Menekülés

Loncsos kuvasz csatakos éjben,
vicsorog rám a magány.
Árnyékomra tapad, s részeg kéjjel
szívja a kín szagát.

Sandán méreget, torz vigyorral,
és egyre nő, jaj, felfal nyomban!
Szájából éles ragadozófogak
csattognak csikorgva nyomomban.

És egyre űz, hajt, nincs megállás.
Remegő térdem vágyva vágy
egy kis nyugalmat, csöppnyi enyhet -
s a rettegés csak űz tovább.

Merre fussak? Kapuit mind
bezárta már a mindenség.
Óriás lakatját gyönge kezem
ereje felnyitni nem elég.

A magány felfal, elemészt,
mint száraz nádtetőt a láng,
éhes nyelvvel ha belekapdos
júliusi, forró éjszakán.

Erőm fogytán hozzád kiáltok,
szerelem, te légy oltalmazóm!
Cirógató szavad új erőre éleszt.
Hadd zengjen újra víg dalom!

Melengető mosolyod megnyitja tán
a szívek zord lakatjait,
pillantásodtól a csahos magány
szűkölő ölebbé változik.

Jöjj hamar, a lelkem várva vár.
Ez agysajdító, szorongó létben,
nyüszítő magányban, magam-megadásban
téged vár szívem örök készenlétben.