Fülszöveg

Tokai András első kötete csak látszatra "késlekedő" könyv; igazából nem is a beérkezés nehézségeit példázza. Inkább egy lassan kiérlelt költői hang jelentkezik benne, az a bizonyos felnőtt, okos, rezignált hang, amelyhez legalább annyi tapasztalatot, eszmét, izgalmat, szenvedést, látványt kell lepárolni, legalább annyit tanulni, annyit élni, amennyit e versek szerzőjének sikerült. El kell jutnia a szemléletnek arra a fokára, amelyet egy Zrínyitől vett mottóval jelöl meg Tokai András az egyik ciklus élén: "Nem használ itt senkinek az ártatlanság, nem a tűrés, s együgyűség..."

A gyűjteményt figyelmesebben lapozgatva kiderül, hogy ezek a versek nem is annyira ironikusak és játékosak, mint amennyire első pillantásra véljük; inkább a távolságtartás, a rálátás biztosításának szándéka az, ami Tokai András magatartására jellemző. Nem, nem kicsinylés, gúny, vagy közöny, ahogy az élet súlyos tényeiről beszél, vagy a hozzá közel álló, nemegyszer tragikus sorsú vagy művű művészekről emlékezik meg, vagy ahogy a versírásnak a mindennapok fölé emelkedő pillanatait menti papírra, csupán tartózkodó figyelem, a tolakodó és csalóka személyességgel szemben szükséges óvatosság. E verseken érződik az a meggyőződés, hogy a költő fegyelemmel (formaival is!) és ítélő szigorral (önmagához is!) tartozik a költészetnek.