A Nap kialudt, megvakult a Föld,
kopár temető lett a liget, a völgy,
meghaltak a színek, győzött a sötét,
magányos fák lombját vad szél tépi szét.

Ragadós csápjait kinyújtotta a tél,
lomhán kúszik előre, s halált lehel a szél.
Sós vért izzad az ég, az élet megfagyott,
hol tarka vigalom állt, a csend hallgat ott.

Ráncos, csüggeteg arccal búsan sóhajt a Föld,
s álmodik tág rétről, hol minden csupa zöld.
Álma gömbölyű, s illatos, mint a tavasz,
de nem élesztheti fel a holt madarakat.