Sündisznócska

Hazafelé tartottam az iskolából gyalog, mert a biciklim ki volt lyukadva és apa nem ragasztotta meg napok óta. Mérges voltam rá, hisz mindennap részeg volt.

- A kocsmára van ideje - morogtam. - Biztos, ma sem javította meg azt a nyamvadt kerékpárt. De jó volna, ha nagyobb lennék! Majd ellesem a ragasztás módját és megcsinálom magamnak - döntöttem el.

Hallgattam a pacsirta énekét, és figyeltem a galambok röptét. Láttam a dinnyéskunyhót, húgomat, ahogy kémlelte az utat, jövök e már hazafelé. Hirtelen valami zajra lettem figyelmes. Nem tudtam mi az a nesz, azt hittem gyíkocska. Lassan közeledtem, amikor is megpillantottam a tüskés hátát, és fekete aprócska orrát. A bokrok aljában turkált bogarak után.

- Nézd már! - kiáltottam húgomnak. - Mit találtam!

- Mit találtál Évi, mit? - trappolt felém.

- Csendbe gyere te mafla, elijeszted!

A sün már össze is húzta magát, mint egy labda begömbölyödött.

- Látod, már meg is ijedt! - mutattam a tüskéit meregető sünre.

- Mi ez? - kérdezte és apró kezével már nyúlt is a tűk felé.

Na most jól megjárja - gondoltam magamban. De az utolsó pillanatban elkaptam a kezét.

- Ne, mert megszúr! Ez a sündisznó. Vigyázni kell vele, mert nagyon bök.

- Mennyire? - és csak meg akarta fogni azt a bolhás sünt.

Na jól van, akkor csak fogja meg! De már visított is.

- Aúúú ez tű, Évike ez tűűűű!

Vérző ujjait szájába kapta és nagy könnycseppek jelentek meg a szemében.

- Dehogy tű, ez a sündisznó, - mondtam újra. S egy bottal piszkálni kezdtem a gömböcöt, hátha kidugja az orrát, és a húgom megláthatja fekete gombszemeit. De még jobban összegömbölyödött.

- Gyere, üljünk le és várjunk, hátha előbújik! - simogattam meg a fejét. - Csendbe legyél ám, mert minden neszre megijed!

- Évi, - suttogta. - Milyen disznó ez, hisz nincs is kunkori farka? Nem is röfög? Ez még kicsi disznó? Gyerek, azért ilyen pici? Hol a gazdája, eltévedt? Miért nincs nagy füle?

- Hallgass már te locsi-fecsi! Elijeszted és estig itt ülhetünk! - De csak izgett-mozgott. Gondolkodtam, mi lenne ha édest megtréfálnánk, és már ki is ötöltem a tervet. A tüskés barátot a nyakamban lévő sötétkék kendőbe piszkáltam.

Közöltem a tesómmal, hogy azt mondjuk anyának, valaki a faluból küldött neki salátát, és a kezébe nyomjuk a kendőt.

- Legalább őt is megszúrja, mint téged - mondtam kárörvendezve.

Édesre is haragudtam, mert nem szólt apusnak, hogy javítsa meg a bicajom. Miatta kell gyalog járnom - állapítottam meg magamban.

A falu messze volt, hisz dinnyét termesztettünk a Tsz-nek. Csányról költöztünk ide hat, vagy hét hónapra. Földkunyhóban laktunk, és a természet ölelt körül bennünket.

Reggel már hat óra harminc perckor el kellett indulnom, hogy a suliba érjek háromnegyed nyolcra. Biciklivel könnyebb volt, csak tekertem és már is ott voltam. De gyalog órákig tartott az út.

Nagyon nem szerettem dinnyés lenni, mert esőben, tűző napon, szélben, az út homokos porában, a sáros fekete földön nem volt könnyű az iskolába járás.

Gyűlöltem, hogy minden évben máshová jártam iskolába. Mindig alkalmazkodnom kellett másokhoz.

Először furcsán néztek rám, ki lehet ez az idegen lány? De amikor megtudták, hogy a dinnyés lánya vagyok, és megismertek, megszerettek, s barátkoztak velem.

Utáltam ezeket a kezdő napokat, na meg a szüleim foglalkozását.

Földet túró parasztnak csúfoltak néha, ha valakivel összevesztem.

Na, szóval megvolt a terv, anyát meg kell szúratni a sünnel.

- El ne áruld magad te vakarcs! - ripakodtam rá tesómra.

Nagy léptekkel elindultam a kunyhó felé és anya után kiabáltam, aki kijött a nyárikonyhából.

- Mi az te lány? Mi bajod van? Megcsípett tán valami?

- Nem - kiabáltam. - Kati néni küldött neked salátát - nyújtottam feléje a kendőt kárörvendő arccal.

Óvatosan nyúlt érte, valamit sejdített.

Amikor megszúrta a tüskés, már futottam is, mert üldözőbe vett.

- Megállj te vakarcs! - kiabálta utánam. - Úgyis haza kell jönnöd - és kifulladva megállt.

Leültem a bokor alá. - Na, kellett ez nekem. Most nem mehetek haza, pedig éhes vagyok nagyon. Várok egy kicsit, úgy is elszáll a mérge, aztán hazasunnyogok - döntöttem el.

Figyeltem húgom, aki közben piszkálgatta a sünömet, és irigykedtem rá.

- Éviiiii, mikor dugja ki az orrát? - kérdezte. - Lehet hogy meghalt, nem is szuszog - apró lábával belerúgott. Nagyot visított, mert megszúrta a tüske.

Úgy kellett neki, most jól megkapta, - motyogtam magamnak.

Édes jött ki a konyhából.

- Mi van már te nyafogós, mit piszkálod azt a tüskés disznót!

- Gyere ide, megpuszilom. Hol szúrt meg? - Tesóm sántikálva odament és beleült anya ölébe, ő pedig megpuszilgatta a mocskos lábát. - Na bezzeg őt szeretgeti, engem meg állandóan üldöz!

- Gyere ide te vakarcs, - kiáltott felém anya. - Aztán tüntesd el ezt a szúróst, látod, megbökte Arankát, utána gyere, ebédelünk.

- Hurrá!! - ugrottam fel. Szent a béke, - és futottam eltüntetni a "disznóját". Egy bottal elgörgettük a disznót a bokrok alá. - Majd elmegy innen valamikor, - mondtam és otthagytuk.

A tojásleves és a pörkölt nokedlivel a kedvencem volt. Most is jól belaktam belőle.

Közben anya nevelt.

- Te átok kölyke még egyszer ne tegyél ilyet! Fáj ám a szúrás, nézd meg a húgod lábát, még vérzett is neki. Nem beszélve engem is megszúrattál vele. Mi bajod van?

Húgom érdeklődve figyelt és fájó lábát dugdosta hozzám. Nyafogva pityegte, el kell ezt a tűpárnát dobni, nem is igazi disznó. Anyácska jót nevetett és elmagyarázta neki miért van rajta tüske és miért is hívják sündisznónak.

Délután amikor apa hazaért, nagy nehezen beadta a derekát és nekilátott a gumi megragasztásának. Érdeklődve figyeltem, és buzgón segítettem neki. Amikor kész lett a bicikli körbepusziltam apát, felpattantam a bicómra és őrült módjára tekerni kezdtem. Hurrrrrááááá! - Holnap nem kell gyalog mennem - énekeltem teli torokból.

- Lassan te lány, - szólt apa mert még kilyukasztod újra, aztán nincs már több ragasztóm itthon.

- Dehogy, vigyázok én, - üvöltöttem vissza és máris belehajtottam a bokor kellős közepébe, ahol is egy nyekkenést hallottam és sssszzzzzzzzzzz hangot. Leugrottam és riadtan néztem a kerékre, amiből egy süntüske állt ki. Édes ijedten futott felém, azt hitte, megütöttem magam. Olyan keserves sírásban törtem ki mintha valaki meghalt volna. Leültem a bokor tövébe és anyácskám simogató szavai sem tudtak megvigasztalni.

Figyeltem a meghalt sündisznót, a kerékpárom lukas gumiját, s nem is tudtam miért sírok igazán.