Meditáció csöndről és magányról

Most tudom, mi az egyedüllét.
Ülök, s hallgatom, mint zenél a csönd fülemben.
Még sose hallottam ekkora csendet. Tapintható,
a bőrömmel érzem, mint burkol be, mint zár magába.
Ilyen lehet a halál - gondolom.
Talán csak a föld alatt, a rám szegezett
koporsóban lesz ilyen iszonytató a csönd.
Hallom a gondolataimat - sötét hangon beszélnek.
Egyedül.
Köröttem a lármás város ezer zaja, de
mind lepattan magányom áttörhetetlen csöndburkáról.
Mint embrió a védő anyaméhben - hallom szívverésemet.
Talán a szívemből árad ez a csönd.
Most értettem meg, milyen, amikor nincs már bánat
és nincs fájdalom, nincs keserűség és lázadás, nincs félelem és
csalódottság, sem elkeseredés és életundor.
Csak csönd van. Iszonytató, óriási, emberfaló,
lélekfölzabáló csönd.
A semmi csöndje.
A halál csöndje.