Rozsdás, beteg fenyők között
földre teper a bánat,
nyüszítve, sírva átkozódva
rohannék bár utánad.

De nem fogadnak be a holtak,
s élők között el nem érlek.
Húsod, velőd, drága nedved
felzabálják ocsmány férgek.

Agyagos, sáros föld alól
nem kiálthat fel piros ajkad.
Akkor sem mosolyogsz többé,
tíz körmömmel ha kikaparlak.

Dolgos kezeddel, ládd, hiába
gondoztál álnok gyümölcsfákat,
megcsaltak mind a lotyka cédák,
hozván gyümölcsöt a halálnak.

S hová lett, mondd, a kamaszkor álma?
Hívólag intnek az erdélyi bércek!
Hasztalan várnak, magadat, s álmod
odadobtad a feledésnek.

Mert írt hoz az idő és halandó az ember -
mily ostobák a közhelyek.
Bárcsak hinni tudnám, hogy egyszer,
valahol még együtt lehetek veled!