Te olyan zöldike voltál, sápadt, idegen, kiábrándult...

- És utálatos - mondta Dása, oda se fordulva. A macskát becsavarta egy vastag harisnyába, hogy össze ne törjön az úton. A ruhafélével nem sokat törődött, de ez a két porcelán figura, a helyes kis cica meg a lógó fülű, alvó kutya, tudj' isten, miért, nagyon megtetszett neki: mintha a maguk lábán jöttek volna el Dásához, hogy ebbe a szörnyen feldúlt beláthatatlan nagy világba, amely fölött eszmék és szenvedélyek fenyegető fellegei tornyosultak, elhozzák az ártatlan mosolyok derűs kis világát...

- Én mindenesetre ezt a képet vittem el terólad Petrográdból... Magammal vittem, vele éltem... Velem voltál, mint ahogyan a szívem velem van. El is tökéltem már: így élek ezután, agglegény módra...

Igyekezett úgy mozogni a szobában, hogy a felesége mindig látókörének középpontjában legyen. Dása levette fityuláját, és hamvasszőke haját tarkóján piros atlasz-szalaggal fogta össze: ezt a tüzérparancsnokság raktárában kapta. Hol a kis széken álló kosár fölé hajolt, hol leeresztett kézzel elgondolkodott valamin. Minden rafináltan elegáns ruhánál bájosabb fehér ápolóköpeny volt rajta, a derekán szorosra kötve, ami azért nem volt minden számítás nélkül, éppúgy, mint a hajszalag...

- Furcsa, Dasenykám, azelőtt nem törődtem a halálveszedelemmel: ha megölnek, hát megölnek... A katonaságnál ez egyáltalán nem a vitézség tanúbizonysága, legfeljebb arra mutat, hogy az ember búskomorságra hajlamos... Csak most, utólag borzadok el néha... Ezer évig szeretnék élni, csak hogy így nézhesselek, mint most, és hozzád érhessek...

- Gyönyörű is leszek ezer esztendő múlva... Mondd, Ivan, mégis, mit lehetne ebből csinálni? - Megint kigöngyölítette a fűzőt, és magára téve méricskélte. - Ebbe három nő belefér. Talán visszaadjuk mégis? Mit gondolsz?

- De hátha belehízol? Akkor elkél...

- Bolondság, én sohasem hordtam fűzőt. Hanem, tudod mit, ha kihúzogatom a halcsontokat és felfejtem, egész jó mellény kerül ki belőle.

Ivan Iljics felhasználta, hogy Dása mindkét keze el van foglalva, és hátulról gyöngéden magához vonta:

- Igaz, ugye, igaz?... Mondd még egyszer...

- Persze, hogy igaz... Te vagy az egyetlen a világon, nélküled semmi sem vagyok... Elindultam, hogy megkeresselek... De, Ivan, gondold meg - kiszabadította vállát, és kissé elhúzódott -, számolj az erőviszonyokkal, hiszen egyszer még összetörsz... Várj csak, valamit elfelejtettünk... Különben már késő...

- Szaladok, máris hozom...

- Jó volna egy szivacs...

Ivan Iljics a köpenyéhez ugrott, és zsebéből kihúzott egy szivacsot meg egynéhány nélkülözhetetlen apróságot.

- Itt a szivacs... Hanem nézd, Dása, senki sem tudta megmondani, hogy ez itt micsoda... azért megvettem.

- Ivan, ez már egyenesen fényűzés... tudod, ez gumidörzsölő, arcápoláshoz való, nagyon jó lesz nekem...

Mikor már mindent elcsomagolt, Dása odament Ivan Iljicshez, aki minden pillanatban ugrásra készen ült az ágy szélén, felemelte a férfi arcát, és komolyan a szemébe nézett:

- Fogadalmat tettem: új életet kezdek, nem várok semmit, én nem vagyok Solvejg, én nem akarok többé tenger távolába merengeni. Csak szeretni és cselekedni... Hát így fogadj el engem... Ha jó, ha rossz, de hű feleséged vagyok. Kezdjünk mindent elölről...

A doktor szokásához híven megint kopogtatás nélkül rontott a szobába, a legfrissebb újsággal a kezében, és harsány hangon kezdte magyarázni a híreket:

- Az a bizonyos Kolcsak tengernagy, aki Omszkban szétkergette a Direktóriumot, és vérfürdőt rendezett a munkások között, most se szó, se beszéd, egész Nagy-Oroszország főkormányzója lett... A franciák és az angolok is elismerték... Mit szólnak hozzá? Hatszázezer főnyi hadserege van, s képzeljék, az egész Távol-Keletet nagylelkűen átengedi a japánoknak!... Hallgassák csak tovább: Szevasztopol és Novorosszijszk között megjelent az egyesült angol és francia hajóhad. Kedves kis szövetségesek! Akiknek mi segítettünk megnyerni a háborút, hogy az ördög vitt volna el bennünket! - A doktor rettenetes fintort vágott. - A legleplezetlenebb, a legarcátlanabb fegyveres beavatkozás! Darja Dmitrijevna, ne nézzen rám ilyen rémülten, fogja a hitestársát, s jöjjenek át hozzám egy tányér borscsra... Emlékszik, volt nálunk egy beteg: szuronnyal volt összevissza szurkálva; most küldött egy zsák káposztát, egy ludat meg egy malacot... Hát bizony, kár, nagy kár, Ivan Iljics, hogy ilyen nővért hipp-hopp elhalászott az orrom elől... Tudja mit, ma iszunk egyet, a fene a bőribe, ahány intervencionista van a világon.

Nem sok kellett Vagyim Petrovicsnak ahhoz, hogy véget vessen ingadozásainak: és ez a kevés Kátya újra feltalált nyoma volt, mint ahogyan a parti homokban kirajzolódott női lábnyom egyesek képzeletében egész történetet képes felidézni arról a szépséges valakiről, aki ott lépegetett a tenger hullámverésében. Féltékeny, kínzó szenvedély tört rá, felülkerekedett reménytelen gondolatain, megalázó akarattalanságán, és mindent egyszerűnek, kézenfekvőnek mutatott. A német népfölkelővel folytatott beszélgetés után még azon éjjel elutazott Jekatyerinodarból. Bőröndjét a szállodában hagyta, csak egypár fehérneműt és hátizsákot vitt magával. És már útközben leszedte tiszti rangjelzéseit: a vállpántot, a kokárdát, bal karjáról a paszományt, és kidobta az ablakon. Ezzel a szeméttel együtt kirepült mindaz, amire a "Bi-Ba-Bó"-ban töltött éjszakáig önmaga becsüléséhez szüksége volt. Szétvetett lábbal, tenyerét derékszíja mögé dugva ült a sötét, csaknem üres kocsiszakaszban, és vad öröm lobbant fel benne. Szabad volt! A vonat Kátyához robogott vele. Történhet most már bármi, ha darabokra tépik is, eljut hozzá.

Jekatyerinoszlavban az állomásfőnök figyelmeztette, hogy félúton Rosztov felé megint banditák nyüzsögnek, és hogy ez az utolsó kelet felé induló vonat, amiről még az sem bizonyos, lefelé megyen-e, Guljaj-Pole felé, avagy északra, Juzovkán keresztül. Ugyanott, a pályaudvaron, a főkalauz sokat beszélt az utasoknak a banditákról: szekereken, taligákon járják be a sztyeppet, prédát keresve; felperzselik a kastélyokat, ahol még akad egy-két bolond fővel ottmaradt uraság; vakmerően rátámadnak a katonai raktárakra, szeszgyárakra, és a városok körül is portyáznak.

- Ezt mind ki lehetne bírni - mondta mély basszusán -, ha nem volna köztük az Öreg; de az ott van ám velük, az atamánok atamánja, Mahno. Nagyon népszerű ember. Egész birodalma van, a fővárosa Guljaj-Pole. Mahno kicsire nem néz. A vonatokat átereszti, persze felülvizsgálat után, néha egy-egy embert leszállítanak, s ott helyben, a jelzőlámpás alatt végeznek vele. Legutoljára átutaztunkban Mahno maga állt ott a jelzőharang alatt, szivarozva. Leugrok: odamegyek, tisztelgek neki. Ő meg rám förmed: "Veszed le mindjárt a kezedet, mi vagyok én: cár vagy isten?... Kommunista van a vonatodon?" "Nincs, kérem, egy se" - feleltem. "Hát fehérgárdista?" "Nincs, kérem, csak helybeli utasok." "Pénzeszsák van a vonaton?" Nekem még a lélegzetem is elállt... "Gyerünk - mondom -, győződjék meg saját szemével, a csomagszállító meg a postakocsi is üres." "Na jól van, vidd hát azt a vonatot."

Kínosan hosszú ideig álldogált Vagyim Petrovics vonatja a kis vasútállomásokon. Elnémult a kerekek beszéde, a mozdulatlan, tehetetlen várakozásban állni látszott az idő. Vagyim Petrovics kiment a peronra: a sötét állomáson és a pályatesten sehol egy lélek. Csak az állomásépület ablakában sárgállik egy olajmécses parányi lángja, és ott ül bent a kalauz meg a távírdász, akik akár egész éjszaka elüldögélnek így, orrukat kabátgallérjukba dugva. Hasztalan menne hozzájuk kérdezősködni, a vonat csak akkor indul el, ha a szomszéd állomás megadja a jelt, ott meg talán már senki sincs életben.

Vagyim Petrovics beszippantotta a hideg levegőt, nyújtózkodott, egész teste megfeszült. A szeles novemberi éjben, a beláthatatlan orosz pusztaságban egyetlen eleven pont volt: az az áldott, meleg, távoli asszony, akihez úgy vágyakozott... Ugyan mi is homályosította el úgy az értelmét, hogy a gyűlölködő bosszúállás vágyának ostorcsapására képes volt ellökni magától Kátya kétségbeesetten ráfonódó karját? Képes volt oly könyörtelenül egyedül hagyni egy idegen városban. És honnan veszi ő, mi adja neki most a bizonyosságot, hogyha megtalálja, és szó nélkül, csak úgy egyszerűen a rongyos harisnyába bújtatott lába elé borul - szegénynek a harisnyáján már bizonyosan javítgatni való sem maradt -, akkor megbocsát?... Ilyen bántalmat nehéz lehet megbocsátani!

Mialatt Vagyim Petrovics így, haragos mormogás és szemöldökrángatás közben, egyedül morfondírozott a vonat lépcsőjén, a kalauz kijött az állomásépületből, és megállt a szerelvény előtt, mint akinek édesmindegy, mennyit utazik be a nagyvilágból... Vagyim Petrovics megkérdezte: sokáig állnak-e még itt? Amaz még vállrándításra sem méltatta. A kezében tartott kormos lámpás a szélben inogva megvilágította fekete köpenyének keshedt szegélyét. Egyszer csak kialudt a ház ablakában pislogó mécsvilág, és ajtócsapódás hallatszott. A kalauzhoz odalépett a távírdász, és most ketten fürkésztek a jelzőlámpás irányába.

- Oltsd el - suttogta a távírdász.

A kalauz puffadt, bajuszos képéhez emelte a kormos lámpát, elfújta, s azután mind a ketten felugrottak a kocsilépcsőre, és kinyitották az ajtót a folyosó másik oldalán.

- Szedje a lábát! - szólt oda a vasutas Roscsinnak, sietve leugrott a töltésre és elszaladt.

Roscsin utána eredt. Sínek, talpfarakások között botladozva ért ki a mezőre, ahol egy csöppet világosabb volt, és ki lehetett venni a két ember körvonalait. Utolérte őket. A távírdász így szólt:

- Itt gödrök vannak valahol, ott szoktam elbújni.

- Affene ezt a sötétséget, nem látok...

A gödrök kicsit odább, bal felé voltak. Roscsin a másik kettővel együtt becsúszott valami mélyedésbe. Nyomban utánuk jött a mozdonyvezető is, a fűtővel együtt. Káromkodva másztak a gödörbe. A kalauz keserveset sóhajtott:

- Itt hagyom ezt a szolgálatot. Torkig vagyok vele. Hát forgalom az ilyen?

- Csitt - súgta a távírdász -, már jönnek!

Lódobogás, szekérzörgés közeledett a sztyeppen.

- Ki garázdálkodik erre tifelétek? - kérdezte a kalauz a távírdászt. - Talán a Halál Lovasa, vagy kicsoda?

- Nem, az a gyibrivi erdőben cirkál. Lehet, hogy most Maruszjának szottyant kedve. Különben mégse, mert ő fáklyával lovagol... Valamelyik helyi kiskirály lesz...

- Nem az - szólt rekedten a mozdonyvezető. - Mahno embere, Makszjuta jár erre... az anyja keservit...

A kalauz felsóhajtott:

- Egy kis zsidó ül ott a harmadik kocsiban, csomagokkal, ejnye, nem szóltam neki...

A lódobogás mindegyre közeledett, mint zápor előtt a szél. A szekérkerekek már az állomás körüli kövezeten zörögtek. "Gyerünk, mozgás"... Üvegcsörömpölés, lövések, valaki felordít, dörömbölés a vasajtón... A kalauz dühösen fújt a markába:

- Hogy mindenáron be kell nekik törni a kocsiablakot, részeg disznók...

Az egész riadalom nem sokáig tartott. Egy kimerült hang indulást vezényelt.

A szekerek megnyikordultak, a lovak felnyerítettek, és az atamán szekértábora elrobogott a pusztába. Akkor aztán a gödörben gunnyasztók kimásztak, lassan visszamentek a sötét vonathoz, s visszatért ki-ki a helyére: a távírdász meggyújtotta olajmécsesét, és összeköttetést próbált teremteni a szomszéd állomással, a mozdonyvezető meg a fűtő a mozdonyt vizsgálgatták, nem lopták-e le róla a banditák valamelyik fontos alkatrészt; Roscsin felmászott a kocsiszakaszába, a kalauz pedig az összetört ablakok üvegcserepein csörömpölve dohogott:

- Hát persze, hogy kinyírták szegényt... Ha még csak a csomagjait rabolták volna el, de nem, nekik muszáj embert ölni...

Még jó hosszú idő beletelt, míg végre a kalauz kurta füttyjelet adott, a mozdony kellemetlenül belesivított a kietlen pusztába, és a vonat megindult Guljaj-Pole felé.

Vagyim Petrovics két keze közé fogott fővel a csapóasztalkára könyökölt, agya egy rejtéllyel kelt birokra: Kátya ugyebár elutazott Rosztovból a rákövetkező napon, hogy az a gazember Onoli elhitette vele, hogy ő, Roscsin, elesett. Tehát alig két nap elteltével találkozott a vonaton a német népfelkelővel... Tételezzük fel, hogy ez a német minden aljas szándék nélkül vigasztalta... Tételezzük fel, hogy Kátya nagyon rászorult erre a vigaszra. De hát hogyan, mivel magyarázható, hogy két nappal a szeretett élettárs elvesztése után olyan aprólékos pontossággal tudta beírni egy idegen jegyzőkönyvébe a címét, nevét, el nem vétve egyetlen írásjelet sem... Talány!... Hiszen a világ összedőlt felette. A szeretett férj holtan hever valahol, mint egy lótetem... Természetesnek látszanék, hogy ilyen esetben legalább az első napok reménytelen kétségbeesésben telnek el. De lám, "poste restante" adta meg a címét. Szóval már valami megoldás derengett előtte... Rejtély!

- Polgártárs, mutassa az igazolványait. - A kalauz leült Roscsinnal szemben, maga mellé tette a kormos lámpást. - Guljaj-Polén túl aztán már nyugodtan alhat.

- De én Guljaj-Polén le is szállok.

- Úgy... Na, annál jobb... Mert engem megkérdeznek, kit hoztam a vonaton...

- Nincs semmiféle igazolványom...

- Hogyhogy?

- Összetéptem és eldobtam mind.

- Akkor jelentést kell tennem...

- Ördög vigye, hát jelentse, mit bánom...

- Hogy lehet ilyen időkben az ördögöt emlegetni... Ugye, maga tiszt?

Roscsin, akinek gondolatai pattanásig feszültek, fogai közt mormogta:

- Anarchista vagyok.

- Úgy, akkor értem... Sok anarchistát hoztam már ide Jekatyerinoszlavból. - A kalauz két térde közé fogta a lámpást, sokáig nézte a fekete ablak előtt elsuhanó mozdonyszikrákat. - Mindjárt megösmerszik: intelligens embernek tetszik lenni, ugye? - szólt halkan. - Oktasson hát ki, mit csináljak... Legutóbb ezen a vonaton elbeszélgettem ugyancsak egy anarchistával, komoly, borzas, ősz öregember volt... "Nekünk nem kell a te vasutad - mondta -, mi elpusztítjuk, még csak ne is emlékezzenek rá, hogy volt valaha. A vasutak okozzák a rabságot és a kapitalizmust. Mindent el fogunk osztani egyenlően az emberek közt - mondta -, éljen az ember függetlenül, szabadon, mint az állat..." Köszönöm szépen! Harminc esztendeje, hogy utazok, összeutaztam egy házikót Taganrogban, ahol az anyjukom lakik, meg egy kecske, meg két szilvafa is van a veteményeskertben; ez az egész vagyonom. Mit érek én ezzel a szabadsággal? A kecskének úgyis van hol legelni... Tessék mondani, hát nem volt rend a régi időben? Kizsákmányolás persze volt, azt nem tagadom. Vegyük csak az első osztályú kocsiszakaszt: szép finoman utaznak, ki szivarozik, ki meg szundikál méltóságosan. Érezni, hogy ezek a kizsákmányolók, de hogy szidalmat lehetett volna tőlük hallani? Ugyan, soha!... Szépen szalutálva mentem végig a szakaszon... Bezzeg a harmadik osztály, az más, ott magunk között voltunk, nem restelkedtünk... Bizony, sok minden előfordult... Adtak nekem csirkepecsenyét, sonkát, tojást meg kenyeret, és micsoda fehér cipók, tetszik még emlékezni? - Elhallgatott, megint a röppenő szikrákat nézte. - A teherkocsin ég a csapágytok. Nincs kenőolaj. A vasút már anarchisták nélkül is végét járja... Tessék hát megmondani, mi lesz ebből? A cár után jött a Rada, a Rada után a hetman, aztán vajon ki jön? Mahno? Az egyszeri ember is kovácsolta az ekevasat, addig tartotta a tűzben, míg felére nem égett, akkor fejsze lett belőle, ezt is ütötte, míglen már csak egy fúrónyi maradt, arra úgy ráütött, hogy vége lett... Bizony... Nincs rend, fegyelem, nincs gazda. Majd meglátja Guljaj-Poléban, hogy élnek a "szabad anarchisták". Annyit mondhatok, vígan élnek, olyan dáridót, vigadozást életemben se láttam. Hogy hány szajhát vittem én oda! Az ám... Hát én mondom, öreg fővel, már tessék megbocsátani, anarchista elvtárs: biz odavan Oroszország!

Azok közül a parasztok közül, akik nyáron az atamánosztagokba menekültek, most a gondosabb gazdák kezdtek már a hazatérésre gondolni. Szekérre rakták a sikeres támadások zsákmányából nekik juttatott osztályrészt, cári pénzre váltották be a különféle helyi forgalomban levő bankókat, batyuba kötötték az ágyneműt, a hátsó kerék tengelyére ráakasztották a bográcsot, és - se bű, se bá - felkantározták jól tartott lovaikat. Volt olyan is, aki elbúcsúzott az atamántól: "Isten megáldjon, Hvedor, már nem vagyok a katonád." "Hogyhogy?" "Hazavágyódom, se ehetném, se ihatnám, se éjjelem, se nappalom. Ha majd megint szükség lesz rám, csak üzenj értem, eljövök." És eltávoztak a német megszállás alól felszabadult tanyákra és falvakba. Alekszej Kraszilnyikov is elgondolkozott ezen. Tanácskozott erről az öccse feleségével, Matrjonával, sőt Kátya Roscsinával is: nem korai-e még a hazatérés, nehogy baj származzék belőle. Vlagyimirszkojéba csak úgy észrevétlenül nem költözhetnek vissza, a németek, amilyen akkurátusak, még felelősségre vonhatják őket, mert Szemjon eltette láb alól ezt a német altisztet. Másrészt viszont, mivel otthon minden leégett, újra fel kell építeni a házat, lábra állítani a gazdaságot, és ezt csak most lehet, amíg be nem áll a téli fagy.

Öt szép harmadfű csikó és három szekérre való mindenféle ruhanemű meg házieszköz volt Alekszej Kraszilnyikov osztályrésze a Mahno-hadsereg szekértáborában. Nem annyira Alekszej harácsolta ezt össze, mint inkább Matrjona. A gyülekezetben, ahol Mahno felosztotta a zsákmányt, ő mindig ott volt szépen kiöltözve, mérgesen követelőzve, és mindig megkapta, amit akart. Ha valamelyik paraszt összekapott vele a prédán, körös-körül hahotázva mulattak rajta, hogyan rántotta el az orra elől Matrjona a kérdéses kendőt, bundát vagy finom posztót: "Én asszony vagyok, nekem jár ez, te úgyis csak elinnád, te haramia, úgyis elhoznád éjszaka..." Mert Matrjona csereberélt is, vásárolt is, és erre a célra mindig volt a szekéren egy hordócska pálinka.

Alekszej csak tűnődött, de nem határozott, míg meg nem jött a jó hír, hogy Szkoropadszkij, akit a németek is, saját csapatai is cserbenhagytak, lemondott a hetmanságról. Kijevbe bevonult Petljura katonasága, és ott kikiáltották a "demokratikus ukrán köztársaságot". Ezzel egyidejűleg a szovjet határ felől az ukrán Vörös Hadsereg is előrenyomult. Ez már aztán minden kétséget eloszlatott.

Alekszej habozás nélkül nekivágott éjszaka a pusztának, hogy elhozza a ménesből a lovait, felköltötte Matrjonát és Kátyát, hogy készítsenek reggelit, amíg ő befog; jól bereggeliztek a hosszú útra, és még virradat előtt a ködben útnak eredtek a kövezett országúton hazafelé, Vlagyimirszkojéba.

Nehéz volt felismerni azt a hajdani törékeny, finom hölgyet, aki az élet minden legkisebb érintésére behúzta érzőkéit, mint egy katicabogár; nehéz volt felismerni Kátya Roscsinát, aki most panyókára vetett bekecsben, kisuvikszolt csizmában, széltől edzett, barackszínű arccal szekerezett a pusztán. A szénában félig elfekve noszogatta a lovat, nehogy elmaradjon az elöl haladó trojkától, amelyet Alekszej hajtott, ostorával olykor-olykor nekibuzdítva a lusta pejlovakat. A harmadik szekeret Matrjona hajtotta, aki nem bízott senkiben, se gyalogosban, se lovasban.

A sztyepp néptelen volt. Az árokban, szurdokokban néhol már a hó fehérlett, amit a decemberi szél hordott ide a közeli mészkő hegyhátról. Itt-ott bányatelepek rozsdás vasvázai meredeztek a látóhatár szélén. A megszállóktól kiürített vidéken még nem indult meg az élet. A bánya- és az ipartelepekről sokan beálltak a vörös csapatok közé, és most Caricinnál harcoltak. Mások északra menekültek, ahol már szovjet területen az ukrán Vörös Hadsereg osztagait állították össze. Az utakat benőtte a gaz, az elhanyagolt dudvás szántóföldeken lóbordák fehérlettek. Emberi hajlék alig-alig akadt errefelé.

Matrjona folyvást ezt hajtogatta sógorának: "Kerüld el, ha embert látsz, jót ne várj senkitől." Alekszej csak nevetett: "Huh, te vadóc... Pedig micsoda mézes pillangó voltál valamikor... Ragadozó lett belőled, Matrjona lelkem..."

Kátyának bőségesen maradt ideje a tűnődésre, mialatt szalmaszálat rágicsálva rázatta magát a szekéren. Nagyon jól tudta, hogy őt prédaként viszik Vlagyimirszkojéba: Alekszej Ivanovicsnak talán ő a legbecsesebb prédája a három szekérre valóból. Mi is lehetett ő egyéb, mint a régi, feldúlt világból harácsolt rabnő? Alekszej Ivanovics szép házat épít a réginek üszkein, erős kerítéssel határolja el a külvilágtól, elrejti a pincébe minden kincsét, és kemény szóval eléje lép: "Katyerina Dmitrijevna, most már csak egy van hátra: a maga beleegyezése..."

Mint egy hadak dúlta várost, olyan felperzseltnek, romba dőltnek látta Kátya az egész életét. Akiket szeretett, elpusztultak, hozzátartozói eltűntek. Matrjona nemrég kapott levelet Szamarából, férjétől, Szemjontól, aki többek közt megírta, hogy elment a Dvorjanszkajára, a megadott címre, de ott már nem lakik semmiféle doktor Bulavin, és senki se tudja, hogy ő meg a leánya hova lettek. Kátyának csak két barátja maradt, akik szerették és sajnálták, mint egy felszedett kismacskát, és ezek ketten: Alekszej és Matrjona. Vajon megtagadhat-e tőlük valamit?

Ilyen évek után, amelyek alatt mintha egy egész évszázadot élt volna, neki már rég kiégett szemű öregasszonynak kellene lennie. De a hűvös szél csak az arcát pirosította, a meleg báránybőr bekecs alatt ifjú volt ő, és tüzes most is, mint lánykorában. A hervadatlan ifjúság érzete szinte el is keserítette; talán mert a lelke lett öreg? Vagy tán ez sem egészen igaz?

Matrjona nemegyszer mondogatta Kátyának, hogy hát őt "az Isten vezérelte hozzájuk, csak az Isten is fogja elszakítani őtőlük". Alekszej egyetlenegyszer se kényszerített rá ilyen beszédet. De nem ritkán volt olyan eset is, amikor nagy kockázattal szabadította meg Kátyát igen kínos helyzetekből, úgy lépett fel mellette, mint ahogy férfi csak azért a nőért szokott, akit magának tartogat. Kátya nem utasíthatta vissza, nem tudta volna mivel igazolni hálátlanságát. De azon igyekezett, hogy ez lehetőleg minél később következzék be. Alekszej Ivanovics vonzó férfi volt: kissé durva, de nyílt arcát mintha mindig nap sütötte volna, délceg, erős, vállas, dús hajú, szép szál ember, a veszély perceiben bátor és megfontolt, Kátyával szemben mindig nyájas, mindig jólelkű. De arra a gondolatra, hogy egy napon hozzátartozzék, Kátya lehunyta a szemét, és egész teste összezsugorodott, szeretett volna a széna alá bújni...

Egy ízben, ebéd idő tájt letértek az útról egy patakhoz, amely itt egy kisebb tóvá szélesedett, a partján vízimalom romjai látszottak, és sűrű nád vette körül. Matrjona elindult rőzsét szedni, Kátya pedig a patakhoz ment, hogy kisúrolja a bográcsot. Kis idő múlva Alekszej is odament. Sapkáját, kétujjas kesztyűjét a gyepre dobta, leguggolt Kátya közelében a víz mellé, leöblítette arcát, és megtörülte bekecse szélében...

- Megfázik a keze.

Kátya a fűre tette a bográcsot és felállt. A kezét hasogatta a hideg, lerázta a vízcseppeket róla, és ő is a báránybélésbe törülte.

- Valamikor biztosan csókolgatták a kezét, mi? - mondta Alekszej feszült, gonoszkodó hangon, kihívóan.

Kátya nyugodt pillantást vetett rá, mintha kérdezné: mi ütött beléje? Ő sohasem ismerte szépségének erejét, legfeljebb ha csinosnak, olykor igen csinosnak tartotta magát, és szeretett tetszeni, mint a tollászkodó kismadár, amikor a fatörzsek közül felkelő nap rózsaszín fátylat vet a dérlepte mezőre. De arról a szépségről, amelytől Alekszej, mint most is, el kellett hogy fordítsa szárazon izzó tekintetét, sejtelme sem volt.

- Csak azt akartam mondani, kenje be a kezét, az én szekeremen van egy kis üveg napraforgó olaj, még kisebesedik...

A férfi friss ajkán, erősen göndör kis bajusza alatt régi, tréfás mosolya huncutkodott. Kátya megkönnyebbülten lélegzett fel, bár nem is sejtette, milyen közel is volt ebben a pillanatban az, amit annyira nem akart. Alekszej - talán mert sokat szunyókált a rázós szekéren, talán mert oly csendes volt a táj -, amióta Matrjona elindult rőzséért, le nem vette a szemét a víznél foglalatoskodó Kátyáról. Úgy settenkedett körülötte, mint egy siheder, aki oda lopózkodik, ahol a szomszédék Proszkája sulykolja, öblögeti a ruhát - magasra feltűrve a szoknyáját ingerlően fehér lábikrája fölött -, labodán, csalánon keresztül kúszik mögéje, és kitágult orrcimpával szívja be a hirtelenében hódítóvá sűrűsödött asszonyi illatot. Csakhogy Kátya gyönyörű szemének nyugodt pillantása - Alekszej Ivanovics nem ijedt meg a saját árnyékától, nem volt ijedős fajta -, ez a pillantás mégis azt mondta neki, hogy így ez nem szép, így nem lehet.

Tudott ő uralkodni magán ennél fontosabb események alkalmával is, de azért most mégis úgy remegett a keze, mintha malomkövet emelgetett volna. Felvette a bográcsot a gyepről:

- No, gyerünk kását főzni. - A szekerekhez ballagtak. - Jekatyerina Dmitrijevna, maga kétszer volt férjnél, hogy-hogy nincsenek gyerekei?

- Olyan idők voltak, Alekszej Ivanovics... Az első férjem nem akart, én meg buta voltam...

- A megboldogult Vagyim Petrovics sem akart?

Kátya összehúzta a szemöldökét, elfordult és hallgatott.

- Már rég meg akartam kérdezni... Magának nagy gyakorlata van benne... Hogy kezdik maguknál a széptevést, vagy hogy is mondjam?... A kezét csókolgatták a kérői, a férjei? Meg beszéltek magának erről, arról, kerülgették, mi? Hogy szokták ezt az uraknál?

A szekerekhez értek. Alekszej a földhöz vágta a szekerén levő lószerszámot, kihúzta a jármot, a rúd alá tette, hogy el ne dűljön, és a végére rákötötte a bográcsot...

- Maga az uraságoktól ereszkedett le, én meg a kemencepadkáról. Oszt lám, összetalálkoztunk ezen a szűk ösvényen. Magának nincsen visszaút, annak befellegzett. Amit még nem forgattunk fel egészen, azt hamarosan felforgatjuk... Nincs hova mennie, hacsak nem szegődik más gazdához...

- Alekszej Ivanovics, mivel bántottam meg magát?

- Semmivel... Én szeretném megbántani magát, de nem tudom, hogy kezdjem... Buta paraszt vagyok... Aj, de buta vagyok, az anyja keserves... Látom én, látom: csak azt lesi, mikor oldhat kereket... Külföldre, az igen, az való magának...

- Nem szégyelli magát, Alekszej Ivanovics, hát csináltam én valamit, amiért így, ilyesmivel vádol... Az életemet köszönhetem magának, és ezt sohasem fogom elfelejteni...

- Elfelejti... Látta, hogy fél Matrjona az emberektől? Én sem bízom bennük. Tizennégy óta vérben fürdöm. Az emberből manapság vadállat lett. Lehet, hogy azelőtt is az volt, csak nem tudtuk. Mindenki csak azt nézi, hogy kaparja ki a belét a másiknak... Én is vadállat vagyok, tán nem veszi észre, ejnye, maga ártatlan kis galamb... De én azt akarom, hogy a gyermekeim kőházban lakjanak, jobban beszéljenek franciául, mint maga, hogy pardon meg merszi...

Odajött Matrjona, hátán rőzsével, és a rúd végén függő bogrács alá dobta, aztán figyelmesen pillantott rájuk.

- Mit bántod, Alekszej? - szólt csendesen. - Megitattad a lovakat?

Alekszej megfordult, és elment a lovakhoz. Matrjona forgácsot rakott a bogrács alá.

- Téged szeret. Akárhány leányt ajánlottam, egyik se kell neki... Nem tudom, hogy mi lesz ebből... nehezen lesz valami... azt hiszem...

Matrjona azt várta, hogy Kátya mond erre valamit. Kátya szó nélkül előszedte a kását, a zsírt, abroszt terített a földre, és kenyeret kezdett szeletelni.

- Mér nem beszélsz?

Kátya kenyérszelés közben csak még mélyebbre hajtotta a fejét, arcáról peregtek a könnyek.

Jekatyerinoszlav környékének a Fekete-tenger és az Azovi-tenger felé eső termékeny síksága új föld volt. Ez volt az a vad pusztaság, ahol régi időkben tömzsi, kövér, hosszú hajú szittyák száguldoztak kócos lovaikon, vállig érő fűben; ide törekedtek Olviából és a Tanaisztól, megbízható őrizet alatt, a görög kalmárok, ide nyomultak csordáikkal a gótok, akik óriási szekértáborokkal vándoroltak a két tenger között; erre fordult, mint sáskafelhő, Kína északi határáról a hun hordák sok nyelvű embertömege, amely olyan borzalmat keltett mindenütt, hogy lábuk nyomán nem nőtt fű századokon át; itt ütötték fel tarka csíkos sátraikat a kazárok, amikor Gyerbentből a Dnyeper-parti Oroszföld ellen viseltek hadat; erre vonultak teméntelen nagy ménesekkel és tevecsordákkal, s hatoltak el egészen Szvjatoszlav földváráig a horezmi selyemköntösbe öltözött poloveciek; később pedig ugyancsak ezt a földet taposta a tatár hordák könnyű lovassága, amikor Moszkva ellen indított támadást.

Elült a népvándorlás hullámverése, s csak földvárakat, tömegsírokat hagyott maga mögött s itt-ott lapos képű kőbálványokat, hasukon keresztbe rakott, apró kezekkel. Ukrán és orosz szántóvetők népesítették be ezt a pusztaságot, majd a Don és Kubany vidékéről ideszármazott kozákok, később német telepesek. Új keletű volt itt a sok óriási falu és számtalan tanya, minden ősi hagyomány, öröklött nótakincs híján, árnyas kertek, patakmosta csalitok nélkül. Tágas búzamezők hazája lett ez a föld, és korlátolt agyú nagybirtokosoké, akik csak a külföldi gabonaárfolyamok ismerete terén árultak el kiváló tájékozottságot. Új település volt Guljaj-Pole is, ez az unalmas fészek, amely a kiszáradófélben leledző Gajcsur-patak mocsárbűzös partján épült.

A város az állomástól hét versztányira volt. Roscsin "hintót" fogadott, amely elvitte egészen a marhalegelőbe torkolló nagy vásártérig. Vagyim Petrovics mindjárt alkuba is bocsátkozott egy szájas kofával, aki mindenféle jóval megrakott szekéren trónolt, és hol a vevő orra alá dugdosta áruját, hol kikapta a kezéből, és azon óbégatott, hogy meglopják, öt ezüstpénzt követelt a sült csirkéért, s a végén csak egy orsó cérna ellenében volt hajlandó megválni tőle.

- Vedd el a pénzt, te bolond - unszolta Roscsin -, aztán vehetsz magadnak cérnát, ott is árulnak, ni...

- Nem érek én rá, nem hagyhatom itt az árut, táguljon innét, nem kell a pénze...

Erre Roscsin odafurakodott egy arra ténfergő, bozontos képű katonához, akinek puska volt a vállán, kinyújtott tenyerén pedig két orsó cérna. Zavaros szemmel nézett Roscsinra, és duzzadt szájjal mormolta:

- Nem. Pálinkáért adom.

Így aztán Roscsinnak nem sikerült csirkét vennie. A piacon többnyire a legbarbárabb cserekereskedelem folyt, az ár kizárólag a használati értékhez igazodott: két varrótűért egy malacot s ráadásul még valamit lehetett kapni, egy foltozatlan posztónadrágért meg egyenesen vérét vették a vevőnek. Száz meg száz ember nyüzsgött itt ordítozva, szitkozódva a szekerek közt, a borbélyok egy kis zsámolyon, sőt néhol egyszerűen targoncán rendezkedtek be mozgó üzemükkel, gyorsfényképészek három lábon billegő sötétkamrákban öt perc alatt előhívták s azon nedvesen adták át a kész képmásokat; vak hegedűs gyűjtött játékával hallgatókat maga köré, akiknek résen kellett lenniük, hogy a művész be ne nyúljon játék közben a zsebükbe... A vásárosok minden pillanatban készek voltak felszedni sátorfájukat és szaladni, ki merre lát, mihelyt komoly lövöldözés kezdődik, mert anélkül Guljaj-Poléban nemigen esett vásár.

Vagyim Petrovics a szekerek közt ődöngve, a körhinta közelébe vetődött. Bajuszos férfiak ültek huszármentében, kozák bekecsben, lovassági köpenyben, övükbe akasztott kézigránátokkal, puskával, revolverrel, kardosan, feszesen kinyújtott nyakkal a bámészkodók tömege közepette a falovakon; a kezdetleges körhintát két toprongyos ember hajtotta nagy keservesen. "Frissebben, hajrá!" - noszogatták őket. Két harmonikás olyan hévvel cifrázta az »Almácskát«, mintha tüzes játékával akarná érzékeltetni a Mahno-féle szabadságot egész féktelen mivoltában. "Gyertek le! Elég volt! Szálljatok le!" - kiabálták, akik sorukra vártak a hinta mellett. "Csak gyorsabban!" - rikoltoztak a nyeregben ülők. Már felrepült néhány szőrkucsma, néhányan már mámoros jókedvükben kivont karddal hadonásztak a körülállók bámész tömegében, mire azok egyszerűen leráncigálták őket a faparipákról. Dulakodás kezdődött, átható füttyszó mellett zuhogtak az ökölcsapások, és újra megindult a hinta, és új meg új csoportok lovagoltak rajta kitágult orrcimpával, körbe-körbe...

Vagyim Petrovics továbbment, mert egyetlen emberrel sem találkozott, akivel értelmes szót válthatott volna. Vásárolt egy jókora darab túrós bélest, és azt rágta, nyeldeste a széles, kövezett utcán bandukolva. Éjszakai szállásról is kellett gondoskodnia. Ami kevés pénze maradt, az - a túrós béles árából ítélve - egy hétre se futja. Szórakozottan szemlélte a kupecek emeletes kőházait, a gabonakereskedéseket, a kopott cégtáblájú szatócsüzleteket, és falatozás közben elkalandoztak gondolatai: apróságok nemigen izgatták azóta, hogy fejest ugrott a zabolátlan, szabad életébe.

Egy kerékpáros közeledett vele szemben, mögötte lovon, félrecsapott báránybőr kucsmában két cserkeszköpenyes katona. Az apró, vézna emberkén szürke nadrág és gimnazista egyenruha volt, vállig érő, sima szálú haján fehér szegélyű, kék diáksapka. Mikor közelebb ért, Vagyim Petrovics csodálkozva nézte ezt a szemöldök nélküli, beesett arcot, amelyből a fürkésző szempár szúró pillantást lövellt rá, mialatt a kerékpár megbillent alatta. Nagy nehezen mégis rajta maradt, és sárgára cserzett arcán dühös fintorral elkarikázott.

Egy perccel később az egyik lovas megfordította a lovát, és nagy patkócsattogással Roscsin mellett termett, lehajolt hozzá, és alaposan szemügyre vette.

- Mi az? - kérdezte Roscsin.

- Honnan kerülsz ide? Mi járatban?

- Hogy honnan? - Roscsin visszahőkölt a rágőzölgő erős hagyma- és pálinkabűztől. - Szabad ember vagyok. Jekatyerinoszlavból jövök.

- Jekatyerinoszlavból? - kérdezte fenyegetően a lovas katona. - Minek?

- Mert keresem a feleségemet.

- Ne mondd! És mért szedted le a tiszti vállpántot?

Roscsin már reszketett dühében, de azért elég higgadtan felelt:

- Leszedtem, mert nekem úgy tetszett. Mi közöd hozzá?

- Fel van vágva a nyelved, hallod...

- Te meg hiába ijesztgetsz, nem vagyok ijedős.

A lovas még mindig Roscsin arcát fürkészte, és válaszolni akart. De aztán kiegyenesedett, keskeny, szabálytalan arcára hetyke mosolyt erőltetett, megsarkantyúzta lovát, és a kerékpáros után eredt. Roscsin izgalmában botladozva ment tovább.

A három ember nyomban utolérte. A diáksapkás biciklista fülsértően magas hangon sipította:

- Ha nekünk nem felel, majd beszél Ljovkának...

A lovasok kétfelől közrefogták, és lovuk közé szorították Roscsint. A kerékpáros elöl részeg dühvel taposta a pedált. "Gyerünk, gyerünk" - unszolták Roscsint a lovasok, és csaknem szaladni kényszerítették a két ló között. Tiltakozásnak, menekülésnek nem volt értelme. Egy téglaépület kopott lépcsős bejárata előtt álltak meg. Az ablakok krétával befehérítve, a kapu fölött fekete zászló, az ablakon pedig deszkatábla: »Mahno apó forradalmi néphadseregének közművelődési ügyosztálya.«

Roscsin dühében nem is tudta, hogyan tuszkolták be a házba, hogyan vezették sötét zugokon keresztül egy teleköpdösött, teleszemetelt szobába, aminek savanyú bűzétől majd megfúlt. Egy hájasságában szinte döcögő, fénylő képű alak lépett be afféle rövid zekében, aminő a vidéki operettszínészek, kupléénekesek közt volt divatos.

- Na, mi az? - szólalt meg, az ingatag asztalhoz telepedve, és leseperte a cigarettacsutkákat.

- Az Öreg megparancsolta, hogy ki kell szedni ebből a dögből, ki s miféle - felelte a ferdeképű, aki idekísérte Roscsint.

- Jól van, elmehetsz, Karetnyik elvtárs. - És mikor az kiment: - Na, ülj le.

- Hallgasson ide! - szólt Roscsin izgatottan a rövid zekés, mosolygó, kövér emberhez. - Látom, hogy a kémelhárítókhoz kerültem. Elmondom, ki vagyok, miért jöttem ide, nincs titkolnivalóm... Azért jöttem, hogy...

- Nézz meg jól - mondta rá se hallgatva a kövér ember. - Én vagyok Ljovka Zadov, nekem te ne lefetyelj, én vallatlak, és te felelni fogsz...

Ljovka Zadov nevét legalább úgy ismerték a Délvidéken, mint Mahnóét. Ljovka hóhér volt. Olyan borzalmasan kegyetlen ember, hogy Mahno állítólag már nemegyszer megpróbálta eltenni láb alól, s csak hűsége miatt bocsátott meg neki mindent. Roscsin is hallott róla. Először összeborzadt, amint ott állt előtte. A göndör sörényű, pirospozsgás Ljovka szélesen elterpeszkedve élvezte hatalmát és azt az iszonyatot, amit senki sem tudott leküzdeni vele szemben.

- Na, halljuk. Gyenyikin-tiszt vagy?

- Voltam...

- C-c-c, voltál?... Honnan jössz?

- Jekatyerinoszlavból jöttem ide, mindent elmondok...

- Hajjajaj... Mér mondod Ljovkának, hogy Jekatyerinoszlavból jössz, amikor te Rosztovból jöttél...

- Nem, én Jekatyerinoszlavból jöttem.

Roscsin sietve előkereste vasúti jegyét, közben egy pillanatra meghűlt benne a vér - hátha eldobta? De a jegy ott volt tiszti zubbonya zsebében, Kátya kifakult, gyűrött fényképével együtt. Odanyújtotta a jegyet Ljovkának, aki a világosság elé tartva, soká vizsgálgatta. Akárhogy is, a jegy rendben volt, és ez bántotta Ljovkát, aki úgy látszik, már teljesen világos képet alkotott magának az ügyről, az ítéletet is beleértve. A vasúti jegy megváltoztatta ezt a képet. Ljovka húsos szája széle megrándult mérgében:

- Mit akartál kikémlelni Guljaj-Poléban Gyenyikin vezérkarának?

- Én nem vagyok felderítő. Már két hónapja otthagytam a hadsereget, nem szolgálok tovább, összetéptem a szolgálati könyvemet. Ide úgy jöttem már, mint civil ember...

Ljovka nem vette le róla fekete szemét. Pillantásában nem volt semmi értelem vagy emberség, és e tekintet előtt Roscsinnak minden erejét meg kellett feszítenie, hogy leküzdje izgalmát, hogy átgondolt feleleteket adjon, és már-már elkezdte mondani - persze leegyszerűsítve -, milyen okok kényszerítették arra, hogy dezertáljon.

- Ha tovább hazudozol itt nekem, te dög, azt teszem veled, amit még Szodoma sem tett Gomorrhával...

Gyors tolvajmozdulattal kikapta Roscsin kezéből Kátya fényképét. Elmosolyodott, mint aki ért a nőkhöz, és körmével rákoppintva megkérdezte:

- Ki ez a kis lotyó?

- A feleségem... Őmiatta utaztam ide... Adja vissza a fényképet...

- Majd rátesszük a véres hulládra. - És Ljovka vastag, zsíros kezével eltakarta a fényképet. - Most pedig add elő, mit kémleltél ki...

- Egy szót se mondok neked többet! - kiáltott Roscsin.

- Nekem megmondod, fiam. Énnekem mind elmondja... - Ljovka könnyedén felemelkedett ültéből, és mint a macska a mancsával, arcul csapta Vagyim Petrovicsot. Melléfogott, az ütés Roscsin halántékát érte, aki eszméletlenül összeesett.

Az ellenség elképzelése szerint a Szovjetköztársaság halálra volt ítélve, és a rázúdult csapások alatt a legrövidebb idő alatt összeomlik. De a szovjet állam az ész, a tudomány minden eszközét, a nép minden szellemi és anyagi erejét latba vetette, hogy maga mehessen át támadásba. A bolsevikok haditerve abból állt, hogy mindent a honvédelem szolgálatába állítanak, de közben egyetlen percre sem szorítják háttérbe a mélyreható társadalmi átalakulások valóraváltását, és semmitől vissza nem riadva, életbe léptetik azokat az elveket, amelyek megvalósítása a jövő feladata lett volna. Továbbá egy hárommilliós Vörös Hadsereget kell megteremteni, északot meg kell védeni, Szibériában és Dél-Urálban támadást indítani, s eközben a legfőbb támadó hadműveleteket a Don vidékén Krasznov kozáksága, Észak-Kaukázusban pedig Gyenyikin hadserege ellen kell kifejleszteni.

A mindenfelől fehér hadseregek közé szorult Orosz-Szovjetköztársaság több mint tizenötezer kilométer hosszú frontot teremtett, s az utóbbi időben csatlakozott ehhez a zavaros, bonyolult ukrajnai front is.

A gazdag Ukrajnában különös erővel lobogott fel a polgárháború. Lakosságát a nemrég történt megszállás, a hetmani hatalom és a bosszúálló nagybirtokosok megtorló intézkedései következtében akkortájt mély ellentétek választották el. A Donyec-medence munkásai, bányászai, az ukrán kisparasztság és mezőgazdasági munkásság a szovjethatalomhoz húzott, a gazdag parasztok és burzsujok, akik féltek a különféle helyi forradalmi és végrehajtó bizottságoktól meg a szegényparaszt bizottságoktól és a gabona beszolgáltatásától, inkább az önálló direktórium s annak feje, Petljura köré tömörültek. Ugyancsak őt támogatta az intelligenciának az a része, amelynek számára az egész szovjet forradalom egyetlen mondattá zsugorodott: »Takarodjatok innen, átkozott moszkvaiak!« - és a Fekete-tenger, a buggyos nadrág, a kozák zsupánok és görbe szablyák avítt romantikája eltakarta előlük a véres áldozatok súlyos tanulságait, amelyeket az ukrán nép szerzett három évszázados harcában függetlenségéért.

Petljura elcsapta a hetmant, beült a kijevi direktóriumba, kikiáltotta az önálló köztársaságot, és megkezdte a reménytelen harcot a proletárforradalom ellen. Petljura néhány hadosztálya a hetman hozzá pártolt lövészeiből és azokból a kitartó, fegyelmezett galíciaiakból állott, akik hitték, hogy végre teljesedik régi vágyuk, és egyesülhetnek a szabad Ukrajnával; végezetül egy hadizsákmányra éhes, gyülevész népség egészítette ki Petljura hadosztályait. De ez az ember nem volt eléggé eszes vagy ravasz, hogy a rétegeződő, zavargó ukrán lakosságnak valami kézzelfoghatót is nyújtson, s ne csupán hangzatos kiáltványokat. Tartalékkal Petljura nem rendelkezett. Poltava környékén, Szudzse városkában alakult meg decemberben az illegális ukrán szovjetkormány. A caricini Katonatanács elnöke Vorosilovot, a Tizedik Hadsereg parancsnokát küldte Szudzséba azzal, hogy lépjen be a kormányba. Ott megalakult a Forradalmi Katonatanács.

Akkoriban indította meg támadását nyugaton Kijev ellen, délen pedig Harkov és Jakatyerinoszlav irányában a két hadosztályból álló, reguláris ukrán Vörös Hadsereg, amely már jóval előbb, főként a megtorlás és kivégzés elől elmenekült ukrán parasztokból alakult meg Kurszk városában. Mivel két hadosztály nyilvánvalóan nem volt elég, erősen számítottak a partizánosztagok támogatására. Ezek közül a leghatalmasabbnak Mahno csapata ígérkezett.

Mahno nem fért a bőrébe. A bergyanszki támadás alkalmával szerzett gimnazista egyenruhában, kerékpáron száguldozva tette magát közszemlére, vagy szárnysegédével, Karetnyikkel együtt harmonikaszó mellett tántorgott az utcán, avagy dühöngve, sápadtan mászkált a piacon, keresve, kibe kössön bele. Riadtan kitértek előle, mert mindenki tudta, milyen könnyen kerül elő a revolver Mahno nadrágzsebéből. Saját emberei, akik nem féltek sem Istentől, sem ördögtől, amint meglátták a körhinta közelében, tüstént leszálltak a falovakról, és iszkolt, ki merre látott. Az Öreg addig körhintázott Karetnyikkel kettesben, míg rosszul nem lett.

Városszerte beszélték, hogy az utóbbi időben az Öreg többet iszik a kelleténél, és képes elinni a hadsereget. De csak kevesen sejtették meg, hogy csak ravaszkodik. Ravasz volt, fondorkodó és szívós, mint egy megsebzett vadállat.

Húzta az időt. Döntő lépésre kellett volna elszánnia magát. Jekatyerinoszlav környékén már nem voltak sem németek, sem a hetman zsoldosai, akik ellen ő hadakozott. A nagybirtokosok elmenekültek. A kisebb városok már ki voltak rabolva. Most új ellenfelek szorongatták három oldalról: a Krím és Kubany felől az önkéntes csapatok, északról a bolsevikok, a Dnyepernél pedig Petljuráék, akik épp akkor foglalták el Jekatyerinoszlavot. Melyik a legveszedelmesebb a három közül? Merrefelé indítsa el géppuskás harciszekereit? A döntést nem lehetett halogatni. A hadsereg meggyérült, megingott. A földműves parasztkatonák így beszéltek: "Hála Istennek, hogy a bolsevikok bevonultak Ukrajnába, legalább hazamehetünk. Aki még mindig nem unta meg, az majd a homlokára tesz egy vörös csillagot." A hadsereg magva, a "Kropotkinról elnevezett fekete század" martalócai, akiket a szabad portyázás elszoktatott minden rendes munkától, így kiabáltak: "Ha netán az Öreg el akarna adni bennünket a bolsevikoknak, egyszerűen lekaszaboljuk az egész front szeme láttára... Petljura, lám, ott ül már Jekatyerinoszlavban, mi meg itt kuksolunk... Felettük mindenünket, mezítláb, rongyosan, ahogy vagyunk, maholnap együtt üvöltünk a pusztai farkasokkal... Testvérek, hajrá Jekatyerinoszlavra!"

Immár harmadnapja időzik Guljaj-Poléban Csugaj, az ukrán Vörös Hadsereg főparancsnokságának küldötte, és rendületlen nyugalommal várja, mikor józanodik ki Mahno egy megbeszélés erejéig. Ugyanekkortájt érkezett oda Harkovból egy híres filozófus, a »Vészharang« nevű anarchista szövetség vezetőségi tagja, aki szintén az Öreggel akart tárgyalni. A Mahno-féle politikai katonatanács tagjai, a helybeli anarchisták, a legmeghittebb cimborák, ahol csak lehetett, rácsimpaszkodtak az Öregre, és hevesen kapacitálták, hogy ne hallgasson senkire, és ne adja ki a kezéből az egyéni szabadság zászlaját.

Mahno tisztában volt azzal, hogy ha most nem szánja el magát egy hadseregére nézve kedvező döntésre, akkor az ő ügyének, az ő hírnevének vége. Csak két megoldás közül választhatott; vagy meghunyászkodik a bolsevikok előtt, azt teszi amit a hadseregfőparancsnok parancsol, és megvárja, amíg önkényeskedésért végül is főbe lövik, vagy pedig agyonlöveti Csugajt, a bolsevikok küldöttét, és Ukrajnában parasztfelkelést szít mindenféle hatalom ellen. De itt van-e ennek az ideje? Nem lesz-e baj belőle?

Ezek olyan titkos gondolatok voltak, hogy még Ljovkának és Karetnyiknek, két hűséges csahosának is veszedelmes lett volna elárulnia. Kínos zavarban volt. A hadsereg várt, Csugaj, a bolsevik delegátus, meg a vén világhíresség, a harkovi anarchista szintén várakozott. Mahno pedig ivott anélkül, hogy berúgott volna, szándékosan garázdálkodott és handabandázott: szúrós szeme mindent látott, éber füle mindent hallott. Dühöngött.

Kevéssel azután, hogy letartóztatta és Ljovkához vitette azt a tiszti köpenyes ismeretlent, aki azt állította magáról, hogy Jekatyerinoszlavból jött, Mahno maga is megjelent a közművelődési ügyosztályon, és kerékpárjával együtt bement abba a zárkába, ahol vallatni szoktak. Ljovka Zadov, aki olyan rossz helyen találta megütni Roscsint, állát két egymásra tett öklére támasztva ült az asztalnál. Mahno megnézte a földön fekvő embert, és a biciklit az asztalhoz támasztotta.

- Mit csináltál vele?

- Mit, hát megsimogattam - felelte Ljovka.

- Hülye... Megölted?

- Mit tudom én, nem vagyok én sebész...

- Kivallattad? (Ljovka vállat vont.) Csakugyan Jekatyerinoszlavból jött? Mit mond? Gyenyikinnek kémkedik?

Mahno olyan elviselhetetlenül, olyan szúrós szemmel nézett Ljovkára, hogy annak pillája lassan a szemére húzódott.

- Biztosan vannak nála adatok... Hol vannak? A halállal játszol...

- Nem jutottam hozzá, csak éppen elkezdtem, Nyesztor Ivanovics... Az ördög tudja, mi lakik ebben a dögben...

Roscsin ezalatt felnyögött, és felhúzta térdét. Ljovka megörült:

- No, már éledezik.

Mahno már megfogta a kerékpárt, amikor észrevette az asztalon Kátya fényképét és megnézte:

- Őtőle vetted el? Ki ez? A felesége?

Mint minden akaratos, céltudatos, bizalmatlan és nagy élettapasztalattal bíró embernek, Mahnónak is kitűnő emlékezőtehetsége volt. Rögtön visszaemlékezett Kátya első megjelenésére (mikor ő manikűröztetni kívánt vele), Alekszej Kraszilnyikov közbenjárására, és minden adatra, amit erről a szépasszonyról annak idején megtudott. A fényképet zsebre tette, és a kerékpárt maga mellett tolva egy pillanatra megállt: Roscsin arca feléledt, a szája kinyílt.

- Kísérd a szobámba, magam fogom kihallgatni.

A tobzódás napjai alatt erősen befészkelte magát Nyesztor Ivanovics elméjébe egy terv: az, hogy hadseregét okvetlen el kell vinnie Jekatyerinoszlavba, rohammal bevenni és kitűzni a Városi Dumára az anarchia lobogóját. Egy ilyen zsákmány lelkesíti és összetartja a hadsereget. Jekatyerinoszlav gazdag város, az ott levő textiláru és egyéb limlom elég egy egész kormányzóságnak, telik belőle arra, hogy minden vasútállomáson végszámra lehessen kidobni a vagonokból a posztót, lapátszámra a cukrot, a fehérnépnek tarka szalagot, harisnyát, cipőt s egyéb cifraságot: "Nesztek, szántó-vető emberek, egy kis ajándék az öreg Mahnótól! Nesztek, szabad társadalmi rendet adunk, hatalom nélkül, ahol nem parancsol sem az uraság, sem a burzsuj, sem a szovjet, sem a Cseka..."

A továbbiakra nézve még nem döntött. Most, amint Kátya fényképére pillantott, hirtelen megtalálta a dolog nyitját: úgy ugrott eléje, mint a paprikajancsi a bábszínházban. De egy szemrebbenéssel sem árulta el, hogy legszívesebben táncolna örömében... Kerékpárra ült, és a hosszú, nagyablakos épülethez száguldott, amely előtt magas jegenyefák álltak sorfalat. Ez volt az iskola, ahol most a hadseregtörzs tartózkodott, s ahol ő szárnysegédeivel együtt lakott egy szobában.

Egy óra múlva elébe vezették Roscsint. Elöl jött Ljovka, hátulról pedig revolvercsővel taszigálta a foglyot egy Mahno-legény, akin valami pópagallérból készült hódprémsapka volt, rajta ferdén keresztbe futó fekete szalag. Mahno a horpadt kis kartondíványon ült.

- Mi ez? - kiáltott éles hangján. - Börtönösdit, cári zsandárosdit játsztok? Le a fegyvert! Mars! - kapta fel beesett, sárga képét, mire a Mahno-legény csizmasarkon fordult, s már iszkolt is kifelé. Az Öreg felkelt a díványról, és inas, száraz kezével öklözni kezdte Ljovka orrát, száját, egész arcát.

- Te hóhér, te részeg disznó! - sipította. - Te szifilitikus! Bemocskolod az eszmét, beszennyezed a nevemet!

Ljovka Zadov jól ismerte az Öreget, s nem várta meg, amíg kidühöngi magát, hanem fejét hájas válla közé húzva s karjával védekezve az ütlegek elől, az ajtóhoz hátrált, és gyorsan behúzta maga mögött.

Mahno levette sapkáját, a homloka verejtékes volt. Megint a kis díványra ült. Csak a rózsafűzér hiányzott a kezéről, másképp tökéletesen olyan volt, mint egy gyóntató pap.

- Tessék, foglaljon helyet - és hosszúkás kezével egy székre mutatott. - Ha végül főbe is kell lövetnem, azért szégyen, gyalázat megsérteni az emberi méltóságot. Gyújtson rá, ott van a cigaretta... Ön felderítő?

- Nem - felelte tompán Roscsin, elmosolyodott és kivett egy cigarettát.

- Az önkéntes hadsereg tisztje?

- Onnan dezertáltam. Végeztem azzal. Ön úgysem hisz nekem, minek meséljem...

- Nekem nem szoktak hazudni - mondta Mahno azon a furcsa, fisztulázó hangon, amit nehéz lett volna hangjegyekkel rögzíteni. (Roscsint vércsevijjogásra emlékeztette.) - Nekem nem szoktak hazudni - ismételte, és száraz, mozdulatlan szeme olyan fölényes akaraterőt lövellt, hogy alig lehetett elbírni tekintetét. Könnybe lábadt a szeme annak, aki ezt a pillantást állni akarta. De Roscsin mégis kiállta. Az iméntiek hatása alatt zúgott ugyan a feje, de leküzdötte a fájdalmat, és kész volt az utolsó összecsapásra.

- Ha adatokra van szüksége, az önkéntes hadseregről, tessék, kérdezzen. De az én adataim régiek. Két hónappal ezelőtt mentem szabadságra. Tavasszal elhibázott lépést tettem, az életemmel fizetek érte... Ön agyon akar lövetni... Akárhogy is, ha most nem, akkor később; úgysem kerülhetem el a golyót azért a hibás lépésért...

Mahno szemében a humor szikrája villant fel egy pillanatra... "Nem hisz nekem..." Vagyim Petrovics mélyen tüdőre szívta a cigarettát, aztán az asztal szélére tette, és kezét derékszíjába dugta: "Na, megállj csak..."

- Mindenekelőtt, hogyan is kerültem a fehérek táborába? Odagurultam, mint alma a dombról. Mit csináljak? Mi voltunk az orosz intelligencia, egyszóval, az orosz föld sava-borsa, olvastuk Mihajlovszkijt, Kantot, Kropotkint, sőt még Bebelt is, sok más üdvös olvasmány mellett. Emlékszem, nem egy álmatlan éjszakát vitatkoztunk hasonló témákról Alekszej Borovojjal valaha... (Mint előre sejtette, erre a névre - amelynek viselője az Öreg közvetlen környezetéhez tartozott, s egyik legnépszerűbb magyarázója volt akkoriban az anarchizmusnak - Mahno szeme elködösödött, mintha meghülyült volna, de csak egy másodpercre, nem tovább.) Telve voltunk a legszebb reményekkel. S erre jött a februári forradalom! Nyomorúságba fúlt minden: a várt nagyszerű ünnep helyett teleszemetelt utcák, matróz- és katonatömegek szürkesége, nem ábrándjainknak nagy birodalma, hanem valami keletlen, sótlan kotyvalék...

Mahno addig fészkelődött a kis díványon, míg maga sem vette észre, úgy maradt törökülésben, sovány térdét átfogva, mint valami majálison. Még a szemében is megcsillant valami kutyafigyelem.

- Kiderült, hogy az intelligencia kimaradt a játékból. Októberben aztán nyakon csíptek bennünket, mint a fölösleges macskakölyköket szokás: szemétre velük!... Ezzel tulajdonképpen mindent elmondtam. Az önkéntes hadsereg az ország szemétdombja. Nincs benne semmi alkotó, de még újjáalakító erő sem, és nem is lehet. Rombolni azonban képes, sőt nagyon is képes... Kár, hogy későn ébredtem rá... De örülök, hogy mégis ráébredtem. Így áll a dolog, Nyesztor Ivanovics... (Valahogy önkéntelenül csúszott ki Roscsin száján ez a megszólítás.) Nem kellett volna életben maradnom, nem is nagyon akartam... De van valaki... Drágább nekem minden filozófiánál, drágább a lelkiismeretemnél... Ő az, aki miatt...

- Ez az? - kérdezte hirtelen Mahno, és megmutatta a fényképet.

- Igen, ő az.

- Csak tegye el a képet, nekem nem kell...

Roscsin tiszti zubbonya zsebébe dugta Kátya képét, fogta a félbehagyott cigarettát, és újra meggyújtotta. A keze nem reszketett. Zavartalanul folytatta elbeszélését.

- Összetéptem a katonakönyvemet, és az ő nyomát követtem. S ha már egyszer megint az életbe kapaszkodom, akkor aztán gyerünk a filozófiával, az ideológiával, nem vagyunk mi suszterok... Az egyetlen, ami nekem megfelel - elvben természetesen, kizárólag elvont értelemben -, ez az abszolút szabadság, a vadember szabadsága... Még ha mégoly lehetetlen, őrült kívánság is ez... Különben is... Meghalni csak valami teljesen képtelen fantazmagóriáért lehet.

- Adja elő azért, amit kikémlelt. Mondja, hová dugta? - szólt csendesen Mahno.

Roscsin elképedve fordult feléje, s aztán csak legyintett ernyedten, reménytelenül. Mahno sokáig nem mozdult a díványon. Majd hirtelen felugrott, és lázasan keresgélni kezdett a szoba sarkaiban a limlom közt... A fegyverek, lószerszámok, irathalmok közül előkotort egy csomó konzervet, két üveg pálinkát, mindezt az asztalra tette, és buzgón forgatta kifelé a kulccsal a szardíniásdoboz fedelét.

- Magát felveszem a hadseregtörzsbe - mondta. - A felesége a Prohladnij tanyán van, a hatodik században. Kraszilnyikovnál... Most idevárom a bolsevikok küldöttjét. Hadd higgye, hogy kapcsolatom van az önkéntesekkel. A maga feladata lesz kicsit megzavarni a fejét. Érti? Tud kártyázni?

Erre aztán Vagyim Petrovics igazán elképedt és csak hüledezett; már meg se próbálta felfogni, miképpen fordult így, és mit jelent mindez. A szardíniásdoboz kulcsa eltört, s erre Mahno elővett a zsebéből egy számtalan pengéjű gyöngyház zsebkést, és azzal munkálkodott tovább. Kinyitott még egy ananászkonzervet, francia pástétomot meg rákpástétomot, és egyszerre fűszeres illat terjedt el a szobában.

- Agyonlőni még mindig ráérek magát, de előbb szeretném kihasználni... - mondta mintegy válaszul Roscsin révedező gondolataira. - Maga a fronton volt vagy a törzsnél?

- A világháborúban Ewert tábornok törzsénél voltam.

- Hát most az öreg Mahno törzsénél lesz... A cári fegyházban engem a fejemnél meg a lábamnál fogva húztak fel, és úgy dobtak le a téglapadlóra... Így kovácsolódnak a népvezérek. Érti?

Megszólalt a telefon, amely a limlom közt állt a földön. Mahno melléje guggolt, és belegurgulázott a kagylóba:

- Jól van. Várom!

Csugaj, a bolsevik küldött, tagbaszakadt, lassú mozgású ember volt; viseltes, de jó karban tartott tengerészköpenyben, tarkójára csapott, ellenző nélküli sapkában úgy ült ott, hogy senki sem pislanthatott a kezében tartott kártyába; és kiugró, csillogó szemmel figyelte Nyesztor Ivanovics minden mozdulatát. Széles csontú, fekete bajuszos arca semmit sem árult el, csak a rozoga szék roppant meg olykor a súlya alatt. Ha ezt a matróznadrágos, széles, rövid csizmás embert keresztbe rakott lábakkal leültetnék hét tátott szájú bronzsárkány alá, bálványnak is beválna.

"Bakkecskét" játszottak, a frontkatonák kedvenc kártyajátékát, amelynél nevetésbe, tréfába lehetett fullasztani a halálos izgalmat. A vendégek érkeztekor Nyesztor Ivanovics fel sem állt, jóformán kezet sem adott, hanem azt ajánlotta, hogy játsszanak huszonegyest. (Ezért is hívatta őket.) Gyorsan osztott, hogy nem követhették szemmel, az asztalra csapott egy ezerrubelest, és letakarta a rákpástétomos dobozzal. De Csugaj a maga két kártyáját is a doboz alá dugta.

- Félsz? - kérdezte Mahno.

Csugaj ezt felelte:

- Velem nem fogsz pénzben játszani. Játsszunk bakot.

Mahno, kártyáit az asztal széle alatt tartva, háttal ült az ajtónak, hogy maga mögött szabad teret biztosítson (amit Csugaj nyomban észrevett). Balján Roscsin ült, jobbján Leon Csornij, a "Vészharang" szövetség vezetőségi tagja, bizonytalan korú, toprongyos kis ember, összeszáradt, tyúkmellű, akibe - azt hinné az ember - már csak hálni jár a lélek. Gyűrött ruhája tele volt ősz hajából ráhullott korpával, kártyáiba mindenki beláthatott, annyira szórakozott volt.

Avval az elképzeléssel jött, hogy kemény összecsapása lesz Csugajjal, aki bitorolni akarja Mahnót és hadseregét, s ez kiszámíthatatlan következményekkel járna. Leon Csornij fejében a gondolatok oly koncentráltan sűrűsödtek, mint a dinamit a bádogburokban. Kissé zavartan, hogy a bolsevikokkal való döntő összecsapás helyett neki most bakot kell játszania, minduntalan elővette vagy az asztal alá ejtette a kártyákat. Már negyedszer maradt "baknak".

- Mekegj, mekegj, vén büdös! - csúfolta Mahno, arcának csak alsó felével rávigyorogva.

Mahno minden egyes játszma végén majomügyességgel nyúlt a pálinkásüveg után, és töltött a poharakba, ügyelve rá, hogy mindenki egyformán igyon. A társalgás olyan semmiségekről folyt, mintha csakugyan jó barátok jöttek volna itt össze, hogy elűzzék az unalmat ezen a sáros, lucskos estén, mialatt a sötét ablaküveget szünet nélkül veri az eső, és a csupasz jegenyéket sivítva tépázza a szél, mint valami pokolbeli rossz szellem.

Mahno várakozott. Csugaj is várt nyugodtan, minden fordulatra elkészülve, különösen amikor a házigazda bizonyos célzásaiból rájött, hogy a rendes külsejű, hallgatag, ősz hajú ember - aki szeme alatt kék foltokkal, negyediknek ült az asztalnál - Gyenyikin tisztje. Minden jel szerint Leon Csornij lesz az első, aki megtöri a hallgatás frontját; már előhúzta piszkos zsebkendőjét, görcsösen csomóba gyűrte, minden korty szesz után az orrához, szájához nyomta. És úgy is történt:

- A vitánk már Párizsban elkezdődött a maguk bolsevikjaival - mondta zsémbesen, szétteregetett kártyáival kezében, Csugaj felé intve. - A vita befejezetlen, s még senki sem bizonyította be, hogy Leninnek van igaza. A feudális-polgári állam helyébe megteremteni a munkás-paraszt államot... De az állam, az egyik hatalom helyett egy másik! Levetni az urasági selyemköntöst, és darócot ölteni! S még osztálynélküli társadalomról beszélnek!

Röviden felnevetett, és zsebkendőjét száraz ajkához nyomta. Csugaj arca mit sem árult el, csak a rákkonzervet húzta közelebb, és villájára szúrt belőle, amennyi ráfért:

- És maguk mit javasolnak? Nagyon érdekelne. Talán az anarchiát, a rend szülőanyját?

- A rombolást! - mormogta alkoholtól erőtlen hangon Leon Csornij, és apró szakálla tüskésen fölborzolódott. - A bűnös társadalom helyett a rombolást, a könyörtelen pusztulást, hogy ne maradjon kő kövön, csak a puszta föld... Hogy az átkozott magból valahogy életre ne keljen újra az állam, a hatalom, a tőke, a városok, üzemek...

- Aztán ki fog élni azon a puszta földön?

- A nép!

- A nép! - kiáltott Mahno is, Csugaj felé nyújtózva. - A szabad nép.

- Ha kiabálással kezditek, akkor lövöldözéssel végzitek - mondta Csugaj, fogta az üveget, és töltött mind a négy pohárba. (Leon Csornij félrelökte a poharat, és az feldőlt.) - Lerombolni valamit nem nehéz mesterség. De azután, később, hogyan szándékoztok élni?

Leon Csornij megelőzte Nyesztor Ivanovicsot:

- A mi feladatunk az iszonyú, könyörtelen, teljes pusztítás. Erre áldozza a mi nemzedékünk egész energiáját, egész szenvedélyét. Matróz, maga valami gyáva, szárnyaszegett gondolkodás rabja. Hogy hogyan él majd a nép, ha az állam megdől? Hehehe, csak rá kell bízni...

Mahno a szavába vágott:

- Itt már nem vagyunk egy véleményen, Csornij elvtárs. A kisüzemeket nem pusztítom el, a műhelyeket nem pusztítom el, a parasztgazdaságokat nem pusztítom el...

- Tehát maga is olyan gyáva, mint ez a bolsevik...

- Ami azt illeti, gyávasággal éppen nem lehet vádolni - mondta Csugaj, és elismerően hunyorított Nyesztor Ivanovics felé, akinek beesett képe vörös lett, mint a főtt rák. - Nyesztor Ivanovics igazán nem féltette a bőrét, ezt mindenki tudja... Azt már nem, nem adjuk mi őt maguknak csak így, se szó, se beszéd... Megverekszünk érte.

- Verekedni? Tessék. Próbálja meg - mondta Leon Csornij váratlanul higgadtan, és szakállának tüskéi kisimultak. Szórakozottan, mohón esett neki a pástétomnak. Csugaj Roscsinra pillantott, aki a mennyezetet nézte, és közömbösen cigarettázott. Nyesztor Ivanovics hangtalan nevetésre vicsorította nagy, sárga fogait. "Persze, értem már, összebeszéltek" - gondolta Csugaj, és a szék megreccsent alatta. Amellett, hogy a hadseregfőparancsnok megbízása értelmében Mahnót rá kellett bírnia az együttműködésre - elsősorban Jekatyerinoszlav ellen -, Csugajnak minden alapja megvolt arra, hogy sikertelen vita esetén a legkomolyabb következményekre is el legyen készülve evvel az anarchistával, aki biztosan sok száz könyvet felfalt életében. A hallgatag Gyenyikin-tiszt se tetszett neki, a képéről látni, az is az intelligenciából való. Hogy Mahno törzséhez tartoznék, azt persze nem hitte el.

Jobban tarkójára tolta a sapkáját:

- Kérdezek valamit.

- Tessék - felelt Leon Csornij tele szájjal.

- Lenin elvtárs megmondta, hogy fél éven belül hárommillió ember lesz a Vörös Hadseregben. Maga, Leon Csornij, tud mozgósítani ennyi idő alatt hárommillió anarchistát?

- Feltétlenül.

- Szóval megvan már erre a célra a kellő apparátusa?

- Itt az apparátusom - és Leon Csornij villájával Mahnóra mutatott.

- Nagyon jó. Maradjunk tehát ennél a személynél. Szóval maga el tudja látni Nyesztor Ivanovicsot hárommillió harcosra való fegyverrel és lőszerrel, élelmiszerrel, takarmánnyal. Egy ilyen hadseregnek legalább félmillió lóra van szüksége. Mindez tehát már együtt van magánál, ugye?

Leon Csornij eltolta a kiürült konzervdobozt. Homlokát apró ráncok redőzték:

- Nézze, matróz, maga engem számokkal hiába ijesztget. A maga számai semmit sem mondanak, hiába próbálja ezekkel a hitvány fonalakkal befoltozni ezt a bizonyos ronggyá szakadt Oroszországot. Ez csak afféle leplezett nacionalizmus! Hárommillió katona a Vörös Hadseregben! Megijeszt vele... És ha harmincmilliót mozgósít: az igazi, a szent forradalom akkor is a maguk vörös csillaggal felcifrázott, magántulajdonos parasztmilliói nélkül fog végbemenni. A mi hadseregünk - és öklével verte az asztalt - az emberiség; a mi lőszerünk: a népek szent haragja, amely nem hajlandó tovább tűrni semmiféle államot, sem a kapitalizmust, sem a proletariátus diktatúráját... Nap, föld és ember! És máglyára minden könyvvel, Arisztotelésztől Marxig! Hadsereg! Félmillió ló! A maga képzelete nem emelkedik följebb egy őrmester bajuszánál. Magának ajándékozom mind a félmilliót! Mi másfélmilliárd embert fogunk felfegyverezni. Ha semmink sem lesz, csak a fogunk és körmünk, meg a kő a lábunk alatt, ez nekünk elég ahhoz, hogy megszalasszuk a maguk hadseregét, hogy romhalmazzá tegyük az egész civilizációt, mindent, mindent, amibe maga, matróz, olyan görcsösen kapaszkodik...

"Az öreg nem nyom sokat a latban!" - gondolta Csugaj, és látta, hogy Mahno, aki eleinte szinte megfeszült, annyira figyelt, most lassan leeresztette a vállát, és beesett arcáról elmúlt a pirosság, már elvesztette a fonalat, mert mestere végleg elszakadt a józan gondolkodástól.

Ekkor Csugaj így szólt:

- Még egy kérdésem van magához, Leon Csornij.

- Nocsak...

- Úgy vettem ki a szavából, hogy az általános mozgósítás maguknál nincs előkészítve. De hát minden dologhoz kell valami alkalmatosság: a bombához gyújtózsinór, a tűzrakáshoz gyufa. Maguk milyen efféle alkalmatosságra számítanak? Hol vannak a maguk káderei, Mahno apó? (Leon Csornij megrezzent: kelepcét szimatolt.) Igaz, vitéz a hadserege, de abban az anarchisták százalékszáma nem nagy. Ez nem a maguk hadserege.

Csugaj Mahnóra sandított, vajon nem nyúl-e zsebébe bicskáért, de nem, egészen nyugodtan ült. Leon Csornij megvetően mosolygott: - Beszélgetésünk oda vezetett, hogy magát, matróz, az ábécére kell megtanítanom.

- Nagyon üdvös lesz.

- A mi gyújtóanyagunk, a mi káderünk a zsiványok világa! A rablás a népélet legtiszteletreméltóbb megnyilvánulása... Ezt tudni kell! A rabló ellensége mindennemű államrendszernek, beleértve a szocializmust is, galambom... A rablás a nép életképességének tanúbizonysága... A rabló zabolátlanul pusztít, kérlelhetetlenül, a pusztításért pusztít: ez az igazi népi ösztön. Vegye tudomásul.

Mahno e szörnyű kitörés alatt lábujjhegyen az ajtóhoz ment, kinyitotta, kinézett a folyosóra, majd újból visszajött az asztalhoz. Roscsin most kíváncsian figyelni kezdte az öreg fantasztát: vajon nem eszelős-e?

- Látom, matróz, kezd már a szeme kinyílni! Ugye meglepi, amit hall, maga felháborodott ártatlanság! - kiabált Leon Csornij. - Tudja meg hát: mi összetörtük az írótollat, kiöntöttük a tintát, most vérnek kell folynia! Itt az ideje! Az ige tetté válik. És aki ezen órában nem látja át a pusztításnak mint ösztönös mozgalomnak mélységes szükségét, aki nem érzi ezt, az a forradalom ellenségeinek táborába került...

Mahno hunyorogva rágta a körmét. Roscsin azt gondolta magában: "De bizony ez a vénség tudja, mit beszél." Csugaj az asztalra tehénkedett, rákönyökölt és felemelte egyik ujját, hogy Leon Csornijnak legyen mire összpontosítania figyelmét:

- A harmadik kérdés. Jól van, mozgósították ezeket a kádereket. Azok megtették a magukét. Zsiványkodtak... De ennek is vége kell hogy legyen egyszer, nem igaz? A maguk rablói, a mi nyelvünkön banditák, el lesznek kapatva, dolgozni nem tudnak. Nem fognak dolgozni. Minek is, mikor elcsórták, ami a kezük ügyébe esett. Szóval mi lesz azután? Valakinek kell rájuk dolgozni! Nem? Rablás, pusztítás: ennyi a tudományuk. Szóval maguknak nem marad más hátra, végezniük kell a banditákkal és kész. Vagy nem? Feleljen erre a kérdésre...

Csend lett a szobában, mintha valamennyien Csugaj görbe körmű ujjara összpontosítanák minden figyelmüket. Leon Csornij, aki ülve magasabbnak látszott, most felállt, és kicsinységében kérlelhetetlenül - mint a bölcselmi eszme - így szólt Mahnóhoz, Csugajra mutatva:

- Lődd le! Lődd le ezt a provokátort...

Mahno tüstént a szoba tágasabb részébe, az ajtó közelébe ugrott. Csugaj gyorsan bekecse alatt levő pisztolyához kapott. Roscsin felugrott az asztal mellől, de megbotlott és hátrabukott a díványra. A fegyvert mégsem vették elő: mindegyik tudta, hogy ha pisztolyhoz nyúlnak, azzal lőni is kell. Mahno szeme fénylett az izgalomtól. Csugaj oktató hangon így szólt:

- Nem szép magától, papa... Ilyen olcsó fogásokkal dolgozni érvek helyett... Amiért pedig provokátornak nevezett, megérdemelné... - és Csornij orra alá tartotta öklét, hogy az keserves képpel hőkölt vissza. - Csak azért nem válaszolok, merthogy a tüdeje olyan gyenge. Máskor rágja meg jobban, mit mond...

Mahno ezúttal sem kelt tanítómestere védelmére. Leon Csornij elkomorodott, mintha kis csutkaszakálla mögé bújt volna, aztán vette a kabátját, amelynek hajdan hódprémes gallérja lekopott, feltette ugyancsak vedlett bársonysapkáját, és vitézül lenyelve a vereséget, távozott.

- Na, gyerünk tovább - mondta Mahno, visszatérve az asztalhoz, s nyomban az üveg után nyúlt. - Roscsin elvtárs, eredj az ügyeleteshez, adjon neked valahol egy üres ágyat.

Roscsin tisztelgett és kiment. Már az ajtóban hallotta, amint Mahno így szól Csugajhoz:

- Egyik is "Mahno apó", másik is "Mahno apó"... Halljuk, te mit tudsz mondani Mahno apónak?

Csak amikor hazajött Vlagyimirszkojéba, megszemlélte felperzselt házának hólepte üszkeit, beszippantotta a szomszédból odaszállongó kéményfüstöt, s elnézte a kövér ludakat, amint az első fagy hidegét érezve, dölyfösen gágogva, kiterjesztett szárnnyal röppennek a deres mezőre, csak akkor ébredt rá igazán Alekszej Kraszilnyikov, mennyire torkig van a rablóélettel.

Nem parasztnak való az: égő tanyák között szekerezni örökké a sztyeppen. A földdel törődni, a földet megművelni: ez a paraszt dolga. Ha csak egy kicsit nekigyürkőzik az ember, földanyánk bőven fizet. Minden kedvre derítette Alekszej Ivanovicsot: a gazdaság gondja, amitől Mahno mellett elszokott, a szürke égről ritkásan hulló hópelyhek, a falu csendje, az otthon füstjének illata. Nézelődés közben egy-egy rozsdás bádogtetőlapot, kampósszeget vagy ócskavasat egy halomba dobált. Nem a három szekérre való vagyonnak örült, hanem annak, hogy most nem kell a fogához vernie minden garast, s felépítheti a házát, rendbe szedheti gazdaságát. A tűzvész helyén levert első karótól egészen addig a napig, amikor Matrjona először süt a saját termésű gabonából kenyeret, a frissen sült cipót felvágva, dicsérgeti az új kemencét - addig a napig még tengernyi munka vár rá. És ez jókedvre derítette Alekszejt: a paraszt verejtéke bőven megtérül...

Csizmája orrával a pernyében turkálva, egy fejszére és elégett nyelének csonkjára bukkant. Soká nézegette, és mosolyogva csóválta fejét: csakugyan az! Innen eredt az egész. Eszébe jutott, hogy milyen veszett dühvel rontott ki a házból Szemjon, amint meghallotta Matrjona panaszos sikoltását. Alekszej akkor véletlenül hagyta a tornácon ezt a fejszét a tuskóba vágva, közvetlenül az ajtó mellett. Ha nem akadt volna Szemjon keze ügyébe, talán minden másképp történik...

"Hej, Szemjon, Szemjon - gondolta Alekszej, mialatt a rozsdás fejszét is az ócskavas közé dobta. - Ha mi ketten együtt fogtunk volna a dologhoz... Énnekem már elég volt, pajtás, kitomboltam magam..."

Elgondolkozva nézett maga elé. Abban a levélben, amit még Guljaj-Poléban kapott a testvérétől, Szemjon azt írta:

"Az én Matrjonámnak mondd meg, hogy tessék neki őrizkedni mindenféle dévajkodástól, nem neki való az, nem olyan időket élünk... Ha én elestem, az más, akkor már nem köti semmi... Olyan világot élünk, össze kell szedni magunkat. Benneteket is csak álmomban látlak. Ne várjatok haza egyhamar; ki tudja, mikor lesz vége a polgárháborúnak."

Alekszej megrázta magát: bánja az ördög a háborút, az ember úgyse lát tovább az orránál. Megint a békés kéményfüstbe bámult, hol itt, hol ott gomolygott a füst a fonott kerítések, a puszta kertek, a nádfedeles vagy szalmazsúpos házikók felett. A parasztok jó meleg házakban akartak áttelelni. És igazuk van. Egy-két hétbe se telik, s a Vörös Hadsereg ideér. Már mért ne érhetne véget a polgárháború? Miket firkál az a Szemjon? Ugyan ki dugná még ide az orrát? Hej, Szemjon, Szemjon!... Persze ha valaki nem tud megválni a Kaspi-tengertől meg attól a nyavalyás kis naszádtól, az még mindig vért szimatol mindenütt... De Alekszej azért mégse volt igazán jókedvű. Előhúzta dohányzacskóját - hát nem volt papirosa... Egy felcsertől hallotta ezen a nyáron, hogy Mahno hadseregében sok az ideges ember. Látszatra egészségesek, kilószámra zabálják a kását, de az idegeik, akár a macskabél a hegedűn. "Idegek, idegek - mormogott Alekszej -, azelőtt azt se tudtuk, mi fán terem az ilyesmi..." Odament egy leégett házból maradt magányosan meredező kéményhez, s megpróbálta, elég erősen áll-e. Vállal ment neki, és lám, el tudta mozdítani... "Idegek... majd mit mondtam..."

Alekszej Kátyával és Matrjonával együtt egy özvegyasszony rokona házában szállt meg. Szűkösen, kényelmetlenül tudtak csak elhelyezkedni. Matrjona bemeszelte a kemencét, szürke agyaggal kitapasztotta a padlót, csipkével befüggönyözte a vaksi kis ablakot. Alekszej vásárolt lisztet, krumplit és a lovaknak bőséges takarmányt, hol egy szekérrel, hol kettővel.

Nem alkudozott senkivel, nem sajnálta a pénzt, sőt ha nagyon megkérték, még egy-egy kevéske sót is adott, ami nagy kincs volt akkoriban. Tudta, hogy a falujabeliek könnyen szerzett vagyonnak tekintik az övét, és három szekérre való "szerzett" holmit meg az öt lovat nehezen bocsátják meg neki.

Még nehezebb volt rábírni a falubelieket házának újjáépítésére. Alekszej kiókumlálta ugyanis, hogy a dombon levő pusztuló parkban lebontja az elhagyott hercegi kastély szárnyépületét. Semmi se maradt ott épségben, a vedlett vakolatú oszlopok között vakon tátongtak az üres ablakszemek. A szárnyépület viszont, ahol azelőtt a kasznár lakott, tűrhető állapotban maradt. Ezt nem volt nehéz lebontani és átszállítani a romok helyére.

De a parasztok még mindig féltek valamitől. A falu gazdátlan, a hetman-katonaságot elkergették, Petljuráék csak a városokban tartották magukat úgy-ahogy. A vörösök viszont még nem érkeztek meg. Azért hatóság, elöljáró nélkül, talán szokatlan volta miatt is furcsa volt kicsit: majd a végén még felelni kell mindenért. Elhatározták, hogy bírót választanak. De senki se vállalkozott rá; a gazdagok, az agyafúrtak csak legyintettek: "Majd még mit, minek az nekem..." Valami szegény ördögöt, akinek nincs vesztenivalója, viszont nem akartak ebbe a tisztségbe ültetni. A szovjet vidékről híre járt, hogy az egykori békés "templomegereknek" haj, de nagyon kinyílt a csipájuk...

Végül is az asszonyok akadtak megfelelő emberre. Addig pusmogtak egymás között, amíg végül mindenki belátta, hogy maga az Úristen rendelte Afanaszij bíróvá választását. Nyugodtan éldegélt ez a nagyapó két menye mellett (a fiai még a világháborúban elestek), a mezőn nem dolgozott, csak a baromfira ügyelt, a ház körül foglalatoskodott, meg a menyeinek parancsolgatott, mert nagyon kicsinyes, szőrszálhasogató vénember volt. Hajdanában, valamikor még Szkobelev generális alatt szolgált.

Afanaszij apó mindjárt beleegyezett, hogy bíróvá válasszák. "Köszönöm a tisztességet, de azután tartsatok ki, mert én engedelmességet követelek." S azontúl kétfelé fésült Szkobelev-szakállával, a hasa alatt körülszíjazott bőrbekecsben, hosszú mogyorófa bottal járkált a faluban, s csak azt nézte, kibe köthet bele.

Alekszej, valahányszor találkozott vele, levette sapkáját, s mélyen meghajolt előtte. Afanaszij ijesztően bozontos szemöldökét felrántva, megkérdezte:

- Na, hogy ityeg a fityeg?

- Köszönöm, megvagyok, Afanaszij Afanaszjevics, még mindig nagyon bánkódom...

- Sehogyse férsz meg a szomszédaiddal?

- Kelmedben vagyon minden reménységem, Afanaszij Afanaszjevics... Ugyan nézzen el már egyszer hozzám.

- Nem lesz az nagyon is nagy tisztesség neked, mit gondolsz?

Végül is sikerült Alekszejnek magához édesgetnie az öreg Afanaszijt. Matrjonát elküldte a sógorasszonyaihoz hízott libáért, és megüzente, hogy a holnapi névnapra külön senkit meg nem hívhat, mert szűkösen laknak, de azért jó embereiket szívesen látja. A vén bíró kíváncsi is volt. Alighogy a korai téli alkonyat leszállt a falura, ő már beállított a névnap alkalmából kegyetlenül befűtött házba, ahol már készen várta a vendégeket a gazdagon terített asztal. Másutt gyantás ágakkal vagy olajjal teli konzervesdobozokban égő kanóccal világítottak, de itt petróleumlámpa égett az asztal felett.

Afanaszij apó, úgy is mint a hatalom képviselője, szigorú képpel vette le sapkáját, és meglátta a szép, durcás ajkú, gonosz-feketeszemű Matrjonát, meg azt a másik, szintén igen szép asszonyszemélyt, akinek neve napja volt, és akiről sok mindenfélét beszéltek a faluban. Mind a két nő városiasan volt öltözve, Matrjona piros ruhában, Kátya feketében. Afanaszij apó lecsavarta nyakáról a sálját, lehúzta bundáját, és gyorsan kétfelé simította szakállát.

- Tiszteletem a kedves háznépnek - mondta méltósággal.

Négyesben ültek asztalhoz. Alekszej jóféle, békebeli pálinkát szedett elő a pad alól. Kellemes társalgás indult meg.

- Afanaszij Afanaszjevics, bemutatom a mi ünnepeltünket: a menyasszonyom. Szíves jóindulatába, szeretetébe ajánlom.

- Úgy? Hogyne, hogyne, szeretni fogjuk, az asszonynép szereti, ha cirógatják. Aztán miféle?

Alekszej válaszolt:

- Tiszt özvegye. Boldogult férjénél szolgáltam, mint küldönc...

- Ahá... - Az öreg álmélkodott: "Na, lesz mit mesélni otthon az asszonyoknak!" Neki magának is kedve szottyant a dicsekvéshez. - Amikor én Plevnánál megkaptam a Szent György-keresztet, Szkobelev tábornok magához rendelt küldöncnek... Küldött is ám golyózáporba, csak úgy füttyögtek a golyók... Be sokszor rám szólt: "Nosza, fuss csak, Afonyka fiam..." Haj, haj, nagyon szeretett!... Szóval a menyasszonya előkelő családból való. Nehéz lesz neki a falusi munka...

- Nem is neki való az, Afanaszij Afanaszjevics. Van miből munkásokat fogadnunk, hál'istennek.

- Persze, persze... Nos, hát igyunk a menyasszony egészségére, keserűt az édesre.

Ittak. Az öreg krákogott, és megdörgölte, tenyerével törölgette sárgásfehér bajuszát.

- Bezzeg az én menyeim mázsás zsákokat is emelgetnek. Igaz, mikor a férfiakat háborúba vitték, azután nekik kellett helyettük is dolgozni, bizony eleinte jajgattak eleget: "Jaj, a hátam, de hasogat, jaj, a kezem-lábam leszakad..." Azt az óbégatást! - A vénember hirtelen bárgyú nevetésre fakadt: - Mert én jól megférek velük... Már Szkobelev tábornok is úgy hívott engem, hogy aszongya, Afonyka, a fehérnép királya...

Matrjona nagy zajjal felkelt, és nevetését palástolva a függöny mögé sietett a kemencéhez, hogy kivegye a libasültet. Kátya lesütött szemmel, csendesen, komolyan ült. Alekszej töltött a poharakba, és meleg hangon mondta:

- Nem az a mi bajunk és keservünk, Afanaszij Afanaszjevics. Én akár holnap megülném a lakodalmat, de hát hozhatok én fiatal feleséget ilyen istállóba? Ők ketten Matrjonával egy ágyon szoroskodnak, én meg a puszta földön hálok... Rosszul esik, hogy a falu népe úgy bánik velünk, mintha idegenek volnánk... Ugyan mitől bokrosodtak meg? Az a szárnyépület ott áll üresen, haszontalan. Hiszen csak puszta véletlen, hogy nem égett le. Önnek kell az? Azt várják talán, hogy visszajön a herceg, és megköszöni nekik?

- Csakugyan gondolnak ilyesmire - mondta az öreg Afanaszij, miközben eltört egy libacombot.

- Előbb jön ide vissza az ördög, mint az uraság... Na, mindegy... Én ezt a házat megveszem a községtől, és vállalom érte a felelősséget... (Matrjona nagy szemeket meresztett Alekszejre, az meg öklével az asztalra csapott.) Igenis, megveszem. Én, kérem, türelmetlen ember vagyok... Hát igaz is... S most a találkozásunk örömére hozd csak ide, Matrjona, azt a valamit a fejpárnám alól, ami egy rongyba van becsavarva. (Matrjona felhúzta a szemöldökét, és fejét rázta.) Add csak ide, ne sajnáld. Egyszer élünk.

Matrjona odahozta, és Alekszej kibontotta a rongyból a kis csomagot, amiben egy kékre futtatott ébresztő-zsebóra volt, acélláncon. Megrázta, füléhez tartotta.

- Véletlenül került hozzám, mintha csak tudtam volna, kinek szerzem. Viselje egészséggel, Afanaszij Afanaszjevics.

- Mi az, le akarsz kenyerezni? - kérdezte szigorúan az öregember, de azért megremegett a keze, amint Alekszej a tenyerébe tette az órát.

- Ne sértsen meg bennünket, Afanaszij Afanaszjevics, tiszta szívből adjuk... Van még vagy két tucat nekem efféle, Matrjona szerezte pálinkáért cserébe. De ez azért becses, mert ébresztő is van benne. Reggel nem kell majd kakasszóra lesni, egyszerűen megnyomja ezt a rugót, és akkor ez magától csörög... Felhúzza a halinát, s máris mehet a tehén után nézni.

- Ó, de jó is lesz a fehérnépet riogatni vele! - mondta Afanaszij és széthúzta száját ritkás fogai fölött. - Most aztán nem heverhetnek délig a vastag fenekükön...

A vénember inas nyakát sálba csavarta, meg-meginogva felhúzta a bundáját és elment. Matrjona lecsavarta a lángot a lámpában, és Kátyával együtt elmosogatta az edényt a függöny mögött. Alekszej az asztalnál maradt.

- Ez a békebeli pálinka olyan erős, vagy elszoktam volna az italtól? - mormogta tompán. - Matrjona, nem mennél ki megnézni az állatokat?

Matrjona nem felelt, úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Kicsit később Kátyára nézett és elmosolyodott.

- Nem, nem értem. Ha megöl, sem értem, mi van magával? - kezdte Alekszej. - Vagy csúfot űz belőlünk, vagy tisztára szent lett magából...

Matrjona parázsló szeme Kátyára villant, hallgatást parancsolt, arca lángolt.

- Ha legalább sírna, vagy mi... Istenemre, ilyet még életemben nem láttam. Bemutatja az ember, oda se neki... Csak ül, fel se pillant... Se hús, se hal, lidérc ez, becsületszavamra... Matrjona! - kiáltott. - Hát hiszen még azt sem érti, hogy már a gyerekek is ujjal mutogatnak rá: Alekszej hozta szekerén, kártyán nyerte Mahnótól... Ez neki semmi?... Bánom is én! - ordított vadul - Igenis tudják meg, hogy a menyasszonyom.

Kátya elsápadt, és kezében kistányérral, törlőruhával, már be akart menni. Matrjona a vállánál fogva rántotta vissza.

- Mi megtanultuk, mi az a gyilkolás... Tizennégyben öltem először embert... - Alekszej kurtán felnevetett. - Ülök, hát látom, mászik felém egy német, felemeli az orrát, én megnyomom a ravaszt, ő meg felfordul. Vártam, lestem: elszáll-e a lélek belőle? Sok embert megöltem, egynek se láttam a lelkét... Elég volt belőle, köszönöm a tudományt... Üszökre építünk házat, először fából, aztán kőből, a harmadiknak aranyból lesz a zsindelye... Hiába, Jekatyerina Dmitrijevna, hiába próbál velem taktikázni. Én nem erőszakolom, ha nem tetszem, ha utál: tessék, fel is út, le is út. Menyasszony! Az isten őrizzen meg az ilyen vőlegénységtől...

Matrjona ajka Kátya nyakához ért, s egyenest a fülébe súgta: "Részeg bolond, ne hallgass rá!..." Kátya a törlőruhát a kifeszített spárgára akasztotta és bement. Alekszej oldalvást, keresztbe vetett lábbal ült az asztal mellett, megduzzadt, nagy keze lecsüngött, és beesett szemüregéből merev pillantást vetett Kátyára. Kátya leült vele szemben a zsámolyra. Alekszej fürkésző, egészen józan tekintete előtt lesütötte a szemét.

- Alekszej Ivanovics, régóta akarok beszélni magával... Nézze, én magát derék embernek ismerem. Egész vándoréletünk alatt magától csak jóságot tapasztaltam. Megkedveltem magát... Amit maga most kijelentett, azon nincs mit csodálkozni, én már rég el voltam rá készülve... De most, mióta megérkeztünk, történt valami... Maga itt más ember lett, Alekszej Ivanovics.

Alekszej krákogott, hogy a hangja kitisztuljon, aztán megkérdezte:

- Mi az, hogy másféle? Harminc évig voltam valamilyen, és most másféle lettem?

- Alekszej Ivanovics, az én életem olyan volt, mint egy álom, amiből nincs ébredés... Hát igen... Haszontalan kis háziállat voltam... Igaz, szerettek, no és!... egy kis undor, egy kis kétségbeesés... Akkor ránk szakadt a háború; ez volt a felébredésem: halál, pusztulás, szenvedés, menekülők, éhezők... Mi maradt egyéb egy ilyen haszontalan kis háziállatnak, mint hogy elbújjon meghalni... Így is történt volna, Vagyim mentett meg... Ő mondta, és én el is hittem, hogy a mi szerelmünk, ez az élet egész értelme. De ő csak bosszút, pusztítást áhított... Pedig ő jó volt... Nem is értem... (Kátya felemelte fejét, és az asztali petróleumlámpa lecsavart égőjét nézte.) Vagyim elesett... Akkor aztán maga szedett fel...

- Felszedtem! - A férfi elmosolyodott, szemét le nem vette Kátyáról. - Kismacska maga, vagy mi...

- Az voltam, Alekszej Ivanovics... De már nem akarom... Nem voltam se jó, se rossz, se nem orosz, se nem külföldi... Lidérc voltam... Sellő. - Szája sarka kicsit csúfondáros mosolyra húzódott, mire Alekszej összeráncolta homlokát. - Pedig kiderült, hogy egyszerű orosz asszony vagyok... És most már az is maradok... Sok bajt, szörnyűséget átéltem magukkal együtt... Kibírtam mukkanás nélkül... Eszembe jut egy este, amikor kifogták a lovakat a szekerekből... Lármásan, felhevülve gyűltek össze a zubogó katlan körül...

- Emlékszik! Matrjona, no nézd csak...

- Mind többen és többen verődtek össze a forró katlan mellett... Mindegyik tudott mesélni valami hőstettet, hogyan kaszabolta, vágta az ellenséget, s ment neki újra meg újra, amíg csak bírta szusszal... Biztosan sokat csak kitaláltak... De volt ebben valami nagyszerű, valami erő...

- Matrjona, hallod, hogy emlékszik mindenre... A Verhnyij tanyánál volt ez a csata a németek ellen... Jó kis csetepaté volt...

- Emlékszem, mikor maga leugrott a géppuskás szekérről, rémes volt ránézni... - Kátya elhallgatott, mintha tágra nyílt szeme a távolban bámulna valamit. - Szóval ez volt... Amikor idejöttünk, azt hittem, most aztán kitárul előttem teljes nagyságában az élet... Nem csupán egy kis darab föld... De itt csak malacok meg tyúkok szaladgálnak a sövény tövében meg azon is túl... csupa szürke nap követi egymást, virradat nélkül. (Kátya összeráncolta homlokát, esze ki akarta fejezni ezt a nagy, belső élményét itt a pusztában, de képtelen volt rá.) Amikor visszajöttünk, mintha ünnepről jöttünk volna... Maga ma bejelentette, előre megfontolva, hogy én a menyasszonya vagyok. No és ezzel vége. Ezután mi jöhet még? Szülni... Maga házat épít, jómódú lesz, a végén meg is gazdagszik... Ezt én már ismerem, ez az, amit otthagytam... Ez volt Péterváron, ez volt Moszkvában, ez volt Párizsban, most aztán kezdődik minden elölről, Vlagyimirszkojéban...

Olyan bánatot fejezett ki térdén nyugvó két keze, lehajtott feje, sötétszőke, hamvas hajának tiszta választéka... Alekszej arca keservesen eltorzult... Hiába, nem ült meg a kezén, elszállt tőle a tűzmadár...

- Nagyon rosszul teszi, bolondul csinálja, Jekatyerina Dmitrijevna - szólt halkan. - Összevissza beszél... Mintha csak Szemjont hallanám. Mit? Talán maga is vérben akarna fürödni? Nagyon csodálom, hogy így beszél... Nem, akárhogy is, én magát nem eresztem el...

Ivan Iljics és Dása az ezredhez megérkezve, egy vályogkunyhóban helyezkedtek el a tanyán. Tyelegin szobája a telefonokkal, az ezred pénzével és a tokba csavart zászlóval a szomszédságukban volt, a pitvar túlsó oldalán. De emezt itt Dása rendezte be: a tágas, meleg kemence mélyén fűtés után pompásan lehetett mosakodni a kiterített szalmán, ahogy Dása ezt a kozák asszonyoktól tanulta; egy ágy volt a szobácskában, két kemény párnával és egy hitvány takaróval (Ivan Iljics a köpenyével takarózott); aztán egy tiszta vászonnal letakart asztal - annál ettek -, a falon pedig egy kis tükör, az ajtónál seprű, és a kemence vakablakában: a porcelán kutya meg a kismacska.

Két évvel ezelőtt Dása és Ivan Iljics már egyszer berendezkedtek a páros életre, önfeledten, szerelmesen. Dása sohasem felejtette el a legelső estéjüket, amikor új lakásuk nyitott ablakából kinéztek az eső után felfrissült Kamennoosztrovszkij sugárútra; ő lányosan nyugodt és derűs volt, de látta a félhomályban, hogy Ivan Iljics, aki az ablaknál üldögélt, kínos zavarban van, és ő, érezve, mekkora örömet szerez neki, elsőnek szánta rá magát: "Menjünk, Ivan" - mondta. És bementek a hálószobába, ahol a földön, egy bőszájú vázában óriási mimózacsokor illatozott. Dása a nyitott szekrényajtó mögött levetkőzött, mezítláb szaladt át a szobán, és a takaró alá bújva, hadarta: "Ivan, szeretsz?"

Dása hallatlanul tudatlan volt a szerelemben, noha az a kelleténél többet foglalkoztatta. Ami aznap este ő és Ivan Iljics között végbement, kiábrándította. Kiderült, hogy ez nem az, amit annyiszor megénekeltek versekben, regényekben, zenében; nem az a gyönyört keltő, könnyekre fakasztó bűverő, amely Dását néha hatalmába ejtette Kátya üres lakásában, amint a fekete Steinway-zongoránál ülve, hirtelen félbeszakította játékát, felállt, összekulcsolta ujjait, s ha teste ilyenkor nem lett volna hűvös és áttetsző, mint a tejüveg, akkor az, ami úgy zúgott, forrongott benne, biztosan meg is fojtotta volna.

Akkor Dása nem sokkal ezután teherbe esett. Ivan Iljicset nagyon szerette, de akkor már nemigen engedte magához. Szörnyű hónapok jöttek, a petrográdi ősz ínsége, sötétsége, az az iszonyatos eset a Nyári Kertnél, ami koraszüléssel végződött, majd gyermekének halála és egyetlen vágya: nem élni. Aztán pedig az elválás.

Most minden elölről kezdődött. Érzésük mélyebb és bonyolultabb lett, mint az a könnyű szerelem, amely mindent olyan talányosnak, rejtelmesnek tüntetett fel, mint a tarkabarkára festett, váratlan ajándékkal kecsegtető varázsdobozok. Sok mindenen mentek keresztül mind a ketten, és még nem tudtak beszámolni egymásnak élményeikről. Szerelmük most - főként Dásánál - teljesen érzékelhető volt, mint ahogyan a novemberi szélviharok után beáll a korai tél enyhén fagyos csendje, és az első hó illata a frissen felvágott dinnyére emlékeztet. Ivan Iljics mindent ismert, mindennel megbirkózott, mindenre meg tudott felelni, minden kétséget eloszlatott. És a tarka varázsdoboz újra megnyílt Dásának, de már nem holmi akaratos, önmagukért jelentős érzéseket, nem talányok és rejtélyek sokaságát, hanem a rideg valóság örömeit és bánatait adta ajándékba.

Egyvalami volt Ivan Iljicsben, amit Dása sehogy sem értett meg, sőt zokon is vett tőle: a tartózkodása. Esténként, lefekvés idején Ivan Iljics nyugtalan lett, kerülte Dása pillantását, nyöszörögve lehúzta csizmáját, és olykor már mezítláb búcsúzott: "Dasenyka, drágám, aludj jól, kedves!" - és kiment a hideg pitvaron át az irodájába; lábujjhegyen tért vissza, és óvatosan, hogy az ágy ne nyikorogjon, a szélére feküdt, s fülig beburkolózva köpenyében, rögtön el is aludt.

Napközben friss volt, pirospozsgás, életvidám, beszaladt hozzá, meg-megcsókolta Dása arcát, kedves, szőke fejét.

- Légy üdvöz újból, ó, parancsnok asszony... No, mi újság, megy a dolog?

Képes volt ezt naponta harmincszor elkérdezni. Dását ugyanis Ivan Gora azzal bízta meg, hogy helyi erőkkel szervezze meg az ezredszínházat.

Dása először megijedt, szabódott: "Istenem, hiszen én nem értek hozzá..." De Ivan Gora megveregette a kezét:

- Dehogynem, galambocskám, majd a hibákból megtanulja. Nehezebb dolgokkal is megbirkóztunk már. A fő, hogy kicsit kikecmeregjünk a hétköznapiságból. Kaparjon elő valami forradalmit, lelkesítőt, hogy kitüzesedjen a katonák arca.

A komisszár nagyon sürgette az előadást. A kacsalini ezred létszámát és felszerelését a caricini hadtápterület szűkös készleteiből kiegészítették, hogy nemsokára a tűzvonalba menesszék. Bár fárasztó katonai gyakorlatokat végeztek, s naponta kétórai politikai oktatást is kaptak a katonák, de mikor a parasztházakban beebédeltek, utána a túl sok életerőtől ki-kirúgtak a hámból. Ezért gyűlésre hívták össze őket.

Szergej Szergejevics Szapozskov volt a szónok, aki annyi évi hallgatás után végre hozzájutott, hogy kinyithassa a száját, és a világ elé tárhassa azt a temérdek gondolatot, amely majd szétvetette. Beszélt a színház forradalmi átalakulásáról, beszélt a színpad és a nézők közötti válaszfal teljes megszüntetéséről, a jövendőbeli szabadtéri színpadokról és az ötvenezer nézőre berendezett óriási cirkuszokról, ahol egész ezredek szerepelnek majd, ágyúkkal, léghajókkal, valódi vízzuhatagokkal, és ahol már nem egyes színészek, hanem a tömegek lesznek a cselekmény hősei.

- Hol vagytok ti, eljövendő színműírók? - kérdezte Szapozskov olyan lendületes taglejtéssel, mintha a fészer tetőgerendáit akarná lerángatni. És a katonák szívesen hallgatták, habár a szónok meglehetős homályosan fogalmazott, és nagyon is gyorsan következett az egyik gondolat a másik után.

- Hol vagytok ti, csodálatos korunk színpadi szerzői? Ti új Shakespeare-ek, Szofoklészek, akik leszálltok a magasságokból, hogy megosszátok velünk a művészet nedűjét, az alkotás lakomáját? Vajh' feltárult-e valaha is az ember lelkülete úgy, mint most? Vajh' szórta-e valaha is a történelem ily gazdagságban az eszméket?

Ilyen szónoklat után Dása persze végleg elbátortalanodott. De már nem lehetett meghátrálni.

Beutazott Szapozskovval együtt Caricinba könyvekért, vászonért, festékért. Sikerült is beszerezniük egyet-mást. Szergej Szergejevics nagyon sok hasznos és még több esztelen tanáccsal szolgált. Eltökélték, hogy minden további halogatás és előkészület nélkül összeszedik a szereplőket, és megkezdik Schiller színművének, »A haramiáknak« a próbáit.

Tyelegin boldog volt, nem annyira »A haramiák« színre hozatala miatt, mint inkább azért, hogy Dása talált végre munkát, amely érdekli, hogy szaladgál, izgul, vöröskatonákkal tárgyal, bosszankodik, néha még sír is mérgében, s többé nem lesz úrrá rajta - amitől Tyelegin egyszerű lelke leginkább tartott - a kizárólag önmagát, saját élményeit boncolgató, feszült tépelődés.

Ezred-napiparancsban osztották be a színjátszó csoportba Agrippinát, Anyiszját, Latugint - aki maga járt a komisszárnál, hogy őt ki ne hagyják ebből a dologból -, azonkívül Kuzma Kuzmicsot, Bajkovot és még néhány vöröskatonát, akik tudtak énekelni, harmonikázni.

Dása olvasta fel a darabot este a fészerben, olajmécs gyér világánál, amelyben a kilehelt párán át alig-alig s csak homályosan rajzolódtak ki a színjátszók arcvonásai. Az ajtó hasadékán keresztül havat hordott be a szél. Dása csengő hangon, tagoltan olvasott, emlékezetből próbálva utánozni Besszonov modorát, aki valamikor életuntan, egyik kezét fekete kabátja kihajtója mögé dugva, olvasta verseit, és körülötte, a karosszékekben kinyújtózkodó, lihegő irodalmi dámák oly mohón nyelték minden szavát, mintha hűsítő jégdarabok volnának.

Dása már az olvasás közepén megérezte, hogy a darab nem tetszik, bár jókora részeket kihagytak belőle. A végét Dása egészen elsiette, majd kínos csend után ennyit mondott:

- Szóval ez volt Schiller »A haramiák« című színműve, amit elő kell adnunk...

A férfiak rágyújtottak. Egyikük - Latugin - csendesen megszólalt:

- Okosan van kigondolva...

Ekkor Kuzma Kuzmics friss mécskanócot kotort elő a zsebéből, meggyújtotta, és Dása mellé ült.

- Elvtársak, Darja Dmitrijevna ismertette a darabot, most én majd felolvasom.

És kezébe véve a könyvet, elkezdte hangosan olvasni, hangjával, egész arcával kifejezve az öreg gróf Moor atyai keservét.

Aztán fejhangon sipított, orra megduzzadt, szeme kifordult: "...Ugyan, hitvány egy kontár volnék, ha még annyira sem vittem volna, hogy apja szívéből ki tudnám tépni a gyermeket, s ha akár acélpántok kötözték volna hozzá... A lelkiismeret... hát persze! Derék madárijesztő, a verebeket elriasztja a cseresznyefákról! Jó fedezetű váltó, ha szorul a kapca, még a csődbe jutott is kievickél vele!" És most a hallgatók szinte látták a csúszó-mászó Franz Moort.

Majd Kuzma Kuzmics hangja megkeményedett, felborzolta haját, és kopasz feje búbjára gereblyézte, ajkát rettenetesen lebiggyesztette, s szemében nemes felháborodás lobogott: "Emberek... Emberek! Álnok, képmutató krokodilusfajzat! Az ajkukon csók, keblükben kard!... Uramisten... Gyúlj lángra, férfihiggadtság, vadulj tigrissé, szelíd bárány, okádjon minden porcikád dühöt és romlást!"

Anyiszja Nazarova halkan felsóhajtott, Latugin majd beleesett a mécslángba, amely a bűvös könyvet fénykörbe foglalta, s amelynek sorain Kuzma Kuzmics körme száguldozott. Maga Karl Moor rivalgott a sötét fészerben, a lázongó ember, akit megértettek a felhevült hallgatók. És hogy milyen csodás szavakkal tud beszélni az őt ért bántalmakról, ez igen, ez darab, ez szíven talál!

Mire a kanóc végigégett, és Kuzma Kuzmics elmondta Karl Moor végszavait - a vesztőhelyre menet megemlékezve a szegény napszámosról -, Anyiszja és Agrippina katonaköpenyük ujjával törölgették a szemüket. "Igaz dolog ez" - mondta Latugin. És valamennyien megegyeztek abban, hogy Karl helytelenül cselekedett, amikor haragvó dühében megölte a szerelmes Amáliát, mert ezt be kellett volna vennie a bandába, és meg lehetett volna nevelni. Ezen a ponton legjobb, ha kiigazítják Schillert, mert különben egy ilyen csekélység miatt nem talál tetszeni a vöröskatonáknak, sőt még ártalmas következményei is lehetnek a katonák körében.

Ott nyomban el is határozták, hogy Amáliát nem fogják leszúrni, hanem Karl így szól hozzá: "Menj haza, boldogtalan!" - és ő keservesen sírva távozik.

Amikor a szerepet Anyiszjára bízták, Karl alakítására Latugin vállalkozott. Franzot, az aljas csúszómászót Bajkovval akarták játszatni, csak attól féltek, hogy nem fogja megállni, és megnevetteti a vöröskatonákat, ha meglátják szakállasan, és mindenki gurulni fog a nevetéstől. Tehát így döntöttek: Franz szerepét Kuzma Kuzmics játssza, és hogy fiatalabbnak lássék, le kell borotválnia egész arcszőrzetét. Az öreg Maximilian von Moor grófot Vanyin vöröskatona fogja alakítani, akinek jó mély hangja van. A többi szerepen Agrippina és egypár fiatal katona osztozik.

Valaki csepűt hozott meg olajat, és a fészer megint világos lett. Nem széledtek el, hanem nyomban próbálni kezdtek.

Dása csak reggel felé került haza a próbáról, és még sokáig mesélt Ivan Iljicsnek, aki mezítláb, panyókára vetett köpenyben ült az ágy szélén, és úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.

- Latugin lesz Karl Moor? Fényes... (És a hasát fogta, szinte fuldoklott a nevetéstől.) De te nem tudod, miért vállalta ezt a szerepet az a gézengúz... Mert Anyiszjának csapja a szelet... Pedig Sarigin fenyegeti, hogy kitapossa a belét... Kuzma Kuzmics meg nem is lesz rossz Franz Moornak... De hát csak nem katonazubbonyban fognak szavalni? Elküldöm a gazdasági főnököt, az egyik tanyán ottrekedt valami petrográdi ügyvéd, temérdek kofferral... Onnan lehet majd frakkot, miegymást szerezni.

- Te, ne kacagj úgy, az ember nem hallja tőled a saját szavát, hogy meséljek akkor?... Eressz. - Dása bemászott az ágyba, és férjének háttal, a fal felé fordulva lefeküdt. Ivan Iljics akkor óvatosan betakargatta, lábát a köpenybe burkolta, mert a kályha kihűlt, és elég hűvös volt a szobában. Dása már félálomban odaszólt neki:

- Majd meglátod, minden jó lesz.

Egyébről sem beszéltek az ezredben ettől fogva, mindenkinek a színházon járt az esze. Szapozskov előadást tartott a német irodalom "Sturm und Drang" korszakáról, és Schillert, Goethét, Klingert, a kornak lángelméit ifjú sasokhoz hasonlította, akiket a nagy francia forradalom közelgő tűzvésze vert fel. Szapozskovot úgy elárasztották kérdésekkel, hogy kénytelen volt egész előadássorozatot tartani a XVIII. század végének történetéről. Egész éjszakákon át kuksolt olajmécses mellett, fáradhatatlanul róva a sorokat, összeszedte, amire emlékezett, mert forrásművek, adatok híján a kapadohány füstjével kellett beérnie. Az előadásokon csak úgy röpködtek feléje a kérdések: a vöröskatonák mindent tudni akartak. Ha valamiről csak futólag beszélt - nosza, tessék csak részletezni. Vesztére megemlítette a dekabristákat: "Halljuk, mondd csak el."

Órákon át hallgatták, pedig majd eldőltek a fáradtságtól. Volt, akit közben elnyomott az álom, de aztán megint felrázta magát. Rendkívül lebilincselték őket a rég múlt időkben, távoli idegenben történtek, ahol, lám, ugyanolyan emberek, vörös sipkát csapva a fejük búbjára, egyedül mentek egy egész világ ellen. Éhesen, rongyosan eszelték ki azt az új taktikát, amellyel győztek. S mikor aztán győztek, kezüket-lábukat gúzsba kötötték azok, akiknek elmulasztották idejében lenyisszantani a fejét.

- Ó, Maximilien Robespierre! - kiáltott fel rekedtesfakó hangján Szapozskov. - Te igen, te győzhettél volna, te megmenthetted volna a forradalmat! Azon a napon telt be végzeted, amikor a párizsi városházáról letépted a Kommün fekete zászlaját.

Itt is, ott is szólt a kakas, már bejött Ivan Gora, és rájuk förmedt: - Elvtársak, három óra múlva ébresztő.

Súgás közben Dása félbeszakította a próbát:

- Stop! Vanyin elvtárs, maga valami sírból kikelt hullát alakít. Nem kell mindenáron köhögni, mire való ez a kiállhatatlan naturalizmus? Beszéljen melegebben, vigyen bele több lelket... Kezdjük az egészet elölről.

A Caricinból hozott könyvek között Dása egy színházi folyóiratban ráakadt Kugel egyik cikkére ("Ha ló nincs - szamár is jó" - ez volt a Művész Színház elleni förmedvény címe). A szerző megemlékezett a hajdankor nagy orosz tragikus színészeiről, akiknek könyörtelen zsenije megrázott szívet-lelket. "Az akkori színház pogány templom volt, a függöny Thais rejtelmes fátyola. De sajnos, a gigászi, tragikus színművészek kihaltak; a legutolsó, Mamont Dalszkij, kártyapaklira cserélte fel a koturnust. A lelkek nagy döbbenetbe-ejtőinek helyére a rendező lépett, egy tudós úriember, aki nem az emberi lelkek mélységeit tárja fel, hanem holmi tűnő hangulatokat, lebegő függönyöket, igazi ajtófélfákat és szúnyogzümmögést nyújt a tisztelt közönségnek... Nem - kiált fel a cikkíró -, a szenvedélyek torzonborz rémségei: ez az igazi színjáték!" Dása innen is merített néhány gyakorlati tudnivalót.

Latugin és Anyiszja, jelenésükre várva, félreültek. A fiatal nő arca egészen beesett e pár nap alatt - nem is tréfadolog egy idegen élet lárvájába bújni. Anyiszja még az étvágyát is elvesztette, nézni sem tudott az ételre. Gondolkozott, törte a fejét, hogyan férkőzzék ő Amáliához. És rájött. Rájött, amikor meglátta a könyvben ennek a kisasszonynak a képét: bő díszruhában volt, és bánatos fejecskéjét kezébe temette. Sokáig elnézte Anyiszja ezt a képet, nagyokat sóhajtva: "Igen, amikor én bánatomban - ennél sokkal nagyobb bánatom volt nekem - világgá mentem, faluról falura vándoroltam, könnyeimtől nem láttam a napvilágot, és egy darab száraz kenyeret koldultam... talán az kell ide... Ez a kép bizony hamis. Őneki, ennek az Amáliának - még ha selyemben, bársonyban járt is - igenis, az Anyiszja keservét kell átélnie, átszenvednie. Akkor aztán így tördelné a csipkés, fehér ruhájából kifehérlő kezét, így nézne azzal a szemével!"

Ilyenformán lett lassacskán Amália von Edelreichből, Karl Moor szerelmeséből, Anyiszja. Az előző napi próbán mindenki elnémult, amikor levette vöröscsillagos, magas katonasapkáját, szétbomló haját lesimítva leült, és úgy szólalt meg, mintha szívét tartaná a tenyerén:

- "Az Istenre kérlek... kegyelmezz! Nem szerelmet kívánok... Én csak meghalni akarok... Elhagyatva, újra elhagyatva... Vajon megérted-e egész szörnyűségében a szót: elhagyatva!"

Ma reggel a harcászati gyakorlaton hallatlan figyelmetlensége miatt soron kívüli szolgálatra rendelték Anyiszját büntetésből; a komisszárnak kellett közbelépnie, és Anyiszja nagy nehezen megúszta szigorú megrovással. Most csendesen ül Latugin mellett - nagy kék szeme ábrándosan fénylett, ajka hol meg-megremegve, hol mosolyogva, hangtalan szavakra nyílt.

- Volt nálunk odahaza egy kislány, a huncut szemű Szása - beszélte csendesen Latugin. - Tizenhét éves volt akkor, én meg tizennégy. Talán a járásában volt valami különös. Jöttek a lányok haza a mezőről, ő is velük, dévajkodva sárga réklijében, vállán gereblye, mintha csak egyenesen felém repülne... Hát nem eladták valami vén salabakternak? Elhervadt az én Szásám. És még azt kérded, mért küszködik a magunkfajta. (Mialatt beszélt, Anyiszja arca enyhén kipirult, mintha becézgetnék.) Keressük azt az életet, ami még nem volt, amiből nekünk még nem jutott ki, azt kergetjük mi, kedvesem. Mindig arra várunk, az olyanra, aminőt még álmunkban sem láttunk...

- Olyan nincs az életben.

- Mit tudod te! A Csendes-óceán korallszigetein úgy élnek.

Anyiszja ránézett Latugin bikaképére, az egymástól távol eső két szemre, s valami ismét megrezzent benne, forró gyöngédség áradt el tagjaiban. De ez most nem alázatos, nőies odaadás volt, az már elmúlt - és jobb is, hogy elmúlt -, most inkább felvidult, és mosolyogva kérdezte:

- Te talán jártál arra?

- És ha nem jártam!... Olvastam a hajónaplóban...

- Az mi?

- Abba írják bele a tenger csudáit.

- Te lódítsz, Latugin, rossz téged hallgatni.

- Te csak hallgasd, én meg majd hazudok. De várj, most igazat mondok: bizony én kieszeltem, hogy elbánok veled, Anyiszja, de aztán beszédem volt valakivel. Az az ember a képembe vágta, mint egy pákosztos kandúrnak azt a szót... Na, sebaj!... Sebaj... Az ember a természet királya... Köszönöm a tanulságot. - Anyiszja most már csodálkozva pillantott rá. Latugin úgy belehevült a beszédbe, hogy Dása rákopogott a ceruzával: "Elvtársak, ne zavarjuk a próbát!"

- Nálunk, a Kerzsenyec felé szakadárok laknak - folytatta Latugin suttogva -, azok kiheréltetik magukat, merthogy nem bírnak a vérükkel. Az egyik ezt mesélte: "Behunyom a szemem: tűzmadarat látok, kinyitom a szemem: bánat vár, meg átok..." S akkor tör-zúz maga körül, félholtra gyötri a feleségét... Megyek a lódoktorhoz, aki szent ember: "Gyógyítsd meg a lelkemet", arra az eloltja, mint a gyertyát... "Most aztán élj nyugodtan, te herélt. Isten nevében..." Nem, Anyiszja, ha vérben fürdünk, ha három lúgban ázunk, akkor is elfogjuk azt az aranymadarat, akár a világ végén is...

Dása koppantott a ceruzával:

- Elvtársak, Karl Moor, Amália, készüljenek az utolsó jelenésre.

Mikor a tanyai kémények fölött felvirradt a fagyos, bíborvörös hajnal, egy lovas ugrott le a lóról a ház előtt, ahol az ezredtörzs tartózkodott; otthagyta a zúzmara lepte lovat, és vadul bezörgetett. Ivan Iljics nyitott ajtót, a vöröskatona levelet hozott neki. Még aznap mozgósították a közeli tanyák szekereit, és az ezred útra kelt.

A Doni Hadsereg megkezdte augusztus óta immár harmadízben Caricin körülzárását. Ezúttal Mamontov tábornok két oldalról indított támadással szorította harapófogóba Caricint. A várostól északra, mintegy ötven versztányira Tatarkin tábornok három lovasezrede váratlan rajtaütéssel áttörte a frontot, és Dubovka közelében elérte a Volgát.

A rákövetkező napon Szareptától délre Posztovszkij tábornok lovassága támadásba lendült. Szareptát Dmitrij Zsloba "vashadosztályának" csapatai fedezték. Maga Zsloba már nem volt ott: összeveszett a Katonatanáccsal, mert megtiltották neki az önellátást s általában az önkényeskedést, és letartóztatástól tartva, Moszkvába sietett panaszt tenni. Hadosztálya nyugtalan volt, azt beszélték, hogy az öreg Zsloba főparancsnokként tér vissza, mások szerint letartóztatták, s most az egész sereggel Caricin ellen kell menni, kiszabadítani az öreget. De annak a híresztelésnek volt leginkább hitele, hogy az öreg Asztrahanyba menekült, és szabadcsapatot szervez. Mintegy másfélezernyi lovas elhagyta a frontot, és átkelve a Volgán, a bal parton Asztrahany felé indult. A "vashadosztályt" alaposan megtépázták. Posztovszkij tábornok elfoglalta Szareptát, és dél felől támadta Caricint.

A Tizedik Vörös Hadsereg Katonatanácsa átlátott az ellenség oldaltámadási tervén, és már egy héttel előbb megkezdte két lovasdandár rohamcsapattá szervezését; az egyik a don-sztavropoli dandár volt, a másik Szemjon Bugyonnij lovassága. De még mielőtt egyesülhettek volna, bekövetkezett a frontáttörés, és egész súlya a don-sztavropoli lovasokra hárult. Az ő segítségükre sietve űzte Bugyonnij éjjel-nappal a csoportját.

A rohamcsapat összpontosításának színhelyére dobták át a kacsalini ezredet is. Az egész hátralevő napon s rövid pihenő után még a következő éjszaka is folyvást menetelt az ezred a zúzmarás reggel pirkadata felé. Ködbe fúlt a hajnal is, a nap csak rövid időre mutatkozott meg a rézvörösen erezett felhők között.

Tyelegin, Ivan Gora és Szapozskov lóháton mentek elöl, mögöttük több sorban vonultak a vöröskatonák és az ágyúk szekerei, meg a hadtápszekerek. Távolabb lovasfelderítők cirkáltak. A két parancsnok és a komisszár nem csekély csodálkozására már elég közelről hallatszott az ágyúszó haragos moraja. Előrevágtattak, messze maguk mögött hagyva az ezredet, megálltak és elővéve a térképet, böngészni kezdték. Az a hely, ahová a parancs értelmében el kellett jutnia az ezrednek, még messze volt, de a közeli ágyútűz a front elmozdulására vallott. Nekik pedig nem volt sem telefon-, sem lovas járőr összeköttetésük. Tájékozatlanságuk hamarosan végzetessé válhatott.

- Ez az átkozott sztyepp, úgy mászkálunk rajta, mint a legyek az abroszon - mormogott Ivan Gora. - Még jó, hogy a kozákok nem fedeztek fel bennünket.

- Már hogyne fedeztek volna fel - felelt Tyelegin. - Hiszen megvan a saját postájuk, a tanyáktól kezdve figyelnek bennünket.

Szapozskov szemöldökére húzta sapkáját, és a felderítőkhöz sietett.

Ekkorra odaértek az első szekerek, a hevesen ziháló, izzadságtól csapzott lovakkal. Ivan Iljics ráparancsolt az oda ugrató vöröskatonára, közölje az elmaradókkal, hogy siessenek, zárkózzanak fel. A szekerek közt meglátta Kuzma Kuzmicsot, a feje fülig rongyokba csavarva; Dása a színházi díszleteken ült, csuklyában, fehér bőrbekecsben, az arca piros volt és álmos, mint egy kisgyereké. A fehérlő hótól hunyorgatva odakiáltott valamit Tyeleginnek, de a nagy lármában, szekérnyikorgásban nem lehetett meghallani. Aztán Agrippinát is meglátta, aki három vöröskatona között ült, ő is kiabált valamit, és kesztyűs kezével az égre mutatott. Vajon mit akarhattak? Ivan Iljics fölnézett: odafenn már világosan kirajzolódott egy repülőgép, s mint egy fekete madár lebegett a réteges felhőzet alatt, a nap halvány sugárkévéjében.

Most már valamennyien meglátták. Ivan Iljics lovát korbácsolva a szekerek közé ugratott. "Szétszóródni!" Az óriás Ivan Gora felállt a kengyelben, és mély hangon dörögte: "Tüzet a repülőgépre!" Egy szekér rohant el Ivan Iljics mellett - Dása ijedt szeme reávillant. Kuzma Kuzmics a gyeplőszárral verte a lovakat. Rendetlen lövöldözés kezdődött. A vadul vijjogó, csapott szárnyú repülőgép lassan eltűnt a felhő mögött, és hasa alól tojások hulltak sivítva a tiszta hóra, ahol fekete bokrok támadtak robbanásuk helyén.

A vöröskatonák közül sokan most láttak először ilyen szörnyűséget, néhány szekér messze elmenekült a sztyeppen. Elnyújtott trombitaszó terelte össze a felbomlott hadirendet. És a fiatal sihederek még sokáig nézegették aggodalmaskodva az eget.

Most már a kozákok sem lehettek messze. A szekerek sűrű, megszakítatlan láncban haladtak tova. A hosszúkás négyszög közepén vontatták az ágyúkat, amelyekről levették a vászonhuzatot. Az alkony lila távolában kibontakoztak egy falu körvonalai. Onnan vágtatott elő Szapozskov két felderítővel; izgatottan, virgoncan lovagolt Tyelegin és Ivan Gora elé, levette kucsmáját, és felborzolta csapzott haját.

- Minden rendben van, a tanyán senki sincs, csak asszonyok meg öregek. Tovább, vagy öt versztányira, egy kozák faluban már kozákok vannak.

- Kozákok, kozákok, szép vigasztalás! - szakította félbe mérgesen Gora. - De hol vannak a mieink?

- Mondom, hogy nem tudom... A kozák faluból elmentek, de a tanyán nem voltak...

- El kell foglalnunk a tanyát - mondta Ivan Iljics -, és amíg nincs kapcsolatunk a fronttal, a tanyán túl egy tapodtat sem megyek.

Szürkületkor bevonultak a tanyára, egy gáttal duzzasztott tó szélén. A vöröskatonák bezörgettek az ablakokon, és ijesztgetve kiabáltak: "Hé, gazda, bújj ki!" Bementek a sötét, jól fűtött házakba. Csak itt-ott fedeztek fel a kemencék mögött egy-egy anyát apró gyerekeivel, vagy ijedtében holtra vált öregasszonyt. A férfiak mind a kozák faluba menekültek. Tyelegin megparancsolta, hogy ássanak lövészárkokat. Az utca mindkét végét szekerekkel torlaszolták el. Szapozskovot még hajnal előtt néhány lövész kíséretében elküldte felderítésre, hogy helyreállítsák a kapcsolatot a fronttal.

Izgalmas éjszaka következett. Bár a kozákok éjnek idején nem nagyon szívesen harcolnak, de azért mindenféle disznóságra képesek. Ivan Iljics és Ivan Gora keresztül-kasul bejárták a tanyát, még a tó túlsó partjára is átmerészkedtek az alighogy befagyott jégtükrön. Az ég sűrű sötétbe takarózott, északkeleten megszűnt az ágyúzás. A szél nedvességet hozott, a fagy engedett, és a hó már nem csikorgott a lábuk alatt.

- Egérfogóba, tisztára egérfogóba kerültünk - mormogott Ivan Gora, dühösen lépkedve Tyelegin mellett. - Nem tudtuk az ezredet oda vinni, ahová kell... Gyalázat! Ők minket keresnek, mi meg őket, milyen buta helyzet! Ki a hibás, na mondd, kicsoda?

- Ugyan, kérlek, senki se hibás!

- Kit vonnak legelőször felelősségre? Persze hogy engem. És igaz is. Micsoda komisszár az, aki az ezredével együtt eltéved a sztyeppen? Ej, a fejem szeretném leharapni!

Lövés dördült. Ivan Gora megtorpant. Szinte hallatszott hangos szívverése. És nyomban utána valóságos tűzfergeteg kerekedett, de ugyanolyan hirtelen el is némult. Csak az emberek beszéltek egymás közt, akik a lövés zajára kitódultak a házakból.

- Idegesek a fiúk - szólt Ivan Iljics. - Fiatalok még, nem szokták meg. Gyere, gyújtsunk rá.

Pirkadat előtt bement egy percre a házba. Óvatosan lépkedett át az alvókon, és a kemencéhez tapogatózott. Dása keze a sötétben megkereste a férfit, és megsimogatta az arcát. Tyelegin az ajkához szorította feleségének meleg tenyerét.

- Mi az, nem alszol?

- Tudod, mire gondolok, Ivan? Ha még sokáig kuksolunk ezen a tanyán, tulajdonképpen a szabad ég alatt is eljátszhatnánk »A haramiákat«, csak úgy katonaköpenyben, hiszen nem az a fontos...

- Persze, persze, Dasenyka, igazad van.

- Olyan jól benne voltak már, kár lenne, ha elfelejtenék...

- Igazad van... Holnap szétnézek, talán akad itt valami fészerféle... Aludj, fiacskám...

Tyelegin ismét kiment az utcára, és mélyen magába szippantotta a nedves levegőt. Miután annyi éven át hiába kereste a boldogságát, most még mindig nem szokta meg a gondolatot, hogy ott van tőle két lépésnyire, a meleg kemencepadkán, a báránybőr bundácska alatt...

"Nem alszik, izgul... És nincs egyetlen zokszava... Megörült nekem. Kinyújtotta a kis kezét... Csodálatos asszony..."

Hogy ott a sötétben Dása megkereste, megsimogatta, és ő a tenyerét ajkához szorította, ez olyan izgalommal töltötte el Ivan Iljicset, hogy csak úgy izzott az arca a hideg szélben... Hogyan, talán mégis tévedne? "Nem, barátom, ez őrültség, tégy le róla... Élettárs, igen... hű is, igen... Ezt is megköszönheted..."

Sohasem tudta elfelejteni azokat a sötét estéket Petrográdon, amikor nagy nehezen szerzett kis darab süteménnyel vagy cukorkával szaladt haza Dásához, s csak ijedelmet és idegenkedést tudott benne kelteni... Szóval, volt őbenne valami, ami Dását elriasztotta, s az meg is maradt. De istenem, hogy szerette ő mégis ezt az asszonyt, mennyire kívánta!

Ivan Gora lépett melléje a sötétből, kezét bekecse zsebébe süllyesztve.

- És mi lesz, ha Szapozskovot is elfogják?

- Ez megeshet. Virradatkor újabb felderítőket küldök ki.

- Már régen, sokkal előbb meg kellett volna tenni! - Ivan Gora kirántotta kezét a zsebéből, és öklével a fejét verte: - Nem szolgáltál rá a bizalomra, híres kommunista! Még ha ki is kecmergünk ebből a keserves istenverésből, ezt én soha nem bocsátom meg magamnak... Én az ilyen komisszárt odavezetném a fészer mögé, ni, osztán golyót beléje!

- De Ivan Sztyepanovics, ha úgy vesszük, én legalább olyan mértékben hibás vagyok...

- Ej, hadd el... Na, gyerünk, gyújtsunk rá...

Szergej Szergejevics Szapozskov öt önkéntes felderítővel együtt egész éjjel a sztyeppet járta abban a reményben, hogy felfedez valamit, amiből a front közeledtére lehet következtetni. De a sztyepp néma volt és áthatolhatatlan. Gyufát gyújtottak és iránytűvel próbáltak tájékozódni. Az éhes lovak kimerültek; az, amelyik a géppuskát cipelte, megsántult és húzatta magát. Szapozskov parancsot adott, hogy szálljanak le a nyeregből, kantározzák le a lovakat, és engedjék meg a hevedereket. A nyeregtáskából búzát vettek elő, s a lovakat - szélnek háttal fordítva - sapkáikból etették meg.

- Parancsnok elvtárs, én megtaláltam a magyarázatát, miért nem tudunk összeköttetésbe lépni a fronttal - mondta Sarigin, szokásához híven keresett kifejezésekkel. - A front összetömörült... (A fiú didergett, alig tudta a száját mozgatni.) Mi kiterjesztettük oldalszárnyainkat a harcterületen, a kozákok viszont összetömörültek... Lehetséges ez?

- Ó, kozákok, kozákok, ó, hazug, álnok krokodilfajzat! Ezer ördög és pokol! - szólalt meg komolyan Latugin. A kozák tanyákon mozgósított három fiatal vöröskatona majd megpukkadt, úgy röhögött. Sarigin azonnal kész volt a válasszal:

- Nem mindig helyénvaló a tréfa, Latugin elvtárs. Komoly ügyekben tartózkodjék a szemtelenkedéstől.

- Ugyan, ne veszekedjetek, fiúk - szólt csendesen Szapozskov.

A lovak zablájukkal csörögve jóízűen ropogtatták a búzát. A felderítők háta mögül szél dudált a puskacsöveken.

- Falj, te nyavalyás, ne játsszál! - förmedt rá Latugin a lovára, amikor az állat kihúzta fejét a sapkából, s bólogatni kezdett feléje.

Előtte való este Szergej Szergejevics Szapozskov a tanyai kútnál, ahol a vöröskatonák összeverődtek, önként jelentkezőket toborzott felderítésre. Elsőnek Sarigin lépett hozzá: - Én elmegyek - de izgalmában nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye: - Ne gondolja, parancsnok elvtárs, nem virtusból akarok előrelovagolni, hanem mint komszomolista, hogy úgy mondjam, öntudatból...

Latugin, aki itatni vitte a kúthoz az ágyúvontató lovakat, és ott vihorászott a vöröskatonákkal, meghallotta ezt, meglátta Sarigin izgatott, kihevült arcát... "Hű, a fitos orrú mindenedet - gondolta -, azért se előzöl meg..." És egy vállrándítással Szapozskovhoz lépett:

- Nem vinne el engem is, Szergej Szergejevics? Mert akkor szaladok az üteghez, elkérezkedem...

Egész úton Sariginnal kötekedett s ezzel mulattatta a többit is. Most az szemtelennek nevezte, és a parancsnok is ráordított. Úgy! Latugin a sapkából a tenyerébe szórta a megmaradt magot, és a szájába dobta.

- Nyelvet kell szereznünk, anélkül ki tudja, meddig kódoroghatunk a sztyeppen... Akkor aztán megtudjuk, hol tömörült össze a front...

- Helyes - hagyta helyben Sarigin. - Ez jó javaslat. - Lóra, fiúk, indulás!

Szapozskov feltette sapkáját, megzabolázta lovát, szuszogva meghúzta a hevedert, és nyeregbe vetette magát. Hajnal felé ismét fagyott, és már derengett. A felhők széleit a pirkadatot jelző zöldes fény körvonalazta. A fiúk mogorván, félősen ügettek.

- Állj! Ott vannak! - Latugin sapkája lerepült, mert feje fölött rántotta le puskáját. - Hat... hét... - A zöldes, zavaros ködben csak az ő tengerész-szeme tudott megkülönböztetni valamit. - Nem erre, te buta - mordult az odasiető felderítőkre -, ne erre nézd, hanem arra, ni, ott mozognak...

Mialatt gyorsan felállították a géppuskákat, közeledő lódobogás hallatszott, s lovasok valószínűtlenül hatalmas körvonalai rajzolódtak ki.

- Add meg magad, le a fegyvert, büdös banda! - üvöltött vadul Latugin; Sarigin ugratott a nyomába, aki lovaskatonához nem illően, puskatussal ösztökélte lovát. - Vissza, vissza! - rivallt rájuk Szapozskov. A szintén megtorpanó kozákok - nyilván ugyancsak felderítők - megfordították lovaikat, és visszafelé indultak. Latugin lóhátról többször utánuk lőtt. Az egyik alatt, aki leghátul lovagolt, oldalra dőlt a ló és összerogyott, a többi már messze száguldott. Latugin és Sarigin a lóról leugró kozákkal bajlódott. - Ide, ide, elvtársak! - kiáltotta Latugin, és tovább birkózott a kozákkal a ló teteme mellett. Mire a többiek odaértek, már rajta ült, és hátracsavarta a kezét. - Kis ember, de fene erős... - A kozák hason feküdt, arccal a havon, és összehunyorítva szemét, rekedten hörgött.

Ráparancsoltak, hogy álljon fel, rángatták, hátára fordították. A kozák olyan ocsmány, kacskaringós káromkodásba fogott, mintha egyenest arra uszítana, hogy minél előbb végezzenek vele. Szapozskov elsápadt, rácsapott kardja hüvelyével. - Állj fel! - A kozák felemelte fejét, vad pillantást vetett rá, és meg-megtántorodva lábra állt. Kis növésű, esett vállú ember volt, behavazott széles szakálla dicsfényként vette körül a képét.

- Te mosdatlan szájú, te ronda csirkefogó, ezredparancsnok előtt állsz! - kiáltott rá Szapozskov. - Felelj a kérdéseimre.

A kozák megfeszítette a hátán összeszíjazott karját. Szakállát rázva nézett kerek, sárga szemével a körülállókra, s megnyalta szája szélét:

- Téged ismerlek - szólt rá egyikükre, egy mulatságos, pirospozsgás vöröskatonára. - Te Kurkin édes unokaöccse vagy, nem szégyelled magad?

- Tyű! Hiszen én is ismerlek, Jakov Vasziljevics.

- Isten hozta nálunk, Jakov Vasziljevics - mondta Latugin, és a piros képű vöröskatona felkacagott. - Egész éjjel kerestük, maga csodaszakáll. Melyik ezredből való, melyik hadtesthez tartozik?

Szapozskov eltolta Latugint az útból, térképet vett elő, és megkezdte a kihallgatást. A kozák kelletlenül felelgetett, de aztán nyilván arra gondolt, hogy beszélgetéssel időt nyerhet - a vörös hólyagok kicsit kifújják magukat, s ő talán kivágja magát valahogy -, ezért beszélni kezdett. Szavaiból kiderült, hogy Tatarkin tábornok áttörte a frontot, s hogy e siker továbbfejlesztését a don-sztavropoliak gátolják, s hogy jelenleg véres harc folyik Dubovkánál, oda igyekeznek most a fehérek is, a vörösök is.

Végre megtalálták az elveszett fonalat. Elhatározták, hogy a kozákot egy ember az ezredhez kíséri, a többi meg lóhalálban Dubovka felé tart, s jelenti a parancsnoknak a kacsalini ezred megérkeztét. Csak ekkor kaptak észbe: hova lett Sarigin.

- Miska, elaludtál a lovakkal? - hívogatta Latugin.

Latugin lova lógó kantárral állt a közelben, a másik, sovány nyakú ló hasa alól kilátszott Sarigin furcsán meggörbült két lába. Keze a nyerget fogta, és annak vánkosához nyomta az arcát.

- Miska! - Latugin ijedten megfogta a vállánál fogva, és megpróbálta maga felé húzni. - Mit bolondozol, pajtás!

Sarigin teste megrándult, és teljes súlyával Latuginra nehezedett. Arca földszínű volt. Köpenye elöl merő vér. Latugin a hóra fektette, felhúzta zubbonyát, és tenyerével fogta össze a fehér hason tátongó sebet.

- Karddal mentél neki? Ej, Jakov, Jakov... - Latugin lehúzta magáról a köpenyt és a zubbonyt, ingét a nyakánál feltépte, pólyát hasított belőle, és gyorsan, ügyesen bekötözte Sarigin sebét.

- Szergej Szergejevics, el kell vinni a tanyára.

- De hogyan...

- Hogyan... Én egyedül elviszem, és a foglyot is odavezetem.

Sarigin holtsárga arcát verejték lepte el, üveges szeme feléledt, eszméletre tért, de megijedt, s nem tudta felfogni, mi történt vele; erős, fiatal teste, amely sohasem volt még beteg, most iszonyúan lüktetett...

- Mit csináljak most, kedves jó elvtársak?

- Havat, havat a szádba, te mamlasz - és Latugin friss havat tett Sarigin ajkára.

Mialatt Sariginnal foglalatoskodtak, és leszerelték a megsántult lóról a géppuskát, egészen megvirradt, s a szél elűzte az alacsony fellegeket, amelyekből havaseső permetezett. Izgalmukban észre sem vették, hogy dél felől a sűrű ködgomolyokkal együtt óriási lovascsapat közeledik.

Az egész rónaság megrendült a lovak dobogásától. Nagy lovasoszlopok száguldottak elöl, nyomukban ágyúszekerek, géppuskakocsik. A felderítők a kantárszárat szorongatva pillantottak arra: visszavonulni már késő volt.

Észrevették őket; vagy húsz lovas elvált az éppen elhaladó oszlop éléről, és feléjük vágtatott. Szapozskov szétnézett s látta, amint Latugin komoly, sápadt arccal lassan kihúzza kardját, a mulatságos képű vöröskatona felrántja puskája závárját, s egész arca ráncokba torzul, mintha fájdalmas ütés érte volna...

Az élen ügető, behorpasztott báránybőr kucsmás lovas, akinek széles vállú, fekete lebernyege egészen eltakarta kicsiny lovát, kiáltott valamit, és a felderítőkre mutatott. Szapozskov lőtt, de ugyanakkor Latugin a nyergéből a keze után kapott:

- Marha! Ne lőj! A mieink!

A lovasok már odaértek. A szélen haladók lovai felágaskodva zárták körül a csoportot. A lebernyeges, magas férfi Szapozskovra rohant, és úgy mellbe lökte, hogy annak mindkét lába kiesett a kengyelből...

- Nem látsz a szemedtől?... Kik vagytok? Melyik csapatból?

Fekete szeme majd kiugrott, bajusza égnek állt, alig bírta türtőztetni magát, hogy kardja markolatával rá ne vágjon a meghunyászkodó Szapozskovra.

- A kacsalini lövészezredhez tartozunk, összeköttetést keresünk a fronttal.

- Rosszul keresitek, mikor itt van az orrotok előtt - felelt lecsillapodva a bajuszos, és csörrentve csúsztatta kardját hüvelyébe. - Ülj lóra, velünk jössz.

- Sebesültünk van, hiszen éppen emiatt...

- Ejnye, uramisten, az egész ezredetek ilyen tökkelütött? Emeld egy lóra a sebesültet, ott ni, ahhoz az egészségeshez! - és Latuginra mutatott. - Hát ez a hős itt kicsoda?

- Foglyul ejtettük.

- A foglyot magunkkal visszük. (Szapozskov olyasmit hebegett, hogy a foglyot az ezredhez kell küldeni.) Ej, mit is beszélek én veletek. Majd a dandárparancsnokság beszél a fejetekkel, ehhez is érteni kell. - Helyrerántotta vállán a gallérköpenyt, és hosszúkat szökellve elszáguldott; lova - csillámló patkójával szertehányva a havat - csak úgy táncolt alatta. A többiek is mind utána vágtattak; azután Latugin ügetett nyomukban a hozzája kötött Sariginnal, és a szégyenében dühöngő fogoly kozákkal, akinek feloldották a kezét.

A lovasok kimondhatatlanul csodálkoztak, amikor Szapozskov megkérdezte, micsoda lovasság ez, amelyik ilyen gyors vágtában és hadirendben lovagol, s már alig látszik a köd és az eső függönyén át.

- Hogyhogy milyen lovasság? Hát nem tudod, hogy ez Szemjon Mihajlovics Bugyonnij dandárja?

- Kipihente magát egy kicsit, Darja Dmitrijevna? Miért olyan gondterhelt az arca? Reggel óta nem evett, ugye? Én pedig egy vödörnyi tejet fejtem. Siettem, szaladtam vele, becsületszavamra, de a vöröskatonák mind megitták. Kenyeret aprítottunk bele, és hárman úgy jóllaktunk, hogy no.

Kuzma Kuzmicsból csak úgy áradt az életöröm. Dása nem bírt ránézni, olyan illetlen lett a képe, mióta megnyírták: kis hetyke álla és szája olyan nyílt és csupasz, mintha egyenest arra várna, hogy valahogy leplezzék pőreségét... Dása későn ébredt, amikor már senki sem volt a házban, az udvaron. Olvadás- és trágyaszag terjengett, a ház nádfödele fölött ködgomolyok húztak el. Kuzma Kuzmics a szomszéd udvarból meglátta Dását, fürgén átmászott a sövényen és körültipegte, miközben szurtos kezét törölgette:

- Először is: minden a legnagyobb rendben van, Darja Dmitrijevna... A férje a tó másik partján tartózkodik. Mélyen tetszett aludni, a lövöldözés sem ébresztette fel. Azok a kófic kozákok meg akartak piszkálni bennünket, de mi úgy a körmükre koppintottunk, hogy hanyatt-homlok elmenekültek, a falujukig meg sem álltak. Egyelőre beássuk magunkat... Voltam az ütegnél, Karl Moor még nem tért vissza a felderítésből. Erre szekerezett a hordóval Anyiszja, az orra hegyes, a száját összeszorítja, velem nem áll szóba. Ez a külvilági helyzet. Ami kegyedet illeti, fogja ezt a vödröt, hozzon a fazékból egy csöbör meleg vizet, aztán gyerünk tehenet fejni. Semmi sem oly üdvös a test és a lélek megnyugtatására, különösen ábrándos, művelt hölgyek számára, mint ha érintkezésbe kerülnek a tehén tőgyével.

Dása elnevette magát. De Nyefedov nem engedett.

- Szép, szép, kérem, a Schiller, hanem hát a háziak meglógtak innen, itt hagyták a barmokat étlen-szomjan, megfejetlen. Ez így nem maradhat. Menjen, hozza a vödröt.

- De Kuzma Kuzmics, én nem értek hozzá.

- Ez tipikus válasz, Darja Dmitrijevna, maga semmihez nem értett, egy tűbe nem tudott befűzni, a férjéhez sem értett, csepp híján örökre elvesztette. Hanem most azért is megfejjük azt a tehenet, s majd én megtanítom, hogyan kell tejeslepényt keleszteni, hogy lehet aprófán finom rántottát sütni. Megjön Ivan Iljics éhesen, mint a farkas. És szépséges kis felesége elébe teszi majd a serpenyőt, és azon úgy sistereg a sült szalonna, mint a veszedelem... Nekilát és ráadásul még palacsintát is kap. Maga szemközt ül vele, arcán nyugodt mosollyal, ami az ő szemében Gioconda rejtelmes mosolya lesz. Látja, ilyen egy vörös parancsnok felesége.

Kuzma Kuzmiccsal nem lehetett vitatkozni; ha ő egyszer a fejébe vett valamit, addig döngte-zümmögte, míg végre is elérte, amit akart. Dása a félhomályos istállóban eligazította maga alatt a szoknyáját, és leült a tehénhez. Nem öklelte fel, nem bántotta őt a jámbor. Megmosta meleg vízzel az állat érdes tőgyét, és húzogatni kezdte, ahogyan Kuzma Kuzmics oktatta a háta mögül. Szörnyen félt, hogy még a kezében marad az a puha dolog, de Kuzma Kuzmics biztatta: - Csak erősebben, ne féljen tőle! - A nagy darab tehén feléje fordította fejét, és hangos, meleg, jóságos sóhajt lehelt rá. A tej - amelynek szaga gyermekkorára emlékeztette - vékony sugárban csurgott a vödörbe... Ez volt az a névtelen, csendes, "jámbor kis világ", amiről Dásának eddig nem volt fogalma. Mondta is súgva Kuzma Kuzmicsnak, aki - szintén suttogva - így beszélt a háta mögül:

- De azért ezt ne mondja el senkinek, kinevetnék, hogy lám, Darja Dmitrijevna a tehénistállóban jött rá a világrejtély nyitjára. Elfáradt az ujja?

- Nagyon.

- Eresszen csak (és a helyére ült), látja, így kell, így ni... Hjajaj, ez az a híres orosz intelligencia. Örök igazságokat keresett, és egy tehénre bukkant.

- Mit akar, hiszen maga is...

- Mit? Én... - Nyefedov felháborodottan még a fejést is abbahagyta.

- No, igen, itt ül a tehén alatt és filozofál...

- Lelkem, egy kiugrott pappal jobb nem vitatkozni.

Fogta a vödröt, és Dásával együtt bement a házba. Aprófát kezdett hasogatni.

- A bölcselkedés a lélek ünnepi sétája. Johann Georg Hamann, akit Észak Mágusának neveztek, megállapította: "Saját létünket és rajtunk kívül álló, más tárgyak létezését semmiképpen sem lehet bebizonyítani, csak hinni kell benne..." És ha hit nincs, akkor nem létezik a világ? Se maga, se én? És ez itt nem aprófa, hanem egy darab semmi? A semmin süssünk rántottát?

A forgácsot a fogóra tette, a tűzhely mélyéből néhány izzó parazsat kapart oda, és elkezdte fújni.

- Más dolog az, Darja Dmitrijevna, amit életfilozófiának neveznek. Fürkészd és ismerd meg az életet, s akkor megbirkózol vele... Fennkölt értelem beavatkozása nélkül az élet tévútra jut. Létezésem tény, kétségtelen tény, s számomra rendkívül fontos tény. S mivel közlékeny vagyok, és kíváncsi természetű, mindent látni akarok, és mindent meg akarok érteni. S maholnap igen sok dolgot megértek abból, ami körülöttünk és velünk történik, mert ezt nem elemi ösztön, hanem az emberi értelem irányítja. Sohasem tudok hozzájutni, hogy elbeszélgessek a komisszárunkkal. Tulajdonképpen nem is ővele, hanem egy egyszerű, civil ruhás emberrel szeretnék én néha-néha eldiskurálni egy órácskát... Darja Dmitrijevna, szaladjon csak, kérem, az udvarra, ott van hátul egy kis hombár, azt én tegnap este kipécéztem, sőt a zárját is letörtem. Hozzon egy kis lisztet, mondjuk, két marékra valót...

A reggeli elkészült. De a várva várt Ivan Iljics helyett egy puskás vöröskatona rontott be a házba, tömött patrontáskával.

- A parancsnok üzeni: nyergelni, összecsomagolni! Gyorsan! - Szimatolt, sapkáját a tarkójára tolta, puskáját a földre támasztotta, a kemencéhez ment, összemarkolta a serpenyőről a forró palacsintát, amennyit csak tudott, aztán röstelkedve pillantott Dására és elment.

- Elvtárs, elvtárs! - kiáltotta utána Dása. - Mi az, mi történt?

- Hogyhogy, mi történt? Nézzenek az utcára...

E pillanatban egészen közelről, mintha az udvarról hallatszott volna, oly erős robbanás dördült, hogy mindkét kisablak üvege kirepült.

A Caricin ellen decemberben intézett támadás tervét Gyenyikin vezérkarának katonai szakértői készítették el. Az egyik legfiatalabb tábornok: Vrangel báró hangsúlyozta legjobban e város birtokbavételének óriási fontosságát. Krasznov atamán a tervet jóváhagyta. A Doni Hadsereg segítségére odairányították Maj-Majevszkij hadosztályát, amely a vörösök Észak-Kaukázusban szenvedett veresége után felszabadult és kiegészült a Kornyilov-, Markov- és Drozdovszkij-féle kötelékek legjobb csapataival. Maj-Majevszkij a Donyec-medencén vonult át, hogy fedezze a Doni Hadsereg mögöttes területét - amely a nyugatról, Ukrajna felől várható támadás ellen nem volt biztosítva -, saját északi határvonalának fedezésére csak egy erős hátvédet hagyott hátra. Ötvenezer főnyi válogatott doni harcos sietett Caricin ellen.

Ugyanakkor a köztársasági Vörös Hadsereg főparancsnokságának törzse kidolgozta az ellentámadás tervét. E terv szerint a doni terület északi határán álló Nyolcadik és Kilencedik Vörös Hadsereg a Don mindkét partján behatol a területre, Krasznov fehérkozákjait a Tizedik Hadsereg szuronyai elé szorítja vissza, és a caricini pusztán együttes erővel felőrli a Doni Hadsereget. Ennek szétverése után a Vörös Hadsereg száznyolcvan fokos fordulatot téve nyugatra, a Dnyeper felé vonul, hogy megtisztítsa Ukrajnát Petljura hadaitól.

Ez a haditerv figyelmen kívül hagyta a legfontosabbat: hogy a katonai térkép kacskaringós vonalai, jelzései és számai mögött az osztályharc lobogott a maga saját külön törvényei és lehetőségei szerint. A térkép vonalainak és pontjainak más-más minőségük, jelentőségük volt: némelyik új erőt biztosíthatott a vörös ezredeknek, dandároknak, hadosztályoknak, némelyik viszont gyöngíthette, hátba támadhatta őket.

A hadseregfőparancsnokság haditerve nem a polgárháború magasabb szempontjait szolgáló helyekre irányította a vörös csapatokat. Északról délkelet felé törekvő mozdulataik közben a Don, a Hopjor és a Medvegyica folyó mentén fekvő, ellenséges érzelmű kozák falvakon át a támadás ereje megcsappant, szétforgácsolódott, és az ellenségnek lehetővé tette a manőverezést és erőinek átcsoportosítását.

Innen eredtek a lappangó árulás titkos szálai a hadseregfőparancsnokságban, amely elfogadta a törzs e gyarló haditervét. A hiba, amely első látásra nehezen volt felfedezhető, egy fél év alatt fenyegető veszedelemmé fajult.

Megindult tehát a Vörös Hadsereg decemberi ellentámadása. A Donyec-medencétől jóval keletebbre kezdődött meg, ahol a gyárak és bányák körzeteiben már alig várták a Vörös Hadsereget, hogy a lakosság megindíthassa a felkelést. Ám Maj-Majevszkij hadosztálya is ideözönlött dél felől, mégpedig korbáccsal, akasztófákkal. A vörös támadás jobbszárnyát ilyeténképpen veszély fenyegette. A támadás megtorpant. Az ellenség csapatainak egész ereje ismét - augusztus óta immár harmadszor - a Tizedik Hadseregre zúdult.

Az ellenség túlerőben volt, létszámát, fegyvereit, felszerelését tekintve egyaránt. Amellett benne feszült a támadás dühös elszántsága. Az erőviszonyok igen aránytalanoknak bizonyultak. Caricin a frontra dobta utolsó tartalékát: ötezer munkást. Ekkor a forradalom alkotóereje jött segítségül.

A francia nép 1792-ben éhesen, lerongyoltan, saját gyártmányú kopjákkal felfegyverkezve, feltalálta a fergeteges ágyútüzet és a tömeges gyalogsági rohamot, Frigyes híres négyszöges hadoszlopai ellen. Ezzel felrúgta a harcászat addig érvényes szabályait, de legyőzte az európai koalíció mintaszerűen kiképzett hadseregét.

Az orosz nép a lovasság megszervezésének új módját eszelte ki. Példája ennek Szemjon Bugyonnij dandára, amely a szalszki sztyeppről özönlött elő. Ereje nem csupán bátorságában rejlett. Hiszen a fehérkozákok is tudtak lóhátról kaszabolni. Bugyonnij dandára a nagy szakállú hadtápkocsistól a hosszú bajuszú zászlótartóig, csupa tökéletesen megbízható, fegyelmezett lovasból állt. A századok, szakaszok katonái többnyire egy faluból valók voltak. Olyan harcosok lovagoltak egymás mellett, akik valaha együtt vadásztak tücskökre. A fiúk, unokaöcsök lovon, az apák, nagybátyák géppuskás kocsikon vagy hadtápszekereken. Attól a naptól fogva, amikor Szemjon Bugyonnij osztaga mintegy háromszáz szablyával kivonult Platovszkaja kozák faluból, egyetlenegy szökés sem fordult elő... De meg hát hová is szökhetett volna a harcos? Hacsaknem haza a falujába vagy tanyájára, ahol gyalázat és szigorú ítélet várt rá.

A dandárban - íratlan törvény szerint - kétféle bíróság volt: a hivatalos haditörvényszék és a nem hivatalos, a bajtársi bíróság. A vétkes fölött - akár ha a harcban követett el valami hibát, akár ha megtagadta az engedelmességet, vagy idegen jószág után nyúlt - a haditörvényszék mondott ítéletet. De emellett a harcosok bizonyos esetekben maguk is bíráskodtak. Alkonyatkor összegyülekeztek valami félreeső, homályos zugban - figyelő szemektől távol -, és így ítélkeztek vétkes társuk fölött. Előfordult ily módon, hogy a haditörvényszék az enyhítő körülmények figyelembevételével felmentett valakit, akit aztán a bajtársi bíróság szigorúbban bírált el, akkor ez az ember el volt veszve, és további sorsáról senki sem adott felvilágosítást.

Újszerű és ugyancsak semmiféle katonai szabályzatban nem szereplő módon szervezték meg itt a hadrendet is. Egy lovasszázad kétsoros hullámban indult rohamra. Elöl vágtattak a harcedzett, súlyos öklű hadfiak, többnyire még a régi lovasságból, akiknek rettenetes csapásai után az ellenség lovai gyakran csak gazdájuk alsótestét vitték tovább. Az első sor nyomában lovagoltak a pisztollyal, karabéllyal felfegyverzett mesterlövészek; mindegyik egy-egy előtte valót fedezett; az elöl harcolók, társaik tűzfüggönye alatt, hidegvérrel kaszabolták az ellenséget, nem nézve se jobbra, se balra; s nem volt rá eset, hogy még kétszeres, sőt háromszoros túlerőben levő ellenséges lovasság is ellen tudott volna állni a Bugyonnij-katonák ily módon tudatos láncszemekből megszervezett, összpontosított lovasrohamának.

A tanya már több helyen égett. Füst gomolygott a nádfedelek körül, itt-ott láng csapott ki, szikrát hányva, izzó szalmacsomókat dobálva az alacsonyan gomolygó füstfelleg közé. A galambok riadtan keringtek egy darabig, aztán rendre a lángokba hullottak. A barmok bőgtek az istállókban. Egy fajbika legázolta a sövényt, és bömbölve rontott az utcára. Az asszonyok síró apróságaikkal együtt kirohantak az égő házakból: menedéket kerestek. A kozák falu felől, a dombok mögül szüntelenül ágyúzott a kozákok tüzérsége.

Onnan mutatkoztak dél felé az első gyalogos-csatárláncok, amelyeknek nagy területen elszórt, apró egységei be akarták keríteni és elfoglalni az égő tanyát, s annak tüzébe szorítani a hevenyészett lövészárkokban megbúvó kacsalini ezredet. A lövészárkok a faluvégi kovácsműhelytől a tópartig értek, amelynek jegét gránátlövések zúzták be, majd a szélmalomnál húzódtak tovább az ősi földvárak felé.

Tyelegin és Ivan Gora a lövészárkok mentén lovagolt, mögöttük a komisszár küldönce, Agrippina, aki kozák módra behorpasztotta fején a báránybőr kucsmát. Megálltak a szűk árkokban derékig megbújó osztagok vagy géppuskaállások mellett: a vidám tekintetű, piros képű Ivan Iljics és Ivan Gora, az éjszakai tépelődéstől még mindig sötét, beesett arccal, de most, hogy a helyzet tisztázódott, mégis már nyugodtabban. Tyelegin - nyergében kiegyenesedve, s kesztyűs kezével ajkát érintve, mintha a mosolyt törölné le róla - a robbanások közti szünetek csendjében így beszélt a katonákhoz:

- Elvtársak, most itt az alkalom, hogy véres csapást mérjetek az ellenségre. Lőjetek minden izgalom nélkül, nyugodtan, kiszámítva; minden emberre egy-egy golyót. Ilyen munkát várunk el tőletek, a komisszár meg én. Annál veszettebben lendüljetek majd szuronyrohamba... Parancsolom: bármi történjék is, egy tapodtat sem szabad hátrálni.

Ivan Gora, a komisszár, fejét felvetve kiáltotta:

- Éljen Lenin elvtárs! Fulladjon meg, pusztuljon a világkapitalizmus!

Aztán a következő csoporthoz lovagoltak. Az egész frontot bejárták, és csak a szélmalomnál szálltak le a lóról. Ekkorra a felderítők megállapították, hogy az ellenség az éj folyamán nagy erőket vont össze a kozák faluban. Abból, hogy olyan veszett dühvel támadott, arra lehetett következtetni, hogy a kacsalini ezred megjelenése a tanyán váratlanul érte a kozákokat, valami más harci feladat megoldása közben, és ezért, úgy látszik, egyetlen csapással akarták a vörösöket elsöpörni útjukból.

A malom eresze alatt szél sivított, nyikorogtak a fából készült fogaskerekek, és jó hazai lisztszag és egérbűz érzett.

Ivan Gora nagyokat sóhajtva nézegetett ki a lécek résein, leste, nem tűnik-e föl keletről, a sztyepp sötét lapályán Szergej Szergejevics.

Tyelegin, aki lent a telefonba kiabált valamit, most felszaladt a kis lajtorján.

- Megismételjük a caricini hadműveleteket - mondotta izgatottan, látcsövét szeméhez emelve.

- A fene ette volna meg az ilyen hadműveleteket, hiszen akár a birkákat, úgy körülfognak... Én mondom, megölték azt az embert, hiszen már egy óra elmúlt.

- Szergej Szergejevics nem hagyja magát olyan könnyen megölni...

- De jó kedved van, mi ütött beléd?

- Verekedni vígan illik, Ivan Sztyepanovics.

Az égő szalmakazal füstje alacsonyan a föld fölött húzódott a támadók felé. Már meg lehetett különböztetni néhány futó alakot. Az előretolt osztagok, fegyverüket kilőve, visszaszaladtak árkaikba. A kacsalini ezred egész frontja - amely szabálytalan patkó alakban vette körül az égő tanyát - földhöz lapulva várakozott.

- Aha! Lehasaltak! - kiáltotta Tyelegin. - Idegesek a sárgacsőrűek! Nézd csak, nézd, egymás után lehasalnak a csatárláncok... Ivan Sztyepanovics, az isten áldjon meg, ugyan szaladj és kösd a lelkükre, de komolyan, hogy a világért se lőjenek... Egyetlenegy lövést se, amíg nem adok rá parancsot.

- Itt a komisszár! - kiáltotta riasztó hangon Bajkov. - Mindenki a helyére!

Az első ágyú legénysége: Bajkov, Zadujvityer, Gagin és Anyiszja, aki adogató volt, felállt és vigyázzba merevedett. Egy leégett ház vályogfala mögül Ivan Gora s egy lépésnyire mögötte Agrippina tűnt fel. Az üteget fedező osztaghoz mentek. Ivan Gora beszélni kezdett a vöröskatonáknak. Agrippina szálegyenesen kihúzta magát, és leeresztett kezében pisztolyt tartott.

- Külön parancs nélkül a legszigorúbban tilos... egyetlenegy lövést sem... - hallatszott Ivan Gora harsány hangja. - Figyelmeztetem az elvtársakat, aki a parancsot megszegi, azt azonnal agyonlövöm...

Bajkov megrázta esőáztatta, széles szakállát:

- Őrizkedjetek, fiúk, attól a pisztolyos fehérszemélytől, mert az lepuffant, hogy még a szempillája se rebben...

- Mit csúfolódol? - felelt erre Anyiszja. - Agrippina nagyon rendes elvtárs.

Ivan Gora ekkor az ágyúhoz lépett, olyan komolyan, hogy mindenki kővé meredt. Agrippina szinte elválaszthatatlanul ment lépésről lépésre a férje után. Az első számú ágyú egy deszkából, kocsikerekekből összeeszkábált furcsa alkotmányon állt: körös-körül fűrész, fejsze, faforgács. Ivan Gora csak nézte ezt a különös valamit, pislogott, hunyorgott, aztán megkérdezte:

- Hát ez mi?

- Ez a mi találmányunk, komisszár elvtárs - felelte Bajkov. - Olyasmi, mint a forgóbástya a hajókon...

- És a kocsikerekek minek?

- Hát hogy az ágyú gyorsabban forduljon. Ügyes dolog ez, kérem...

- Aha, hm, úgy. - Ivan Gora továbbment, Agrippina a nyomában. Bajkov szemöldökével feléje intett:

- Egy színjátszó csoportban vagyok vele. De a komisszártól nem félek úgy, mint tőle... Kerekre nyitja a szemét, mint az egér... de nincs abban könyörület... Ej, asszonyok, asszonyok, hát ezért harcolunk?

- Darja Dmitrijevna, elvittem neki... A malomba nem engedtek be... Fentről kiáltott, integetett: "Csakugyan Dasenyka sütötte?" "Igen, mondom, csak kár, hogy kihűlt..." "Én meg épp hogy a hideg palacsintát szeretem... Csókoltatom ezerszer..."

- Ezt maga mind csak kitalálta.

- Isten bizony, nem... Hallotta, mi történt? A mi Ivanunk, tudja, az orvos, az a tejfelesszájú, úgy begyulladt, hogy hányt meg a hasa ment... A komisszár méregbe gurult: "Hozzátok rendbe az idegeit." Le kellett vetkőztetni, osztán a kútnál leöntöttük hideg vízzel... Hallja, hogy visít, most kapja a harmadik vödörrel... Van persze röhögés! Pedig én is gyáva vagyok, Darja Dmitrijevna...

Dása föl-alá járt az ablak és az ajtó közt, mint akit ketrecbe zártak. A szobában már elő volt készítve a kötszer, karbol, jodoform. Kuzma Kuzmics ott lábatlankodott körülötte.

- Ugyanazt az álmot látom csaknem minden éjjel: kezemben puska, a szívem reszket, és azt a bizonyos kakast húzom-nyúzom, lövök, és közben mintha magam is benne volnék abban az átkozott puskában... Az meg, nemhogy kilőné egyszerre a golyóbist, hanem a kakas csak nagy kínnal húzódik hátra, lassan-lassan göndörödik elő egy kis füst a csőből, és akire lövök, annak nincsen arca, az ábrázatát sohasem látom, csak mindig közelebb jön, egyre szélesebb... pfuj, undorító!

- Miért van ilyen csend? - kérdezte Dása, és kezét tördelve megállt az ablak előtt... Leszállt a korai alkony... A tüzek ellobogtak. Már nem hallatszott ágyúzás, fegyverropogás. A kozák csatárláncok egyre közelebb húzódtak, kúsztak, csaknem bekerítették már a tanyát. Dása elfordult az ablaktól, és megint járkálni kezdett. - Sok lesz a sebesült. Hogy látjuk el őket?

- A komisszár ideküldi Agrippinát, ez nagy segítség. Tudja, én őt is, meg Anyiszját is elkértem a komisszártól, merthogy, mondom, nem neki való az, ágyúnál szolgálni, tiszta romantikából... Mit szól az álmomhoz?

- Mondja: csakugyan egészséges Ivan Iljics? Semmi baja?

- Kihajolt hozzám a háztető résén, a szája a füléig szaladt. Abszolút biztos a győzelemben.

- Ah! - Dása megrázta fejét. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne gondoljon arra a sok ezer férfira, akik most feléjük kúsznak, loppal, mint a ragadozó vadak. Hiába, ezt sohasem tudja megérteni... Mint valami mesebeli szörnyet, úgy vonszolta vissza képzeletét az asztalon szétrakott apró tárgyakhoz: pólyakötegekhez, üvegcsékhez, orvosi műszerekhez. - Jód, sajnos, nincs elég, szörnyű! - Képzelete lassan megjuhászodott, de olykor, valami óvatlan résen át megint csak előtte termett a rém, s ettől a szeme kitágult, mint két mély tó... Miért, miért kell azoknak ott mindenáron legyilkolni minden ártatlant, mindenkit, aki szívéhez nőtt? Gyűlölet! Lehet-e ennél szörnyűbb valami az emberben? Gyűlölet környékezte Dását, lopva, lesből, döfésre emelve szuronyát, amelyet oly görcsösen akar ellökni a kéz...

- Hát ez gyalázat - suttogta Dása, és tágra nyílt szemének vad pillantása megriasztotta Kuzma Kuzmicsot. - No, mit néz rajtam? Hányingerem van, akárcsak a doktorunknak... Nem bírom elviselni a gyűlöletet... Hogy kényesen neveltek? Nos, hát tegyen róla...

Céltalanul rakosgatta az üvegcséket, kötszercsomagokat:

- Azt sem látom be, minek kellett előtálalnia nekem azt az álmát...

- Aha, Darja Dmitrijevna, szóval az álom kapóra jött... Van olyan gyűlölet, amely tisztít, akárcsak a szerelem... Gyűlölet, mely olyan, mint a hajnalcsillag egy magas homlokon... Aztán van állatias, becstelen, gonosz gyűlölet is, ettől őrizkedjék... Én is elborzadtam, emlékszem, ezerkilencszáztizennégyben, amikor mesélték ezt az esetet az oroszok, akiket külföldön ért a mozgósítás híre, megrohanták az utolsó vonatot... És a német kalauzok szándékosan levágták a vagonajtóval az apró gyermekek kezét... Hogy az álmot miért meséltem el? Hát a komisszárnak nem is mondtam volna el, senkinek sem, csupán magának, és azt is csak ilyen pillanatban... Tudom, hogy földi utamnak végét járom, erőtlen vagyok én... - Váratlanul kirobbant belőle: - Nem szalad már az én szekerem, csak lassacskán döcög...

- Gyűlölöm őket! - kiáltotta Dása, és a mellét verte. - Én láttam, ismerem ezeket az arcokat: a műkedvelő gyilkosok szemét, a kielégületlen kéjencek pattanásos képét, nemtelen állát... Szemét nép! Eszelős banda... Nem, az ilyeneknek nincs helyük a földön!

- Nyugalom, csak nyugalom, Darja Dmitrijevna. Nézzük meg inkább, felforrt-e a víz a fazékban?

Dása gyorsan az ablakhoz ment: a szürkéskék homályban vöröskatonák szaladtak mélyen lehajolva, előreszegezett szuronnyal, mintha rohamoznának. Még ráncokba feszült arcuk is látszott. Az egyik megbotlott s már-már elesett, aztán kapkodva tovább rohant, felegyenesedett és fogát összeszorítva megfordult.

Rakéta cikázott a puszta felett, méregzöld fénysávokat lövellve. Lassan lefelé hullva megvilágította a görnyedt, szürke hátakat az árkokban, és a közelben, alig kétszáz méternyire, a felegyenesedett gyalogosokat. Egy ember futott közöttük, feje fölött kardjával hadonászva. A zöld fény kialudt. A szurokfekete sötétségben viharként felhangzott a "Hurrááááá!".

Tyelegin levette sapkáját, és csapzott haját hátrasimította. Végiggondolt, előre látott, megcselekedett mindent, amit csak lehetett. Most aztán a lelkierő dönti el a harcot. Az ellenség nyilván legalább négyszeres túlerőben van, azt a tartalékot is beleszámítva, ami látcsövön is alig látszott.

Egész vállával kihajolt a malomtető résén, úgy nézett széjjel. A tanyát egyszer csak fegyvertűz füstje burkolta körül. Ivan Iljics szeme előtt minden összekavarodott. Itt is, ott is kézitusát vívtak az emberek a lövészárkokban. Tyelegin a sapkáját kereste, "ördög vigye, elveszítettem azt a jó sapkát..." S már lent is volt, és rohant, mint a szél, a dombról, a lövészárkok felé!

A kozákok első rohama csaknem mindenütt kudarcba fulladt, csupán - miként Ivan Iljics előre látta - a kovácsműhelynél dúlt még a harc. Heves tusa volt ott, vad ordítozás, gránátrobbanások. A vályogfészerig futott, ahol a tartaléknak kellett lennie, csakhogy nem volt ott; a vöröskatonák nem bírták megállni, és kérdezés nélkül - a maguk szakállára - szaladtak segíteni a kovácsműhelyhez. Ugyanoda iparkodott, lőszeres-zsák alatt görnyedve Ivan Gora is.

- Komisszár! - kiáltott Ivan Iljics. - Micsoda dolog ez! Micsoda fegyelmezetlenség! Ezt nem szabad!

Ivan Gora csak bősz orrát fordította feléje a zsák alól. Két lépéssel odább Tyelegin meglátta Dását, amint egy bicegő katonát támogatott be a házba. Ivan Iljics megállt... Felemelte széttárt ujjú kezét: "Igen - mondta -, szóval ezért jöttem ide..." Megfordult s visszaszaladt az üteghez.

- Minden rendben van?

- Mint az Úristennél ünnepnapon... Isten hozta, Ivan Iljics.

- Elvtársak, srapnellel a tartalékokra!

Az egyik közeli ház tetejére kapaszkodva, Tyelegin a látcsőbe pillantott. Az ellenséges tartalékerő, amelyet az imént észrevett a malomtetőről, sűrű tömegben közeledett. Lekiáltott:

- Sortűz!

Az ólomszín homályban egymás után robbantak a srapnellövedékek. A támadók sorai meginogtak, de továbbra is közeledtek. Egyre alacsonyabban robbantak fejük felett a srapnelek, de még mindig közeledtek. Rakéta szökkent fel, és kígyózva lángját az ólomkatonák soraira lövellte, mintegy áldását adva hősködésükre: úgy, úgy, csak táncoljatok a bolsevik csontokon... S mihelyt fénye kialudt, jobbra, kelet felől egymás után három rakéta szökött fel, s hullatta szerte az égboltra baljós, zavaros-vörös tűzfényét. Tyelegin felordított:

- Rakétával felelni, egymás után három vörössel!

Bugyonnij lovassága egy szakadék medrében előrenyomulva s oly bősz erővel vetette magát a sötétből a támadók balszárnyára, hogy a gyalogság sorai egy perc alatt felbomlottak, meghátráltak, s megkezdődött az, ami elől nincs menekvése a gyalogságnak, ha lovassággal kerül szembe: megkezdődött a futók felkoncolása. A tanyánál felröppenő rakéták fénye bevilágította a sztyeppet, ahol suhogó szablyával aratott a halál. A kozákok futás közben eldobták fegyvereiket, s fejüket a puszta karjukkal védelmezték, amikor rájuk vetődött a ló és a lovas fekete árnyéka. A Bugyonnij-katona pedig, kengyelvasán rugalmasan himbálózva, balra dűlve, vállának teljes lendületével kaszabolt, és csak úgy hullt a kozák a lovak lába alá.

Amikor Bugyonnij észrevette, hogy a kozák tömegek már az egész csatatérről meghátráltak és menekülnek, megállította lovát, és kardját magasra emelte: "Ide hozzám!" A köréje sereglett félszáz lovassal együtt visszatért a tanyához. Lova izgatottan táncolt alatta. Szemjon Mihajlovics nyergében kinyúlva száguldott, megeresztett kantárszárral, kardját a kengyel mellett tartotta, hogy kezét pihentesse, s ezüstszürke báránybőr kucsmáját tarkójára tolta, hogy a szél felfrissítse izzadt arcát, és szabadon lobogtassa bajuszát. A lovasoknak meg kellett sarkantyúzniuk lovukat, hogy ne maradjanak el tőle. A tópartra ügettek, ahol még fel-felsziporkázott a rakéták kialvó tüze. Néhány ember félreugrott a lovasok elől, és a földre vetette magát. Szemjon Mihajlovics, ügyet sem vetve rájuk, oda mutatott kardjával, ahol a kovácsműhely körül az ellenséges gyalogosok még mindig a kacsaliniakkal tusakodtak: mind a két fél már több ízben szuronyrohamra ment, majd visszavonult, lehasalt.

Bugyonnij ötven lovasa megeresztett kantárszárral, lávaként zúdult az elöl száguldó ezüstszínű szőrmekucsma nyomában a tópartról egyenest az ellenségre, és sem a géppuskatűz, sem a puskalövések, sem az előreszegezett szuronyok nem tudták feltartóztatni a vágta közben felhorkanó paripákat. Aki a szablyák sodrába került, annak vége volt. Szemjon Mihajlovics csak a tanyai házsorok közt állította meg lovát.

Tyelegin elébe sietett. Szemjon Mihajlovics nem válaszolt neki rögtön; előbb egy kendővel letörölte pengéjét, a kendőt a földre dobta, s aztán hüvelyébe csúsztatta rézmarkolatú, széles szablyáját, végül kezét halántékához emelve így szólt:

- Jó estét, elvtárs, az ezred parancsnokával beszélek? Én Bugyonnij dandárparancsnok vagyok, ennek a hadcsoportnak a főnöke. Parancsom a következő: egy század kivételével, amely a hadtáp és a sebesültek védelmére itt marad, a többi haderő a tüzérséggel együtt haladéktalanul megtámadja a kozák falut, elfoglalja és megtisztítja a fehérkozákoktól.

- Igenis, meglesz...

- Egy pillanatra, elvtárs...

Leugrott lováról, tenyerét a nyeregszíj alá tette, a ló orrára koppintott, mert az el akarta kapni a kabátja ujját, aztán kezet nyújtott Ivan Iljicsnek:

- Nagy a veszteség?

- Nem, szó sincs róla.

- Nagyon jó. S mondja, saját erőikkel is állták volna a sarat?

- Egész biztosan. Miért is ne, hiszen lőszerünk van elég.

- Nagyon jó. No, intézkedjen.

- A hasüregben teljesen megszűnt a fájdalom, Anyiszja Konsztantyinovna, nem is érzem, hol van a hasam... Milyen rosszul van ez megkonstruálva, a legfontosabb gépezet, és semmi sem védi... Alig egy hüvelyknyire ment be a kardél, és micsoda rombolást végzett... Micsoda rombolást... Szomjas vagyok.

Anyiszja fáradtan, hallgatagon ült Sarigin mellett. A kórház most a kozák falu egyik emeletes téglaházában volt. Csak a könnyű sebesültek maradtak ott és a nehezen szállíthatók, a többieket pár nappal ezelőtt Caricinba vitték. Sarigin haldoklott. Annyira nem akart meghalni, annyira ragaszkodott az élethez, hogy Anyiszja vele együtt szenvedett. Már nem is vigasztalta, csak ott ült az ágya mellett és hallgatta.

Most felkelt, hogy a csuporral vizet merítsen a vederből, és inni adjon a betegnek. A fiú arca égett. Gyermekien nagy, kék szeme szünet nélkül, mindenhova követte Anyiszját, aki most nőiesen volt öltözve, fehér ápolóköpenybe. Aranyhaja, amiről a fiú annyiszor álmodott, koszorúba fonva vette körül a fejét. Sarigin félt, hogy Anyiszja elmegy, s akkor nem marad más, mint összeszorított foggal, fejét a párnába temetve hallgatni halántékában a vér szabálytalan lüktetését, ezért folyvást, szünet nélkül beszélt tehát. Gondolatai fel-fellobbantak, mint kifogyó olajban a kanóc lángja, amely hol felemelkedik a mécses pereméig, és fénye pillanatokra erősen világít, hol meg összetöpörödik, hamvába hull.

- Nem volt szép maga akkor, Anyiszja Konsztantyinovna, kétszer olyan idősnek látszott... A keze folyton az arcát takargatta, és a szeme csak nézett, de nem látott: bánatában elsötétedett a szeme... De hiába, én nem vagyok szánakozó lélek, arról leszoktattam magam... A szánakozók a legszárazabbak. Az életben csak egyszer lehet megsajnálni valakit és: stop! A gép álljon meg... A szívét tegye az ember az üllőre, aztán újra vissza az izzó parázsra, s újra a kalapács alá... Ilyennek kell lenni egy komszomolistának... Én akkor a hajón, zárt ülésen magyaráztam az elvtársaknak, hogy a forradalom harcosaihoz nem méltó bántani magát... Latugin akkor megjegyzést tett valami mosogatólányokról... Ej, ez a Latugin! Nem való az magához, Anyiszja Konsztantyinovna... Magát a forradalom felemelte, megszépítette, magát nem őneki szánta... Zsákutca volna magának... Ezt a kérdést fel kell vetni, harcolni kell ezért a kérdésért...

Lángja fellobbant életmécsének pereméig, lemérte a közeledő sötétséget és összezsugorodott. Sarigin megnyalta száraz ajkát. Anyiszja odatartotta neki a csuprot. Sarigin újra megszólalt:

- Tudom, hogy miért halok meg, tisztán és világosan látom... Szeretném, ha nem felejtene el... Petrográdi vagyok, a Vasziljevszkij-szigetről. Az öregem asztalos, én ipariskolába jártam, apámmal együtt dolgoztam. Ő gyalult, én is gyalultam; ő gyalult - én is gyalultam, közben hallgattunk nagyokat. Aztán elmentem a Balti Gépgyárba dolgozni... Ott nyílt ki a szemem a fődologra, hogy miért is élek. Kezdődött a lázas töprengés, a türelmetlenkedés. Ha egyszer a magasság hív, egy percig se maradhatsz a mélyben... No, aztán jött a háború - haditengerésznek soroztak -, és véresre haraptam a számat dühömben... Nem tudja elképzelni, Anyiszja Konsztantyinovna, milyen volt az, amikor megláttam az élő embert, akit mi magunk gondoltunk el, magunk harcoltunk meg és teremtettünk magunknak... Még mit nem: elengedni magát, hogy megint lehajtott fejjel barangoljon magányosan?... Mire való akkor a forradalom! Nem, ez nem lett volna helyes... magának színésznőnek kell lennie... Ott lődörögtem minden este a fészer körül, láttam, hallottam... "Az istenre kérlek... kegyelmezz!... Elhagyatva, újra elhagyatva..." Bármelyik fronton meglátják magát, megrendülnek. Mire vége lesz a polgárháborúnak, világhírű színésznő lesz magából... Ez a maga útja... Csak ne legyen gyönge... Ő még sokat fog a fülébe duruzsolni magának, de ne hallgasson rá. Anyiszja Konsztantyinovna, szeretném bebizonyítani magának: nincs joga magánéletre. Drága!... Miért fordul el? Most pihenek kicsit, összeszedem magam, mert még mondanom kell valamit... Egy fontos bizonyítékot kifelejtettem...

Fejét ide-oda kapkodta a párnán, aztán elcsendesedett. Olyan sokáig hallgatott, hogy Anyiszja föléje hajolt: félig nyílt szempillái résén át nem látszott a szembogara. Nem a beszédétől szorult össze Anyiszja szíve, hanem üvegessé váló szemének bánatától. Egyszerre megértette mindazt, amit Sarigin lázas, zavaros szavakkal kifejezni igyekezett. Az a két kis apróság is biztosan ugyanúgy hívta őt ott riadtan egymáshoz bújva, a lángoktól körülvett szárított trágyaboglya alatt. Anyiszja azóta egyetlenegyszer sem merte emlékezetébe idézni gyermekeinek arcát. És íme, most úgy látja maga előtt őket, mintha élnének: a négyéves Petruskát és Anyutát, azt a kis pufók, göndör hajú, fitos orrú csöppséget... És most ez itt, ez a harmadik is őt hívja. Ettől el tud búcsúzni, ezt elkíséri a sírig...

Anyiszja csendesen megsimította a fiú fürtjeit. Szempillája még megrezzent, és Anyiszja látta, mint borította el halántékát a kékes árnyék...

Gyenyikin hadseregfőparancsnok minden pénteken este preferanszot játszott Jekatyerina Alekszejevna Kvasnyinánál, aki anyai ágon távoli rokona volt. Ez a preferansz még a kilencvenes években kezdődött, amikor Anton Ivanovics az akadémián tanult, és Jekatyerina Alekszejevna pétervári otthonossággal berendezett lakásán lakott albérletben a Vasziljevszkij-szigeten, az ötödik soron. Abból az időből a négy állandó partner közül csak ők ketten maradtak életben, akiket a súlyos életviszonyok Jekatyerinodarba vetettek; itt Anton Ivanovics Isten kegyelméből a fehér haderők főparancsnoka lett, Jekatyerina Alekszejevna pedig, aki ezerkilencszáztizennyolc elején elmenekült Petrográdról, itt éldegélt szerényen leányával, az ifjabb Jekatyerina Alekszejevnával együtt.

A hadseregfőparancsnok különböző címen több ízben felajánlotta neki segítségét, de az asszony mindig kitért ez elől: "Jobb, ha ilyesmi nincs köztünk, Anton Ivanovics, a pénz megrontja a barátságot". A Tájékoztató Hírügynökség kiadványainak kefelevonatait korrigálta otthon, azonkívül szűkös napokra maradt még neki is, leányának is holmi apró-cseprő, eladni való értéktárgya.

A péntek este szent volt. Még Romanovszkij tábornok, a hadseregtörzs főnöke sem merte megzavarni a preferanszot. A város középpontjától távol eső, igénytelen kis faház kapuja előtt este pontban nyolckor megjelent egy felhajtott ernyőjű, egylovas kocsi. A hadseregfőparancsnok utasította kocsisát, egy Szent György-érmekkel teleaggatott, szakállas hadfit, hogy éjfélkor újból itt legyen a ház előtt, aztán csendesen felment a kiskerten át a tornácra, ahol máris feltárult előtte az ajtó.

A rendőrügynökök, akiket a kémelhárító főnöke minden pénteken ideküldött, vigyáztak, nehogy a hadseregfőparancsnok szeme elé kerüljenek. Az egyik, aki a háztetőn ült, elbújt a kémény mögé, a másik az utca másik oldalán, egy kúp alakú jegenye mögött húzta meg magát, azonkívül még kettő az udvar szemétdombja körül. Gyenyikin, mint igazi katona, nem szívlelhette maga körül a spicliket. Egyszer, kártyázás közben, elmesélt egy esetet, ezzel a szükséges rosszal kapcsolatban, a boldogult cár életéből. II. Miklós szerette a magányos sétákat a carszkoje-szelói parkban. A titkos rendőröket bokrok, díszsövények mögött bújtatták el az utak mentén, amerre a cár elhaladhatott. Téli időben úgy belepte őket a hó, hogy teljesen láthatatlanok voltak. Séta közben egyszer a cár meghallotta, hogy a háta mögött, egy bokor mögül rekedten suttogja valaki: "Numeró hét elment."

Miklós cárt nagyon elkedvetlenítette, miért éppen "hetes szám" ő a spiclik nyelvén; elmozdította a titkosrendőrség főnökét, s ezek után a cárt "Numeró egy"-nek emlegették.

Gyenyikin belépett a kis előszobába, ahol egy szál gyertya égett, lehúzta gumi sárcipőjét, levetette - mindig egyedül, segítség nélkül - vörös bélésű, bő katonaköpenyét, lesimította hátrafésült, ólomszínű, gyérülő haját, és kezet csókolt Jekatyerina Alekszejevnának. Gyöngéden megpaskolta az ifjabbik Jekatyerina Alekszejevna finom, erőtlen kezét, és szíves hangon, röviden "Jó napot, uraim"-mal üdvözölte a másik két kártyapartnert: hadsegédét, Lobanov-Rosztovszkij herceget és Vaszilij Vasziljevics Sztrupét, aki valaha Péterváron miniszteri osztályfőnök s egyébként igen kellemes ember volt.

A fogadószobában már készen állt a zöld posztóval bevont kártyaasztal, rajta két gyertya és a legyező formán szétrakott játékkártyák. Még a hagyományos krétadarabkák és apró, kerek szivacsok is a Vasziljevszkij-szigeten töltött régi, szép idők tanúi voltak.

A rendkívül apró termetű Jekatyerina Alekszejevna agyonhordott fekete ruhájában, túlméretezett alfelével vidáman tipegett rövid lábacskáin a kártyaasztalhoz. Kerek arca nevetett, nagy szája kellemesen selypített. Mozgékony személye alatt folyton nyikorgott a szúette szék, amely elé zsámolyt helyezett. Mielőtt helyfoglalás céljából kártyát húztak volna, Jekatyerina Alekszejevna megjósolta, ki lesz a vele szemben ülő, s mindannyiszor a hadseregfőparancsnok lett a partnere. Vidáman tapsolt kövér tenyerével az orra előtt:

- Látják, uraim, eltaláltam... Kátya, megint Anton Ivanoviccsal játszunk együtt...

- Fényes - mondta komor hangján Vaszilij Vasziljevics Sztrupe, és miután krétát és szivacsot tett maga elé, leült.

Vaszilij Vasziljevics, ez a mindenhez értő, szellemes, hidegvérű, szkeptikus, sovány, szigorú, koravén férfi és a kártyajátékban veszedelmes ellenfél, mint minden pétervári, komoly eleganciával játszott.

- Fényes - ismételte -, mint az egyszeri címzetes tanácsos szokta mondani, amikor kijátszotta az utolsó tromfját is. - És Sztrupe erős körmű, ápolt kezével gyorsan megkeverte a kártyacsomót.

A még fiatal Lobanov-Rosztovszkij herceg, a negyedik partner, erős játékos volt. Ebben s még néhány személyes természetű megbízás elintézésében merült ki szárnysegédi szolgálata a hadseregfőparancsnok mellett. Hadműveleti ügyekben mások, modernebb emberek működtek közre. A herceg - mint egyébként családjának többi tagja is - egyáltalán nem volt szépnek mondható: óriási homlokú, csúcsos, kopasz koponyája volt, és jelentéktelen arca. Eltekintve attól a fogyatékosságától, hogy hosszú lába folytonosan rángatózott az asztal alatt, mint akinek kisdolgát kellene végeznie, a herceg kitűnő nevelésben részesült. Sohasem nyilvánította véleményét, s ha valamiről megkérdezték, elképesztő butasággal válaszolt, mert jól tudta, hogy lényeges dologban úgysem fordulnak hozzá; előzékeny volt anélkül, hogy megalázkodnék, és az az évi nyári harcok során, amíg sebesülése miatt le nem váltották, bátorságról tett tanúságot.

A játék úgy folyt, mint valami ünnepi szertartás. Ebben a házban ilyenkor nem beszéltek a háborúról, nem politizáltak. Csak a legrövidebb kártyaműszavakra szorítkoztak. A két gyertya gyér fényében kéken füstölgött az üveg hamutartóra tett égő cigaretta.

- Nos, mi legyen, Jekatyerina Alekszejevna, odaadjuk?

- Vérző szívvel, de mit csináljunk, Anton Ivanovics?

A fiatal Jekatyerina Alekszejevna szintén itt ült a kis plüssdíványon, és lehajtott fővel, mosolyogva csipkét horgolt. Egyformán fakó színű volt az arca, szeme, haja. Finom ívű nyaka és szép kis keze olthatatlanul áhítozott a gyöngédségre. Jekatyerina Alekszejevna szerelmes természetű volt, elmúlt már huszonhat éves, minden szívügye szomorúan végződött, szerelme tárgya ugyanis vagy a háborúba ment, sietős búcsút véve, vagy egyszerre kiderült, hogy van felesége, akit szeret, s ezt könyörtelenül meg is mondta. Ez idő szerint Lobanov-Rosztovszkijba volt szerelmes. A herceg tréfásan udvarolgatott neki, s ezzel kedvében járt a hadseregfőparancsnoknak is, aki Jekatyerina Alekszejevnát úgyszólván lányának tekintette. Ez az ódivatú fiatal lány arról ábrándozott, hogy a herceg egyszer náluk felejti a szivartárcáját, s másnap reggel, a mama távollétében, megjelenik lóháton a ház előtt, sarkantyúját pengetve bejön és köszön, (őrajta fekete posztóruha lesz fehér gallérral, fehér kézelővel.) Bocsánatkérés közben a herceg tréfás mosolya az ajkára fagy, mert arcára pillantva mindent megért. Bemennek a szalonba, mindketten izgatottak... A herceg hirtelen megragadja a karját könyökön felül, és magához vonja: "Nem ismertem magát, maga egészen más, mint hittem - mondja majd izgatottan -, maga egy fennkölt lélek..." Itt a lány képzeletének röpte ellankadt... Jekatyerina Alekszejevna horgolt és mosolygott, a szemét világért sem emelte volna a hercegre, aki itt ült vele szemben, a két gyertya közt; beérte azzal, hogy itt van, s mohón szívta be finom dohányának füstjét...

Ilyen volt az a kis világ, a régi Oroszország egy darabkája, ahol Gyenyikin hadseregfőparancsnok péntek esténként megpihent súlyos gondjai között.

Ma este a hadseregfőparancsnok - szokása ellenére - gondterhelten, szórakozottan és elkésve érkezett; sárcipőjét lehúzva, véletlenül rálépett a lába alatt sündörgő macskára, mire az undorító, vészes hangon felvisított. Lobanov-Rosztovszkij felkapta a macskát, és a konyhába vitte. A háziasszony nevetett, Vaszilij Vasziljevics így szólt: "A kandúrok néha kibírhatatlanok." Várták, hogy Gyenyikin bejön a szalonba. De az tűnődve akasztotta fel kabátját, és ék alakú, kicsiny, ősz szakállát simogatva, csak állt, álldogált továbbra is az előszobában.

Mindenki elkomolyodott az aggasztó szünet alatt, míg csak a herceg visszatérve nem jelentette, hogy a kandúrnak nem történt baja.

- Annál jobb - mondta Gyenyikin. - Ne vesztegessük hát az időt.

Rosszabbul játszott, mint rendesen, elvétette a kártyákat, s mindegyre az ablak felé nézegetett, bár be volt függönyözve. Jekatyerina Alekszejevna, a fiatalabbik, csendesen felkelt, magára kapott valamit, és az udvarra ment utánanézni, helyén van-e az őrség. A háztetőn, a kémény mögül - ahol kegyetlenül fújt a szél, s feljebb, a felhők mögött a sápatag félhold kószált, mint a tébolyodott - vacogva kiáltott le az őrködő spicli:

- Kisasszony, hozzon ki egy kis pálinkát, az isten is megáldja!

Tíz óra tájt gépkocsi állt meg a ház előtt. A hadseregfőparancsnok letette kártyáit, feszülten figyelő szeme felcsillant. Romanovszkij tábornok lépett be: magas termetű, piros arcú, dölyfös tiszt, köpenyben, csuklyában. Levette sapkáját, összeütötte sarkantyúját, és meghajolt a társaság előtt.

- Anton Ivanovics, önért jöttem.

- Szóval megtörtént?

- Igenis, Anton Ivanovics.

Gyenyikin sietősen szedelőzködött:

- Bocsánat, sajnos, a körülmények úgy hozták... de visszajövök. - Az előszobában, mialatt keze az odatartott kabátja ujját kereste: - Herceg, maga maradjon csak, játsszanak addig egy robbert helyettem; nem is búcsúzom, Jekatyerina Alekszejevna.

Visszatértek a kártyaasztalhoz, de játszani nem volt kedvük. Jekatyerina Alekszejevna, a háziasszony, diszkréten pihegett. Vaszilij Vasziljevics, sűrű szemöldökét felhúzva, kis akasztófákat rajzolgatott krétával a zöld posztóra, kicsi ördögökkel. A herceg a díványra telepedett az ifjabbik Jekatyerina Alekszejevna mellé, aki erre kivirult, és letette horgolását. A herceg, hosszú lábát rezegtetve, arról kezdett csevegni, hogy egy igen érdekes jósnőre bukkant a városban, akit el akar hozni Anton Ivanovicshoz. Kihúzza az embernek egy hajszálát, gyertyalángon elégeti, és habzik a szája.

- Mit jósolt magának?

- Hosszú lovaglást, s képzelje, azt is, hogy háromszor megsebesülök, de végül mégis hegyen-völgyön lakodalom...

Mind a két lába rángatózott, imbolygott, és mintha a vállát is görcs rángatná, olyan féktelen nevetésben tört ki. Jekatyerina gyöngéd nyaka és kis füle kipirosodott.

- Igazán rémes - szólt a mama, s megtörölte a szemét. - Tönkremennek mindnyájunk idegei... Istenem, Uram, gondoltuk volna valaha is, hogy így fogunk élni...

- Bizony, bizony, nemigen gondolkoztunk - felelt Vaszilij Vasziljevics, miközben hóhértönköket és bárdokat rajzolgatott. - Fura ország ez a miénk...

A hadseregfőparancsnok beváltotta a szavát: alighogy elcsilingelte a finom kis angol óra a tokjában a tizenegyet, gépkocsi búgott fel az ablaknál, és Anton Ivanovics ismét lehuzigálva kalocsniját, beszólt:

- Tudtam én, tudtam, Jekatyerina Alekszejevna, hogy ma pulykát süttetett gesztenyével... Kedves herceg, ugyan hozza csak be a kocsimból azt az üveg pezsgőt...

Igen élénken dörzsölte kezét, de a megkezdett játszmába már nem kívánt beugrani: "Üsse kő, Jekatyerina Alekszejevna, tudja mit, tegyük le a fegyvert, mentsük a becsületet." Még rá is gyújtott Vaszilij Vasziljevics aranytárcájából egy cigarettára, pedig sohasem szokott dohányozni. A hölgyek a vacsora körül sürögtek-forogtak. A társaság bevonult a kis ebédlőbe, ahol két gyertyaláng enyhe, régies világánál, olcsó kis terítőkön, ócska, csorbult tálakon házi sütetű harapnivalók, ízletes csemegék kínálkoztak. Csak épp Gyenyikin kedvenc mustáros hala hiányzott. És hiányzott a szokott nyugalom, a kártyajátékot követő terefere: "Hát pedig, higgye el nekem, olcsóbb lett volna megütni..." Vagy: "Kedveském, én tudtam, hogy nála van az ász, a király, a dáma, maga meg csak lökdös az asztal alatt..."

A herceg némi feszültséget érezve a levegőben, önfeláldozóan magára irányította a figyelmet. Elmesélte, hogy ismert egy házmestert a pétervári városrészben, aki ráolvasással gyógyította a fogfájást, az égett sebet, orbáncot, egyébként pedig a csésze alján leülepedett kávéból megjósolta a német háborút is. A háború említése nem volt egészen helyénvaló. Vaszilij Vasziljevics nyomban felkapta a pálinkásüveget, és töltött a poharakba:

- Igyunk hát arra, hogy a csodatevő házmesterek megmaradjanak szép hazánkban...

Ekkorra behozták a pulykát. A hadseregfőparancsnok, székén hátradőlve, szigorúan szemmel tartotta, hogyan helyezik el a szűk asztalon a pecsenyét, amelynek gőzében a gyertyaláng egy pillanatra megrezzent.

- Hát ilyen pulyka nincs sehol a világon, csak Oroszországban - mondotta, és kivett egy szárnyat. A herceg felállt, nesztelenül felnyitotta a pezsgőt, és kitöltötte a teáspoharakba. Anton Ivanovics lassan levette álla alól a szalvétát, poharat emelt, felállt és széke támláját fogva, ezt mondotta:

- Tisztelt társaság, nem tudom megállni, hogy meg ne örvendeztessem önöket... Az történt ugyanis, hogy ma reggel francia csapatok szálltak partra Odesszában, a görög csapatok pedig elfoglalták Herszont és Nyikolajevet. A szövetségesek rég várt segítsége tehát végre-valahára megérkezett.

Az az ember, aki Jekatyerinodarban kiszállt egy angol repülőgépből, olyan különös jelenség volt, hogy a kormányhoz közel álló, befolyásos körök nem tudták, minek véljék: Clemenceau titkos ügynökének-e, vagy holmi kalandornak, vagy - ami szintén lehetséges - valami fontos személyiségnek. Francia neve volt: Girault, de csak Pjotr Petrovicsnak hívták; folyékonyan, noha kissé délies kiejtéssel beszélt oroszul, útlevele uruguayi volt, bár ez a körülmény nem annyira a nemzetiségére, mint inkább agyafúrtságára vallott. Párizsból érkezett egy hajón, amely puskát, lőszert és egyéb hadianyagot szállított Novorosszijszkba. A városparancsnokságon bemutatott igazolványai a legnagyobb rendben találtattak. Volt nála több ajánlólevél parlamenti képviselőktől, a kultuszminisztertől és egy kimondhatatlan nevű hercegnőtől, továbbá a »Petit Parisien« újságírói igazolványa, s végül birtokában voltak üzleti ajánlatok különféle vállalatoktól, aminők akkortájt gomba módra nőttek ki a földből, hogy értékesítsék a franciaországi raktárakban felhalmozott romlandó árukat.

Száz szónak is egy a vége - tény az, hogy az isten háta mögötti Jekatyerinodarban, amely még magán viselte a márciusi és nyári harcok nyomait, egyenest az égből pottyant, vagyis Párizsból ereszkedett le egy teljesen európai külsejű, elegáns úriember, szkunszprém-galléros, bolyhos szövésű télikabátban, egész mellét eltakaró tarka sállal, fényképezőgéppel a vállán s olyan észbontóan vastag és széles talpú sárga cipőben, hogy maga a városparancsnok is rajta felejtette a szemét, nem is beszélve a járókelőkről az utcán, amikor Pjotr Petrovics Girault világosszürke kalapját félrecsapva, vidáman lépkedett a kozák nyomában, aki két vadonatúj bőröndöt cipelt előtte.

Az előkelő idegent a legelőkelőbb szállodában helyezték el, a luxus lakosztályban, ahonnét előzőleg kidobták a lánckereskedő Paprikakit, kis nőjével együtt. Girault másnap tiszteletét tette Gyenyikin tábornoknál.

Anton Ivanovics zavarba esett, és maga helyett Romanovszkijt küldte fogadótermébe azzal, hogy a hadseregfőparancsnok rosszul érzi magát, de igen szívesen látja a városban az ilyen érdekes vendéget.

Girault azután Kologrivov professzort látogatta meg, az Állami Duma egyik oszlopos tagját, aki "Nemzeti Központ" néven az államiság légkörét igyekezett megteremteni itt, Gyenyikin körül. Kologrivov professzor jól ismerte és igen szerette Párizst, órákig eldiskurált Girault-val az ottani kisvendéglők ízletes kosztjáról és az éjszakai kujtorgásokról a Montmartre-on. A professzor még a sétányok illatára is emlékezett, s lógó pocakja és torzonborz szakálla ellenére, huncutkodó mosollyal motyogta:

- Cher ami, mit tagadjuk, a párizsi nőknek is megvan a maguk különös, feledhetetlen illata... Ó, én még a követ is megcsókolnám Párizs utcáin! Úgy bizony, talán furcsának is találja, de voltaképpen minden orosz lelkes francia patrióta... Látja, erről kellene írnia.

Elhatározták, hogy egy magánlakásba meghívják villásreggelire a "Nemzeti Központ" bennfenteseinek szűkebb körét, és ott Girault úr előadást tart nekik a nemzetközi politikáról.

- Olyan emberekkel fog megismerkedni, cher ami - mondta a professzor, barátságosan cibálgatva vendégének kabátgombjait -, akik hamarabb felfogták a vörös vágóhíd rémének veszélyét, mint önök ott, Európában... A bolsevizmus az aljanép romboló ösztönének, a csőcselék dühének kitörése... Önöknél még a legkülönb koponyák is meghajolnak a szocializmus előtt. Elég szomorú. Mert miről van szó? A szocializmus elvben lehetséges, de szocialisták nincsenek, minthogy a szocializmus megvalósíthatatlan... Ezt be fogjuk bizonyítani. A történelem jóvoltából Oroszországnak az a hivatása, hogy védőgát legyen, amelyen megtörnek az anarchia állandó hullámai. A mi bordáinkat betörik, de mi tesszük lehetővé az európai civilizáció békés fejlődését... Ezért, hogy megmenthessük Európát és az egész világot a vörös rémtől, ezért nyújtjuk kezünket önök felé: segítsenek nekünk!... Ezért vagyunk hajlandók engedményre. Oroszország kész minden áldozatra... Látja, erről írjon.

Üggyel-bajjal hozták össze a villásreggelit. Jekatyerinodarban disznóhúson vagy hízott libán kívül legfeljebb ha galuskát esznek. Márpedig a párizsi vendég elébe csak nem tehetnek ilyesmit! Von Liese, a "Nemzeti Központ" tagja, aki nagy ínyenc volt, a következő étlapot ajánlotta: erőleves vajassüteménnyel, angolna vörös borban, és harmadik fogásnak: egy csepp víz nélkül, disznóhólyagban párolt tyúkpecsenye. Paprikaki révén tisztességes bort is szereztek. Pont egy órára Sulginnak, a »Szülőföld« szerkesztő-kiadójának lakásán, aki az Állami Dumának is tagja volt, Pjotr Petrovicsot is beleértve hatan jöttek össze. A reggeli valóban finom volt. Amikor feladták az árpakávét, Girault így szólt:

- Elöljáróban néhány szót Párizsról, uraim... Önök bizonyára jól ismerték. Az idegenforgalom évente négymilliárd aranyfrankot jövedelmezett. Nem csoda, ha utcáink levegőjétől még azok az álmodozók is megkótyagosodtak, akik padlásszobáik ablakából nézték a ragyogó gépkocsik tömkelegét. Sajnos, az álmodozók eltűntek Párizsból, bomló hulláik a Somme-nál, Champagne-ban s az Ardennesek-ben rontják a levegőt. Párizs már nem az a vidám város, ahol az utcán táncolnak, és teli torokból kacagnak Lipót király szakállán vagy valamelyik orosz nagyherceg szerelmi kudarcán. Párizsból és Franciaországból hiányzik az a másfél millió férfi, aki elesett a háborúban. Párizs hemzseg a hivatásszerűen homoszexuális suhancoktól. A kávéházak teraszain csak néhány búskomor öregember kuksol, és azok még a húszfrankos utcalányokat sem érdeklik. A Marne-nál megrokkant autók döcögnek a hepehupás kövezeten. Az elegáns éttermekbe még mindig beengedik a kiéhezett csődörként tomboló amerikai katonákat. A nők! Ó, a nők mindig a helyzet magaslatán állnak: a szoknyájuk térdig sem ér, és nem hordanak fehérneműt.

Hangok az asztal mellől:

- Beszéljen világosabban!

- A párizsi nők, ha este színházba vagy mulatóba mennek, fönt csak azt takarják be, ami lényegtelen, pontosabban: az egész ruházatuk két keskeny pánt, ami a rövid szoknyát tartja. A sikk éppen fedetlen lábukban rejlik, amely a párizsi nőknél igen kecses. Minek oda alsónemű? Miért kínlódtunk a lövészárkokban, az ördög vigye el? De mindez részletkérdés. A fontos az, hogy Párizs ma a győzők városa. Barátságtalan és piszkos, s mindenhol kétértelmű szavakat hallani. Párizs győzött a világháborúban, és most arra készül, hogy győzzön a világ-ellenforradalomban.

Hárman csendesen éljeneztek az asztalnál. A negyedik tartózkodott a véleménynyilvánítástól, mert éppen kenyérgalacsin-gyúrással volt elfoglalva. Az ötödik - határozatlan vállvonogatás közben - bizonytalanul mosolygott.

- Párizs ma egy felbőszült tigris barlangja. Clemenceau bosszút liheg. A békekötésig, ami még elég messze van, Németország az éhségblokád minden rémségét megismeri. Minden időkre kirántják a fogait, lenyírják a karmait. Clemenceau egy magánbeszélgetés során ezt mondta: "Kiirtom a németekből még a reményét is annak, hogy valaha egyenrangú állammá válhatnak. Krumpli, borsó van náluk annyi, hogy nem fognak éhen halni." De uraim, Clemenceau ötven évvel ezelőtt Sedan szégyenén kívül még a párizsi Kommüntől való félelem megaláztatását is elszenvedte. Az újságíróknak adott egyik villásreggelijén felidézte emlékeit, és elmondta, hogy annak idején milyen mély benyomást tett rá, amikor meglátta a nagy Napóleon Vendôme téri emlékoszlopának romjait, amit a kommünárok kötelekkel, emelőrudakkal döntöttek le. "Nem a rombolás ténye háborított fel, hanem azok az eszmék, amelyek nevében a francia munkások azt elkövették. A civilizációt halálos veszedelem fenyegeti, amit el lehet odázni, de ami múlhatatlanul bekövetkezik. Bekövetkezik pedig azon a napon, amikor a nép kezébe fegyvert adnak. A Sedanért vett revansunk napján lesz ez, amikor két fronton kell harcolnunk." Uraim, Clemenceau-nak igaza volt. Párizsba most visszatérnek a leszerelt katonák. Verdun és Somme borzalmain túlesve torlaszokat emelni, utcai harcokban verekedni egyszerűen szórakozás nekik. A kocsmákban összeverődő hallgatóik előtt azt kiabálják, hogy becsapták őket: akik harcoltak, azok rangot, érdemrendet vagy mankót kapnak, azok pedig, akikért a harc folyt, milliárdokat zsebelnek be készpénzben... Az inflációtól tönkretett polgár persze koccint a szájaskodókkal. Párizs külvárosai forronganak. A gyárak leálltak. A párizsi helyőrségre nem lehet számítani. Németországban forradalmi zűrzavar, a szociáldemokraták aligha képesek gátat vetni a tömegnyomásnak. Magyarország maholnap szovjethatalom lesz... Angliát sztrájkok bénítják, Lloyd George kormánya borotvaélen táncol. Minden tekintet Clemenceau-ra irányul. Ő az egyetlen, aki tisztában van azzal, hogy önöknél, Moszkvában kell halálos csapást mérni az európai forradalomra. Az olasz halászok, amikor polipot fognak, először is átharapják a légzacskóját, s akkor az állat félelmetes csápjai erőtlenül lehullanak.

A hallgatóknak égnek állt a hajuk, levették s megtörülgették bepárásodott szemüvegüket. Amikor Girault szünetet tartott, hogy új szivarra gyújtson, kérdésekkel halmozták el:

- Hány francia hadosztály ment Odesszába?

- Szándékoznak-e a franciák az ország belsejébe hatolni?

- Tudnak már Párizsban Krasznovék Caricin elleni támadásának kudarcáról? Küldenek-e segítséget Krasznovnak?

- Fel vannak-e már osztva az érdekkörök Oroszországban? Többek közt: ki szándékozik komoly segítséget nyújtani az önkéntes hadseregnek?

Girault lassan eregette a kék füstkarikákat.

- Uraim, önök úgy kérdeznek engem, mintha legalábbis Clemenceau volnék. Én újságíró vagyok. Néhány újság érdeklődni kezdett az orosz kérdés iránt, ezért küldtek el ide. A csapatoknak nyújtandó közvetlen segítség kérdése egyre bonyolultabb. Lloyd George nemigen állt kötélnek. Hacsak két angol zászlóaljat elküld Novorosszijszkba, legalább két tucat szavazatot veszít a parlamenti pótválasztásokon. Legutóbbi értesülésem a következő: Lloyd George Párizsba repült - tudniillik, inkább ilyenformán akart utazni, tekintve, hogy a La Manche-csatorna a viharok miatt most újra tele van lappangó aknákkal -, és múlt héten a Tízek Tanácsában a következő gondolatot fejtette ki: a bolsevik kormány gyors bukásának reménye füstbement, hírek szerint a bolsevikok erősebbek, mint valaha, a népre gyakorolt befolyásuk erősödött, és már a parasztok is a bolsevikok pártjára álltak. Tekintve, hogy a bolsevik Oroszország most a XV. századbeli Moszkva-Szuzdali állam természetes határai közé vonult vissza, és senkire sem jelent komoly veszedelmet, fel kell szólítani a moszkvai kormányt, jelenjen meg a Tízek Tanácsa előtt, mint ahogyan a Római Birodalom is összehívta a Róma fennhatósága alá került távoli területek vezéreit, hogy adjanak számot cselekedetükről... Ez a helyzet, uraim, nálunk, Nyugaton... Van még kérdésük?

Pár nappal a villásreggeli után (amelyet Kologrivov professzor beiktatott a társaság évkönyvébe), a városparancsnok szokásos jelentése során közölte a hadseregfőparancsnokkal:

- Éppen a Savoy szállodával szemben, képzelje, kegyelmes uram, megnyílt egy bizományi üzlet: csakis aranyat és briliánst vásárol, és feltűnően nagy árakat fizet a doni kormány bankjegyeivel... A pénz minősége kétséges... a papirosa vadonatúj.

- Maga mindig kétségeskedik, Vitalij Vitaljevics - mondta haragosan Gyenyikin, mialatt átnézte a hadijelentések kefelenyomatát. - Már megint megkorbácsoltak titokban valami zsidót, aki egyáltalán nem is zsidó, hanem egy orjoli földbirtokos... Az orjoliak közt akárhány fekete, sőt cigányképű is akad... Ugyan, kérem...

- Elnézést kérek, sötét volt, kegyelmes uram... Hogy visszatérjek a boltra, a jekatyerinoszlavi Paprikaki kérte rá az engedélyt, de kipuhatoltuk, hogy az igazi gazda, aki azt a kétes minőségű tőkét fektette az üzletbe (és itt a városparancsnok meghajolt, már amennyire a pocakja engedte), egy francia: Pjotr Petrovics Girault...

Gyenyikin a kefelenyomatot az asztalra csapta.

- Hallja, ezredes, maga nekem itt holmi semmiség miatt, tudom is én, miféle gyűrűcskék meg láncocskák miatt el akarja rontani a jó viszonyt Franciaországgal! Mit művelt maga abban a boltban?

- Lepecsételtem a pénztárt...

- Azonnal, de azonnal menjen oda, nyissa fel, és kérjen bocsánatot... És ha nekem ilyesmit még egyszer...

- Igenis, kérem...

A városparancsnok lábujjhegyen hordta el a szobából az irháját. A hadseregfőparancsnok még soká dobolt ujjaival a hadijelentéseken, ősz bajusza rángatózott.

- Csőcselék! - morogta, és nem lehetett tudni, saját embereire vagy a franciákra értette.

A Prohladnij tanyán új csalódás várt Vagyim Petrovicsra. Ahol Kátya lakott Kraszilnyikovékkal, annak a háznak a kapuja tárva-nyitva állt, útját vastagon belepte a hó, és az elhagyott házhoz egyetlenegy lábnyom sem vezetett, s a tetőről olvadó hó pöttyöket szórt a küszöbre.

Senki sem akarta megmondani Vagyim Petrovicsnak, hova költözött Kraszilnyikov a két asszonnyal. Nem tagadták: volt itt valami Kraszilnyikov, de hogy honnan jött, hová való, ki tudja. Az öreg Mahno körül sok mindenféle népség megfordult.

A házban kihűlt kemenceszag volt, a padló szemetes, a kitört ablakon bevert a hó, a falnál két üres ágy állt. A repedezett fal még az árnyékát sem őrizte meg az elköltözött Kátyának. Annyi erőfeszítés után keresztezték egymást útjaik, de - elkésett.

Vagyim Petrovics leült az ágy gyalulatlan deszkájára. Vajon ez vagy a másik volt házastársi nyoszolyájuk? Alekszej szép ember, és nem esett a feje lágyára... "Na, kisírtad magad, most aztán elég, törüld meg a szemed" - mondta biztosan, és nem volt goromba: van annyi esze, hogy egy finom úrinővel nem lehet gorombáskodni, csak határozott volt és magabiztos... És a kiscica megbékélt, elcsendesedett, engedett. Szégyenkezve és csinoskán hagyta, tegyen vele, amit akar... Istenem, csak nem verhette a fejét a falba!... Érzéketlenül, akarat nélkül, mint egy gyenge kis folyondár, keserű kis virágokat hajtva tekerődött a legközelebbi fatörzsre.

Vagyim Petrovics az üres konzervdobozokat félregurítva ténfergett a házban még egy darabig. Micsoda romlott fantáziája van, milyen aljas gondolatokon rágódik! Nem igaz, Kátya viaskodott, nem adta meg magát, hű maradt és tiszta. "Ó, te gyáva fickó, talán a te szent emléked kedvéért maradjon hűséges? Inkább arra felelj: megölted volna kettőjüket itt, ezen a nyikorgó ágyon, vagy csak bámultad volna őket a küszöbről, Kátya szemét, a te elvesztett világodat." "Bocsánat - mondtad volna -, én itt, úgy látszik, felesleges vagyok..." "Itt van, ni, most aztán nyelheted ezt a mérget... Ez a fájdalom a legszörnyűbb megpróbáltatás... Nem bírod tovább? Nem igaz - bírod, bírod! Fogod még te, fogod még te Kátyát keresni..."

A ferde képű Karetnyik kísérte el Vagyimot, és künn várt a kocsin. Roscsin kiment a házból, felült a kocsira, és a szél ellen feltűrte bundája gallérját. Mahno kocsisa, testőre és parancsainak gyors végrehajtója, a Nagy Néma ült a bakon, egy nyurga, hallgatag ember, akinek arca hosszúra nyúlt, mintha hibás tükörből verődne vissza; olyan iramban hajtotta a négy lovat, hogy még fogózkodva is alig tudtak a kocsiülésen maradni.

Karetnyik a kocsikázás alatt ide-oda inogva, így bizalmaskodott:

- Ugyan, ne ereszd búnak a fejed, te bolond! Ha az Öreg kiadja a parancsot rá, a föld alól is előteremtjük az asszonykát. Van is mit búsulni miatta! Az asszonynép csak kívülről olyan mutatós, különben mind egykutya: ugyanaz a nyersanyag. Fütyülj a magadéra is, azt ajánlom; úgyse hagyja ott Aljoskát, hiszen három szekérre valót összeharácsolt neki... Ő volt a században a legnagyobb zsivány... szerencséje, hogy még idejében meglógott...

Vagyim Petrovics szemöldökéig feltűrte kabátgallérját, csak ezt hajtogatta magában: "Bírod még, bírod. Ez semmi, még csak ezután kezdődik az igazi szenvedés..."

Vágtában robogtak végig Guljaj-Pole macskaköves főutcáján. A Nagy Néma csak a hadseregtörzs előtt állította meg az izzadt lovakat. Roscsint már várták, és nyomban behívták az Öreghez. Mahno éppen a nagy haditanácson elnökölt egy fűtetlen tanteremben. A parancsnokok kényelmetlenül szorongtak az iskolapadokban, és Mahno úgy járt fel-alá előttük sárga bőröves, fekete kabátjában, mint egy jaguár. Az arca józanon még gyűröttebb volt, kezét hátratette; jobbjával bal kezét markolta, mely úgy csüngött, mint a korbács. Egy percig nézett Vagyim Roscsin rebbenéstelen tekintetébe.

- Elutazol Jekatyerinoszlavba - mondotta harapós hangon -, meghatalmazást adok neked a Forradalmi Katonatanácshoz. Az én törzsem részéről te fogod felülvizsgálni a felkelés haditervét. Elmehetsz.

Roscsin röviden tisztelgett, sarkon fordult és kiment. Ljovka Zadov várta odakünn:

- Minden rendben. A meghatalmazás nálam van. - Átölelte Vagyim Petrovics vállát, és végigvezetve a folyosón, az egyik ajtóhoz nyomta. - A köpenyt eldobhatod. Egy szép bekecset kapsz tőlem ajándékba. - Még mindig nem eresztve el Roscsin vállát, három kulccsal kinyitotta az ajtót. - Az én saját bekecsemet, pompás szőrmebélése van. Ljovkával ajánlatos jóba lenni. Mert akinek Ljovka a barátja, az megcsinálta a szerencséjét.

Bevezette Roscsint egy éppen olyan savanyú szagú szobába, mint amilyenek a közművelődési ügyosztályon voltak, s miközben égig magasztalta saját magát s a szerteszét heverő limlomot, egy valóban jó minőségű, csak épp a mellén és hátán golyó lyuggatta bekeccsel ajándékozta meg Vagyim Petrovicsot. Nehézkesen szuszogva kikotort az ágy alól egy halom sapkát, s egy vörös tetejű, prémszélű fejfedőt odahajított a szoba másik végébe Roscsinnak, biztosra véve, hogy röptiben elkapja. S végül önnön nagylelkűségétől megrészegedve, levett a falról egy ezüstveretű kaukázusi szablyát.

- Volt, nincs, fene bánja - viseld egészséggel... - Aztán ő maga is díszbe vágta magát: mind a két kezére egy-egy arany karkötőórát, zekéje fölé két pisztolyt csatolt, és kopott hüvelybe dugta kardját, amelynek élét először megérintette: - Ezzel dolgozom... - Lábára magas szárú hócipőt húzott. - Huncut, aki még nálam is huszárosabb, mint ahogy a jó öreg Odesszában mondják... - Mindennek a tetejébe még prémes bundáját is magára vette. - Na, gyerünk, bogaram, elkísérlek...

A pályaudvarra is a Nagy Néma vitte ki őket, akiről Ljovka csendesen, hogy ne hallja meg, ezt mondta:

- Ritka nagy erejű ember ez, fegyháztöltelék. Mahno vele szökött meg a cári börtönből. Légy vele óvatos, a disznó nem szereti, ha nézik... Még én is félek tőle...

Ljovka elégedetten nyújtózott ki a kocsiban. Kövér, piros képe majd kicsattant.

- Szerencséd van, Roscsin, tudj' isten, miért, tetszel nekem... Szeretem az arisztokratákat... Nemrégiben három Golicin herceget kellett eltennem láb alól... Hát mondhatom, gyönyörűen tartották magukat...

A kocsiszakaszban - ahová Ljovka a vasúti vendéglőből hozatott enni-innivalót - levetette bundáját, és kiengedte övét.

- Érthetetlen - csámcsogta, miközben nyelte a vastag szalonnaszeleteket -, érthetetlen, hogy nem hallottál rólam már régebben. Hiszen engem egész Odessza a tenyerén hordott: pénz, asszony csak úgy hullott az ölembe... Persze, nem akárki bírta volna... De hát fiatal voltam! Minden újság tele volt velem: én voltam a költő-humorista. No de igazán, csakugyan nem emlékszel? Az életrajzom is érdekes. A reáliskolát aranyéremmel végeztem. A papám egyszerű házaló volt, én meg egyszerre a dicsőség csúcsára kerültem. Nem is csoda: szép voltam, mint egy isten, ez a pocak még nem volt itt. Szemtelen és bátor. Csodaszép magas bariton, csak úgy ontottam a szellemesnél szellemesebb kuplékat. Meg aztán én hoztam divatba a rövid zekét és a lakkcsizmát, az orosz vitézi viseletet! Odessza minden házfala az én nevemmel volt teleragasztva. És azt hiszed, sajnáltam otthagyni? Fütyültem az egészre. Az anarchia, az igen, az az igazi élet! Vérvihar szárnyán száguldani. Te meg, bogaram, ne hallgass, mint a kuka, légy kedvesebb Ljovkához. Vagy még mindig haragszol? Szeressél. Sokan sápadoznak, ha csak rájuk nézek... De akiknek barátjuk vagyok, azok tűzbe mennek értem... csüngenek rajtam, én mondom neked...

Vagyim Petrovicsnak szédült a feje. A kora reggeli megrázkódtatás óta szinte legszívesebben vonított volna, mint a kutya a pusztán a teliholdra. Most ez a váratlanul jött, érthetetlen megbízatás újabb erőpróba volt, új erőfeszítést követelt. Tisztában volt azzal, hogy minden gyanús vagy bizonytalan lépéssel életét kockáztatja - ezért is adták mellé Ljovkát. Mi az a Forradalmi Katonatanács, hol és mit kell neki felülvizsgálnia? Mi ez a felkelés, kié, ki ellen? Ljovka persze mindezt tudta. Roscsin többször próbálta ezekre a kérdésekre terelni a szót, de ilyenkor Ljovka csak felhúzta a szemöldökét, szeme megüvegesedett, s mintha nem is hallotta volna, tovább hetvenkedett, csámcsogott, zsíros száját meg se törülte, kivörösödött és kigombolta hímzett inggallérját.

Vagyim Petrovics szintén ivott egy pohár pálinkát, és étvágy nélkül rágcsálta rá a szalonnát. Erőnek erejével elnyomta magában az utálatot, amit ez a szörnyű és egyben nevetséges ripők keltett benne... Ilyenről semmiféle regényben sem olvasott... Hogy az ilyen egyszer csak kiagyalja: "Vérvihar szárnyain száguldani..." A szesz át meg átjárta, az agyát szorító fogó engedett, és a már csaknem gépies és szinte hatálytalan parancsszó: "Bírod, ki kell bírnod!" - helyet adott valami fölényes könnyelműségnek.

- Tudod mit, ne tarts te engem bolonddá - mondta Ljovkának. - Mahno nekem határozott utasítást adott, én katona vagyok, nem szeretem a titokzatosságot. Mondd el, miről van hát szó?

Ljovka arcáról megint eltűnt a mosoly. Nagy likacsú, kövér kezében megállt az üveg a pohár fölött.

- Ajánlom, ne sokat kérdezősködj, ne sokat érdeklődj. Minden el van intézve.

- Szóval nem bíznak bennem? Akkor mi az ördögnek az egész?

- Én senkiben sem bízom... Még az Öregben sem... Na, igyunk...

Kinyitotta a száját, hogy a pohár széle alsó fogsorához ért, s aztán lassan torkába döntötte az italt. Az egész embernek édeskés fűszer- és nyershús-szaga volt... Lesimítva villamossággal telített göndör sörényét, nekilátott egy csirkecombnak.

- Én a te helyedben nem vállaltam volna ezt a megbízást. Mi az, hogy az Öreg parancsolta? Az Öreg szeret bolondozni. Rajtavesztel, bogaram...

Roscsin a tenyerével letörölte arcát, és elnevette magát:

- Szóval szerinted lépjek vissza? Talán menjek ki az árnyékszékbe, és ugorjak ki a robogó vonatból, mi? Ez a te baráti tanácsod?

- Bánom is én... Megmondtam a véleményem. Tégy, amit akarsz...

- Olcsó fogás... Talán azt gondolod, félek a haláltól?

- Mit gondoljak egyebet, amikor keresztüllátok rajtad, te csúszó-mászó féreg... Ne röhögj, mert kiverem a fogad, te... Na, gyerünk, tölts...

Roscsin nehezet, mélyet sóhajtott:

- Te ismersz engem, te? Nem, Zadov, te nem ismersz engem... Bezzeg, ha téged állítanának a falhoz, tudom, visítanál, mint a poltúrás malac...

Ljovka éppen a csirkehúsból készült harapni, de erre úgy összecsukta a száját, hogy a két fogsora összekoccant, és izzadt képe megnyúlt.

- Eddig még megfordítva történt - morogta -, még mindig mások visítottak. Érdekes, talán te készülsz eltenni láb alól?

- Hát hiszen, ha három hónapja a kezembe kerültél volna...

- Csak mondd végig, te fehérgárdista... bökd ki, amit gondoltál...

- Kíváncsi vagy rá, te mészároslegény...

- Mondd csak ki hamar, hadd halljam...

Gyorsan, szinte zihálva beszéltek - a pad alá húzott lábukkal ugrásra készen -, és kitágult pupillával néztek egymás szemébe. A csapóasztalkára ragasztott gyertyacsonk már csak pislogott, kialvóban volt. Amint Roscsin észrevette, hogy Ljovka vörös arca elszürkül, tompa hangon rászólt:

- Na, gyerünk a folyosóra... eredj előre...

- Nem megyek...

- Nocsak...

- Ne nógass te engem, nem vagyok az igáslovad...

A kanóc végén már csak apró, kékes lángocska haldoklott. Ljovka nyilván belátta, hogy a szűk kupéban minden előny a szikár, mozgékony Roscsin oldalán lenne, ha a sötétségben egymásnak mennének... Vadul felüvöltött:

- Mars ki, a folyosóra!

Ekkor a kupé ajtaja kinyílt, a gyertyaláng fellobbant: Csugaj lépett be.

- Jó egészséget, barátocskáim. - Bajusza alatt, a szája sarkában mosoly bujkált, kiduzzadó szemének pillantása Ljovkáról Roscsinra vándorolt. - Már az egész vonaton kerestelek benneteket.

Leült Roscsin mellé, Ljovkával szemben. Fogta az üres üveget, megrázta, megszagolta, letette.

- De neki vagytok keseredve...

- Különböző a természetünk - mondta Ljovka, és elfordult Csugaj gúnyos pillantása elől.

- Te afféle komisszár vagy mellette?

- Nemcsak afféle, hanem igazán, és fölötte... tudhatnád...

- Annál inkább meg kell értened, milyen felelős munkára viszed a bajtársadat... természetedet pedig tartsd kordában. Tudod mit, pajtás, eredj csak ki a folyosóra, egyedül akarok vele beszélni.

Csugaj kényelmesen elhelyezkedett ültében, keze a hasán, lábát szétvetette, arca a pisla gyertyafényben mintha rózsaszín porcelánból volna, gyerekfejre való matrózsapkáját csak az imádság tartotta a feje búbján. Nyugodtan megvárta, míg Ljovka lenyeli a megaláztatást és engedelmeskedik.

Zadov vérvörös, duzzadt arccal fenyegető pillantást vetett Roscsinra, szuszogva, nehézkesen feltápászkodott, és lakkcsizmáját nyikorgatva kiment. Csugaj behúzta az ajtót:

- Min kaptatok össze?

- Semmiség az egész, sokat ittunk.

- Helyes a felelet. De most aztán, testvér, ha egyszer az én rendelkezésemre bocsátottad magad, hát felelned kell minden kérdésemre.

Csugaj szembe ült, és a gyertya mellett gyorsan kibontott egy kis darab papirost, amely Mahno saját kezű aláírásával, helyesírási hibáktól nyüzsgő gépírással, azt igazolta, hogy Roscsint a jekatyerinoszlavi katonai körlet Forradalmi Katonatanácsa rendelkezésére bocsátják.

- Elég meggyőző ez? (Roscsin igent bólintott.) Akkor jó. Mondd csak, mi vitt téged ezek közé?

- Ez szabályos kihallgatás?

- Igen, eltaláltad, az. Akit nem ismerünk, abban nem bízhatunk meg, különösen, ha ilyen fontos ügyről van szó, igaz? (Roscsin bólintott.) Egyet-mást már tudok rólad... bizony, elég sok épületes dolgot... ellenség vagy te, esküdt ellenség, pajtás.

Roscsin sóhajtva nyújtózott a padon. A sötét ablaküveg visszaverte a gyertyafényt, s mögötte oly sötét volt az éjszaka, mint az örökkévalóság. Roscsin teste megnyugodva, könnyedén ringatózott. A háromnapi, csaknem szakadatlan ébrenlét után most elkövetkezik a harmadik, nyilván utolsó, végérvényes kihallgatás. Végül is micsoda igazságot tud ő elmondani saját magáról? Azt a bonyodalmas, zavaros, kusza históriát, hogy az embert ismeretlen emberek kitaszították élete sodrából, kiűzték onnan, ahol született, ami az ő birodalma volt? De vajon igaz ez? Vajon nem ő maga fogta nyakon saját magát, s dobta ki a szemétre? Mitől ijedt meg tulajdonképpen? Mit gyűlölt meg voltaképpen? Vajon csakugyan oly nagyon kellett neki az a régi hajlék, az a birodalom? Nemcsak beteg képzeletének kísértetlátása mindez? Ha visszaemlékszik, egész esztendei viselkedésében semmi ésszerűt, semmi igazolhatót nem tud felfedezni. Itt, ebben a vasúti kocsiban ez nem esküdtbíróság, s nem ékesszóló védőügyvéd rázza itt romantikus sörényét. Itt most szemtől szembe kell megtennie a csaknem lehetetlent: elmondani az igazat. "Nem egy kis ember kis ballépését, ez itt nem fontos, nem számít, hanem azét, ami a nagy ember benned... Itt te saját magad vádlottja és bírája vagy... És nem is a beszélgetés gyakorlati eredménye a fontos, ha már egyszer odáig jutott a dolog, hogy a nagy ember jut szóhoz..."

- Mit mormogsz magadban, mért nem beszélsz hangosan? - kérdezte Csugaj.

- Nem, én nem vagyok ellenség, ez nagyon is egyszerű volna - szólalt meg Roscsin, tarkójával a kupé falához dőlve. - Az ellenségnek célja van, az dühös, az agyafúrt... Kérdezni akarok valamit.

- Tessék.

- Szükségük van maguknak énrám, mint katonai szakértőre?

Csugaj hallgatott egy darabig, és Roscsin beesett arcán a mély árnyékfoltokat nézte.

- Te mit gondolsz?

- Azt gondolom, hogy kellek, mégpedig nem is annyira Mahnónak, mint maguknak.

- Tegezz inkább, nekem úgy kényelmesebb a beszéd.

- Jó.

- Az Öreg nekem azt mondta, hogy téged csak úgy bemozgósítottak az önkéntes hadseregbe, hogy meggyőződéses anarchista vagy, és még a származásod is mintha megfelelne...

- Ebből egy szó sem igaz... A származásom egyáltalán nem felel meg. Az önkéntes hadseregbe pedig jószántamból léptem be. És önként is hagytam ott őket.

- Elszégyellted magad?

- Nem... Miért akarsz súgni? Nem kell nekem szalmaszál... én már rég a vízfenéken vagyok... Ha legalább abban tudnék hinni, hogy levezekelhetem a súlyos bűnöket. Még ez a vigasztalásom sincs...

- Sokat vétkeztél?

- Elég sokat... Egész életemben becsületességet követeltem magamtól, és amihez nyúltam, becstelenség lett belőle... És így volt ez mindennel, minden a feje tetejére állt, a fehérből fekete lett...

- Az életrajzodat mondd el, pajtás, szép sorjában...

- Péterváron végeztem az egyetemet, jogász voltam... Persze a származásom is kell... kisbirtokos nemesi családból származom. Az anyám halála után eladtam a hajdani vagyon utolsó morzsáit: a házat, a kertet és a sírboltot. Az ezredemből kiléptem... Na és mi volt még? Mint minden valamennyire is tisztességes ember, liberális voltam... (Vagyim Petrovics megvető fintort vágott.) Az eljövendő forradalommal természetesen mindig rokonszenveztem, még a sztrájk alatt is - gondolom, tizenháromban volt - kinyitottam a szellőztető ablakot, és lekiabáltam a lovasrendőrökre: "Hóhérok! Bérencek!..." Körülbelül ebben ki is merült forradalmi tevékenységem... Minek is kellett volna különösebben izgulni, mikor úgyis megélt az ember... (Itt Csugaj bajusza mozdult közbeszólásra.) Várj csak, ráérsz még utálkozni... Én őszintén beszélek. Azért banketten mégse üríthettem pezsgőspoharakat a szenvedő orosz nép egészségére. Tizenhétben a fronton majd eszemet vette a szégyen, a gyalázat. Két és fél évig rohadtam a lövészárokban, egyszer sem jelentkeztem raportra... Tetűmentes selyemalsót sem hordtam...

- Ez is érdem.

- Csak ne csúfolódj, megleszünk anélkül is... (Vagyim Petrovics összeráncolta a homlokát. Sovány arcát mély árnyékok barázdálták.) Arra felelj: mi neked a haza? A gyerekkor egy nyári napja, méhdöngés a hársakon, mézízű öröm?... Orosz ég az orosz föld felett?... Talán én nem szerettem ezt? Talán én nem szerettem a milliónyi szürke katonaköpenyt, a vasútról egyenest a tűzbe, halálba marsoló orosz katonát?... A halállal kiegyeztem, nem számítottam rá, hogy élve maradok... A haza, ez én voltam, én magam, a büszke, nagy ember... De kiderült, hogy a haza nem ez, a haza valami más... A haza: ők, a milliók... Felelj hát, mi a haza? Mit jelent neked ez a szó? Hallgatsz... Tudom, mit felelsz... Ezt csak egyszer az életben kérdezik, akkor, amikor már elveszett... Ej, nem a pétervári lakásomat, nem az ügyvédi karrieremet veszítettem én el... Elvesztettem, elveszett belőlem a nagy ember, és kis ember nem akarok lenni... Lőj agyon, ha csak egy szavam is felháborít... A szürke katonaköpenyek eligazodtak a maguk módján... De nekem mi maradt? A gyűlölet! Ólomabroncs a koponyámon... Az önkéntes hadseregbe csak bosszúra éhes, vérengző banditák mennek. "Dörgő hurrával a cárért, ősi hitünkért s hazánkért..." No meg cigánybandával a hajnali lumpolásokért...

- Te, öregem, akár felülnél a lapátra és be a tűzbe! - mondta Csugaj, és duzzadó szemének feszült pillantása felengedett. - Milyen szerencsés vagyok, hogy egy értelmiségivel beszélgethetek! Ugyan honnan van ez a zűrzavar a fejetekben? Pedig mégiscsak oroszok volnátok, s méghozzá okos emberek... Szóval a burzsoá nevelés teszi. Saját magát elveszíteni, ki látott ilyet? Van-e a világon, vagy nincs, még azt se tudja... Ej, ti gyenyikinisták!... Komolyan mondom, jót mulattam... Most aztán miben maradunk? Akarsz dolgozni, nemcsak úgy, hogy éppen megélj belőle, hanem szívből?

- Ha így érted, hát igen, fogok dolgozni.

- Kedvetlenül?

- Ha egyszer mondom, hogy fogok, akkor mérget vehetsz rá.

Csugaj megint felvette az üres üveget, megrázta, a csapóasztal alá nézett, majd a poggyászpolcot tapogatta végig:

- Gyerünk, hívjuk be azt a te gyönyörű mákvirágodat. - Kinyitotta az ajtót és kikiáltott: "Komisszár, hova a fenébe dugtad az innivalót?" És jelentősen hunyorított Roscsinra - Ne sokat kukoricázz vele, ha mukkanni mer, golyót neki. Mahno egész bandájában ő a legártalmasabb ember.

Roscsin, Csugaj és Ljovka - aki még mindig duzzogott az éjszaka történtek miatt - a Dnyeper-híd előtti állomáson szállt le. Jekatyerinoszlav a folyóról felgomolygó ködfelhőbe takarózott. A párás hidegben dideregve, mindhárman hallgattak. Az ütközők megzörrentek, s a vonat végre átgurult a hídon. Ekkor egy nő jelent meg a peronon, gyapjúkendőjéből csak eleven szempárja látszott. Elment a három ember mellett, majd visszafelé újra elhaladt, s amikor már lépteit meglassítva harmadszor is arra jött, Csugaj csak úgy maga elé megszólalt:

- Hol lehetne egy kis teát inni?

A nő rögtön megállt.

- Elvezethetem - mondta -, csakhogy cukrunk, az nincsen.

- Nem baj, nekünk van.

Erre a nő lehúzta arcáról a nagykendőt, és csodálatosan kedves, fiatal, gödröcskés állú, üde ajkú teremtés lett belőle.

- Honnan, elvtársak?

- Honnan, hát amonnan: mit kérdezed? Konspiráció és kész! Vezess! - felelt mérgesen Ljovka.

A lány csodálkozva rántotta fel szemöldökét, de Csugaj megnyugtatta, hogy "ők azok, akiket várt". A lány leugrott a peronról, és a sínek közt vezette őket tovább, ahol temérdek tönkrement vasúti szerelvény vesztegelt. Egyetlen lélekkel nem találkoztak, amikor fékező-bódékon át, vagonok alatt keresztülbujkálva elértek egy teherkocsihoz. A leány bekopogott:

- Én vagyok, Maruszja, megjöttünk.

A vagonreteszt belülről óvatosan félretolták. Sovány, sápadt, szigorú, koromfekete szemű ember nézett ki a résen.

- Gyorsan, gyorsan - szólt -, ne hozzátok be a hideget.

Mindhárman felkapaszkodtak a vagonba, nyomukban Maruszja is. Az ember a reteszt nyomban visszatolta. Bent jó meleg volt a vörösen izzó kis vaskályha körül; egy cipőkenőcsdobozból rögtönzött olajmécses csak homályosan világította meg a Forradalmi Katonatanács elnökének kifürkészhetetlen vonásait s távolabb még két elmosódó alakot.

Csugaj felmutatta megbízólevelét. Ljovka is előhúzott valami papirost. Az elnök az olajmécseshez hajolva, sokáig nézegette az írásokat.

- Jól van - mondotta és felállt. - Már harmadik éjszaka várunk magukra. Üljenek le. - S mialatt Ljovka lakkcsizmájára sandított, így szólt: - Mahno apó nem nagyon igyekszik.

Ljovka elsőnek ült le az egyetlen székre a kis deszkaasztalhoz. Csugaj egy fatuskóra telepedett, Roscsin a vagon falához támaszkodott. "Ilyen tehát a bolsevik hadseregtörzs... üres teherkocsiban néhány szigorú arc: külsőre vasúti munkásoknak látszó, hallgatag, éberen figyelő emberek."

Az elnök nyugodt hangon beszélt:

- Mi készen vagyunk. A nép forrong. Igazán csak egy jelre vár... Híre jött, hogy Petljuráék már megszimatoltak valamit, tegnap egy nehézüteg érkezett a városba. Kijevből csapatokat várnak. Nálunk nincs áruló, tehát csak Guljaj-Poléból vehették neszét a dolognak.

Ljovka fenyegetően szólt közbe:

- Nono, válogassa meg a szavait!

A sötétben álló alakok erre megmozdultak. Az elnök változatlan nyugalommal folytatta:

- Maguknál mindent elhamarkodnak, elvtársak, így nem lehet... Jekatyerinoszlavban megkezdődtek a letartóztatások. Egyelőre legalább csak úgy vaktában csinálják, de többek közt már egy elvtársunkat is lefogták...

- Miska Krivomaz ifjúmunkást - szólt bele leányosan megbicsakló, de csengő hangon Maruszja. Kendőjét vállára csúsztatta, és odaállt a falhoz Vagyim Petrovics mellé:

- Maga Naregorodcev, a politikai rendőrség főnöke hallgatta ki. Úgy látszik, begyulladtak.

- Gumibottal verték Miskát, a homlokát szegénynek, hogy a szeme kifolyt - mondta gyorsan Maruszja, és hirtelen szipogni kezdett. - Két ujját levágták, a hasát felmetszették; mégsem árult el semmit.

Ljovka, kardját két térde közé támasztva, megvetően vetette közbe:

- Kontármunka. Naregorodcev a neve? Megjegyezzük. Ki az ügyész? Ki a helyőrség parancsnoka?

- A neveket és a lakcímeket majd közöljük...

Az elnök elhallgattatta Maruszját:

- Tartsunk rendet, elvtársak. Fegyuk jelentést tesz az ellenség erőviszonyairól. (Zömök emberre mutatott, akinek egyik bekecsujja üresen a derékszíja mögé volt dugva.) A Forradalmi Bizottság munkájáról én tartok beszámolót. Mahnóról maguknak adom meg a szót. A negyedik napirendi pont: a mensevikek, anarchisták és a baloldali szociálforradalmárok kérdése. Ez a csőcselék már érzi a pecsenyeszagot, s már vicsorognak egymás közt a Szovjet állásaiért. No, kezdd el, Fegyuk.

Fegyuk elszántan elkezdte - Ádám és Évánál, vagyis a világ burzsoáziájának véres terveinél, de az elnök félbeszakította: "Nem vagy népgyűlésen, csak a tényeket mondd el." A száraz tények komolyak voltak: Petljuráék Jekatyerinoszlavban mintegy kétezer szuronnyal és tizenhat ágyúval rendelkeznek; ezek közül négy nehézágyú.

Mindezen felül a burzsoá és tiszti elemekből osztagok alakultak, sok géppuskával. Aztán Kijev is kész utánpótlást küldeni nekik.

A második beszámolóból kiderült, hogy a Forradalmi Katonatanács számíthat három és félezer munkásra, akik ingadozás nélkül mindenhova követik a bolsevik szervezetet, azonkívül a környékbeli falvak parasztfiatalságára, akiken fogott az agitáció. De a fegyver nem elegendő. "Jóformán csak egy tizedrész van felfegyverezve, a többi - puszta kézzel harcol..."

Az elnök - amikor észrevette, hogy Csugaj erre fészkelődni kezd, és Ljovka a száját biggyeszti - antracit fényű szemét megvillantva, emelt hangon folytatta:

- Mi nem erőltetjük a dolgot, ha az Öreg maga fél a város ellen menni, csak üljön magának Guljaj-Poléban, nekünk csupán fegyver és lőszer kell.

Ljovka elvörösödött, és kardjával a földre koppantott:

- Elvtárs, ne jöjjön nekem ilyenekkel... Mi nem árulunk fegyvereket... Mahno egyetlen legyintéssel, mint a legyeket, elsöpri az egész Petljura-bandát...

Ekkor Csugaj megszólalt:

- Ljovka elvtárs, ne izgulj, hallgass egy percig. Szóval, elvtársak, mi megállapodtunk Mahnóval. Az Öreg aláveti magát az ukrán hadseregfőparancsnokságnak. A Mahno-féle néphadsereg, mostantól fogva az Ötödik Hadosztály, parancs értelmében haladéktalanul támadást indít Jekatyerinoszlav ellen. A hadseregfőparancsnokság erre vonatkozó parancsa itt van nálam. Most tehát csak meg kell beszélnünk a teendőket... Katonai szakértőt hoztunk magunkkal. Roscsin elvtárs, húzódj közelebb.

Csugaj még azon éjjel visszautazott Mahnóhoz Guljaj-Poléba. Ljovkát is magával vitte, már csak azért is, hogy a munkásoknak szemet ne szúrjon kövér pofája, a lakkcsizmája meg magas szárú hócipője, de meg nem is hagyta volna szívesen ezt az eszelőst Roscsinnal együtt.

Vagyim Petrovics mellé Maruszját rendelték ki összekötőül és megfigyelőül. A Forradalmi Katonatanács haditerve nem sokat ért. Roscsin nyers őszinteségével ezt mindjárt meg is mondta, ott a vagonban. Erre őt magát bízták meg a város vizsgálata alapján egy új haditerv elkészítésével. Minden reggel áteveztek Maruszjával a párás Dnyeper jégtáblái közt, a jobb parton levő Mandirovkánál kötöttek ki, s ott felkérezkedtek valamelyik városba tartó parasztszekérre, hogy vigye el őket a pályaudvarig.

A pályaudvartól aztán - gyalog vagy villamoson - bementek a városba.

A pályaudvar és a vasúti híd a déli oldalon volt, ahonnét kiindulva az egész várost átszelte az akácokkal, jegenyékkel szegélyezett, széles Katalin sugárút. Mindkét oldalán új, tekintélyes, tükörablakos épületek sorakoztak: bankok, szállodák, a posta, a Városi Duma. A sugárút meredeken emelkedett a régi város felé, amely a templomtér körül tömörült. Ott voltak a laktanyák is.

Vagyim Petrovics megtanította Maruszját, hogyan kell szögeket, léptéket kiszámítani szemmérték után, s megállapítani, hol keresendők a legfontosabb céltárgyak. Időnként betértek valamelyik kávémérésbe, és kis papírlapra tervrajzot készítettek. Maruszja ezt a papírlapot boríték alakban összehajtva a markában tartotta, készen arra, hogy bekapja és lenyelje, ha járőr állítaná meg őket. De soha ügyet sem vetettek rájuk, holott a takaros Maruszja ukránosan megkötött, színes kendőjében a vörös kucsmás Roscsin mellett igazán bárkinek szembetűnhetett volna. De itt az embereknek más gondjuk volt. Petljuráék, akik magukat köztársasági demokratikus kormánynak nevezték, a legkülönbözőbb csoportosulások között lavíroztak: ott voltak az ukrán baloldali eszerek, a cionisták, anarchisták, nacionalisták, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés hívei, a szociálforradalmárok, a független szocialisták, a lengyel szocialisták, a mérsékeltek, centralisták - programmal és anélkül -, s ez a temérdek élősdi mind törvényes elismerést, helyiséget, pénzt követelt, és bizalmatlansági nyilatkozatokkal fenyegetőzött. Végleg összezavarta aztán a dolgokat a Városi Duma, amelynek az ifjabb Paprikaki is tagja volt (az idősebb és okosabb Gyenyikinhez szökött). A Duma a párhuzamos hatalom politikáját követte, sőt a petljuristáknak ősi kozák módra még külön köteléket is szervezett, amely a város néhai polgármesterének, Haim Szolomonovics Gisztorijnak nevét viselte. Világos, hogy ily módon a Petljura-hatóságoknak egyetlen szabad működési területük maradt csupán: éjszakánként olykor rajtaütni a kommunista munkásokon, mégpedig azokon, akik a Dnyeper jobb partján, elszórt munkáslakásokban laktak.

Roscsin és Maruszja az egész napi futkosás után estefelé már a legrövidebb úton, a hídon át tértek vissza a szabad bal partra, egy kis fehérre meszelt házikóba, a Dnyeper meredek partján.

A házikónak sajátságos savanykás trágyaszaga volt, és kemencéje mindig enyhe meleget árasztott. Maruszja anyja vasúti gyertyával jött elébük (az apjuk vasutas volt, tenyerével megtapogatta a kemence falát, és csendesen megkérdezte:

- Elég meleg?

- Meleg, édesanyám.

- Fogtok vacsorázni?

- De még mennyire, anyám, éhesek vagyunk, mint a farkas.

Az asszony sóhajtva hozzátette:

- Mi már apáddal ettünk. Menjetek, vacsorázzatok, fiataloknak enni kell.

Lassan, mintha valami kimondhatatlanul bánatos dologra gondolna, ment vissza a benyílóba. A fogóvassal előhúzta a kemencéből a nagy fazekat: - Krisztus segítsen, föl ne borulj nekem, te! - biztatta az edényt, amelyben pompás káposztaleves gőzölgött. Az apa kényelmetlenül ülve az ágy szélén, pipázott. Apa, anya egyaránt igyekeztek közömbösen fogadni Roscsint (maguk közt csak a "titkosnak" emlegették), de azért, ha Roscsin kért valamit - gyufát vagy vizet, ezt-azt -, Maruszja apja sietett érte, és anyja már hozta is.

Roscsin és Maruszja a levest két nagy csorba tányérba töltötték a fazékból, és kanalazni kezdték. Maruszjának közben be nem állt a szája: a nap benyomásainak minden apró részlete ott úszkált friss emlékezőtehetségének áttetsző taván.

- A Krisztus szerelmére, nézd, amit eszel - szólt rá az anyja a kemence mellől. - A sok beszédtől nem válik véreddé.

- Anyuskám, egész álló nap hallgattam. - Maruszja apró, porcelánkék szeme csodálkozva tapadt Roscsinra. - Tudja, én rémesen beszédes vagyok, alig akartak felvenni a komszomolisták közé. Mert hát igaz is, mi lesz a konspirációval, ha az embernek örökké jár a szája? De aztán kiálltam a próbát, hét napon át egy mukkot se szóltam.

Vacsora után Maruszja meleg kendőt kapott magára, és pártgyűlésre szaladt. Roscsin megköszönte a vendéglátást, s bement abba a parányi kamrába, amelynek alacsony, durván meszelt mennyezetét tenyerével elérhette. Derékszíja mögé dugott kézzel járkált fel-alá, az ablaktól Maruszja kis fenyőfa szekrényéig. Aztán vetkőzni kezdett, s közben a bezárt ablakhoz ült, és hallgatta a Dnyeper jégtábláinak ide is behallatszó, egyhangú mormolását. A háziak már aludtak. A kis ház csöndjében csak a kemence pörcent olykor, meg a tücsök cirpelt parányi hegedűjén. Vagyim Petrovics nyugodt és jókedvű lett - maga sem tudta, miért -, s fejében egyszerű, köznapi gondolatok motoszkáltak.

Maruszja hazatérte előtt nem akarózott lefeküdnie, s hogy az álmot elűzze, megint járkálni kezdett. Roppantul tetszett neki ez a fehérre meszelt, csöpp szoba; Maruszjának nem volt sok holmija: egy falba vert szögön a szoknyája, a tükör mellett a fésűje, meg néhány könyv a könyvtárból. A falnál kis vaságy, ezt Maruszja átengedte Roscsinnak, ő magának a földön ágyazott egy nagy nemezdarabra.

Künn csapódott a pitvarajtó, óvatosan nyílt a konyha ajtaja. Hidegtől pirosan belépett Maruszja. Mialatt kendőjét kibogozta, így szólt:

- De jó, hogy megvárt. Tudja, mi újság? - kérdezte. - Mahno három nap múlva itt lesz. Holnap magának már be kell mutatnia a haditervet. És micsoda éjszaka van odakünn, csupa, csupa csillag...

Maruszjának úgy tele volt a feje fontos ügyekkel, mindenféle benyomásokkal, és olyan egyszerű lélek volt, hogy miután megágyazott magának, minden röstelkedés nélkül levetkőzött Vagyim Petrovics előtt. Ledobálta magáról a szoknyát, réklit, harisnyát, és egy pillanatig még ott ült, térdét átfogva. - Juj, de elfáradtam! - sóhajtotta aztán, és öklét párnájába fúrva, a fejére húzta a vattás takarót. De mindjárt ki is bújt alóla piros orcája, pisze orra és gödröcskés álla.

Csupasz karját a takaróra csapta:

- Pfű, de meleg van! Mondja, nem alszik?

- Nem, Maruszja, nem.

- Igaz, hogy maga fehér tiszt volt?

- Igaz, Maruszja.

- Hát ma nagy vitám volt emiatt... Van egypár mogorva elvtárs, aki nem bízik magában... Még a saját édesanyjuk is gyanús nekik... Nem is értem, hogy nem bíznak valakiben, akinek lehet hinni. Már akkor inkább tévedjek, mint hogy mindenkit aljasnak tartsak. "Kivel fogtok forradalmat csinálni - mondom nekik -, ha körös-körül mindenki aljas? Pedig hát mi világforradalmat csinálunk... A forradalom - mondom nekik -, az valami különös erő..." Érti? Hát én például mit csinálnék, ha nem volna a forradalom? Csirizelhetnék napi tizenkét órát a dobozgyárban... Nagy gyönyörűség vasárnaponként napraforgómagot köpködni a Katalin sugárúton... No, meg legfeljebb ha összekuporgatnék egy magas sarkú cipőre valót: nesze neked! És ezzel kész a kocsi... "Hát hogy lehet az, elvtársak - mondom -, hogy nem bíztok benne; értelmiségi ember, tévedett, hát osztán; a saját osztályának szolgált, de azért ő is csak ember... A forradalom még sokkal rosszabbakat is meg tud javítani, hát nem? Ott tudta hagyni a maga nyavalyás osztályát? Ott... És aztán tudatosan hozzánk pártolt, és harcol a mi ügyünkért, a munkásosztályért..." Igazán mogorva medve az, aki ebben nem tud hinni... Meg is győztem majdnem mindet...

Roscsin összegubbaszkodva feküdt a rövidke ágyon, és Maruszját nézte, aki hol hadonászott a kezével, hol szenvedélyesen ökölbe szorította. Az apró szobácskát szinte betöltötte lányos frissessége, mintha egy nagy, fehér orgonaágat hoztak volna be.

- Az más dolog, tudja, hogy az intelligenciát igenis át kell nevelni... Mi magát is átneveljük... Mit nevet?

- Nem nevetek, Maruszja... Hosszú évek óta nem éreztem magam olyan jóravalónak, mint most... Tudja, mire gondolok? A legelső osztaggal, amelyik a híd elfoglalására indul, én is elmegyek.

- Jaj, igazán? Komolyan mondja?

Maruszja kibújt a takaró alól, és Roscsin mellé ült, az ágyra.

- Most aztán igazán elhiszem, hogy csakugyan a miénk vagy... Mert kiabáltam, vitatkoztam, veszekedtem, de tudod, addig minden hiába, amíg bizonyíték nincs a kezemben.

A Dnyeper-híd vaslemezein dübörögve robogott át huszonhatodikán egy félszázadnyi Petljura-lovas, megtámadta a teherpályaudvart, felkoncolta a munkásokat, akik a homokzsákokkal páncélozott, négy nyitott teherkocsit védték, aztán sietősen, de óvakodva, a pályatestről lőtték a vagonokat. A támadás voltaképpen a Forradalmi Katonatanács törzse ellen irányult, de a petljuristák féltek, hogy a szerelvények közötti szűk sikátorokban lesből könnyen végezhetnek velük, azért sietve leugrattak a síkságra, és elvágtattak, ahonnan jöttek.

A híd másik végére géppuskákat állítottak, és minden arra menőt igazoltattak. A hangulat egyre feszültebb lett. Híre járt, hogy a belterületeken házkutatások folynak. A környékről ezen a napon már nem egyenként, hanem tucatszámra szekereztek be a parasztok, szoros derékszíjjal, leszorított bőrbekecsben. A Forradalmi Katonatanács külön ezredet alakított belőlük.

Ez nem járt sok formasággal, csak megkérdezték mindegyiktől:

- Minek jöttél?

- Minek... hát fegyverért!

- Minek az neked?

- Meg kell szervezni a szovjeteket, mert különben megint nagy disznóság lesz a dologból.

- Feltétlenül elismered a szovjethatalmat?

- Ugyan, mit ne ismernék el rajta?

- Eredj a második századhoz.

De fegyvernek bizony szűkiben voltak, amíg déltájt váratlanul be nem futott egy szál mozdonyon, egyetlen teherkocsival Csugaj, háromszáz mannlicherrel és a hozzá való tölténnyel együtt. Ez némileg könnyített a helyzeten. Végül késő este feldübörgött, felmorajlott a sztyepp, megkezdődött a rég várt Mahno-hadsereg vonulása.

Legelsőnek a Kropotkinról elnevezett lovasszázad, az öreg Mahno válogatott legénysége jelent meg a helységben. Nyomban megszállták az iskolát, kidobták a padokat, könyveket, a tanítónőt, s aztán nyakukba vették a falut, és lármásan berontottak a házakba. Nyomukban vagy kétszáz szekéren és egyéb fogaton jött a gyalogság. Legutoljára egy tágas - nyilván püspöki - hintó érkezett, négy ló volt egymás mellé befogva, a Nagy Néma ült a bakján; Ljovka s Karetnyik kíséretében nagy rangosan Mahno szállt le róla.

Az öreg Mahno azonnal magához hívatta a Forradalmi Katonatanács törzsét értekezletre. Ekkorra már jó sok munkás csoportosult a törzs vagonja előtt, és izgatottan kiabáltak:

- Miron Ivanovics, gyere és nézd meg saját szemeddel, micsoda szovjetkatonaság ez, hiszen ezek haramiák... Hallgasd csak, mit mesél Gapka néne, majd ő elmondja, mit műveltek vele...

Gapka néne arca könnyben ázott:

- Miron Ivanovics, te tudod, hol lakom... Beront a házikómba két legény: "Tejet ide, szalonnát!" Mint két éhes oroszlán... Ki az udvarra a disznót, a baromfit: ami volt, mind elvitték, hogy fulladnának meg benne ott, ahol vannak...

Az elnök szigorú hangon magyarázta, hogy gyorsan kell dűlőre jutni, és ezért behívták Mahno csapatait, most már késő visszatáncolni, most a legfontosabb feladat: rohammal be kell venni a várost, és át kell adni a szovjethatalomnak. Gapka nénire meg rárivallt:

- Kapsz két disznót, vagy azt is kevesled? Kapsz egy egész kondát... Csak ne izgasd a népet...

Mahno furcsán viselkedett az értekezleten: szemtelen volt és gyáva. Követelte, hogy őt nevezzék ki az összes haderők főparancsnokául, és fenyegetőzött, hogy ellenkező esetben a hadserege megfordítja a szekere rúdját. Azt ismételgette folyvást, hogy a szovjethatalomnak nincs még egy ilyen harci köteléke, és ezt kímélni kell, nem szabad meggondolatlan csatározásokra fecsérelni. Közben a körmét rágta, és minduntalan vakarózott a bekecse alatt. Kiderült, hogy rettenetesen fél Petljuráék tizenhat ágyújától. Erre Csugaj ezt mondta neki:

- Jól van, ha te úgy begyulladtál ezektől az ágyúktól, én ma éjjel bemegyek a városba, és beszélek a tüzérség parancsnokával.

- Hogyhogy? Nem értem...

- Az már az én dolgom, hogyan...

- Mesebeszéd!

- Nem a, színigazság. Ki a tüzérségük parancsnoka? Martinyenko. Ő is a Balti-flottánál, a Gangut páncéloson volt tüzér, nekem földim, az is lehet, hogy cimborám, édes egy komám... Nem fog ránk lövetni...

- Komolyan beszélsz? - és Mahno körmeivel akaszkodott az elnök kabátujjába. Úgy látszik, hitt neki, mert egyszeriben megnyugodott, s nagyképű méltósággal érdeklődni kezdett:

- Adja tehát elő a támadás haditervét...

A Forradalmi Katonatanács a következő tervet mutatta be: a munkások egy gránátokkal felfegyverzett osztaga éjszaka átmegy a túlsó partra, egyenként a vasúti híd közelébe szállingóznak, pirkadatkor megrohanják a hídfőállást védő géppuskásokat, és tüzet nyitnak a híd felé nyíló utcákra. Amint a gránátok felrobbannak, a négy pőrekocsiból álló páncélvonat felfegyverzett munkásokkal és az épp most megalakított parasztezred egy részével átnyomul a hídon, és megtámadja a városi pályaudvart. Ezalatt a törzs értesítést küld a bolsevikok kerületi bizottságának csupán általa ismert címeire és telefonállomásaira, s azok megindítják a felkelést. Gyülekezés a pályaudvaron, ahol kiosztják a páncélvonaton odaszállított fegyvereket. Ekkor a törzs is áthelyezi oda hadműveleti központját: Mahno lovassága a gyaloghídon tör be a városba. A gyalogság két hadoszlopban átkel a Dnyeperen a híd két oldalán, és a Katalin sugárúton egyesül, ahonnét támadást indít a közigazgatási épületek és laktanyák birtokbavételéért. A felkelés sikere a rajtaütés gyorsaságától és váratlanságától függ, ezért még az éjjel meg kell indítani.

- Az emberek elfáradtak, a lovakat is patkolni kell - vetette ellen Mahno.

A Forradalmi Katonatanács elnöke erre így felelt:

- Majd pihenhetnek az emberek, ha a város a kezünkben lesz, a lovakra meg már szovjet patkót veress.

Csugaj is odaszólt neki:

- Mi az, öreg? Tábort ütsz a város szeme láttára, csak azért, hogy pihenjetek? Holnapra a hathüvelykesek egy szálig lekaszálnak... Egyszóval: vagy ma éjjel, vagy eredj vissza...

A Dnyeper aznap éjjel befagyott ugyan, de a jege nem volt szilárd. A munkások hordták az átkeléshez a deszkákat, fél kapuszárnyakat, egészben hagyott sövényeket, kerítéseket. Velük együtt dolgoztak a Forradalmi Bizottság elnöke és tagjai is.

Csak Mahno nagyszerűen felfegyverzett legényei lődörögtek tétlenül a parton, és kacsingattak egymásnak a túloldalon itt-ott felcsillanó utcai lámpákra. Nagy és gazdag város volt Jekatyerinoszlav.

Hajnal felé huszonnégy ember lement a folyó jegére. Roscsin vezette őket. Mindent előre megbeszéltek. A jégtáblák közt a vékony jégréteg meg-meghasadozott alattuk, néhol a magukkal vitt deszkákat kellett lerakni vagy átdobni. A híd óriási vasváza közelében csak egyetlenegy lövés dördült. Lehasaltak. S ettől fogva már hason kúsztak előre. Lehetőleg nem nagyon közel egymáshoz.

Roscsin annál a félig elsüllyedt bárkánál mászott föl a partra, amit előre kiszemelt. Hepehupás kis utca vezetett innen a dombra. Fölkapaszkodott és éppen a raktár mögé jutott, amely gyülekezőhelynek volt kijelölve. A vasútállomás lámpái úgy-ahogy odavilágítottak. Az egész város mélyen aludt. Roscsin egy ideig a kihalt udvar kerítése mellett sétálgatott könnyed léptekkel, egyre ugyanazt a pár szót hajtogatva: "Ejnye, szedtevette, ugyan ne mondd, eredj már!" Elégedetten szemlélte a magas kerítést, izmaiban érezve, hogy teste pehelysúlyával, ha kell, minden erőlködés nélkül át tudja magát vetni rajta. Egyenként, mint az árnyék, settenkedtek elő társai. Átugratta őket az udvarra azzal, hogy bent a kapunál csoportosuljanak, ő maga pedig tovább járkált fel-alá a kerítés tövében.

Csak huszonhárom ember gyűlt össze, egy, úgy látszik, eltévedt, vagy a járőrök kezébe került. Roscsin felugrott, felhúzózkodott, csizmája orrával a kerítésbe kapaszkodott; nehezebben ment, mint gondolta, de mégis átvetette magát, és leugrott egy téglarakásra.

A munkások szótlanul néztek a közeledő Roscsinra. Egyik-másik a földön ült, és fejét a térdére hajtotta. A virradat már derengett. A várakozás utolsó percei voltak a döntőek és a legfeszültebbek, különösen olyan embereknél, akik először indultak harcba. Roscsin csak homályosan látta a görcsösen összeszorított szájakat, a rebbenéstelen szemek száraz fényét. Egyszerű gondolkodású, hivő lelkek, becsületes, nehéz kezű oroszok voltak ezek, saját jószántukból vállalkoztak erre az ördöngösen veszélyes dologra. A "világforradalomért" - ahogy Maruszja mondta a gyertyavilágos, fehérre meszelt kis szobában. Röpke gyönyörűség futott át rajta, s ismét a könnyűség lendülete; a torkát izgalom szorongatta... És ez mind valami semmihez nem fogható, új érzés volt.

- Elvtársak - szólt nagyon komolyan. - Ha mi ezt most nyugodtan végigcsináljuk, akkor tovább is jól fog menni minden. Tőlünk függ most az egész felkelés sikere. (Akik a földön ültek, felkeltek és közelebb jöttek.) Ismétlem, az egész nem nagy mesterség, fő a gyorsaság és hidegvér. Az ellenség ettől fél legjobban, nem a fegyvertől, hanem az embertől... Ha például teneked... (alulról felnézett egy szálas, izmos nyakú legénykére, és ellenállhatatlan vágytól hajtva, a vállára tette kezét, s közben hozzáért meleg nyakához) ha a te szíved körül jéghideget érzel, akkor az ellenség szíve körül is jéghideg van...

A legényke bólogatott, és elnevette magát:

- Ammár igaz, attól függ, melyik jár túl a másiknak az eszin... Ők ostobák, és mi okosak vagyunk... Mer mi tudjuk, hogy miért... - A fiú hirtelen kiszabadította izmos nyakát, és szép szája eltorzult: - Mi tudjuk, miért halunk meg...

Egy másik odafurakodva megkérdezte:

- Azt mondd meg, ha eldobtam a gránátot, mit csináljak aztán fegyver nélkül?

Valamelyik rekedten suttogta válaszul:

- Hát a kezed mire való? Szamár!

- Elvtársak, elmondom még egyszer - szólt Roscsin. - Két csoportra oszlunk...

Beszéd közben folyvást azt nézte, mikor virrad már végre a ködlepte Dnyeper fölött... Sűrű felhőraj tódult a város fölébe.

- Itt az ideje. - Összehúzta magán a derékszíjat. - Oszolj! Kaput kinyitni.

Óvatosan kinyitották a kaput. Egyenként kisompolyogtak, és a kerítés végéig lopóztak. Onnan jól látszott a folyó jégleple felett a híd. Homályosan még a kimagasodó hídfőállás látszott, ahol a géppuskák voltak. A legénység, úgy látszik, aludt. Ugyanilyen állás volt a pályatest másik oldalán.

- Fogd a gránátot... Futás...

Egyszerre mind a huszonhárman teljes erejükből nekiiramodtak, mintha versenyeznének; a fele egyenest a lövészárok felé, a többi jobbra a töltés felé. Roscsin igyekezett lépést tartani velük. Látta, amint a derékszíjjal övezett bekecses alakok hosszú árnyai átugrálják a vasúti töltést, és ő is utánuk rohant. Látta, hogy baj van, hogy nem érnek át a második lövészárokig, mert az ellenség felneszel. A háta mögül robbanást hallott, eszelősen vad hangokat és újra meg újra gránátrobbanást. Az első lövészárkot már elfoglalták... Tátott szájjal, levegő után kapkodva felkúszott a töltésre. Előtte tizenhárman óriási ugrásokkal rohantak előre... Odaértek... Megvadult lepkék gyanánt röpködött elébük a géppuska tüze. Mintha fuvallat érte volna Roscsin homlokát... "Úristen, tégy csodát, ez előfordul néha - gondolta -, másként... inkább elpusztulni..." Látta, amint az a magas, csupasz nyakú legény le sem hajolva elhajítja a gránátot, és mind a tizenhárman elevenen beugranak a lövészárokba. Látta a birkózó, lihegő testeket. Egy szakállas tiszt kivergődve felegyenesedett, és nekivadulva döfdösött kardjával maga körül. Roscsin rálőtt: a szakállas lehanyatlott, leejtette fejét.

S ekkor egy másik tiszti köpenyes mászott elő ugyanonnan, vad ordítással. Roscsin megmarkolta, a tiszt kitépte magát, és őt ragadta torkon: - Ronda disznó! - de egyszerre elernyedt ujjának szorítása:

- Roscsin!

Tudja az ördög, ki volt, úgy látszik, Ewert törzskarából valamelyik. Roscsin nem felelt, revolverrel halántékon vágta...

Ezt a lövészárkot is bevették. A munkások megfordították a géppuskákat. A Dnyeper fölött mozdonyfütty sivított. És zakatolva robogott át a hídon a páncélvonat a pályaudvar megostromlására.

A nap már régen felkelt, kisütött, de nem melegített. A páncélvonat feketén, füstölögve újra áthaladt a hídon, csapatokat és fegyvert vitt az elfoglalt pályaudvarra. A lövészárkokból a fiúk kiáltásokkal kísérték. Jól ment minden. Mahno gyalogsága már rég átkelt a folyó jegén; mint milliónyi hangya, úgy másztak fel a meredek partra, és a rendőrőrszemeket leütve, elszéledtek az utcákon. A fegyverropogás hol közelről, hol messzebbről, egy percre sem szünetelt.

- Szasko, eredj a pályaudvarra, keresd meg a főparancsnokot, és mondd meg, hogy mi hajnali öt óra óta itt fagyoskodunk éhen, váltsanak hát fel bennünket - mondta Roscsin a csupasz nyakú legénynek. Az alig pelyhedző, férfias és mégis gyerekes arc csupa véres karmolás volt, olyan vadul ment neki kora reggel, végső vonaglásában egy markos géppuskás.

Szasko könnyű zekéjében, kékre fagyva, rohanvást iramodott a nyílt mezőre, noha folyton golyók sivítoztak körülötte. Rá is kiabáltak: "Felfordulsz, te bolond... Szasko, hozzál cigarettát..." Egykettőre visszatért, a lövészárok szélére guggolt, és egy csomag cigarettát nyújtott le a fiúknak, Roscsinnak pedig egy cédulát, frissen rákent pecséttel: "Várjon, küldök, Mahno."

- Maruszja tisztelteti - szólt oda Roscsinnak. Vagyim Petrovicsnak meglepetésében a szája is nyitva maradt, s csak nézett a fölötte guggoló Szaskóra.

- Roscsin elvtárs, bizisten, takaros kislány, jól jártál vele, hallod...

- Hol láttad?

- Az állomáson strázsál... Másképp be se jutottam volna Mahnóhoz. Hej, hogy mennyi nép van ott! Nem győzik őket fegyverrel... Fiúk, a miénk már Jekatyerinoszlav!

Mahno törzse a pályaudvaron rendezkedett be. Az Öreg az első osztályú váróterem műpálmás büféemelvénye mögött trónolt - a különféle üvegholmit egyszerűen a földre szórták előle -, és ott írta hadparancsait. Karetnyik nyomta rájuk a pecsétet. Akinek a kezébe adtak egy ilyet, nyomban rohant vele. Izgatott emberek jöttek folyvást, lőszert, utánpótlást, tábori konyhát, cigarettát, kenyeret, betegápolót követeltek... Volt egy parancsnok, aki azon való dühében, hogy már alig két lépésnyire volt a Kereskedelmi és Iparbank ajtajához, s lőszer híján kénytelen volt lehasalni és a mérgét nyelni, most odalépett Mahnóhoz, és hogy ráijesszen, az övén függő gránátot nagy dühösen a büféasztalhoz vágta:

- Minek vagy itt? Tán imádkozol, vagy mi a mennydörgős mennykő, ahelyett, hogy lőszert kerítenél...

Az Öreg csak annak adott ki engedélyt vagy parancsot valamire, aki követelőzött. Fogait ijesztően csikorgatva úgy tett, mintha rendelkeznék, de voltaképpen elképzelhetetlen zűrzavar volt a fejében. Most a térkép papirosát kezdte keresztekkel lyukasztgatni azokon a pontokon, ahol a csapatrészek előnyomultak vagy visszanyomultak. Ebben a nyavalyás városban nem volt hol megfordulni, mindenhol nyüzsgés, mindenütt - fönt, lent, elöl, hátul - ellenség... A térképen babrálva, az Öreg nem látta ezeket az utcákat, ezeket a házakat. Elvesztette tájékozódását. Vakon játszott. Nemhiába, hogy mindig ártalmas dolognak, a mételyek mételyének tartotta a várost.

Mindezen felül nagyon aggasztotta a bizonytalanság Martinyenkóval is. Csugaj erősítgette, hogy Martinyenko nem fog saját földijeire lőni. Találkoztak-e ők ma éjjel, vagy már régebben összebeszéltek, de tény az, hogy az ágyúparkban minden csendes volt, a legénység fele szétszaladt. Martinyenko pedig, nyilván a kényes helyzetre való tekintettel, holtrészegre itta magát. Mindössze két ágyúja állt a pályaudvar előtt, amelyeket Petljuráék sorsukra bíztak. Mahno annyira megörült - ágyút még sohasem zsákmányolt -, hogy kiguríttatta az ágyúkat a sugárútra, s ő maga húzta meg az elsütőzsinórt; az arca ezer ránccal nevetett, amikor a lövés eldördült - sokan hanyatt estek ijedtükben -, s a lövedék elsüvített a jegenyék fölött.

A Forradalmi Katonatanács törzse a pályaudvar előtti téren volt. Tábortüzek égtek ott, körülöttük a város minden részéből munkások verődtek össze. A Bizottság tagjai csaknem valamennyit ismerték, legalább látásból, s azt is tudták, hol laknak, hol dolgoznak. Munkahelyük szerint külön csoportokba osztották a vasasokat, a malommunkásokat, a bőrgyáriakat, a szövőmunkásokat; a csoportok ekkor otthagyták a tüzet, és ötvenes szakaszokban felsorakoztak. Ha akadt közülük rátermett, az lett a szakasz parancsnoka, vagy pedig valamelyik bizottsági tag állt az élükre. Kiosztották a fegyvereket, s mindjárt meg is mutatták, aki még nem tudta, hogyan kell vele bánni. Minden osztag megkapta harci feladatát. A parancsnok magasba emelte s megrázta fegyverét.

- Előre, elvtársak!

A munkások is felemelték ezt a becses jószágot, amelyet végre kezükbe kaphattak:

- Éljen a szovjethatalom!

És a szakaszok a Katalin sugárút irányában elindultak a csatába.

Roscsin keresztültörte magát a hadseregfőparancsnokig, és részletes jelentést tett a hídfőállások elfoglalásáról s a létszámbeli veszteségről: négyen megsebesültek, egyet halálra gázoltak. Mahno ceruzáját rágva nézte Roscsin beesett, barna arcát, szilaj, eszelős pillantású szemét.

- Jól van, ezüstórát kapsz jutalmul - mondotta, és a büféasztal szélére tolta az előtte kiterített térképet. - Ide nézz. - S ceruzával vonalat húzott a keresztek között. - A támadás meglassúbbodott. Eljutottunk idáig: itt egy utca, egy zegzugos zsákutca, aztán a fasor... s még tovább, látod, ahol a keresztek elhajlanak... Szeretném tudni az okát, miért topogunk egy helyt a piszokban? - vijjogta élesen, mint a vércse. - Eredj és tudd meg. - Egy papírdarabkára néhány szót firkantott, Karetnyik máris rálehelt a pecsétre, és az aláírásnál rányomta a Mahno karja alól kihúzott papirosra. - A gyávákat lelőheted, felhatalmazlak rá...

Roscsin kiment a térre, ahol még mindig gyülekeztek a munkásosztagok, egyenetlen sorokba verődve; vezényszavakat, "hurrá" kiáltásokat hallott. A bográcsokban itt-ott már rotyogott a kása a füstölgő tűzrakások felett, gőze a fejébe szállt: eszébe jutott az ismerős vasfazék a párolgó levessel, amit Maruszja az asztaltól felugorva szokott átvenni anyja kezéből, s maga előtt látta Maruszja fogait, amint beleharap a kenyérbe. No de hagyjuk ezt!...

Roscsin nyomában Szasko lépkedett s szakaszából még ketten: egy Csizs nevű himlőhelyes, vidám legény, erős, mint a bika, és egy mindig mosolygó s mégis hideg pillantású, szép arcú fiú, vízvezetékszerelő, aki egyik véraláfutásos szemét mélyen homlokára húzott fekete sapkával takarta, s röviden Robertnek nevezte magát. A Katalin sugárúton nehéz volt átjutni, minden utcasarok mögött előbb megbújva, egyik kaputól a másikig lopóztak. A golyók csak úgy fütyültek körös-körül. Az út üres volt, de a szalmazsákokkal eltorlaszolt ablakok mögül minduntalan kíváncsi fejek bukkantak elő. Egy ékszerüzlet bejáratánál apró emberke ült nagy bundában, ínség gyötörte, töpörödött, ősz szakállú arcát az évezredes zsidó égre emelve, mintha csak kérdezné: "Nagy Isten, mi történik velünk?"

- Mit csinálsz itt? - szólt rá Csizs.

- Hogy mit csinálok? - felelt sértődötten a vénember. - Várom, mikor ütnek agyon.

- Eredj haza.

- Minek menjek én haza? Paprikaki úr azzal fogadna: mi ér többet, a te nyavalyás életed vagy az én üzletem... Hát akkor már csak haljak meg itt, az üzlet előtt.

Alig tettek pár lépést, az öreg kidugta szakállát a falmélyedésből:

- Fiatalemberek, ne menjetek arra, ott gyilkolnak.

Amint a sarokhoz értek, fejük felett zúzott be egy ablakot a géppuskasorozat. Meggörnyedve szaladtak a mellékutcába, és egy kapumélyedésből nézték zihálva és számolták meg az utcakeresztezésnél az úttesten fekvő hét hullát s az eldobott puskákat. Az egyik munkásosztagot érte itt a sortűz. Robert keserűen elmosolyodott, és ádázul tagolva minden szót, ezt mondta:

- Az Astoria-szálló padlásáról lő valaki. Azt javaslom, hogy végezzünk vele.

A javaslat helyénvaló volt. Az Astoria-szálló, ahol Roscsin két hónapig lakott, a sugárút másik oldalán magasodott, golyózáporban lehetett csak elérniük. Roscsin kinyújtott kézzel szorította társait a falhoz:

- Csak egyenként, gyors időközökben, akkor nem lehet baj. - Lehajoltában majdnem földet ért, úgy szaladt a sarokig, és egy hulla mögé feküdt. Az Astoria padlásáról két golyó süvített el. Roscsin felugrott, s cikcakkban, mint a nyúl, az út közepén húzódó jegenyesor alá ugrált. A padlásról gyors kattogás kezdődött, de elkésve, mert ő már "holt térben" volt. Egy jegenyetörzshöz támaszkodva, levette sapkáját, megtörülte az arcát, mélyet lélegzett és visszakiáltott: - Szasko, indulj...

A szálló tükörtermébe kézigránáttal kellett bezörgetni; erre bent eltolták a szekrényt, és kinyitották az ajtót. Robert félrelökte a kövér portást, akinek hüledező kiáltását eleresztette a füle mellett: "Romka, te csirkefogó, hova mégy?", és fölemelt gránáttal előrerontott. Az előcsarnok tele volt az emeletekről összesereglett szállóvendégekkel, akik a romantikus külsejű kézigránátos ifjú és a mögötte jövő három másik fegyveres láttára szó nélkül visszairamodtak a lépcsőn. A kifulladók lihegve támaszkodtak a korláthoz. Roscsin sokukra ráismert. És őt is megismerték - s ha a pillantással ölni lehetne, százszoros halált halt volna. Csak az a jámbor lelkű földbirtokos, akinek három hajadon lánya ült a nyakán, s aki most megkésve jött ki a szobájából, ahol éppen hideg ebédjét fogyasztotta, csupán ő volt olyan naiv, hogy majdnem a keblére ölelte Roscsint, madeiraszagot árasztva.

- Vagyim Petrovics, hát maga az, kedvesem, s lám, az én lányaim meg reszketnek, mint a nyárfalevél, mintha legalábbis bolsevikok törtek volna be...

De a szó elhalt a száján, amikor meglátta az óriás Szasko véresre karmolt arcát, a vízvezetékszerelő Robert szemét a sapkaellenző alatt és Csizs vidám, piros képét, amely azonban semmi hajlandóságot sem mutatott holmi osztálybékülékenységre...

A szerelő ismerte a szálloda összes be- és kijáratát. A második emeletről egyenest a hátsó lépcsőhöz s onnan a padlásra rohantak. A vasajtó csak be volt téve. "Itt van" - súgta, és az ajtót felrántva, olyan bősz dühvel rontott be, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna. Amikor Roscsin a gerendák közt odabotorkált a padlásablakhoz, Robert még mindig szuronnyal döfködött egy városi bundás embert, aki hason feküdt a géppuska mellett.

- Mondtam, ő az, maga a tulaj!

Mikor lementek a padlásról, a fiú hirtelen rosszul lett, a szája remegett, leült a lépcsőre, és sapkájával eltakarta arcát. Szasko dohogva vette el tőle a puskát: "Majd még várni fogunk rád!" Csizs pedig rászólt: "Ej-ej, és méghozzá Robert..." Erre a szerelő felugrott, kikapta puskáját Szasko hóna alól, és három lépcsőt is átugorva rohant le a földszintre. Vagyim Petrovics őt és Csizst hagyta hátra a szálloda őrizetére, Szaskót a törzshöz szalasztotta egy cédulával, hogy az Astoriába küldjenek őrjáratot, ő maga pedig egyedül kilépett az utcára.

Már alkonyodott. A munkásosztagok birtokukba vették a postaépületet, a városházát és a közpénztárt. Roscsin mindezeken a helyeken megfordult, és mindenhonnét híradást küldött a törzshöz. A harc minden jel szerint elhúzódott. Mahno gyalogsága, a rajtaütés támadó hevét elvesztve, unatkozni kezdett a városban... Bezzeg, ha a pusztán viaskodtak volna, már rég felosztották volna a zsákmányt, főznék a gulyást, és körbe gyűlve gyönyörködnének, hogyan ropják a híres táncosok az elesettekről lehúzott csizmában a gopakot. A petljuristák viszont meghökkenésükből felocsúdva, visszavonultak a sugárút közepéig, s itt-ott már ellentámadással is próbálkoztak.

Sötét lett, mire Roscsin a pályaudvarhoz ért. De Mahno már nem volt ott, áttette székhelyét az Astoriába. Roscsin odament. Tegnap óta nem evett, csak egy bögre vizet ivott. Bokája meg-megbicsaklott a fáradtságtól, bekecse ólomsúllyal húzta le a vállát.

A szállodába nem engedték be. Két géppuska állt a bejáratnál, és sarkantyús Mahno-legények járkáltak előtte az asztalon, guljaj-polei divat szerint homlokra fésült, bodor fürtökkel. Hogy meg ne fázzanak, lovassági bekecsük fölé hódprém bundát, cobolysálakat kanyarítottak. A gárdisták igazolványt követeltek Roscsintól, de egyik sem tudott olvasni, és azzal fenyegették, hogy ott nyomban agyonütik, ha nem kotródik el a kaputól. - Menjetek az anyátok keserves mindenségibe, a Mahnótokkal együtt - mondta nekik Roscsin unottan, és visszament a pályaudvarra.

Ott a félhomályos, feldúlt étteremben, ahová a magas ablakokon át csak a téren lobogó tábortüzek vetettek némi fényt, Roscsin lefeküdt egy lócára, s azonnal el is aludt. Tőle ordítozhattak, lövöldözhettek, az éles mozdonyfüttyök se riasztották fel. De az ólmos fáradtságon át, lehunyt szempillái mögött még mindig az elmúlt nap képei lebegtek előtte. Becsületesen eltöltött nap volt, meg kell adni... De talán mégsem egészen... Miért ütötte főbe azt a tisztet? Hiszen már megadta magát... Hogy az utolsó nyomot is eltüntesse?... Igen, igen, igen... S kártyákat látott az asztalon, pálinkáspoharakat... S mindjárt utána - megölve - Vegyenyapin kapitányt, azt az odvas fogú akarnokot, aki kártyázás közben, tyúk-püspökfalatra emlékeztető nedves száját mintha mindig csókra csücsörítette volna Ewert hadseregtábornok alfele irányában... Ej, ördög vigye, rászolgált erre az ütésre...

Riadozó szívverése elűzte az álmot. Roscsin kinyitotta a szemét, és egy szép, komoly arcba nézett; sóhajtott és felébredt. Maruszja ült mellette, az ablakból beszűrődő vöröses napfényben. Egy bögre forró vizet és egy darab kenyeret tartott a térdén:

- No, gyere, egyél... - csak ennyit mondott.

Ezen az éjszakán Csugaj és a Forradalmi Katonatanács elnöke átjutottak a tüzérség állásaiba, ahol csupa ismerős katona állt őrséget, felköltötték Martinyenkót, és Csugaj így szólt:

- Sötét gazemberség, amit te csinálsz, cimbora... Ezért jöttünk most helyedbe... Vagy pártolj végleg Petljurához, csakhogy akkor élve innen nem menekülsz, vagy pedig add ki az ágyúkat...

- Jó, reggel elküldöm, ahány van...

- Nem reggel, pajtás, hanem most mindjárt... Ejnye, kelj fel hát, átalszod a szerencsédet, Martinyenko...

- Jól van, bánom is én, legyen hát most rögvest...

Másnap reggel Jekatyerinoszlavban ágyúdörgéstől csörömpöltek az ablaküvegek. A feltépett úttesteken kövek, letört faágak, bezúzott fabódék deszkái repültek a levegőbe. E dühödt muzsika ütemére a munkásosztagok, a parasztezred és Mahno gyalogsága rárontottak a petljuristákra, és egész a dombokig szorították vissza őket. Erre a különféle pártok és pártonkívüli szervezetek képviselői, úgyszintén az ifjabb Paprikaki, sétapálcáikon fehér zászlókkal, nagy veszedelmek közt átvergődtek a Forradalmi Katonatanácshoz, és felajánlották közbenjárásukat a fegyverszünet mielőbbi megkötése és a polgárháború megszüntetése érdekében. Miron Ivanovics keshedt, leszakadt gombú kabátjában, zsíros sapkájában görnyedten ült az Astoria előcsarnokának egyik asztalánál, és nyálmirigyeinek legcsekélyebb igénybevétele nélkül rágcsált egy darab fekete kenyeret. A küldöttségnek így felelt:

- Nekünk magunknak sem érdekünk tönkretenni a várost. Ultimátumunk a következő: délután három órára valamennyi petljurista leteszi a fegyvert, az ellenforradalmi alakulatok beszüntetik a padlásról a lövöldözést. Ellenkező esetben három óra egy perckor tüzérségünk sakktáblaszerűen tüzet nyit a városra.

Az elnök lassan beszélt, még lassabban rágott, az arca fekete volt a koromtól. A küldöttek elcsüggedtek. Sokáig súgtak-búgtak, már-már összevesztek. De ezalatt nagy lármával, tarka összevisszaságban a márványlépcsőn berobogott egy csoport az előcsarnokba: elöl ketten egy Lewis-géppuskát öleltek magukhoz, utánuk egy tucatnyi hetyke siheder állig felfegyverkezve, középütt pedig egy eszelős pillantású, hosszú hajú férfi...

A küldöttek kikapták az elnök kezéből az ultimátumot, és kirohantak a fasorba, a friss levegőre, a golyózáporba.

Petljura parancsnoksága visszautasította az ultimátumot. Három óra egy perckor az öreg Mahno megdühödve vágta revolverét az asztalra, amelynél a Forradalmi Katonatanács ülésezett, és követelte a város könyörtelen és módszeres bombázását. A Forradalmi Katonatanács tagjai, többnyire helybeli munkások, sajnálták a várost. De hát nem volt szabad gyengének mutatkozni, meg kellett ijeszteni a burzsujokat. És Martinyenko tizennégy ágyúja - némi késéssel - eldördült. Az erődszerű, nagy házakról csak úgy hullott a tégla meg a vakolat. A bizottságok képviselői, mint az egerek, úgy szaladtak a petljuristáktól a Forradalmi Katonatanácsba. A munkásosztagok nem szüntették be a támadást. Petljuráék kezdtek visszavonulni a fasor végére, egészen a halomig.

A felkelés negyedik napjának éjszakáján a Forradalmi Katonatanács kihirdette a városban a szovjethatalmat.

Egész éjjel a kormány összeállításán dolgoztak. Mint ahogy Miron Ivanovics már akkor a vonaton előre látta: az anarchisták és a baloldali szociálforradalmárok megegyeztek Mahnóval, az ő védelme alatt bevonultak az ülésterembe, és most veszettül viaskodtak minden egyes tárcáért. A szociálforradalmárok - hogy, hogy nem, csupa apró növésű, de izmos emberke - frissen, kialudtan jelentek meg, és a vitában nehéz volt fölébük kerekedni.

Amint szólásra emelkedtek, első dolguk volt, hogy megnyerő mosollyal az öreg Mahnóhoz forduljanak: ő, mármint Mahno, a népi indulat igazi hordozója, ő a mesebeli vezér és a nagy stratéga, a tisztítótűz és a vasseprű... S micsoda pompás, nagyszerű vitézek az ő katonái!

A gyűrött képű Mahno, sápadt ajkát beharapva, csak bólogatott. Egy heves vérű szociálforradalmár feltűnően emelt hangon szónokolt, hogy csak hallják meg az ajtókon túl, a folyosón is; ott Mahno-legények nyüzsögtek, s köztük mindenféle népség, amely ki tudja, hogyan, de befurakodott a szállodába.

- Bolsevik elvtársak, mit vitatkozunk ennyit? Önök is a szovjet hívei, mi is azok vagyunk... Csupán taktikai nézeteltérésekről lehet szó köztünk. Egy burzsoá városi közigazgatás gépezetét kapjuk örökségül. Önök ezt egy nap alatt akarják szovjetizálni. Mi azonban tudjuk, hogy a városi hivatalok nem hajlandók kommunistákkal együtt működni. A szabotázs holtbiztos. Az éhség és zűrzavar nemkülönben. Velünk viszont igenis hajlandók dolgozni. A Városi Duma ilyen értelmű határozatot hozott. Ezért támogatjuk Volin elvtárs jelölését a közellátás vezetésére. Javaslom: fejezzük be a vitát, s kezdjük meg a szavazást.

Az anarchisták kifürkészhetetlenül, sőt bizonyos megvetéssel figyelték a dolgokat, de aztán egyszer csak olyan valakivel rukkoltak ki, hogy Mahno is csavargatta csirkenyakát. Szónokuk ugyanis, egy pipacsvörös sapkás diák, a pénzügyi népbiztos tisztségére az ifjabb Paprikakit ajánlotta:

- Minden rendelkezésünkre álló erővel támogatni fogjuk... Ifjabb Paprikaki, aki a mi elvbarátunk, szobatudós típusú anarchista, kitűnő pénzügyi szakértő, s a mi kezünkben, igenis, a fölkelő szabad nép engedelmes és hasznos eszköze lesz... Javaslom, hogy vita mellőzésével, egyszerű kézfelemeléssel szavazzunk...

Maruszja és Vagyim Petrovics is ott ültek a fal mellett, egy széken. Maruszja izgult, kezét bosszúsan ökölbe szorította, fel-felugrott, hogy magas, ideges hangon közbekiáltson: "Ez gyalázat!", vagy: "Hol voltatok, amikor mi verekedtünk?", de megint leült, méregtől tüzelve. Ugyanis csak tanácskozási joggal volt jelen.

Maruszja lesoványodott, és a szél kifújta a bőrét ezekben a napokban. Kigombolt báránybőr bekecsben is melege volt, a haja zilált. A beszédek közti szünetekben sietett elmesélni Roscsinnak élményeit... Eleinte az élelmező bizottsághoz volt beosztva: kenyeret meg forró vizet hordott a katonáknak, aztán egészségügyi osztaghoz került, végül összekötő lett, s szaladgált az egész városban keresztül-kasul...

- Százszor is rám lőttek - mutatta Roscsinnak, hány helyen lyukas a szoknyája széle. - Ha nem volnék fürge, már régen ott vesztem volna. Egy helyen valaki rám kiált: "Maruszja!" Én arra fordulok, hát éppen oda esik egy bomba, ahol fél perce voltam, én akkor már, huss! a jegenye mögött voltam... Még most is reszket a térdem, úgy megijedtem.

Maruszja életöröme elég lett volna még tíz felkeléshez is. Ekkor Szasko összekarmolt arca jelent meg az ajtóban. Nem tudott befurakodni, ezért magához intette Maruszját, aki odaszaladt. A fiú súgott valamit neki. Maruszja összecsapta a kezét.

Éppen Csugaj dörgött a jelölések ellen:

- Elvtársak, nem veszekedni jöttünk ide, nem vitatkozni akarunk, hanem intézkedni... És az intézkedik, akinek megvan az ereje hozzá...

Maruszja alig várta a beszéd végét, akkor az asztalhoz szaladt és közölte:

- A városban dúlnak, fosztogatnak... Hallgassák meg ezeket az elvtársakat... Nem akarják beengedni őket... Majd kicsavarták a karjukat...

Az ajtónál lárma, dulakodás, rekedt kiáltozás kezdődött, végre berobbant Szasko, és nyomában néhány felfegyverzett munkás. Mind egyszerre beszélt:

- Micsoda dolog ez? Ide rakjátok a rendőröket... ahelyett hogy az utcára küldenétek... Hogy ott mi van... Az egész utat lezárták, Mahno-legények fosztogatják az üzleteket... Szekérszámra hordják el a rablott holmit...

Mahno szája megnyílt, mintha harapni készülne... felcihelődött az asztal mellől és kiment... Legényei a folyosón és az előcsarnokban ijedten nyitottak utat előtte, látva, mint vicsorítja a fogát, amely sárga volt, mint egy vén kuvaszé. Nem ment messzire: a sugárút másik oldalán, egy nagy üzlet kirakata mögött árnyak mozogtak. Alighogy kilépett az utcára, Ljovka termett mellette.

- Mi az, micsoda riadalom ez? - kérdezte Ljovka és hátrahőkölt. Mahno rárivallt:

- Hol voltál, te gazember?

- Hol voltam? A kardomat koptattam... Harminchatot vágtam le saját kezűleg... Harminchatot...

- Csinálj nekem rendet a városban, hallod? - vijjogott Mahno, erősen mellbe lökte Ljovkát, és átrohant az úton, az üzlethez. Ljovka és néhány gárdista utána. De azok ott bent már látták, hogy jó lesz iszkolni; az árnyak eltűntek az ablak mögül, s csak néhány ember szaladt, súlyos bugyrok alatt zihálva, de már jó messzire.

A testőrök azért még előkerítettek az üzletből egy ottfeledkezett nagy bajuszú Mahno-legényt. Keservesen vinnyogott, hogy csak meg akarta nézni, hogyan szívták a munkásvért azok az átkozott burzsujok... Mahno egész testében reszketve nézett a martalócra. És amikor a szálloda felől már egész sereg kíváncsi verődött össze, az arcába vágott:

- Ez egy hírhedt ellenforradalmi ügynök... Tudom, istenem, nem fogod tovább űzni gazságaidat!... Széthasítani és kész...

A bajuszos legény felordított: "Ne bántsatok!..." Ljovka kihúzta kardját, és nagyot suhintva lesújtott a nyakára.

- A harminchetedik! - mondta kérkedve és visszavonult.

Mahno vadul rugdosni kezdte a szétfolyt vértócsában vonagló testet:

- Így jár mindenki... Vége az eszeveszett rablásnak, vége! - Hirtelen a köréje sereglett s most hátrálni kezdő közönséghez fordult. - Nyugodtan hazamehettek.

Maruszja vállával Roscsinhoz dűlve, egyszer csak elaludt a széken. Borzas feje lassanként a férfi mellére kókadt. Már reggel hét óra volt. Egy mogorva öreg inas - aki a szovjethatalom megalakulása alkalmából viseltes házikabátjára cserélte fel frakkját - teát meg nagy darab fehér kenyeret hozott be. A kormány megalakult ugyan, de még sok, halaszthatatlan kérdés várt megoldásra. Így például az, amit a vasutasok már az este felvetettek: ki utalja ki és milyen összegben a fizetésüket? Mahno az anarchistáktól támogatva azt javasolta: állapítsák meg maguk a vasutasok a díjszabást, maguk gyűjtsék be a jegyek árát, és maguk osszák ki a saját fizetésüket...

De vitára már nem került sor. A dohányfüsttől ködfelhős szoba ablakai hirtelen megzörrentek. Tompa robbanás hallatszott. A díványon alvó Martinyenko felnyögött. Az ablaküvegek megint megzörrentek. Martinyenko felébredt: "Hogy a mennydörgős ménkű csapna beléjük, mit okoskodnak..." - és szőrmekucsmáját borotvált fejébe nyomta. Harmadszor is heves robbanás hallatszott. Csugaj és Miron Ivanovics a kenyérdarabot az asztalra ejtették, és riadtan néztek egymásra. Ekkor Ljovka rontott be egy fedetlen fejű lovas katonával, aki egyre bólogatott, mint egy medve.

- Végünk van - mondta a katona, és csüggedten legyintett -, az egész lovasságunk odalett...

- A Gyijevkánál! - rikácsolt Ljovka, és húsos arca megrándult. - Te is csak a szájad jártatod, öreg! Szamokis ezredes támad hat ezreddel... Nehézágyúkból lövi a pályaudvart...

A Katalin sugárút lakói kárörvendve és nyíltan - már nem a szalmazsákok mögött megbújva - nézegették az ablakokból, hogyan vonul vissza Mahno hadserege. Nagy ostorpattogtatás közben vágtattak a lovasok, a szél felborzolta vállukon a szőrmét, lobogtatta a huszárdolmányt, lebernyeget és selyemtakarót... A batyukkal agyonterhelt lovak meg-megbotlottak a kövezet jégpáncélján, és lovasaikkal s a prédával együtt lebuktak a többi ló patkói alá... "Aha - kiabáltak az ablakokból -, ott is egy, megint egy!" Nekiiramodva robogtak el a rablott jószággal megrakott szekerek, a négylovas géppuskás kocsik, csak úgy szikrázott a sok patkó... rohantak a gyalogosok, akik már nem értek rá szekérre kapaszkodni...

Veszett üvöltés, dübörgés, kerékzörgés közepette tülekedtek a sugárúton felfelé a város hegyre épült részébe, mert Szamokis ezredes a pályaudvart és a vasúti hidat már elfoglalta. Mahno, amikor kirohant a Forradalmi Bizottság helyiségéből, toporzékolt tehetetlen dühében, sírva fakadt, és - mondják - esze nélkül felugrott a kocsira, melyen Ljovka érte jött a szállodához, bundájába takarta a fejét - szégyenében-e, vagy hogy fel ne ismerjék -, és ismeretlen irányban elhagyta ezt az átkozott várost.

Egyetlen lövés nélkül menekült el hadserege is, de váratlanul Petljura állásaival találta szemben magát, mire fejvesztett rémülettel a Dnyeper felé fordították lovaikat, a biztos pusztulásnak. A folyópart itt meredek volt. Mahno legényei árkon-bokron, sövényeken át vágtattak a jégre, a szekerek közben felborultak. De a jégréteg megroppant és beszakadt alattuk, és az emberek, lovak, szekerek a jeges, sötét vízbe merültek. Az egész hadseregnek csak szánalmas maradványa vergődött ki a túlsó partra.

A munkásosztagokból ezen az éjjelen sokan hazakéredzkedtek melegedni, kapcát váltani, valami meleget enni. Csak a járőr maradt fegyveres szolgálatban, meg a parasztezred, mert annak nem volt hova hazamennie. Ennek a parasztezrednek kellett aztán felvenni az egyenlőtlen küzdelmet Szamokis petljurista ezredeivel. A pályaudvar közelében bekerítették, és szuronyrohammal csaknem egy szálig elpusztították őket, alig egynéhányuknak sikerült átjáróházakon keresztül elmenekülnie, hazatérni a faluba és elmesélni a szörnyű történetet: hogyan pusztult el háromszáz derék legény, akik elmentek Jekatyerinoszlavba, hogy megteremtsék a szovjethatalmat.

A Forradalmi Katonatanács tagjai, Miron Ivanovics és Csugaj rohantak, hogy összeszedjék a munkásosztagokat, és visszavonják az őrséget. Nem számíthattak a város megvédésére; feladatuk az volt, hogy a felkelés valamennyi résztvevőjének lehetővé tegyék az elvonulást a gyaloghídon át a túlsó partra. Az összegyűlt osztagok házak, torlaszok mögül, géppuskával lőtték a támadó petljuristákat. Ezalatt a munkások asszonyaikkal, gyermekeikkel százával menekültek a hídon át. Sokan mindenféle limlomot is cipeltek, amit nyugodtan otthagyhattak volna. Háztetőkről és lent a folyópartról is lőtték őket.

Csugaj, Miron Ivanovics, Roscsin, Maruszja, Szasko, Csizs és még vagy tíz elvtárs utolsónak maradtak. Géppuskából tüzelve szaladtak egyik saroktól, egyik fedezéktől a másikig. Szamokis katonáinak szürke szőrmekucsmái itt is, ott is felbukkantak a közelben. A legnehezebb még hátra volt - a híd, amelyen legfeljebb hullák és eldobott batyuk szolgáltak fedezetül... Csugaj megfordította géppuskáját, mögéje hasalt, s csak Szaskót tartotta magánál, a többire rákiáltott: "Rohanjatok!" Az izzásig hevült géppuska kelepelése közben mind nekiiramodtak.

Maruszja a híd kellős közepén megbotlott, és tántorogva ment tovább... Roscsin utolérte, támogatta, a lány csodálkozva nézett rá, mondani akart valamit, de csak nézett. Roscsin melléje hajolt, és a karjára vette, mint egy gyereket. Maruszja mindinkább elnehezedve simult hozzá. Már itt a híd vége. Végre... S ekkor mintha vasvessző vágta volna oldalba Vagyim Petrovicsot. Minden erejével tovább igyekezett, hogy le ne ejtse, meg ne sebezze Maruszját. Mögötte Csugaj rohant. "Fogd meg, elejtem..." - szólt hátra Roscsin. De a sapkája már előreesett, és lassan elsötétült minden a szeme előtt. Még hallotta Csugaj hangját:

- Szasko, segíts, nem hagyhatjuk itt...

»A haramiákat« csak februárban adták elő, a kacsalini ezred rövid pihenője alatt. Ekkor már maguk mögött tudták a fagyban, hóviharban megtett, végtelennek látszó meneteléseket, amikor meleg szállás helyett komoran virradt rájuk a borús hajnal, és a hólepte pusztaságon még kóró sem akadt, aminek tüzénél felmelegíthették volna megdermedt tagjaikat; a hosszú csaták, a hajnali riadók, a meg-megújuló kisebb összecsapások a kozákokkal - mindez a múlté. Mamontov megtépázott ezredeinek maradványaival messze a Don mögé szorult. Hadserege megfogyatkozott. Már nem bíztak benne, hiszen a Doni Hadsereg színe-javát, tízezreket áldozott fel hiába, a Caricin elleni támadásai során.

A kacsaliniak, akik harc nélkül vettek be egy nagy és megbékélt kozák falut, itt jókedvre derültek, ettek, meleg kuckóban aludtak. A közelgő tavasz pedig a hosszúra nyúlt háború végével kecsegtetett.

A súlyos hadjárat másfél hónapja nagyon kimerítette Dását, s neki már eszébe sem jutott a színielőadás. A színházi kellékek elkallódtak, a társulatból többen megsebesültek, még a szövegkönyv is elveszett. Dása szeretett volna legalább néhány estét kettesben tölteni Ivan Iljiccsel a meleg kemence mellett, és szó nélkül, gondolat nélkül hallgatni a homályban a csöndben virrasztó, régi tücsök muzsikáját.

A fehérneműt is ki kellett mosni, meg kellett varrogatni. Ivan Iljics halinacsizmáját meg kellett talpalni. Aztán rendbe kellett szednie saját magát is, hiszen nemcsak a férje, de mindenki más, sőt ő maga is elfelejtette, hogy Dása - nő. Agrippinával együtt már első este elmentek fürdeni, s micsoda boldogság volt utána felfrissült, piros arccal ballagni hazafelé az enyhe fagyban, a befagyott tócsákon át! Otthon felállították a szamovárt, vacsorát készítettek. Akkorra Ivan Iljics és Ivan Gora is megérkezett a fürdőből, és négyesben ültek asztalhoz. A férfiak élvezték a párolgó káposztaleves ínycsiklandozó illatát, a szamovár békés melegét. Ivan Gora meg is jegyezte: - Látod, Ivan Iljics, munka után édes a pihenő...

De Dásának nem sok jutott ki belőle. Már másnap, éppen, mikor hazavárta Ivan Iljicset, beállított Anyiszja a könyvvel, Schiller könyvével a hóna alatt, komolyan, tartózkodóan, és ábrándos szemét felvetve, így beszélt:

- Nagy bánatom van, Darja Dmitrijevna... Tudjisten, talán romlott vagyok... Mindenki más rendes ember, csak én romlottam el... Már kiskoromban is meglátszott rajtam... Később persze majdhogynem gyerekfővel férjhez mentem... másképp lett minden, jöttek a gyerekek... Hanem most, most bajban vagyok... Darja Dmitrijevna, mihez kezdjek én, ha vége lesz a háborúnak? Huszonnégy éves vagyok. Üljek a kuckóban egy paraszttal, és nézzem a pusztaságot a sztyeppen? Azok után, amit láttam, hallottam, más életre vágyom...

És Anyiszja mellét sóhaj feszítette a katonaköpeny alatt, szemét félig lehunyta:

- Ezt az egész könyvet végigolvastam, a harcok közt sem váltam meg tőle... Lehet, hogy nem vagyok elég öntudatos, buta vagyok és műveletlen, de ezen lehetne segíteni. Darja Dmitrijevna, énbennem sok-sok ember hangja él... Magamról semmit sem tudok, de az embereket jól ismerem... Sírni lenne kedvem, ha elgondolom, hogy csak erről az Amália grófnőről is mi mindent tudnék elmondani... Elevenen jönne elő ebből a könyvből... Már a boldogult Sarigin is megmondta, ugyanezt mondta nekem... Darja Dmitrijevna, ma találtunk egy termet, háromszáz nézőre valót, az iskolában. Itt ácsok is vannak, deszkát is lehet szerezni, vásznat is... Miért ne játszhatnánk el »A haramiákat«? A szerepeket még tudjuk... Meg aztán a fiúk is mondogatták: jó volna szórakozni egy kicsit...

Megjött Ivan Iljics, és persze el volt ragadtatva. "Fényes gondolat! Egy hetet legalább itt töltünk még. Nagyszerű ünnepük lesz a fiúknak!" Csodálatos ember volt ez az Ivan Iljics. A világon semmi sem tudta befelhőzni az életörömét: ha egyszer Dása vele van, akkor előre a szelek szárnyán, a boldogság felé... Mint a hajdani, világoskék júniusi napokban, a volgai hajón...

Így aztán Dása nem jutott hozzá, hogy alkonyattájt kilesse kedvese szívdobogását, hogy óvatos-halkan, macskaléptekkel titkolt gondolatai mögé lopózzék... De vajon volt-e neki egyáltalán titka? S különben, minek is fürkésznéd, Dása? Ivan Iljics bőkezű ember, odaadja mindenét, a rajtavalót is, ha kérik... Még az arca is - szélben, fagyban cserződött arca -, még az is egyszerű, mint a nap... Ó, be másként fordult volna, ha Dásában, véznácska testének gyöngéd melegében áldott élet fogamzott volna, szerelmesének húsából, véréből...

A társulat megkezdte a próbákat. Micsoda kínszenvedés volt az! Dása sírt befelé, a színészek szégyelltek egymás szemébe nézni. Eldurvultak, megkeményedtek, a hangjuk érdes lett... Szapozskov jött segítségül: előadást tartott a színjátszás eredetéről általában, és bebizonyította, hogy bizonyos állatok is szoktak színházat játszani; például a róka, amikor "egerészik": fog egy egeret, s azzal valóságos színielőadást tart a kölykei előtt: neki-nekiugrik, hátrahemperedik, körbe sétál, farkát kunkorítja... A társulat felvidámodott, és lassacskán belezökkent a kerékvágásba. Az iskolateremben színpadot ácsoltak, színfalakat ragasztottak. A rivaldafényt nagy olajmécsesek pótolták. A hadjárat alatt elkallódott frakkok és szalonruhák - amelyeket Ivan Iljics még a tanyán elrekvirált attól az átutazó ügyvédtől - váratlanul előkerültek a hadtápszekerekről.

S végre felvirradt a nagy nap: alighogy bealkonyodott, tüzérségi pejlovon egy vöröskatona lovagolt végig a falun - ez Ivan Iljics ötlete volt -, és trombitaszó közben kihirdette: "Polgárok és elvtársak, mindjárt kezdődik Schiller »A haramiák« című darabjának előadása..."

Az egész falu az iskolába csődült. Olyan harc folyt a kapunál és a teremajtó előtt, hogy aki bejutott végre, jócskán beleizzadt, a sapkája leesett, kabátgombja leszakadt... De a kinn rekedtek se sokáig búsultak. A mélykék, kora tavaszi égen vékony holdsarló kélt vándorútra. Megszólalt a harmonika az iskola előtt. A vöröskatonák kedvenc nótájukkal gyönyörködtették a lassan megbékélő kozák lányokat: "Angyal szállt az éjen át..." Nagyban folyt az ismerkedés, a tréfa, a "szembe rózsám", a csókolózás. De azt is lehetett hallani itt-ott, hogy: "Katonaembernek házasodni nem megy könnyen, azzal várni kell ám, lelkem..."

A teremben a közönség eleinte harsányan hahotázott, mikor a kenderkóc parókás öregemberben, akin pópacsuhából átalakított palást díszelgett, felismerte Vanyin vöröskatonát... "Ő az, persze hogy ő az! - kiabáltak. - Gyerünk, Vanyin, ne félj, üss szét közöttük, a mindenit!..." Amikor pedig a színfalak mögül egy új szereplő sompolygott elő csoszogó léptekkel, kétfarkú, zsákszerű köntösben, női harisnyában, villogó foggal, sanda pillantással és kígyósziszegéssel: "Én vagyok itt, apám, hű fiad, Franz" - a közönség rögtön megismerte Kuzma Kuzmicsot, és hasát fogta nevettében. Dása a kulisszák mögött, halántékához szorítva tenyerét, ezt hajtogatta Szapozskovnak:

- Tudtam, hogy ez lesz a vége, csúfos bukás, tudtam, tudtam...

De a színészek leküzdötték a nézőtér viháncoló kedvét. Miután a közönség mindenkit sorra felismert, figyelni kezdett. Latugin a füstölgő faggyúgyertyákhoz lépett, amelyek alulról világították meg hatalmas fejét, a birkagyapjúból arcához formált szakállt, vad kifejezést kölcsönző szemöldökét; két kezét úgy a mellére szorította, hogy az ügyvéd kabátja majd szétrepedt, és öblös hangon szavalta:

- "Ó, ha az egész természet harsonáján fújhatnék zendülést, csatasorba állíthatnám a hiénafajzat ellen a földet, levegőeget és tengert!"

A nézők elcsendesedtek, s kezdték megérteni, mire céloz a darab.

A díszleteket nem cserélték ki, nem is sokat változtattak a színen. Szergej Szergejevics minden új kép előtt kidugta fejét a függöny mögül, és sokat sejtető mosollyal bejelentette:

- Harmadik kép. Képzeljék el a Moorok fényűző kastélyát. Az ablakon beárad a kert virágillata. A szépséges Amália szobájában ül...

A gyertyafényben villózó fej eltűnt, a függöny szétvált. De most senki sem ismerte fel ebben a tarka krinolinos, csipke-mellkendős, haragvó szépségben - akinek bodor fürtjei alól hosszúkásra festett, nagy szempár sugárzott csodálatosan - Anyiszja Nazarovát a második századból.

Mély, reszketeg, szinte éneklő hangon beszélt, s öklével az asztalra ütött: "Eredj, fajtalan kutya..." És a darab folyt tovább, mint a tündérmese, amit gyerekkorában lehajtott fővel hallgatott az ember, amikor téli estéken a kemencepadról leste a szót a nagyapó ajkán...

Kuzma Kuzmics csak attól a helytől félt, ahol Amália arcul üti. Mert akármilyen ábrándos lélek volt ez az Amália, a keze - vöröskatona kéz. Kuzma Kuzmics oda is súgta neki: "Csak ne nagyon..." De Anyiszja, lelke mélyéből felháborodva - "Ó, galád rágalmazó!" - nekifohászkodott, s mintha múltjának minden nehéz keservét beletette volna, úgy odacsapott Kuzma Kuzmicsnak, hogy az a színfalak mögé penderült. De nem nevetett senki. Itt-ott kiáltoztak: "Helyes, úgy kell neki!" S mindenki tapsolt, mert mindenki maga is odasózott volna egyet a galád rágalmazónak.

Amália letépte gyöngysorát, a földre dobta és rátaposott: - "Ezüsttel, arannyal, ékszerrel megrakottan, dús lakomán dőzsölve, a kéj puha vánkosain nyújtóztatva tagjaitokat, így kárhozzatok el, ti nagyok és gazdagok! Karl, Karl, most méltó vagyok hozzád..."

Szergej Szergejevics a függönyt összevonva, jelentős mosolyával bejelentette a színpadról: "Szünet következik!"

Anyiszja a kulisszák mögött Dásához simult, fejét a mellére hajtotta, és hideglelősen vacogott:

- Ne dicsérjen, Darja Dmitrijevna, ne dicsérjen engem...

Tovább aztán úgy pergett a darab, mint a karikacsapás. Az első felvonásban a színészek még verejtékeztek, de később egyre inkább felengedett izmaik feszültsége, fojtott hangjuk természetesebb lett, s már fütyültek arra, ami a súgó, Szergej Szergejevics nem nagyon csendes, sípoló suttogásából a fülükhöz jutott; restelkedés nélkül mondták a magukét, ami néha élesebb volt, mint Schiller szavai, de mindenesetre közérthetőbb.

A közönségnek nagyon tetszett az előadás. Tyelegin, aki a komisszár mellett ült az első sorban, többször majdnem könnyezett; Ivan Gora, akinek pedig fölényes tartózkodást kellett volna mutatnia, olyan hangosan szuszogott, mintha valami sikeres hadműveletet figyelne. De legfőképpen a színészek voltak megelégedve - sehogy se akartak kibújni jelmezükből, festett maszkjukból, és legszívesebben még egyszer eljátszották volna a darabot elejétől végig, pedig már faluszerte megszólaltak a kakasok.

Az ünnep véget ért. Elnémult az ének meg a harmonikaszó, csak itt-ott csapódott egy-egy kerítésajtó. Már a kakasok is elhallgattak. A falu aludt. Lassan ment-mendegélt az utcán Anyiszja, mellette Latugin, vállra vetett katonaköpenyben, s még így is melege volt.

- Bizony, Anyiszja, csoda ez... Itt mégy mellettem, ebbe a vastag köpenybe burkolva, és én mégis keresztüllátok rajtad... Nem tudok és nem is akarok én most közönséges szavakat mondani neked...

A falu végére értek, ahol a sztyepp már a távol homályába veszett. A holdsarló magasan járt az égen. Anyiszja szeme előtt még mindig a rivalda mécslángjai lobogtak, azokon túl a sötétségből még mindig hallotta saját szavainak visszhangját, a hallgatók halk sóhajtásait, és asszony mivoltának valami mélységes, eddig nem tapasztalt erejét érezte meg magában. Jólesett neki Latugin beszéde.

- Sok nőt ismertem én, kedvesem... ördög vigye valamennyit... Ilyent, mint te, egyet se láttam... Végem van énnekem, akár hiszed, akár nem...

Megtorpant; Anyiszja is megállt. Átölelte az asszonyt, köpenye leesett válláról a hóba. Sokáig, erősen csókolta Anyiszja hűvös száját. Aztán eltartotta magától a céklalével pirosított, látszatra közömbös arcot. Anyiszja nem őrá nézett, hanem a holdra:

- Ott van, ott megy az én bánatom... Jól van, no...

Latugin felemelte köpenyét, és tovább mentek.

Dásának nem akarózott aludni ezen az éjjelen. A párnára könyökölve beszélt:

- Hiszen tudom én, most ezt még nem lehet nyélbe ütni... De nézd csak, itt van Anyiszja, itt van Latugin. Kuzma Kuzmics született tehetség. Jágó... Tudod mit, színre hozzuk az »Othellót«. A társaságot kiegészítjük, holnap add ki az ezredparancsot... Meglátod: a hadosztály, de még a hadtest is megnézi... Hanem ahhoz először is meg kell őrizni a díszleteket... Beszélj a komisszárral, adjon nekünk külön szekereket... És hogy hallgatták! Úgy éreztem, hogy a közönségünk egy nagy szivacs, amely teleszívódik művészettel...

- Igazad van - felelt Ivan Iljics. Hátratett kézzel járkált a szobában, derékszíj és csizma nélkül, puha szőrmepapucsban, amit Dása vett neki egy kozák asszonytól. Tudjisten miért, Dását kellemetlenül érintette, valahányszor Tyelegin járkálás közben nagy árnyékával eltakarta az asztalon álló mécsest. De mikor az ablaktól visszafordult, és a mécsfény megvilágította bronzba öntött, erős, mosolygó arcát, feldobogott a szíve.

- Igazad van... Az orosz ember szereti a színházat... Valami különös érzéke van a művészethez, szokatlan mohósággal veti rá magát... Képzeld csak el, a másfél hónapi harc alatt igazán kimerülhettek, csont és a bőr mind, hisz még a kutya is kidőlt volna... Mi köze ehhez Schillernek? Ez a mai est a moszkvai Művész Színháznak sem vált volna szégyenére. Vedd csak akár Anyiszját. Nem is értem, igazi őstehetség... Micsoda mozdulatok, mennyi finomság... S micsoda szenvedély! S amellett szép is.

Hadonászott s megint eltakarta a világosságot. Dása rászólt:

- Ivan, kérlek, talán abbahagynád a járkálást?

Hangjában réges-rég nem hallott ingerültség érzett; a párnára könyökölve, átható pillantású, elsötétült szemmel nézett maga elé. Ivan Iljics nyomban elhallgatott, az ágyhoz ment, és leült a szélére. Nem is leplezte megszeppenését.

- Ivan - és Dása felült -, Ivan, már régóta akarok kérdezni valamit. - Gyorsan végigsimította a szemét. - Nagyon nehéz, de nem bírom tovább...

A férfi arcáról leolvasta, hogy az már tudja, miről van szó, és mégis kimondta, amit már ezerszer elismételt magában:

- Ivan, te már nem tartasz engem asszonynak?

Tyelegin válla lassan emelkedett, és érthetetlen szavakat mormolva a fejéhez nyúlt. Dása fürkészően nézett rá, még nem adta fel a reményt... Vagy mégis jön az ítélet?

- Dása, Dása, ennyire meg nem érteni... Mégiscsak nagylelkűbb lehetnél.

- Nagylelkűbb? ("Igen... ez ítélet!")

- Úgy szeretlek, Dása, ha tudnád... Lehet, hogy te gyűlölsz... bár tulajdonképpen nem is tudom, miért?... Talán, hogy is mondjam, testi ellenszenvet érzel... ezt én meg tudom érteni... Én téged megszerettelek egész életemre, jó ez vagy rossz nekem, szavamra mondom, nem fontos. Velem vagy, mint a szívem is velem van... Te csak élj nyugodtan, légy boldog...

Dása a fejét rázta, mialatt hallgatta, ő pedig homlokát ráncolva, nehezen bökte ki a szavakat:

- Tudjisten, mindig magam elé képzeltem a te szegény kis lábaidat, hányszor elindultak keresni a boldogságot, és mindig hiába...

Dása kidugta véznácska lábát a takaró alól, a földes padlóra ugrott, az asztalhoz szaladt, és eloltotta a mécsest.

Ivan Gora a színielőadás után Agrippinával hazatérve, világot gyújtott, és átnézegette a nap folyamán felgyűlt apró írásokat; lefekvés előtt szeretett mindent rendbe tenni. Agrippina nem vette le köpenyét, sapkáját, hanem leült az ajtó melletti padra.

- Te se játszottál rosszul - mondta Gora ásítva, és a tarkóját vakarva. - Nem jól hallottam, mit is mondtál a színpadon, hiszen csak nyúlfarknyi volt a szereped... De Anyiszja! Anyiszja! - A mécs fölé hajolt, és nevetve lapozgatta papirosait. - Talán kicsit nagyon is riszálja magát, ahogy mifelénk mondják, férfit érez, ez igaz, ez megvan benne... Vigyázni kell rá nagyon... Tudod, hány meg hány ilyet vetett felszínre a forradalom? Mert hiszen ez a fontos... Erre van tervezve az egész. A nép nem buta, nem... Gazdag a nép... Csak nagyon is pocsékoljuk a harcban... Több harci gép kellene... Itt van ni, olvasd... - és kisimította az egyik papirost. - Puszta kézzel zsákmányoltunk egy tankot... De hiszen ez barbárság... Ha fiam volna, a mellére égetném a taknyosnak: "Ne felejtsd el, emlékezz rá, kinek köszönheted a jó dolgodat, kinek a csontja fehérlik a bojtorján között..."

Agrippina a falhoz támaszkodott, behunyt szemmel, összeszorított szájjal gondolt vissza élete legkeservesebb élményére... Hogyan feküdt Ivan Gora éjszaka a sztyeppen, nem mozdult, nem lélegzett... Ő akkor nem törődött a maga életével... Az utolsó tár volt a puskájában... És nem akart tovább menni a többivel: csak nem hagyja ott a sztyeppen éjnek idején?... Bár inkább ott porladoznának együtt...

- Miért nem fekszel le, Gapa?

Ivan Gora tenyerével feléje irányította a mécses fényét: Agrippina összehúzott szeméből könny szivárgott, sűrű cseppekben hullt hosszú pilláiról, fekete szemöldöke magasra ívelt... Ivan Gora táskájába rakta a papirosokat, odament Agrippinához, és elébe guggolt:

- Mi az, kis butám... Elfáradtál?

- Égesd, csak égesd a mellébe, tanítsd csak, tanítsd a csontokra...

- Gapa, mi van veled?

Az asszony kislányosan kétségbeesett hangon felelt:

- A második hónapban vagyok... Nem tudsz te még semmit... Csak azt hajtogatod, hogy Anyiszja meg Anyiszja...

Ivan Gora azon nyomban leült Agrippina lába elé. A szája kinyílt, mint a bolondnak.

- Gapa, igazán mondod? Gapa, milyen boldogság ez! Igazán teherben vagy? Drágám, Gapuskám...

S mialatt így beszélt, a nő meleg, asszonyos mély hangon megszólalt:

- Eredj a szemem elől, ne is lássalak...

Hozzáhúzódott, megölelte és odaesett melléje, még mindig szipogva, de egyre csendesebben.

Krasznov atamán Caricinnál szenvedett harmadszori veresége felélénkítette az egész déli frontot, amelynek három vörös hadserege - a Nyolcadik, a Kilencedik és a Tizenharmadik - a Don-vidéket és a Donyec-medencét fenyegette. Az eddig gyűlölködő kozákság mintha már hajlandó lett volna szögre akasztani az ellenségeskedéssel együtt a nyerget is a fészerben - hadd piszkítsanak rá a galambok! -, és zsíros rongyba csavarva, jó mélyen elásni a puskát. Tudja az ördög, ki eszelte ki, hogy a bolsevikok alatt nem lehet élni! Hiszen nem kelt lába a földnek, itt párolog a tavaszi napfényben, itt van a dolgos kéz is, a lovak hámba, az ökrök járomba kívánkoznak.

A szerpuhovi hadseregparancsnokság siettette a támadást. Első gyarló haditerve némileg módosult. A hadseregeket menet közben átszervezték: ahelyett, hogy délkeletnek, a Don felé irányították volna a vörös csapatokat, a tavaszi olvadás járhatatlan útjain délnyugatnak, a Donyec felé kellett vonulniuk. De ez az intézkedés elkésett. A forradalom egyik legfontosabb országútja, a proletár Donyec-medence már lakat alatt volt: Maj-Majevszkij hadosztálya kéthavi vesztegelés után behatolva, Észak-Kaukázusból erős önkéntes osztagokkal gyarapodott, miután ezek az asztrahanyi homokon szétszórták a Tizenegyedik Vörös Hadsereget. A Donyec jobb partján most ötvenezer főnyi válogatott fehér katonaság állt, Maj-Majevszkij, Pokrovszkij, és Skuro vezénylete alatt.

Hirtelen köszöntött be a tavasz. A szikrázó napfényben egyszerre megindult a jég, kéklő vízzel teltek meg a sztyeppi szakadékok, a Donyec megáradt, és sokasodtak a vadvizek a pusztán. Mivel a vasútvonalak errefelé a délkörök irányában futottak, az átcsoportosítást a sárba fúlt országutakon kellett végrehajtani. A hadtápszekerek feneketlen sárban kecmeregtek, elszakadva egységeiktől. Mindez természetesen gátolta és lassította az átcsoportosítást. A megáradt Donyec gázlóit megszállták a fehérek. A támadás elhúzódó csatározásokba fulladt. S ugyanakkor a mögöttes területeken Gyenyikin ügynökei váratlanul elkeseredett, véres kozák lázadást robbantottak ki Vesenszkaja kozák faluban, amely előzőleg már megbékélt. A fehérek repülőgépen szállítottak oda pénzt, fegyvert és ügynököket.

Csak az egyetlen Tizedik Hadsereg nyomult tovább előre a balszárnyon dél felé, a hadseregparancsnokság rendeletére a vasútvonal mentén, visszaverve és pusztítva Krasznov csapatainak maradványait. A Tizedik Hadsereg a vesztébe rohant.

Délidőben nem lehetett szabad szemmel látni a sztyeppet; ahonnét enyhe fuvallat szállongott, olyan erősen izzott a napfény a vadvizek, patakok, tavak tükrén. Madárhad húzott el az áttetsző ég alatt; ék alakban, krúgatva szálltak a darvak; ki tudná röptüket követni a vagon ablakából, a vonat lépcsőjéről!... Hová, merre szálltok? Ukrajnába, Poleszjébe, Volhiniába, vagy még annál is messzebb, Németországba, a Rajnán túlra, a régi fészketekre? Gólyamadár, tiszteltetjük a jóravaló embereket, és ha piros lábadon álldogálsz majd a háztetőn, meséld el nekik, mit láttatok a szovjet földön, ahol megtört már a jég, tavaszi hullámok árasztják el a tájat, és ilyen tavasz még nem volt soha, sehol sem, ilyen vad és fenyegető.

Dása, Agrippina és Anyiszja szinte megrészegülten a napfénytől és a széltől, ekkortájt gyakran álldogáltak együtt a napfényes, széljárta kocsiperonon. A vonat dél felé haladt, a tavasz meg vele szembe. A katonák már köpeny nélkül, kigombolt nyakkal jártak. Olykor a láthatár szélén fel-felmorajlott az ágyúdörgés: a Tizedik Hadsereg előretolt osztagai verték ki a tanyákról a felkelő kozákok utolsó bandáit. Velikoknyazseszkaját minden nagyobb nehézség nélkül elfoglalták. Azon túlhaladva, a kacsalini ezred szerelvénye a Manics folyó partján kirakodott, és elsáncolta magát.

A szalszki sztyepp, amelyet tavasszal elborítanak a Manics zavaros hullámai a nádasok felett, lapos és kopár, mint a tenger zöldbe merevedő felszíne. Itt, a Manics felett röpködtek a nyílvesszők egyik partról a másikra, itt viaskodtak Ázsia nomádjai a szittyákkal, alánokkal, gótokkal, innen tették a hunok sivataggá a földet egész Észak-Kaukázusig. Itt hallgatták a kalmükök a kobzosok dalait Manasz hőstetteiről, nemez sátraiknál üldögélve. Tavasszal csodálatosan gazdag ez a sztyepp, a mámoros föld siet virágos rétbe takarózni, az esthajnal rőt fénye besugározza az ég alját a Fekete-tenger felé, óriási csillagok sziporkáznak a magasban, és virradóra a Kaspi-tenger felől, mint tündöklő perzsa pajzs, úgy emelkedik fel a bősz sugarú nap.

A kacsalini ezred törzse a pusztaság egyetlen lakható helyiségében szállásolta el magát: egy üres lókarám földkunyhójában, amit fönt benőtt a sás. Ellenség nem mutatkozott a közelben, a hadsereg lovasfelderítői messze jártak, délre Tyihoreckaja felé, nyugatra pedig Rosztov irányában. Nehéz volt megértetni a vöröskatonákkal, hogy a gránáttal nem a halakat kell pusztítani a Manics vizében, a drága tölténnyel nem récékre vadászni jöttek ide, hanem súlyos harc előtt állnak: a hadsereg az ellenség mögöttes területére vetődött, és az ellenség nem afféle magunkfajta, hanem olyan erős, amilyennel még nem álltak szemben...

Ivan Gora egyik nap, visszatérve a hadosztály törzsétől, magával vitte Ivan Iljicset a folyóhoz. Szó nélkül ültek le a parton és rágyújtottak; a vörös, bársonyfényű nap lemenőben volt, a föld jó szagokat lehelt, a békák pedig arcátlanul brekegtek, kvartyogtak, kuruttyoltak, hogy majd felverték a Manicsot.

- Tojásokat raknak a bitangok - mondta Ivan Gora.

- Hát te mit tudtál meg?

- Minden a régiben. Mindenki izgatott, tudják, miről van szó, és mégse tesznek semmit. A főparancsnokság szigorú parancsa: támadás Tyihoreckaja ellen! Mit szólsz te ehhez?

- Én nem okoskodhatok, Ivan Sztyepanovics, az én dolgom a parancsot teljesíteni.

- Azt kérdem, hogy te magad mit gondolsz erről?

- Hogy én mit gondolok?... Nem akarsz te engem agyonlőni?

- Az ördög vinne el... Mindegyik így felel... Gyávák vagytok valamennyien...

Ivan Gora hátralökte sapkáját, megvakarta fejét, aztán az oldala kezdett viszketni. Lábuk alól egy göröngy lehullott a partról, és puha csobbanással tűnt el a zavaros vízben. A békák olyan kéjes dühvel daloltak, mintha az egész világot be akarták volna népesíteni csúszós magzataikkal.

- Szóval te helyesnek tartod a rendelkezést?

- Nem, nem helyeslem - felelt halkan és határozottan Tyelegin.

- Aha! Szóval nem! Jól van... És miért nem?

- Mi itt már csaknem teljesen elszakadtunk a tartaléktól: ha az ellenség valahol elvágja a vékony fonalat, amely Caricinnal összeköt bennünket, akkor végünk. Ez az egész dolog nincs rendben...

- No aztán? Mondd csak...

- Ha még tovább megyünk délnek, Tyihoreckaja ellen, akkor úgy belemászunk a bajba, mint a macska a csizmába. Ebből semmi jó nem származhat. Még meg tudnám érteni, ha a mi hadseregünkkel akarnánk mindenáron magunkra vonni a fehérek haderőit a Donyec-medencéből...

- Igen, igen...

- De ez kicsit drága mulatság, efféle tüntetés kedvéért tönkretenni egy hadsereget...

- És teszerinted mi következik ebből?

Ivan Iljics felfújta arcát, és kialudt cigarettáját a vízbe röpítette.

- Hát kérlek, Ivan Sztyepanovics, én nem vontam le következtetéseket...

- Nem igaz, hazudsz... Különben hallgass! Így is érthető a dolog... Te, Ivan, egyszer meséltél nekem a komisszárodról, Gimzáról; emlékszel, hogyan küldött téged a főparancsnoksághoz bizalmas jelentéssel, hogy Szorokin áruló lett... Hát figyelj ide... (Ivan Gora szétnézett, és halkabban folytatta.) Én azt hiszem, magam utaznék el, de nem Szerpuhovba, a főparancsnokságra, hanem egyenest Moszkvába... Valahol settenkedik egy gazember, a főparancsnokságon vagy a Legfelsőbb Katonatanácsban, nem tudom... Másképp nem lehet... Hiszen háború van... és mi túlságosan megbízunk az emberekben... Ha valamelyikünk nagyon forró szívű, nagylelkű, akkor már azt hiszi, hogy a burzsujokon kívül az egész világ csupa jó barát. S akkor csak becsületesen kell vagdalkozni és kész... Mikor Pityerben jártam, megnéztem magamnak Vlagyimir Iljicset, olyan jó kis hunyorgó, orosz szeme van... Lelkes, nagy gondolkozó, a kezét a mellényébe dugva járkál, a homloka mögül csak egyet pillant az emberre, és máris tud mindent... Ez kell, így kellene. Én, látod, minden szavadat, minden mozdulatodat figyelem... De te, te nem fürkészel engem, te bennem vakon megbízol... Ha valami ártalmas feladatot bíznék rád, azt is teljesítenéd...

- Nem én, azt már nem...

- Hiszen épp most mondtad: te nem okoskodhatsz... Hát akkor mit teszel?

- Igyekezlek meggyőzni, lebeszélni.

- Lebeszélni! Értelmiségi vagy! Agyon kell lőni. Hej, édes istenem...

Ivan Gora nagy kezével fejébe húzta sapkáját, és térdére könyökölt. Nem mondta el Tyeleginnek a legfontosabbat, hogy tegnap a hadosztály párttaggyűlésén felolvasták a Köztársaság Legfelsőbb Katonatanácsa elnökének táviratát - választ a Tizedik Hadsereg parancsnokságának sürgető kérdésére -, és ez a távirat gőgös és fenyegető hangon megerősíti a korábban kiadott rendelkezéseket...

- Az utolsó jelentések így szólnak: jobbszárnyunk ellen Pokrovszkij tábornok összpontosítja a Donyec-medencéből idedobott négy hadosztályát: Kutyepov tábornok hadteste arctámadásra készül, és már el is vágta az utunkat Tyihoreckaja felé, kitalálta a főparancsnokság szándékát... A balszárnyon Ulagaj tábornok lovassága gyülekezik... Mögöttünk pedig négyszáz versztányi sivatag...

- Hát ez pedig mindent eldönt - mondta Ivan Iljics. - Az én véleményem, ha tudni akarod: azonnal elszállítani a sebesülteket, és minden fölösleges holmit hátravinni, hogy gyorsan mozoghassunk. A Manicsot úgysem tarthatjuk.

Ivan Gora nem felelt. Hallgatott egy sort, aztán elkeseredetten a vízbe köpött:

- Ilyen beszédekért téged is, engem is haditörvényszék elé kellene állítani... Kimondják, hogy haljunk meg a Manicsért, hát meghalunk...

- Ettől én még sohasem riadtam vissza. Azt hiszem, ezután sem fogok visszariadni.

Május másodikán mutatkoztak először a folyón túl Kutyepov lovasfelderítői, eleinte csak kisebb portyázó csoportokban. Felbukkantak, meg-megálltak, aztán lövöldözve elvágtattak a fénylő tócsák között. Egyre többen, egyre merészebben közeledtek az arcvonalhoz, leszálltak, és lovaik mögül lőtték az előretolt osztagokat.

Május harmadikán aztán fülsiketítő ágyúzás közepette Kutyepov főerői is megjelentek. A vasút közelében összpontosulva, egymást követő hullámokban támadtak a Manics mentén. Felderítő biplánok tűntek fel, amelyek nem hasonlítottak sem az orosz, sem a német repülőgépekhez. Pontonokat szállító teherautók robogtak vizet, sarat fröcskölve. Kutyepov egyik rohamosztaga még azon éjjel átkelt a folyón, a Morozov-hadosztály szakaszán, de ott szuronyharcban egy szálig elpusztult.

Éjszakára a csatárláncok visszavonultak, és beásták magukat. Tüzet nem gyújtottak sehol. A lövöldözés szünetelt, és megint csendes, párás, virágillatos éj terült a rónaságra. A szemtelen békák hada, mintha semmi sem történt volna, kórusban rázendített. Néhányan, akik fülüket a földre hajtva aludtak, hallani vélték, hogyan borzolgatja a növekvő fű csírája halkan, zizegve, körös-körül a síri sötétséget.

Ivan Iljicsnél, az ezredtörzs földbe ásott fedezékében, egész éjjel tanácskoztak. Türelmetlenül várták a hadosztály parancsát a támadásra; mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy ilyen ellenségnek egy óra időt sem szabad hagyni büntetlen garázdálkodásra a Tizedik Hadsereg csaknem félszáz versztányi, de hézagos frontján, amely oldalról és mögöttes területéről fedezetlen. A parancsnokok jelentést tettek csapataik hangulatáról: a vöröskatonák izgatottak, nem alszanak, sugdolóznak a lövészárkokban. Ha most még tizennyolcat írtak volna, akkor az egész ezred legszívesebben gyűlésre szaladna, és ízekre tépné a parancsnokot, ha nyomban nem adja ki a vezényszót: előre! A kétségbeesésnek, a dühnek vannak néha olyan különös pillanatai, amikor az ember azt hiszi, hogy mindent elsöpörhet az útjából.

Moskin századparancsnok mászott le a fedezékbe, az imént gázolt át nyakig érő vízben a Manics túlsó partjáról, ahol századának egy szakasza volt berendezkedve. A caricini vasmunkások közül való volt, de a vadász szenvedélyével vetette magát a katonaéletbe.

- Kellemes illatokat érzek, elvtársak - mondta, és hunyorgott a dohányfüstben, amelyen alig-alig világított át a gyertyafény. Fél lábon ugrálva húzta le mindkét csizmáját, és kicsurgatta belőlük a vizet. - A legényeim megsebesítettek egy "kadetot", ide akartam hozni, kár, hogy közben meghalt. Tacskó volt még, de micsoda méregzsák: "csőcselék, bitang népség" - egyebet se tudott a taknyos. A fiúk aztán megbámulták. Micsoda felszerelése volt: posztóruha, cipő, derékszíj, mind vadonatúj! Mi a kozák ezekhez képest! A kozák buta paraszt, de testvér; te sózol rá egyet, ő sóz rád egyet, és már el is hordja az irháját... De ezek? Ezek úrfiak, ezek aztán nem ismernek irgalmat... A szakasz csupa tiszt; a szakaszparancsnokaik pedig ezredesek. Mindegyiknek a kezén karóra... Meg is mondtam a legényeimnek: nehogy eszetekbe jusson, csibészek, hogy az órák végett odamásszatok a fehér előőrsökhöz, mert összetöröm a csontotokat...

Moskin elnevette magát, és egészséges fogsora a jóság derűjét csillogtatta meg ezen a csúf, ragyás, de okos arcon.

- A helyzet így áll, elvtársak: a sztyepp zajlik, már régóta figyeljük. Kiküldtem felderíteni Sztyopka Scsaveljovot, az egy angyal, nem is ember. Odakúszott, visszakúszott... Azt mondja, a tüzérségük már ott van, és szekereken gyalogság is érkezik... Készüljünk fel, elvtársak...

Ivan Iljicsnek a feje szédült már a füsttől, s levegőre ment egy kicsit. A kihunyó csillagok között éles, vakító fénnyel sugárzott a holdsarló. A rudakból összerótt kerítésen három nőalak gubbasztott. Ivan Iljics odament.

- Nem értem: kiadtuk a parancsot, hogy mindenki fedezékben éjszakázzék...

- Nem tudunk aludni - mondta Dása, és hozzáhajolt a kerítésről.

Különösnek rémlett most a felesége, de Anyiszja és Agrippina is - soványak, nagy szeműek... S Tyelegin nem látta a homályban, mosolyognak-e, vagy furcsán eltorzul az arcuk.

- Megvárjuk itt, amíg maguk végeznek odabenn - mondta Agrippina.

- Nekem pedig engedje meg, ezredparancsnok elvtárs, hogy velük maradhassak - szólt Anyiszja.

- Legalább szálljatok le a földre, mit ültök ott fönn, mint a tyúkok... Golyók röpködnek erre, nem halljátok?

- A föld piszkos, meg sok a bolha, itt jó szellős - felelt Dása.

- Nem golyók ezek, hanem bogarak, ne csapjon be bennünket - ellenkezett Agrippina is.

Dása megint lehajolt hozzá:

- A békák megkergültek, azt hallgatjuk...

Ivan Iljics a folyó felé fordult, s csak most lett figyelmes a vágy, a várakozás, e ritmikus, nyögdécselő sóhajaira, mígnem a győztes, egy tátott szájú, kimeresztett szemű, araszos szólista, nekiereszti a hangját, és zengve zeng, mint aki biztos benne, hogy még a csillagok is meghallják örömteli, harsány himnuszát az élethez.

- Bravó, bravisszimó - mondta nevetve Ivan Iljics. - No, nem bánom, üldögéljetek, csak aztán, ha kezdődne valami, gyorsan be a fedezékbe... - Vállánál fogva magához vonta Dását, és a fülébe súgta: - Tudja az ördög, olyan jó most, ugye? Gyönyörű vagy...

Intett és lement a földkunyhóba. Amikor megint magukra maradtak, Anyiszja csendesen megjegyezte:

- Akár örökre elüldögélnék ott így...

Agrippina:

- Vérrel fizetünk a boldogságért. Azért olyan drága.

Dása:

- Tudjátok, lányok, mi mindent láttam én már életemben, és mind elszállt, elröpült, tán ügyet se vetettem rá... Mindig valami újat, valami különöset vártam... A bolondos szívem önmagát kínozta, és másokat is kínzott... Pedig szeretni kell inkább, ha csak egyetlenegy éjszakán, mint most... Mindent megérteni, csordultig telni, egy éjszaka millió évet átélni...

Fejét Anyiszja vállára hajtotta. Agrippina egyet gondolt, s a másik oldalon ő is Anyiszjához simult. És még sokáig ültek így a csillagok alatt.

Kutyepov tüzérségét új típusú biplánokról irányították. Ezek a kétfedelű repülőgépek jó néhány bombát dobtak a vörösökre, és a robbanások fölött keringve, mint a karvalyok, ők irányították az ütegek munkáját, amelyek hajnalban erős tüzet nyitottak a Manics-vonalra.

Az ellenség visszariasztására a hadosztály egyetlen repülőgépe emelkedett a levegőbe, egy ócska, lassú járatú Newport, amely már az imperialista háborút is kiszolgálta, és csak nagy üggyel-bajjal hozták helyre valahogy Caricinban.

Rémes látvány volt, amint ez a rozoga, foltozott szárnyú alkotmány az aerodinamika minden törvényével dacolva, örökösen haldokolva ott recsegett-ropogott a fejek fölött. Viszont ezen a gépen repült az egész déli fronton jól ismert Valka Cserdakov, a fehér repülők réme, aki egyébként bicegő, ferde vállú, többször sebesült, de újra csak összefoltozott, majomszerű emberke volt. Megkérdezték néha: "Valka, igaz, amit mondanak, hogy tizenhatban lelőttél egy német repülőhőst, aztán harmadnap elrepültél Németországba, és rózsákat szórtál a sírjára?" "No és aztán?" - felelt egykedvűen. Egyik ismert fogása az volt, hogy amikor kifogyott a géppuskatölténye, a magasból rázuhant az ellenségre, és szétzúzta az alvázát. "De hogyhogy te magad nem zúzódtál halálra?" - "No és ha elpusztulok, abban mi van?"

Ha meglátták a sztyepp fölött alacsonyan elsikló gépét, mindjárt felvidultak. Pedig a helyzet nem volt vidámnak mondható. A Manics mindkét partján golyózápor söpört és szögezte árkaikba a vöröskatonákat. Mindegyik üteget legalább hat ellenséges üteg ágyúzta szünet nélkül. Gyors, vakmerő rohamokkal, feltartóztathatatlanul közeledtek az ellenség csatárláncai.

Valka Cserdakov gépszárnyait megbillentve ért földet, kimászott a gépből, és bicegve ténfergett körülötte; arca merő gépolaj volt.

Vöröskatonák szaladtak oda.

- No, mi az, nem láttatok még ilyen csudát? - mormogta mérgesen, és kiemelte a fülkéből a szerszámosládát. - Azt nézzétek inkább, nehogy ellenséges repülőgép jöjjön közelünkbe, amíg dolgozom.

De bizony a fehérek észrevették, és három gépük is elkezdett keringeni fölötte, jó magasan, az igaz, mert a vöröskatonák lőttek rájuk. Egyik bomba a másik után zuhant a földre, de Valka nem sokat törődött velük, a benzinvezetéken javítgatott valamit. Egyik bomba olyan közel robbant fel, hogy a felvetődő göröngyök a repülőgép szárnyára estek. Ekkor felnézett az égre, és megrázta az öklét. Amint elkészült a javítással, odakiáltott a vöröskatonáknak:

- Gyertek, csak forgassátok meg a légcsavart! - Bemászott a gépfülkébe és leült. - Elvtársak, frissebben forgassátok, nem asszonnyal játszadoztok, vagy mi, nosza, nyomjátok meg erősebben!

A motor prüsszentett, majd fülsiketítően felvisított, a vöröskatonák elugrottak, s a gép búgva nekiiramodott, a mezőn nagy sokára végre fölemelkedett. Valka a magasba érve, többször bukfencet vetett, hogy a tartályban az a hitvány benzin- és borszeszkeverék jól felkeveredjen. Széles hurkot írt le a levegőben, és rávetette magát az ellenségre. De a három biplán nem vette fel a harcot, hanem gyorsan elillant a közelből.

Amíg szükségesnek látta, Valka még egy ideig cirkált a levegőben, aztán leszállt, és cédulát küldött Tyeleginnek.

"Nyolc új személygépkocsit láttam náluk. Gyenyikin érkezett a frontra külföldiekkel. Ezt jó lesz figyelembe venni. Két ellenséges ágyú találatot kapott, egy menetoszlopra is lőttem. Most megyek benzinért."

Gyenyikin a frontot járta. Több mint egy éve annak, hogy tigristakaróba burkolózva, torokfájósan rázatta magát annak a hétezer főnyi önkéntes csapatnak a hadtápszekerén, amely Kornyilov vezérlete alatt vérrel áztatott utat tört magának Jekatyerinodar felé. Gyenyikin tábornok most teljhatalmú diktátora volt az egész alsó Don-vidéknek, a Tyereknek, a dúsan termő Kubanynak és Észak-Kaukázusnak.

Gyenyikin magával vitte Kutyepov tábornok frontszakaszára az angol és francia katonai attasékat, hogy kellemetlenül érezzék és szégyelljék magukat Odessza, Herszon és Nyikolajev miatt, amelyet szégyenszemre átengedtek a bolsevikoknak. S ha legalább a reguláris Vörös Hadsereg verte volna ki onnét a franciákat és görögöket, de nem: parasztok és partizánok hánytak kardélre - a francia torpedórombolók katonáinak szeme láttára - Nyikolajevben egy egész görög dandárt. A világháború győztesei, a franciák, az orosz muzsiktól, hogy, hogy nem, fejvesztett rémületbe estek, gyáván kiürítették Herszont, és két hadosztályt elvontak Odesszából... Mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy megijedtek a moszkvai kommunistáktól. Anton Ivanovics most szemléltetően be akarta mutatni a felfuvalkodott európaiaknak, hogyan veri meg a kommunistákat az ő hadserege, amely a babér és kard jegyében harcol.

Még egy titkolt sérelme volt Gyenyikinnek: a Tízek Tanácsa Párizsban Kolcsakot nevezte ki egész Oroszország főkormányzójául. Kolcsak volt a kiválasztottjuk. Ezerkilencszáztizenhétben ő volt az, aki letépte övéről aranyozott kardját, és a parancsnoki hídról a Fekete-tengerbe dobta. Akkoriban csaknem az egész világsajtó hírül adta ezt. Ebben az időben Gyenyikin tábornok a bihovszkajai börtönben raboskodott - erről a lapok hallgattak. Tizennyolcban Kolcsak az Egyesült Államokba szökött, és az amerikai hadiflottának adott szaktanácsokat az aknavetést illetőleg; a lapok a filmcsillagokkal egy sorban hozták a fényképét... Gyenyikin tábornok megszökik a bihovszkajai börtönből, részt vesz a jéghadjáratban, az elesett Kornyilov holtteste mellett vállára veszi a főparancsnokság súlyos keresztjét, és meghódít egy akkora területet, amely nagyobb, mint egész Franciaország. Egy párizsi zuglap mindössze három sort közöl erről, és valami fantasztikus, pofaszakállas arcképet: "Général Déniquine". És Oroszország kormányzójául azt a nagyzási hóbortban szenvedő, kokainista reklámhőst, Kolcsakot nevezik ki.

Anton Ivanovics nem bízott Kolcsak fegyvereinek győzelmében. Pepeljajev, Kolcsak újsütetű tábornoka decemberben elfoglalta Perm városát, és az egész külföldi sajtó felujjongott: "Vasököl sújt le a bolsevik Moszkvára!" Akkoriban még Anton Ivanovics is elhitte ezt, és nehezen nyelte le Pepeljajev sikerét. De aztán - mint kémei jelentették - Moszkvából odaküldték a Kámához Sztálin népbiztost, ugyanazt, aki ősszel már két ízben szétverte Krasznov tábornok seregét Caricinnál, és most erélyes intézkedésekkel gyorsan megszervezte a védelmet, majd úgy megbillentette Permben a dicső Pepeljajevet, hogy az meg sem állt az Urálig. Kétségkívül ugyanígy kell végződnie Kolcsak volgai offenzívájának is, ami minden komoly előkészület nélkül folyik, inkább csak a nemzetközi reklám kedvéért, a részeges szibériai kupecek diadalüvöltésétől kísérve.

- A mi taktikánk némileg különbözik attól, amit annak idején a világháborúban önök, a németek s mi magunk is követtünk. A csatárláncok ritkábbak, és egymástól sokkal nagyobb távolságban sorakoznak fel, minden egyes szakasz önállóan teljesíti feladatát - mondta Gyenyikin a vadonatúj, elegáns, nyitott Fiatban állva, és fehér szarvasbőr kesztyűs kezével mutatta Tyeplov vezérőrnagy lövészdandárának parádés, katonás felfejlődését.

A hadseregfőparancsnok mellett egy francia állt a gépkocsin, finom, égszínkék posztóból készült tiszti egyenruhában, kis fején jól festett az aranyzsinóros bársonysapka; selymes kis bajusza kikandikált a látcső alól, amelyet most szeme elé tartott; oldalán alumínium kulacsban jóféle konyak kotyogott. Őrület, milyen kényelemhez szokott ez a francia! A gépkocsi lépcsőjén egy angol állt, és szintén a látcsőbe nézett, valamivel durvább, egyszerűbb khakiszínbe öltözve, óriási zsebei tele voltak dohánnyal, pipákkal, öngyújtókkal, fényképezőgép-alkatrészekkel; tányérsapkáját majd az orrára húzta, s ezzel cégtáblául szolgált a tisztes távolban álldogáló orosz kíséret megjegyzéseinek: "Hiába, mondj, amit akarsz, az angolok nem értenek hozzá, hogyan kell egyenruhát viselni: egy-egy hadihajó mindegyik. Milyen más egy lovasgárdista sapkája! Hát még őfelsége huszárjai Carszkoje-Szelóban, azok hogy viselték a sapkát, mi? S akkor ideáll egy ilyen fatuskó?"

A gépkocsi mellett, kalmük csődör hátán ült a fanyar képű, tagbaszakadt, deres fejű Kutyepov, kigombolt báránybőr bekecsben; a parádé tiszteletére kesztyűt húzott, és sarkantyút kötött. Öt napja vesződött ezzel az átkozott Manics-parttal, és tisztában volt vele, hogy a Tyeplov-dandár felvonultatása e divatos majmok előtt - balettelőadás, amit a dandár drágán fog megfizetni.

- E háború sajátossága a gyors manőverezés - magyarázta Gyenyikin. - Innen ered nálunk a lovasság jelentősége. Itt most én döntő fölényben vagyok; a Tyerek, a Kubany és a Don vidéke százezer kiképzett lovaskatonát ad nekem...

- O, lala - mosolygott látcsöve alól a francia.

- A vörösöknek nincs lovasságuk, s nem is tudom, honnan vennék, kivéve az egy Bugyonnij lovasdandárját, amely annyi gondot okozott a szegény ex-atamán Krasznovnak...

- Százezer lovas, az ugyanannyi nyereg és lószerszám - mormogta fogai közt az angol, szintén nem véve le szeméről a látcsövet. - Ennyi kellene, ugye?

- Igen, hisz épp erről van szó - felelt szárazon Gyenyikin. Türtőztette magát, holott nagy kedve lett volna ezeknek a kis szövetségeseknek a szemükbe mondani az igazat, itt nyomban a csapatok előtt, ágyúdörgés közepette (a gépkocsik alig egy versztányira álltak az ütegtől). A szemükbe vágta volna, hogy szatócsok, hogy a politikájuk rövidlátó, gyáva, garasoskodó aprópénz-politika... Hiszen bebizonyosodott, mint a kétszerkettő, hogy a bolsevizmus nagyobb veszedelmet jelent nekik, mint a kétszázötven német hadosztály - hát akkor adjanak az urak legalább fegyvert, amennyi kell, ha már katonákat félnek Oroszországba küldeni... Majd aztán Moszkvában elszámolunk.

- Ha nem lesz elegendő nyereg, a kozák szőrén üli meg a lovat - tette hozzá végül mégis, ha nem is túlságosan élesen, de nem is nagyon szeretetreméltóan Gyenyikin, és a tolmácshoz fordult: - Magyarázza meg nekik pontosan, mit jelent ez a kifejezés.

A tolmács, egy undorítóan szolgálatkész, délies arcvonású fiatalember, válasz helyett kitátotta a száját, és rémülten kapkodott levegő után. Ugyanakkor Kutyepov a lova nyakára hajolva megsarkantyúzta az állatot, és nagyot kiáltott:

- Gyorsan, uraim, azonnal az autó alá!

A harci lármában ugyanis nem vették észre, amint egy otromba, sárga repülőgép egyenesen a gépkocsik fölé repült. Még csak nem is lőhettek rá, oly hirtelen termett ott. A kis borzas hajú Valka Cserdakov oldalt kihajolva belőle, két kézigránátot dobott le: az egyik épp a nagyszerű Fiat burkolatát érte, a másik a közelben esett le... Valka fogai kivillogtak, s aztán gépével együtt eltűnt a magasban.

Gyenyikin tábornoknak s külföldi vendégeinek sikerült a gépkocsi alá bújniuk; különösen nehezen ment ez a művelet Anton Ivanovicsnak, akit pocakja és vastag köpenye akadályozott. Az ijedségen kívül más bajuk nem esett. A kíséret, mintha kergették volna, úgy szétszaladt. Kutyepov tábornoknak is sikerült idejében elvágtatnia a veszély színhelyéről.

Az önkéntesek veszett dühvel támadtak. Már sok halott hevert a síkságon. De mindig újabb és újabb csatárláncok nyomultak a Manics felé. Az öldöklő géppuskatűzben fel-felugrálva, meggörnyedve nekiiramodtak, és a folyó partjára érve, csoportba verődtek. Tyelegin parancsot adott, hogy hozzák ki az ezred zászlóját a földkunyhóból és bontsák ki.

Elérkezett a döntő pillanat. A fehérek tüzérsége a kacsalini tartalékra tüzet nyitott, és egész földgörgeteget vert fel. A másik partról golyóförgeteg felelt. Az önkéntesek utolsó csatárláncai egészen kiegyenesedve rohantak előre. A géppuskatűz hirtelen elhallgatott, és az önkéntesek százával vetették magukat a Manics vizébe olyan veszett iramban, hogy a víz öles hullámokat vetett. Puskájukkal fejük felett hadonászva gázoltak a mellig, nyakig érő vízben, úsztak, lebuktak, golyótól találva elmerültek, de a testük felett egyre újabbak vergődtek előre... Ezen a szakaszon alig hatvan méter széles volt a folyó... Már semmiféle géppuskatűz meg nem tudta volna állítani ezt az eszeveszetten üvöltő emberáradatot... Ámde mégis hiába rikoltozott a túlpart nádasaiban, kardjával hadonászva Tyeplov vezérőrnagy: "Előre, előre!", arra számítva, hogy a félelmetes erejű roham visszariasztja, hátrálásra, menekülésre készteti a vörösöket.

A kacsaliniak egész nap erre a pillanatra vártak, de akiknek szívét harci vágy égette, leküzdötték izgalmukat, és dühös feszültségbe merevedtek. Amikor megindult a roham, a parancsnokok és a kommunisták ingüknél, nadrágjuknál fogva cibálták vissza a vöröskatonákat: "Lőni, lőni..." Rettenetes káromlások jégesője zúgott fel a lövészárkokból. Sokan voltak itt olyanok, akik kölyökkorukban, vagy már felnőtten is, a befagyott folyón, a hídon vagy akár az utcasarkon összerántva a derékszíjat s bőrkesztyűt húzva - nekimentek egymásnak, mint két áradat, és ütöttek, vágtak. A vérükben volt az ősi hajlandóság a kézitusára, az ökölharcra. "Te, te féreg, te dög..." És a düh vértezte fel szívüket... "Eressz, az anyád keserves..." Legelsőnek Latugin ugrott ki szuronyt szegezve, vad rikoltással a lövészárokból... Nyomában rohant a többi vöröskatona, neki a folyó iszapos partjáról rázúduló ellenségnek: "Hurrá! Hurrááá!" Azok a dögök ugyancsak: "Hurrá! Hurrá!" A kacsaliniak szuronyrohama szörnyű volt, feltartóztathatatlan. Visszalökték a partra evickélő ellenséget, a vízbe ugrottak, már a folyó közepén viaskodtak puskatussal, kézigránáttal, ököllel... Ugyan hogy is tartóztathatták volna fel a tisztek - akik, ha mégoly harcedzett, mégiscsak kényes bőrű úricsemeték voltak - a vízből kiugráló falusi legények, Donyec-vidéki bányászok, volgai rakodómunkások, favágók veszett rohamát... A vérvörösen kavargó Manicsot vad üvöltés, fegyverropogás, gránátrobbanás verte fel. Pusztult, hátrált, a túlsó partra szorult a fehérek zöme. Tyeplov vezérőrnagy vetette be a tartalékot. Ekkor Ivan Gora komisszár kivette a zászlótartó kezéből az ezred lobogóját - a meggypiros, aranycsillagos selymet már megannyi golyó lyuggatta a régi harcokban -, magasra emelte, és a kommunároktól kísérve, a Manics felé rohant.

Följebb, ott, ahol elsekélyesedett a folyó - a nádas közt eliszaposodva hömpölygött tova -, Tyelegin még a támadás kezdete előtt tartalékot helyezett el, Szapozskov parancsnoksága alatt. Amikor Ivan Gora felemelte a zászlót, Tyelegin otthagyta a parancsnoki állást, és a nádashoz vágtatott. Rákiáltott a vöröskatonákra, akik fél napja hasaltak már a sárban, mint konda:

- Elvtársak, az ellenség megszalad, nosza, utána, el ne vigye az irháját!

A másfélszáz harcos, a nehéz géppuskát kézben cipelve, csizmájukkal bele-beleragadva az iszapba, ki mászva, ki kúszva, ki meg úszva átkecmergett a nádas fedezete alatt a másik oldalra, és ott oldalba támadták Kutyepovékat. A csata ezzel eldőlt. A fehérek visszahúzódtak a Manics folyótól, és a kereszttűz alatt megfutamodtak. Jobbszárnyuk felé hosszan elhúzódó s elébük kanyarodó áradatként zúdult rájuk a szomszédos frontszakasz lovassága, mely a kacsaliniak támogatására sietett.

Tyeplov dandárjának maradványai egérutat nyertek a körülzárásból. Csak egyes magukra maradt csoportok hullottak el a vörösök szuronyától. A további üldözés veszélyessé válhatott volna. Tyelegin utasította Szapozskovot a frontvonal kiegyenlítésére és beásására, maga pedig oda lovagolt, ahol az ezred zászlaját látta a mezőség fölött meg-meglebbenni, vagy fél versztányira. Régóta szemmel tartotta, hogyan jutott át ez a pirosló folt a folyón, egyre tovább: megállt, lehanyatlott, majd újból felemelkedett, és egyre előbbre imbolygott...

Ködfelhők takarták a lemenő napot, a sztyepp gyorsan sötétedett. Feltünedeztek a láthatár peremén Kutyepov ágyúi, sivítottak a lövedékek, ördög tudja, hová, majd minden elcsendesedett, éj borult a véres tusa színhelyére.

Amíg még látni lehetett valamit, Tyelegin nem nyugodott: kereste Ivan Gora Komisszárt. A szembe jövő vöröskatonák különféleképpen beszéltek: azt még valamennyien megfigyelték, hogy a zászlót ő vitte át a Manicson. De aztán már Moskin századparancsnok kezében látták a lobogót, aki maga is sebet kapott. A zászló végül egy szálas fiatal legény kezébe került. Latugin és Gagin jöttek oda Tyeleginhez: csak ők ketten maradtak életben az üteg legénységéből, amikor egy lövedék végleg szétlőtte öreg ágyújukat, amely oly derekasan és híven szolgált.

Latugin nagy nehezen, a foga közt szűrte a szót:

- Ivan Iljics, rémes, rémes, mi volt itt...

- Még most se lehet a fiúkkal rendes szót váltani - mondta a különben hallgatag Gagin. - Majd szétrobbannak, lihegnek, szuronnyal hadonásznak.

- Ivan Iljics, ugye, Ivan Sztyepanovicsot keresi?

- Igen, láttad valahol?

- Gyerünk.

A folyópartra mentek, a hullákat kerülgetve. Itt-ott nyöszörgés, hörgés hallatszott a homályban. Egészségügyiek kiáltoztak, keresgélték a sebesülteket. Ivan Iljics megismerte Kuzma Kuzmics zokogásba fúló hangját. Az elöl haladó Latugin hirtelen megállt és leguggolt.

Ivan Gora hosszan elnyúlva, hasmánt feküdt ott; ahogy a golyó átfúrta szívét, azon nyomban elvágódott széttárt karral, mintha a földet ölelné, és holtában sem akarná odaadni az ellenségnek.

Az ezred legrégibb katonái - akik ismerték Ivan Gorát még vöröskatona korából, aztán századparancsnokként - éjszaka összegyűltek a mezőn, és megbeszélték, hogy a komisszárt jól látható, szembetűnő helyen temetik el, a Manics partján, egy magas kurgán tetején.

Földhalom volt itt nem egy, de ez hegyként magasodott a többi fölé. Egykor talán vezérsátornak emelték, hogy jól be lehessen látni róla a sztyepp megszámlálhatatlan ménesét. Talán a még távolabbi ősidőkben szittya vitézek temették ide vezérüket lovával és legkedvesebb feleségével együtt, ormára rutafákat és élével ég felé fordított óriási bronzkardot tűztek, amely szemükben a termékenység s bőség jelképe volt.

A vöröskatonák felemelt karjukon vitték át Ivan Gora komisszárt, a kurgán tetején ráfektették a sarjúfűre, megfésülték és betakarták a testét az ezred zászlajával.

Csendes, holdas volt az éjszaka. A halott lábánál Ivan Iljics állt kivont karddal, a fejénél Babuskin századkomisszár, egy petrográdi kommunista. Sorban elhaladtak mellette a vöröskatonák, s fegyverrel tisztelegtek a komisszárnak:

- Nyugodj békében, elvtárs...

Mikor mind elbúcsúztak, s már le akarták bocsátani tetemét a sírba, Latugin még egyszer felszaladt a domb ormára:

- Megölték! - kiáltott. - Halálos ellenségeink ma megölték legjobb bajtársunkat. Ő tanított meg rá, miért van ez a fegyver a kezemben... hogy az igazságot kiharcoljam... Ezért, csak ezért fogom a kezemben... Ő igaz ember volt, egészen a miénk... Arra tanított: "Ha egyszer megszült az anyád, és te megláttad ezt a napvilágot, nincs egyéb dolgod, mint az igazságért harcolni..." Kérem az ezredparancsnokot és Babuskin komisszárt, vegyenek fel engem a pártba... Őszintén beszélek, tiszta szívből, itt a holttest fölött, a zászló fölött...

A komisszárt eltemették. Késő éjjel Dása kihívta Ivan Iljicset a fedezékből, és kezét tördelve kérte:

- Menj oda hozzá, kérlek, vezesd el onnan.

A dombhoz kísérte Ivan Iljicset. Már-már pirkadt, a hold lemenőben volt, a sztyeppi szél a fülükbe fütyült.

- Már mindent megpróbáltunk Anyiszjával, de nem hallgat senkire...

Ivan Gora frissen hantolt sírjánál, a földvár gyepjén ült Agrippina, komoran lehajtott fővel, sapkája, puskája mellette a földön. Kicsit messzebb tőle Anyiszja gubbasztott.

- Mintha kővé vált volna. El kell vinni. Az a legfontosabb, hogy elvezessük innen - suttogta Dása, és Agrippinához lépett. - Látod, az ezredparancsnok is kér téged.

Agrippina nem emelte fel a fejét. Az emberi szó úgy röppent el a füle mellett, mint a szél a sír fölött. Anyiszja továbbra is ott maradt ülve, s arcát a térdére fektette. Ivan Iljics köhintett, és csendesen megszólalt:

- Nem helyes ez így, Agrippina, mindjárt virrad, mi mindnyájan átmegyünk a túlsó partra, aztán egyedül maradsz itt... Nem jó lesz az...

Agrippina - még mindig lehajtott fejjel - tompán mormolta:

- Akkor nem hagytam el, és most, most itt hagyjam... Hova is mennék?

Dása a maga homlokára mutatott, és úgy suttogta:

- Látod, megzavarodott...

- Gapa, nézd csak, légy okos... - Ivan Iljics melléje guggolt. - Gapa, te nem akarod itt hagyni... De mondd, hát csak ez marad meg Ivan Sztyepanovicsból? Mindig emlékezni fogunk rá, lelkesíteni fog bennünket... Értsd meg ezt, Gapa... Hiszen te a felesége vagy... S méghozzá az ő élő magvát érleled a szíved alatt...

Agrippina az arcára szorította kezét, majd lebocsátotta.

- Te most kétszeresen kedves vagy nekünk... A gyermekednek az ezred lesz a nevelőapja... Gondold meg, milyen felelősség nyugszik rajtad... - Megsimogatta Gapa haját. - Fogd a puskád, és menjünk.

Agrippina nehéz búval bólintott a halom felé, amely mellett egész éjjel virrasztott. Felállt, vette puskáját, és lement a sírdombról.

A Manics partján május közepéig folytak a véres harcok, s aztán elcsendesedtek. Gyenyikin, akit elkeserítettek a rendkívül nagy veszteségek, hogy a Tizedik Hadsereg frontját Kutyepovnak nem sikerült áttörnie, magához rendelte Jekatyerinodarba a tábornokot. Anton Ivanovics a dolgozószobájában, a gőgös, fölényes Romanovszkij jelenlétében, igazságtalanul, vastag ceruzáját az előttük fekvő iratokra csapva, ingerülten kifakadt:

- Végül is mi ez, kérem: háború vagy cirkuszi mutatvány a tisztelt szövetségesek mulattatására? Nem vagyunk gladiátorok, értse meg excellenciád! Mire jó ez az egész hősködés? Botrány! Alacsony színvonalú partizánhadműveletek!

Kutyepov jól ismerte Gyenyikint, és tudta, miért dühöng ennyire. Hallgatott s mogorván bandzsított a tintatartó melletti vázában illatozó kis virágcsokorra.

- Itt van, kérem, gyönyörködjék benne - és Gyenyikin felvette a legfelül fekvő papírlapot. - A Kilencedik Vörös Hadsereg frontját elenyésző veszteséggel fényesen áttörtük... Benn vagyunk a kozák fölkelések körzetében. A napokban valószínűleg bevesszük Vesenszkaja kozák falut... De a donyeci hadműveletek már széles offenzívába csaphattak volna, ha nem veszett volna kárba ennyi erőnk a Manicsnál! Szégyenkeznem kell, uraim, a stratégiánk miatt... Az egész világ szeme rajtunk... Legyenek nyugodtak, ott mindenre felfigyelnek... Tessék idejönni...

Megkereste a papirosok közt a csíptetőjét, s Kutyepovval és Romanovszkijjal a nagy tölgyfa asztalhoz ment, ahol a katonai térképek voltak.

Az volt a haditerv, hogy Pokrovszkij és Ulagaj tábornokok nagy lovastömegeket vonnak össze a Tizedik Hadsereg szárnyai ellen, behatolnak arcvonala mögé, szétverik a bolsevikok tábori lovasságát, elfoglalják Velikoknyazseszkaját, és négy-öt napon belül teljesen körülzárják a vörösöket a Manicsnál.

Gyenyikin kihúzott kabátja oldalzsebéből egy kölnivízzel szagosított tiszta vászonzsebkendőt, és megtörülgette vele csíptetőjét; szárazon fénylő, tömzsi ujjai kissé remegtek.

- Az önkéntes hadsereg dönti el a világpolitika kérdéseit. Nyugaton, különösen Odessza, Herszon és Nyikolajev eleste után, már kezdik ezt belátni... Villámgyorsan megsemmisítő csapásokkal kell dolgoznunk, a tetszésnyilvánítást ebben a háborúban a fegyverszállítmányok jelentik. Én mindig ellene voltam a kalandoknak, sohasem szerettem a hazárdjátékot. De elveszíteni sem szeretem a játszmát... Ha donyeci sikereink nem fejlődnek általános offenzívává az ország belsejében, s nem végződnek Moszkvában, én főbe lövöm magamat, uraim...

A szép Romanovszkij a beavatottak gőgös mosolyával ütögette cigarettáját ezüsttárcája fedeléhez. Kutyepov tábornok összeráncolt alacsony homloka alól rásandítva kitalálta, honnan ered hirtelenében Anton Ivanovicsnak ez a gondolatmenete. Úgy látszik, itt alaposan megtépázták. De Kutyepov nem törzsbeli, hanem fronttábornok volt: a magasabb stratégia kérdései túl homályosak és fárasztóak voltak számára. Az ő dolga: a helyszínen ragadni torkon az ellenséget.

- Mindent megteszünk, kegyelmes uram, amit csak tehetünk - mondotta -, és ha parancsolja, még az ősszel bevesszük Moszkvát.

A kacsaliniak három napja étlen-szomjan menetelve, végre eljutottak a vasútig. Május huszonegyedikén kapták a parancsot a visszavonulásra. A Tizedik Hadsereg a Manics partjától északra, Caricin felé hömpölygött, óriási erőfeszítéssel és nagy áldozatok árán áttörve a körülzárás gyűrűjét. Száraz szél fújt, s földhöz lapította a kórót, szürke volt a sztyepp, ködös a láthatár, ahol farkasfalkaként gyülekeztek Ulagaj lovasai.

A hadtáplovak kidőltek. A sebesülteket és betegeket kordékra rakták, pedig azok már úgyis tömve voltak. A szekerek mögött vánszorogtak a könnyű sebesültek és az ápolónők. Az ajkuk megdagadt és kicserepesedett a szomjúságtól. A keleti szél ellen összehunyorított, gyulladt szemmel fürkészték a láthatár peremén a vasúti szivattyúházak körvonalait. A sztyepp széles szakadékai teljesen kiszáradtak, pedig még nemrég övig jeges vízben kellett ott gázolniuk; hej, ha annak az áldott nedűnek csak egy cseppje üdítené most megfeketedett ajkukat!

Egyik ilyen szakadékban ellenségre bukkantak: amint a szekérsor a gyepes halomról arra kanyarodott, gyors egymásutánban lövések dördültek el a közelben, és tudjisten, miféle fedezékből, kozákok törtek a hadtáposzlopra. Nyilván könnyű prédát szimatoltak. Vagy ötven kozák martalóc vágtatott szakáll-lengetve a halomra, de éppoly gyorsan vissza is húzódtak, amint valamennyi szekérről lövöldözni kezdtek rájuk. Mindegyik sebesültnél volt puska, még Dása is lőtt; minden erejéből, összehúzott szemmel igyekezett célba találni.

A kozákság megfutamodott, csak egy maradt ott közülük, aki lovával együtt elesett. Odaszaladtak hozzá, hátha van víz a kulacsában. Ezüst vállpánt volt rajta. Kihúzták a döglött ló alól.

- Megadom magam, megadom... - ismételgette rémülten -, vezessetek a parancsnokhoz, felvilágosításokat tudok adni...

Lerántották róla kulacsát, és még két teli kulacsot találtak a nyereghez erősítve.

- Élve hozzátok ide! - kiáltott Moskin századparancsnok, aki felkötött karral, bepólyált fejjel ült egy szekéren.

A fogoly tiszt vigyázzba vágta magát előtte. Ritka ronda alak volt; lógó haj, ferde száj, élettelen szempár. És valami nehéz, átható bűzt árasztott maga körül.

- Mik vagytok, regulárisok vagy partizánok?

- Rendkívüli kisegítőcsapat, jelentem alássan...

- Fölkelésre izgatjátok a hátországot, igen?

- Ulagaj tábornok parancsa értelmében mozgósítjuk a tartalék évjáratokat...

A menetoszlop újra elindult; a tiszt a szekér mellett haladt. A legnagyobb készséggel, körülményes pontossággal felelt a kérdésekre. Tudta, mivel vásárolhatja meg az életét, nyilván tapasztalt kém lehetett. Egyik-másik vöröskatona, hogy hallgassa, mit beszél, a szekér közelébe jött. Össze-összenéztek az emberek, amikor egy kérdésre elmondotta, hogy a Kilencedik Hadsereg visszavonul a Donyec-vidékről, s hogy a Kilencedik és Nyolcadik között támadt résbe Szekretov tábornok lovashadteste behatolt, és most a vörösök mögöttes területén portyázik.

- Hazudsz, ez nem igaz - mondta bizonytalanul Moskin.

- Jelentem alássan, ez mind igaz, parancsoljon, itt van nálam a legfelső hadvezetőség jelentése...

Anyiszja Nazarova lemászott a szekérről, és elvegyült a fogoly közelében menő vöröskatonák között. Moskin a szélben libegő papirosokat olvasta. Várták, mit fog mondani. Anyiszja betegségtől elgyengült kezével eltolta a többieket, hogy a fogoly közelébe férkőzhessen. Mondták is neki: "No, mi az, nem láttál még ilyet?..." Anyiszja alig állt a lábán, a feje zúgott, s a szeme mintha száraz homokkal lett volna tele. Mivel nem tudott odafurakodni, megkerülte a többieket, a szekér elé ugrott, megbotolva elkapta a gyeplőt, és megállította a kocsit. Hirtelenében senki se tudta, mit akar. Kinyújtott nyakkal, feketére fonnyadt, lesoványodott arcából kimeredő szemmel nézett a fogolyra.

- Én ismerem ezt az embert! - mondta. - Elvtársak, ez az ember elevenen elégette az én gyermekeimet... Engem majd halálra korbácsolt. A szemem láttára huszonkilenc falunkbelit vert agyon...

A tiszt vállat vont, vigyorgott. Az odasereglő vöröskatonák hol őt nézték, hol Anyiszját. Moskin így szólt:

- Jól van, jól, majd kivizsgáljuk. Eredj, lelkem, feküdj vissza a szekérre, menj csak...

Anyiszja mintegy önkívületben ismételgette:

- Elvtársak, elvtársak, ezt nem lehet életben hagyni, inkább tépjétek ki a szívemet... Kutassátok csak ki... Nyemesajevnak hívják, emlékszik ő énrám... Nézzétek, megismert! - kiáltott örömmel, és rámutatott a fogolyra.

Ekkor már egy csomó kéz nyúlt a tiszt után, letépték róla átizzadt mentéjét, ingét, kifordították a zsebeit - és csakugyan megtalálták a szolgálati könyvét Nyikolaj Nyikolajevics Nyemesajev lovaskapitány nevére kiállítva.

- Nem értem az egészet - hajtogatta konokul. - Ez az asszony hazudik, lázban beszél, tífusza van...

A vöröskatonák ismerték Anyiszja históriáját, és hallgatva félreálltak, amikor az asszony kivette valamelyikük kezéből a puskát, Nyemesajevhoz lépett, megérintette vállát és rászólt:

- Menjünk.

A fogoly vad pillantást vetett a vöröskatonákra, lihegve akart még mondani valamit Moskinnak, a papirosokat böngészte, de az elfordult tőle. Ekkor a szekér oldalába kapaszkodott, mintha ez volna a menedéke. Ám eltaszították onnan s előrelökték.

- Eredj, eredj...

Erre a fogoly, válla közé húzott fejjel, vakon nekiindult a sztyeppnek. Anyiszja tíz lépéssel mögötte lépkedve, felemelte a nehéz puskát, és vállához szorította:

- Fordulj felém...

Nyemesajev ugrásra készen, megfordult. Anyiszja az arcába lőtt, s aztán oda se nézve, feléje se fordulva, visszatért elvtársaihoz, akik mozdulatlanul, szigorúan nézték végig az igazságos ítéletvégrehajtást.

- Vegye el, akié a puska - mondta Anyiszja. Az utolsó szekérhez vánszorgott, felmászott rá, lefeküdt és magára húzta a lópokrócot.

Kátya füzeteket javított. Ezek a füzetek - amelyek különböző színű tapétákból voltak kivágva és összefűzve, s a lapoknak csak egyik oldalára lehetett írni - nagy győzelmet jelentettek az ő szegényes életében. Ő maga utazott el értük Kijevbe. A közoktatásügyi népbiztoshoz könnyű volt bejutnia. Amint a népbiztos megtudta, hogy kicsoda és mi járatban van, könyökön fogva leültette a karosszékbe, a szépmívű asztalon álló kormos teáskannából sárgarépa-teát töltött neki, és megkínálta egy darabka savanyúcukorral. Panyókára vetett prémes kabátban, halinacsizmában sétált a szőnyegen fel és alá, és káprázatos népoktatásügyi programot vázolt fel.

- Tíz-tizenöt év múlva felvilágosult ország leszünk. A néptömegek közkincsévé tesszük az egész világ kultúrértékeit - mondta, kis szakállát fanatikus mosollyal simogatva. - Gigászi munka áll előttünk: az írástudatlanság megszüntetése. Ezt a gyalázatot le kell mosnunk, ez minden intelligens ember becsületbeli ügye... Nevelési, oktatási hálózatunk az egész új nemzedékre kiterjed majd, a bölcsődéktől, óvodáktól kezdve egész az egyetemig... Semmi és senki meg nem gátolhat bennünket, bolsevikokat, hogy valóra váltsuk, amiről szellemi életünk legjobbjai valaha csak álmodoztak.

A népbiztos tízezer füzetet ígért, azonkívül könyveket, ceruzát, palatáblát, amennyi kell; úgyhogy Kátya úgy távozott tőle a széles márványlépcsőn, mintha álmában járna. De aztán hercehurca kezdődött, kellemetlen akadályok sorozata. Minél közelebb vélte Kátya a füzeteket és könyveket, annál elérhetetlenebb távolból ingerkedtek vele, s annál kétértelműbb iróniával, annál fenyegetőbben kezelték azok, akiktől a füzetek és könyvek kiutalása függött. A szálloda fűtetlen szobájában, ahol az ágyon még szalmazsák sem volt, s a mennyezet alatt csupasz villanykörte pislogott kihunyófélben, Kátya télikabátban gubbasztva a nyikorgó díványon, már-már átadta magát a kétségbeesésnek.

Egyszer csak kopogtatás nélkül benyitott szobájába egy nagydarab ember báránybőr sapkában, derékszíjjal övezett bekecsben, és egyenest a dologra térve, dörmögte:

- Maga még mindig itt van? Ismerem az ügyét. Mutassa csak, milyen írásokat kapott...

A rőtfényű villanykörte alatt átnézte a papirosokat. Kátya bizakodva nézett szép, erős, kissé gúnyos arcába.

- A bitangok - mondta -, szabotálnak a gazemberek... Holnap kora délelőtt jöjjön el hozzám a városi pártbizottságba, majd kigondolunk valamit, elintézzük... Na, jó egészséget!

Ennek az elvtársnak a segítségével Kátya egyenest a raktárból kapott füzeteket, ceruzákat és egy egész kis könyvtárat, nagyrészt francia nyelven: egy cukorgyáros széplélektől kobozták el. A legfárasztóbb a visszaút volt ezekkel a kincsekkel a teherkocsiban, ahova minden állomáson ijesztő, torzonborz parasztok és veszekedős parasztasszonyok kapaszkodtak fel, rogyásig megrakodva jóféle ennivalóval, ami itt-ott előbukkant kacatjuk, szoknyájuk alól.

Most derült ki, hogy Kátyának van magához való esze, ereje, s nem is afféle gyámoltalan kiscica, amelyik csinos pofácskájával kényeskedve sündörög és dorombol idegen vánkosokon.

Azon az estén ébredt erejének tudatára, amikor Alekszej olyan sután bejelentette, hogy ő a menyasszonya. Kátya akkor bepillantott a számára tervezett sorsba, a falusi boltosné gyöngyéletébe, és olyan iszonyattal hőkölt vissza, mint aki útközben saját megásott sírjára bukkan. Sírjának érezte Alekszej alkoholtól mámoros, mohó szemét: ez lesz a gazdája, férje! Minden csepp vére fellázadt és háborgott, és ez olyan váratlan örömmel töltötte el, mint hosszú betegség után a felbuzgó erő érzete. Ugyanilyen váratlanul eltökélte, hogy mihelyt kicsit fölenged a fagy, Moszkvába szökik. S volt benne annyi ravaszság, hogy mindezt titokban tartsa.

Alekszej és Matrjona csak annyit vettek észre, hogy felvidult, dolgozik, és még dalolgat is.

Alekszej ebédnél, vacsoránál - máskor nem is igen volt otthon - rá-ráhunyorgott: "Fonjuk már a koszorút, mi?" Ő is jókedvűen járt-kelt: elnyerte a község beleegyezését, lebontotta a hercegi kastély szárnyát, s most téglát meg épületfát hordott a maga telkére.

Január elején, amikor a Vörös Hadsereg bevette Kijevet, és Vlagyimirszkojén keresztülvonultak a csapatok, a gyűlésen Alekszej volt az első, aki a szovjetekre szavazott. De hamarosan másként fordultak a dolgok.

A faluban megjelent Jakov elvtárs. Elrekvirálta a pópa szép házát, és őt magát a papnéval együtt kilakoltatta a fürdőbódéba. Gyűlést hívott össze és kihirdette: "A vallás ópium a népnek. Aki a templomok bezárását ellenzi, az a szovjethatalom ellensége..." - és ott nyomban, anélkül hogy szót adott volna valakinek, leszavaztatott, és a templomot lepecsételte. Ezután kiválasztotta a napszámosokat, a ló nélküli magányos szegényparasztokat és asszonyokat - vagy negyvenen voltak ilyenek a faluban -, és az egész többi lakosságtól elkülönítve őket, összeállította belőlük a szegényparaszt bizottságot. A pópalakásban tartott gyűléseken dühösen rájuk ripakodott.

- Az orosz paraszt buta állat. Ezer évig élt a trágyán, nincs és nem is lehet benne más, mint düh és kapzsiság. Nem bízunk a parasztban, és sohasem fogunk megbízni benne. Kíméljük, amíg útitársunk, de a türelmi időnek hamarosan vége szakad. Tinéktek, a falu proletariátusának kell kezetekbe ragadni a hatalmat, segítenetek kell letörnünk a paraszt szarvát.

Jakov az egész falut megfélemlítette, még a bizottság tagjait is. Falun minden kiejtett szónak híre megy, és meg is indult a suttogás:

- Furán beszél, az már igaz. Mér volnánk mi állatok? Oroszok vagyunk mi, a saját földünkön ne lehetne bennünk megbízni?... Aztán meg micsoda dolog az, egyszerre csak válogatás nélkül mindenkinek letörni a szarvát. Ott van az a bandita Kraszilnyikov, ott van Kondratyenkov meg Nyicsiporov, tessék, azoknak lehet, azoknak a hírhedt vérszopóknak... De hogy az én rongyos ingemet is lehúzzák rólam? Neeem, pajtás, itt valami nincsen rendjén...

Azt is mondogatták némelyek:

- Szent isten, hát ilyen ez a híres szovjethatalom!

Amikor Jakov elindult valamerre, mosdatlanul, borostás képpel, rongyos sapkában, vedlett katonaköpenyben - de szemrevaló csizmában, és amint beszélték: a köpeny alatt jó ruhában -, a parasztok minden ablakból fejcsóválva néztek utána: ugyan miben sántikál már megint?

Márciusban, ahogy megkezdték a trágyahordást, Jakov közgyűlést hívott egybe, és ismét az ellenforradalmiság vádjával fenyegetőzve, követelte az igáslovak összeírását, a fölösleges igásállatok elrekvirálását, és hogy a hercegi uradalomból haladéktalanul kollektív gazdaságot csináljanak... Befütyült a trágyahordásnak ez a mosdatlan képű, de még a tavaszi szántásnak is!

Nem sokkal ezután gabonagyűjtő osztag jött a faluba. Mindjárt híre ment persze, hogy Jakov akkora gabonafölösleg-jegyzéket állított össze nekik, hogy az osztag csak úgy ámult-bámult. Jakov maga ment tanúkkal házról házra, és krétával írta fel a kapukra: kinek mennyi gabonát kell beszolgáltatnia.

- Életemben nem láttam annyi gabonát! - kiabált egy paraszt, és ruhaujjával próbálta letörölni a felírt számot. Jakov odaszólt:

- Ássátok fel a pincéjét.

A paraszt Jakov előtt félt keresztet vetni, sírva tépte magán a ruhát:

- De ha mondom, hogy nincs ott, istenuccse nincsen...

- Bontsátok ki a kemencéjét, oda dugta az alá... - parancsolta Jakov.

Ilyen módon tisztára kisöpörte a falut, még a vetőmagot is elvitte. Alekszej Kraszilnyikovot külön magához citálta, bezárta az ajtót, amelyre fel volt szegezve a Legfelsőbb Katonatanács elnökének arcképe, maga mellé kitette a revolvert az asztalra, és gúnyolódva kérdezte a mogorva embert:

- No lássuk, mire megyünk veled? Hol a gabonád?

- Honnan volna nekem gabonám? Ősszel nem szántottam, nem vetettem.

- Hát a lovakat hova hajtottad el?

- Ismerősöknél adtak helyet...

- A pénzt hova dugtad?

- Miféle pénzt?

- Amit összeraboltál!

Alekszej fejét lesunyva ült ott komoran, csak jobb kezének ujjai feszültek szét és szorultak ökölbe.

- Nem szépen van ez - mondta. - Az adót még csak értem... az adó az más... De hogy így torkon ragadni az embert, még az ingét is lehúzni...

- Elvitetlek a Csekához...

- De hiszen én nem ellenkezek, ha kell, hát kell, elhozom a pénzt.

Alekszej hazament, egyenesen a pincébe rontott, és útitáskákat, zsákokat, egész vég kelméket hordott fel onnan. Az egyik táska tele volt cári pénzzel meg doni bankókkal - ezt a zsebeibe meg az inge alá gyűrte. A másik táskát, amely értéktelen Kerenszkij-bankóval volt megtömve, Matrjonának adta.

- Eredj, vidd el a bizottságba, mondd, hogy más nincs. Ha nem hiszik, s idejönnek a fészer alatt turkálni, ne ellenkezz. Az órákat, láncokat vesd a kútba, a ruhafélét rakd a szekérre, takard be szénával, éjszaka kérd el az öreg Afanaszij lovát, s gyere vele a Gyementyev tanyára, én ott foglak várni.

- Alekszej, hová készülsz?

- Nem tudom. Egyhamar nem térek vissza, de akkor majd másként fognak velem diskurálni...

Matrjona szemére húzta kötött kendőjét, alája dugta a bugyrot, és elment vele. Alekszej rátolta a reteszt az ajtóra. Kátyához fordult, és kitágult orrcimpával, gonosz-vidáman nézett rá.

- Jó melegen öltözzék fel, Jekatyerina Dmitrijevna... Prémbundába, gyapjúharisnyába... És alul is melegen... De gyorsan, gyorsan, nem érünk rá...

Kitáguló szeme szinte szikrákat szórt pupillája körül; sörtés, vörös bajusza rezgett villogó fogsora fölött. Kátya így felelt:

- Én nem megyek magával sehová...

- Úgy... Egyéb szava nincs?

- Nem megyek...

Alekszej közelebb lépett, kitágult orrcimpája elfehéredett.

- Hát pedig nem hagylak itt, ne is reméld... Nem azért hizlaltalak, te szuka, hogy másé legyél... Kényes nagysága... Még nem nyúltam hozzád, de ha egyszer neked megyek, tudom, istenem, megemlegeted, pozdorjává törlek...

Vasmarokkal megragadta Kátyát - aki könyökét a férfi ádámcsutkájának feszítette -, és hörögve az ágyhoz vonszolta. Kátya nem is tudni, honnan vette az erőt, hogy kivergődjék szorításából:

- Nem és nem akarom, eressz, te állat... - Felugrott, de a férfi megint leteperte... Alekszej nehezen mozgott, majd meggyúlt a pénzzel teletömött bekecsben. Elvakultan ütlegelni kezdte Kátyát, aki a fejét takargatva, vad gyűlölettel hajtogatta a fogai közt: - Ölj meg, ölj meg, állat...

Az ajtóretesz megrándult, Matrjona kiabált be a tornácról:

- Alekszej, nyisd ki! - A férfi eljött az ágytól, az arcát kezébe temette. Matrjona még erősebben zörgött, ekkor ajtót nyitott neki.

- Te őrült - suttogta Matrjona. - Siess! Idejönnek...

Alekszej sokáig bámult rá, míg végre felfogta szavait, s az arcára visszatért az értelem. Felnyalábolta a kelméket, bugyrokat, és kiment. A gazdaságban hagyott egyetlen lóra felugorva, a kertek alatt, sövényeken át a patakhoz vágtatott, átgázolt rajta, s a túlparti erdőcskében nyoma veszett.

Valamivel később Matrjona szoknyát meg blúzt vett elő a ládából, és az ágyra dobta, ahol Kátya feküdt, dúltan ahogy volt.

- Öltözz fel és eredj. Rossz rád nézni.

Jakov tanúk jelenlétében tűvé tette Alekszej házát, padlást, pincét, de a szekéren eldugott holmit nem találták meg. Matrjona éjszaka befogott, és a tanyára ment vele. Kátya egész éjjel télikabátban ült a hideg szobában, s várta a reggelt. Mindent nyugodtan, alaposan át kellett gondolnia. Mihelyt megvirradt, elmegy. De hová? Az asztalra könyökölt és felzokogott. Az ajtóhoz ment, ahol a veder állt. Merített belőle és ivott. Természetesen Moszkvába megy. De ki maradt meg régi ismerősei közül? Minden, minden elveszett... Az asztalra dőlve szunnyadt el, és amikor hevesen megrázkódva felébredt, már világos volt. Matrjona még nem tért vissza. Kátya megigazította fején a kendőjét, és a tükörbe nézett - rémes! Elment a bizottságba. Soká várt a sötét tornácon, míg felébredtek a paplakban. Végre kijött Jakov a szennyvizes vödörrel, kilöttyintette egy piszkos hókupacra, és odaszólt Kátyának:

- Már épp el akartam küldeni magáért... Gyerünk be.

Bevezette a házba, hellyel kínálta, és egy ideig az asztalfiókban kotorászott.

- A férjét, vagy mije volt magának, agyonlőjük.

- Nekem ő nem volt férjem, semmim sem volt - sietett a válasszal Kátya. - Én csak azt az egyet kérem, hogy elutazhassak innen Moszkvába...

- Moszkvába - ismételte gúnyosan Jakov. - A kivégzéstől kell magát megmenteni, értse meg.

Kátya estig ott ült: elmondott mindent saját magáról, Alekszejjel való ismeretségéről. Jakov közben időnként elment, csak sokára jött vissza, fáradtan leült, és rágyújtott egy cigarettára.

- A közoktatásügyi népbiztosság utasítása szerint - mondta végül - a faluban helyre kell állítani az iskolát. Maga nem épp a legalkalmasabb, de jobb híján megpróbáljuk... Mellékesen az is a kötelessége lesz, hogy mindent elmond nekem, ami a faluban történik. Erről még beszélünk. De egyre figyelmeztetem: ha ezt kifecsegi, kemény büntetés vár magára. Moszkvát pedig, azt ajánlom, egyelőre verje ki a fejéből.

Így lett Kátyából máról holnapra tanítónő. Egy csöpp házikót adtak neki az iskola mellett. Az öreg tanító, aki azelőtt itt lakott, még novemberben meghalt tüdőgyulladásban. A petljurista katonák, akik egy időben itt tanyáztak, mind elfüstölték a könyveket, irkákat, még a térképet is. Kátya nem tudta, mihez fogjon, és Jakovhoz ment tanácsot kérni, de az már nem volt a faluban. Elutazott, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy jött, mert valami sürgető táviratot kapott, s csak annyit mondott utoljára Afanaszijnak, aki most, hogy el ne veszítse befolyását, a szegényparasztok bizottsága körül settenkedett:

- Mondd meg az elvtársaknak, nehogy szemernyit is engedjenek a jussukból, nehogy megint lovat adjanak a parasztok alá. Visszajövök majd és ellenőrzöm.

Jakov elutazásával a falu elcsendesedett. A parasztok a paplak tornácán jöttek össze, elüldögéltek, és így beszéltek a szegényparaszt bizottságbelieknek:

- Megbánjátok még, elvtársak, felelni fogtok azért, amit kifőztetek... Hajjaj!

A szegénység maga is tudta, hogy hajjaj, és hogy csak látszatra csendes a falu. Jakov nem jött vissza... Híre járt, hogy Alekszej Kraszilnyikov csapatot toborzott, és Grigorjev atamánhoz szegődött. Hamarosan az egész falu erről a Grigorjevről beszélt, aki kiáltványt adott ki, és útra kelt, hogy elpusztítsa a szovjet városokat. Megint csak fordulatot vártak.

A faluszovjetben ígértek Kátyának némi segítséget, hogy rendbe hozzák a kályhát, beüvegezik az ablakokat. Az új tanítónő maga súrolta fel a padlót, mosta az ablakokat, állította fel a sánta lábú iskolapadokat. Lelkiismeretes volt, és esténként sokat sírt, mert szégyellte, hogy becsapja a gyerekeket. Mire taníthatta őket, mikor nincs se könyv, se irka? Hogy taníthasson szabályokat, mikor saját magát is olyan szabálytalannak érezte?... Mikor aztán kora reggel felhangzott az iskola körül a kisfiúk, kislányok vidám zajongása, Kátyának le kellett gyűrnie aggályait. A haját simára fésülte, szoros kontyba csavarta, a kezét nagyon tisztára súrolta. Kinyitotta az iskola kapuját, és rámosolygott a kíváncsian feléje forduló pisze orrocskákra:

- Jó reggelt, gyerekek!

- Jó reggelt, Jekatyerina Dmitrijevna! - kiáltották azok olyan tiszta, víg, csengő hangon, hogy egyszeribe megfiatalodott a szíve tőle. Leültette a gyerekeket, felment a katedrára, és felemelte mutatóujját:

- Gyerekek, amíg nem kapunk könyveket meg füzeteket, amikbe majd írtok, mesélni fogok nektek, és ha valamit nem értetek, kérdezzétek meg... Ma a Rjurikokkal kezdjük...

Kátya nagyon szegényesen élt. Alekszej házából semmit sem akart elhozni, meg aztán kellemetlen is lett volna találkoznia a búval bélelt, lesoványodott, mogorva Matrjonával. Kátya szobájában, az ajtó mellett ott állt a seprű, a polcon két cserépfazék, a pitvarban egy ócska dézsa friss vízzel. A fonott sövénnyel bekerített kiskertben találta egyetlen örömét: pöszmétebokrok mellett két cseresznyefa meg egy almafa állt benne. A sövényen túl már szántóföld kezdődött.

Amikor kivirágzott a cseresznye, Kátya úgy érezte, mintha tizenhét éves volna.

Rendesen a kiskertben készült a másnapi órákra, és ott olvasta a cukorgyáros könyvtárának francia regényeit. Gyakran eszébe jutott az elszállt évek kékes ködében úszó Párizs. Akkor - ezerkilencszáztizennégyben - Párizs egyik külvárosában lakott erkélyes padlásszobácskában, amely egy csendes kis utcára nyílt, és arra a házra, ahol valaha Balzac élt. Az író dolgozószobájának ablaka nem az utcára, hanem a Szajna felé ereszkedő kertre nézett. Az ő idejében ez még távoli zug volt. Ha az utca felől hitelezők tűntek fel, Balzac szépecskén megugrott előlük a kerten át a Szajnára. Ottlétekor ezek a kertek valami gazdag amerikai hölgyéi voltak, és esténként, amikor Kátya kiment az erkélyre, pávák tavaszi rikoltozását hallotta onnét; épp akkor vált el férjétől, és bús magányában úgy érezte, hogy az élet már semmit sem adhat neki.

A gyerekek megszerették Kátyát, nagy figyelemmel hallgatták, amikor az orosz történelemről beszélt nekik. Persze, a számtan, az egyszeregy, a tollbamondás már nehezebben ment, magának Kátyának sem volt könnyű, de közös erővel valahogy megbirkóztak ezzel is. Most sokkal jobb szemmel néztek a faluban Kátyára: mindenki tudta, hogy Alekszej kis híján megölte. Az asszonyok hoztak neki olykor egy kis tejet, tojást, kenyeret. Kátya csak azt ette, amit így alkalomadtán hoztak neki.

A hernyórágta, vén almafa alatt javítgatta a füzeteket. Az alacsony, hitvány sövénykerítés mögött egy kisfiú szipogott.

- Kátya néni, nem teszem többet.

- Nem, Ivan Gavrikov, haragszom rád, és két napig nem beszélek veled.

Az ártatlan kék szemű Ivan Gavrikov hihetetlen csirkefogó volt. Az órákon a kislányok haját húzgálta, s ha ezért szidást kapott, úgy tett, mintha aludnék, vagy a pad alá bújt; le sem lehet írni, miket csinált.

- Nem, nem, Gavrikov, látom én jól, hogy nem bántál meg semmit, és ide is csak azért jöttél most, mert nincs más dolgod...

- Isten bizony, nem teszem többet...

Az utcáról valaki bejött a házba, és Kátyát szólította. Matrjona volt.

Vajon mit akar? Kátya gyorsan megbocsátott Gavrikovnak és bement. Matrjona fürkésző, haragos pillantással fogadta:

- Hallottad? Alekszej erre tart... Katyerina, én már nem akarom ezt a dolgot, nem vagy te úgyse közénk való... Megöl az téged... Vadállat lett, vérszopó vadállat! És te vagy az oka mindennek... Épp most beszélte egy ember, hogy Alekszej géppuskás kocsikkal tart errefelé, egész bandával... Katyerina, utazz el innen... Adok szekeret meg pénzt is az útra...

Amíg Vagyim Petrovics a harkovi kórházban feküdt, bőven volt ideje a tűnődésre. Íme, itt van a tűzhatár innenső oldalán. Ez az új világ külsőleg nem volt valami kellemetes: fűtetlen kórterem, gyenge koszt - örökös halleves -, künn nyirkos havas eső, bent a betegek egyhangú beszélgetése evésről, dohányról, a hidegről, a főorvosról. Soha egy szóval sem említették azt az ismeretlen jövendőt, ahová Oroszország tartott, az országot megrázó eseményeket, a végeérhetetlen, véres harcokat, amelyek résztvevői - ezek a betört fejű sebesültek, gyűrött darócköpenyes betegek - vagy egész nap aludtak, vagy maguk gyártotta figurákkal dámát játszottak, vagy pedig csendes, szomorú nótákat dúdolgattak.

Vagyim Petrovicstól nem idegenkedtek, de nem is számították maguk közé tartozónak. Őneki meg éppen hogy saját magával volt elintéznivalója. Számtalan végig nem gondolt, eldöntetlen kérdés halmozódott fel benne, és számtalan emlék szakadt el benne, mint amikor a regény legérdekesebb részénél tépik ki a lapokat.

Vagyim Petrovics azért fogadta el habozás nélkül ezt az új világot, mert az ő hazájában jött létre. Most aztán át kellett gondolnia, meg kellett rágnia mindent.

A főorvos egyszer moszkvai lapokat hozott neki. Most már egészen más szemmel nézte őket, nem azzal az előlegezett, gúnyos rosszindulattal, mint azelőtt... Az orosz forradalom átcsapott Magyarországra, Németországra, Olaszországra... Az újságok tele voltak harcias biztonsággal, optimizmussal. Oroszország, amelyet háború gyötört, belviszály marcangolt, amelyen a nagyhatalmak már előre osztoztak, a világpolitika élére áll, és félelmetes erővé válik.

Kezdte megérteni szürke köpenyes társainak nyugalmát: azok tudták, mi megy itt végbe, azok megdolgoztak érte... Nyugalmuk, ez az ősi, nehéz mozgású, gondolkodó nyugalom, már öt évszázadot kiállt, pedig - istenemuram - mi minden történt azalatt... Különös és egyedülálló az orosz nép, az orosz állam története. Óriási, de alakot nem öltött gondolatok kísértettek benne századokon át: a világra szóló nagyság és az igaz élet eszméi. Példátlan merész ideák valósulnak itt meg, megzavarva Európa álmát, és Európa rémülten, értelmetlenül bámul erre a keleti csudára, amely gyenge és hatalmas, koldus és mérhetetlenül gazdag, amely sötét méhéből az egész emberiséget érintő eszmék és gondolatok valóságos tömkelegét hozza napvilágra...

S végül Oroszország, igenis Oroszország az, amely egy soha sehol ki nem próbált, új utat választ, és már legelső lépéseinek robaja világot renget...

Érthető, hogy ilyen gondolatok közt Vagyim Petrovicsnak édesmindegy volt, hogy az utcán szennyes patakok sodorják tova az olvadó márciusi havat; hogy a mogorva, elégedetlen szovjet hivatalnok hátizsákkal, hóna alatt petróleumos kannával, lyukas cipőben, éppen a számtalan tanácsülések valamelyikére baktat; mindegy volt neki, miféle halszemeket kerülget a híg levesben. Tűkön ült, alig várta, hogy ő maga is a nagy cél szolgálatába álljon.

Ukrajna lassan megtisztult a petljurista hadaktól. A Vörös Hadsereg nemrég bevette Jekatyerinoszlavot. Belaja-Cerkov még Petljura kezén volt, de végül onnan is kiverték, s csapatainak maradványaival külföldre, Galíciába menekült. A Vörös Hadsereg támadó csapatai előtt a partizán felkelők hulláma hömpölygött, amelyet nehéz volt számon tartani és irányítani. Erdőtűzként támadtak fel mindenütt, ahol a szegényparasztság kemény birokra kelt az erős kuláksággal. Ezek is, amazok is csapatokat szerveztek - lovasságot, gyalogságot egyaránt -, és bősz dühvel vívták véres csatáikat. Mindenütt ott lappangtak Petljura, Gyenyikin és Lengyelország titkos ügynökei, s még ezeknél is sötétebb és titkosabb szervezetek. A városokban, no meg a vasútvonalakon szovjeturalom volt, de mögöttük és a végeken - a páncélvonatok lőtávolán túl - dúlt a harc.

Vagyim Petrovics végre megkapta rég várt kinevezését a tiszti iskola dandárának törzséhez, amelyben Csugaj volt a komisszár. Március közepén elbocsátották a kórházból, és - még sántikálva, botra támaszkodva - elutazott Kijevbe csapatához.

Zeljonij bandája elkülönült Grigorjev atamántól, és a faluszovjeteket pusztítva, kommunistákra vadászva, robogott száz meg száz géppuskás szekéren egyenest Kijev felé.

Zeljonij nyomán lenyúzott emberek hullái hevertek az utakon, némelyiket karóba húzva találták, a szegényparaszt bizottságok tagjait hombárokban elevenen elégették, a zsidókat a kapukra szögezték, felvágott hasukba macskákat varrtak. A hadügyi népbiztos törzsénél készülő haditerv munkálataiban - amely ennek a haramiabandának a kiirtását tűzte ki célul - Roscsin is részt vett. Nem nagy haderő állt rendelkezésükre. Ukrajna hadügyi népbiztosa Kijevből a helyszínre hajózott, hogy maga vezesse a hadműveleteket.

A Dnyeper még nem tért vissza medrébe, fényes vizét csak a hajócsavarok nyomán támadt kis forgatagok fodrozták. Sem a kerékzakatolás, sem a tiszti iskolások beszélgetése nem tudta elnyomni a fülemüledalt a parton, amelynek illatos, zöld lóhereszőnyegét sárga kikirics tarkázta. A fedélzetet már átforrósította a nap heve. Vagyim Petrovics lent, a korlát mellől nézett a tündöklő vízre.

Sok tavaszt ért meg, de még soha nem erjedt benne ilyen erősen az élet bora... S épp a legrosszabbkor, a legkevésbé alkalmas időben... Homályos előérzetek ködlöttek előtte. "Mit nyúlkálsz cigarettáért a zsebedbe, mit ráncolod a homlokod, te elfoglalt, komoly férfiú, úgysem tudod elhessenteni az elragadtatás röpke igézetét... Érzed a tavasz édes, ködös leheletét a folyó felett, a kis szigetek, a félig vízbe merült házacskák felett... Az óriás napkorong sugara lágyan simul a vízre, a fák sápadt, lengeteg tükörképére, a térdig vízben álló tehenek hátára, a gyepes halomra, ahová felballagott egy fiatal bika, hogy ő is elálmélkodjék a tavasz soha nem látott, soha nem ízlelt csodáin."

Furcsa, nagyon furcsa, de tény, hogy Roscsin Jekatyerinoszlav óta egész idő alatt keveset gondolt Kátyára. Mintha múltjával együtt ő is eltávolodott volna, mert túlságosan elválaszthatatlan volt attól az élettől, amelyet most a leghevesebben elítélt... Ha gondolatban visszatért Kátyához, ahhoz a Roscsinhoz tért vissza, akit akkor egyszer a fodrász tükrében látott: akkor nem volt elég undor benne, hogy agyonlője, de legalábbis arcul köpje azt a képmását - most megtenné.

Két tavasszal ezelőtt Kátya iránti érzelmei mintha az egész világot betöltötték volna; azt a világot, amely egy halálosan sértődött és megzavart ember homloka, az ő komor homloka mögött borongott. Akkor nagyon kellett neki Kátya szerelme, különösen kellett abban a magányos órában, amikor a jekatyerinoszlavi szállodaajtó kilincsére úgy tekintett, mint amire fel is kötheti magát... És most - most már valóban nincs szüksége a feleségére? Először Rosztovban árulta el Kátyát, másodszor Jekatyerinoszlavban?

Az eltűnő partra nézett, teli tüdővel szívta be a mézes, párás levegőt, és nem érzett sem lelkiismeretfurdalást, sem bűnbánatot. Nem. Nem, Jekatyerinoszlavban az nem volt árulás... Ott véget ért leszámolása a múltjával. És ott volt Maruszja... Eldalolta rövidke, ártatlan és szenvedélyes dalát az új életről, erről a tavaszi áradásról, erről a mérhetetlen, megfoghatatlan gyönyörűségről.

A gyepes halmon álló bika elbődült. A hajó tatján álló tiszti iskolások kikacagták, valamelyik csúfolódva visszabőgött neki. Roscsin boldogan behunyta szemét. Vajon a halál: végső csüggedés? Maruszja halála derűs volt. Halála mintha a távozó üdvkiáltása lett volna: szeressétek az életet, fogadjátok magatokba lelketek egész szenvedélyével, s tegyétek gyönyörűségessé!

Roscsin nem hagyott fel Kátya keresésével. Kérelmére Jekatyerinoszlav és Harkov körzetének járási végrehajtó bizottságaihoz megkeresés ment a hadügyi népbiztosságtól Alekszej Kraszilnyikovra vonatkozólag, de tartózkodási helyéről még nem jött jelentés. Vagyim Petrovics most többet nem tehetett. Ez a pár óra a hajó fedélzetén, ez volt első fellélegzése másfél hónap óta, amikor napi tizennyolc órát dolgozott. Csugaj és a hadügyi népbiztos lépett hozzá. Ez utóbbi szikár, napbarnította arcú, vászonzubbonyos ember volt, nedves szeme mintha mindig mámorban úszna, holott sohasem ivott, és gyűlölte az iszákosokat, olyannyira, hogy egyszer majdnem főbe lőtt egy derék brigádparancsnokot, amikor a kunyhóban egy bögre pálinka mellett bukkant rá...

A népbiztos a magas parton fehérlő harangtoronyra mutatott:

- A szülőfalum... A nagyanyám, aki kardos asszony volt, mihelyt meghallotta a hajókürt szavát, nosza, kezembe nyomta a vesszőkosarat, tele szilvával, körtével, dióval, hogy adjam el a kikötőnél... Hát, nem valami nagy kupec lett belőlem...

- Az én nagyanyám, az meg tyű, de jámbor volt - mondta Csugaj -, örökké búcsúkra járt, tízéves koromig engem is magával cipelt koldulni...

A népbiztos a magáét folytatta:

- Aztán kovácsinasnak adtak; a műhely talán ma is ott áll még, ott ni, a torony tövében. Azóta is szeretem az izzó faszén szagát... Mikor aztán egyszer erősen nyakon találtak vágni, meglógtam Kijevbe, a vasúti fűtőházba, abbizony... Onnan aztán Harkovba, a gépgyárba...

Csugaj nem is figyelt rá:

- Nagy mester voltam én, senki se tudott olyan szívhez szólóan koldulni a templom pitvarában. Kicsit megkarcoltam magam valahol, a képemet bemázoltam vérrel, a szemem kifordítottam: kész volt a "Lázár". Csak néha hajba kaptunk öreganyámmal a kopejkákon... Szóval verekedtünk eleget... - ismételte Csugaj most már szórakozottan.

Az élesen kiszögellő partra nézett, a Dnyeper szélesen elöntötte a parti rétet. Csugaj kiduzzadó szeme feszült figyelmet árult el. Félrecsapta szalagos matrózsapkáját, és a parancsnoki hídhoz sietett.

- Hej, öregem! - kiáltott fel a kapitánynak, egy csüngő bajszú, szikkadt vénembernek. - Gyerünk minél messzebb attól a füves parttól!

- Nem lehet, elvtársak, a mély vízen kell maradnunk, mert amarra sekélyre megyünk...

- Ne a mély vizen menj, hallod - Csugaj a pisztolyára ütött. - Kanyarodj csak arra!

A hajó megkerülte az öblöt, és a parton lassan előbukkant egy nagy falu magas templomtornya s körülötte malmok, fehérre meszelt házak és sűrű lombú, frissen zöldellő kertek.

- Látja, ott a faluvégen, az ott ni, az a csöpp házikó: ott születtem - mondta Roscsinnak a népbiztos.

Csugaj komolyan parancsolgatott:

- Gyerünk, gyerünk, affene a bőrötökbe, balra, még egy kicsit balra...

A parton temérdek szekér tűnt elő, s a partnál rengeteg csónak. Az emberek rohanvást ugráltak a csónakokba; némelyik már zsúfolásig megtelt s el is indult. Csugaj, mint a szélvész, úgy rohant a fedélzetre. Csaknem egyidejűleg lövések dördültek a partról, a csónakokból - meg a hajó géppuskáiból. A ladikokból sokan a vízbe fordultak. A parton nyüzsgő emberek megzavarodva rohantak a szekerekhez, és úgy elporzottak a széles kocsiúton felfelé, mintha ott se lettek volna. A toronyban megszólalt és sokáig kongott a harang.

A lövöldözés és a menekülés alig néhány percig tartott. A part üres lett. Csugaj sugárzó arccal, vígan pislogva ment fel a hágcsón:

- Zeljonij volt. Mégis áttört a büdös! Na, Vagyim Petrovics, látod, mennyit ért a bekerítési terved! Most aztán partra kell szállítani a legényeinket!

Zeljonij bandája, mint egy farkasfalka, ide-oda csatangolt. Egy páncélvonat tüze végül a vasúti töltéshez szorította, és egy sűrű mogyorócserjésben teljesen elpusztult. A bozótban jó előre csapdákat ástak a szekerekbe fogott lovaknak, s az állatok a puskatűztől, gránátoktól megbokrosodva, négyesével rohantak elő a cserjésből; a hátul rohanók feldöntötték, legázolták az elöl futó szekérhadat. A banditák a cserjés felé menekültek, ahol minden bokorból halál várt reájuk, s ők nem is próbáltak kegyelemért rimánkodni. Zeljonij atamánt lábánál fogva húzták ki egy harasztkupac alól; a tiszti iskolások, akik valami szörnyeteg óriást vártak, csak akkor csodálkoztak el: hiszen ez egy ráncos pofájú, hitvány féreg, leköpni se érdemes az ilyet; csak a színtelen, gonoszul forgó szeméből villogott a farkasdüh. Kezét-lábát gúzsba kötötték, hogy elevenen vigyék Kijevbe.

Bandájának egyik osztaga mégis kivágta magát, és kelet felé iramodott. A hadügyi népbiztos egy háromszáz szablyát számláló lovasezredet küldött üldözésükre, Csugaj és Roscsin vezetése alatt. Hosszú és óvatos hajtóvadászat kezdődött. A banditák a tanyákon lovakat váltottak, a vörösök egy vágtában üldözték őket. Kiderült, hogy Vlagyimirszkoje felé tartanak. Ezt a parasztok mondták el egy faluban, ahol a haramiabanda előző napon lovat rekvirált, és elrabolt mindent, amit futtában lehetett.

- Hát csak végezzenek velük, elvtársak, minél előbb, mert bizony, az igazat megvallva, szörnyű ez így, meguntuk már az örökös csetepatét - mondták a parasztok Csugajnak és Roscsinnak, mikor a katonák a lovukat itatták a kútnál. - Jól ismerjük mi a bandafőnöküket, vlagyimirszkojei születésű. Aljosa Kraszilnyikov a neve, rendes ember volt, de megbolondította a kapzsiság, aztán elvetemedett betyár lett belőle.

Így akadt Vagyim Petrovics váratlanul Alekszej nyomára, akit már második hete üldözött, és így akadt váratlanul Kátya nyomára is. Volt min tűnődnie: egynapi járásra van Kátyától. Vajon milyen lett? Elgyötört, talán rá se ismer? Talán már csak szótlanul ölelheti ősz fejét magához... Megőszült... "No látod, Kátya, most aztán megpihensz, élni fogunk, mert élni kell..." Lehetetlen, nem lett Alekszej alázatos asszonya!... Még az is inkább lehetséges, hogy egynapi hajsza után a lova Kátya sírjánál fog megállni... Talán jobb is így... érintetlenül, makulátlanul marad meg emlékezetében.

A lovasok gyorsan haladtak a poros úton. Vagyim Petrovics ringatózott nyergében. Kátya képe valahogy kusza lett, elhomályosodott a szeme előtt... Amilyen lesz, olyannak fogadja életébe.

Még füstölögtek Vlagyimirszkoje felperzselt házai, még borzadva nézték a gyerekek az utcai vértócsákat, amelyeket nem lepett be a pernye, még alig mertek előbújni az idegen udvarokból a sírástól dagadt orcájú, reszkető asszonyok, amikor Csugaj és Roscsin a falu két végéről két lovashullámban bezúdult a faluba. De Kraszilnyikov már nem volt ott. Valaki figyelmeztette, s erre lekaszabolta a szegényparaszt bizottság tizenhét emberét, tizennyolcadiknak az öreg Afanaszijt - ezt már puszta virtusból -, s alig fél órával a vörösök megérkezése előtt bandájával együtt elillant.

A parasztok úgy feldühödtek rá, hogy az egész falu a lovasok köré csődült, akik alatt a lovak már alig álltak a lábukon.

- Siessetek utánuk! - kiabáltak. - Öljétek meg Aljosát, nincs már ereje, kifogyott a lőszere. Nem lehet még messze, tudjuk, merre mentek a bitangok... Puszta kézzel elfoghatjátok...

- No jó, polgártársak, de adtok friss lovakat nekünk? - kérdezte Csugaj.

- Erre igen, erre adunk.

- Hányat?

- Vagy ötvenet mindenképp felhajtunk... A magatokéit hagyjátok itt, majd aztán visszacseréljük... Siessetek, istenuccse, nem hagy élni bennünket...

Amíg szétszaladtak lóért, nyergeltek. Vagyim Petrovics zsibbadt lábát váltogatva, lassan az asszonyok felé indult. Azok látták, hogy valamit kérdezni akar, közelebb jöttek.

- Én ismerem Kraszilnyikovot még a német háborúból - mondta Vagyim. - Az öccse házas volt, de ő, azt hiszem, nőtlen. Most van családja?

Az asszonyok nem értették mindjárt, miről van szó, s egymás szavába vágtak:

- Nős ember, házas...

- Fenét házas, az nem a felesége...

- Csak úgy élt vele...

- Ez se igaz... Katona elvtárs, majd én elmondom... Kártyán nyerte Mahnótól azt az asszonyt, és idehozta, el akarta venni... Ő meg persze: "Te persze házasodnál, csakhogy én nem szoktam ám meg a paraszti életet"... merthogy városi úrinő volt, szép, fiatal... Aljosa házát a németek még a múlt esztendőben felgyújtották, újat akart építeni... De aztán jött ez a história Jakovval...

Egy harmadik asszony, még jobban volt értesülve, Vagyim Petrovicshoz furakodott:

- Ide hallgass, parancsnok elvtárs... ütötte-verte az a gazember, és mégse tudta agyonütni... Március óta ő minálunk a tanítónő...

- Úgy, úgy - szólt köhécselve Vagyim Petrovics. - Szóval most itt van a faluban?

Az asszonyok egymásra néztek. Egy negyedik, aki épp most lépett oda:

- Elvitte szekéren a széna alatt, élve vagy halva, nem tudjuk...

Egy kisfiú, aki eddig megdicsőült arccal nézte Roscsint, a rézmarkolatú kardot, lábán a poros, de sarkantyús csizmát, csuklóján a nagy karkötőórát, derékszíján a revolvert, most egész közel furakodott, hogy az arcát is megnézze magának és gorombán megszólalt:

- Bácsi, hazudik ez mind. Nem tudnak ezek semmit Kátya néniről. Én mindent tudok.

A háta mögül egy kisebesedett szájú, vézna, csúnyácska kislány így kiáltott:

- Elhiheti, bácsi, amit ez mond, mert ez a gyerek mindent tud.

- Nahát, mit tudsz?

- Matrjona kivitte Kátya nénit a vasúthoz. Kátya néni nem akart menni, sírt, Matrjona is sírt... Aztán Kátya néni azt mondta nekem: "Visszajövök, mondd meg a gyerekeknek..." Ahogy Aljosa bejött a faluba a szekerekkel, Matrjona a másik végén meg elment szekéren Kátya nénivel!... Mikor a dombra értek, visszakergettek...

- Lóra! - kiáltott Csugaj.

Vagyim Petrovics végig sem hallgathatta a fiút. Az osztag friss lovakon, géppuskás szekerekkel kirobogott a faluból. Egy kis fekete paraszt vágtatott, könyökét szétfeszítve, Csugaj és Roscsin mellett: egy azok közül, akiknek ezen az egész napon kút fenekén, derékig vízben, latyakban kellett megbújniuk. Szőrén ülte meg a lovat, kengyel nélkül, rongyos ingben, mezítláb, torzonborzan. Ő kalauzolta az osztagot kerülő úton a tölgyesbe, az egyetlen helyhez, ahol a banditák elrejtőzhettek.

Még világosban odaértek, s körülzárták az erdőt, csak egy kijáratot hagyva belőle: a csapdát. Fényes falevelek, korhadt fatörzsek közül szórta gyér sugarait a lemenő nap. Vagyim Petrovics alatt nyugtalanul ficánkolt a ló, fejét rázva meg-megtorpant, térdét harapdálta, hátsó lábával a hasához kapott. Roscsin végül is megeresztette a kantárszárat, és karabélyát lövésre készen, két kézre fogta. Napsugár aranyozta a szúnyogok raját, sávozta és tarkázta az erdőt, s a szemkápráztató fényben elmosódtak a tiszti iskolások körvonalai, akik elöl és oldalt, ritkás láncban, óvatosan lépkedtek a gallyak s a magas páfrányok közt az avaron.

A vezető szerint egy kis erdészkunyhónak kellett itt lennie valahol és annak az ösvénynek, amelyen a banditák tovább vergődhettek a sűrűben. Egyszerre csak néhány lépésnyire elő is tűnt a mohalepte háztető. Vagyim Petrovics megállt, kikémlelt a sűrű bozótból. Halkan füttyentett. A katonák léptei alatt erősebben s közelebbről zörgött a haraszt. Roscsin újra megindult, és a bokrokon átugratva meglátta az elhagyott kunyhót s előtte, a kis tisztáson, több kifogott szekeret. Mindenféle limlom hevert a gyepen. A banditák elmenekültek innen. Vagyim Petrovics lövésre kész fegyverrel körüljárta a kunyhót. Alekszej Kraszilnyikov ugyanolyan óvatosan hátrált előle egyik szeglettől a másikig, mert szerette volna megkaparintani alóla a lovat. Roscsin hallgatózva, az oldalfalnál maradt. Alekszej pedig belül, a kunyhóban, a bevert ablak és a kidőlt ajtó előtt rejtőzött. Hogy zaj nélkül végezhessen, csak kését tartotta készenlétben. Amint Roscsin előrelovagolt, Alekszej rávetette magát, de a másiknak sikerült a puskáját maga elé kapnia. Alekszej a kunyhó falához vágódott. Amikor meglátta Vagyim Petrovicsot, a feltámadt halottat, kése kiesett a kezéből, babonás rémülettel felordított, és hadonászva, meggörnyedve eliramodott.

- Alekszej! - kiáltott Roscsin, s megrántva a kantárszárat utána vágtatott. Alekszej egy tölgyhöz szaladt, átölelte és arcát a fatörzshöz nyomta. Roscsin leugrott a vágtató lóról, és közelről többször belelőtt Alekszej rángatózó, széles hátába.

- Itt lakott?

- Aha.

Roscsin meghajolva tudott csak belépni a rozoga, egyablakos házikóba, amely olyan alacsony volt, hogy alig látszott ki a bojtorján közül. Az ablakból beszűrődő, zöldes derengésben a szintén alacsony, csöpp asztalon tapétából fűzött irkacsomó és néhány könyv feküdt. Az egyik füzet ki volt nyitva, mellette a tintásüveg és toll. Szóval Kátya az utolsó percben menekült el. Roscsin az asztalka elé guggolt. A kisfiú, kezét szája elé tartva, majd kipukkant nevettében, és szemével integetett Roscsinnak, hogy nézzen a kemencére.

Kerek szemű, buta kis csóka ült a kemence szájánál a fogórúdon, biztosan a kéményből esett le, ahol a fészek volt. Amint észrevette, hogy figyelik, riadtan visszaugrált oldalvást a kemencelyukba.

- Négyen vannak - mondta a fiú -, majd én kiszedem őket...

Vagyim Petrovics szétnézett az asztalon, és megtalálta Kátya iskolai naplóját, amelyben fel volt jegyezve minden lecke és a különösebb események. Majdnem valamennyi bejegyzése ezzel végződött: "Ivan Gavrikov megint rossz volt." Vagy: "Megfogadom, hogy három napig nem beszélek Gavrikovval..." Vagy: "Ivan Gavrikov megint a háztető szélén mászkált, hogy ijesztgesse a kislányokat. Már egészen odavagyok..."

- Ki ez az Ivan Gavrikov? - kérdezte Roscsin.

- Én.

- Miért rosszalkodsz, miért bosszantod Jekatyerina Dmitrijevnát?

Ivan Gavrikov mélyet sóhajtott, két szeméből angyali ártatlanság sugárzott.

- Tudom is én, néha muszáj... De jól tanulok. Nézd meg a lányok irkáit, csupa macskakaparás. És nézd meg az enyimet, itt van ni. Az egyszeregyet is végig tudom, kikérdezhetsz. - És iszonyúan összeráncolta a homlokát.

- Elhiszem, no...

Vagyim Petrovics, lábát maga alá húzva, a padlóra ült, és tovább lapozgatta a naplót. Egy szót sem írt Kátya saját magáról. De mintha minden sorból lényének örök fiatalsága, tiszta, bizakodó gyöngédsége áradt volna Vagyim felé. Látta halványkék eres kezét, meleg, fénylő pillantását.

- Kilencszer kilenc az nyolcvanegy. Tán nem? - mondta Ivan Gavrikov.

- Jól van, helyes... Mondd csak, nem mondta meg neked, hova ment?

- Kijevbe.

- Ez igaz?

- Van eszemben hazudni.

- Nem tudod, hol tartott még papírokat, leveleket?

- Mind itt van... és ezt is hazaviszem. Ő mondta, hogy jobban vigyázzak az irkákra, mint a szemem fényére, mert még megint elfüstölik a parasztok.

A napló utolsó oldalán ezt olvasta Roscsin:

"Valahogy még mindig bízom benne, hogy élsz, s még találkozunk valaha... Képzeld csak el... hosszú, hosszú éjszakából szabadultam... Szeretnék egyet-mást elmesélni neked az én mostani kis világomról. Madárszóra ébredek, s lemegyek a patakhoz mosakodni. Visszafelé tejet iszom Agafja néninél: már egy rubel hatvannal tartozom is neki, de ő nem sürgeti. Aztán jönnek a gyerekek, és tanulunk. Semmi gondunk, senki sem zavar bennünket. Kiderül, hogy az embernek egyáltalán nem az kell, amiről egykor azt hittük, hogy nélküle nem lehet élni... Szinte szégyellem - de mintha megint tizenhét éves volnék -, tudom, megérted, Dasenykám, mit akarok ezzel mondani... Csak kedvenc tanítványom bosszant fel néha, Ivan Gavrikov... Rendkívül."

Itt a levél félbeszakadt, nem volt több hely a füzetben. Vagyim Petrovics magához húzta Ivant, és két térde közé állította.

- No, mit szeretnél ajándékba?

- Patront.

- De üres nincs nálam...

- Lőjél ki egyet, gyerünk az udvarra.

Vagyim Petrovics feltápászkodott a földről, összehajtotta a füzetet, és zubbonyába dugta.

- Ezt a füzetet elviszem, Ivan.

- Ne, mert megharagszik...

- Nemsokára találkozom Kátya nénivel, és megmondom neki, hogy elvittem... No, menjünk ki az udvarra, kapsz patront.

Napfény égette Caricin szélcsendes, néptelen utcáit. A tárva-nyitva álló kapubejáratokat szeméthegyek torlaszolták el. A lakosok elrejtőztek. Csak a Volga felé ereszkedő, meredek utcákon robogtak társzekerek a közüzemek felszerelésével, irattárával megrakodva. A város végóráit élte. A Manicsnál erősen megtépázott Tizedik Hadsereg csak nagy nehezen bírta feltartóztatni a városhoz vezető útvonalakon Vrangel Észak-Kaukázusból frissen érkezett hadseregének rohamait.

A telefon még működött, de már sem víz, sem villanyvilágítás nem volt a városban. A gyárak leálltak. Ami csak elmozdítható, lecsavarható volt, mind szétszedték, leszerelték, s vitték a kikötőbe. A munkástelepeken csak a gyerekek és az öregek maradtak. A caricini proletariátus, amely e kilenc hónap alatt annyi áldozatot hozott a város védelméért, már nem várt irgalmat a fehérektől; aki még bírta, a hadseregben harcolt, a többiek elutaztak, ki vonat tetején, ki a hajók fenekén vagy a fedélközben.

Északra özönlöttek, ki merre látott. A Volga-parti faraktárak porrá égtek. Mind közelebbről, egyre erősebben szólt az ágyúdörgés.

A város egész élete a pályaudvarokon meg a kikötőkben összpontosult. A rakparton halomban álltak a ládák, zsákok, gépalkatrészek; száz meg száz ember tolta, taszigálta, cipelte mindezt izzadtan, ordítozva a pallókon a hajókra. Ezrével vártak itt berakodásra, s vagy sűrű sorokban álldogáltak, vagy pedig némán, éhesen hevertek a parton, és a napfényben csillogó olajfoltos vizet nézték a mozdulatlan porfelhőn keresztül. A széles Volga június végére olyan sekély lett, hogy a túlsó part homokzátonyain meztelenül fürdő emberek egészen közel kerültek. Az innenső part bódéi, a vízen úszó szemét közt is akadtak fürdőzők. De még a folyó vize sem enyhítette a hőséget.

Egymás után faroltak a kikötőbe a piszkos, elhanyagolt hajók: velőtrázó sikoltozás, jajveszékelés hallatszott róluk. Zsúfolva voltak menekültekkel és vöröskatonákkal, elevenek a sok hulla, a sok hörgő, jajgató, önkívületben félrebeszélő tífuszbeteg között. Temérdek gőzös és uszályhajó szorgoskodott egymás mellett, ki- és berakodásra várva, és eszeveszetten sípolt valamennyi. Mind délről érkezett, Asztrahanyból és Csornij-Jarból.

Mésszel bepermetezett szanitécek szaladtak a hajókra, a földön fekvő betegek közé; kiválogatták és partra dobálták a hullákat, hogy helyet adjanak a még élőknek. Meszet és karbolt locsoltak szét. Parancs értelmében a hullákat a parton levő söröző- és limonádés-kioszkokban kellett elhelyezni. A hullák a forróságban oszlásnak indultak, felfúvódtak, és szétvetették ezeket a hevenyészett deszkaalkotmányokat. Az emberek a dögletes levegő elől különösképpen igyekeztek minél gyorsabban elmenekülni innen. S amellett Vrangel repülőgépei nemcsak sötét árnyékot vetettek folytonosan Caricinra és a Volgára, hanem bombákat is.

Az emberek áttörték a kordont, batyuikkal fogták fel a szuronydöféseket, úgy vergődtek fel a hajóra. Méghozzá minden cókmókjukkal, ládájukkal együtt, s úgy megterhelték, hogy a korlátig ért a víz.

Ebben az eszeveszett embersűrűben szorongott a parton az a szekér, amelyben Anyiszja és Dása feküdt. Kuzma Kuzmics hozta el őket a frontról az ezredparancsnok szigorú rendeletével: ha belepusztul is, de nem vasúton, hanem hajón szállítsa el a két nőt. Tyelegin ezt mondta neki:

- Nyefedov elvtárs, még sohasem kapott ilyen felelős megbízatást. Ott szálljon partra, s helyezkedjék el velük, ahol majd lehetséges lesz. Lopjon, gyilkoljon, de etesse őket rendesen... Maga felel az életükért...

Mint két csontváz, amelyre rászáradt a bőr, úgy feküdtek holmi rongyokkal betakarva a szénán. Anyiszja már eszméletén volt, de olyan gyenge, hogy a száját sem bírta kinyitni. Dása, aki Anyiszja után kapta meg a kiütéses tífuszt, lázas önkívületben volt, és csendes, haragos hangon mormolt valamit maga elé.

Kuzma Kuzmics már több hajót elszalasztott. Sírva könyörgött, a legkülönfélébb ravaszságokhoz folyamodott, hogy engedjék a fedélzetre vinnie a két asszonyt, de ilyen szörnyű körülmények között senki se hallgatott rá. A szekérhez támaszkodva, gyulladt szemmel nézte a porfüggönyön át a nap vöröses visszfényét az áporodott, átmelegedett vízen, nézte a hullákkal megrakott, türelmetlenül sípoló hajókat. Megint felhangzott a fenyegető motorbúgás, a bombák ezúttal nem messze értek földet, a robbanás szele odahajtotta a port. Sokan a Volgába vetették magukat, és a kiszemelt hajóhoz úszva, lentről kiabáltak: "Dobjatok le kötelet, megfúlok..." De senki se dobott kötelet értük, és még sokáig imbolyogtak a hajó körül a fekete dinnyék: az emberfejek.

Már majdnem utolsónak maradt egy kis alacsony, sárga uszályhajó, óriási, kopott bőrbevonatú kormánykerekével. Nem az irodabódénál, hanem kicsit arrább, egyenest a hídnál kötött ki, ahol senki sem volt. Kuzma Kuzmics a mély homokban megfordította a szekeret, és rohanvást elsőnek ért oda, a hídra szaladt, és kétségbeesetten hadonászott:

- Hej, kapitány elvtárs! - kiáltotta a régi vágású szürke kis öregnek: - A frontparancsnok feleségét meg a testvérét szállítom; golyót kaphat a fejébe, ha nem segít, adjon gyorsan két matrózt, hogy felvigyük a két nőt az uszályra.

Izgatott arca és parancsoló hangja megtette a magáét. A korláton át a hídra vetette magát egy derékig meztelen, piszkos, morcos fűtő, lyukas nadrágban:

- Na, hol vannak?

- Elvtárs, de egyedül nem bírja...

- Majd mit mondok...

A fűtő a szekérhez ment, megnézte a két fekvő asszonyt, és Anyiszjára mutatott:

- Erre mondja, hogy a frontparancsnok felesége?

- Igen, igen, ez az... Ha csak egy hajszála meggörbül, vége az életünknek...

- Ugyan, miket karattyol itt össze, ez a mi szakácsnőnk, Anyiszja - szólt nyugodtan a kazánfűtő.

- Elvtárs, maga megőrült, már hogy volna ez szakácsnő?

- Te meg ne kiabálj velem, te kelekótya! - Könnyedén kiemelte Anyiszját a szekérből, és ügyesen a vállára tette.

- Na, segítsd fel rám a másikat is, így ni...

Átnyalábolta mind a kettőt, és felment az uszályra: a híd deszkái a vízig hajoltak súlyos lépései alatt.

Kuzma Kuzmics pedig elégedetten cipelte utána a kenyeres-szalonnás tarisznyát és a gyógyszeres táskát...

Sztyepan Alekszejevics gimnáziumi tanár július harmadikán reggel a pincelakásból mindent kicipelt az udvarra: matracokat, párnákat, a zöld plüsshuzatú karosszékeket, nagy könyv- és kéziratcsomókat. Meg-megbotolva a felnyalábolt férfi és női ruhák térde köré csavarodó végében, az egész cókmókot a földre dobta, és lihegve törölgette ruhaujjával verejtékes arcát. Sárgás haja, szakálla, vászonnadrágja és lapockájához tapadó, rég nem mosott inge, mindene nedves volt.

Anyja, egy fekete ruhás, dohszagú asszonyság, széken ülve, aprócska nádpálcával porolgatta a szőnyeget. Béna nővére, akinek domború homloka alatt kicsire fonnyadt az arca, most boldog egykedvűséggel feküdt hordszékén az akácfa árnyékában. Még a verebek is tátogtak a hőségtől.

- Azt hiszem, minden itt van, mama - szólt Sztyepan Alekszejevics. - Én tovább nem bírom! Istenem, mit nem adnék egy korsó hideg sörért!

- Sztyopuska, tudod, hogy egy csepp víz sincs itthon, drágám, hoznod kell egy vödörrel.

- Igazán? Valóban hozni kell? Ah! Ez már igazán sírnivaló!

Sztyepan Alekszejevics kétségbeesett: vizet hozni azt jelentette, hogy le kell mennie a Volga partjára, ahol még ott hevertek a szörpös bódékban elégetett hullák üszkös maradványai, mellig kellett gázolnia a vízbe, ahol kissé tisztább, megmeríteni a vödröt, és felcipelni bokáig érő homokban a partra, olyan rekkenő hőségben...

- Nem lehetne valakit felfogadni erre? Azt hiszem, adnék tíz rubelt egy vödör vízért. Az ember szíve, az ember egészsége többet ér.

- Tégy, amit akarsz...

- Igen, de te, anyám, szívesebben veszed, ha én magam szakadok meg ezekkel a vödrökkel...

A mama nem felelt, hanem tovább ütögette gyengécskén a szőnyeget. Sztyepan Alekszejevics mély sóhajjal nézett kövérkés arcára, amelyről csurgott az izzadság.

- Hol az a vödör? - kérdezte halkan. - Hol van hát az a nyavalyás vödre? - kiáltott olyan kellemetlen hangon, hogy beteg nővére könyörögve megszólalt az akácfa alól:

- Sztyopa, nem kell, hagyd...

- De igen, kell! Hordom a vizet, hordom az éjjeliedényt utánatok! Életem végéig robotolok, mint egy vízhordó öszvér. A fene megette a jövőmet, a karrieremet, a disszertációmat. Mindennek vége, minden odavan!... Tetves nyomorúság, elégetett hullák, temető!... Nincs az a Gyenyikin, aki ezt feltámassza!

Megint tördelte izzadságtól nedves kezét, mint egykor Dása előtt. Akárhogy is, de meg szerette volna úszni az ügyet vízhordás nélkül. Ekkor váratlanul, zengve megkondult a székesegyház öreg harangja, amely már több mint egy éve hallgatott. Megkondult, és hangja ünnepélyesen végighullámzott a városon, s elcsitított minden háborgást.

Sztyepan Alekszejevics torkán akadt a szó, sovány, rángatózó arca hirtelen kisimult, s kissé együgyű mosoly ömlött el rajta.

- Sztyopuska - mondta a mama -, öltözz át mégis, és menj el a templomba.

- Mama, hiszen ő hitetlen, ateista - mondta csendes dühvel a nővér az akácok alól.

- Hát aztán? Legalább megmutatja magát, mert még holmi vörösöknek fognak gondolni bennünket...

- Nem értelek, mama, miket beszélsz! - kiáltott panaszosan Sztyepan Alekszejevics. - Alighogy megszabadulunk a bolsevik gyönyörűségektől, te máris be akarnál taszítani a kispolgári posványba... Így van! - vicsorgott az akác felé, ahol nővére befogta a fülét, hogy ne hallja a szavát. - Ki tart engem vörösnek? Csakis a te híres Saverdovjaid, Preiszjeid... Nyárspolgárok, senkik... Isten őrizz, hogy azok közé süllyedjek! Akkor saját magamat tagadnám meg! Akkor miért tanultam, miért elmélkedtem, álmodoztam! Én nem azért gyűlölöm a bolsevikokat, mert a pincébe kergettek. És nem azért, mert elvitték a szenet a vízművektől. Nem. Hanem azért, mert lábbal tiporták lelki függetlenségemet... Én úgy akarok gondolkodni, ahogyan a lelkiismeretem, a géniuszom diktálja. Én olyan könyveket akarok olvasni, amelyek megihletnek... De nem akarom, értitek, nem akarom Karl Marxot olvasni, még ha ezerszer igaza van is. Én: én akarok maradni! És vegyétek tudomásul, mamuska és nővérem, hogy a ti Gyenyikineteknek sem fogok kezet csókolni... Mégpedig ugyanazon meggondolásokból...

Miután mindezt széles taglejtésekkel elszavalta, Sztyepan Alekszejevics a negyvenfokos hőségben, ugyanilyen következetlenséggel kirángatta a ruhacsomóból nadrágját és kabátját, és lement a pincébe. Egy fél óra múlva megjelent elegánsan, keményített gallérban, kezében tanári föveggel, sétapálcájával. Egy szót sem szólt hozzá senki az udvaron. Kiment és az árnyékos oldalon a templomtérnek tartott.

A templom körüli poros, alacsony akácok alatt néhány toprongyos alak üldögélt. Az egyik alulról felfelé, egyenest a szemébe pillantva, láthatóan jól mulatott a tanár úron.

- Öröm nézni, milyen boszorkányos gyorsasággal történt meg a színváltozás - dörmögte jól hallhatóan.

A kerítésen túl egy század hímzett inges kozák sorakozott fel, egy szakasz junker pedig teljes díszben, szolgálati övvel, csajkával, ásóval felszerelve hevert a kiégett gyepen... A sekrestye bejáratánál néhány polgár csoportosult. Ott látta köztük tarka hímzésű ingben a kenetteljes Saverdov rőföst, kiöltözött feleségével és két gyerekével, ott tüsténkedett az aprócska, vedlett ruhás Preisz, egy kikeresztelkedett nyomdász, szintén családostul: hat gyermeke volt. Sztyepan Alekszejevics hanyagul bólintott feléje, és bement a hűvös templomba; tanári fövegére való tekintettel szó nélkül beengedték, sőt néhányan még ki is tértek előle.

A templomon még meglátszott az elhanyagoltság. (A bolsevikok alatt élelmiszerraktárnak használták.) Az óriási ablakok üvegei be voltak verve, és az egyik mállott vakolatú falon holmi felírások is maradtak: "Burgonya, kilencvennégy zsák... átvettem (olvashatatlan név)", de a számtalan gyertya fényében tündöklő oltárkép, a kupola felé gomolygó tömjénfüst, a diakónus szenvedélyes felkiáltásai, az énekkar üde gyermekhangjai: mindez együtt vegyes érzelmeket keltett Sztyepan Alekszejevicsben; a szokott ünnepi hangulat mellett - ugyancsak szokásos módon - a megalázkodás érzése is lenyűgözte; független intellektuel hetykesége magától lelohadt.

Magas rangú személyek álltak előtte, arccal az oltár felé, élet és halál urai: tíz tábornok, kisebbek, nagyobbak, kövérek, soványak, arany- és ezüstvállpántos, hófehér tiszti zubbonyban. A sapkáját mindegyik a behajlított baljában tartotta, jobb kezük pedig a diakónus szavára - "Könyörögjünk az Úrhoz" - három ujjal a mellüket verte. Legelöl, külön kis szőnyegen állt egy középmagas tábornok, khakiszínű, bő bekecsben, vörös sávos, hosszú nadrágban, hátrafésült őszes haja mintha kikopott volna a tarkóján. A többi tábornoknál sokkal ritkábban hányta a keresztet, nagy, kövér, igen fehér kezével, tempósan, erősen nyomva összeszorított három ujját kissé felemelt homlokának redőihez.

Sztyepan Alekszejevics rájött, hogy ez csak Gyenyikin lehet. Mohón nézte, és - már teljesen tudtán kívül - még mindig szkeptikus mosoly játszott vékony ajkán. A tisztek egyike figyelemmel kísérte, és észrevétlenül közeledve, melléje állt. Sztyepan Alekszejevicsben teljesen ellentétes érzelmek dúltak. Gyenyikin fehér keze valósággal lebilincselte. Ki ne ismerné a tábornoki kezek sajátságosan lomha ernyedtségét? A kezét, bármennyire igyekezzék is az ember, nem tudja fontossá tenni; éppen ez a meddő igyekezet teszi nevetségessé a tábornoki kezet, különösen amikor hivatalfőnök gyanánt nyújtja felénk leereszkedőn, vagy amikor maga akarja szerephez juttatni, miközben ezekkel az izom nélküli virslikkel kártyát kever, vagy szalvétát dug az álla alá. Ez mind igaz. De Gyenyikin fehér keze a történelmet ragadta torkon, és egy mozdulatára egész hadseregek rohantak véres csatákba...

Ezek a gondolatok annyira felizgatták Sztyepan Alekszejevicset, hogy észre sem vette, amikor vége lett a misének, és a hívek elé lépett az alacsony, szemüveges, öreg főpap, aki Gyenyikinre szegezve tekintetét, így szólt:

- Szeretett vezérünk, Anton Ivanovics Gyenyikin tábornagynak, a dél-oroszországi fehér haderők főparancsnokának korszakalkotó hadparancsát lángbetűkkel vési szívébe minden igazhitű orosz. A hadseregfőparancsnok e szavakkal vezette be kiáltványát: "Végcélomul Moszkvának, Oroszhon szívének bevételét tűztem ki, és július harmadikán megindítom az általános támadást..." Uraim, az égboltozat hasadékain át Mihály arkangyal hívja harcra a nemes fehér hadsereget...

Sztyepan Alekszejevics orra viszketni kezdett, melle hevesen zihált az átnedvesedett, keményített ing alatt, forró lelkesültség fogta el. Látta, amint Gyenyikin lassan homlokához emeli kezét. Sztyepan Alekszejevics hirtelen tudatara ébredt, hogy neki meg kell, okvetlenül meg kell csókolnia ezt a kezet... És amikor pár perccel később Gyenyikin elsőnek járult a futószőnyegen a kereszthez, és rövid, ápolt, ősz szakállával valami kedves, öreg nagyapóra emlékeztetett, Sztyepan Alekszejevics a gyönyörérzet tetőfokán gyorsan feléje indult. Gyenyikin visszahőkölt, karját védekezőn felkapta, arca fájdalmasan panaszos kifejezést öltött. Tábornokai azonnal körülvették. Valaki hátulról megragadta Sztyepan Alekszejevicset a könyökénél, és olyan erősen elrántotta, hogy térdre kényszerült.

- De kérem, én csak...

A tiszt, aki erősen szorította, az arcát fürkészte:

- Hogy kerül maga ide? Hol az igazolványa?

- Én kérem, csak a kezét...

A tiszt tovább taszigálta a tömegben, és egy pillanatra sem eresztette el Sztyepan Alekszejevicset. Az oldalkijáratnál odaintett két puskás junker-süvölvényt.

- Fogjátok. Vigyétek a városparancsnokságra...

»Mint méltóztatik látni, mélyen tisztelt, kedves jó Ivan Iljics, egész Kosztromáig vetődtünk el. Útközben sehol sem mertem partra szállni, még Nyizsnyij-Novgorod sem látszott szememben alkalmasnak, a háborús veszély miatt. Kosztromában egy városvégi faházikóban szálltunk meg a Volga partján, málnáskert sűrűjében, annak rendje és módja szerint... A városka nyugalmas, halmokon épült, mint Róma, és a vadon csendje veszi körül, éppen ez kell minékünk.

Darja Dmitrijevna lassan, de biztosan gyógyul; még igen gyenge, karon viszem ki az ágyából az udvarra, mint egy kisdedet. Étvágya akár a farkasé, bár beszélni még képtelen, csak a szemével kér enni... A szemén kívül alig is maradt belőle valami, az arca csak öklömnyi, és sokszor sír a gyengeségtől, csak úgy magától peregnek a könnyei. Csaknem három hétig, mialatt a Volgán hajóztunk fölfelé, teljes önkívületben volt. Lázálmok kínozták, a lelke szünet nélkül a múlt emlékképeivel tusakodott. Bármily különösnek látszik, de hagymázos állapotában jelentős szerepet játszott valami kincs, holmi briliánsok, amelyek valami bűntény nyomán kerültek őhozzá. Delíriumában két különböző hang beszélt Darja Dmitrijevnából: az egyik szigorúan elítélő volt, a másik vékony, nyafogó hangon mentegetőzött. Nem írtam volna erről önnek, ha véletlenül nem jön közbe egy különös felfedezés...

Szívembe véstem az ön utasítását, hogy jól tápláljam drága betegeinket, ezt tekintettem legfőbb feladatomnak, de gyakran csüggedés, sőt rémület fogott el. Nehéz időket élünk. Az emberek vagy a legfennköltebb mértéket alkalmazzák, s az egész földkerekség kereteiben gondolkoznak, vagy a legszemérmetlenebb cinizmussal csak a saját irhájukat mentik. Mindkét esetben hiányzik az élők iránti irgalmasság: van, akit lelkesíteni lehet, van, akit megfélemlíteni, de olyan, akit irgalomra lehetne bírni, aki az éhező könnyeiért tíz font kenyeret adna, olyan nemigen akad.

Minden magunkkal hozott nélkülözhető holminkat kenyérre, tojásra, halra cseréltem. Hányszor estem kísértésbe, hogy eladjam Darja Dmitrijevna posztókabátját is, amelyben Szamarából menekült még a múlt ősszel! De lemondtam erről, mégpedig nem csupán az őszi hidegre való tekintettel, hanem mert ez a kabát minduntalan, s újra meg újra szerepelt Darja Dmitrijevna lázálmaiban, mint valami számomra érthetetlen rejtély. Szóval ravaszsághoz kellett folyamodnom, hiszékeny lelkek becsapásához vagy egyenesen lopáshoz.

Megint csak a tenyérjóslás segített. A kikötőben hozzászegődtem a zsákokkal cipekedő falusi asszonyokhoz, és addig puhatolóztam, faggatóztam, míg rá nem tapintottam a gyöngéikre. Mert az élettapasztalat nagy dolog. Csak az antikrisztusra kell terelni a szót; erről sokat lefetyelnek a Volga vidékén, különösen Kazanytól északra. Nem sok kell ahhoz, hogy a dőre asszonynép begyulladjon. S ha egyszer hitelt adott szavaimnak, a zsákja fele az enyém...

Éppen a tegnapi szent napon, vasárnap lévén, kora reggel hozzáláttam rendbe hozni Darja Dmitrijevna toalettjét. Azt hiszem, egész Kosztromában egyedül én vagyok egy nagy orsó cérna birtokában - ez fontos, s számunkra egyenesen üdvös körülmény; néha egész búcsújárás van nálunk, amikor egy gombot kell felvarrni, vagy meg kell foltozgatni valamit. Röstelkedés nélkül fogadok el ezért különböző ennivalót. A tornácon üldögélve nézegettem, megforgattam Darja Dmitrijevna kabátkáját is. Talán tetszik emlékezni, hogy jó erős, kockás flanellbélése van. Mi lenne - gondoltam magamban -, ha kifejteném a bélést, és egy helyes kis szoknyát fabrikálnék belőle. Hiszen a régi, akár a pókháló. Anyiszja Konsztantyinovnát is bevontam a töprengésembe, és ő is azt mondta: "Jó lesz szoknyának, csak fejtse szét..." Kezdtem fejteni a bélést, hát csak úgy hull belőle a sok briliáns, harmincnégy drágakő... Így lett a lázálomból valóság. Még aznap megmutattam a drágaköveket Darja Dmitrijevnának. És látom, egyszerre csak feleszmél. A szemében rémület és irtózás, az ajka rebeg valamit... Mert beszélni még nem tud... Odahajoltam, és vértelen ajkát ekkor hagyta el betegsége óta az első értelmes szó: "Kidobni, kidobni..."

Ivan Iljics, az ön megkérdezése nélkül nem nyúlhatok semmihez. Nem tudom, honnan van nála ez a kincs, és mért irtózik tőle úgy, nem tudom, mit csináljak: otthon tartani félek, elhajítani meg nem tartom ésszerűnek. Darja Dmitrijevnának már megesküdtem, hogy csónakon a Volga közepére eveztem és ott a vízbe dobtam a köveket. Erre nyomban megnyugodott, a szeme felcsillant, mintha végre egészen el akarná űzni a révület hályogát. Bocsásson meg, Ivan Iljics, hogy minderről ilyen részletesen írok, de természetem közlékeny és bőbeszédű. Ha szerét ejtheti, írja meg, hogy érzi magát, és arra is feleljen, hogy teleljünk-e Kosztromában, vagy Moszkvába igyekezzünk?... Ezek után pedig vagyok és maradok önnek és Darja Dmitrijevnának sírig hű híve, Kuzma Nyefedov...«

- A postát is magammal hoztam - mondta Szapozskov, felmászott a vesszőkasú szekérre és leült a szénába Tyelegin mellé. - Gratulálok, Ivan.

- Keserves dolog ez, Szergej Szergejevics. Ha rajtam állna, szívesebben maradnék a mi kacsalini ezredünk parancsnoka. Új emberek, új gondok, nem nekem való már ez.

- Mit tetteted öregnek magad?

- Tudom is én, majd elmúlik, kicsit fáradt vagyok...

Gyorsan ügettek a lovak a dűlőúton, rázott a szekér. Bal felé tölgyerdő sötétlett, jobbra a szántóföldön alig-alig látszottak a homályban a keresztekbe rakott kévék. A búzaszalma sajátos szaga érzett. Sziporkáztak a csillagok az augusztusi égen.

- És ki lesz a dandárodban a törzsfőnök?

- Majd csak kineveznek valakit.

Az út közelebb kanyarodott az erdőhöz, ahonnét pára szállt feléjük. A lovak nyerítettek.

- Nekem nincs levelem? - kérdezte Tyelegin.

- Ejnye, bocsáss meg, Ivan, neked is hoztam.

Ivan Iljics fáradtan, görnyedten ült a szekéren; most hirtelen felriadt szendergéséből:

- Ejnye, Szergej Szergejevics, miért nem mondod... Hol van?

Szapozskov sokáig kotorászott a táskában. Megállították a lovakat, és több szál gyufát meggyújtottak, de mind csak sercegett és kialudt. Tyelegin elvette Kuzma Kuzmics levelét, és megforgatta a kezében.

- Milyen vastag: sokat összeírhatott - suttogta Szapozskov.

- Mit gondolsz, rosszat jelent? - kérdezte szintén súgva Tyelegin. Leugrott a szekérről, és az erdőszélre ment. Gyorsan letört néhány száraz gallyat, gyufát gyújtott, és szítani kezdte a tüzet.

- Inkább szalmával próbáld, az mindjárt meggyullad. - Szapozskov odaszaladt egy búzakévével, aztán visszament. A szalma nyomban fellángolt, Tyelegin leguggolt, és olvasni kezdte a levelet. Szapozskov látta, hogy végigolvassa, majd megtörli szemét zubbonyujjával, s aztán elölről kezdi. Világos, miről lehet szó. Szergej Szergejevics szipákolt, felmászott a kocsira és rágyújtott. A bakon ülő öregember, aki már szeretett volna hazakerülni, mormogott:

- Le találjuk késni a vonatot, merthogy az út innen kezdve csupa homok, még a gázlót is meg kell keresni... Elnyavalyogjuk az időt...

Szapozskov nem mert Tyeleginre nézni, amikor az odajött, nehézkesen felmászott a szekérre, és lehuppant a szénára. A lovak nekiiramodtak. Szapozskov feje felett hárommillió fényév távolságban húzódott a ködbe vesző tejút. Keservesen nyikorgott a meglazult hátsó kerék, de az öreg kocsis nem sokat törődött vele; eltörik, hát eltörik, mit is tehetne egyebet.

Tyelegin bensőséges hangon megszólalt:

- Micsoda lelkierő lakozik ebben az asszonyban! Még mindig harcol a megújulásért, a tisztaságért, a tökéletesedésért... Igazán megrendítő!

- Hát él?

- Hogyne élne! Mit képzelsz? Kosztromában van, lábadozik...

Szergej Szergejevics hevesen feléje fordult, és mind a ketten elnevették magukat. Szapozskov oldalba bökte Tyelegint, az meg vissza. Aztán részletesen elmondta, mi van a levélben, csak a briliáns-ügyet hagyta ki. Ez volt az a bizonyos kincs, amiről tavaly nyáron írt Dása az apjának, amikor harcot vívott a puszta létéért, s közben önmagát pusztította. Bizonyosan a drágaköveket is akkor, azokban a zavaros napokban varrta be Dása a kabátja bélésébe. És soha egyetlen szóval sem említette neki - nyilván maga is elfeledkezett róluk -, hisz ez olyan jellemző volt rá, s csak lázálmában jutottak újra eszébe. És az a "kidobni, kidobni"... Ivan Iljicsnek elszorult a torka boldog izgalmában... Persze, az egész história még mindig elég homályos, de hát ő soha nem próbálta Dását egészen megérteni.

- Az az egy biztos, Szergej Szergejevics, hogy egy nő szerelmét kiérdemelni, mondjuk, egy olyan nőét, mint Dása, ez nagy nyereség az életben.

- Igen, neked szerencséd volt, mindig is mondtam.

- Ó, mennyire kell vigyáznia magára az embernek, Szergej Szergejevics! Mert bizony könnyű elbukni... Te is biztosan így vagy ezzel, ugye?

- Nálam egészen másképp áll a dolog...

- Csakugyan nem vágyódol arra, hogy egy olyan nőre találj, mint az én Dásám?

- Az én életemben, tudjisten, nincs a nőknek ilyen szerepük... Sokkal egyszerűbben intézem el ezeket a dolgokat. Nem csinálok ebből olyan gondot.

- No, hiszen ismerlek... Szergej Szergejevics, a mi életünk, mondhatnám, felfokozott élet; győzünk vagy meghalunk... ez minden. Ezzel a gondolattal élünk! Nagyszerű érzés! A nőkhöz fűződő kapcsolatunkból is ki kell küszöbölnünk minden sekélyességet... A szerelemre vigyázni kell. Mindig résen kell lenni! Megpróbáltál már belenézni a szeretett nő szemébe? Ez az élet csodája...

Szergej Szergejevics nem felelt, sapkája lassanként egészen a tarkójára csúszott, megint a tejutat nézte.

- Arrafelé valahol megszakadt a mindenség - mondotta. - Csillagtalan sötétség ásít ottan, körvonalai egy lófej alakjára emlékeztetnek. Fényképen az igen különös. Eljön az idő, amikor ráébredünk, hogy nincsen semmi iszonyatos a világűr végtelenségében. Testünk minden atomja ugyanaz a kifürkészhetetlen csillagrendszer. Itt is, ott is a végtelenség. Mi is végtelenek vagyunk, és mindenünk végtelen. És te meg én a végtelenért küzdünk a véges ellen...

Óriási fák homályos körvonalai felé közeledtek, de kiderült, hogy csak holmi elvadult cserjés. Folyóvíz nedvessége érzett. A szekér lefelé haladt a partról, a lovak hangosan nyerítve, óvatosan, cuppogva gázoltak át a sekély folyón.

- Csak örvénybe ne kerüljünk - mondta a vénember, de szerencsésen átjutottak a vízen. A másik oldalra érve, fiatalosan leugrott a bakról, és a szekér oldalára kerülve, fogta a gyeplőt, és a lovakra kiáltott. A lovak felhúzták a kocsit a meredek, homokos partra, s ott zihálva megálltak. Az öreg megint a bakra ült - már nem voltak messze az állomástól - és hátrafordult:

- Úgyse sikerül neki, amit akar, csak hiába piszkálja a népet. Nálunk a faluban úgy beszélnek: úgyse adjuk vissza a földet, ha belefeszülnek, akkor se, most nem vagyunk kilencszázhatban, a paraszt megerősödött, nem fél semmitől. Kolokolcevkában - és ostorával a sötétségbe mutatott - repülőgépről szórtak le cédulákat. A parasztok elolvasták: hát kártérítést ígért a földért. Lám, lám, hova jutott: már nem reméli, hogy ingyen odaadjuk... Sebaj, kivárjuk: ahogy eljött, el is takarodik... az a fene Gyenyikin!

Tyelegin és Szapozskov reggelre megérkeztek Kozlovba, az alma birodalmába, ahol a Déli Front főhadiszállása volt. Ez az igazi orosz anyaföld! Színehagyott, zsindelytetős házikók, az apró ablakokban muskátli virít, porfelhő az ócska bérkocsi nyomában, amely macskaköveken kocog az unalmas távírópóznák között, a sürgönyhuzalokon papírsárkányok maradványai, elfüggönyözött boltok, beszögezett boltajtók... Mezítlábas kislány ijedezve szalad át a kocsiúton, maga után vonszolva görbe lábon bukdácsoló kisöccsét... Lerombolt kápolna eltakarítatlan téglahalmaza a községi itató mellett, a szemetes főtéren, ahol azelőtt vásárokat tartottak, de most néptelen. A kidőlt-bedőlt kerítések mögött almafák görnyedeznek pirospozsgás meg halványzöld gyümölcsterhük alatt. S a kertek és háztetők felett seregélyek vidám csapata röpköd, s mutogatja szárnyai fonákját.

Az itteni nyárspolgárok nyilván eléldegéltek volna így az idők végtelenségéig, ha nem szól közbe az a bizonyos forradalom. Különben sok vesztenivalójuk nincsen, az élet nem ér egy kopejkát sem. Csak éppen aludni lehetett sokat.

- És képzeld el - elmélkedett Szapozskov a rázós bérkocsin, Tyelegin mellett ülve -, hogy a tengeren túl minden másodperc pénzt ér, az emberből kisajtolják a maximális termelékenységet, és gyáraik csak úgy ontják az árut; tízmillió embert kellett legyilkolni, hogy egy kis időre megszabaduljanak a fölöslegtől. Ez a civilizáció! Itt meg papírsárkányok lógnak a sürgönydróton... Nézd csak, ott az a vénség az ablakban álmosan vakargatja borzas haját... S mi egyenest innen, ilyen állapotokból ágaskodunk az ismeretlen felé, hogy megvalósítsuk az emberiség ősi álmát... Látod, ez szülőanyánk, Oroszország! Szép az élet, Vanyka. Jó szagú az alma, akár a fiatal fehérnép... Hej, csak még megérjük... Könyvet fogok írni, érzem...

A bérkocsi megállt a főhadiszállás előtt, amelynek valamennyi nyitott ablakából írógépzakatolás hallatszott.

Mialatt sorsukra vártak, minden újságot megtudtak. Az általános helyzet a következő volt: Gyenyikin hadseregfőparancsnok fegyveres erői rövid veszteglés után három csoportban folytatják a támadást Moszkva ellen. Elvágva Közép-Oroszországot a termékeny Volga vidékétől, és Szibériától, Vrangel tábornok észak-kaukázusi hadserege (amelytől a Tizedik Vörös Hadseregnek júliusban Kamisin feláldozásával sikerült elszakadnia) a Volga mentén nyomul előre; Bogajevszkij, az új Don-vidéki atamán, Gyenyikin helytartója, újjászervezte a Doni Hadsereget, amely most Gyenyikin emberével, Szidorin atamánnal az élén, Voronyezs felé nyomul Mamontov és Skuro előretolt lovashadtesteivel; az önkéntes hadsereg a tehetséges, de mindig részeg Maj-Majevszkij vezénylete alatt széles fronton fejleszti a támadást, ugyanakkor Ukrajnából kiszorítja a Vörös Hadsereg és a partizánok csapatait, és fenyegető ökle, Kutyepov tábornok gárdahadteste, Orjolt-Tulát-Moszkvát fenyegeti.

Gyenyikin sikereket arat; felszerelése, hadtápja kitűnő, önkéntes ezredei, bár már erősen keverve vannak parasztkötelékekkel, ügyesen, fölényes biztonsággal verekszenek. De arcvonala mögött a hangulat napról napra aggasztóbb (s amellett Gyenyikin ezt végzetes módon lebecsüli); Kubany teljes önállóságra, elszakadásra törekszik, s hogy a főparancsnok helyreállítsa a központi hatalom tekintélyét, kénytelen volt a kubanyi nemzetgyűlés két tekintélyes tagját felakasztatni; a Tyereknél véres viszályok; a doni kozákság, amikor Moszkva ellen hirdettek hadjáratot, kijelentette: »A csendes Don a miénk volt, és az is marad, Moszkvát vedd be, Gyenyikin, magad«; a parasztkérdést az önkéntes hadsereg elfoglalta területeken katonás egyszerűséggel, vagyis vesszőzéssel oldják meg; kormányzókat, megyefőnököket, cári zsandárokat neveznek ki, a parasztok pedig éppúgy, mint előző évben a németek alatt, készítik a rövid csövű puskákat, és várják a Vörös Hadsereget, Mahno, miután sikerült saját kezűleg lelőnie legfőbb vetélytársát, Grigorjev atamánt, nyíltan szabad anarchista rendszernek kiáltotta ki Jekatyerinoszlavot és egész környékét, és azzal fenyegetőzik, hogy ötvenezer főnyi rablóhadseregével elhódítja Gyenyikintől Rosztovot, Taganrogot, a Krímet, Jekatyerinoszlavot, Odesszát... Feltünedeztek az úgynevezett "zöldek" is, akik meggyőződésből dezertáltak - ez az atamán-hatalom sajátos formája volt -, és ott, ahol erdős, hegyes volt a vidék, ők is gáncsot vethettek Gyenyikinnek...

A Tizenharmadik és Kilencedik Hadsereg súlyos veszteségei s a Tizenkettediknek a Dnyeszternél és a Bugnál hősies erőfeszítések közepette végrehajtott visszavonulása után, a Vörös Hadsereg kiegyenesítette frontvonalát. A hangulat javul, a harcképesség szintén, főként azért, mert a kommunisták tömegesen özönlenek a hadseregbe Petrográdról, Moszkvából, Ivanovóból és több más északi városból. A közeli napokban várható, hogy a főparancsnok megindítja az ellentámadást.

Miután hivatalosan is kinevezték Tyelegint a különleges dandár, Szapozskovot pedig a kacsalini ezred parancsnokává, még aznap visszautaztak mind a ketten, egész úton a fronthíreket tárgyalva. Egyetértettek abban, hogy Gyenyikin nagyszabású terve homokra épült, és ami tavaly Kubanyban sikerült neki, nem ismétlődik meg Nagy-Oroszországban: ott Szorokin volt az ellenfele, de itt magával Leninnel áll szemben, az igazi tősgyökeres proletariátus zömével; meg aztán itt a paraszt is keménykötésű, az itteni orosz paraszt még Napóleont is vasvillára hányta...

- Elő a zászlót! Kibontani!

A zászlótartó s a mögötte vigyázzban álló Latugin és Gagin előrelépett. Tyelegin megindult komolysággal adta át az ezredet Szergej Szergejevics Szapozskovnak, még a szokott pirosság is eltűnt napbarnított arcáról. Kis cédula volt a kezében, amelyre előre felvázolta a beszédét.

- Kacsaliniak - mondotta, és végignézett a felsorakozott vöröskatonákon, akik fegyverrel kezükben álltak előtte. Ismerte jól valamennyit, tudta, ki milyen sebet kapott, kinek miféle gondja, baja van, mintha valamennyi a rokona, fivére volna. - Elvtársak, sok-sok ezer versztát tettünk mi meg együtt nyári napmelegben, téli hóviharban... kétszer szereztetek dicsőséget Caricin alatt... Ha saját hibátokon kívül vissza is vonultatok, drágán fizettettétek meg az ellenséggel átmeneti és bizonytalan sikerét. Sok derék haditett fűződik a nevetekhez, amikről nem írtak nagy szavakat, a róluk szóló jelentések szerényen belevegyültek az általános hadijelentésekbe... Nem baj... - Tyelegin a kezében tartott papírszeletre pislantott. - Figyelmeztetlek titeket, még nagy munka vár rátok, az ellenség nem tört meg, s nem is elég megtörni, el is kell pusztítani... Ez olyan háború, amelyben győznünk kell, mert nem szabad nem győznünk. Ha az ember vadállattal veszi fel a harcot, akkor az embernek kell győznie... Vagy vegyük például ezt: a csírázó mag milyen parányinak és gyengének látszik, de átfúrja a fekete földet és a követ is. Az új élet ereje rejtőzik a csírázó magban, és ezt az erőt nem lehet elfojtani, az kibontakozik. Ködös, borús reggelen kezdtük meg a harcot a derűs nappalért, de ellenségeink a haramiák kedvére való fergeteges éjszakát akarják. Pedig a nap felvirrad, ha megfeszülnek, akkor is... - Ismét aggódva pillantott cédulájára, majd összegyűrte. - Nem kis dolog az: egy kerek esztendőn át együtt melegedni esténként a tábortűznél. Harci lobogónkkal búcsúzom el. Azt akarom és el is várom, hogy ez a zászló mindig győzelemre vezesse a derék kacsalini ezredet...

Ivan Iljics levette sapkáját, a zászlóhoz lépett, és ajkához emelte kifakult, átlyuggatott selymét. Azután feltette sapkáját, tisztelgett s behunyta szemét, hogy egész arcát redők szántották.

Ivan Iljics zúgó fejjel idézte fel a búcsúestét, amit Szapozskov és a többi parancsnok rendezett. Mialatt a kocsin hóna alá szorította hátizsákját, amelyben a ruhaneműbe csavarva ott rejtőzött a porcelán kutya meg a macska is, elérzékenyülten gondolt vissza a lelkes pohárköszöntőkre. Nem is lehetne jobban szeretni egymást, annyiszor szorítottak kezet, ölelkeztek, csókolóztak össze. Milyen derék, becsületes, hűséges lelkek is mindnyájan. A fiatal parancsnokok egymás után köszöntötték fel a világforradalmat: egyszerű szavakkal, sőt talán közhelyekkel, de a meggyőződés erejével. Az egyik zászlóaljparancsnok - egyébként szerény, hallgatag ember - egyszerre mindenáron az asztalra akart mászni; fel is mászott, és a lerágott libacsontok és üres dinnyehéjak közt eszeveszett táncra perdült. Ahogy ez eszébe jutott Ivan Iljicsnek, teli torokból felkacagott.

A falu határába érve, a bricska megállt. Három ember lépett oda: Latugin, Gagin és Zadujvityer. Köszöntek, Latugin így szólt:

- Azt hittük, Ivan Iljics, hogy nem felejtesz el bennünket, de mégiscsak megfeledkeztél rólunk.

- Bizony, vártunk - tette hozzá Gagin.

- Hogyhogy, elvtársak, miről van szó?

- Vártunk rád - mondta Latugin, és egyik lábával a kerékre lépett. - Egy álló esztendeig együtt éltünk, a lelkünket odaadtuk egymásért... Hát csak eredj, ha neked mindegy. - A hangja haragos volt és reszketett.

- Várj csak, várj csak! - mondta Tyelegin, és leugrott a kocsiról.

Zadujvityer is megszólalt:

- Mit csináljunk itt a gyalogságnál? Nem ide tartozunk mink. Mit? Hogy most már örökké szárazföldön poroszkáljunk?

- Tengerésztüzért nem találsz minden bokorban - mondta szikrázó szemmel Gagin.

- Nyizsnyijben tizenketten voltunk - mondta Latugin -, hárman maradtunk, te vagy a negyedik... Te meg kocsira ülsz, és alászolgája!... Persze, hiszen mi nem számítunk, három szürke köpenyes Ivan... Voltunk, eltűntünk... Mit is beszélek neked, látom, be vagy csípve...

- Ivan Iljics, a dandárjában nehéztüzérségnek is kell lenni, nem? - szólt Zadujvityer.

- Eredj az anyádba azzal a tüzérséggel! - rivallt rá Latugin. - Kutyamosónak is elmegyek, ha kell! Engem az bánt, hogy elveszítek egy embert! Megbíztam benned, Ivan Iljics, szerettelek!... És tudod, mi az, ha megszeretünk valakit? De hát teneked én csak az a bizonyos ötödik voltam a jobbszárnyon. Na hagyjuk, elég volt a beszédből... Az úton majd megérted a többit...

- De, elvtársak! - Ivan Iljicset ez a szóváltás kijózanította. - Korán ítélkeztetek fölöttem. Hiszen nekem éppen az járt az eszemben, hogy mihelyt a dandárnál leszek, titeket hármatokat rögtön áthelyezlek magamhoz, az ágyúkhoz.

- Hát ez nagyon jó lesz, köszönjük - mondta felderülve Zadujvityer.

De Latugin dühösen toppantott keshedt csizmájával.

- Nem igaz, most találta ki. - Majd kissé enyhébb hangon, de még mindig fenyegetőzve Tyelegin felé bökött bütykös ujjával: - Szánom-bánommal nem sokra mégy, elvtárs. De azért kijár a köszönet.

Tyelegin elnevette magát, és a hátára paskolt:

- Na, te méregzsák! Igazságtalan ember vagy, barátom...

- Mi a fenének legyek igazságos, mikor én nem akarok becsapni senkit. Teneked is csak azért lehet megbocsátani, mert hogy közvetlen ember vagy. Ezért szeretnek az asszonyok is. Na, jól van, ne haragudj, ülj csak vissza a kocsira. - És erősen megragadta a könyökét: - Jó cimboráért ölre megy az ember, de még késre is. Vagy te nem tudod? - És távol ülő, hideg fényű világos szeme Ivan Iljics szemébe mélyedt. - No, valld be, hazudtál. Ugye, csak most eszelted ki?

Ivan Iljics elkomolyodva bólintott:

- Mit tagadjam? És jól tettétek, hogy eszembe juttattátok, és nem hagytátok elfelejtenem...

- Ez már aztán igaz beszéd...

- Ereszd már el, mit akaszkodsz belé... Már megint: a természet királya, a természet királya... - dörmögött Gagin.

Ivan Iljics egy szót sem szólt többet, elbúcsúzott és kocsira ült. Az úton még sokáig mosolygott magában és csóválta a fejét.

A különleges dandár törzséhez repülőgépen egy óra alatt el lehetett jutni, szekéren is alig több, mint huszonnégy óra volt az út. A valóságban azonban Ivan Iljics már negyedik napja kínlódott egyik vonatról a másikra szállva piszkos, elhagyott állomásokon. Az ígért külön szalonkocsit persze nem kapta meg, sőt a végén már teherkocsin zötyögtette magát, amelyen tömérdek krétát szállítottak. Isten a megmondhatója, kinek kellett ilyen időkben az a sok kréta. Még útitársa is akadt itt: egy pufók pasas, olyan volt a képe, mint egy köcsögnek, amelyre csíptetőt raktak. Egész idő alatt Offenbach melódiákat dúdolgatott, például, hogy: "A toulouse-i sonka, a toulouse-i sonka, de jól el van sózva..." Mihelyt besötétedett, a batyuiban kezdett rakosgatni, elő-elővett valamit, megszagolgatta, visszatette.

Ivan Iljics, aki halálra fáradt és éhes is volt, szimatolgatni kezdte a különféle ennivalók szagát. Mikor aztán ez a gazfickó szuszogva keménytojásokat törögetett fel, és nagy komótosan elfogyasztotta, Ivan Iljics nem állta meg és megszólalt:

- Hallja, polgártárs, a legközelebbi megállónál tűnjön el innen a zsákjaival együtt.

Az illető a sötétben abbahagyta a csámcsogást, nem moccant. De egy perccel később Ivan Iljics erős kolbászszagot érzett az orra előtt, és mérgesen eltolt egy láthatatlan, kinyújtott kezet.

- Félreértett engem, katona elvtárs - szólalt meg lágy tenorján az ismeretlen. - Csak meg akartam kínálni egy kis itókával, harapnivalóval. Ah! - Nagyot sóhajtott, és Tyelegin megint közelből érezte a kolbász szagát. - Mostanában nálunk mindent elvek irányítanak. Ugyan micsoda elvbe ütközik a jó zsíros, fokhagymás, ukrán kolbász? Meg egy-két korty jóféle? - Várakozón elhallgatott, de Tyelegin nem felelt. - Maga biztosan valami spekulánsnak vagy batyuzónak vél engem? Pardon, kérem, én színművész vagyok. Na, persze nem Kacsalov vagy Jurjev, sem Mamont Dalszkij, Isten irgalmazzon bűnös lelkének! Látja, az volt a nagy drámai hős! De a fejébe vette a disznó, hogy ő lesz a nemzetközi anarchia vezére, kedve szottyant moszkvai palotákat fosztogatni, attól meg az isten őrizzen minden jótét lelket, hogy vele leüljön kártyázni... Nevem: Baskin-Razdorszkij, a vidéken elég jól ismert név, kövér betűkkel szedik... - Várta, hátha Tyelegin felkiált: "Á, Baskin-Razdorszkij, persze hogy hallottam, nagyon örvendek!...", de Tyelegin nem szólt. - Két szezonban Moszkvában is játszottam, Korsnál, az Ermitázsban. Már Vlagyimir Ivanovics Nyemirovics-Dancsenko is kivetette rám a hálóját. "Eee, nem úgy van az, Vlagyimir Ivanovics, mondom én neki, csak hagyja, hogy előbb kedvemre kijátszhassam magamat, azután szerződtethet..." Tizennyolcban a »Danton halálával« nyitottuk meg a szezont Korsnál: én voltam Danton... Üvöltő oroszlán, szájtépő néptribun, bika, vadállat, lángelme, falánk, érzéki... Mi volt ott?! Micsoda siker! De nem volt tüzelő, Moszkva sötétbe borult, gázsit nem kaptunk, a társulat feloszlott... Öten elindultunk vidékre ripacskodni ugyancsak a »Danton halálával«. Moszkvában Lunacsarszkij népbiztos megtiltotta, de vidéken bánta az ördög: az utolsó felvonásban előszedtük a guillotine-t, és azzal nyisszantották le a fejemet... Zsúfolt házak, képzelheti... A közönség őrjöngött, el se hinné, ezt mindig megújrázták... Játszottunk Harkovban, Kijevben - ez még a vörösök alatt volt, - aztán Umanyban, a tűzoltóság udvarán, Nyikolajevben, Herszonban, Jekatyerinoszlavban. Az ördög elvitt bennünket Rosztovba is. Őrületes sikerünk volt. Egy tiszt a páholyból le akarta lőni Robespierre-t... Másnap a rendőrfőnök magához rendelt, és mint ahogy a cári időkben, a képemre mászott. "Adjatok hálát Gyenyikin hadseregfőparancsnoknak, ha ő nincs, én bizony felkötnélek, ahányan vagytok... Színeteket se lássam többet Rosztovban." Bizony, nehéz sora van most a művésznek... Mint a kóbor cigányok, vándorolunk egyik rongyos fészekből a másikba... A díszleteink elrongyolódtak, szégyen felállítani... Kozlovban nem engedték feltenni a vagonba a guillotine-t, mint olyan tárgyat, amelynek rendeltetése ismeretlen... Kéérem! Mi az nekünk, legfeljebb fejszével fogjuk a fejemet levágni! Van gyufája? Mert akkor megmutatnám a fejemet, ott abban a zsákban van, ni! A moszkvai Kisszínház kellékese csinálta, egy zseni! Na, aztán ez a cenzúra! Odaviszi az ember a súgópéldányt, az elvtárs olvassa, olvassa, az ember magyarázkodik, hogy ez történelmi tény... de az meg tovább gyűrögeti a lapokat: "Hol van itt igazolva, hogy ez valóban történelmi?" Az ember megmutatja Lunacsarszkij elragadtatott bírálatát... a cenzor elolvassa, s aztán: "Mondja, nem tudnának valami vígabbat bemutatni?" Mondhatom, az ember idegein citeráznak... Nem tudom, most hogy s mint leszünk... Enszkbe megyünk, a különleges dandár törzséhez...

Ekkor Tyelegin ezzel a kérdéssel lepte meg:

- És hol van a társulata?

- A mellettünk levő teherkocsiban, a díszletekkel együtt... Robespierre a mozdonyon van, talán ismeri a nevét: Tyinszkij, a köztársaság legkülönb Robespierre-je... S legyen nyugodt, a föld alól is előteremti a szeszt... zseni! Felkapaszkodik a mozdonyra, és kész, el van minden intézve, s mi nyugodtan utazhatunk. De talán lássunk is hozzá, ne vesse meg az elvtárs...

- Hát nem utasítom vissza...

- Rendkívül lekötelez. - Baskin-Razdorszkij a batyuiban turkált, s köhécselve mormogta: - Hová, ugyan hová is tehettem... (Tojás, kolbász, kétszersült került Tyelegin kezébe.) - Enszk után egyenest Moszkvába megyünk. Elég volt a cigányéletből! A Nyeglinnaján, az ötös szám alatt, az udvari lakásban tudok egy falatozót, a gazdája örmény, mondhatom, zseni! Virslit, sült húst ad, amit parancsol. A milícia minden áldott nap körülszimatolja a vendégeket, mindegyik pálinkaszagú. Keresik a pálinkát, és ne adj isten, nem találják... Tudniillik a hordója fönn van a padláson, és összekötötte az üres vízvezetékcsővel. Lent pedig, a falatozóban, egy közönséges vízvezetéki csap. A csapot kinyitja, az ember tölt magának egy pohárkával, s minden rendben van, máris otthon érzi magát.

Tyelegin jóízűen falatozott, és a korty ital elnézővé tette:

- Igyekszem majd minden kényelmet előteremteni maguknak, pihenjenek, próbáljanak, ne siessék el a dolgot, csak aztán jók legyenek azok az előadások, hallja kérem. Enszkben az én vendégeim lesznek, én vagyok a dandár parancsnoka.

- No végre, csakhogy megtudtam, kivel van dolgom - szólt csendesen Baskin-Razdorszkij. - Én meg egész idő alatt csak nézem, nézem, és gondolom magamban: "Na, ütött a végórád!" Rémes, hogy rám ijesztett! Beszélek, beszélek, s már magam sem értem, hogy még mindig nem kerültem a kerekek alá... Úgy fogunk mi játszani maguknak, galambom, majd meglátja, a lelkünket tesszük ki, mintha csak saját magunknak játszanánk.

Tyelegin a hátizsákjával lemászott a teherkocsiról. A csorba petróleumlámpa gyér fénye néhány katonát világított meg a peronon.

- Jó napot, elvtársak - mondotta Ivan Iljics, hozzájuk lépve. - A dandárparancsnokot várják? Én vagyok, Tyelegin. Bocsássanak meg, kicsit furán festek...

Sorban kezet szorított velük, és csodálkozva nézett az egyikre: középmagas, száraz, szigorú arcú, jó kiállású, ősz ember volt. Amint az állomáson át kimentek a sötét térre, még egyszer rásandított, de az arcát nem tudta kivenni. Kocsira ültek, amely hosszú ideig kocogott vele valami hepehupás, szemétszagú mezőn. Végül egy magas tetejű, raktárszerű, nagy ház előtt álltak meg. Itt készítettek Ivan Iljicsnek egy frissen meszelt üres szobát. Az ablakpárkányon gyertya égett, és tányéron étel várta, egy másik tányérral letakarva. Tyelegin a zsákját a padlóra dobta, levette zubbonyát, nagyot nyújtózott, és a tiszta huzatú ágy szélére ülve, kezdte lehúzni krétafoltos csizmáját.

Csendesen kopogtak az ajtón. "Rögtön el kellett volna fújnom a gyertyát, mert így nem lesz se vége, se hossza a diskurzusnak, pedig már négy óra is elmúlt..." - gondolta bosszúsan. - Tessék... - mormogta.

Erre gyorsan belépett az a középmagas, ősz hajú katona, bezárta az ajtót, és hirtelen mozdulattal tisztelgett.

Tyelegin sarkával a félig már lehúzott csizmába lépett, s aztán rámeredt erre a »hasonmásra«...

- Bocsánat, elvtárs, a peronon valahogy kicsit ügyetlenül fordult a dolog, de én már úgy gondoltam, hogy a bemutatkozásokat, általában az ügyeket holnapra halasztjuk... Ön az én törzsfőnököm, ha nem tévedek...

A katona tovább is az ajtónál állva, röviden felelt:

- Igenis...

- Bocsánat, mi a neve?

- Roscsin, Vagyim Petrovics.

Tyelegin tanácstalanul bámult rá. Kinyitotta száját, és levegő után kapkodott.

- Aha... Szóval... - Az arca megrándult, és súgva tette hozzá: - Vagyim?

- Igenis.

- Értem, értem... Nagyon különös ez... Te, minálunk, az én törzsfőnököm... Édes jó istenem!

Roscsin még mindig keményen, szárazon felelt:

- Ivan, eltökéltem, még ma beszélek veled, hogy holnap ne kerülj miattam kínos helyzetbe...

- Aha... beszélni akarsz...

Ivan Iljics gyorsan felhúzta a csizmáját, felvette a földről, s magára öltötte zubbonyát. Vagyim Petrovics lehajtott fejjel figyelte mozdulatait, minden türelmetlenség és izgalom nélkül.

- Félek, Vagyim, hogy nem értjük meg egymást.

- Megértjük...

- Te okos ember vagy, igen, igen... Nagyon szerettelek, Vagyim... Emlékszem tavalyi találkozásunkra a rosztovi pályaudvaron... Igazán nagylelkű voltál... Mindig melegszívű embernek ismertelek... Ó, istenem...

Összehúzta derékszíját, zubbonya gombjait csavargatta, zsebeiben keresgélt: hallatlan zavarában-e, vagy hogy minél tovább halassza e kikerülhetetlen, kínos beszélgetést...

- Te bizonyára arra számítasz, hogy egyszerűen szerepet cseréltünk, és most rajtam a sor, hogy jószívű legyek... Hát én igazán forrón szerettelek... Úgy összeforrtunk, mint senki a világon... De hát most... Vagyim, mit csinálsz te itt? Miért vagy itt? Beszélj...

- Hiszen azért is jöttem, Ivan...

- Nagyon helyes... Ha arra számítanál, hogy én szemet hunyhatok... Nézd, te okos ember vagy; állapodjunk meg abban, hogy én, én semmit sem tehetek az érdekedben... Itt aztán elválnak útjaink...

Tyelegin összeráncolt homlokkal elfordult Roscsintól. Vagyim Petrovics hallgatott és mosolygott.

- Te kifőztél valamit... Hiszen érthető, hogy mit. A halálodról elterjedt hír nyilván szintén a tervedhez tartozik. Mondd el, de figyelmeztetlek, hogy le foglak tartóztatni. Ó, milyen kínos ez az egész...

Tyelegin reménytelenül legyintett, s ezzel a legyintéssel véleményt mondott róla, önmagáról, és saját szerencsétlen életéről.

Vagyim Petrovics gyorsan odajött, megölelte és szájon csókolta.

- Ivan, milyen drága ember vagy, milyen igazi lélek... Boldog vagyok, hogy ilyennek látlak, s így szeretlek. Üljünk le. - És a vonakodó Tyelegint az ágyra ültette. - Ne félj, nem vagyok én kém, nem vagyok titkos ügynök. Nyugodj meg, már december óta a Vörös Hadseregben vagyok.

Ivan Iljics még nem állt el végleg szándékától, ami egész bensejét megrendítette és megrázta; még kétkedve, de azért már hittel nézett Vagyim Petrovics sötétre barnult, kemény és mégis gyöngéd arcába, szárazon fénylő, okos, fekete szemébe. Az ágy szélén ültek, kéz a kézben. Vagyim Petrovics elmondotta, mi hozta őt erre az oldalra - haza, a hazájába.

Tyelegin már elbeszélése elején a szavába vágott:

- De hol van Kátya? Él, egészséges? Mit tudsz róla?

- Azt remélem, hogy most Moszkvában van... Megint elkerültük egymást, Kijevbe is későn értem, már éppen megkezdődött a kiürítés... De nyomára akadtam mégis...

- És ő tudja, hogy te élsz, és velünk vagy?

- Nem... Hisz épp ez a rettenetes...

Két hónap telt el.

Gyenyikin tábornok hadseregének előrenyomulását nem sikerült megállítani. Kolcsak, Oroszország főkormányzója, utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel ostromolta az Urált. A Baltikumban a Hetedik Hadsereg nyakába szakadt a feneketlen sárban való visszavonulás egész keserves nyavalyája: Jugyenyics tábornok elől hátrálva, ki kellett ürítenie Pszkovot, Lugát, Gatcsinát, és a tábornok már parancsot is adott: "Behatolni Petrográdra..."

A Szovjetköztársaság teljesen el volt zárva a gabonától és tüzelőanyagtól. A vasút már a lőszer- és csapatszállításokat is alig tudta biztosítani. Sírt az októberi ég az orosz föld felett, az éhes városok felett - ahol az élet a még szörnyűbb téltől való félelembe dermedt -, a kihűlt gyárkémények, az elhagyott műhelyek felett, ahonnét a munkások a frontokra szóródtak szét, az összeroncsolt mozdonyok és vagonok temetői felett, a zsúptetős falvak őszi csendjében, ahol alig maradt férfiember, és az özönvíz előtti szurokfáklya komor világa mellett megint, mint hajdanában, nyikorgó, pergő rokkán fonták a háziszőttesnek valót.

Ebben az őszi latyakban törte át immár másodszor Mamontov tábornok a vörös frontot, és dúlva-fosztogatva, utakat rongálva, kozák hadtestével behatolt az ország belterületére.

Hárman ültek a rongyosra koptatott, nyállal ragasztott térkép mellett: Tyelegin, Roscsin és Csesznokov, az új komisszár (nemrég küldték a dandárhoz a régi helyett, aki tífuszt kapott), egy korán megöregedett, moszkvai munkásember, aki már a cári börtönben otthagyta egészségét. Kopasz homlokát dörzsölgetve, mintha fájna a szemöldöke felett, immár vagy tizedszer olvasta el a főparancsnokság legújabb hadparancsát.

Tyelegin pipázott. Utóbbi időben felhagyott a cigaretta-sodorgatással, és pipára szokott; Latugintól kapta, aki viszont egy fehér tiszttől szerezte felderítés közben. Ez lett minden vigasza, ez volt csillapítószere a nehéz percekben, amelyekből mostanság bőven akadt, és ha sokáig nem tisztította ki, kellemesen duruzsolt, mint őszi estéken a szamovár.

Vagyim Petrovics, aki első látásra tisztában volt a hadparancs szűklátókörű hebehurgyaságával, várta, mikor fejezi be tűnődését a komisszár e pompás elmeszülemény felett: a gerendafalhoz támaszkodott, s a szeme szikrázott dühében, félig lehunyt pillái alatt.

A fronttól mintegy tíz versztányira ültek azon a tanyán, ahol a dandártörzs helyezkedett el. Abból a két ezredből, amelyet Tyelegin augusztusban átvett, két hónap alatt alig maradt háromszáz ember, mert az utánpótlás nemigen számított. A főparancsnokság azt csak úgy sebtiben állította össze, főként katonaszökevényekből. A "zöld" népség most az őszi esőzés elől a városokba, falvakba szállingózott, ahol összefogdosták és minden testi-lelki előkészítés nélkül beosztották őket a menetzászlóaljakba. Így kerültek újból a frontra, olyan harci feladatok elé, amelyeket csak a vaskos vörös ceruza tudott pontosan végrehajtani a háromméteres térképen, a főparancsnokság dolgozószobájának ünnepélyes csöndjében.

- Nem értem - mondta Csesznokov komisszár, és a hadparancs másik, üresen maradt oldalát nézte. - Nem értem az alapgondolatát.

Roscsin válaszolt:

- Nincs is rajta mit megérteni, akadémikus hadparancs ez az összes front számára. A hadseregfőparancsnok megevett reggelire két tojást, megitta rá a kakaót, rágyújtott egy finom cigarettára, és a térképhez ment. Törzsfőnöke, aki már alig várja, hogy egy szép napon véget érjen ez az átkozott, nyavalyás háború, két ujjal kihúzza azt a vörös zászlócskát, amelyik a mi dandárunknak, a káderosztály jelentése szerint kétezerhétszáz főből álló százhuszonharmadik ezredét jelképezi, és szépen átteszi száz versztával délebbre. "Ily módon Gyermovka község elfoglalásával az ellenség oldalszárnyát fenyegetjük..." Utána veszi a mi dandárunk a harminckilencedik ezredét jelképező zászlócskát, amely a káderosztály jelentéseiben kétezerszáz szuronnyal szerepel, és leszúrja délkeleti irányban kilencvenöt versztányira: "Tehát a harminckilencedik ezred arctámadásba ment át", és így tovább. A főparancsnok cigarettafüstön keresztül hunyorog a térképre, és mindenbe beleegyezik, mert hiszen a törzsfőnök már az éjszaka mindezt átgondolta, kék és piros tintával pontosan kicirkalmazta, és mert akár így, akár úgy állítgatja a zászlócskát, az eredmény ugyanaz: felélénkült harctevékenység a fronton... Egyébre nincs is szükség...

- Na, hallod - szakította félbe Csesznokov nagy, kopasz fejét csóválva -, ez barátom, nem kritika, már a düh beszél belőled...

- Úgy is van, a düh... Miért kellene elhallgatnom, amit gondolok... Tyelegin is ezen a véleményen van, és a katonáink is úgy gondolkoznak, így beszélnek.

Tyelegin pipával a fogai közt nagyot sóhajtott. A komisszár szerette volna, de nem tudta elnyomni a lelkébe nyilalló kétséget, keserűséget. A cári fegyház tíz éve alatt nem maradt el éppen az élettől, csak túl bonyolultnak találta, sok akadályra bukkant, nehezen ismerte ki magát. A szenvedések éveiben megnemesedett szíve nemigen táplált gyanút olyanok iránt, akik a forradalom oldalán harcolnak. Az ilyen embereket nyomban megszerette, holott már nemegyszer ütközött álnokságba. Roscsin azért is tetszett neki, mert dühös, sőt goromba mert lenni, az ördögtől sem félt; még ha pisztolyt szegeznek a homlokára, attól sem ijedt volna meg.

- Aztán mi mindent beszélnek a katonák? - kérdezte tőle a komisszár. - Nemsokára kapnak meleg vattás zubbonyt meg halinacsizmát, akkor majd más húrokat pengetnek. Kiknek jár a szája? A katonaszökevényeknek? Persze, ha bőrig áznak, s a bendőjük üres, akkor vacog a foguk...

- Mikor adjuk ki azokat a csizmákat meg a vattás kabátokat? - kérdezte Roscsin.

- Nekem határozottan megígérték a hadtápfőparancsnokságnál... Láttam az utalványt... Ezerötszáz vágott libát és fél vagon szalonnát ígértek.

- Sült paradicsommadarat nem?

Erre a komisszár nem felelt, csak köhintett. S csakugyan, ígéreteken és utalványokon kívül semmit sem tudott szerezni a dandárnak. Járt Szerpuhovban, telefonon is szitkozódott eleget, éjszakákon át nem aludt, régi börtönszokása szerint fel-alá járkált a szállásán: hat lépést fel, hat lépést le. Egészséges forradalmár ösztöne érthetetlenül mindig valami rejtélyes akadályba ütközött, ami mindent összekuszált, elrontott.

- No mégis, mit beszélnek? - kérdezte újból.

Roscsin dühösen mutatott a hadparancsra:

- Ebben kimondják: két századnyi erővel be kell venni és meg kell tartani Mitrofanovka községet és Dalnyij tanyát. Mitrofanovkát is, Dalnyijt is elfoglaltuk már egyszer a főparancsnok parancsa értelmében. S úgy kiröpültünk onnan, mint annak a rendje. Ugyanez fog megismétlődni holnapután, amikor végrehajtjuk az utasítást.

- És miért?

- Azért... mert ezt a pozíciót tartani lehetetlen, és nem volna szabad erőszakolnunk.

- Igaza van - intett pipájával Tyelegin.

- És mi mégis odavisszük s ott vesztünk száz meg száz embert ebben a hadműveletben, beékelődünk a fehérek frontvonalába anélkül, hogy bárminő kapcsolatunk volna a mieinkkel, s amikor jobbról-balról szorongatnak, nyomban kiugrunk ebből a zsákutcából, miközben háromszor kell átkelnünk a patakon. A gázlóknál megtizedelnek, aztán nyílt mező következik, ahol a lovasság támad ránk, s végül a mocsár, ahol a szekereink fele ottreked.

- Várj csak, kérlek, abban az általános haditervben mintha lett volna valami, ami végett szükségünk volna erre a falura és tanyára.

- Nem... Nézz csak a térképre... Hiszen erről beszélnek a katonáink is, hogy nincs értelme, nincs semmi célja, nincs is benne az utolsó két hónap haditervében... Kilátástalanul egy helyben topogunk, hasztalanul támadunk, mert csak veszteség az eredmény, s az, hogy az emberek nem bíznak már a győzelemben... Majd meglátod, ma éjszaka jó egypár emberünk fogja önkényesen otthagyni a frontot... S egy hónap múlva visszakísérik majd hozzánk, mint dezertőröket... Mi ez, kérdem, mi megy itt végbe? Ez őrület!

Tyelegin a pipája mellől odaszólt: - Ma közölték velem a lovasszázadnál (vajon honnan tudnak meg ilyesmit a gazfickók), hogy Mamontov állítólag megint áttört a Don vonalán, és hadtápvonalainkat rombolja.

Roscsin felragadta a hadparancsot, átfutotta, lecsapta az asztalra, s újból a falhoz támaszkodott.

- Nagyon lehetséges... Bár itt még csak célzás sincs erre...

Bejött a napos, egy alacsony, szakállas bácsi, oldalán piszkos vászontáskával:

- A dandárparancsnok elvtársat a telefonhoz hívják.

Tyelegin csodálkozva nézett a komisszárra, gyorsan feszesebbre húzta köpenyét és kiment. A komisszár megint a homlokát dörzsölgette:

- Aki rád hallgat, Roscsin, elveszti minden hitét. Mi van hát emögött? Árulás van a dologban?

- Nem tudok semmit, nem állítok semmit. De azt tudom, hogy így nem lehet tovább harcolni.

- Végre kell hajtanunk a hadparancsot vagy nem?

- Igenis, végre kell hajtanunk. És én holnap meg is teszem...

A komisszár gondolkozott, aztán elmosolyodott:

- Mindenáron fűbe akarsz harapni, vagy mi?

- Ez egyáltalán nem tartozik a dologra, s a legkevésbé terád... De különben, én nem keresem a halált... Ha nem tegnap jöttél volna hozzánk, tudnád, hogy az ezred ezt a parancsot nem akarja teljesíteni. Márpedig meg kell tenni... A hadsereg élete a parancs teljesítése. Enélkül szétzüllés vár ránk, anarchia, pusztulás... Magam olvasom fel a hadparancsot, és támadásba viszem a fiúkat... Ezt a hadműveletet tekintsd úgy, mint vizsgát a fegyelemből... Végeztünk.

Tyelegin visszajött, és kezét köpenye zsebében tartva, leült. A szeme kerekre nyílt:

- Elvtársak, a Legfelsőbb Katonatanács elnöke szemleutat tesz a fronton. Egy óra múlva itt lesz.

Eltelt egy óra, két óra. Szitált az eső. A lovasszázad parancsnokaival együtt teljes létszámban felsorakozott a tanya mögötti legelőn. Esőcseppek öltöztették díszbe a lovak sörényét, simára kefélt szőrét s a katonák vedlett köpenyét. A sárban toporzékoló lovak - kiálló bordáikkal, leffentyűs pofájukkal - vízből kihúzott lótetemekhez hasonlítottak... A kamaszosan kerek arcú Immermann századparancsnok, aki azelőtt a grodnói huszároknál volt főhadnagy, kétségbeesetten nézett Tyeleginre: micsoda szégyen! S ráadásul valahonnét odavetődött egy hosszú lábú, vedlett kuvasz, és a legjámborabb kíváncsisággal a század elé heveredett. Immermann ráförmedt, el akarta kergetni, de a kutya csak a fülét hegyezte, s fejét fordította oldalt. S akkor a dombon őrt álló lovas gyorsan megfordította lovát, megsarkantyúzta és sarat fröccsentve maga körül, Tyeleginhez vágtatott.

Egy óriási, csillogó hűtőjű gépkocsi két egymástól távoleső fényszórója cikázott fel a dombra, s teljes nagyságában felbukkant a hosszúkás, világosszürke, nyitott fedelű autó.

Az erős motorzúgástól a lovak toporzékolni kezdtek, fejüket kapkodták. "Vigyázz!" - vezényelt Immermann. A gépkocsi, mielőtt megállt, majdnem elgázolta a kuvaszt, amely csak félre gurult előle, mintha vattából volna, s újra leült. Tyelegin odalovagolt, kardjával találomra tisztelgett egynek a három benn ülő közül, akiknek köpenye nem látszott a vörös takaró alatt. A sofőr mellett ülő most felállt, és kezét a szélfogón nyugtatva, Tyeleginre rá se nézve fogadta a jelentést.

Aztán hirtelen a front felé fordult. Mögüle felállt egy viaszfehér arcú, csapzott szakállú parancsnok, meg egy másik, kövér, puffadt, dühös képű; mind a kettő tisztelgett. A főparancsnok heves, ugató hangon beszélt, és úgy hátravetette fejét beszéd közben, hogy az orrlika feketéllett, és képén szinte táncolt páralepte csíptetője.

- Katonák, a munkás-paraszt kormány nevében parancsolom, hogy élesebbre fenjétek a kardot, erősebben markoljátok meg a fegyvert. Ki nem akarja a csendes Don torkolatában megitatni a lovát? Csak a gyáva nem akarja... Miért nem vagytok máris ott? A Köztársaság legendás hőstetteket vár tőletek. Előre! Verjétek vissza az ellenséget, s még a porát is tüntessétek el a honi mezőkről...

Így és még ígyebben beszélt jó sokáig. Mikor befejezte, végignézett a fronton. "Hurrá!" - kiáltott, és feje fölé emelte öklét. A katonák sok szólamú kórusban feleltek rá. A szónoklat zavarba hozta őket. Talán a holdból pottyant ide ez az ember? Akárhogy is, de ilyen sértésre nem voltak elkészülve, hogy gyávának nevezze őket.

Fejmozdulattal magához intette Tyelegint:

- Nem vagyok megelégedve a katonáival: gyülevész banda! - Nem vagyok megelégedve lovaik állapotával, ezek gebék, nem lovak! Kövessen...

Visszaesett a sofőr mellé. Az óriási gépkocsi elrobogott a tanya felé. Tyelegin utána ügetett, s hirtelen átvillant rajta: talán csak nem kap golyót a fejébe...

A gépkocsi a parancsnokság előtt állt meg. A dandárparancsnok s a nyeregben utánazötyögő Csesznokov odalovagoltak. A tornácon ijedt arccal állt a telefonista, sapkájához emelt keze reszketett. Pillantása könyörgött Tyeleginnek, hogy beszélhessen. Izgalmában, hogy a formaságokat el ne vétse, dadogva jelentette, hogy egy perccel előbb felhívták a dandárparancsnokságtól (mert a dandár irodája, készletei, pénztára és iratai Gajvoroni faluban voltak, vagy negyven versztányira észak felé). Annyit tudtak csak közölni vele, hogy a fehérek egy lovascsapata, nyilván Mamontovék, betörtek a faluba... és ekkor a telefonkapcsolat megszakadt.

A puffadt képű parancsnok - a főparancsnokság törzsfőnöke - nehezen mozgatva térdét, előrehajolt az elülső üléshez, és súgott valamit a Katonatanács elnökének fülébe. Az bólintott rá, s aztán félvállról odaszólt Tyeleginnek:

- Utasításaimat megkapja tábori postán.

Tyelegin és Csesznokov még sokáig néztek szó nélkül, hüledezve a fekete országútra, amelyen mint egy rossz álom, úgy tűnt el a gépkocsiszörny, a messzeségben, a permetező esőben.

Dása a végrehajtó bizottság talajjavító osztályán dolgozott, mint a "tervezőiroda" főnökének másodhelyettese. Néha-néha egy-egy foltot festett vízfestékkel a kosztromai kormányzóság térképére, ahol mocsárlecsapolást vettek tervbe, hogy kiaknázzák a mérhetetlen mennyiségű tőzeget. Olykor lemásolta Griboszolov mérnök lelkendező jelentéseit, amelyek állandóan ideges feszültségben tartották a végrehajtó bizottságot, mert a tervek, amilyen nagyszabásúak, éppen olyan kivihetetlenek voltak, minthogy a tervezőiroda egy ládányi festéken, ecseten és némi rajzpapiroson kívül nem rendelkezett semmivel, nem volt se lapát, se szekér, se ló, se szivattyú, se pénz, se munkaerő.

Dása természetbeni fizetést kapott, napi negyedfont korpás kenyeret, néha egy kis babérlevelet vagy feketeborsot. Anyiszja, aki küldönc volt a végrehajtó bizottságnál, hadiérdemeire való tekintettel jobb ellátást, mindezen felül még másfél heringet vagy szárított halat is kapott.

Anyiszja mellékesen a színjátszó csoportban is foglalatoskodott, és a kazanyi egyetem idetelepült történelem és filológiai fakultásának előadásait is hallgatta. Közvetlen szolgálati kötelezettségét - a végrehajtó bizottság elnökének szobája előtt kellett ülnie a folyosón, egy kopott Voltaire-karosszékben - Anyiszja fölényes gőggel végezte: vagy egyáltalán nem volt a helyén található, vagy pedig a fülét is befogva, Shakespeare tragédiáinak olvasásába merült, s ha hívták, csak szórakozottan mormogott: "Mindjárt, mindjárt", és még zokon is vette a többszöri felszólítást, hogy vigyen el egy levelet vagy iratcsomót a rengeteg szoba valamelyikébe, ahol egymás hegyén-hátán ültek az emberek az íróasztaloknál, s nem tudták, mivel üssék agyon az időt. Egyszer, amikor megint nem jelentkezett a hívásra, és ezért az egyik holdvilágképű irodahölgy rászólt, Anyiszja sötét pillantással így felelt: "Kár kiabálni, elvtársnő, én a kozák szablyáktól se ijedtem meg...!", mire az illető, aki azelőtt hevesen kardoskodott a nőemancipáció mellett, jobbnak látta békén hagyni ezt a szemtelenkedő munkás-parasztasszonyt...

Dása hat órára került haza, Anyiszja gyakran csak késő este. Egy Volga-parti kis faházban laktak. Kuzma Kuzmics - szívébe vésve Tyelegin intelmét, hogy Dását és Anyiszját jól kell táplálni - jobb meggyőződése ellenére további homályos ügyekbe keveredett, hogy előteremtsen valami enni- és tüzelnivalót, noha ez sokszor nehezen ment: az évek is nyomták már, de meg az őszi esőzés is inkább a csendes bölcselkedésre ösztönözte, fűtött kis kályha mellett, a zsindelyre hulló eső egyhangú kopogása közben.

Dása és Anyiszja kora reggel bekaptak valamit a sárgarépa-teához és elmentek. Kuzma Kuzmics elmosta az edényt, kivitte a piszkos vödröt, felsöpörgette a két kis szobát, nem nagyon sietve, s közben nagyokat fohászkodva azon törte a fejét, ugyan honnan, kitől szerez aznapra pár tojást, egy darabka szalonnát, egy üveg tejet, egy fél sapkára való krumplit... Kuzma Kuzmics nem kéregetett, isten őrizz! Ő csak tisztességesen élelmiszerre cserélte a bölcselmi és erkölcsi eszméket. E két hónap alatt már megismerte csaknem az egész város, s nemegyszer ellátogatott a közeli falvakba is.

Elmélkedés közben többnyire javítgatott valamit vagy varrt az ablaknál. Az élet hatalmas hajtóerő. Még a legviharosabb történelmi idők súlyos megpróbáltatásai között is kifurakodik fejével az anyaölből az embercsemete, és dühös sivalkodással követeli helyét ezen a világon, akár tetszik a szüleinek, akár nem; az emberek egymásba szeretnek tekintet nélkül arra, hogy a szerelemhez sokkal kisebb a külső adottságuk, mint például a fajdkakasnak, amely a hótól megtisztult tavaszi tisztáson oly pompásan illeg-billeg hatalmas farktollazatával. Az emberek vigaszt keresnek, és készek egy fél cipót leszelni annak, aki egyszer csak nyugodalmat önt lelkükbe, amelyet gyötör a kétség: "Ugyan, hová jutunk végül is: legelni fogunk talán, s szemérmünket káposztalevéllel takarjuk?" Mások meg örülnek a türelmes, megértő hallgatónak, aki előtt feltárhatják haragvó bensejüket, anélkül, hogy tartaniuk kelljen a Csekától.

Kuzma Kuzmics elindult házalni. A sötét pitvarokban gondosan letörölte csizmáját, és bement a konyhába. Némelyik háziasszony dühösen förmedt rá: "Már megint itt vagy, te léhűtő! Eredj isten hírével, nincs semmi!"

- Én csak Marja Szavvisna felől érdeklődöm - bólogatott üdvözlésül vörös képével, összecsucsorított ajkával Kuzma Kuzmics. - Nagyon rosszul van?

- Bizony rosszul.

- Higgye el, Anna Ivanovna, nem a halál a borzasztó, hanem a hasztalanul eltöltött élet tudata tölti el keserűséggel a szívet. Ilyenkor kell igazán a vigasztalás, s jólesik a homlokon a felebarát hűs simogatása, ki ígyen szól a szenvedőhöz: "Hitványka volt az életed, Marja Szavvisna, nincs mit sajnálnod rajta, de te megdolgoztál, miként a parányi hangya, amely örömtelen gonddal cipeli szalmaszálát. A munka pedig sohasem megy kárba, minden számba vétetik, az embernek az ő hajléka hosszában-széltében egyre nő, és abban a te szalmaszálad is alátámaszt valamit. Gyermekeidet és unokáidat felnevelted, úgy érted meg élted alkonyát, zárd le hát a szemed, s nyugodj békével. Nem kell bánkódnod, tiszta a lelkiismereted..."

Kuzma Kuzmics az ajtó melletti zsámolyon ülve zümmögött, a háziasszony pedig, aki aprófát hasogatott, letette a nagy kést, hirtelen mindent otthagyott, sűrűn sóhajtozni kezdett, és megeredt a könnye.

- Él, csak él az ember... S ha felfordul, senkinek sincs egy jó szava hozzá...

- Ez azért van, mert mi még nem élünk helyesen, úgy, ahogy kell... Minden ember szobrot érdemel a munkájáért... A jövőben is így lesz, Anna Ivanovna, ezentúl szép rendes lesz az életünk...

- Talán a másvilágon, úgy érted?

- Miért? Ezen a világon...

- Csak te vagy ilyen jámbor lélek, merthogy ilyen fura a képed.

- Ez az én hivatásom, Anna Ivanovna, különben nem vagyok jámbor... Én kíváncsi vagyok. Az embert nem sajnálni kell. Az ember azt szereti, ha érdeklődnek iránta. Szóval be lehet menni Marja Szavvisnához?

- Nem bánom, eredj...

Ilyen házból aztán nem távozott Kuzma Kuzmics üres kézzel. Este, miután felfűrészelte és felaprózta az innen-onnan összeszedett deszkákat, befűtötte a "női szakaszt", s a forró szamovárt az asztalra helyezte, akkor aztán elmesélte Dásának és Anyiszjának aznapi kalandjait.

- Konkurensem akadt - mondotta, mialatt a kistányérba töltött teát fúvogatta. - Egy öregember jár most házról házra zsákból varrt ingben, mezítláb, szándékosan felborzolt szakállal, és különösen az orra tesz feledhetetlen benyomást, amely akkora, mint az egész arca, Angyal atyának hívják. Ez a szélhámos egy ostoba adomát agyalt ki; amint bemegy egy házba, leül a földre, jobbra-balra dülöngél, és csodálkozva összecsapva kezét, óbégatni kezd: "Látod, látod, Angyal, nem hitted el, pfuj, pfuj..." A hallgatók persze ámulnak-bámulnak, ő kéreti magát még egy ideig, aztán elmondja, hogy az éjjel egy asszony, akinek a férje a Vörös Hadseregben van, egy vaskos fiút hozott a világra, akinek már foga is van. Megfürdették, bepólyálták s odaadták az anyjának. Az asszony a mellét nyújtja neki, de a fiú nem veszi el, hanem ránéz az anyjára, és aszongya, hogy: "Mama, mama, látod, megjöttem!" - Kuzma Kuzmics felhörpintett egy kis teát és nevetett. - Elhódítja ez az Angyal a közönségemet. És milyen irigy! Egy helyen szembetalálkoztunk, hát szarvat mutat nekem. "Mi az - mondja -, Kuzka, te az én ebédemért jössz? Megállj csak, ha még egyszer előtalállak, a hátadon töröm el a pásztorbotomat..."

- Hagyja már egyszer abba ezeket a badarságokat, Kuzma Kuzmics - szólt rá Dása szigorúan. - Lépjen szovjet szolgálatba. Nem baj, megleszünk valahogy abból, amit kapunk... Már kezdenek pletykálni magáról, ez nagyon kellemetlen nekem...

Anyiszja, mint mindig, most is ábrándozásaiból ocsúdott fel:

- Ma én is beszéltem eggyel, hitvány fickó volt, mondhatom. - És élénk arcjátékkal, hangját váltogatva elmondta a következőt: - Ülök és persze olvasok. Odajön a lakosságellátó osztályról egy munkatársunk, ferde képű, hitvány, nyavalyás. "Nagyon szeretnék megismerkedni - azt mondja - a maga bácsikájával." "Miféle bácsikával?" "Akivel együtt laknak, mint hallom... Lelki tanácsra volna szükségem..." "Ő pedig nem ad semmiféle tanácsot." "Márpedig én hallottam - azt mondja -, hogy sokan járnak hozzá, és megkönnyebbül a lelkük..." "Elvtárs - mondom én -, nem érek én rá a maga buta beszédeit hallgatni, látja, hogy el vagyok foglalva." Ő meg erre egyenest a fülembe fröcsköli a nyálát: "Maga nem hallott a beszélő szopós gyerekről?" "Menjen a pokolba" - mondom én... "Úgyse vagyunk már messze onnét, már rég az ördögé vagyunk... Talán éppen az a poronty az Antikrisztus?"

- Ez nagyon, nagyon kellemetlen - mondta Dása.

- Igen... őserdő ez... - Kuzma Kuzmics eltűnődve töltött magának még egy pohár forró vizet. - Olyan vadság, hogy az embernek égnek áll a haja. De hiába, mégiscsak azt tartom: az orosz ember mindenre kíváncsi, szomjas és fogékony. Nagy érték van a fejében. Csak egyszer tudáshoz jusson, bizonyosan kitalál ebből a bizánci útvesztőből. Már régóta motoszkál a fejemben, nagyra becsült hölgyeim, csak éppen nem szóltam róla... Azt ajánlom, kedveskéim, költözzünk Moszkvába.

- Moszkvába? - És Anyiszja kék szeme kerekre nyílt.

- Igen, a fény, az eszmények városába, a nagy dolgok közelébe. Becsületszavamat adom, hogy fölhagyok ezekkel a bolondságokkal... Már magam is megutáltam régen... Amióta pedig megláttam a képmásomat, Angyal atyát, mondhatom, végképp elment a kedvem...

- Moszkvába, Moszkvába! Volna is hol meghúzni magunkat - mondta Dása -, Kátya lakása, ahol együtt lakott azzal az öregasszonnyal, Marja Kondratyevnával... Bár lehet, hogy már nincs meg... De nem baj, csak egyszer ott legyünk... Kuzma Kuzmics, kedves, ne halogassuk a dolgot, jó?... Hiszen mi itt a maga néhány falatjáért, lepénykéiért elkótyavetyéljük, ami mindennél drágább... Egészen megváltoztunk itt, rosszabbak lettünk... Moszkvában Anyiszját rögtön beírathatjuk színiiskolába...

Anyiszja erre nem szólt semmit, csak elvörösödött, és lesütötte szemét.

- Kuzma Kuzmics, holnap menjen és tudja meg, indul-e hajó innen Jaroszlavlba?

Dása iszonyú izgatott lett, még a lélegzete is elakadt. Kuzma Kuzmics haja felborzolódott, és kezét a hasán összetéve, arra gondolt, hogy talán nem is lesz Moszkvában olyan nagyon nehéz a nők élelmezése, hiszen legrosszabb esetben előszedi Dása drágaköveit, amelyeket titokban mégis megtartott... Meg aztán innen is vihetnek magukkal vagy két pud rozslisztet... Hogy éppen ma pedzette meg előttük Moszkvát! Mit csináljon, nem tehet róla, kijött belőle, na! Persze hogy jobb lesz... S gondolatban már magyarázkodó levelet fogalmazott Ivan Iljicsnek, aki nemrég levelezőlapon közölte pár szóval, hogy él, egészséges, tisztelteti, csókoltatja őket.

Anyiszja az asztalra könyökölve nézett a bádogmécses gyenge lángjába, és hol olyan széles lépcsőn látta önmagát, amilyen a végrehajtó bizottság épületében van, mélyen kivágott selyemruhában, uszályosan, amint véres kezét törülgeti, hol pedig hosszú fenyőfa koporsó rémlett fel előtte, amelyben ő eszméletre tér, felül és meglátja Rómeót s a méreggel telt üvegcsét...

Így üldögéltek még sokáig hármasban a zümmögő szamovár mellett. Az éjszaka dühösen verte az esőt a kicsiny ablak üvegéhez. De mit törődtek ők a fergeteges idővel, a nyomorúságos hajlék sivárságával, amikor a szívük oly hevesen, oly bizakodva dobogott az élet kapujában, mintha sohasem akarna megvénülni...

Ivan Iljics kiegyensúlyozott embernek tudta magát: akárhogy történt is, nem vesztette el soha a fejét. Nagy dolognak kellett történnie ahhoz, hogy egyszer csak minden meggondolás nélkül, szinte vakon, tétova ujjaival nehezen előhúzva tokjából a revolverét, halántékához illessze, és megnyomja a ravaszt. A lövés csak azért nem dördült el, mert valaki jó előre gondosan kiszedte a golyókat.

Roscsin és Csesznokov komisszár rátámadtak Ivan Iljicsre, és mindennek elmondták, hogy taknyos gyerek, mamlasz intellektuel, aki még arra sem jó, hogy egy vén gebe hátulját kipucolja. A szóváltás a mezőn folyt le, egy esőtől megfeketedett szénakazal tövében. Nem messze állt a lovasszázad és a parancsnoki század, szintén lovon. Ennyi maradt meg Tyelegin dandárából.

Mamontov hadteste széles fronton behatolt a dandár mögöttes területére, megrongálta az utakat, elvágta a hírszolgáltatást, elpusztította Gajvoroniban az élelem- és lőszerraktárakat. Huszonnégy óra leforgása alatt a dandár hadtápterületén óriási zűrzavar keletkezett, az emberek minden kapcsolat és vezetés híján fejetlenül kóboroltak, csoportosan és egyenként bujkáltak.

A két gyalogezred azon vette észre magát, hogy csapdába került: Mamontovék hátba támadták, a doni kozákság meg szembe. A vöröskatonák otthagyták állásaikat, és menekültek, ki merre látott.

A katasztrófa méretei csak lassan bontakoztak ki. Tyelegin lovascsapatával és parancsnoki századával dandárja keresésére indult. Azt remélte, hogy mivel Mamontov már messze van, s a pánik elmúlt, talán mégis sikerül összeszednie dandárjának maradványait. De hamarosan kiderült, hogy a hepehupás szántóföldeken, az ingoványos legelőkön, ködös szakadékokban, vízmosásokban nincs egy lélek sem az ólomszürke ég alatt... Sokan valamelyik frontcsapathoz csatlakoztak, mások elszéledtek a tanyákon, ahová bekérezkedtek melegedni, a többi pedig mintha csak arra várt volna, hogy kereket oldhasson, és hazaszökhessen asszonya mellé a kemencepadkára.

A harminckilencedik ezred két vöröskatonája teljesen kimerülve, elcsigázva gunnyasztott egy boglya tövében, és bizony szomorú történetet meséltek el, amikor Tyelegin, Roscsin és Csesznokov komisszár odalovagolt hozzájuk.

- Hiába, úgysem tudnak itt összeszedni senkit - mondotta az egyik. - Az ezred volt, nincs.

A másik, hátával a boglyának dőlve, a fogát csikorgatta:

- Elárultak minket, ez az egész... Mi? Talán mi nem értjük, mi van a hadparancsokban? Nagyon jól értjük, eladtak bennünket... Az anyja keservit az ilyen hadvezetésnek! Papírtalpat rakni a csizmába, azt igen, azt értik! - és csizmájából kikandikáló, csupasz lábujjait mozgatta. - Többet nem háborúzunk... Kész... Vége!

Ennél a szénakazalnál mondták fel a szolgálatot Tyelegin idegei. Felrémlett emlékezetében az a szörnyű autóhűtő, két egymástól távol eső, óriási fényszórójával. De hát lehet itt mentegetőzni? Lusta hiszékenységével elmafláskodott, tönkretett mindent...

- Elég már, ne ordítsatok rám - mondta, és az önundor fintorával csúsztatta vissza revolverét. - Gyenge voltam, jó, gyáva voltam, elismerem... Egész életemben minden sikerült, azért is vártam mindig, hogy egyszer csak beüt a baj... Jól van, a haditörvényszék majd ítélkezik...

- De az ördög vigyen el, nem terólad van most szó! - kiáltotta rángatózó arccal Roscsin. - Hova viszed a lovasságot? Keletre, nyugatra? Mi a terved? Mi a legközelebbi feladatunk? Gondolkozz!

- Add ide azt a térképet...

Tyelegin mérgesen kapta ki a térképet Roscsin kezéből, s mialatt nézte, halkan még mindig a legútszélibb szavakkal becsmérelte önmagát. Ugrált szeme előtt a városok, falvak, tanyák neve. Végre nagy nehezen visszanyerte önuralmát. Rövid vita után elhatározták, hogy kelet felé tartanak, s a Nyolcadik Hadsereggel keresnek kapcsolatot.

A nap egész hátralevő részét nyeregben töltötték, legalábbis ahol lehetett. Koromsötét éjjel, amikor már a lovak füle se látszott, felderítőket küldtek a közeli Rozsgyesztvenszkoje községbe, amely a sötétségben elveszett szem elől. Megálltak és sokáig várakoztak. Vagyim Petrovics lovával Tyelegin lova mellé állt, térdük egymást súrolta.

- Nos, talán megmagyaráznád - szólalt meg. - Lehet veled beszélni?

- Lehet.

- Miért rendezted ezt a komédiát?

- Milyen komédiáról beszélsz, Vagyim?

- Hát a töltetlen revolverrel...

- Megőrültél?! - Ivan Iljics nyergében feléje fordult, de így sem látott egyebet, mint homályos foltot s benne egy fekete szempár villogását.

- Vagyim, hát nem te szedted ki a patronokat?

- Én nem szedtem ki a patronokat a te revolveredből... Kezdem hinni, hogy ravaszabb vagy, mint látszol...

- Nem értelek. Jól van, gyáva lettem, de hol itt a ravaszság? Én a te helyedben nem piszkálnálak már annyit.

- Ne köntörfalazz, kérlek...

Halkan beszéltek. Roscsin egész testében remegett, mint vadászeb a pórázon.

- Az egész lovasszázad nagyon jól látta ezt a felháborító históriát ott a szénakazalnál... Tudod, mit beszélnek? Hogy komédiáztál... Hogy így akarod menteni az irhádat a haditörvényszék előtt.

- Miket beszélsz, az ördögbe is...

- Csak hallgass végig! - Már a ló is berzenkedett Roscsin alatt. - Felelj nekem igaz lelkedre... Ez az igazi próbatétel... Megálltad a próbát? Hát nem látod be, hogy folt esett rajtad?... Nem tűrhetsz magadon ilyen foltot...

Lova csaknem megbokrosodott, farkával erősen arcul csapta Tyelegint. Ekkor Ivan Iljics torkaszakadtából rárivallt:

- Eredj innen... Megöllek!

Csesznokov komisszár rájuk szólt a sötétből:

- Fiúk, elég az ugatásból. Én vettem ki a patronokat.

Egyik sem felelt. Nem látták egymást, ziháltak: egyik sértett dühében, a másik még mindig gyűlölettől forrva. Rövid, puskalövésszerű hangok hallatszottak a sötétből: "Állj, ki vagy?" "Mifélék ezek?" "Ne nyúlj hozzám!" "Kik vagytok?" "Mi jó barátok, hanem ti mi a fenét kerestek itt?"

Felderítők bukkantak felderítőkre, és a lovasok egymás közé keveredve, nem mertek ilyen vaksötétben fegyvert rántani, de nem is akartak úgy egyszerűen napirendre térni az összeütközés felett. Veszettül ordítoztak, szitkozódtak, és az ízes káromkodásból már érezték, hogy itt is, amott is jó baráttal, vörösökkel van dolguk.

"Mit kapkodsz a kantárom után, te?..." "Hova tartoztok?" "Az anyád keservit, hát nem hallod, egy nagy lovascsapathoz!" "Hol van a csapatotok?" "Gyere, megmutatjuk..."

Végre is megbékélve odajöttek a csapathoz. Kiderült, hogy Rozsgyesztvenszkoje már nincsen messze, ott van a patakon túl, az erdő mögött. Arra a kérdésre, milyen egység tartózkodik a faluban, az idegen felderítők egyike nem nagyon udvariasan odavetette:

- Ha odaérünk, megtudjátok...

Szemjon Mihajlovics Bugyonnij és két hadosztályparancsnoka egy parasztházban ültek a nagy szamovár körül és teáztak. Amikor Bugyonnij meglátta Tyelegint, Roscsint és Csesznokovot, jókedvűen így szólt:

- Gyarapszik a seregünk. Foglaljanak helyet. Teázzanak velünk.

Az asztalhoz léptek, és kezet szorítottak Bugyonnijjal (aki bajusza alatt mosolyogva nézte végig a kóborló dandárparancsnokot és vezérkarát: ő ugyanis már mindenről értesült); kezet fogtak a Negyedik Hadosztály parancsnokával, akinek kis ember létére akkora bajusza volt, hogy a fülére csavarhatta volna, és a Hatodik Hadosztály parancsnokával, aki óriási kezével úgy megszorította mindhármuk kezét, mintha vaspatkót hajlítana, s fiatal, piros arca rendíthetetlen nyugalmat árult el.

Szemjon Mihajlovics megkérdezte, jó szállást kaptak-e éjszakára, s nincs-e valami panaszuk.

Roscsin azt felelte, hogy panaszra nincs ok, úgy-ahogy elhelyezkedtek.

- No, annál jobb - felelt Bugyonnij, aki nagyon jól tudta, hogy már egy legyet sem lehet rendesen elszállásolni a faluban, ahol megszállt lovashadteste rövid éjszakai pihenőre. - De mért álltok? Fogjatok egy széket, telepedjetek közénk, így ni. Nagyon jól emlékszem rátok, Tyelegin elvtárs, alaposan befűtöttetek akkor a doni kozákoknak... - És nagyon elégedetten hunyorgott mellette ülő társaira. A Hatodik Hadosztály parancsnoka nyugodt fejbólintással erősítette meg, hogy akkor a kozákoknak csakugyan jól befűtöttek, a Negyediké pedig szárazon, büszkén bólintott rá kalmük fejével. - Szóval ezúttal kicsit megtépázott Mamontov benneteket. Kiket hoztatok magatokkal? Csak a parancsnokokat vagy csapatokat is?

- Egy kibővített lovasszázadot - felelte Tyelegin.

- A lovak milyen állapotban vannak?

- Kitűnő állapotban - felelte gyorsan Roscsin. - Első lábuk meg van patkolva.

- No lám, még meg is van patkolva az első lábuk! - álmélkodott Bugyonnij. - Azt hiszem, nem érdemes tovább kóborolnotok, hisz a Nyolcadik Hadsereg, amelyet kerestek, talán már nincs is ott, ahol volt...

- Jelentést kell tennem a hadseregparancsnoknál - mondta Tyelegin.

- Nekem is leadhatod a jelentést... No, mit gondoltok, bevegyük ezt a dandárparancsnokot a kibővített lovasszázadával?

Mind a két hadosztályparancsnok beleegyezően bólintott. Bugyonnij egy bádogdobozból dohányt vett elő, és cigarettát sodort.

- Maradjatok csak itt - ismételte. - Csatlakozzatok mihozzánk. Most éppen azért ültünk össze egy kicsit, hogy megtanácskozzuk a dolgokat. És oda lyukadtunk ki, hogy a lovaink elhíznak, a katonák elunják magukat, gyerünk hát észak felé, megkeressük Mamontov tábornokot. Ő előlünk fut, mi meg utána.

Szemjon Mihajlovics tréfálkozott, de a dolog fele sem volt tréfa. A fejével játszott, amikor - megtudva, hogy Mamontov áttörte a vörös frontot - fittyet hányt a Legfelsőbb Katonatanács elnökének személyes parancsára, amely szerint tovább is a nyilvánvalóan ostoba, rég csődöt mondott - ha nem árulás diktálta - haditerv értelmében kell folytatni a hadműveleteket, és saját elgondolása alapján Mamontovot vette üldözőbe. Bugyonnij is, hadsegédei is, nagyon jól elképzelték, milyen veszettül nyargalásznak a tollak a főparancsnokság irodáiban, s milyen sír-penész szagú dörgedelmeket tartogatnak számukra a hadseregtörzs távírdáinak Morse-gépei... De Moszkva megmentése fontosabb volt nekik, mint saját életük. Márpedig Moszkvát csak azzal vélték megmenthetőnek, ha nyomban Mamontov után erednek, és szétverik a fehérek legjobb lovasságát. Abban pedig egy percig sem kételkedtek, hogy Mamontov csapata nem fog ellenállni Bugyonnij hétezer szablyájának, mert az bizonyosan lekaszabolja valahol a Cna és a Don között. Ritka vitézség is volt elcsípni Mamontovot, aki felvette azt a banditaszokást, hogy kimerült lovait a falvak és a tanyák állatállományából pótolta és váltotta fel.

Mamontov vakmerő, de elbizakodott doni lovasezredei sokkal több szablyát számláltak. De ő nem kereste a viadalt Bugyonnijjal, félt az üldöző, harcedzett ellenféltől. Ez már nem afféle partizáncsapat volt, hanem a legfélelmetesebb lovasság, amellyel isten őrizz nyílt terepen felvenni a harcot, ez már igazi reguláris, orosz lovasság volt. Bugyonnij lassabban haladt, de okosabban. Vagy a rövidebb, kényelmesebb utat választotta, vagy pedig olyan helyekre szorította Mamontovot, ahol nehéz volt takarmányhoz, friss lovakhoz jutnia.

Nap nap után folyt ez a hajtóvadászat, két hatalmas lovasság halálos játszmája. Mamontov útját tűzvészek lángja festette vörösre az őszi ködben. Rá-rávetette magát a vörösök hadtápterületére, aztán gyorsan odábbállt. De végül Bugyonnij kelepcébe csalta s utolérte. Kora hajnalban, alighogy feltűntek a konyhakertek végében meghúzódó füzek s a szélmalmok körvonalai, Szemjon Mihajlovics lovasságával beözönlött abba a faluba, ahol Mamontov éjszakázott.

Ám a falucska másik végén azon nyomban kivágódott egy kapuból egy rőtvörös trojka, és útnak iramodott. Mamontov ült a kocsiban, fedetlen fővel, kigombolt köpenyben, és visszafordulva többször rálőtt az élen vágtató nagy bajuszos, fekete köpenyes lovasra - megismerte Bugyonnijt -, de a fegyver táncolt a kezében. Utána eredtek kocsijának, de a doni lovak elragadták, mint a szélvész.

Minden házból vad üvöltözés hallatszott. A tábornok kozák testőrsége viaskodott életre-halálra. A faluban száguldozó vörös lovasság minden zugból az utcára kergette a házakban megbújó, halálra rémült embereket, nagy részük ingre-gatyára vetkőzve, némelyik meg fél lábára felrántott csizmában. Kiderült, hogy muzsikusok. Körülvették őket, s nevettek rajtuk. Szemjon Mihajlovics odalovagolt, s mikor megtudta, miről van szó, rájuk parancsolt, hogy kerítsék elő a hangszereket.

Mikor a zenészek látták, hogy Bugyonnij lovasai nem hányják kardélre, legfeljebb kicsit kinevetik őket, hazaszaladtak, gyorsan felöltözködtek, s kihordták a harsonákat, az óriás trombitákat, kürtöket, kornétákat. Csupa színezüst volt valamennyi. Bugyonnijék csodálkozva csettintettek: ez aztán a zsákmány.

- Ez is valami - mondta Szemjon Mihajlovics -, koszos kutyának legalább a szőre bolyhos... Hát aztán, el tudjátok-e játszani az Internacionálét?

A zenekar mindent eljátszott, amit csak kívántak tőle. Egyébként a moszkvai konzervatórium növendékei is dolgoztak közöttük. Jó fizetésért és fehér kenyérért már vagy másfél éve kóboroltak, városról városra menekülve a pogromok, kérdőív-kitöltések és az utcai lövöldözések elől, míg Rosztovban a fehérek be nem sorozták őket is a hadseregbe. Karnagyuk, akinek olyan orra volt, mint egy alkoholtól átitatott szivacs, kijelentette, hogy régi, meggyőződéses forradalmár. Kékeslila orráról ítélve el is hitték neki, hogy nem fog ártani.

Mamontov ezúttal is kitért az útból. Hadteste gyors mozdulattal elkerülte az összeütközést. De már világos volt, hogy a vörös fronton keresztül akar az övéihez áttörni. Bugyonnij ettől félt legjobban, mert akkor hiábavaló az egész hadjárat, s akkor talán felelnie kell a főparancsnokság, s ami még rosszabb, a Legfelsőbb Katonatanács elnöke előtt.

Az is baj volt, hogy nem sikerült helyreállítani a hírszolgálatot, s nem tudhatták, mi történik a nagyvilágban... Végre elérték a vasútvonalat. Bugyonnij egyik hadsegédjével és komisszárjával előrelovagolt, s a pályaudvaron azonnal a távíróhivatalba ment. Olyan híreket hallott telefonon, hogy sürgősen összehívta a hadosztály- és a rangidős parancsnokokat.

A vasúti vendéglőben gyűltek össze, ahol a nagy, betört ablakon át látni lehetett a töltésen keresztül hadirendben felvonuló lovasszázadokat. Mögöttük komor naplemente vetett rőt sugarakat az alacsony fellegekre. A lovasok pikájukra tűzött jelvényeikkel mintha ércből lettek volna öntve, olyan hatalmasnak látszottak pompás paripáikon. Tyelegint meglepte az ablakban álló Vagyim Petrovics büszke arcéle, amely a lemenő nap fényében szinte rajongó kifejezést öltött.

- Jobban kellett volna ismernünk ezt a hazát - szólt tompán, és Ivan Iljics közelebb lépett, hogy jobban hallja. - Elfelejtettük... Nincs az a fejvesztés, amely méltó büntetés volna ezért az árulásért... Csókoljuk meg ezt a földet, amiért megbocsátott...

A szénakazalnál történt eset óta most először beszélt így Vagyim Petrovics. Tyelegin megértette, tudta, hogy gyötrődik, és nem gőgből, hanem kétségbeesésből hallgat; nem tudja s a szokványos "Bocsáss meg, Ivan"-nal nem is képes kiengesztelni Tyelegint. Most a hosszas feszültség és fáradság nyomán túláradó érzés tört fel belőle elvesztett, elfelejtett s újból visszanyert hazája iránt, s ez volt egyben a bocsánatkérése is.

Ivan Iljics köhécselt, ő is akart valami kedveset mondani, ami azt az ostoba szóváltást meg nem történtté tenné... De ekkorra bejött a távíróhivatalból Bugyonnij. Nyomban körülvették. Ezt mondotta:

- Elvtársak, nagy újságok vannak... Kezdjük a rossz hírekkel. Orjolt, elvtársak, Kutyepov elfoglalta. Felderítői elérték Tulát. Ezzel a támadással széles éket vert frontvonalunkba. Nyolcadik és Tizedik Hadseregünket keletre vetette vissza, a Kilencediket és Tizenharmadikat nyugatra... Szóval ez történt a múlt héten. - Bugyonnij elhallgatott, a szeme derűsen felcsillant. - Azóta azonban sok minden megváltozott, elvtársak... Először is hadd örvendeztesselek meg benneteket: a főparancsnokságot leváltották. A Legfelsőbb Katonatanács elnöke többé nem uralkodik a déli fronton... Orjolt a mieink visszavették. A híres Kornyilov-, Markov- és Drozdovszkij-féle ezredeket Orjol és Kromi között pozdorjává zúzták. Amit régóta vártunk, megkezdődött tehát... Részleteket még nem tudok, csak annyit, hogy Kutyepov ellen sikerrel harcol egy külön rohamcsoport...

Szemjon Mihajlovics megint elhallgatott, és ujjai közt forgatva a sürgönyszalagot, sastekintetét végighordozta a körülötte álló parancsnokokon:

- Hadtestünk a hadműveleteket nem a főparancsnokság parancsa értelmében, hanem annak ellenére hajtotta végre... Parancsot kaptunk, hogy délre menjünk a szalszki sztyeppre, a Manics felé, ahol a Tizedik Hadsereg majdnem otthagyta a fogát, mi pedig északra tartottunk. A Don bal partja helyett jobb partjára értünk. Ahelyett, hogy elvonultunk volna a doni kozákság elől, üldözőbe vettük. Ilyen szófogadatlan, rossz fiúk voltunk! És micsoda dolog az, hogy a magunk egyszerű kozákparaszt eszével próbáltunk gondolkodni! Mikor arra ott van a törzsnél az a sok felvilágosodott, nagy ész!... Szóval mi csak mentünk a magunk feje után, a főparancsnokság parancsai meg miutánunk. Én azokat kézbe se vettem, el se olvastam, nehogy olvasás közben a kardom kihulljon a kezemből... De azért, akár akartam, akár nem, egy parancs mégis eljutott hozzám... Nincsen abban sok fölös szó... - Széthúzott egy összecsavarodó sürgönyszalagot, és ezt olvasta: - "Bugyonnij lovashadtestparancsnok... Felderítőink legújabb adatai szerint az ellenséges lovasság Voronyezs közeléből észak felé nyomul. Megparancsolom, hogy Bugyonnij lovashadtestparancsnok verje szét ezt az ellenséges lovasságot..." Ennyi az egész, rövid, de érthető. Szóval helyesen gondolkoztunk... A hadparancsot a déli front Forradalmi Katonatanácsának elnöke, Sztálin írta alá Szerpuhovban, a főhadiszálláson.

Kátya visszatért Moszkvába, ugyanannak az Arbat környéki mellékutcának, a Sztarokonyusennijnak félemeletes házába, ahová a háború elején Nyikolaj Ivanovics Szmokovnyikov költözött be Dásával, s Kátya Párizsból szintén oda tért meg; ugyanabba a szobába, ahol Nyikolaj Ivanovics temetése után oly reménytelenül összeroppant az élete. Akkor bundájával takarózva az ágyára kuporodott, s nem akart tovább élni... Egy sóhajjal felállt, s az ebédlőbe ment vízért, hogy morfiumot vegyen be, s akkor látta meg a félhomályban második életét: Vagyim Petrovics ült ott, és őrá várt...

És lám, életének e második, izgalmas, szerelmes, kínzó köre is lezárult. Mennyi, mennyi mindent veszített el, visszahozhatatlanul. Különös erővel támadt fel benne ez az érzés, mialatt most, július közepén, batyuval a karján, elindult a Kijevi Pályaudvarról... A Moszkva folyó sekély vizében kisgyerekek pocsoltak, s hangjuk szinte még szomorúbbá tette a környezet csendjét; a part ritkás gyepén egy öregember ült és horgászott. A Szadovaján, ahol a házak elől eltűntek a virágoskertek és kerítések, Kátyát még jobban meglepte a csend; csak az óriási hársak susogtak, pompás, zöld terebélyükkel takarva a néptelen lakóházakat; a hajdan nagy forgalmú Arbaton se villamos, se bérkocsi, csak néhány járókelő lépkedett lehajtott fővel a rozsdás sínek között. Kátya befordult a Sztarokonyusennij utcába, s végre meglátta a házat... Remegő térddel sokáig állt az átellenes gyalogjárón. Képzeletében ez a ház mindig csodaszép aranyszínben tündökölt, hófehér oszlopok közt, függönyös tükörablakaival... Árnyak imbolyogtak ott: Kátya, Vagyim Petrovics, Dása árnyai... Vajon elmúlhat-e nyomtalanul, ami volt valaha? Vajon az élet is úgy tűnik el, mint a párnán nyugvó fej álma, és csak terméketlen csalódást hagy a sóhajjal ébredőnek? Nem, nem, az elmúlt napok valahol úgy maradtak megdermedve a váratlan örömben, mikor Kátya a szőnyegre ejtette a morfiumos üvegcsét, és erőtlenül megkapaszkodott Vagyim Petrovics acélosan megfeszülő karjába, s hallgatta a férfi szerelmes szavait. Ez nem álom, ez nem tűnt el, mindez most is ott van a fekete ablakok mögött. És ott rejlik első éjszakájuk is, álomtalan, kínzóan mélységes, néma csókjaikban, mindig egyforma s mégis mindig új szavaikban, gyönyörűségükben, hogy ez a föld egyetlen csodája, amely oly szorosan összeforrasztja az izmos barna és törékeny fehér karokat, amelyek a legférfiasabbak és a leggyöngédebbek e világon.

A házikó szegényes volt, teljesen üres, kidőlt-bedőlt, és hófehér oszlopoknak nyoma sem volt rajta: Kátya csak képzelődött. A földszinten a két szélső ablak belülről újságpapirossal volt beragasztva, a többi ablakot olyan vastag piszokréteg borította, hogy ott nyilván senki sem lakott... A félemeleten, ahol Dása hálószobája volt, egyetlen ablaküveg sem maradt épségben.

Kátya átment az utcán, és bekopogtatott a kapun, amelynek barna festéke tenyérnyi darabokban lehámlott. Sokáig zörgetett, míg végre észrevette, hogy a kapukulcs helyén pókháló fedte lyuk van csak. Akkor jutott eszébe, hogy a hátsó ajtóhoz be lehet jutni a mellékutcából. A kerítés ajtaja nyitva volt, és a begyepesedett udvaron alig észrevehető ösvény vezetett befelé. Szóval mégis lakik itt valaki. Kátya bekopogott a konyhaajtón. Kisvártatva egy sápadt képű, szemüveges, bozontos, szőke, nagyfejű emberke nyitott ajtót:

- Mióta kiabálok, hogy az ajtó nyitva van! Mi tetszik?

- Bocsánat, csak azt akartam megtudni, itt lakik-e még az öreg Marja Kondratyevna.

- Igen, itt, csakhogy már meghalt... - felelt a kérdezett olyan hangon, ahogyan matematikai problémákat szoktak fejtegetni.

- Meghalt? Mikor?

- Nem nagyon régen, pontosan nem tudom már...

- Mit csináljak? - mondta Kátya zavartan. - Az én szobámban lakik most valaki?

- Nem tudom, a magáé vagy nem a magáé ez a lakás, de el van foglalva...

Az emberke már-már bezárta az ajtót, de meglátva, hogy a szép nő szeme könnybe lábad, mégis habozott.

- Milyen kellemetlen... Egyenest az állomásról jöttem ide; hova, merre menjek most? Két évig nem voltam Moszkvában, most aztán hazajövök és tessék...

- Hazajött? - kérdezte amaz csodálkozva. - Moszkvába?

- Igen. Egész idő alatt délen voltam, azután Ukrajnában...

- Mondja, maga meghibbant?

- Hogyhogy? Mi van abban különös, ha valaki hazajön?

A férfi pergamenszínű, nyűtt arcára keskeny ajkának vigyora csúf ráncokat vetett:

- Hát maga nem tudja, hogy Moszkvában éhen halnak az emberek?

- Hallottam, hogy az élelmezés bajos... De nekem kevés kell... Meg aztán majd jobbra fordul... Nagy bajban jobb otthon.

- Kicsoda is ön tulajdonképpen?

- Tanítónő vagyok... Jekatyerina Roscsina... meg is mutathatom az irataimat.

Kátya fogával, körmével bontotta ki a csomót zsákvászonbugyrán, s kivette a közoktatásügyi népbiztosság igazolványát.

- Az evakuációig Kijevben dolgoztam orosz elemi iskolában... A népbiztos követelte, hogy semmi szín alatt se maradjak a fehér fennhatóság alatt... Én magam sem maradtam volna ott... És még ezt az ajánlólevelet is adta Lunacsarszkijhoz... De ez le van pecsételve...

A férfi elolvasta az igazolványt, és megnézte a lezárt boríték címzését; mindezt nagyon lassan tette.

- Az öregasszony szobája tulajdonképpen üres. Ha mindenáron itt akar lakni, tessék... Bár minden csupa piszok és penész... Moszkvában akármelyik lakatlan házba be lehet költözni...

Félrehúzódott és bebocsátotta Kátyát a félhomályos konyhába, amely tömve volt törött bútorral. Megmutatta a folyosó falán függő szobakulcsot, és visszavonult saját lakrészébe, amely hajdan Nyikolaj Ivanovics dolgozószobája volt. Kátya nagy nehezen kinyitotta a berozsdásodott zárat, és benyitott a fülledt levegőjű szobába, amelynek két ablakát kívülről vastagon befröcskölte a sár. Ez volt a hálószobája, az ágya ugyanott állt, s a falon függött még a faragott gyógyszeres szekrényke - a mitikus madarak kifakult képével az ajtaján -, amelyből akkor kivette a morfiumos üvegcsét. A megboldogult Marja Kondratyevna ebbe a szobába cipelte be az egész lakásból a bútorzat legjavát; díványok, karosszékek, állványok egymás hegyén-hátán, összevissza töredezve, por- és pókhálólepetten hevertek egymásra halmozva.

Kátyát kétségbeesés környékezte: ebben a néptelen, ínséges, hőség gyötörte óriás Moszkvában, ebben a haszontalan limlommal zsúfolt, fülledt szobában éljen, itt kezdje meg életének harmadik szakaszát?! Leült a puszta matracra, és elsírta magát. Nagyon elfáradt, és éhes is volt. Az eléje tornyosuló nehézségekkel szemben erőtlennek érezte magát. Eszébe jutott az az aranyos, kedves, rozoga házikó az iskola mellett, a virágos, csöppnyi ablak s a virágos rét a sövényen túl... A kis seprű a küszöbnél, a vizesdézsa a tornácon, az ablakban bólogató falomb, amely zöldes fényt vetett a gyerekek irkáira... A gondtalan, csintalan gyereksereg és kedvence: Ivan Gavrikov... Miért is nem maradhatott ott örökre?

Felállt és a konyhába ment egy kis vízért, hogy beáztassa a Kijevből hozott száraz zsemlét. De még egy pohara sem volt az új élethez! Most már haragosan megtörülte szemét, és halkan bekopogott a sápadt ember szobájába:

- Bocsásson meg, kérem, hogy annyit háborgatom...

Az lassan az ajtóhoz jött, kinyitotta és mintha el is felejtette volna, hogy Kátya a világon van, meglepetten nézett rá.

- Bocsásson meg, kérem, nem volna egy pohara? Inni akarok.

- Maszlov a nevem, Maszlov elvtárs - mondta a férfi. - Milyen pohár kell?

- Akármilyen, amire nincs szüksége...

Nyitva hagyta az ajtót, és bement a szobába. Kátya rengeteg könyvet látott a gyalulatlan deszkapolcokon, nyitott könyveket s kéziratokat az íróasztalon, egy hitvány vaságyat, azon is könyveket, a padlón szemetet és megsárgult újságpapirost az ablaküvegen. Maszlov lassú léptekkel visszajött, és egy piszkos poharat nyújtott át Kátyának:

- Meg is tarthatja...

A konyhában Kátya nagy nehezen utat tört a vízcsaphoz, ami körül minden csupa szemét volt, de folyt belőle a víz. Kimosta a poharat, és jóízűt ivott, aztán visszament a szobájába. Még mielőtt a zsemléhez fogott volna, ki akarta nyitni az ablakot, s kicsit meg is akart mosakodni. De a betapasztott ablakot nem egykönnyen lehetett felfeszíteni. Kátya sokáig kínlódott vele, húzta-rázta, széklábbal próbálta letolni a reteszeket, hangosan zihált. A zajra megjelent Maszlov, s kis ideig szótlanul álmélkodott:

- Miért akarja kinyitni az ablakokat?

- Hiszen itt meg lehet fulladni.

- Azt hiszi, talán az utcán tisztább a levegő? Por és métely, ahová lép. Minden udvaron rothadás... Nem ajánlom. (Kátya az ablakpárkányon állva végighallgatta, aztán ajkát összeszorítva, tovább vesződött.) Tételezzük fel, hogy sikerül kinyitnia, éjszakára megint csak be kell majd zárnia... Fölösleges erőfeszítés.

A retesz végre engedett. Kátya leugrott az ablakpárkányról, kitárta az ablakot és mohón szívta tüdejébe a levegőt.

- Igen, igen - mondotta Maszlov tűnődve -, még nem oldottuk meg a város problémáját. - Térde hirtelen megbicsaklott, szétnézett, hova üljön, végül az ajtófélfához dőlt, hüvelykujját a zsinór mögé dugva, amely lazán övezte rajta a pállott vitorlavászon inget. - A hó elolvadt, és minden szenny, piszok, a sok kutya-, macska- és lóhulla az utcákon, az udvarokon maradt... Az esőzés lemosott egyet-mást, de ezzel nincs megoldva a probléma.

- A fürdőszoba használható? - szakította félbe Kátya.

- Sejtelmem sincs róla... Egy időben lakott itt egy vízvezetékszerelő... Vasárnaponként saját jószántából javítgatott valamit a konyhában, fürdőszobában, de aztán kiment a frontra.

- Tudja, kérem, most menjen ki innen - mondta elszántan Kátya. - Legalább úgy-ahogy rendbe hozom a szobát, megmosakszom s aztán bemegyek magához... Először is meg kell tudnom néhány címet... Hiszen most egyáltalán nem ismerem ki magam Moszkvában. Ugye, kérem, segítségemre lesz majd?

- Igen, igen, ma vasárnap van, egész nap itthon maradok.

Lassan elmozdult az ajtófélfától és távozott. Kátya kulccsal bezárta az ajtót mögötte. Csak ki kell jönnie a sodrából egy kicsit, s mindjárt megy a dolog. Levetette blúzát és szoknyáját, hogy be ne piszkítsa, s megkezdte harcát a porral. Rongy akadt elég a fiókokban. Kutatás közben talált saját monogramjával kihímzett ágyneműt, megtalálta ingeit, nadrágjait, sőt néhány pár kijavítgatott harisnyáját is. Aranyba kéne foglalni a kezét annak a Marja Kondratyevnának, hogy megőrizte ezt a felbecsülhetetlen értékű holmit! Pedig általában elég kapzsi, sőt enyveskezű volt a megboldogult... No mindegy, nyugodjék békében.

Maszlov még aznap este megmutatta Kátyának a kéziratait, sőt az egyikből fel is olvasott, amely az utópista szocializmus klasszikusainak oknyomozó története volt. Kátya Maszlov beágyazatlan fekhelyén ülve hallgatta.

- Különösnek találja - mondotta Kátyának -, hogy valaki ilyen időkben az utópistákkal foglalkozzék? Utópia a proletárdiktatúra korszakában! Hol itt a logika! Vallja be, hogy csodálkozik ezen.

Kátyának majd leragadt a szeme, bólogatva ráhagyta, hogy igen, csodálkozik.

- Pedig, igenis, van ebben logika... Részletesen megvilágítom, miként próbálkoztak egyesek és kisebb csoportok megvalósítani az utópisták eszméit a tizenkilencedik század közepén. A társadalmi mozgalmak történetének ez az egyik legérdekesebb fejezete.

Elfordult Kátyától, hogy elrejtse csúnya fogait, mert szája gúnyos nevetésre húzódott.

- De csak vasárnaponként írhatok. Egyébként a kerületi bizottságban dolgozom, és elég kevesen vagyunk. Moszkvában alig maradt párttag... Csak rendkívül gyönge egészségi állapotomra való tekintettel mentettek fel a frontszolgálat alól... Testileg-lelkileg ki vagyok merülve.

Beteges állapota s látszólag csaknem teljes átszellemültsége ellenére, Maszlov meglehetősen élelmesnek bizonyult. Már másnap elkísérte Kátyát a közoktatásügyi népbiztossághoz, megismertette az elvtársakkal, segített a bejelentés elintézése és az élelmiszerjegyek megszerzése körül.

Nélküle Kátya nem tudott volna eligazodni a népbiztosság óriási épületében, számos ügyosztályának számtalan főnöke és alkalmazottja közt, annál is kevésbé, mert a munkatársakat heves vérmérsékletük és a "rutintól" való irtózásuk legalább minden héten egyszer arra indította, hogy asztalukkal, szekrényükkel, irattárukkal együtt egyik emeletről a másikra hurcolkodjanak, s ezzel a szolgálati viszonyok, kapcsolatok és a felelősség belső rendszerét is megváltoztassák.

Kátyát nyomban kinevezték elemi iskolai tanítónőnek a presznyai kerületbe. Egy másik asztalnál társadalmi munka gyanánt óraadással bízták meg az analfabéták esti iskolájában is. A harmadik asztalnál egy hihetetlenül sovány, olajbarna arcú, lázas szemű ember állította meg; a folyosók és lépcsők útvesztőjén át elvezette Kátyát a művészeti propaganda osztályára, ahol üzemekben tartandó alkalmi előadásokkal bízták meg.

- Az előadások tartalmát később beszéljük meg - mondotta az olajbarna ember. - Majd megkapja a tervezetet és az idevágó irodalmat. Nem kell megijednie, maga művelt ember, és ez elég. Az a tragédiánk, hogy igen kevés művelt emberrel rendelkezünk, az intelligenciának több mint a fele szabotál. Még keservesen meg fogják bánni. A többit a front emészti föl. Az ön megjelenése igen kedvező benyomást tett mindenütt...

Végül valamelyik folyosón egy rendkívül temperamentumos ember fogta el Kátyát. Vászoningének hóna alatt izzadságfoltok látszottak.

- Maga színésznő, ugye? Épp most hallottam magáról - hadarta, ügyet se vetve Kátya tagadó válaszára; átölelte és úgy kísérte a folyosón. - Beosztom a fronttársulatba, a frontra utazik külön kocsiban, kap az útra bőségesen kenyeret, cukrot, legjobb minőségű teavajat... A műsor elsőrendű. A maga alakjával, ha egy kicsit énekel, táncol, a vöröskatonák máris megtapsolják... Én küldtem a frontra Csebutikin professzort is, hatvanéves vegyész, vagy tán csillagász, mit tudom én? Elég az hozzá, hogy most ő a frontszínházak férfisztárja: Béranger-dalokat énekel... Nem szükséges hálálkodnia, engem kizárólag a lelkesedés vezérel...

- Hallgasson ide! - kiáltott rá Kátya, és kiszabadította magát a karja alól. - Nekem ott van az iskola, a gyári előadások, az írástudatlanok tanítása! Fizikai képtelenség, hogy...

- Hogyhogy fizikai képtelenség?... Hát én talán bírom? Saljapin se bírja fizikailag, csakhogy én szereztem neki egy láda konyakot, most aztán ő maga kérezkedik a frontra... Na jó, majd még gondolja meg... Én mindenesetre szem előtt tartom...

Kátya a felelősségérzettől roskadozva ért haza. Az üres mellékutcákból fúvó forró szél por- és szemétfellegeket kavart fel az úttesten. Kátya a Tverszkoj sétányra ért. Összeszámolta, marad-e mindenre ideje hat óra alvás mellett. "Nem, tizennyolc óra kevés!... Tanítás az iskolában, füzetjavítás, felkészülés másnapra... Az esti oktatás legalább két óra naponta... Istenem, és az előadás meg az oda-vissza út gyalog? Aztán meg... arra készülni is kell... Tizennyolc óra kevés lesz!"

Leült egy padra a sétányon, talán ugyanarra, ahol tizenhatban Dásával együtt ültek, és találkoztak Besszonovval... Csupa por volt az egész ember, alig vánszorgott... Milyen rémes is volt az egész, két teljességgel haszontalan fiatal nő, aki nem tudott mit kezdeni a sok szabad idejével, és ezért képzelt tragédiákban szenvelegtek, mikor Besszonov - akárcsak Alekszander Blok versében, a »Haláltáncok«-ban - meghajolt előttük, és lassan eltávozott; ők utána néztek, és különösen azért szánakoztak rajta, hogy járás közben majdnem leesett róla a nem rászabott katonanadrág.

Csak négy órát fog aludni, s majd vasárnaponként kipiheni magát. De még az élelmiszerért is sorba kell állni! Kátya lehunyta szemét és sóhajtott... A szél vékony nyakára fújta egy hajfürtjét, s feje fölött megrázta a hárslombokat. Végül is nem kínozta magát tovább azzal, hogyan kanyarítson ki egy napból több mint huszonnégy órát. Majd csak meglesz valahogy!... Gondolatai az önmagának is érthetetlen változás körül kalandoztak, amin nem győzött csodálkozni és örvendezni. Abban az órában, amikor a kemencének támaszkodva Alekszej bősz arcába vágta, hogy nem! - valami új boldogság nyugodt és biztos előérzete fogamzott meg benne. Tavasszal már némi ízelítőt kapott belőle: elalvás előtt minden este átgondolta a napját, s nem talált benne semmi homályosat, nyugtalanítót. Tetszett önmagának. S most túlozva tettette a kétségbeesést, hogy nem tud megbirkózni társadalmi feladataival... Egyáltalán nem erről van szó. A nemrég oly gyámoltalan, gazdátlan kismacska egyszerre jelentős személy lett. Szükség van rá; az a felelős beosztású, olajbarna arcú, nagyon szép szemű elvtárs rendkívül tisztelettudóan beszélt vele... Ezt mind ki kellett érdemelnie; rémes volna, ha a népbiztosságon azt mondanák: "Pedig hogy megbíztunk benne..." Itt Moszkvában más a helyzet, mint amikor a sztyeppen nyikorgott a szekere Alekszej trojkája nyomában, és ő szalmaszálat rágcsálva tűnődött: "Minek ez a szépség, rabsorsra jutottam..."

Maszlov részletesen megtudakolta, mit végzett. Amikor Kátya elmondta az olajbarna elvtárssal folytatott beszélgetést, Maszlov jobb arca számtalan ráncot vetett, és ferde mosolyra húzódott.

- Igen, igen - mondta és elfordította a fejét -, az intelligencia tragédiája még nem is minden... Van ennél még sokkal tragikusabb dolog is.

Kátya augusztus elsején elkezdte a tanítást. Csendesen állítottak be s ültek helyükre a mezítlábas kislányok, akiknek hajfonata szalag helyett spárgával vagy rongydarabkával volt megkötve, s a kopaszra nyírt kisfiúk, vedlett, agyonfoltozott ingben. Legtöbbjük arca koravén, és áttetszően sovány volt.

Kátya az egész napot ismerkedésre szánta, a gyerekek közé ült a padba, kikérdezgette és beszélgetésre bírta őket. Már volt egy kis tapasztalata, hogyan lehet felkelteni a gyermekek érdeklődését. Kézbe vett egy könyvet, felütötte: "Ez itten könyv: fehér lapok, fekete betűk, szürke sorok, több semmi, ha reggeltől estig nézitek, akkor sincs más benne. De ha megtanultok olvasni, írni, számolni, ha tanultok történelmet, földrajzot és még sok mindent, ez a könyvecske egyszer csak megelevenedik..."

Visszaemlékezett, milyen kíváncsian csillant fel néha az apróságok szeme a vlagyimirszkojei iskolában. Különösen Szaltan cár regéjét tudta lebilincselően előadni.

"Az ábécével kezdtem, aztán leírtuk a táblára, majd kibetűztük a szavakat, azután, természetesen fennhangon, elismételtük az egész mondatot... És egyszer csak egy szép napon a sorok kezdenek eltűnni a szemünk elől, és helyettük kék tengert látunk, s még halljuk is, amint a hullámok megtörnek a parton, és a tajtékzó tengerből kikel csuromvizesen negyven daliás páncélos vitéz és velük a nagy szakállú Csernomor apó..."

Amikor ezt itt a moszkvai Presznyán elmesélte, úgy érezte, mintha szavai nem találnának el a gyermekfülekbe, hanem valahogy elhervadnának ebben a rideg tanteremben, ahol az ablakszemek fele deszkákkal van elsötétítve, és a falak omladozó vakolata helyén itt-ott kibukkan a tégla. A lánykák karja olyan vékony, hogy belefér egy szalvétagyűrűbe, a ráncos, varas képű kisfiúk pedig csendesen, leereszkedő elnézéssel hallgatnak. Mindegyiknek máson jár az esze.

A nagyszünetben kimentek az udvarra a gyerekek, de csak néhány kislány kezdett eldobott kövecskék után fél lábon ugrálni, no meg két fiú hajba kapott valamin. A többség a kerítés tövébe ült, a dudva közé, és ott kuksoltak, egyikük se hozott magával tízórait. Ebből a kerületből való munkások gyerekei voltak valamennyien, soknak az apja a fronton volt. Az egyik fiúcska a földre támaszkodva a felhőt nézte, amely a Presznya fölött gomolygott, mint a füst. Kátya a közelébe ült, és közvetlen hangon megkérdezte:

- Ugye, te vagy Petrov Mitya... jól megjegyeztem?

- Ühüm.

- Hol dolgozik az édesapád?

- Apu rég a fronton van.

- Hát az édesanyád?

- Ő otthon: beteg.

- Apád ír a frontról?

- Nem a!

- Mért nem ír?

- Hát mit írjon... Sok jót nem írhat... Elment, oszt azt mondta anyunak: "Amér te így elnyomorodtál a sok munkában, megölök tíz generálist"... Rém bátor.

- Te mi akarsz lenni, ha megnősz?

- Nem tudom... Anyu azt mondja, ezt a telet nem éljük túl...

Fehér hordák közeledtek Moszkvához, hamar beköszöntött az ősz. Felcsillámlott még néhány szomorkásan aranyló napja a vénasszonyok nyarának, de aztán az északi szél szomorú esőfelhőket hajtott arra.

Az iskolában nem volt mivel fűteni a vaskályhát. Kátya panaszra ment a népbiztosság olajbarna emberéhez, de az lázas szemét le nem véve róla, csak bólogatott:

- Megértem aggodalmát, és becsülöm buzgalmát, Jekatyerina Dmitrijevna, de hiába, ezen a télen nagyon nehéz lesz a fűtés. A népbiztosságnak ígértek ugyan fát, de az a vologdai kormányzóságban van, s onnét kell ideszállítani lófogattal. De azért csak ne hagyja annyiban a dolgot, próbálkozzék, ahol csak lehet.

A kékre fagyott, átázott gyerekek olyan madárijesztőre való, silány kis kacabajkában jártak iskolába, hogy Kátya végül nyílt rablásra vetemedett, és kitűzte a napot, amikor közös erővel lebontják az iskola kerítését. Az iskolaszolga - egy féllábú, siket vénség -, Kátya és a gyerekek, akik csaknem kivétel nélkül eljöttek, késő este, a sivító, hideg szélben szétszedték és az iskola fészerébe hordták az egész kerítést. A pedellus felfűrészelte a fát, és reggelre jó meleg lett az osztály. A nedves falakból csak úgy dőlt a pára, a gyerekek fel voltak villanyozva, és Kátya mesélt nekik a nap hőenergiájáról (amiről ő maga is csak előző este olvasott el egy hasznos könyvecskét, a »Természet erői« címmel).

- Amit csak itt láttok, gyerekek, ez a katedra, a padok, a kályhában a tűz s ti magatok is: ez mind a nap energiája... Az emberiség feladata, hogy szolgálatába állítsa... Ezért kell tanulni, tanulni és harcolni, küzdeni... S most áttérünk az orosz nyelvre... Az orosz nyelv szintén napenergia, ezért azt is alaposan el kell sajátítani...

A szünetben a gyerekek mindenféle újságot meséltek Kátyának. Mindent tudtak, ami a Presznyán történt, de még azt is, ami külföldön a "mordlordok"-nál. Kátya igen sokat merített ezekből a tudósításokból. Így például előbb tudta meg tőlük, mint az újságokból, hogy a fehérek Orjolnál áttörtek, mivel már sebesültek érkeztek onnan. Két kislány saját fülével hallotta, amint Mikulinéknál - ahova bejáratosak voltak - Sztyepan Mikulin vasesztergályos, aki épp most jött haza szegény, csupa seb mindene, felült az ágyán, pedig a doktor megtiltotta, és borzasztó hangon kiabálta a feleségének meg az anyjának:

- Árulás van a frontunkon, árulás! Adjatok tollat, tintát, papirost, megírom Vlagyimir Iljicsnek! A legjobb elvtársak vérüket hullatják, vizes földön hálnak, csak hogy Moszkva ne jusson a fehér generális kezébe... Nem mi tehetünk róla, hogy Orjol elesett... Árulás!

Amikor Petrov Mitya meghallotta ezt, fehér lett, mint a fal, szeme kikerekedett, s úgy szenvedett, hogy Kátya melléje ült a padba, és magához ölelte a fejét, de a fiú elhúzódott: nem használt itt se vigasztalás, se becézgetés.

Már napok óta szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, az egész Presznya szinte belesüppedt a híg, olajos latyakba. A gyerekeket nagyon felzaklatták a pestisként terjedő rémhírek, nehéz volt figyelmüket a tanulásra összpontosítani. A kis vörösszőke Klavgyija nem készítette el a házifeladatát a számtanórára, és keserves sírásra fakadt. Kátya ceruzával az asztalra koppantott:

- Azonnal hagyd abba a sírást, Klavgyija.

- Ne-e-em bí-í-rom, Kátya néni...

- Mi történt? Mi van veled?

A kislány rekedtes hangon hüppögött:

- A mamám azt mondta: hiába tanulsz, Klaska, ne tanulj te számtant!

- Micsoda csacsiság ez, a mamád ezt nem mondhatta!

- De igen, mondta, hogy piszokból jöttünk, piszokban is maradunk... A tiszt urak a lovak alá taposnak...

Estefelé Kátya az analfabéták tanfolyamára ment; kerítésekhez lapult, hogy amennyire lehet, kikerülje a nagy tócsákat, s kétségbeesetten nézett szét az utcasarkokon: hogyan jusson tovább. Csesznokov munkás lakásán (aki nemrég ment ki komisszárként a frontra) a hozzá beosztott tíz asszony közül ezen az estén egyik se jelentkezett. Csesznokovné fél éve ment férjhez, teherben volt, és rettentően lesoványodott, az arca tele volt sárga májfoltokkal.

- Ne járjon el most hozzánk - mondta Kátyának -, várjon vele, most más bajunk van... magának is könnyebb lesz...

Megmutatta a levelet, amelyet férje küldött a frontról:

»Ljuba, ha Tula elesik, készüljetek a legrosszabbra. Moszkvát nem adjuk, csak a holttestünkön keresztül... Sietve írok, mert alkalom kínálkozik... Nincs kizárva, hogy elmegy hozzád egy bajtársunk, Roscsin elvtárs, megbízhatsz benne. Majd mesél mindenről, nem árt, ha az elvtársaink is meghallgatják... És segítsenek is neki, ha kell. Mindamellett élek és egészséges vagyok, megtanultam lovagolni, amit sose hittem volna...«

- Ezt a Roscsin elvtársat várjuk, nem is értem, mért nem jön - mondta Csesznokovné, s borúsan nézett az esőverte ablakra. - Akkor majd jöjjön el hozzánk, elküldöm magáért a kislányt... Ez a Roscsin nem a maga férje?

- Nem - felelte Kátya -, az én férjem régen elesett.

Hazament, befűtött a kis kályhába, amelynek a csöve egy ablakszem helyére volt beillesztve, és amelyet "méhecskének" neveztek el, mert az ilyen csöppnyi kályhákban az égő aprófa olyan kedélyesen zümmögött; a presznyai munkások csinálták neki, hogy a tanítónőjük jobban bírja a hideg éjszakákat. Kátya levette átázott szoknyáját, sáros cipőjét, harisnyáját, jéghideg vízben megmosta a lábát, vizet töltött a teáskannába, és föltette a kályhára, kabátja zsebéből elővett egy darab szürke, korpás kenyeret, apró szeletekre vágta, majd rátette a tiszta asztalkendőre a csésze és az ezüst teáskanál mellé. Szórakozottan csinálta mindezt, az esze máshol járt. Amikor a konyhaajtó becsapódott, és Maszlov kibírhatatlanul lassan végigcsoszogott a folyosón, Kátya bekopogott hozzá.

- Á, van szerencsém, Jekatyerina Dmitrijevna. Tessék helyet foglalni. Ronda idő van... De kegyed, mint látom, egyre szépül... Úgy bizony.

Ezen az estén a szokottnál is epésebb volt. Kátya kérdésére: mi történik tulajdonképpen, miért ez az izgalom városszerte, Maszlov már nem is fordult félre, vékony szája széle a lehető leggúnyosabb fintorra biggyedt.

- A párthírek érdeklik kegyedet? Avagy a fronthelyzet? Csepülnek bennünket. Mit mondhatok egyebet, csepülnek! Moszkvában pedig a szokott derűs, bizakodó hangulat... Tömeges mozgósítás a párttagok közt Gyenyikin ellen... Petrográdon a burzsuj városrészekben sorozatos házkutatások... A gyárakat, az üzemeket bezárják, mert nincs fűtőanyag. A végére hagyom a legvidámabb újságot: ellenőrzik a párttagsági könyveket, vagyis megkezdik Augiász istállójának tisztogatását. Ezzel aztán meg is verjük Gyenyikint, Jugyenyicset, Kolcsakot...

Ide-oda ténfergett a szemetes padlón, nedves, sáros nadrágjából kifityegett a gatyamadzag... Közben ujjával csettintgetett, de még az se sikerült neki, olyan gyenge volt.

- Most aztán okvetlenül győzünk, ha a fene fenét eszik, akkor is... - hajtogatta gúnyosan. - Ön persze nem érti ezt. És nem is csoda, ha nem érti... Sokkal csodálatosabb, hogy például én sem értem... Most már a világon semmit sem értek, ha megölnek, akkor se... A szocializmus az anyagi jólét bázisára épül... A szocializmus a munka termelékenységének legfejlettebb formája... Ugyebár... Szükséges ehhez jól fejlett ipar? Föltétlenül. Szükséges ehhez fejlett és nagy létszámú munkásosztály? De még mennyire! Hiszen olvastuk Marxot, éppen eleget. Most elő a pártkönyvekkel... Van még elég puskaporunk...

Ettől Kátya nem lett okosabb. Másnap elment utasításokért a népbiztosságra; a folyosón, ahol eddig sohasem volt léghuzat (kitört egy ablak talán, vagy szándékosan hagyták nyitva), kegyetlen, hideg szél fütyült, de ennek ellenére az alkalmazottak lépten-nyomon sugdolózó csoportokba verődtek; Kátya hiába járta sorra a hivatali szobákat, csak egy helyen szólt oda neki egy nő, kidugva orrát vedlett cobolygallérjából:

- Mi az, polgártársnő, maga alvajáró? Hát nem tudja, hogy valószínűleg Vologdába települünk...

S egyszerre, ugyanilyen váratlanul, éles fordulat állt be. Alig világosodott, Kátya az iskolába rohant. A Szadovaján meg kellett állnia, nem lehetett átmenni: a már téliesen csupasz, óriási hársak alatt felfegyverzett munkásosztagok robogtak a keményre fagyott sáron, pocsolyákon, nyomukban hadtápszekerek. Utána megint, egyik hadoszlop a másik után, lassan lépkedve, akár a megigézettek... Itt is, ott is belevágott néhány gyakorlatlan hang az Internacionáléba. A vörös vászonplakátokon girbegurba betűk hirdettek harcot Gyenyikin bandái ellen. "Éljen a proletárforradalom!" "Le a burzsoáziával!" A reggel borús homályában mind újabb és újabb oszlopok bukkantak fel. Kátya nézte, nézte ezeket a sovány, borostás, kimerült, sötét arcokat, s mintha mindegyikük tekintetében, szorosan összezárt szájuk körül ugyanaz a szenvedésen diadalmaskodó elszántság, könyörtelenség volna...

Az iskolában a gyerekek elújságolták Kátyának: tegnap a presznyai gépgyárban Lenin beszédet tartott, és megkezdődött a pártkongresszus...

Voronyezstől nem messze Skuro kubanyi hadteste csatlakozott Mamontovhoz, így most hat lovashadosztálya volt Bugyonnij két hadosztályával szemben; ekkor Mamontov megállapodott, és várta ellenfelét. De azért óvatos volt. Erőinek egy részét Voronyezs helyőrségének erősítésére hagyta, a két hadtestet három oszlopra osztotta, és a vörös lovasság bekerítésére és elpusztítására egy óriási térséget jelölt ki, amelynek egyik szélén vasúti töltés húzódott, ahol egy hathüvelykes ágyúkkal felszerelt páncélvonat mozgott ide-oda, mint egy lomha acél-teknősbéka.

Bugyonnij merészsége számítással párosult. Mamontov tábornok előkészületeiről és cselfogásairól a legpontosabb értesüléseket kapta. Valami kis parasztlány a kendője vagy kontya alá dugva, vagy egy púpos vénasszony a koldustarisznyája fenekén hozta a girbegurba betűkkel írt jelentéseket a fehérek táborából; ugyan ki törődött egy tetves csitrivel, a vénasszony előtt meg egyenesen kiköpött a kozák, így aztán azok szépen átadogatták Bugyonnij felderítőinek a kémjelentéseket.

Bugyonnij az erdő és a mocsár között maradt, nem vonult ki arra a szabad térségre, amelyet Mamontov vesztőhelyének szánt. Parancsot adott, hogy a lovakat jól etessék, és a patkolásuk is rendben legyen (csak az első lábaikon volt patkó). Kiegészítette a lőszerkészleteket, és elrendelte, hogy az örökös köleskása helyett adjanak a katonáknak zsákmányolt szalonnát babbal, édes konzervtejet meg száraz teasüteményt és illatos dohányt, hogy kicsit elszórakozzanak a tábortűznél. Mindez a "mozgó arzenálból" került, ahogyan a fehérek gazdag hadtápszállítmányait elkeresztelték. Éjjel-nappal vonultak a hadtápkocsik Voronyezsből Mamontovék felé. Szemjon Mihajlovics főleg az új típusú japán karabélyokra vetett szemet, hogy lehetőleg azokra cserélje ki a harcokban alaposan kiszolgált, ócska puskákat, no meg irodai felszerelésre.

Az erdők, ingoványok fedezékében jól kialhatták magukat a súlyos hadműveletek előtt. De a katonák olyan fenyegetőnek látták az összecsapást hat teljes doni hadosztállyal, hogy nemigen tudtak nyugodtan pihenni. Nemcsak úgy tessék-lássék pucolták a lovakat, hanem tükörfényesre tisztították, buzgón javítgatták a lószerszámokat, élesítették a kardokat. Nem hallatszott se nóta, se harmonikaszó; komoly beszélgetések estek inkább. Ha feltűnt egy komisszár a közelben, a katonák maguk közé tessékelték: "Ugyan mondd már, kedves elvtárs, ha Mamontovval végzünk, csak nem hagyjuk meg neki Voronyezst, hiszen ott van a fő ereje meg mindenféle jószága!" A komisszár azt válaszolta, hogy Voronyezsre nézve Szemjon Mihajlovics még nem rendelkezett. Erre megindult a vita: lehet-e lovassággal bevenni egy megerősített körzetet? Az egyik szerint nagy lelkesedéssel igenis lehet, mások azt állították, hogy ez ellentétben áll a katonai törvényekkel.

Tyelegin lovasszázada őrszolgálatra volt kirendelve az ingovány szélére. Délre tőlük mezőség kezdődött, ahol olykor már fehér felderítők mutatkoztak. Tudvalevőleg azon az oldalon csoportosult Mamontov három hadoszlopának egyike. Éjszakánként fel-felcsillant a felhők közt a tábortüzek halovány visszfénye.

A lovasszázadban is töviről hegyire megtárgyalták a küszöbönálló csatát, amelyre ilyen példátlan tömegű lovasság gyülekezett mindenfelől. Egy Gorbusin nevű régi lovaskatona elmondta, hogyan folyt le tizennégyben egy ilyen ütközet Brodi mellett:

- Az osztrákok négy lovasezredből álló gárdahadosztálya merészen rátámadt a mi könnyű lovashadosztályunkra, igaz, hogy ez után az összecsapás után az osztrákok siettek hátravinni egész lovasságukat... Föntről, a dombról rohamoztak, a völgybe akarták szorítani a mieinket, de azok oldalozva odafönn termettek négy-négy kozák századdal, középütt az ulánusok, azok is pikákkal, meg sárga hajtókás, sárga pitykés ahtiri huszárok: derék huszárság volt az ott együtt! A mieink tudták, hogy az osztrákok lefelé rohantukban nem tudnak fordulni, pedig mihelyt közel értek, akkor látták csak, milyen rettenetes dühvel fogadják őket, rántották is vissza a lovakat, de már későn! Az oroszok meg rájuk a pikákkal, alulról felfelé, egész kényelmesen, amelyik leszúrt egyet, bennhagyta a pikát, felugrik, oszt elő a szablyát! De nem a vállára sújt, mert ott a pánt alatt acéllemez van, hanem a derekára... Fűbe is harapott ottan azonmód mind a négy osztrák gárdaezred: lekaszabolva vagy pikával a földhöz szögezve feküdt a hegyoldalon. Rémes volt még nézni is!

Latugin, aki nemigen szívelte, ha valaki nagyon érdekeset mesélt, félbeszakította a vén hadfit:

- Na igen, volt efféle is, miért ne lett volna, de hát ez a véletlen játéka... Hanem mondd el inkább azt, hogy fogott el három vöröskatona egy német zászlóaljat... Nem tudod? Ej-ej... Ezt pedig tudni kéne...

- No, meséld el, Latugin - hallatszott innen is, onnan is. Latugin közvetlenül a tűz mellett ült; rőt fény vetődött beesett arcára: a háromheti lovaglás alaposan megviselte. Gagint, Zadujvityert meg őt Tyelegin a tiszti iskolások zászlóaljába osztotta be, ahol két hónap alatt összeszedték magukat, s most a lovasszázad kötelékébe tartoztak.

- Volt nálunk a Tizedik Hadseregben egy fiú, Ljonka Scsurnak hítták, olyan ördöngös fickót keresve se lehetett találni - kezdte Latugin, kezét kardja markolatán nyugtatva. - A múlt ősszel, amikor még egy ukrán dandárban szolgált, elindult két cimborájával felderítésre. Mennek, mendegélnek, persze lovon, egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy kevés híján egy egész német zászlóalj van előttük. Jól megbújtak a sűrűben a németek, és levest főztek nagyban...

- Na, emmár nem igaz - szólalt meg a hallgatóságból valaki -, mer a német nem áll oda levest főzni a sűrűben...

Latugin megvető pillantást vetett a közbeszólóra:

- Megmondjam neked, mért főzték a levest? Jó!... A németek akkor már hazakészültek, odahaza forradalom volt náluk... Ukrajnában meg mindenféle felkelés, a falvak géppuskákkal védekeznek, se ide, se oda, hát megérkezett a német... Most már érted? Észbe se kaphattak a németek, Ljonka előhúzta a tiszta kapcáját, kardjára tűzi, és odalovagol közéjük: "Adjátok meg magatokat - mondja. - Itten egy óriási lovashaderő kerített be benneteket, még a kardunkat se akarjuk bevérezni, egyszerűen legázolhatunk mindnyájatokat..." Akadt tolmács is, lefordította Ljonka szavait. A zászlóalj parancsnoka, egy vaskos német altiszt, ezt feleli: "Nem hiszem, amit mondasz..." "Jól teszed, ha nem hiszed - mondta neki Ljonka -, üljetek lóra, gyerünk a mi törzsünkhöz, ott tisztességes feltételeket szabnak majd..." A németek tanácskozásba fogtak, aztán az őrmesterük így szólt: "Gut morgen, jól van, elmegyünk veletek, háromannyian, mint ti, és ha csalafintaság van a szavad mögött, az úton leütjük a fejed..." Ljonka erre: "Tessék, csalafintaságról szó se lehet, a forradalom harcosaival van dolgotok..." Elindultak. Odaértek a törzshöz. Tárgyalásba bocsátkoznak a németekkel. Azok azt követelik, hogy vasúton szállítsák el őket, s ráadásul huszonöt pud kölest adjanak nekik. A mieink meg a németek puskáit meg két ágyújukat követelik. A németek megkötötték magukat. A mieink is. Ljonka meg folyton ott settenkedett, és odasúgott parancsnokának: "Nézd, parancsnok elvtárs, éhesek ezek, azért olyan csökönyösek, majd én megagitálom őket, adass nekik egy kis jóféle szalonnát meg búzakenyeret!" Pálinkáról nem is beszélt hivatalosan a kutyafülű, mert a gazdasági főnök édeskomája volt, attól kapott egy nagy üveggel. Asztalhoz ült a németekkel, felvágta a kenyeret, szalonnát, pálinkát töltött, s megindult a beszéd erről-arról: hogy milyen jól esznek-isznak nálunk Ukrajnában, meg hogy milyen derék nép lakik erre. A németeket is agyba-főbe dicsérte, amiért kirúgták Wilhelmet. Ezúttal a tolmács se kellett, a németek anélkül is gyönyörűen megértettek mindent. Scsur ököllel dögönyözte a hátukat, s fülüknél fogva képen csókolta őket. Idestova már csak ketten maradtak az asztalnál, ő meg az altiszt. Ljonka iparkodik, de a német csak nevet, és a fejét csóválja... Kérdeztették a törzstől: hogy áll a dolog? Ljonka üzeni: "Rosszul, nem használ az agitáció a németeknek, küldjenek még egy iccével..." Na, a második porció után már csak Ljonka ült egyenesen. A németek ott aludtak. Reggelre kelve az altiszt nyolc társát túsznak hagyta - az ivászat után úgysem tudtak volna lóra ülni -, s Ljonkával együtt visszalovagoltak. Estére aztán hozta az egész zászlóaljat, négyszáz embert, vörös zászló alatt... Ízlett neki Ljonka agitációja...

Alighogy Latugin befejezte meséjét, amely sokkal nagyobb sikert aratott, mint Gorbusiné a brodi ütközetről, és a vöröskatonák olyan jóízűen kacagtak, hogy némelyik a könnyeit törülgette, odajött Roscsin, és Latuginhoz hajolt:

- Keresse meg Gagint és Zadujvityert, és velük együtt jöjjön a sátorhoz.

Tejfehér hajnali ködben vágtatott el öt lovas: nyírott sörényű pejlovon Roscsin, valamivel előtte pompás, fekete kancán a kis Dundics, Bugyonnij egyik századparancsnoka, életvidám, hallatlanul vakmerő, derék szerb, aki mint hajthatatlan forradalmár, második hazájaként szerette a beláthatatlan orosz földet és a beláthatatlan orosz forradalmat; ő meg Roscsin aranyvállpántos, világos, tiszti köpenyben voltak, mögöttük hetykén félrecsapott, kokárdás sapkájában, altiszti rangjelzésű bekecsben Latugin, Gagin és Zadujvityer.

Azt a feladatot kapták, hogy be kell jutniuk Voronyezsbe, kipuhatolni a tüzérség állásait, a lovasság és a gyalogság létszámát, s végül a helyőrség parancsnokának, Skuro tábornoknak kézbesíteniük kell egy lepecsételt borítékot, amiben Bugyonnij levele volt.

Dundics szerette az életét, és szeretett vele veszedelmes játékot játszani, s ezekben a friss, októberi napokban, amikor izmai csak úgy feszítették katonablúzát, a reggel mindenféle jó szaggal teli ködében különösen nehezen bírta a tétlenséget. Ő maga jelentkezett, hogy átadja a pecsétes levelet Skurónak. Felkereste Roscsint:

- Vagyim Petrovics, maga nagyszerűen alkalmas erre a kis kalandra, jól ismeri a tisztek szokásait és mindenféle ceremóniájukat. Nem volna hajlandó átszaladni velem Voronyezsbe? Egynapi út, jó kis lovaglásnak ígérkezik. Bugyonnij pompás lovakat ad alánk, Petuskát és Aurorát...

Nevetséges, hogy hajlandó-e... Vagyim Petrovicsot csak a tisztek ceremóniáiról ejtett szavak érintették kellemetlenül. De valójában egész este azzal foglalkozott, hogy kioktatta a legénységi elvtársakat, hogyan kell feszítenie egy közkatonának, hogyan kell tisztelegni, felelni, milyen az önkéntes tisztek külseje: Drozdovszkijék többnyire csíptetőt hordanak holt vezérük emlékére, és gúnyos orrhangon beszélnek, Kornyilovékra az üveges pillantás és a megvető közöny jellemző, Markov tisztjei piszkos köpenyükről és káromkodásukról híresek.

A megbeszélés szerint, ha feltartóztatják és megkérdezik őket, ezt felelik: "Bizalmas levelet viszünk Voronyezsbe az önkéntesek tartalékezredének parancsnokától, aki délről érkezett Kasztornaja körzetébe."

Vagy háromórai gyors ügetés után, a ködből alighogy kibontakozó fehéres ég alatt megjelentek Voronyezs templomkupolái, tűzoltótornyai, vörös háztetői. Egész úton egyetlen járőr sem tartóztatta fel őket; csak ránéztek a város felé ügető öt lovas távcsöveire s továbbmentek. A legelső igazoltatás a hídnál történt. A rozoga fahidat őrizték, tekintélyes külsejű férfiak járkáltak rajta ellenző nélküli sapkában s vállukra vetett fehér bőrkabátban, aminőt az ukrán asszonyok hordanak - s tudjisten, mért, valamennyi lengő szakállt viselt. A túloldalon néhány junker cigarettázott a hídfőállások körül.

Dundics megállította a lovát, leugrott róla, és a nyereghevedert kezdte húzogatni.

- Hamis papírokkal előhozakodni nem nagyon ajánlatos - mormogta. - A folyó megáradt, átgázolni valahol szintén nem kellemes, csuromvizesek leszünk. Szóval a hídon kell átmennünk.

- Annyi baj legyen, kivágjuk magunkat - mondta mogorván Latugin.

Zadujvityer hahotázni kezdett:

- Vakuljak meg, ha azok ott a hídon nem csuhások...

- Lépésben és vidáman előre - vezényelt Dundics, és macskaügyességgel penderült nyergébe. A hídon a szakállasok felhorkantak:

- Állj, állj! - Dundics feléjük tartott, sarkantyújával csiklandozva Petuskát. De azok akkora lármát csaptak, s úgy hadonásztak puskájukkal, hogy a ló eléjük érve dühösen felágaskodott, és csapkodott a farkával. Meg kellett állítani. Több kéz kapott a kantárszár felé.

Latugin odaugrott, és rákiáltott az egyikre:

- Te nyavalyás, hogy mersz őméltósága gyeplőjéhez nyúlni! És egyáltalán kifélék vagytok, igazoljátok magatokat!

- Hallgass! Állítsd meg a lovat - szólt rá félvállról a legnagyobb nyugalommal Dundics, és kipödrött bajusza alatt mosolyra villantva fehér fogait, lehajolt nyergéből a szakállasokhoz:

- A hídra szóló igazolványt kívánják? Nincs nálam. Dundics alezredes vagyok, ez itt a testőrségem... Rendben van? Köszönöm.

Nevetve megsarkantyúzta lovát, az állat nyerítve felágaskodott, sima, szürke hasát mutatta, és úgy elnyargalt az őrség mellett, hogy alig tudtak félreugrani. De Dundics nyomban megzabolázta, és lépésben ment át. A túloldalon izgalom támadt. A junkerek eldobták a cigarettát, s földig érő köpenyük szélébe botladozva, az agyagos lövészárkokhoz iramodtak, ahonnét két géppuskát vonszoltak elő a lovasok ellen. A hídfőállás őrparancsnoka, egy cingár, beesett arcú, lelógó bajuszos tiszt olyan undorítóan ismerős, lusta hangon kiabált, hogy Roscsin összeszorította fogait a viszolygástól:

- Hej, ott a hídon, le a lóról, igazolványt előkészíteni, különben lövök...

Dundics félrehúzva száját, odaszólt Roscsinnak:

- Hiába, támadnunk kell.

A keze már a kardja markolatán volt. Roscsin gyors mozdulattal visszatartotta:

- Tyeplov! - kiáltott a hosszú tisztre. - Hagyd azt a géppuskát... Én vagyok, Vagyim Roscsin...

Gyorsan leszállt lováról, és száron vezetve, egyedül ment át a hídon. Ez a tiszt az a bizonyos Tyeplov volt, hajdani ezredtársa, iszákos, hetvenkedő, ostoba fráter, akit Roscsin egy ízben komolyan figyelmeztetett, hogy pofon vágja, ha tovább szemtelenkedik, és jártatja a száját. Tyeplov gyanúsan nézett a közeledő Roscsinra, s lassan tokjába csúsztatta revolverét.

- Alig ismertelek meg... Talán sokat ittam... a kutyafáját... szervusz...

Roscsin nem vette le kesztyűjét, úgy adott kezet.

- Mit csinálsz itt? Micsoda pohos, szakállas barmokat válogattál össze magadnak... Ideje volna, hogy ezred legyen a kezed alatt... Hogy? Megint lefokoztak, mi? Persze részegeskedésért?

- Ejnye, nézze meg az ember, Vagyim Roscsin! - selypítette Tyeplov, akinek bajsza alatt, elülső fogai helyén lyuk feketéllt, és a szeme alatt a lilás zacskók remegni kezdtek. - Az égből pottyantál ide... Már azt hittük, átszöktél...

- Köszönöm! - Roscsin villogó szemmel nézett a szemébe. (Tyeplov mindig félt egy kicsit ettől a pillantástól, és jobbnak látta elejteni ezt a témát.) - Szép kis véleménnyel vagytok ti rólam... Egész idő alatt Odesszában voltam Grisin-Almazov mellett... Most pedig az ötvenegyedik tartalékezred főnöke vagyok. Talán mégis látni óhajtod az igazolványomat? - kérdezte kihívóan, aztán megfordult és intett: - Dundics, gyere csak, nem kell leszállnod a lóról...

Tyeplov haragosan szipogott, mindig félt Roscsintól:

- Ugyan, kérlek, ne bolondozz... Nem értem, mért beszélsz velem mostanában ilyen különös hangon, Roscsin... Hova mentek?

- Skuro tábornokhoz. Egy ezreddel jövünk támogatni benneteket. Állítólag begyulladtatok Bugyonnijtól...

- Hát igen, hiszen tudod, micsoda bordély ez itt minálunk... Az egész polgári lakosságot mozgósították, a nyugalmazott generálisokat is, meg holmi barom irodakukacokat... Az én nyakamra átöltöztetett pópákat küldtek.

Roscsin kivette a tárcáját, zsákmányolt külföldi cigaretta volt benne, amit tegnap kapott a törzsnél. Tyeplov rágyújtott, és tüdőre szívta az illatos füstöt.

- No, nézze meg az ember, igazi külföldi, a kutyateremtésit. Honnan? Nekünk meg csak kapadohányt adnak... Pokoli gyomorégésem van tőle... Adjál, kérlek, még egypárat, tartaléknak...

- No és hogy vagy általában, Vaszka?

- Kutyául... Pénz az nincs... Unom az egészet... - Fél szemmel Dundicsra s a három mogorva lovasra sandított. - Ha lumpolni akartok Voronyezsben, annak befütyültek, uraim... A vörös csőcselék mindent kisöpört, nem maradt egyetlen kocsma, egyetlen örömtanya sem, még kiszuszogni sem tudja magát sehol az ember.

- Ismerkedjetek meg: Dundics alezredes.

- Tyeplov törzskapitány.

Tisztelegtek egymásnak. Dundics egész arca nevetett, szeme csillogott.

- Kár, nagy kár - mondta -, pedig mi lumpolni akartunk egy kicsit... Pénzmagot is hoztunk...

- Na persze, magánlakásokban még vannak kislányok, békebeli pálinka is akad, jó pénzért pezsgő is... ötszáz rubel üvegje, hát nem rémes? - Tyeplov kidülledt, örökké könnyező szemében őszinte felháborodás tükröződött. - A városparancsnokság meg úgy bánik a spekulánsokkal, mint a hímes tojással... A haza megmentői! Tudod, Tambovban leittuk magunkat... mit mondjak? Őrült számla, pénz nincs, hát a képükre másztam... Bepanaszoltak... Tudod, Vagyim, nagyon nyomott a hangulat minálunk... Végül is az életünket adjuk oda... A fiatalságunk elmúlik... És mi vár ránk? A tönkrejutott Moszkva... pénztelenség... Neked jó, egyetemet végeztél, ha ledobod a tetves mundért, még mindig elmehetsz előadásokat tartani... De én húzhatom az igát valahol... Hiszen még rendes hadsereget sem szabad majd tartanunk...

- Törzskapitány úr, magának okvetlenül szórakozásra van szüksége - mondta Dundics. - Gyerünk a városba. Annyi a dolgunk, hogy átadjuk a levelet a parancsnoknak, de azután... az egész éjszaka a miénk... Pezsgőről gondoskodom.

- Fene tudja, mégse lehet itt hagyni az őrséget - mormogta Tyeplov, és megvakarta a füle tövét - csak úgy, se szó, se beszéd...

- Tudod mit, add át a parancsnokságot a rangidősnek - tanácsolta Roscsin. - A fölöttesednek meg azt mondod majd, hogy gyanút fogtál, nem vagyunk-e átöltözött vörös kémek... Legrosszabb esetben lemarháznak...

Tyeplov tátott szájjal hahotázott, és szemét törölgetve mondta:

- Jó gondolat! Én meg le akartalak benneteket tartóztatni...

- Úgy van, helyes...

- Gvozgyev törzsőrmester! - kiáltott most már zabolátlan jókedvvel Tyeplov a lövészárok felé, ahol már megint ott lődörögtek a géppuska körül a junkerek. És amikor a törzsőrmester, egy tizennyolc év körüli, kék szemű, hetyke siheder odajött és könyökét vállmagasságba emelve tisztelgett, Tyeplov átadta neki a parancsnokságot, és elővezettette a lovát.

Útközben Tyeplov a nyergében fészkelődve a türelmetlenségtől, mindent elmondott, ami kellett: mennyi katonaság van Voronyezsben, mennyi tüzérség, hol vannak elhelyezve...

- Kutyául begyulladtak, ez az igazság... kérlek alássan, ha Kutyepovot valami baj éri Orjolban, attól itt már a nadrágba csinálnak... Ilyesmi azelőtt sosem fordult elő... Emlékszel, Vagyim, a jéghadjáratra? Nálunk most ez a szállóige: "Elvesztették a szívüket..." Ez az, elveszett valami, a régi tűz... Na meg a paraszt is nagy bitang itt, mind úgy néz az emberre, mint a farkas. Ezerszer igaza van Kutyepov tábornoknak, mondják, ő adta azt a tanácsot a főparancsnokságon: "Moszkvát csak úgy lehet bevenni, ha a lakosság számára bevezetjük a földreformot és az akasztófát..." Hogy egyetlen sürgönypózna se álljon üresen... Ha már akasztunk, akkor tegyük úgy, mint Pugacsov idejében: faluszámra... Különben ez unalmas... Szereztem egy címet: két nővér, garantáltan szűz mind a kettő, gitárkísérettel énekelnek, meg lehet őrülni, az istenüket... tudjátok mit, gyerünk egyenesen oda.

Tyeplovot, úgy látszik, jól ismerték; a szembejövő járőrök tisztelegtek, és rá se néztek Roscsinra meg Dundicsra. A főutcán befordultak a nagyszálloda vaskapuján. Tyeplov leszállt a lováról, és zsibbadt lábával topogva, zavartan mondta:

- Nem szeretek fölösleges feltűnést kelteni, inkább itt lent várlak meg... A főparancsnokság az emeleten van... De siessetek, urak... - És nyersen rászólt az ajtóban álló tatár bajuszú kubanyi kozákra: - Ereszd be őket, te hülye!

Dundics és Roscsin felmentek a huzatos vaslépcsőn. Bugyonnij küldeménye így volt megcímezve: "Skuro vezérőrnagynak, saját kezébe, bizalmas..." Úgy határoztak, hogy a szárnysegéd útján juttatják el hozzá. A szálloda nagytermében volt az iroda, oda tartottak. Egy másik ajtón, közvetlen őelőttük belépett két tiszt: egy magas, testes férfiú, durva vonású, de szép arcát bolyhos szakáll keretezte, világosszürke tábornoki köpenyének egyik karöltőjébe mankó nyomódott. Roscsin megismerte Mamontovot. A másik - Skuro tábornok - barna cserkeszkabátban volt, pisze orra, rossz arcbőre, széles pofacsontja visszataszító benyomást keltett. Amint beléptek, megálltak az asztalnál, ahol egy széles bricsesznadrágban feszítő tisztecske diktált valamit egy csinos szőke nőnek, aki magasról csapkodott ujjaival az írógép billentyűire.

Roscsin, Skuróra mutatva, Dundicsra nézett: "Most aztán mit csináljunk?" Mamontov ezalatt arra fordult, és meglátva a két idegen tisztet, parancsoló basszus hangon odaszólt:

- Kérem az urakat...

Roscsin kihúzta magát, s állva maradt az ajtóban. Dundics Skuróhoz lépett:

- Küldemény van nálam a kegyelmes úr számára.

Skuro csaknem háttal állt Dundicsnak, nem fordult meg, csak gallérba szorított, erős, vörös nyakával fordult feléje, és anélkül, hogy arcába nézett volna, felső fogsorát farkas módra kivillantva megkérdezte:

- Ki küldte?

- Az ötvenegyedik tartalékezred parancsnokától, amely a Don jobb partjáról érkezett kegyelmességed rendelkezésére.

- Micsoda ezred az már megint? Ötvenegyedik? - szólalt meg még mindig mogorván, de már odafordulva Skuro, és megforgatta kezében a levelet. - Ki a parancsnoka?

Az ajtóban álló Vagyim Petrovics kellemetlen, hideg borzongást érzett a hátában, és kezét köpenye zsebébe csúsztatta, pisztolya markolatára. Ennél butábban nem is történhetett volna, milyen ostobaság, kárba veszett az egész... Dundics most valami lehetetlen nevet fog kibökni... Kár! Pedig milyen értékes adatokat vihettek volna Bugyonnijnak...

- Az ötvenegyedik ezred parancsnoka gróf Chambertin - felelt habozás nélkül Dundics, és fürge pillantása elkapta Skuro kialvatlan, gyulladásos szemének sanda tekintetét. - Megengedi, kegyelmes uram, hogy távozzam?

- Várjon csak, várjon, alezredes - Mamontov ügyetlenül arra akart fordulni mankójával. - Mintha ismerném ezt a nevet... - Szép, telt arca hirtelen fájdalmasan eltorzult: ügyetlen mozdulatára hevesen megsajdult nemezpapucsba bújtatott lába, amelyet a múlt héten roncsolt szét egy golyó, amikor trojkán menekült Bugyonnij elől. - Jaj, az ördögbe... ssz... Elmehet, alezredes...

Dundics tisztelgett, szabályosan sarkon fordult, és az ajtó felé ment. Roscsin még látta, amint Skuro mondott valamit a kínjában sziszegő Mamontovnak, és lassan felbontotta a borítékot, amelyben a Szemjon Bugyonnij aláírásával ellátott levél volt. Dundics és Roscsin tudták a levél tartalmát:

Október huszonnegyedikén reggel hat órakor Voronyezsben leszek. Megparancsolom önnek, Skuro tábornok, hogy az egész ellenforradalmi haderőt sorakoztassa fel erre az időpontra azon a téren, ahol ön munkásokat akasztatott. A díszszemle levezetésével önt bízom meg...

Lementek a vaslépcsőn. Junkerek jöttek velük szemben, libasorban, puskával, Roscsin úgy találta, hogy a kis Dundics, aki büszkén felvetett fejjel, sarkantyúpengetve elöl ment, nagyon is lassan lépked. Fölösleges és ostoba bravúroskodás...

Az emeletről éles, rekedt kiáltás hallatszott... Dundics és Roscsin a kapu alá értek, ahol Tyeplov sietett eléjük az utcáról, lógó bajuszú, vézna ábrázatán a pezsgőzés, nőzés, nótázás türelmetlen izgalmával.

- Na, hálistennek... Gyerünk, urak...

Egy lábbal már a kengyelben volt, másik lábával toporzékoló lova mellett ugrált. Roscsin nyeregbe lendült. Dundics elővette cigarettáját, rágyújtott - száraz, sötétbarna ujjai kicsit remegtek -, eldobta az égő gyufát, elvette Latugin kezéből a kantárt, és élesen vezényelt:

- Balra az első utcába vágtában, indulj!

Az első utcasarok alig tíz házzal volt odább. Latugin, Gagin és Zadujvityer a kövezeten száguldva elsőnek fordultak be, de Tyeplov, lovát visszatartva, meg akart fordulni:

- Urak, urak, nem ez az, jobbra a következő utca...

Ám lova a többivel együtt őt is balra vitte. Roscsin a sarkon befordulva visszanézett, és látta, hogy a szálloda kapujából junkerek rohannak az utcára, gyorsan körülnéznek, és puskájuk závárján motoznak.

- Roscsin, mi az ördög?! - kiáltott majdnem sírva Tyeplov, aki szintén galoppozni kezdett. Dundics vágtatás közben lovával szorosan melléjük férkőzött, odahajolt, erősen csuklón ragadta, és a zsinórt eltépve, kirántotta tokjából Tyeplov revolverét.

- A pezsgőt én fizetem! - kiáltott rá nevetve. Most már ő is, Roscsin is, a többi három katona is szilaj vágtában száguldott el a kis házak, kerítések mellett a vén hársak alatt, amelyeknek csupasz koronája sapkájukat súrolta. Mögöttük lövések dördültek. A mezőre érve még nem lassítottak, csak a híd közelében, és a hídfőállás lövészárkaihoz már léptetve értek oda.

Dundics megveregette lova izzadt nyakát, és így kiáltott:

- Gvozgyev törzsőrmester! - és mikor a cigarettáját gyorsan kabátja ujjába rejtve odajött, így folytatta: - Tyeplov törzskapitány üzeni, hogy egy fél óra múlva itt lesz. Huszonnegyedikén reggel megint erre jövünk, nehogy ránk fogjátok a géppuskát...

- Igenis, alezredes úr...

Mikor a híd már messze maradt mögöttük, besötétedett, és tajtékzó, izzadó lovaik botladozni kezdtek, végre megpihentek. Dundics így szólt Roscsinhoz:

- Nagyon kellemetlenül érzem magam ön és az elvtársak előtt... Már sokszor dühöngtem magamra ezért a hencegésért... A veszély valahogy megrészegít, az ember agya veszettül dolgozik, önteltségében megfeledkezik a célról, a felelősségről... Utána persze mindig szánom-bánom... Ha most az elvtársak leszállnának a lóról, leráncigálnának és alaposan eltángálnának, nem érezném magam sértve, talán meg is könnyebbülnék...

Roscsin hátraszegte fejét, és hangosan felkacagott, ő is boldogan szabadult fel a feszültség alól, amely oly sokáig vasmarokra fogta.

- Már az igaz, Dundics, megérdemelné, hogy jól elagyabugyáljuk, különösen azért a cigarettáért, ott a kapu alatt...

Bugyonnij cselfogása bevált. Mamontov és Skuro, amikor elolvasták a levelet, amelyet hallatlan vakmerőséggel egyenest a kezükbe nyomtak, leírhatatlan dühre gerjedtek. Aki így ír, s a város bevételének még a napját, óráját is kitűzi, az biztos lehet a dolgában. A két tábornok teljesen kijött a sodrából.

Bugyonnij a fehér lovasság szétverésének tervét arra alapozta, hogy amikor majd a doni és kubanyi hadosztályok be akarják keríteni, egész összpontosított haderejét ellentámadásba viszi egymás után mind a három hadoszlop ellen. Azok eddig nem siettek a támadással, csupán felderítésre szorítkoztak. De most biztosra vette, hogy ezek után sebbel-lobbal megindítják a támadást.

Október tizenkilencedikére virradó éjjel a felderítők jelentették, hogy az ellenség megmozdult, a véres összecsapás órája elérkezett. Szemjon Mihajlovics táborkarával a térképre hajolva, ennyit mondott: "Épp jókor!", és kiadta a parancsot: "Lóra!"

Megszólalt a tábori telefon a sötét parasztházakban, a mezőn, a gallyakkal, szalmával fedett lövészárkokban és a szénaboglyák tövében: a híradósok a fülkagylókon hallgatták, amit már óráról órára vártak mindannyian. A küldöncök lovuk nyakára hajolva, megeresztett kantárszárral vágtattak el a sötétségbe. A harcosok - akik e sírfekete, szélcsendes éjjelen le sem vetkőzve szunnyadtak el - elnyújtott kiáltásra ébredtek: "Lóóóóra!" Talpra ugrottak, kidörgölték szemükből az álmot, gyorsan felnyergeltek, úgy megrántva a nyereghevedert, hogy a lovak majd eldőltek.

Egymás után nyargaltak a lovasszázadok, és a szaggatott vezényszavakra elfoglalták kijelölt helyüket a frontvonalon. Felsorakoztak és soká várakoztak a hajnali pirkadásra. A lovak ziháltak, mintha még éjszaka volna. Hátborzongató hideg futott a bekecsek, rövid bundák és vedlett katonaköpenyek alá. Hallgattak, nem is dohányoztak.

És ekkor messziről eldördült az első gurgulázó ágyúlövés. A komisszárok a csapatok elé álltak: "Elvtársak, Szemjon Mihajlovics megparancsolta, hogy verjétek szét az ellenséget... A burzsoázia bérencei Moszkvára törnek, halál rájuk! Szerezzetek dicsőséget a forradalom fegyvereinek!"

A hajnal nem árasztott fényt, köd ült a tájon. Súlyos dobogással - kengyel kengyelvas mellett -, hullámokban fejlődött fel több versztányi fronton Bugyonnij nyolc ezrede. A sűrű ködben ki-ki csak a jobb és bal szomszédját látta, meg a tejfehérségben előtte ügető ló farkát.

Az ellenség nem volt messze, s egyre közeledett. Már hallatszott rendetlen lövöldözése. A harcosok, lovukat féken tartva, kinyújtott nyakkal fürkészték a távolban az ellenséget... És egyszerre az egész harci renden rettenetes, dühös, veszett üvöltés zúgott végig. Az elöl haladók már meglátták őket...

Lovasok árnyai bontakoztak ki a távol ködéből. A doni kozákok szíve megdobbant az ijedtségtől, veszett iramban robogtak a vörösök felé... Az ördög hozta őket ide, szülőfalujuktól ilyen messzire, ezekkel a vörös ördögökkel viaskodni. Hallották a földrengető robajt, tudták, milyen iszonyatos erővel ront tüstént egymásnak lovas és ló, ember, állat hogyan keveredik s tipródik össze egyetlen gőzölgő, véres hústömeggé... Legalább volna miért? És a kozákok, doni paripájuk gyors lábaira számítva, megtorpantak és visszafordultak... Csak néhány legelszántabb, leitatott katona vetette magát kétségbeesett bátorsággal a Bugyonnij-lovasság zömébe, és vagdalkozott jobbra-balra, mint az őrült...

A doni paripák nem mentették meg lovasaikat. A meghátrálók összeütköztek az előretörőkkel... Sajátjaik taposták le őket. Bugyonnij lovasai rájuk rontva üldözőbe vették, levágták, felkoncolták, kit hol értek... Szörnyű üvöltözés támadt... A ködből csak egy-egy lósörényre hajló felsőtest látszott, amint a másik utoléri, és felágaskodva nyergében, lesújt rá kardjával... A lovak megbokrosodtak, nyerítve harapdáltak...

Ekkorra már valamennyi kozák ezred hanyatt-homlok menekült, de messziről géppuskás szekerek oldaltüzet nyitottak rájuk, és irányváltoztatásra kényszerítették őket. A fejvesztetten menekülők tömkelegébe pedig friss vörös lovasság özönlött.

Világos nappal volt már, s még mindig üldözték Mamontov két hadosztályát. Ezer meg ezer hulla hevert a mezőn kék kozák besmetben, vörös sávos, buggyos nadrágban, s a gazdátlan lovak riadtan száguldoztak szerteszét.

Bugyonnij lovasai ebédre óriási táborba gyülekeztek az ellenségtől zsákmányolt rézüstök, tábori konyhák körül. Szalonnás köleskása volt az ebéd, de ezúttal füstölt húst, babot, rizst, makarónit és még sok jó falatot kevertek bele a szakácsok.

A katonák jóllaktak, és cigarettára gyújtva dicsekedtek egymásnak: ki a harcban szerzett fegyverrel, ezüst lovassági karddal, japán karabéllyal, ki meg szép doni paripával, keselábú pejjel.

A csata izgalma nem ült el - ki gondol ilyenkor pihenésre! Harmonikaszóra dúdolták halkan: "Felhős az ég, köd ült a mezőre..." Itt-ott balalajka mellett táncra perdültek, és kiterjesztve karjukat - mint a hattyú a szárnyát -, guggolva, füttyszóra verték ki a taktust.

De felharsantak a kürtök, megint csatára, nehéz munkára! Távolról lépésben arra lovagolt Bugyonnij fekete köpenyben, ezüstszínű kucsmában, és két hadosztályparancsnoka. S az ezredek megint felsorakoztak, és soraik sűrűjéből kimagasodva lobogott a nyolc vörös zászló.

Miután az első hadoszlop szörnyű vereséget szenvedett, a fehérek lemondtak róla, hogy Bugyonnijt bekerítsék; minthogy tervük meghiúsult, Bugyonnij nyomban kihasználta az ellenség zavarát. A vörös lovasság még aznap éjjel megtámadta a második Mamontov-hadoszlopot, de az sem állta a sarat és visszavonult a vasúti töltéshez, a páncélvonat védelme alá, amely súlyosan keresztüldübörögve a hidakon, Voronyezsből érkezett. Acéltornyai mögül, a hathüvelykes ágyúk s géppuskák mellől tüzértisztek bámulták a lassan oszladozó ködöt. Elöl, a töltésen időnként megjelent egy zászlójeleket adó híradós, mire a páncélvonat egy percre megállt, hogy átvegye a jelentést. Így tudták meg, milyen siralmas sorsra jutott a második hadoszlop, amelyet Bugyonnijék a töltéshez kergettek.

A páncélvonat gyorsított, és mozdonya szüntelen, éles sivítással tudatta, hogy a segítség nincs messze.

A torony lőrésein kinéző tüzérek valami homályos árnyat láttak közeledni a ködben a töltésen, egyenesen a páncélvonat felé. A mozdony fékezett, a vonat hátrált, és ágyútüzet nyitott az árnyékra, de már későn. Egy nagy tehervonati mozdony, amelyen ember nem volt, teljes gőzzel nekiszaladt a páncélvonat első kocsijának. A mozdony elöl és oldalt is dinamittal volt körülrakva, s amint összeütközött a páncélvonat elöl haladó lőszerkocsijával, irtózatos robbanás rázta meg a levegőt. Göröngyök, homok, füst és láng fergeteges kavarodásában a páncélkocsi ég felé ágaskodva felfordult, legázolva és a töltésről magával rántva az egész óriási acélteknősbékát.

Mamontovék második hadoszlopa Voronyezsbe menekült. Ugyanoda kezdett visszavonulni - egyetlen kardvágás nélkül - a harmadik hadoszlop is. De ezt is harcra kényszerítették, és a szörnyű viadal negyedik napján pozdorjává zúzták, fehérkozákok hulláival borítva a síkot s a környező halmokat.

A megtépázott - némelyik ezredben a létszám felére csökkent - doni és kubanyi hadosztályok a folyó mögé húzódtak. Ugyanoda nyomult huszonnegyedikén kora reggel a Bugyonnij-hadsereg zöme. A pópák és Tyeplov-junkerek őrizetére bízott fahidat a fehérek otthagyták, anélkül, hogy felrobbantották volna maguk után. Csupán a város felől lövöldözött néhány üteg, vízoszlopot, sarat a magasba csapva. Bugyonnij a hídhoz lovagolt, és látta, hogy milyen rozoga állapotban van. Odarendelte az ezüsttrombitás muzsikusokat, s rájuk parancsolt, hogy menjenek át a túlsó partra, és zendítsenek rá a legtüzesebb indulóra meg más vidám zenére. A konzervatórium hallgatói úgy, ahogy akkor fogságba kerültek - hitvány kis köpenyükben, vállukon sárgás-vörös jelzéssel -, nekiiramodtak. Alighogy átértek a túlsó partra, a hidat egy ágyúlövedék érte s beszakadt. A robbanások szörnyű zsivajától félholtra rémülten zendítettek rá ezüsttrombitáikon az indulóra...

Minden lovas egy-egy ágyúlövedéket kapott a kezébe.

"Utánam, előre!" - kiabáltak a parancsnokok és a komisszárok, s a századok élén vetették magukat a jéghideg vízbe, amelyben örvényeket kavart a sok felrobbant ágyúlövedék. Az emberek a folyó közepén lecsúsztak nyergükből, és fél kézzel lovuk sörényébe kapaszkodva, másikban a lövedéket magasra tartva, evickéltek tovább. A tüzérségi lovak a haragos folyó medrében vonszolták keresztül az ágyúkat. A partra érő lovasok dühösen vetették magukat csuromvizes lovaikon Voronyezsre. De Mamontov és Skuro hadosztályai nem vették fel a harcot, hanem elinaltak a Don mögé, Kasztornaja irányában.

A fehérek legkülönb lovasságának szétverése és Voronyezs elfoglalása a déli front új parancsnoksága által kidolgozott nagyszabású haditerv legelső hadműveletei közé tartozott.

E haditerv szürkéskék papirosra nyomott íveit Sztálin aláírásával megkapták a hadseregek, a hadtestek, hadosztályok, dandárok és ezredek parancsnokai. Részletesen és gyakorlatian, minden vöröskatona számára érthetően írta elő ez a terv valamennyi kötelék hadműveletét a déli fronton, kezdve Orjol és Kromi körzeténél, ahonnét Szergo Ordzsonikidze különleges hadcsoportjának csapásai elől rendületlenül vonult vissza Gyenyikin gárdája ugyanazon Kutyepov tábornokkal az élén, aki megesküdött, hogy elsőnek tör be Moszkvába; folytatva a Voronyezs és Kasztornaja környéki hadműveleteket, ahol a Bugyonnij-hadtest feladata volt, hogy a fehérek frontját a Doni és az önkéntes hadsereg érintkezési pontján kettévágja; s végezve Rosztov bevételével, amelyhez vezető út a Donyec-medence bányászproletár vidékén keletkezett áttörésben feküdt.

A bekövetkező fordulat mindenkit váratlanul ért: azt is, aki a teleköpdösött szállodákban már útra készen ült becsomagolt bőröndjén, s meg volt győződve arról, hogy a franciák újesztendőre pezsgőt, osztrigát, sőt még pármai ibolyát is hoznak Moszkvába; azt is, aki Párizsban órákat elácsorgott Európa urának előszobájában, míg végre felemelt fővel, zsebében már-már egy alkotmányos Oroszországgal, akadály nélkül belép Georges Clemenceau szentélyébe, ahol pattogó kandallótűznél ül a görnyedt kis diktátor - busa fehér szemöldökével a világ síri csendjét lehelő terv fölé hajolva -, majd feláll, és az orosz elragadtatva szorítja meg a francia bütykös ujjait; végül váratlanul érte magát Anton Ivanovics Gyenyikint is - aki már régen nem játszott preferanszot péntek esténként, hanem... ó, emberi gyengeség! kezdett komolyan hinni isteni küldetésében -, merthogy a bolsevikok, akik már a végét járták, valami egészen érthetetlen dolgot műveltek: a vészes tífuszjárvány, a legszörnyűbb ínség és a teljes gazdasági bomlás tetőfokán hatalmas ellentámadást szerveztek meg, minek következtében megrendült az egész világpolitika, amely arra irányult, hogy megfojtsa és feldarabolja a vörös Oroszországot, ezt a beláthatatlan - s az igazat megvallva, minden nyugat-európai számára rejtélyes - birodalmat.

Mert rejtélyes volt az orosz nép lelki nagyságának forrása... Mintha az általános boldogság és az igazságos társadalmi rend eszméit - amelyeket a világháború hullahegyei látszólag örökre maguk alá temettek -, az édenkerti gyümölcsfák e magvait, valami vihar egyszerűen a tönkretett, koldus Oroszországba sodorta volna; ott pedig az írástudatlan parasztok még mindig a Bolond Ivanról, a vasorrú bábáról meg a repülő szőnyegről meséltek egymásnak, és a világtalan vénségek a hajdani daliák vitéz harcairól, lakomáiról, szerelmeiről énekeltek hosszú-hosszú hősregéket.

De ezek az eszmék Oroszország népeiben olyan törhetetlenné és élessé váltak, mint az acélpenge. A tündérmeséken édelgő parasztok, a félig romba dőlt, régen leállt gyárak munkásai, leküzdve éhséget, tífuszjárványt és gazdasági összeomlást, megkergetik és tönkreteszik Gyenyikin elsőrendűen felszerelt hadseregét; Petrográd kapuinál megállították és visszaszorították Észtországba Jugyenyics rohamcsapatait, szétverték és Szibéria hómezőin széjjelszórták Kolcsak óriási hadseregét, s magát Kolcsakot, Oroszhon főkormányzóját is elfogták és agyonlőtték. Távol-Keleten agyba-főbe verik a japánokat, s mindebben Lenin eszméi lelkesítik őket; csakis az eszmék, mert hiszen Oroszországban nincs mit enniük, nincs mit magukra ölteniük az embereknek, de hiszik, hogy ők a világon a legerősebbek, és koldusszegény országuk romjain a legrövidebb idő alatt felépítik az igazságos kommunista társadalmat.

Kátyának úgy rémlett olykor, hogy az egész gyomra nem nagyobb, mint egy kisebbfajta pénztárca. Pontosan öt deka kenyér, kis darabka főtt hal és pár kanál leves fért beléje. Meggyűlt a baja a szoknyáival, majdnem leestek róla, s átalakításukra nem volt ideje, de cérna híján nem is volt mivel. Viszont a szeme kétakkora lett, mint tavaly ősszel, mikor Matrjona hájas pogácsákon hizlalta.

Az iskolában a kislányok, kedvesen összecsücsörítve éhes szájacskájukat, mondogatták is néha: "Kátya néni, milyen szép maga..."

Ez jólesett neki, mert hiszen mindent a jövőtől várt. Egyetlen emléktárgya a múltból, a zöld tüzű smaragdgyűrű, még Vlagyimirszkojéban elkallódott. Szívének oly drága árnyaira - amelyek ezt a rozoga házat itt, a Sztarokonyusennij utcában benépesítették - már alig emlékezett. Az ínségtől, hidegtől, éhezéstől, háborútól meggyötört emberek minden reményüket a jövőbe vetették. Kátya a jövendőt széles, napfényes, tükörsima útnak képzelte; zöldellő ligetek, csillogó tavak, terebélyes lombkoronájú fák között látta ezt a messzibe vezető utat, ahol már kirajzolódtak a boldogok szépségesen kéklő városának nagyszerű körvonalai.

Egyszer az iskolában is beszélt erről. A gyerekek elcsendesedve hallgatták. Az érzelmesebb kislányoknak különösen az tetszett, hogy a jövőbe vezető út zöld ligetek közt vezet, ahol lehet pillangót kergetni, és csokrot kötni csupa apró virágból, mint a kis csillagok. A fiúkat nem elégítette ki a mese: Kátya nem mondta el, milyen vonatok fognak átrobogni ezeken a ligeteken, jelzőlámpák mellett, vasvázas hidakon, sötét alagutakon keresztül, meg sem említette az óriási gyárkéményeket, amelyekből vígan gomolyog a füst. Abban valamennyien megegyeztek, hogy a jövő városa igenis világoskék lesz, a házak a felhőkbe nyúlnak, a villamosok borzasztó gyorsan mennek, minden fasorban hajóhinta lesz és sok-sok bódé, ahol zsemlét meg kolbászt fognak osztogatni. "No meg fagylaltot..." - tette hozzá Kátya. De kiderült, hogy egyik gyerek sem evett még fagylaltot, vagy ha igen: csak egész csöpp korában, mert nem emlékeznek rá.

Kátyának nagyon kellett takarékoskodnia az erejével. Nemrég egy teli vödör vizet hozott az udvarról, s mert érezte, hogy nem bírja tovább, le kellett tennie a földre és a falhoz támaszkodnia, annyira elsötétedett a szeme előtt. Szerencsére a művészettörténeti előadások elmaradtak: Moszkva egészen elnéptelenedett, az Arbattól a Sztrasztnajáig sokszor egy lelket sem látott az ember. Viszont az »Izvesztyija« mindennap győzelmi jelentéseket közölt. A vörös csapatok a kasztornajai áttörés után széles fronton hömpölyögtek a Donyec-medencébe, s a fehérek mögöttes területén parasztfelkelések törtek ki. Mintha már valóban vége közeledne a háborúnak, a szenvedéseknek.

Este nyolc óra tájt Kátya otthon ült; nem gyújtott mécsest, mert a félig nyitott kályhaajtó elég világosságot árasztott. Ott ült egy alacsony zsámolyon, és óvatosan rakta a tűzre az aprófát. Fényesen lobogott s vígan pattogott a tűz, az a bizonyos hőenergia, amiről annyit mesélt az iskolában.

Kátya a »Bűn és bűnhődés«-t olvasta. Úristen, micsoda kilátástalan volt az az élet! Kezét könyvére téve, a kályhatűzbe bámult. Micsoda szörnyű volt az az éjszaka, amit Szvidrigajlov ott töltött a Bolsoj proszpekt szállodájában. Ez volt az a bizonyos szálloda, ahol Kátya életében egyetlenegyszer együtt volt Besszonovval, talán éppen abban a szobában, ahol Szvidrigajlov űzte az időt óráról órára, de már tudta, hogy nem bírja leküzdeni borzalmát és életundorát.

Ez az átok megtört, elhamvadt, elenyészett. És végre nyugodtan ülhet az ember - úgy, mint ő teszi most itt -, s olvashat a múltról, aprófát rak a tűzre, és hisz a boldogságban.

A folyosóról folyvást jövés-menés hallatszott, úgy látszik, Maszlovnál megint tanácskozásra gyűltek össze; az utóbbi időben esténként gyakran jártak hozzá mindenféle emberek, és dühös vitáik lármája még Kátya szobájába is behallatszott. Maszlov, bármilyen későn végződött is az értekezlet, a vendégeket a konyháig kísérve, óvatosan bekopogott Kátyához:

- Igazán lefeküdt volna már? Nem szégyelli magát: a tyúkokkal aludni menni, ki látott ilyet?... És modern nő akar lenni... hajjaj...

Makacsul nyomogatta a kilincset, és Kátya reszketett mérgében: Maszlov konok és veszettül csökönyös volt, képes volt reggelig ott állni az ajtóban.

- Jekatyerina Dmitrijevna, de hiszen csak szép csendesen melegedni szeretnék magánál egy kicsit... Ideges vagyok... No, ne legyen olyan barátságtalan...

Buta dolog lett volna süketnek tettetnie magát, végül is ajtót nyitott neki. Maszlov leült a kályhához, egész hasáb fát rakott rá - pedig mostanság minden darab aranyat ért -, és rejtélyes mosollyal dörzsölgetve keskeny kezét a meleg kályha fölött, a kozmikusan félelmetes nemi vonzásról elmélkedett fennhangon. E vonzásnak engedni gyönyörűség! Minden egyéb rothadt puritanizmus. S ráadásul Kátya szép, egyedülálló és - Maszlov kifejezése szerint - nincs lakója. Tűrhetetlenül meg volt győződve, hogyha ma nem, holnap beengedi a takarója alá.

Ma Dosztojevszkij olvasásába merülten, Kátya aggódva neszelt fel a Maszlov szobájából kiszűrődő hangokra. Dühös ordítozás és időnként csapkodás hallatszott, mintha könyveket dobálnának. Ma aztán, idegállapotára hivatkozva, bizonyosan bekéredzkedik...

Az ajtó megcsikordult, és az ajtó felől vékony hangocskát hallott: - Kátya néni, itthon van? - Klavgyija volt, lábára kötözött óriási halinacsizmában.

- Csesznokov néni küldött magáért, ott van nála Roscsin a frontról...

- Mondd, nagyon hideg van künn?

- Rémes, Kátya néni, csak úgy sivít a szél az ember arcába, s ha legalább havat söpörne, de hó csak nincs és nincs... Rettenetes ez a tél. Itt jó meleg van, Kátya néni...

Kátyának egy csöppet sem akarózott kimenni a hidegbe, és elbandukolni Csesznokovékhoz a Presznyára, de még fárasztóbbnak tetszett a kikerülhetetlen éjszakai beszélgetés. Felvette a kabátját, és még meleg kendőbe is bebugyolálta magát. Halkan, hogy Maszlov meg ne hallja, kisurrant Klavgyijával az utcára. A szél olyan erővel süvített a sötét mellékutcából, hogy a kendője szélébe takargatta a kislányt; szúrós, hideg por csapódott az arcukba, dübörögtek a bádogtetők. Olyan rémes volt ez a szélvihar, hogy Kátyának szinte úgy tetszett, ők ketten maradtak utolsónak a kihűlt földön: mindennek vége, többé sohasem kel föl a nap...

Egy kis faház homályosan kivilágított ablakánál Kátya háttal fordult a szélnek, hogy kicsit megpihenjen. A félig elfüggönyözött ablakon át Kátya egy zsúfolt szobát látott, egy kandallót, amelyből fekete cső nyúlt a szoba közepén álló kis kályhába, s körülötte karosszékekben néhány embert. Valamennyien tenyerükbe hajtott fővel hallgattak egy fiút, aki előttük állt, és pisze orrát büszkén magasba emelve, egy füzetből felolvasott valamit. Vedlett kabát volt rajta, melyből kilátszott meztelen melle, és rongyokkal lábára erősített halinacsizma, akárcsak Klavgyijának. Keze mozgásából és abból, hogy oly hősiesen rázta sűrű, borzas haját, Kátya rájött, hogy a fiú verseket olvas. Ettől melege lett a szíve körül, elmosolyodott, szembefordult a széllel, és Klavgyiját kendője alá vonva, nekiiramodott az Arbatnak.

Csesznokovéknál sokan voltak: csupa hadba vonult munkás felesége meg néhány öregember, akiket tiszteletből az asztalhoz ültettek, ahol a frontról jött vendég a hadihelyzetet ismertette. Most már kérdésekkel ostromolták, egymás szavába vágva érdeklődtek: mikor lesz már jobb a kenyérellátás, lesz-e karácsonyra tüzelő Moszkvában, meg aztán, hogy odakünn kapnak-e meleg csizmát, bekecset a csapatok. Név szerint kérdezősködtek férjekről, testvérekről - élnek-e még, hogy s mint vannak? -, mintha ez a katona névről ismerhetné mindazt a sok ezer munkást, aki a fronton harcol.

Kátya nem tudott befurakodni a zsúfolt szobába, és az ajtóban maradt. Lábujjhegyre állva annyit látott egy pillanatra, hogy a vendég pólyával bekötött fejét lehajtva, valamit ír egy papírlapra.

- Nincs több kérdés, elvtársak? - kérdezte, és Kátya úgy összerezzent, mintha ez a halk, szigorú hang egyenest a szívébe vágott volna. Nyomban megfordult, hogy elmegy. Szóval máig sem feledett semmit... E hang csengése, amely emlékeztet arra a drága, örökre elnémult hangra, máris felkavarta benne a régi bánatot, a hasztalant, a hiábavalót... így jelenik meg a magányos ember álmában valami régen elenyészett emlék: sohasem látott erdei házikót lát hamuszín homályban, s a ház előtt az elhalt édesanyát, ott ül és mosolyog, mint hajdan, a rég múlt gyermekévekben; az ember odasietne hozzá, s hívná az álomból az életbe, de nem érintheti meg a mosolygó édesanyát, s akkor az alvó ráeszmél, hogy mindez csak álom, és sírás fojtogatja...

Kátya arcán bizonyára olyan kifejezés tükröződött, hogy egy asszony az ajtóban megszólalt:

- Engedjük már előre a tanító nénit, egészen ellökdösték...

Előre eresztették, a szobába. Bement... Az az ember az asztalnál éppen felemelte bepólyázott fejét, és most az arcába látott. Még mielőtt az öröm felderíthette, kerekre nyithatta volna a férfi sötét szemét, Kátya megtántorodott, elszédült, tudata elhomályosult, a hangok lármája eltávolodott, s minden elsötétült előtte, mint akkor, ott a tornácon, amikor majdnem elejtette a vizesvödröt... Bocsánatkérően mosolygott, levegő után kapkodott, elsápadt és már-már összeroskadt...

- Kátya! - kiáltott az az ember ott, és félrelökte az embereket. - Kátya!

Néhány kéz feltartotta, nehogy lerogyjon a padlóra. Vagyim Petrovics a tenyerébe fogta ezt az édes, bájos, lehanyatló arcot, amelynek kinyíló ajka hidegre vált, s szemére ráborultak a pillák.

- Ez az én feleségem, elvtársak, az én feleségem... - ismételgette Roscsin remegő szájjal.

Együtt mentek haza, a szél most a hátukba fújt. Vagyim Petrovics gyenge vállánál fogva szorította magához feleségét. Kátya egész úton sírt, olykor megállt, és összecsókolta Vagyimot, aki már mesélni kezdte, miért is hitték halottnak, mikor már egy esztendeje keresi Kátyát az egész országban. De mindez hosszú és bonyodalmas s most teljesen felesleges is volt. Kátya néha közbeszólt: "Várj csak, nem erre kell menni..." Megfordultak és sokáig tévelyegtek a néptelen, sötét kis utcákon, ahol megcsikordult egy-egy rozsdás szélkakas a kéményeken, zörögtek a félig elszakadt esőcsatornák, vagy felnyögött a kidőlt kerítések mögül kihajló csupasz, fekete koronájú hársfa, amely még emlékezett rá, hogy - talán egy ugyanilyen éjszakán - erre futott bő lebernyegében, az ördögöktől rettegve, Nyikolaj Vasziljevics Gogol.

A Sztarokonyusennij utcába értek.

- Emlékszel a házunkra? - kérdezte Kátya. - Csakhogy te akkor a főkapun jártál hozzánk. Ugyanabban a szobában lakom, Vagyim.

Átszaladtak az udvaron. A konyhaajtó be volt zárva.

- Ejnye, de kellemetlen... Most kopogni kell... Zörögj csak jó erősen...

Kátya nevetett, aztán sírt egy keveset, megcsókolta Vagyimot, és megint elnevette magát. Roscsin két öklével dörömbölt az ajtón.

- Ki az? Ki az? - kérdezte riadtan az ajtó mögül Maszlov.

- Nyissa ki, én vagyok, Kátya.

Maszlov kinyitotta az ajtót, kezében reszketett a gömbölyű üvegű bádoglámpa. Megpillantva Kátya háta mögött a katonát, hátrahőkölt, arca ezer ráncba futott, szeme gyűlölködve összehúzódott...

- Köszönöm - mondta Kátya, és Vagyim kezét fogva, a szobájába szaladt. A kályha még nem hűlt ki egészen. Suttogva kérdezte:

- Van nálad gyufa?

Vagyim izgalmában szintén suttogva felelte:

- Van.

Felesége meggyújtotta a csöppnyi mécsest: éppen elég volt arra, hogy egész éjjel nézhessék egymást. Mialatt lefejtette magáról a nagykendőt, le nem vette szemét Vagyimról, aki egészen megőszült, még a szemöldöke is, és arcát valami eddig nem ismert határozottság és nyugalom férfiasabbá tette. Kátya egészen el volt ragadtatva: ez a Vagyim szebb volt, fiatalabb, férfiasabb, mint az, akire Rosztovból emlékezett. Csak most látta meg a fején a kötést, és sóhaj röppent el ajkáról:

- Megsebesültél?

- Csak egy kis karcolás... De mégis emiatt kaptam kétheti szabadságot Moszkvába... Tudtam, hogy itt vagy. De hogy is akadtam volna rád?... (Kátya boldogan, huncutul elmosolyodott.) Képzeld, már majdnem megtaláltalak abban a faluban... Kraszilnyikovot hajszoltam... (Kátya álla megrándult, s haragosan rázta a fejét.) Te, megöltem azt az embert... (Erre Kátya lesütötte szemét, és fejét is lehajtotta.) Azt már mesélni kezdtem, hogyan történhetett, hogy neked holt híremet vitték... Tulajdonképpen meg is haltam... (Kátya riadtan nézett rá, és nagy szeme könnybe lábadt.) Éjszaka ültem a vonaton, nem volt már miért élnem, a legfőbb dologban tévútra jutottam, tisztában voltam vele, hogy vagy más pusztít el, vagy én végzek magammal... Ne haragudj, Kátya, ez nyomasztó, keserves történet, de el kell mondanom... Csakis a rád emlékezés: nem a szerelem, nem hogy szeressek, ahhoz már nem volt bennem szív, hanem csak a folytonos visszaemlékezés, amit nem lehet széttépni, eldobni, elfeledni, elárulni: csakis ez tartott meg. Az az éjszaka a vonaton: az énem összeomlása volt... Ha most ismerős arcokat látok a fegyverem célgömbjében, csak akkor tudom, értem meg igazán, milyen üres, fekete lelket oltok ki a golyómmal...

Kátya a kezét a férfi vállára tette, és arcát erősen és gyorsan dobogó szívéhez szorította. Így álltak a szoba közepén, a férfi kigombolt köpenyben, a nő is még bundában. Kátya megértette, hogy Vagyim most arról beszél, ami a legfontosabb... Drága, nagyszerű ember... Siet igazolni magát, hogy felesége megszeresse azt, ami új benne, ami becsületes, hajthatatlan, szenvedélyes... Amikor Rosztovban esztelenül otthagyta feleségét, Kátya tudta, hogy rettenetesen megszenvedi majd, és mindenre rá fog döbbenni. Hozzásimulva hallgatta most szaggatott, zavaros beszédét, mintha súlyos emlékeinek hieroglifáit rajzolná... De szó nélkül is kitalált mindent...

- Kátya, a feladat mérhetetlen, példátlan... Nem is álmodtuk, hogy mi fogjuk megvalósítani... Emlékszel, hiszen sokat beszélgettünk róla, milyen értetlenül szemléltük a történelem fordulatát, a nagy civilizációk pusztulását és a szánalmas paródiává silányuló eszméket... A frakking alatt a barlanglakó ős szőrös melle... Hazugság! A hályog lehullt a szemekről!... Egész múltunk vétek és hazugság! Oroszhon új embert szült, aki jogot követel ahhoz, hogy az ember emberré legyen. Ez nem ábránd, ez eszme, szuronyunk hegyére tűzött gondolat, amely igenis megvalósítható... Káprázatos fényben tündöklenek az elmúlt évezredek omladozó boltívei... Minden átgondolt, törvényszerű... Megvan a cél... minden vöröskatona ismeri... Kátya, értesz már egy kicsit?... Egész énemet át akarom adni neked, szívem, szerelmem, boldogságom, csillagom...

Hirtelen úgy magához ölelte, hogy Kátyának minden íze beleroppant, és még erősebben simult a férfi szívéhez. Kopogtak: Maszlov hangja hallatszott kívülről.

- Jekatyerina Dmitrijevna, szabad egy pillanatra... - És mert senki sem felelt, szokása szerint a kilincset nyomogatta. - A dolog úgy áll... maga tudja, hogy a városban ostromállapot van. És maga tíz óra után férfilátogatót fogad... Minthogy én vagyok a felelős...

- Várj csak, majd én beszélek vele - mondta Roscsin, és levette válláról Kátya kezét.

- Vagyim, ne légy őrült, majd inkább én... Drágám, légy szíves, kérlek...

Gyorsan kiment, és betette maga után az ajtót.

Maszlov mosolyogva állt ott, még mindig lámpással a kezében.

- Nem lehet bejönni hozzám, Maszlov elvtárs - mondotta Kátya keményen, ahogyan még sohasem beszélt vele. A férfi magához intette az ajtóból, és hisztérikus tekintettel meredt rá. Kátya utána ment és megkérdezte:

- Nos? Mit akar? Nem értem...

- Figyelmeztetni akarom, Jekatyerina Dmitrijevna, ne tulajdonítson különös jelentőséget a katasztrófámnak. Nem történt katasztrófa... Magának már bizonyára elmondták... Az egész kerület kárörvendőn ujjong... Pedig korán örülnek, korai az ujjongás...

- Egy mukkot sem értek - felelt haragosan Kátya - egyszóval kérem, ne kopogtasson nálam.

- Ne tagadja, mindent tud... Ó, hogy kiismertem magát! Tehát először is: beszéljen velem továbbra is úgy, mintha nem vették volna el a párttagsági könyvemet... Sokkal célszerűbb lesz... - Maszlov torka gurgulázott, noha halkan, sőt vontatottan beszélt. - Semmi sem változott, Jekatyerina Dmitrijevna!... Másodszor: a maga éjszakai vendége tüstént távozik... Tudni kívánja, miért ragaszkodom ehhez? Tessék, itt a felelet... - Kezét zsírfoltos, szakadozott kabátjának zsebébe süllyesztette, kihúzott egy lapos pisztolyt, és tenyerébe fektetve megmutatta Kátyának. - Ezután pedig továbbra is fenntartjuk eddigi kapcsolatunkat...

Kátya úgy meghökkent, hogy csak pillogni tudott. Roscsin kinyitotta az ajtót és odament:

- Mit akar a feleségemtől?

Maszlov arca egészen a füléig ráncos lett, lehajolt, hogy a földre tegye a lámpást, és megmarkolta a revolvert.

- Ugyan hagyja, kérem - mondta Roscsin melléje lépve, kirántotta a kezéből a fegyvert, és zsebre vágta. - Holnap leadom a kerületi Csekánál, ott megkaphatja... Ha még egyszer az ajtónkhoz jön, letöröm a derekát...

Visszamentek a szobába. Kátya szótlanul tördelte kezét. Roscsin lesegítette róla a bundát.

- Mindent értek, Kátya, ez többet nem teszi be ide a lábát. Azt hiszem, ez az a Maszlov, akiről már a fronton is hallottam. Ez is azok közül való, akik tönkre akarták tenni a hadsereget.

Levette a köpenyét, a földre kuporodott, és az asszony térdére hajtotta fejét, aki zavartan ült a karosszékben. Kátya megsimogatta Vagyim haját, arcát, nyakát. Nyomban el is felejtették mind a ketten az előbbi kínos ügyet. Hallgattak. Új izgalom fogta el őket, hatalmas, halhatatlan, szűziesen erős gerjedelem - a férfiban a megkívánás öröme és a nő gyönyörérzete a férfi örömén...

- Most még milliószor jobban, Kátya... - mondotta a férfi.

- Én is... Bár én... én mindig, mindig, Vagyim...

- Nem fázol?

- Nem, dehogy... Csak nagyon szeretlek...

Vagyim melléje ült az ócska, öblös karosszékbe, és csókolta a szemét, száját, ajka szögletét. Megcsókolta a keblét, és Kátyának eszébe jutott, hogy mennyire szerette bal mellén a kis anyajegyet: kigombolta gyapjúblúzát, hogy Vagyim rátaláljon...

A kályha kihűlt, és a szoba is. Vagyim le nem vette szemét Kátyáról, és egészséges fogsorát rá-rávillantva, a kályhához kuporodott, felszította a parazsat, és dobott néhány fadarabot, valami mahagóni karosszékről lefűrészelt lábak, támlák darabjait. Újra meleg lett. Kátya vetkőzés közben elpirult, Vagyim ránevetett, és tenyerébe fogott arcát csókolgatta...

Egész éjjel fütyült a szél a kéményben, és zörgette a bádogcsatornát. Kátya többször fölkelt, megigazította a mécses kanócát, és pisla fényénél nézte, nézte - mint Psyche - az alvó Vagyim arcát. Tele volt örömmel, és tudta, hogy a másik is boldog, azért oly nyugodt és komoly az arca.

- Kátya! Kátya! - sikoltozott a konyhába rontva Dása... - Drága Kátyám! - és összefagyott szőrcsizmájában csak úgy repült, Kátya nyakába borult, csókolgatta, eltartotta magától, hogy jól megnézze, aztán újra magához szorította és simogatta. Dásából áradt a friss hó, a feketekenyér és a báránybőr szaga. Prémbekecs volt rajta és parasztkendő, a hátán kis batyu. - Kátya, aranyom, drága testvérem... Hogy bánkódtam, mennyire vágyódtam utánad... Jaj, képzeld... jövünk gyalog a Jaroszlavli Pályaudvarról. Moszkva egy nagy falu: csönd, csókák a hóban, az utcákon kitaposott gyalogutak... Kegyetlen hosszú út, sajog a lábunk... Kuzma Kuzmics két pud lisztet is cipel... Eljutunk a Sztarokonyusennij utcába... Hát nem találom a házat! Háromszor végigjártuk az utcát, ne adj isten, hogy megleljük... Kuzma Kuzmics azt mondja: "Nem ez az utca..." Én dühöngök; ilyen őrült vagyok, elfelejtettem, hol laktunk... Egyszerre, képzeld csak el!... a sarkon befordul egy katona... Én odalépek: "Elvtárs, egy pillanatra..." Ő csak rám mereszti a szemét... Nekem a szám is nyitva maradt, s hanyatt esem a hóban... Vagyim! Azt hittem, elment az eszem, vagy kísértetek sétálnak Moszkvában... Ő kacag, összecsókol... Én meg nem tudok felállni... Kátya, szépségem, drága, okos Kátyám... Tíz éjszaka sem győzünk mindent elmondani egymásnak... Istenem, ez az a szoba... Az ágy is a helyén, meg a házipatika a madarakkal... Vagyim mesélt nekem Ivanról. Elhatároztam, odamegyek ápolónőnek, néhány nap múlva indul hozzájuk egy kórházvonat... Anyiszja és Kuzma Kuzmics is velem jön... Azt nem lehet itt magára hagyni, elkutyul... Kátya, először is enni akarunk... Tegyél fel teavizet... Aztán megmosakszunk... Jaroszlavlból egy hétig jöttünk tehervagonban... Ami rajtunk van, mindent leszedünk és átvizsgáljuk. A szobába be se megyünk addig, majd itt a konyhában intézzük el... Gyerünk, megismertetlek a barátaimmal... Micsoda emberek azok, Kátya! Nekik köszönhetem az életemet és mindent... Mi magunk fűtünk be, melegítünk vizet, van itt elég ócska bútor... Kátya, nincs egyetlen ősz hajszálad... Isten bizony, tíz évvel fiatalabb vagy nálam... Hidd el, én bizonyosra veszem, hamarosan valamennyien együtt leszünk...

Moszkvában zabot adtak a kenyérjegyekre. Sohasem élt a Köztársaság fővárosa olyan nehéz időket, mint ezerkilencszázhúsz telén. A Vörös Hadsereg offenzívája minden erőt felemésztett. A fehérektől zsákmányolt gabona- és szénkészletek hamar kiapadtak. A gazdag vidékeket a kozákság vagy az önkéntes hadsereg kipusztította. A gabonabegyűjtő munkásosztagok ott már alig találtak valami fölösleget.

Az önkéntes hadsereg a jéghadjárat évfordulóján hanyatt-homlok menekült Novorosszijszkba, temérdek hadtápkocsit, megrakott szekeret, fegyvert és lóhullát hagyva a feneketlen kubanyi sárban. Mindennek vége volt. A megőszült, összeroskadt Anton Ivanovics Gyenyikin egy francia torpedónaszádon elhagyta az országot, hogy az emigrációban megírja visszaemlékezéseit. A doni és kubanyi kozákság végre ráeszmélt, hogy kegyetlenül félrevezették, s konokságáért a Voronyezstől Novorosszijszkig domboruló temérdek névtelen sírral fizetett meg.

Moszkvában még tél volt. A márciusi viharok hóval lepték be a várost. Minden kerítést, minden nélkülözhető bútort felemésztettek a "méhecskék". A gyárak, üzemek álltak. A hivatalok alkalmazottai télikabátban ülve fújták püffedtre fagyott ujjaikat, hogy el ne ejtsék a ceruzát, mert a tintatartóban tavaszig végleg befagyott a tinta. Az emberek lassan bandukoltak az utcán az örökös batyuval a vállukon, s alig akadt olyan, aki elért a munkahelyéig anélkül, hogy le ne ült volna egy hóbuckára, vagy a szélvihar elől be ne állt volna valami kapualjba. Az ínség irtózatos volt. Az emberek álmukban sült malacot láttak, még petrezselymet is beleálmodtak nevető pofájába, azt álmodták, hogy zsíros sonkát esznek keménytojással. De gondolataik még lelkesültek voltak, tudták, hogy megtörték az ellenforradalom konokul marcangoló, véres dühét, az élet felfelé ível, még néhány hónapi nélkülözés, szenvedés, s akkor itt az új kenyér, és a Vörös Hadseregből leszerelő katonák békés munkába foghatnak, hogy eltakarítsák a romokat, és felépítsék az új életet, amely elfeledteti a százados sérelmek minden baját és keserűségét.

Dása vágya teljesült: megint együtt voltak valamennyien. Ivan Iljics és Roscsin rövid szabadságra Moszkvába érkeztek Dása kórházvonatán egy komor márciusi reggelen: nyirkos felhők gomolyogtak a város fölött, hógöröngyök hulltak a tetőkről, óriási jégcsapok estek a kövezetre, és a dús, jóillatú levegő felpezsdítette az embereket.

Kátya kiment elébük. Vagyim Petrovics látta meg legelőször a vagonlépcsőről, és még meg sem állt a vonat, leugrott róla. Kátya ragyogó szemmel, boldog mosollyal futott eléje, a vascölöpöket kerülgetve a mozdonyfüstben. Vagyim most még kedvesebbnek látta, mint decemberi találkozásuk idején. Szerelmi életük ezekben a rövid találkozásokban teljesedett ki. Mindjárt félre is vonultak az óra alá. De a féltékeny Dása odacipelte az ő Tyeleginjét is. Nagyon fontos volt neki, hogy nővére hangosan dicsérje Ivan Iljicset.

- Kátya, nézd... Észreveszed, hogy megváltozott? Pétervárott volt az arcában valami éretlen... Még a szeme is más lett... Bocsáss meg, Ivan, de amikor Szamarába hajókáztunk, a szemed egészen világoskék volt, egy kicsit butácska, még zavart is engem... Most: akár az acél...

Ivan Iljics Kátya mellett állt, és vigyáznia kellett, nehogy érzelmei elragadtassák. Kátyának is nagyon tetszett: olyan higgadt, férfias nyugalom áradt belőle.

- És hogy lásd, Kátya, milyen ez az ember... Az egész hadjárat alatt, képzeld csak el, még amikor lovon üldözte Mamontovot, akkor is magával hordta a nyeregtáskájában... találd ki, micsodát! Egy porcelán kiskutyát meg kismacskát, amit Caricinban ajándékozott nekem... Merthogy én, kérlek szépen, olyan nagyon megkedveltem ezt a két állatot...

Kuzma Kuzmics - aki csak egypár percre hagyhatta el a vagont - szaladt oda Kátyához. Sokáig rázta mind a két kezével Kátya kezét, csupaszra borotvált, vörös képéről sugárzott az öröm és az odaadás, a fehér köpenyben olyan jól tápláltnak látszott, hogy a peronon járókelő, sovány emberek szinte ellenségesen nézegették...

- Megszerettem magát, Jekatyerina Dmitrijevna, akkor a rövid néhány nap alatt, éppen úgy, mint Darja Dmitrijevnát... Mindig is mondom, nincs a világon nagyszerűbb, mint az orosz asszony... Becsületesek, önfeláldozók, szeretik a szerelmet, bátrak is, ha kell... Mindig boldogan állok szolgálatára, Jekatyerina Dmitrijevna... Még itt el kell intéznem egyet-mást; ebédre odaszaladok majd, viszek valami harapnivalót is. Rosztovból hoztam. Ott náluk már tavasz van. De hiába, északon kedvesebb szívünknek. Nos akkor, megbocsát, ha most ajánlom magamat...

Anyiszja is odajött, szintén fehér köpenyben. Arcán, nagy szemében csalódás tükröződött: Moszkvában ugyanis le szeretett volna maradni a vonatról, de a főorvos hallani sem akart róla, ami igazán nem volt "szovjet" eljárás tőle! "Majd még mit nem, színiiskolába! Most, amikor megint súlyos harcoknak nézünk elébe, és hozzuk a sok sebesültet... Semmi szín alatt."

- Mit csináljak? Várok őszig - mondta Dásának, és kendője csücskébe törölte orra hegyét. - Csak az a baj, hogy időt veszítek, múlnak az évek... Latugin itt van, kijött elibém, annak is ördöge van... A pártkongresszusra küldték ide, delegátusnak! Cc, milyen büszke lett, milyen komoly. Aszongya, három napja szaladgál az állomásra, hogy elcsípje a kórházvonatunkat... Most elment, hogy kicsikarjon egy nap szabadságot a főorvostól. Darja Dmitrijevna, ő mesélt nekem Agrippináról. Szaratovban van, szült már, nem tudom, fiút vagy kislányt. Sokáig betegeskedett utána... A gyerekkel ment vissza az ezredhez... Sajnálom szegényt, nehéz a természete, egyszerelmű.

Az állomásról gyalog mentek haza Moszkva másik végébe, a Sztarokonyusennij utcába; Tyelegin és Dása számára már elő volt készítve az a szoba, ahol azelőtt Maszlov lakott... Vagy két hónapja hűlt helye, előbb a könyveket hordta el, aztán saját magát is... Kátyára való tekintettel lassacskán mentek. Vagyim Petrovics szerette volna ölben vinni a Moszkva fölött gomolygó, tépett, kora tavaszi felhők alatt. Tyelegin és Dása kissé hátramaradtak, hogy ne zavarják őket. Dása így suttogott:

- Féltem Kátyát. Tönkreteszi Moszkva meg az iskola. Nem eszik semmit... Három hónap alatt egészen átlátszó lett... Hozzánk kellene jönnie neki... Jól feltáplálnám a vonaton... Hiszen már csak hálni jár belé a lélek... Mi értelme van ennek?

Tyelegin halkan és jelentősen megjegyezte:

- De meg Vagyim is elsorvad nélküle...

Latugin és Anyiszja hamarosan utolérte őket. Az asszony már levette a fehér köpenyt, orcája virult. Latugin komolyan összeráncolt homlokkal, tartózkodva köszönt, és köpenye ujjából kihúzott négy jegyet a Nagyszínházba, a legfelső emeletre...

- Bizony, a fronton könnyebb, mint itt maguknál, Moszkvában - mondotta, szétosztva a jegyeket. - Kézitusát kellett vívni ezekért a hogyishívjákokért... Jó, hogy a színház gondnoka jó cimborám még az Auróráról... Hát szóval el ne késsenek, ma igen fontos ülés lesz. Na, gyerünk, Anyiszja.

A Nagyszínház ötpáholysoros, zsúfolt nézőterének sötétjét alig világította meg az emberi lélegzettől párás száz és száz villanykörte vöröses fénye. Hideg volt, mint a pincében. Az óriás színpadon, a kulisszákra aggatott textilanyagból készült boltívek előtt, a homályos rivaldánál felállított asztalnál ült az elnökség. Mindannyian a színpad hátterébe néztek, ahol Európai-Oroszország óriási bekeretezett térképe függött, rajta különböző színű körökkel és karikákkal, amelyek csaknem egész felületét elfoglalták. A térkép előtt, télikabátban, fedetlen fővel egy alacsony ember állt, nagy homlokából hátrafésült haja árnyékot vetett a térképre. Kezében hosszú biliárd-dákót tartott, és sűrű szemöldökét fel-felrántva, a pálca végével rámutatott hol az egyik, hol a másik színes karikára, amely nyomban olyan éles fényre gyúlt, hogy felcsillant a páholysorok sápadt aranya, és látszottak a sovány arcok, a figyelemtől tágra nyílt szemek.

A férfi magas hangja jól hallatszott a feszült csendben:

- Minálunk, csupán az Európai-Oroszországban, sok trillió pud tőzeg van. Ezzel évszázadokra el vagyunk látva. A tőzeg helyi fűtőanyag. Egy gyeszjatyina tőzeges mocsár huszonötször annyi hőenergiát ad, mint egy gyeszjatyina erdő. Elsősorban a tőzeg, majd pedig a fehér- és feketeszén dönti el a forradalmi építkezés előttünk álló feladatait. Mert az a forradalom, amely csak a harcmezőkön győzött, és nem tér át nyomban eszméinek gyakorlati megvalósítására, elül, mint a száguldó szélvész. Vlagyimir Iljics Lenin, aki itt ül közöttünk, ő sugalmazta mai előadásomat, ő mutatta meg az építés forradalmának fő irányvonalát. A kommunizmus egyenlő: szovjethatalom plusz villamosítás...

- Hol van Lenin? - kérdezte Kátya az ötödik emelet magasságából. Roscsin, aki kezében tartotta és egy pillanatra sem eresztette el Kátya vézna kis kezét, suttogva válaszolt:

- Ott ül, fekete kabátban, látod, gyorsan ír valamit, most felemeli a fejét, és a cédulát átdobja az asztal végére... Ő az... A szélén pedig az a sovány, fekete bajuszos, az Sztálin, tudod, aki Gyenyikint megverte...

Az előadó folytatta:

- Ott, ahol Oroszhon ősi rengetegeiben milliárd pudszámra hever a tőzeg, ahol vízzuhatag ömlik, vagy bővizű folyam hömpölyög, mindenütt vízierőműveket építünk, a társadalmasított munka megannyi világítótornyát. Oroszország minden időkre megszabadult a kizsákmányolóktól: a mi feladatunk, hogy villamos tábortüzek ki nem hunyó fényével világítsuk meg ezt a földet. A munka, amely hajdan átok volt, így örömmé válik.

Fölemelte pálcáját, és megmutatta a majdani villamosenergia-központokat, kirajzolta a térképen azokat a területeket, amelyekre az új civilizáció kiterjed, és pálcája nyomán a köröcskék felragyogtak: mint a csillagok, úgy tündököltek az óriási színpadon. Hogy néhány pillanatig így kivilágíthassák a térképet, a moszkvai villanyközpontnak minden energiakészletét ide kellett összpontosítania, még a Kremlben, a népbiztosok dolgozószobáiban is kicsavarták az összes villanykörtét, kivéve egy tizenhat voltos kis égőt.

A hallgatók, akiknek csak a kenyérjegyre aznap kiadott maréknyi zab volt vedlett katonaköpenyük, viseltes bekecsük zsebében, lélegzetüket visszafojtva hallgatták a káprázatos, de reális, megvalósítható tervet, az alkotás útjára lépő forradalom ragyogó távlatait.

Tyelegin halkan így szólt Dásához:

- Okos előadás. Én jól ismerem ezt a Krzsizsanovszkij mérnököt. No, legyen csak vége a háborúnak, visszamegyek az üzembe, nekem is van egypár ötletem... Dasenykám, borzasztóan szeretnék már dolgozni... Ha meglesz ez az energiabázis, hihetetlen, mi mindent fogunk létrehozni... Nem is tudjuk, milyen gazdagok vagyunk! Ha egy ilyen gépezetet igazi színvonalra emelünk, mit nekünk Amerika! Mi gazdagabbak vagyunk... Elmegyünk együtt az Urálba, jó?

Dása így felelt:

- Faházikóban fogunk lakni, tiszta lesz, mint a hó, gyantaillatú nagy ablakokkal... Téli reggeleken lobogni fog a kandallóban a tűz.

Roscsin Kátya fülébe súgta:

- Tudod, milyen értelmet nyer a mi rengeteg erőfeszítésünk, a kiontott vér, a mérhetetlen, szótlanul viselt szenvedés?... Átalakítjuk az egész világot, hogy jó legyen, érted? Itt, ebben a teremben mindenki kész az életét áldozni ezért... Ez nem üres szó, valamennyi megmutathatja a sebhelyeit, a puskagolyó kékes nyomát a testén... És ez az én hazám... Oroszország.

- Ez a sors döntése - mondotta a térképnél álló férfi, és úgy támaszkodott a mutatópálcára, mintha kopja volna. - Mi itt, a barikádokon, azért küzdünk, mert egyszer s mindenkorra végét akarjuk vetni annak, hogy nálunk és bárhol a világon ember az embert kizsákmányolhassa.