Brekkenccs

Az apró béka a falevélen ült; Alig vettük észre húgommal. Igazság szerint ő látta meg.

De a nagyobb testvér jogán váltig állítottam, hogy én pillantottam meg előbb és enyém a zöld levelibéka. Sírásra görbülő szájjal csak azt hajtogatta:

- Az én békám, enyém...!

Megesett rajta a szívem, elvégre mégiscsak én vagyok az idősebb öt évvel, különben is, mit kezdenék ezzel a kis vacak brekkenccsel?!

- Nesze, - dobtam a húgomhoz a zöldikét. Boldogan kapott utána és aprócska ujjai közé vette.

Énekelve, ugrándozva szaladt a dinnyéskunyhó felé.

- Béka, béka, brekeke, van e szeme fekete, kicsi béka levele, béka, béka, brekeke...

Én a földet rugdostam és magamban morogtam:

- Na, már megint elkunyizta a játékom, mert ilyen vagyok, mindent neki adok. De majd legközelebb hiába pityereg, nem kapja meg!

Édes az ajtóban állt, amikor húgom boldogan nyújtotta felé az aprócska zöld levelit. Anyám nagyot sikított és rákiáltott.

- Dobtad el azt a büdös békát, majd jól lehuggyoz és aztán sírhatsz! - De Aranka nem engedte el a brekit, apró ujjaival cirógatta és felém szaladt vele.

- Évi, Évi keressünk neki helyet! Hol lakhatna? - kérdezte.

- Gyere, a lajtoskocsihoz visszük a hordóba - mondtam.

Apró lábacskáival csak úgy trappolt utánam. Én tíz éves voltam ő pedig öt.

Minden tavasszal elindultunk dinnyésnek valahová Magyarország területén, sohasem tudtuk, hol kötünk ki. Tíz évesen már annyi, de annyi helyet megismertem, mint a vándorcirkuszosok. Mert ők is mindig mentek faluról falura, városról városra. Most Dombóváron voltunk, távol a várostól, vagy úgy tíz kilométerre. Húsz hold földön termesztettük a csányi, mézédes dinnyét. Minden nap biciklivel kellett járnom az iskolába a töltésen és a vasúti hídon keresztül tehenekkel teli legelőn át. Esőben, tűző napon.

A tehenektől nagyon féltem, ezért kikerültem őket, vagy a bokrok alatt laposkúszásban toltam hazafele a biciklit, nehogy valamelyik észrevegyen. Ha meg piros ruhát adott édesanya rám, akkor egyenesen alagutat ástam. Mert tudtam, a bikák a pirosra támadnak. Ilyenkor minden tehenet bikának véltem.

A természet nevelt bennünket, meg anya és apa. Én nagyon okosnak képzeltem magam, elvégre világ látott voltam.

A rozsdás hordóba fát dobtam és egy ládára állítottam a húgomat, hogy belelásson. Lássa a kis vakarcs békáját. Majd elvettem tőle zöld urat és a fadarabra ültettem. Riadtan nézett szét, kicsi zöld testében a szíve csak úgy dobogott.

- Fogjunk neki legyet! - mondta húgom és leugrott a ládáról. Trappolva szaladt a nyári konyha felé, mert ott aztán volt egy tucat légy. Én néztem a herceget, aki zöld ruhában volt elvarázsolva csúf békabőrben, de nekem olyan gyönyörűnek tűnt! Olyan védtelennek, hogy az én szívem is hevesebben kezdett verni. Édes segített legyet fogni és Arika már rohant is vissza felé vagy három legyecskével.

- Add neki légyszi, add neki! - kérlelt és apró markát nyújtotta a félig élő bogarakkal. Elvettem tőle és a Breki szája elé tettem. Meg sem mozdult, vártam vagy öt percig. Untam a dolgot és a legyeket a vízbe dobtam.

- Nem éhes - jelentettem ki és otthagytam a hordót.

A szobába mentem a mesekönyvért. Nagyon szerettem olvasni. A mesék elvarázsoltak, egy másik világba vittek. Elképzeltem magamban, hogy én vagyok a királylány vagy éppen a sárkányölő vitéz.

Felütöttem a könyvet és a békakirály című mesét kezdtem olvasni.

Húgom egy bottal piszkálgatta brekit. Leültem az eperfa alá és a sorokba mélyedtem.

"Hol volt, hol nem volt, üveghegyen innen, üveghegyen túl..."

Már a mese közepénél jártam, amikor tesóm elkezdett visítani.

- Évii, Évii, gyere ide, mert beleesett a vízbe, megfullad, gyere gyorsan!

Felugrottam, na itt az alkalom, most megtudom, hogy királyfi-e?

Odaszaladtam és a vízben tapicskoló békát kikaptam s csókot nyomtam a fejére.

De semmi nem történt, csak húgom nézett rám rémülten, mert azt hitte, meg akarom enni a barátját.

Valamit rosszul csináltam? Lehet, hogy a szájára kell adni a csókot?

Hát persze, hisz a mesekönyv is azt írta!

Lehunytam a szemem és szájon csókoltam a herceget. Nyákás vizes bőre, apró hideg teste volt.

- Na mi lesz, változz már királyfivá, - mondtam mérgesen és lestem az átalakulást.

De továbbra is béka maradt.

- Én is megpuszilom! - mondta húgom és már csókolgatta a zöldikét. De semmi.

- Nesze itt a levelid! - nyomtam Aranka kezébe. - Nem kell! Nem is királyfi! - magamban pedig azt gondoltam, biztos azért nem változott át, mert ez a vakarcs is megcsókolta. Visszamentem a mesekönyvemhez és tovább olvastam kedvenc mesém.

Aranka pedig puszilgatta a levelit, míg Édes rá nem szólt.

- Fuj! Mit csinálsz? Majd beteg, leszel! Nekem nem adsz több puszit, ha azt a varangyot csókolgatod!

- De Évi is puszilgatta, azt mondta királyfi lesz. Mikor lesz királyfi, mikor?

Anyám rám nézett és a fejét csóválgatta.

- Hát te sosem komolyodsz meg?! Mesével tömöd a fejét?!

Pedig ő mesélte először a béka herceget, és a többi szép történetet.

- Mese? Az csak mese! Nem valóság, ébredj fel te gyerek! - mondta komolyan. Aztán a dolgára sietett és ráparancsolt húgomra, tegye egy levélre, a békakirályt.

Este, amikor lefeküdtünk anyácska mellé az ágyba, halkan beszélni kezdett.

"Hol volt, hol nem volt, üveghegyen innen, üveghegyen túl, hol a kurta farkú malacka túrt. Élt az erdő mélyén lévő tóban egy aprócska zöld levelibéka..."