Boszorka

Táskámat lóbálva mentem hazafelé, Kovács Mártival, Józsa Gyuszival és Langó Tibivel.

Most is, mint mindig, valakit szapultunk, hogy nem barátkozunk vele többé, mert elvette Jancsi radírját és nem adta vissza neki. Milyen dolog ez? Különben is nem adott a cukorkából sem mindenkinek.

- Például nekem sem! - mondtam mérgesen.

Köveket rugdostunk, gránátalmákat tépkedtünk le a fákról. Józsa Gyuszi megdobott egy almával, ami a hátam közepén csattant. Na, több sem kellett, csak úgy dobáltuk a gyümölcsöt egymáshoz.

Hirtelen furcsa hangra lettünk figyelmesek. Márti odaszaladt az út mellett álló, fából készült kalyibához, amin hatalmas rések voltak. Belesett, majd intett.

- Gyertek, itt egy banya! Valamit motyog és kotyvaszt...

Az utca végén állt a vályogból réges-régen épült öreg ház, teteje nádból készült. A kéménye félig ledőlve, az eresz alatt fecskefészkek. Valaha hófehér fala málladozott, így látszott a sárga vályog, benne a törekszárakkal. A romos házikó mellett fából készült fészer állt. Az udvart felverte a gaz, a kertben hangyák szorgoskodtak, lepkék, madarak röpdöstek.

A gyomos földben hagymaszárak látszottak, az öreg gémeskutat a szú ette és az almafák ágai tele almával, szinte földig lógtak.

Valami titok lebegett a ház körül, sejtelmes ősi titok.

Mind odaszaladtunk és halkan belestünk a deszkák rései között. Szürke homály lebegett körül mindent. Rozsdás kapák, kaszák, horolók lógtak a falon. Az egyik sarokban kosarak, szakajtók voltak, a másikban egy hatalmas üstház. A tűz próbált benne lobogni, de csak hatalmas szürkésfekete füstöt eregetett. Az anyóka hétrét görnyedve, fekete ruhában, fekete főkötőben, görbe botjával, valami rongydarabokat rakosgatott és mormogott.

Tibi behuhogott a résen, mire az anyóka felénk nézett.

Ekkor pillantottam meg először az arcát. Ráncos volt, mint öreganyám alsó szoknyája, szájában nem volt fog és az orra akkora volt, mint egy nagy fekete krumpli. Rémület költözött a lelkembe és libabőr szaladgált még a hátam közepén is. Nem láttam még ilyen csúnya öregasszonyt, pedig két mamám is volt. Ők olyan mosolygós arcúak voltak, ez meg itt mérgesnek nézett ki és félelmetesnek. Botját felemelve felénk hadonászott és valamit kiabált. Mint a verebek úgy rebbentünk szét és futottunk hazafelé hanyatt-homlok menekülve. Kovács Mártiék házánál mertünk megállni, itt már biztonságban éreztük magunkat.

Megállapítottuk, hogy a vén banya boszorka. Üstbe rakja a vajákos dolgait, és a hagymaszár is biztosan abba kell.

- De az is lehet, hogy a hagyma bűvös fajta. Ha az ember megeszi, megérti az állatok beszédét - mondta Tibi.

Kígyóhagyma - állapítottam meg. - Majd szerzünk belőle, hogy megértsük, mit mondanak a kutyák, amikor ugatva zavarnak bennünket hazafelé.

Gyuszi közölte:

- Lehet hogy mérgező, nem is beszélve a piros almákról! Azzal eteti meg az embereket, mint a mesében a gonosz mostoha a szépséges Hófehérkét!

Egyből elálltunk a lopási szándékunktól. Egymás szavába vágva tárgyaltuk ki az anyót.

Tibi látta, amint villámot szórt a szemével, valamelyikünk hallani vélte az átkot is, ami körülbelül így hangzott:

"Daruháj, epefű, macska hája keserű, béka lába fekete, akasztott ember nagy szeme..."

De tovább nem bírta mondani, mert ő sem értette. Márti látta a bibircsókot is az orrán.

Na, ettől a naptól fogva vegyes érzelmekkel kíváncsian, félve figyeltük a házat és meséltük a többieknek, hogy épp mit lestünk ki. Valamelyikünk látta, amint a seprűjén repült.

Én észrevettem, amint az artézi kútnál megbájolta a jégcsapokat. Ott állt egy vödörrel, vizet engedett bele és közben valamit suttogott.

Többé nem mertünk ott jégcsapokat szopogatni, mert féltünk hogy átváltoztat bennünket varangyos békává. Másik kúthoz mentünk jégcsapért, vagy az ereszekről törtük le.

Csak nem fog ki rajtunk egy vén boszorkány?! - mondtuk és boldogan nyalogattuk a jéghideg fagyott vizet.

Aztán tavasszal elmentünk dinnyésnek az ország másik felére. Egész nyáron ott voltunk.

Nem is gondoltam a vén csoroszlyára. Új iskola, új gyerekek, új élmények.

Ősszel, amikor hazamentünk, érdeklődve, de azért félve figyeltem a ház felé.

Ugyanúgy belepte a gaz, talán még jobban, mint előtte és hiába tapadtunk a résekre, nem láttuk a banyát. Csak a sötétségbe burkolózott, üresen tátongó fészert.

Megállapítottuk, hogy biztos elrepült, mint a János vitézben a gonosz szipirtyó a Gellérthegyre és most ott főzi a boszorkánylevest a többiekkel.

Vártuk minden nap, hátha hazarepül és újra figyelhetjük, valami kellemes borzongással.

De nem jött.

Egyik nap sétálgatva mentünk édesanyámmal hazafelé, amikor is édes így szólt az öreg, idő ette háznál.

- Na, szegény Juló néne is meghalt a nyáron. Évek óta egyedül élt. Már magában beszélgetett szegény... Képzeld kislányom, a férje a háborúban halt meg. Mindent maga csinált. Szorgalmas asszony volt, három gyereket is felnevelt.

Mind elköltözött Budapestre, Szegedre... Milyen görnyedten ment! Emlékszel? Szinte a földet súrolta a fejével. Fájtak a csontjai. Ez az élet, születünk és meghalunk.

Ámulva hallgattam.

Hát nem volt boszorka? Gyerekei is voltak?

Félve figyeltem a házra, nem hittem édesnek. Nem, ő nem tudja az igazat, hisz mi hallottuk, és láttuk is, amint főzte a bájitalt és elrepült teleholdkor valahova.

Hallgattam és minden évben vártam, hogy egyszer csak megjelenik görnyedve a botjával, és bűbájverset hint szét a tájon.

Évek teltek el.

Ha hazamegyek édesanyámhoz, még mindig a vályogházikót keresem, ahol az anyóka élt.

Már nem áll a kalyiba, helyette kétszintes épületet építettek gyönyörű kerttel.

De az én szemeim még mindig azt az öreg, félrecsúszott tetejű, zsúpfedeles házikót látják a fafészerrel.

Most is hallom az anyóka hangját:

"Daruháj, epefű, macska hája keserű, béka lába fekete, halott ember nagy szeme..."