Bűnhődés

Míg életem homokja lassan lepereg,
s puha lábanyomát arcomon
hagyja a gyors lábú idő,
zümmögő téli estén el-elrévedek,
mint jószagú tóparti alkonyon
ábrándjai felett boldog szerető.

Úgy hiszem, volt egy előző életem,
s abban tán vétkeztem sokat:
csaltam, raboltam, nem is tudom,
lehet, megöltem gyermekem
vagy más iszonyú gazságokat
követtem el, s csak hazudom

azóta is, hogy ember vagyok,
s vasvillás ördögökkel tele a lelkem,
kik cselből teszik, hogy nincsenek.
Így lehet. Ezért fáj tán oly nagyon
a magány, s a boldogságot, lehet,
ezért rejtették el tőlem az istenek.