Varjúének

Pusztaságban kóboroltál,
kopár sziklák közt vacogtál,
szélviharban tántorogtál,
könyörögtél, imádkoztál
fogvacogva, sírva, térden,
hogy eljöhess végre értem.

Míg kerestél, nem találtál,
míg akartál, vakon jártál,
könnyes szemmel vágyakoztál,
szerelemtől sorvadoztál.
S mikor végre rám lelhettél,
kinevettél, elkergettél.

Most bolyongunk sírva, fázva
vég nélküli pusztaságba'.
Soha senki a világba'
nem volt még ily nagyon árva,
mint mi ketten, őszi varjak.
sosincs vége a bús dalnak.

Sose talál egymásra már
két magányos varjúmadár.
Pompázhat tavaszi határ,
éles hangunk rikoltja: kár.
Fekete folt kéklő égen -
eltűnnek a messzeségben.