Róka néni fekete macskája

Az ajtó előtt várakozott. Körülötte emberek járkáltak idegesen, agyonnyugtatózva, és furcsán néztek rá. Miért hozták az idegosztályra, nem értette, de nem tiltakozott, amikor közölték, hogy a pszichiátriára viszik kivizsgálásra, Dr. Kovács Jánoshoz.

Lehet hogy tényleg megbolondultam?

Bolondok közé kerültem - állapította meg.

Nyílt az ajtó és kiszólt a nővérke.

- Róka Sándorné legyen szíves, fáradjon be. Nehezen felállt és elindult a járókerettel. Fejét fel emelve lépett be a vizsgálóba, hogy a doktor úr lássa, nincs őneki semmi baja.

- Foglaljon helyet - mutatott egy székre a szemüveges vékony arcú férfi.

- Dr. Kovács János vagyok az ön leendő orvosa - papírokat húzott maga elé.

- Most kérdéseket teszek fel, legyen szíves válaszolni.

- Neve?

- Róka Sándorné

- Leánykori?

- Szabó Etelka

A kérdések rutinosan jöttek és ő automatikusan válaszolt. Amikor az orvos mindent megtudott, feltette az utolsó kérdést.

- Etelka néni, hogy került ide, el tudja mesélni? - kérdőn nézett rá.

Hát hogy a fenébe ne tudná, mit képzel ez a tejfeles szájú. Még meg sem született, amikor ő már a háború utáni Budapestet építette újjá a többi, emberrel. Elvégre nem ma született - gondolta magában. Nem szenilis ő!

- Hát, tudja az úgy volt, hogy a mentő hozott Szentlőrinckátáról. Mert ott lakom már vagy hat éve. A gyerekek külföldön dolgoznak, nem érnek rá velem foglalkozni. Eladtam a házat, ami Érden volt és a gyerekek között szétosztottam a pénzt. A maradékból, pedig befizetem magam az idősek otthonába. Amint mondtam már nyolcvanhároméves vagyok. Mindenem fáj, a nagykátai főorvosnő beutalt a reumára.

Felnézett a plafonra és szinte újraélte a történetet.

A mentőautó befordult a kórház bejáratához és megállt. A mentős fiú kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, kivette a járókeretet, majd a csomagokat, végül kisegítette a görnyedt hátú anyókát.

- Jöjjön Róka néni, felmegyünk a második emeletre, ott van a reuma osztály. - S nagy léptekkel elindult.

Tipegve indult utána, a lábai elmacskásodtak az út alatt. A keretre támaszkodott és minden lépésnél a szájába harapott, mert a fájdalom elviselhetetlen volt.

Bezzeg régen, amikor fiatal volt csak úgy futott. Most, pedig mint a csiga, mászik. Az egyik lábában már csípőprotézis volt, most a másik rakoncátlankodott. Lehet, hogy abba is kéne? Nem, nem, ő ugyan nem megy már műtétre. Maholnap meghal, aztán nem akar ő pont a műtőasztalon maradni. Adjanak neki gyógyszert, elvégre az az egy, vagy két szem már nem oszt, nem szoroz. Arra sem emlékszik, hány szemet kap.

Az öregotthonban Marika csak a kezébe szórja, ő pedig egyszerre lenyeli mindet, nem aprózza el.

Lassan odaért a lifthez, a mentős addig már a feketekávét is megitta, amit az automatából vett.

Nekem is jó volna, de nem szólhatok, majd megkérek valakit, a szobából hátha hoz nekem.

- Jöjjön mamikám itt már jó kezekben lesz, hazafelé már futni fog, meglátja - mosolygott a mentős, amikor átadta a főnővérnek.

Futni, ütődött ez az ember, ő meg a futás.

- Üdvözlöm, Katalin főnővér vagyok.

- Milyen szép neve van, Etelka. Jöjjön, a kettes szobában helyezem el. Majd később szólok, akkor a vizsgáló elé tessék jönni, az adjunktusnő majd megvizsgálja. Addig pakoljon ki és öltözzön át. Itt a fekvőhelye - mutatott az ablak melletti fehér vaságyra a főnővér és elsietett.

A szoba szép tiszta volt, még érződött a mész illata. Hat ágy volt benne, mindegyikhez egy éjjeli szekrény és egy nagy szekrény tartozott.

Erkély is volt, ahogy kipillantott nylon táskákat látott kitéve.

Biztos az ételüket tették ki, hogy hűvösön legyen. Majd ő is kiteszi, ha valaki meglátogatja és hoz neki valamit.

Leült a fehér ágyra kipakolt a táskából mindent, amit hozott. Nem sok holmija volt.

- Minek az, ma holnap meghalok, - mondta ha valaki megjegyzést tett kicsinyke holmijára. Magára vette a hálóingét és lefeküdt. Várt.

Vajon hol lehetnek? - nézett újra körül, - biztos kezeléseken. Remélem rendesek lesznek és kedvesek, - gondolta magában. Amikor még szakácsnő volt és finomabbnál finomabb ételeket főzött minden maradékot a szegényeknek adott. Igaz akkor más világ volt.

Most mindenki rohan, nem törődik senkivel és semmivel. Önző lett a világ.

Lehunyta a szemét és már aludt is, az öregek gyors alvásával.

Arra riadt, hogy nyílik az ajtó, a szobatársai jönnek be nagy beszélgetéssel.

Felült.

- Jó napot kívánok Róka Sándorné vagyok, Etelka. - Látta, amint mindegyik a holmiját nézte, nem tűnt-e el valami. Amikor látták minden rendben, csak akkor fordultak feléje.

- Jó napot, - köszöntek neki.

- Kati vagyok - mondta az egyik és sorba mondták a nevüket Erzsike, Marika, Julika, Piroska.

Lám, rendes emberek közé került, - gondolta, - jó az Isten, itt már tényleg jó helyen lesz.

- Honnan jött? - kérdezte az egyik.

- Szentlőrinckátáról az idősek otthonából jöttem. Jó sorom van ott. Csak az étel nem finom, mert tudják szakácsnő voltam és tudok ám főzni. Aki evett az ételemből, az mind a tíz ujját megnyalta.

- Vannak gyerekei? - kérdezte a másik.

- Igen kilenc gyermeket szültem de már csak három él.

Nyílt az ajtó és beszóltak, hogy menjen a vizsgáló elé.

Nehezen felállt és a keretre támaszkodva elindult.

- Hány éves? - szólt oda az egyik.

- Nyolcvanhárom - és elindult kifelé. - Valaha futottam ám, de most fáj a lábam, arany van benne, mondta a doktor úr, aki megműtötte. - Majd jövök, addig vigyázzanak a holmimra.

Összenéztek.

- Miért félti a holmiját, amikor nyűttes mindene, - mondta az egyik és tovább beszélgettek. Még hogy arany!!! Hol él ez a nénike?!

A délután csendben telt el, beszélgettek, nevetgéltek.

Este mindenki megfürdött és álomra hajtotta a fejét.

Etelka forgolódott és a műtétre gondolt, gyermekeire, az elmúlt éveire.

Elaludt, az álom tündérkéi apró szárnyaikkal gyönyörű zöld búzamezőre repítették, ahol piros pipacs, búzavirág pompázott.

Arcát a nap felé fordította, s a lengedező nyár eleji fuvallatba futni kezdett egy ismeretlen cél felé.

Fiatal volt, életerős, boldog. Hirtelen az erkélyen termett, látta amint egy fekete macska a nylon szatyrot rágja, hogy meg szerezze az elemózsiát!

- Sic, sic - szólt halkan és felriadt.

A szél mozgatta a táskát, felült. Megpillantotta a fekete macskát a szemben fekvő hölgy lábánál.

- Sic te büdös macska! - mondta újra, a járókeret után nyúlva.

Megmentem Piroskát a tolvaj macskától. Milyen rendes volt velem, hozott nekem feketekávét délután. Nem hagyom, hogy ráüljön a büdös macskája. Még megkarmolja. Vagy megüli a mellit, mint a gonosz boszorkányok.

- Sicc te, sicccccc! - mondta egyre hangosabban és már az ágy lábánál volt.

A feketerémség nem mozgott.

Erőtlen kezével rá vágott.

- Sicc, sicc! - Mondta már hangosan szinte kiabálva.

Mindenki felugrott, nem tudták elképzelni, mi ez a kiabálás. Valaki lámpát gyújtott, az ágyon fekvő pedig rémült ordibálásba kezdett.

- Segítség!!! Az öregasszony megbolondult, segítséég!!!

Nővér sietett be és mindenkit az ágyba parancsolt.

Etelka érthetetlenül indult el a vaságya felé.

- Mi történt? - kérdezte a nővér.

Egymás szavába vágva mesélték el, hogy a vénasszony rátámadt Piroskára és ütlegelni kezdte. Nem tudják miért???

Ő szerette volna elmondani, hogy nem így volt. De csak azt hajtogatta ijedtében, hogy fekete macska volt a szobában ő azt szerette volna elzavarni. Meg szerette volna védeni Piroskát.

De senki nem figyelt erőtlen suttogására.

- Macska?! Hogy lehet a második emeleten?! - mondták dühösen.

- Nyugodjanak meg, s pihenjenek - kérte őket a nővér.

- Etelka néni vegye be ezt a gyógyszert! - és egy pohár víz kíséretében átadott egy szem pirulát.

Nehezen aludtak el.

Mindenki félve nézett a zavarodott öregasszony ágya felé. Féltek.

Etelka, pedig a gyógyszertől mély álomba zuhant és horkolt reggelig.

Reggel a doktornő közölte, hogy lehozzák ide az idegosztályra, mert meg kell vizsgálni az éjszakai történtek miatt, hogy idegileg rendben van-e?

Nagyot sóhajtott, ránézett a fehérköpenyes férfira, vajon figyel-e rá, vagy elvan a papírjaival.

Az orvos figyelmesen hallgatta és jegyzetelt.

Na, végre valaki, aki meghallgat - gondolta Etelka. - Aki kíváncsi az igazságra.

- Köszönöm doktor úr! - mondta hálálkodva. - Tudja mi az érdekes az egészben? Reggel láttam meg a valóságot. Azt, hogy Piroska lábán fekete zokni volt. A rossz szememmel fekete macskának néztem.

S feltette a kérdést, ami egész idő alatt foglalkoztatta őt.

- Maga szerint bolond vagyok?