Shakespeare

JÁNOS KIRÁLY

(Fordította: Arany János)

Tartalom

BEVEZETÉS

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN
IV. SZÍN.

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.
II. SZÍN.
III. SZÍN.
IV. SZÍN.
V. SZÍN.
VI. SZÍN.
VII. SZÍN.

BEVEZETÉS

Erzsébet királynő korában az angol közönség legszívesebben a nemzeti történet dramatizálását látta a színpadon. A mint más országok színpadának fejlődésében is tapasztalhatjuk, hogy a nemzeti föllendülés korszakában az izlés kiválóan a nemzet múltja felé fordul s annak dicsőséges vagy tanulságos képeit állítja buzdító példa gyanánt a jelen szeme elé; a mint Magyarországon is, a mostani század elején, a nemzeti élet fölpezsdülésében, a kezdetleges színpad kiváló szeretettel foglalkozott a nemzeti múlt fényes hagyományaival: akként történt Angliában a XVI. század végén, Erzsébet királynő dicsőséges uralkodása alatt, midőn a protestantismus által újjászületve, megerősödve, ismét szemközt állt, mint két századdal előbb, a román világgal: akkor Francziaországgal, most Spanyolországgal, s ezt a nagy Armada megsemmisítésével épen oly diadalmasan verte le, mint akkor Francziaországot az azincourti csatában. E hősi múlt dicső képeit akarta színpadján látni, belőlök akart lelkesedést merítni a jelen nagyságán munkáló angol nép. De míg más nemzetek irodalmában ez irány csak ephemer hatású és értéktelen termékeknek, sensationalis, kiállításos csataképeknek, vagy képtelen lovagdrámáknak, vagy a nemzeti dicsekvés hazapuffogató drámáinak adott életet: Anglia szerencséjére ott a korszak iránya és a közönség izlése egy oly szellemmel találkozott, mint Shakspere, s e találkozásból megszületett a történeti drámák halhatatlan cyklusa.

A hagyományos iskolai meghatározások értelmében e „historiák” alig nevezhetők drámáknak; inkább megilleti a „dramatizált történelem” neve. Shaksperenek egyaránt mély költői és történeti érzéke lélekkel látja el a krónikákban szárazon összehalmozott eseményeket, az országgyülési tárgyalásokat, követségeket, összeesküvéseket, csatákat, békekötéseket, s a történő élet valóságában állítja szem elé. Nem követi némely újabb történeti iskolák irányát: nem teszi hőseit bizonyos koráramlatok képviselőivé; annál kevésbbé használja őket némely korabeli divatos eszmék és törekvések tolmácsolására, nem költi a cselekvő főszemélyeket, milyen például Posa marquis, és a döntő események tekintetében nem enged meg magának semmi szabadságot. De behatol a történeti személyek lelkébe, megtalálja szenvedélyeiket, érzi szivök lüktetését, fölfedi indokaikat, s élő összefüggésbe hozza jellemöket és tetteiket. „Az események fővonásait – mondja Schlegel – oly híven fogja fel, okaikat, sőt titkos rúgóikat is oly világosan átlátja, hogy e drámákból a történetet a maga igazságában lehet megismerni, míg az élénk előadás kitörölhetetlenűl bevési a képzelembe.”

De nem rabja a betűnek, s hol a költői érdek kivánja, lerázza magáról a chronologia feszes kötelékeit, összeköti, közelebb hozza egymáshoz az eseményeket s tömöríti a történetet. Hangja nem marad meg a klasszikusok örökös egyhangú méltóságában; a nagy történeti alakok és események közé beviszi a köznapi élet ferde és nevetséges alakjait, sőt – mint IV. Henrik két részében – csaknem túlnyomó részt tulajdonít nekik, és itt van összes humorisztikus alakjainak királya, Falstaff is. De költött alakjai úgy beleillenek a korszak keretébe, úgy hozzá idomulnak észjárásuk, eszméik, törekvéseik által, hogy elválhatatlanúl hozzá látszanak tartozni.

Shakspere forrása történeti darabjaiban Holinshed krónikája volt, mely 1577-ben jelent meg két kötetben. Ebből merítette a történeti eseményeket, míg a személyek jellemzésére nézve Sackville Tamás „Miror of Magistrates” czímű munkáját használta. A történeti anyag különben, melyet feldolgozott, közönsége előtt krónikákból, balladákból, hagyományokból jól ismert volt, s azért a költő sok dolgot, mely drámai czéljára nézve fölösleges volt, el is hagyhatott vagy csak rövid czélzással említhetett, a nélkül, hogy a közönség figyelmében hézagok támadtak volna.

E történeti drámacyklusnak, nem ugyan származási idejére, hanem tartalmára nézve, elején áll János király, Schlegel megjegyzése szerint előjátéka a nagy történeti képnek, mely a következő darabokban feltárúl szemünk előtt. A tárgyukra nézve sokkal későbbi VI. Henrik és III. Richard korábban láttak napvilágot, míg János király származási évét közönségesen 1595–97 közé teszik. Meres 1598-ban „Palladis Tamia” czímű munkájában Shakspere drámáinak lajstromát közölve, már megemlíti köztük János királyt. Negyedrétű kiadásai azonban nincsenek; nyomtatásban először az 1623-ki folio-kiadásban jelent meg.

Ama megrázó jelenetben, a III. felvonás negyedik színjében, hol Constantia fia elvesztése fölött kesereg, némelyek a költő nagy fájdalmának visszhangját vélik feltalálni, melyet Hamnet fia halála fölött érzett, kit 1596-ban vesztett el. És valóban nehéz is kitérni e gondolat elől, hallva a kesergő Constantia ily szavait:

Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
Felkölti kedves arczát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom.

Minden szülő, ki gyermeke vesztét gyászolja vagy rettegi, átérzi és könyes szemmel ismétli e szavakat, melyeknek egyszerű igazságában lehetetlen nem hallania a valóban érzett mély fájdalom visszhangját. A költőnek is „volt oka szeretnie azt a bút”, mely megtörte legszebb reményét, életének legfőbb törekvését, hogy családját a birtokos nemesség közé emelje s utódaiban fentartsa nevét. Egyetlen fiának halála nemcsak az apa szívét törte meg, hanem az ember becsvágyát is megsemmisítette; és ez a bánat, mely többé nem hagyta el, melyhez neki is „volt oka szeretettel ragaszkodni”, ez a bánat szólal meg a fiát sirató királyi anya keservében.

Ez esetben János királynak 1596. augusztusa után kellett készülnie. Ugyanezen évre való vonatkozást a dráma más helyén is véltek találni. Johnson szerint a Francziaországba vonuló sereg leírására a költőt az 1596-ban Cadix ellen induló hadjárat ihlette, midőn e szavakat mondá:

Az ország minden nyugtalan feje,
Szilaj, nyers, vakmerő önkéntesek
Kisasszony arczczal, bősz sárkány epével;
Otthon eladtak házat és vagyont,
Egy-egy örökség büszke hátukon,
Hogy új szerencsét kisértsenek itt.
Egy szóval, elszánt szellemek különb
Csapatja ennél, mely most Anglia
Partjárul átkelt, nem lengett soha
A duzzadó habon, hogy a keresztény
Világra romlást hozzon és veszélyt.

János király története már Shakspere előtt két drámára szolgáltatott tárgyat. Az elsőt, mely 1550 körűl jelent meg, John Bale, ossoryi püspök írta, ki egyike volt Angliában a reformatio legbuzgóbb bajnokainak, s ezt a drámát is czélzatosan a pápai hatalom meggyűlöltetésére szánta, feltűntetvén, mennyire megalázta a római pápaság Angliát János király személyében, hogy ezáltal fellázítsa az angolok nemzeti önérzetét a hierarchia és a katholicismus ellen.

A második dráma, melynek czíme: „The troublesome Reign of King John” (János király zavaros uralkodása), először 1591-ben jelent meg, szerzőjének neve nélkül; a második kiadás, 1611-ben, czímlapján W. Sh. betűket visel, míg az 1622-ki harmadik kiadáson már Shakspere teljes neve olvasható. Az tehát a kérdés, valóban volt-e része e régibb János király-drámában, vagy csak a könyvárusi üzérkedés bitorolta czímlapján a nagy költő nevét?

Igaz ugyan, hogy a személyek és a cselekvény menete ugyanazok a régi drámában, mint Shakspere János királyában, de sem a személyek jellemzésében, sem az események felfogásában nincs semmi, a mi Shakspere keze nyomát viselné. A komikus jelenetek durvák, szellemtelenek; a korcs Richard szikrázó humorából semmi sincs benne; s elköveti azt a durvaságot, hogy Lady Faulconbridge, az anya, jelen van, midőn az ő hűségéről és egyik fia törvényességéről tárgyalnak, és fia halálfenyegetéssel kényszeríti, hogy megnevezze valódi apját. Tele van száraz, krónikaszerűleg egybefűzött eseményekkel, melyek lenyűgözik a cselekvény haladását, mint azon jelenetek, midőn Eleonora királynét elfogják, midőn az elégedetlen bárók St. Edmund’s Buryben tanácskoznak, vagy midőn Richard, a korcs, a király parancsára pénzt zsarolva a papságtól átkutatja a monostorokat, s a barát-klastromban apáczát, az apácza-klastromban barátot talál a szekrénybe rejtve. Richard epizódja az ausztriai herczeggel szintén fölöslegesen el van nyújtva; háromszor harczol vele: először megfosztja az oroszlánybőrtől, azután párbajra hívja, melyet nem fogad el, végre megöli. Mindezeket Shakspere vagy egészen elhagyta, vagy csak röviden említi; viszont azon jelenetei, melyek a régi darabban nincsenek meg, mint Constantia fájdalmas kitörései, a pápai követ rábeszélése, János király jelenete Huberttel, midőn megkisérti és Arthur meggyilkolására bíztatja, egészen Shakspere leleményéből valók és nemcsak János király-ának, hanem többi drámáinak is legszebbjei közé tartoznak. Valószínűbb tehát azok véleménye, kik a régi János királyt nemcsak nem tartják Shakspere ifjúkori munkájának, hanem még azt a középútat sem fogadják el a két ellentétes vélemény között, mely szerint Shakspere a régi János király kidolgozásában mint collaborator vett volna részt valamely régibb drámaíró, például Greene vagy Marlowe társaságában. Annyi igaz, hogy e régi drámát használta saját munkájának alapjáúl, a mit más drámáinál is tett, s a mi azon időben épen nem volt szokatlan: de mint többi drámáinál is történt, a régi idomtalan és kezdetleges munkát úgy átalakította szellemének erejével, hogy egészen elvitázhatatlan sajátjává lett.

A földetlennek nevezett János király uralkodása az az időpont Anglia történetében, midőn az angol nemzet tulajdonképen megalakult, megerősítette alkotmányát, biztosította szabadságát és nemzeti egyéniséget öltött. Hódító Vilmos korától fogva egész ekkorig a norman királyok és bárók megvetették és rabszolgának tekintették a leigázott angolszász fajt, és kiszívták angol birtokaik és angol jobbágyaik vérét, hogy kincseiket francziaországi kastélyaikban, fényes tornajátékaikon és dobzódásaikban tékozolják el. A norman és a szász faj mint hódítók és leigázottak álltak egymással szemközt, nem vegyülve össze, megtartva külön nemzeti egyéniségöket. „Az angol történetírók – mondja Macaulay – örömmel és emelkedett hangon beszélnek a Plantagenetek dicsőségéről, és Oroszlánszívű Richard halála után bekövetkezett hanyatlásukat szerencsétlenség gyanánt siratják. Ez épen úgy nincs helyén, mintha egy haitii néger nemzeti büszkeséggel időznék XIV. Lajos nagyságánál, és szégyennel beszélne Blenheimról és Ramilliesről.” Épen a norman királyok vitézsége és eszélyessége, a norman bárók hőstettei, melyekkel betöltötték Francziaországot, a Syriát és a Szentföldet is bámulatra ragadták, épen ezek tartották fenn a norman faj felsőségét a leigázott angolszászok fölött, s nem engedték meg a kettő összeolvadását. Egy gyáva és oktalan királynak kellett jönnie, hogy ez akadályt elhárítsa. „Földetlen János bűnei és oktalanságai lettek Anglia megmentésévé”, kiált fel Macaulay. A franczia birtokok elvesztésével a norman nemesség kénytelen volt választani a sziget és a szárazföld között; a kik Angliában maradtak, megszokták azt hazájuknak tekinteni, s más szemmel nézték a népet, melynek ezentúl állandóan körében éltek. A király zsarnoksága és zsarolásai egyaránt súlyosodtak mind a két fajra, s a közös szenvedés közelebb hozta őket egymáshoz, a közös veszély közös ellenállásra egyesíté. Normanok és angolok együtt léptek fel akkor, midőn 1216-ban kicsikarták a királytól az angol alkotmány biztosítékát, a Magna Chartát. És ettől fogva a közösen szerzett s egyaránt drága szabadság oltalma alatt lassankint elenyésztek a két faj között álló korlátok; házassági frigyek létre hozták a norman és szász vér egyesülését, és alig múlt el egy század, minden különbség eltűnt a két faj között, s készen volt az angol nyelv és angol nemzet.

Sokan csodálkozva jegyzik meg, hogy Shakspere János király drámájában nem emlékszik meg amaz örökre nevezetes tényről, mely a Magna Chartát szülte s megvetette vele az angol alkotmány alapját; sőt egyenesen eltér a történelemtől, a mennyiben a bárók fölkelését nem az ország elnyomásával és kizsarolásával, hanem az ifjú Arthur herczeg megöletésével indokolja. Mi volt e mellőzés oka, nem tudhatjuk; annyi bizonyos, hogy a költő sem drámai czélból, sem közönségére való tekintetből nem tartotta szükségesnek megemlítni. Erzsébet királynő uralkodása alatt, midőn Anglia befelé új és hatalmas lendülettel emelkedett föl s kifelé félelmes erővel állt szemben ellenségeivel: az angol népnek nem arra volt szüksége, hogy múltjából a nemzet és a király viszálkodásának képeit tűntessék föl előtte, hanem hogy oly ellenség ellen lelkesítsék, kinek hatalmától még mindig tartania kellett. És ezt az ellenséget felismerte a protestáns Anglia János királynak a hatalmas III. Incze pápával viselt küzdelmében, s a király merész föllépése épen úgy lelkesíthette, mint későbbi megaláztatása fellázította az angol nemzeti büszkeséget.

A király első válasza a pápai követ, Pandulpho fellépésére, egészen a Tudorok szellemében szólt, s VIII. Henrik és Erzsébet politikáját juttatta az angolok eszébe. Pandulpho kérdőre vonja a királyt, hogyan mert ellenállni Langton István kineveztetésének a canterburyi érsekségre. János király ezt a büszke feleletet adja:

Mi földi név az, mely kérdőre vonja
Egy szent király szabad lehelletét?

Nem foglaltatik-e már e szavakban VIII. Henrik politikájának s az anglikán egyház lételének alapja: hogy a király egyaránt egyesíti magában az egyházi és világi főhatalmat, és semmi más hatalom nem áll a földön fölötte? De a mint folytatja, az már nem az öntudatos hatalom nyugodt válasza, hanem az ingerűltség kicsinyes kitörése, mely nagyon illik János király jelleméhez:

Ki sem gondolhatsz oly silány nevet,
Bibornok, oly fonákot, becstelent,
Engem feleletre vonni, mint a pápa.

A következő szavakban már ismét az önállóságára büszke uralkodót halljuk, mintha a XVI. század Tudorjai beszélnének:

Mondd meg beszédem’, s hozzá Anglia
Szájával ezt még: – Hogy dézmát, adót
Nem szed olasz pap tartományimon;
De mint az ég után fő mi vagyunk,
Utána e fő-fő hatalmat is mi
Fentartjuk ott, hol mi országolunk,
Egyéb halandó kéz segélye nélkül.
Vidd válaszúl ezt a pápának, és
Mellőzz nevünkben minden hódolást
Bitor hatalma s önmaga iránt.

Sőt még a XVI. századbeli reformatio alapelve, a jó cselekedetek haszontalansága, és a reformatio kitörésének alkalma, a búcsúval való visszaélés is, ki van fejezve a király szavaiban, melyeket a franczia király csillapító közbeszólására válaszol:

Bár téged, és más keresztény királyt,
Bután vezérel ez izgága pap,
Reszkettek átkától, mit pénz felold,
S hitvány arany, por, polyva érteken
Egy embertől bocsánatot vehet, ki
Eladja ezzel ön bocsánatát;
Bár te s a többi, ily bután vezetve,
Ez alakos tárházát töltitek:
Magam, magamban is, a pápa ellen
Szegűlök, és barátja nékem ellen.

Igaz, hogy János király nagyon siralmas szerepet játszott e vitában, s rövid felfortyanása után nemcsak meghajolt III. Incze rettentő ereje alatt, hanem országát is a pápai szék hűbérévé tette. De ez égő megaláztatást is felhasználja a költő hazafias czéljára, fellázítva általa nemzetének önérzetét, s egyszersmind megmutatva, hogy a hierarchia előtt való meghunyászkodás semmi hasznára sem vált a királynak; mert midőn Pandulpho az egyház békéjébe visszafogadott királyt meg akarja menteni a franczia inváziótól, szavának épen oly kevés tekintélye van a dauphinnál, mint régebben János király előtt. Hiába mondja, hogy a király „kibékült Rómával”, a dauphin ingerűlten felel:

        …Eh! békéjök mit nekem?
Én, nászi ágyam tisztes jogczimén,
Enyémnek tartom Arthur örökét.
És most, midőn meg van hódítva félig,
Most hagyjam itt, mert hát János kibékült
Rómával? Róma rabja vagyok én?

A Róma elleni animozitás vitte a költőt arra is hogy János király halálát illetőleg azt a versiót fogadja el, mely szerint egy szerzetes, „elszánt gazember”, mint Hubert mondja, mérgezte volna meg. Holinshed krónikája így ír a király haláláról: „Némelyek azt mondják, hogy szenvedett veszteségeit annyira szívére vette, hogy lázba esett, melynek heve az éretlen baraczkok és új almabor mértéktelen élvezetével egyesűlve oly nagyra növelte betegségét, hogy nem volt képes lovagolni. Azért ágakból készített gyaloghintóban, szalmaágyon fekve, Lincoln felé vitette magát. Betegsége azonban oly erős lett, hogy kénytelen volt egy éjszakát Laford várában tölteni, s a következő napon nagy fáradsággal vitette magát Newarkba, hol a várban, október 19-kének éjjelén, inkább lelki félelemből, mint betegségének következtében meghalt. – Mások azt beszélik, hogy seregének elvesztése után Lincolnshireben a swinesheadi apátságba ment, s midőn itt a gabona bőségét és olcsóságát hallá, igen elégedetlennek látszott, mert gyűlöletből az angol nép iránt, mely áruló módon ellenségéhez, Lajoshoz tért át, minden rosszat kivánt neki. Azért haragjában azt mondá, hogy kevés nap eltelte előtt sokkal magasabb árra fogja emelni a gabonát. Erre egy szerzetes, hallván e szavakat s felingerűlve az ország elnyomatása miatt, egy serleg sörben mérget nyújtott a királynak. Hogy eloszlassa gyanúját, először maga ivott belőle, úgy hogy mind a ketten meghaltak. – Ismét mások azt írják, hogy egyik szolgája összeesküdött az apátság egy újonnan megtért tagjával, és egy tál körtét készítettek számára, melyet három körte kivételével megmérgeztek. E tálat aztán eléje tette az újonnan megtért. Mivel a király mérgezést gyanított, kényszeríté a nevezett újonnan megtértet, hogy ízlelje meg a körtét s egyék belőle. Ez ismervén a három mérgezetlent, kivette és megette azokat; miután a király ezt látta, többé nem tudott tartózkodni, hanem mohón felfalta a többit, mire azon éjszakán meghalt.”

János király magyarúl eddig még csak vidéki színpadon, Kolosvárott kerűlt színre, 1868-ban. A Kisfaludy-társaság kiadásában Arany János fordításában jelent meg.

ELSŐ FELVONÁS.

I. SZÍN.

Northampton. Trónterem a palotában.

János Király, Eleonora Királyné, Pembroke, Essex, Salisbury és mások, Chatillon-nal jönnek.

JÁNOS KIRÁLY.
No szólj, Chatillon, mit kiván a Fransz?

CHATILLON.
Frankhon királya, üdvözlés után,
Ezt mondja fölségednek általam,
Az álfönségnek, Angliában itt –

ELEONORA.
Ez furcsa kezdet! Álfönség, ugyan?

JÁNOS KIRÁLY.
Békén, anyám: halljuk, mi a követség?

CHATILLON.
Fülöp, franszok királya, néhai
Bátyád Godofréd kiskorú fia
Plantagenet Arthur jogán s nevében,
Törvényes ígényt formál ellened
E szép szigethez s tartományihoz,
Mint: Irland, Poitiers, Anjou, Turaine, Maine;
S kivánja, hogy tedd félre kardodat,
Melylyel bitorlod mind e czímeket,
S add az ifjú öcséd Arthur kezébe,
Urad-királyodéba jog szerint.

JÁNOS KIRÁLY.
Mi lesz belőle, ha ezt megtagadjuk?

CHATILLON.
Hát büszke, véres háború dacza,
Visszacsikarni a csikart jogot.

JÁNOS KIRÁLY.
Had ellen itt lesz had, dacz a dacz ellen,
Vér ellen is vér: mondd a Fransznak ezt.

CHATILLON.
Vedd hát királyom harczüzenetét,
Mely küldetésem véghatára volt.

JÁNOS KIRÁLY.
Vidd az enyém’ is; járj Isten hirével.
Légy mint a villám fransz urad szemébe;
Mert míg jelentést tennél, hogy megyek,
Álgyúm dörejje fog hallatszani.
Most menj! Te légy haragunk harsonája
S ön pusztulástok gyász előjele.
Kövesse illő kíséret; te láss
Utána, Pembroke. Jó utat, Chatillon.        (Chatillon és Pembroke el.)

ELEONORA.
No s hát, fiam? nem mindig mondtam-e,
Hogy e kevély Constantia nem pihen,
Míg fel nem gyújtja Frankhont s a világot
Fia jogáért s pártja érdekében?
Ezt elkerűlni, s jóra hozni, könnyű
Lett volna eddig szíves alkuval:
Most két királyság fölszerelt hada
Mond benne szörnyű vér-ítéletet.

JÁNOS KIRÁLY.
Részünkön a jog, s a birtokba’ létel.

ELEONORA.
A birtok jóval inkább, mint a jog;
Baj volna máskép mind neked s nekem:
Füledbe öntudatom ezt sugallja;
Rajtunk kívül csupán az Isten hallja.
A Northampton megye Sheriff-je jő s valamit súg Essex-nek.

ESSEX.
Királyom, itt a legfurcsább perügy
Van a megyéből s vár itéletedre;
Sohasem hallottam olyat életemben;
Előállítsam a két fél perest?

JÁNOS KIRÁLY.
Hadd jőjenek.        (Sheriff el.)
Monostorink, apátságink fizessék
Visszatér a Sheriff, meg Faulconbridge Róbert és Filep, ennek természetes bátyja.
E had költségeit. – Kik vagytok?

FILEP.
Én
Felséged hű jobbágya, e megyéből
Való nemesfi, és, ha jól gyanítom,
Faulconbridge Róbert öregebb fia,
Egy bajnoké, kit harczmezőn ütött
Lovaggá Cordelion hős keze.

JÁNOS KIRÁLY.
S ki vagy te?

RÓBERT.
        A mondott lovag fia,
És örököse.

JÁNOS KIRÁLY.
Ő az idősebb, s te az örökös?
Nem egy anyától vagytok e szerint.

FILEP.
Egytől bizony mi, felséges király,
Sőt egy apától, én úgy gondolom;
Azonban e részt a való iránt
Az éghez útasítlak, és anyámhoz;
Én kétkedem, mint bár ki más fia.

ELEONORA.
Píh, durva ember! e kételkedéssel
Anyádat sérted és becsűletét.

FILEP.
Én, asszonyom? Nekem nincs rá okom;
Öcsém használja érvül azt, nem én;
Mit ha bepróbál, hát engem kiüt
Éventi ötszáz fontból, legalább.
Ég, óvd anyám erényét s földemet!

JÁNOS KIRÁLY.
Beh jó bolond ficzkó. – De mért igényli,
Ifjabb létére, a te örököd’?

FILEP.
Hát tudom én? Csak hogy föld kell neki.
Csúfolt, tudom, hogy zabgyerek vagyok:
Azonban, oly híven fogantam-e,
Mint ő, anyámnak lelke rajta, mondok;
De hogy csak oly derékul megfogantam
(Áldás a csontra, mely fáradt velem!)
Vesd össze arczaink’, s ítélj magad.
Ha vén sir Róbert nemze engem, őt is,
S rá, mint apára, e fiú ütött:
Oh, vén apám, sir Róbert, térden im
Adok hálát, hogy arczod nem enyim.

JÁNOS KIRÁLY.
Mi dőre ficzkót külde ránk az ég!

ELEONORA.
Vonási közt egy Cordelioné;
Rá emlékeztet hangejtése is.
Nem látsz ez ember vaskos termetén
Fiamból Cordelionból valót?

JÁNOS KIRÁLY.
Szemügyre vettem jól vonásait:
Richard, tökéletes. – Ficzkó, felelj,
Te mért igényled bátyád földjeit?

FILEP.
Azért la, hogy fél képű, mint apám,
S e fél pofához kén’ egész vagyon:
Fél arczú pénznek ötszáz font bevétel!

RÓBERT.
Felséges úr, míg élt szegény apám,
Szolgálatával bátyád sokszor élt.

FILEP.
De hé, így nem kapod meg birtokom’:
Arról beszélj te: hogyan élt anyánkkal.

RÓBERT.
S egyszer követnek elküldötte volt,
Hogy a német császárral bizonyos
Fenforgó államügyben értekezzék.
Használta távollétét a király,
S atyám lakásán tölté ez időt;
Hogy’ boldogult ott, szégyen elbeszélni,
De a való, való: sok messzi tenger,
Sok part feküdt apám, anyám között,
(Apám tulajdon ajkáról tudom)
Midőn e drága úrfi megfogant.
Halálos ágyán, véghagyásul írta
Földjét nekem; s haló hitére mondá,
Hogy nem övé anyámnak e fia:
Máskép tizennégy héttel hamarább
Jött vón’ világra, mint természetes.
Add meg tehát, felség, mi az enyém,
Apám földjét, apám hagyásaként.

JÁNOS KIRÁLY.
Ficzkó, a bátyád törvényes fiú:
Apádnak szülte, nász után, neje;
Ha csalfa volt az asszony, lelke rajta;
Ennek kitéve minden férj, ki nőt
Veszen magának. Hátha már az, a ki
Szerinted e fiúval fáradott,
Visszaperelte volna, mint övét?
Bizony, barátom, a kerek világér’
Sem adta vón’ apád üszője borját;
Bizony nem az. Ha hát bátyám, fia
Levén, nem kívánhatta jog szerint:
Apádnak sincs kizárni őt joga,
Bár nem övé is. Egy szó annyi, mint száz:
Apád utódot nyert anyám fiától:
S apád utódja nyerje birtokát.

RÓBERT.
Így hát nem áll atyám végrendelése,
A mely kizárja ezt a nem-fiát?

FILEP.
Cseppel sem áll jobban kizárni, hé,
Mint rajta állott engem nemzeni.

ELEONORA.
Faulconbridge lenni volna kedved inkább,
S úgy mint öcséd élvezni birtokod’
Vagy Cordelion hírneves fia,
Ura magadnak, s hozzá semmi földnek?

FILEP.
Ha ő bírná külsőmet, asszonyom,
S én az övét, sir Róbert képe mását;
Ha lábam oly két vesszőparipa,
Karom két oly tömött ángolna bőr
S oly vézna orczám volna, mint neki,
Úgy hogy fülemhez egy rózsát se’ mernék
Feltűzni, félve, rám kiáltanak:
„Ni a háromfilléres hol megyen!”
Örökleném ez országot vele,
Ne mozdúljak ki a helyből soha,
Ha egy talpallat kéne, s az a kép:
Sir Róbert nem maradnék semmikép.

ELEONORA.
Tetszel nekem. Hagyd néki birtokod’,
Hagyd rája földed’, és jer énvelem:
Harczos vagyok, megyünk a francziára.

FILEP.
Öcsém, tiéd a föld; enyém a koczka.
Képed ma ötszáz font hasznot szerez:
Áruld öt pénzen, úgy is drága lesz.
Követlek a halálba, asszonyom.

ELEONORA.
De már előttem menj inkább oda.

FILEP.
Minálunk a feljebbvalót szokás
Elől bocsátni.

JÁNOS KIRÁLY.
Hogy hínak?

FILEP.
        Filep;
Filep vagyok, mert úgy keresztelének;
Idősb fia vén sir Róbert nejének.

JÁNOS KIRÁLY.
Viseld ezentúl annak a nevét,
Kinek alakját viseled.        (Lovaggá üti.)
Térdelj le, mint Filep, s kelj mint nagyobb,
Állj fel, mint sir Richard Plantagenet.

RICHARD.
Öcsém anyárul, addsza jobbodat:
Atyám díszt, a tied csak földet ad. –
Áldott az a nap, óra, percz, melyen
Fogantam s Róbert úr nem volt jelen.

ELEONORA.
Igaz Plantagenet szellem! – Richard,
Híj nagyanyádnak, az vagyok.

RICHARD.
        Esetleg
Madám; nem jog szerint: de mit tesz az?
Így, vagy amúgy – kissé bal útakon;
Ha nem az ajtón, hát az ablakon;
Éjtszaka jár, ki nappal járni nem mer;
S van a van, bár hogy’ jut hozzá az ember.
Távol, közel – csak czélt lőj – egyre mén:
S én én vagyok, akárhogy lettem én.

JÁNOS KIRÁLY.
Faulconbridge, elmehetsz: egy földtelen
Lovag ím földes apróddá teszen. –
Jerünk, anyám; Richard jer: nincs idő;
A franszra, franszra! Útunk siető.

RICHARD.
Öcsém, szerencse kísérjen, habár
Te a becsűletben fogantatál.        (Mind el Richardon kívül.)
Egy lábnyi ranggal több ma, mint valék,
De sok, sok lábnyi földdel kevesebb;
Most bármi Pannát úrnővé tehetnék.
„Jó reggelt, sir Richard.” – „Szervusz fiú;”
S ha Péter volt, Pálnak szólítom őt,
Mert ujdonsűlt rang a nevet felejti:
Ily fordulatkor, emlékezni rá
Komázás lenne s túlzott figyelem.
Nos, útazónk – ő, s fogpiszkája itt űl
„Mélt’sám” ebédjén, és midőn lovag
Gyomrom betelt, hát szívom a fogam’,
S kicsípett emberkémet vallatom
Külországok felől: „Ah! kedves úr” –
Könyékre dűlve így kezdek belé,
„Szabadna kérnem” – Ez kérdés vala;
Most jő a válasz kis-káté gyanánt:
„Szolgálatára” úgymond „kedves úr!
Tessék, uram! parancsoljon velem.”
„Nem!” szól a kérdés – „a parancs öné;”
S így, mielőtt tudná a felelet,
Mi hát a kérdés, puszta bók között
Foly Alpesről, Apenninről a szó,
Beléjön a Pyréne és a Pó,
És ily modorban eltart estvelig.
De hát ez a „jó társaság,” s nagyon kell
Kapaszkodó szellemnek, mint magam.
Mert az korának korcs szülötte csak,
Kin meg nem érzik e finomkodás
(Érzik, nem érzik: én már az vagyok)
Nem csak szokásán, módján, külsején,
Egész valóján és viseletében:
De, hogy bel ösztönből is tudjon adni
A kor fogára édes, édes mérget;
Mit én is, bár nem szándokom vele
Rászedni mást, igyekszem eltanúlni.
Csak hogy kerűljem a rászedetést;
Mert ez jövőn útját egyengeti. –
Hanem, ki nyargal itt, lovag ruhában?
Mi hölgyfutár ez? Nincsen férje, hogy
Fúná előtte a tülök-szarut?
Faulconbridgené meg Gurney Jakab jő.
Ó jéh! anyám ez. – Nos, jó asszony’ám?
Mi jóba’ fárad ily lélek-szakadva?

FAULCONBRIDGENÉ.
Hol a gazember? hol öcséd, a ki
Becsűletem’ hurczolja fel s alá?

RICHARD.
Róbert öcsém? vén sir Róbert fia?
Colbrand, az órjás? a hatalmas ember?
A sir Róbert fiát tetszik keresni?

FAULCONBRIDGENÉ.
Róbert fiát! Azt hát, te rossz gyerek,
A sir Róbert fiát. Mit gúnyolódol?
Ő sir Róbert fia, s az vagy te is.

RICHARD.
Hagynál magunkra egykissé, Jakab.

GURNEY.
Jó, jó, Filep.

RICHARD.
        Filep? csirip! Jakab;
Nem addig a! Majd mondok többet is.        (Gurney el.
Én nem vagyok sir Róberté, anyám:
Róbert úr, a mi bennem része van,
Megehette volna, bőjtszegés nekűl,
Nagypénteken is. Róbert úr, ha lelkét
Kitette volna – csak szóljunk valót –:
Bírt vona engem nemzeni? Soha! –
Ismerjük a művét. – No hát, anyám,
Kinek köszönjem én e tagokat?
Róbert ezekhez társ nem volt soha.

FAULCONBRIDGENÉ.
Hát már öcsédhez esküvél te is,
Ki védni tartoznál becsűletem’
Ön hasznodért is? Mit csúfolkodol,
Te mosdatlan szájú cseléd!

RICHARD.
Lovag, anyám, lovag! – mint Basilisco.
Azzá ütöttek: itt van vállamon.
De Róbert úré nem vagyok, anyám;
Lemondtam Róber úrról, birtokostul;
Törvényes állás, név – mind, mind oda.
No hát, anyácskám, mondd apám nevét:
Csinos legény volt, úgy-e? ki, anyám?

FAULCONBRIDGENÉ.
Hát megtagadtad Faulconbridge neved?

RICHARD.
Teljes szivemből, mint az ördögöt.

FAULCONBRIDGENÉ.
Oroszlánszívű Richard volt atyád.
Megejte hosszú és hév ostroma,
Hogy férjem ágyán helyt adék neki. –
Az ég ne rója bűnül tévedésem’!
E drága vétség gyümölcse te lől:

Nem volt menekvés annyi csáb elől.

RICHARD.
No, Isten engem! ha ma kéne újra
Foganni, sem kivánnék jobb apát.
Némely bűn e földön kivételes:
Az a tiéd: bűn volt, de nem bolondság.
Hogy is ne adtad volna szíved’ annak
Kényére, mint parancsoló szerelme
Jobbágy adóját, a kinek dühe
S hatalma ellen még a félhetetlen
Oroszlán sem bírt harczot állani
S megóni tőle fejdelmi szivét!
Az, ki oroszlán szíveket rabol,
Egy asszonyét ne? – Igenis, anyám,
Teljes szívemből köszönöm atyámat!
Ki élve gáncsot lél e tetteden,
Annak lelkét pokolba kergetem.
Most jer, anyám, ismerd meg a családot;
Azt mondja, meglásd, az lett volna bűn,
Ha Richardot „nem” szóval elbocsátod;
Ki bűnnek mondja, hazud, egyszerűn.         (Elmennek.)

MÁSODIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Francziaország. Angers falai előtt.

Egyik oldalon Ausztria főherczege, csapatokkal; másikon Fülöp, franczia király és hadai; Lajos, Constantia, Arthur és Kiséret jönnek.

LAJOS.
Angers előtt légy üdvöz, Ausztria. –
Vérednek, Arthur, nagy előde Richard,
Ki az oroszlánt megrablá szivétől
S Palesztinában szent hadat viselt,
E herczeg által ment korán a sírba:
Ki, hogy utódján ezt jóvá tegye,
Most unszolásainkra megjelent
S kibontja érted zászlait, fiú,
Hogy megtorolja természettelen
Bátyád, János király bitorlatát.
Öleld-, szeresd meg, üdvözöld meg őt.

ARTHUR.
Isten bocsássa meg Richard halálát,
Kivált hogy az övéit élteted
S hadadnak szárnya védi jogukat.
Erőtlen a kéz, mely ímhol köszönt,
De teljes a szív és tisztán szeret.
Üdv, herczeg, itt Angers kapúinál.

LAJOS.
Kedves fiú! ki hagyná el jogod’?

AUSZTRIA.
Arczodra hintem e hév csókomat
Pecsétül arra, mit fogad szivem:
Hogy innen addig nem térek haza,
Míg Angers, s a mi fransz földön tied,
Meg a fehérlő, halvány képü mart,
Mely visszarugja a zúgó tenger-árt,
S elzárja más földtől szigetlakóit,
Míg e tenger-sövényű Anglia,
E víz falú vár, biztos menedék
Mindenha külföld támadási ellen,
Míg a nyugatnak e szélső zuga
Királyul nem köszönt: addig, fiú,
Csatázom, és nem gondolok haza.

CONSTANTIA.
Vedd anyja háláját, az özvegyét,
Míg oly erőre kap erős karodtul,
Hogy megtetézze szíves kölcsönöd’.

AUSZTRIA.
Az ég áldása lesz a fegyveren,
Mit ily igaz s kegyes harczban fogunk.

FÜLÖP KIRÁLY.
No hát, dologra. Szegjük ágyuink’
Ez ellen-álló város homlokának.
Hívjátok a vezérkar főbbjeit,
Hogy ostromunkhoz tervet adjanak.
Királyi csontunk’ itt rakjuk le, vagy
Be a piaczra véren gázolunk:
De meghódítjuk e fiúnak azt.

CONSTANTIA.
Várd meg, királyom, mit hoz a követ,
Nehogy vaktába vér szennyezze kardod’.
Chatillon Angliából, úgy lehet,
Meghozza békén, a mért harczra keltünk;
És akkor minden csöpp vér fájni fog,
Mit hő sietség ok nélkül kiont.
Chatillon jő.

FÜLÖP KIRÁLY.
Csudák csudája! – Íme, asszonyom,
Kivánatodra itt jön a követ. –
No, mit beszél az Angol, mondd hamar;
Rád várva, veszteg űlünk. Szólj, Chatillon.

CHATILLON.
Hagyd félbe hát e hitvány ostromot,
S nagyobb tusára buzdítsd népedet.
János király, felbőszülvén jogos
Kivánatidra, fegyvert ragadott.
Én kedvező szelekre vártam, így
Ő partra is szállt már, együtt velem.
Gyors hadmenetben e város felé tart,
Erős a serge, bíznak harczosi.
Velök van anyja, az özvegy királyné,
Őt vérboszúra késztő fúria;
Ezzel meg Blanka, spanyol herczegasszony,
A volt király egy fattya is velök;
S az ország minden nyugtalan feje,
Szilaj, nyers, vakmerő önkéntesek
Kisasszony arczczal, bősz sárkány epével;
Otthon eladtak házat és vagyont,
Egy-egy örökség büszke hátukon,
Hogy új szerencsét kísértsenek itt.
Egy szóval, elszánt szellemek különb
Csapatja ennél, mely most Anglia
Partjárul átkelt, nem lengett soha
A duzzadó habon, hogy a keresztyén
Világra romlást hozzon és veszélyt.         (Dobszó.)
De büszke dobjuk megszakítja már
Előadásom’; jönnek; alkudozni
Vagy víni: rajta hát, résen legyünk.

FÜLÖP KIRÁLY.
De mily váratlan egy hadjárat ez!

AUSZTRIA.
Minél váratlanabb, annál daczosb
Védelmi harczra szánjuk el magunk’;
Szükséggel együtt nő meg a merény:
Hadd jőjenek hát, mi készen vagyunk.
János Király, Eleonora, Blanka, Richard és Pembroke jönnek, haddal.

JÁNOS KIRÁLY.
Békét a Fransznak, ha békén a Fransz
Örökbe hagyja venni a miénket.
Ha nem, hadd folyjon a fransz vér, s a béke
Szálljon föl égbe, míg mi, haragos
Szolgája Istennek, a büszke gőgöt,
Mely visszaverte békéjét az égre,
Megostorozzuk.

FÜLÖP KIRÁLY.
Béke Angliának,
Ha innen a had Angliába tér
S békén marad. Mi Angliát szeretjük,
Érette izzaszt fegyverünk sulya.
Ez a mi munkánk rád nézett vala:
De nemhogy Angliát szeresd, hanem
Alá-aknáztad törvényes királyát,
Elvágtad az öröklés fonalát,
A kiskorut kitudtad államából,
S rablást tevél a szűz, szent koronán.
Nézd, im, Godofréd bátyád arcza ez:
E szem, e homlok bátyádéra ömlött,
E másolat kicsinyben a nagyot
Mutatja, mely Godfréddal sírba ment,
S e kivonatból oly nagy kötetet
Fog majd csinálni az idő keze.
Elsőbb szülött volt nálad e Godofréd:
És ez Godofréd sarja. Az Istenért,
Hogyan neveznek hát téged királynak,
Míg e halánték élő vérrel üt,
A melyre néz bitorlott koronád?

JÁNOS KIRÁLY.
Kitől nyeréd, Fransz, e nagy megbizást,
Hogy megfeleltess kérdő pontjaidra?

FÜLÖP KIRÁLY.
A leghatalmasb bírótól, ki üdvös
Eszmére gyújt fejdelmi szíveket,
S beláttat a jog szeplőzésibe.
Az a biró tett őrül e fiúnak,
Parancsa folytán vádlom bűnödet,
Segélye által megfenyítem azt.

JÁNOS KIRÁLY.
Hahó! bitorlás ám ez a tekintély.

FÜLÖP KIRÁLY.
Bocsánat: a bitorlást sújtja le.

ELEONORA.
Ki a bitorló? kit nevezsz te így, Fransz?

CONSTANTIA.
Hadd én feleljek: ten bitor fiad.

ELEONORA.
Csitt, szemtelen! Fattyad legyen király?
Te meg királyné, s paczkázz a világgal?

CONSTANTIA.
Ágyam fiadhoz mindig volt olyan hű,
Mint a tied férjedhez, s e fiú
Jobban hasonlít atyjához, Godofréd
Herczeghez, mint te Jánoshoz, kivel
Erkölcsben oly hasonló vagy, miként
Víz és esőcsepp, ördög és az anyja.
Az én fiam fattyú! Lelkemre! apja
Oly tiszta ágyból nem került soha!
Hogy is, ha egyszer anyja te valál!

ELEONORA.
Jó kis mamád van, hé, gúnyt űz apádból!

CONSTANTIA.
Jó nagymamád van, hé, gúnyt űz belőled!

AUSZTRIA.
Csend!

RICHARD.
        Halljuk a dobost!

AUSZTRIA.
        Mi ördög ez?

RICHARD.
Olyan, ki ördögöt fogat veled,
Csak bőröd’ egyszer a kezére kapja.
Te vagy a hős nyúl a példabeszédben,
Ki holt oroszlán bajszát tépdeli.
Megfüstölöm még kaczagányodat,
Vigyázz, kölyök; meg én, meg én, biz’ Isten!

BLANKA.
Oh! annak illett ez arszláni mez,
Ki az oroszlánt megmezetleníté.

RICHARD.
De ennek úgy való hátára, mint
Szamárra nagy Heráklesz sarui. –
Várj csak, szamár, lerántom terhedet,
Vagy megrakom vállad’, hogy meggebed.

AUSZTRIA.
Ki e gebeszkedő, hogy itt fülem’
Ily bő beszéddel süketíti meg? –
Király – Lajos, határozz, mit tegyünk.

LAJOS.
Nők és bolondok, félre a vitával. –
János király, eddig van az egész:
Angol- meg Irhont, Anjout, Mainet, Tourainet,
Arthur nevében kívánom s jogán.
Lemondasz rólok, s lefegyverkezel?

JÁNOS KIRÁLY.
Éltemrül inkább: dacz neked, Fülöp. –
Bretagnei Arthur, bízd magad’ kezemre,
S többet megád rokon szívem, bizony,
Mint gyáva Fransztól nyernél valaha.
Hódolj, fiú.

ELEONORA.
Jer nagymamához, édes.

CONSTANTIA.
No, édes! menj a nagymamához, édes:
Adj nagymamának országot, fiam,
S nagymámi ad szilvát, fügét, cseresznyét:
Jó nagymama!

ARTHUR.
Anyám lelkem, ne többet!
Oh bár fekünném mélyen föld alatt!
Nem érdemes miattam ennyi patvar.

ELEONORA.
Szégyent hoz anyja rá; hogy’ sír szegény!

CONSTANTIA.
Szégyen terád! Hoz, nem hoz anyja rá.
Nagyanyja sérti, nem anyja gyalázza;
Az csal szegénynek oly éghasgató
Gyöngyöt szeméből, mit ajándokul
Vesz a menny; úgy van, e kristály bogyók
Részére hajtják az eget, hogy álljon
Mellé ügyének, s bosszút rajtatok.

ELEONORA.
Te, menny-föld szörnyeteg rágalmazója!

CONSTANTIA.
Te, menny-föld szörnyeteg bántalmazója!
Rágalmazónak engemet ne mondj:
Te bitorlod, és fiad, ez elnyomott
Gyermek biralmát, czímeit, jogát.
Idősb fiadnak volt ez a fia,
Boldogtalan csak benned, általad.
Te bűneid vannak szegény gyerekben
Meglátogatva; érted fogta meg
A törvény súlya, mert csak másod íz,
Mely bűnfogantó méhedből eredt.

JÁNOS KIRÁLY.
Bolondok háza, csitt!

CONSTANTIA.
        Csak még ez egyet:
Nem csak nagyanyja bűneiért lakol,
De Isten-átok bűne s ő maga
E távol ízen, melyet érte ver,
Az ő átkával, az ő bűniért;
Az ő bántalma, e vétek-poroszló,
Fiam bántalma, mindért ez lakol
S ő érte mind. Az átok verje meg!

ELEONORA.
Bolond czivódó, oly végrendelet
Van a kezemben, mely fiad’ kizárja.

CONSTANTIA.
Igen? ki kétli? Asszony-rendelet!
Rendetlen rendelet! gaz rendelet,
Minőt rendelhet egy rossz nagyanya!

FÜLÖP KIRÁLY.
Csend, asszonyom! vagy mérsékeld magad’
Illetlen e körhöz, lovalni e
Nem illő hangú kitöréseket. –
Egy kürt idézze a falakra Angers
Lakóit; ők hadd szóljanak magok:
Arthurt uralják, vagy János királyt?
Harsona. Polgárok a falon.

POLGÁR.
Ki az, ki minket e falakra hí?

FÜLÖP KIRÁLY.
Franszok királya, az angol nevében.

JÁNOS KIRÁLY.
Nem, az angol király, saját nevében.
Angersi nép, kedvelt jobbágyaim.

FÜLÖP KIRÁLY.
Angersi kedvelt nép, Arthur jobbágyi,
Kürtünk idéze, szép szót váltani.

JÁNOS KIRÁLY.
A mi ügyünkben; hát mienk a szó.
E várostok szemébe s kapui
Elé nyomúló fransz dandárok a ti
Romlásotokra táboroznak itt.
Álgyúik gyomra telve búsz haraggal,
És számszerelve vannak, ércz boszút
Köpdösni e város bástyái ellen.
Egy véres ostrom minden készlete
S e franszok annyi ádáz hadmüve
Áll szembe várostok szemeivel, a
Behunyt kapukkal; s ha mi nem jövünk,
E szunnyadó, s öv módra títeket
Körülfogó kövek, sortüzeikre,
Mész-ágyaikból már azóta ki-
Mállottak volna, tág rést nyitva, hol
Véres erőszak rontson csendetekre.
De látva minket, a jogos királyt,
Kik gyors hadúttal, fáradalmosan
Hozánk feloldó serget e kapukhoz,
Hogy meg se sérüljön várostok arcza:
Döbbenve a fransz, im, alkudni készül;
És tűzbe burkolt ércz golyók helyett,
Miktől hideg rázná ki e falat,
Csak füstbe göngyölt szép szóval lövöldöz,
Hogy hitszegővé bújtsa fületek’.
Úgy higyetek, jó polgárok, neki!
Bocsássatok be minket, e sebes
Hadútban ellankadt királytokat,
Ki nyugtanyát kér e falak között.

FÜLÖP KIRÁLY.
Hadd szólok én is: úgy feleljetek. –
Jobbom felől, mely védni fogadá
Annak jogát szentűl, ki fogva tart,
Áll, ime, az ifjú Plantagenet,
Ez ember elhunyt bátyjának fia,
S királya ennek, minden birtokostul.
Ez eltiport igazságért tiporja
Hadunk dobajja várostok gyöpét,
Ellenség nem tovább, addig csupán,
Míg kényszerítő vendégszeretet
Buzgalma serkent e nyomott fiú
Javára szentűl. Szíveskedjetek
Megadni hát az illő tartozást
Annak, kit illet, e királyfinak:
S hadunk ártalma, mint kantárra tett
– Ránézni, szörnyű – medve, kötve van;
Álgyunk hiún fecsérli bősz dühét
Az ég sebezhetlen felhőire;
S mi áldások között hátrálva szépen,
Nem-csorba karddal, zúzatlan sisakkal
Viszszük megint a pezsgő vért haza,
Mit e falakra fecskendezni jöttünk,
S békén hagyunk itt, nőstül, gyermekestül.
De, hogyha rá nem álltok botorul
Ajánlatunkra: e vén-arczu kőfal
Hadunk postái ellen meg nem óv,
Bár mind ez ángol s harczi készlete
Belűl tanyázna durva gyűrüjén.
Fog-é uralni várostok tehát,
Annak nevében, a kiért idéztünk?
Avagy dühünknek adjunk harczi jelt,
S véren hatoljunk önnön birtokunkba?

POLGÁR.
Szóval, mi az angol királyt uraljuk:
Jogán, s nevében védjük városát.

JÁNOS KIRÁLY.
Ismerjetek el hát, és bocsássatok be.

POLGÁR.
Azt nem tehetjük; a ki megmutatja,
Hogy ő király, mi annak hódolunk;
Addig kizárjuk az egész világot.

JÁNOS KIRÁLY.
Hát nem elég az angol korona?
S kell több bizonyság: ime a tanúk:
Harmincz ezer szív, Angolhon fia –

RICHARD.
Fattyúk s a többi.

JÁNOS KIRÁLY.
Pecsétli jogczímünket életével.

FÜLÖP KIRÁLY.
Megannyi, s oly nemes vér, mint azok –

RICHARD.
Fattyúk is, szinte.

FÜLÖP KIRÁLY.
Áll szembe, s mond ellent igényeidnek.

POLGÁR.
Míg döntve nem lesz, ki’ joga különb,
Mi egyik félnek sem adunk jogot.

JÁNOS KIRÁLY.
Isten bocsássa hát minden lélek bünét,
Kik, mielőtt az estharmat leszáll,
Örök honukba átlebbennek e
Szörnyű vitán: ki országunk királya.

FÜLÖP KIRÁLY.
Úgy légyen, ámen. Föl, fegyverre! lóra!

RICHARD.
Szent György, ki a sárkányt megölted, és
Azóta csapszék-ajtón lovagolsz,
Taníts harczolni egy kicsit.        (Ausztria herczegéhez.)
        No, hé,
Volnék csak otthon, barlangodba, hé,
Nőstény oroszlánoddal: majd ökör
Fejet növesztnék arszlán bőrödön!
Csudádra járnának.

AUSZTRIA.
Csitt már! elég.

RICHARD.
Reszkess, világ! elbődült az oroszlán.

JÁNOS KIRÁLY.
Feljebb, a síkra; ott bontjuk ki majd
Legrendesebben minden ezredünket.

RICHARD.
Sietve hát, hogy jó állást vegyünk.

FÜLÖP KIRÁLY.
(Lajos-hoz).
Legyen; – s a többit e másik halomra
Parancsolod fel. – Isten és jogunk!         (Mind el.)

II. SZÍN.

Ugyanott.

Riadó, csatározás, majd hátráló. Franczia hírnök, jő, harsonákkal, a kapu elé.

FRANCZIA HÍRNÖK.
Angers lakói! tárjatok kaput
Arthur bretagnei herczegnek, ki ma
Frankhon kezével sok ángol anyának
Könyhullatásra bő okot csinált,
Kiknek a véres földön fiai
Szórvást feküsznek; és sok özvegyasszony
Fetrengő férje fagyva öleli
A színevesztett földet szanaszét.
S a győzelem, kis veszteséggel, a
Fransz lobogókon lejtve játszadoz,
Melyek kibontva, diadalmosan
Közelgnek, hogy mint hóditók, bemenve,
Bretagnei Arthurt egyben Anglia
Királyává, s tiétekké kiáltsák.
Angol hírnök jő, harsonákkal.

ANGOL HÍRNÖK.
Örvendj, angersi nép; zúdíts harangot!
János, királytok s Angolhon királya,
E hév s gonosz nap hőse, közelít.
Ezüstös fényben indult fegyverét
Fransz vérrel aranyozva hozza vissza.
De toll se lengett angol sisakon,
Melyet levert voln’ a fransz dárdanyél;
Zászlónk mind visszatér, azon kezekben,
Melyek kibonták indulás előtt;
És mint vadászok vidám serge jő,
Vert ellenének véritől veres,
Bibor kezekkel, örvendő hadunk.
Tárj kaput, Angers, a győző előtt.

POLGÁR.
Láttuk mi tornyainkból, hirnökök,
Hogy’ támadott s hátrált mindkét sereg
Eleitül végig; a legjobb szemü
Se birt különbséget fölvenni köztük.
Vér díja vér volt, ütleg ütlegé,
Dacz szembe szállt daczczal, s erő erővel:
Egyforma két had, úgy tetszik, s egyenlőn
Tetszik nekünk, míg a győztes kitetszik.
A míg nagyobb nem lesz, vagy ez, vagy az:
Mindkettőé e hely, de egyiké sem.
Egy oldalon János Király és hada, Eleonora, Blanka, Richard; másikon Fülöp Király, Lajos, az Ausztriai Herczeg, és hadaik jönnek.

JÁNOS KIRÁLY.
Van még több véred tékozolni, Fransz?
Csapjon tovább is jogunk árvize?
Mely gátod által megboszantva utján,
Kihág szokott medréből, s elnyeli
Zavart folyammal szomszéd partod’ is,
Ha nem hagyod ezüst hullámait
Békén lefolyni a nagy óczeánba.

FÜLÖP KIRÁLY.
Angol király, egy csöppel sem maradt
Több véred e tusában, mint nekünk,
Sőt több kifolyt; s karomra esküszöm,
Mely birja mind ez égalj földeit,
Hogy, mielőtt letennők fegyverünk’,
Téged teszünk le, kire vontuk azt,
Vagy a holtakhoz egy királyi számot
Adunk, s királyi névvel ékesítjük
Az e csatán leöltek lajstromát.

RICHARD.
Hah, fölség, mily dicsően tornyosulsz,
Ha a királyi dús vér lángra kap!
Oh, most aczélba szegi a halál
Inyét: agyar s fog benne hősi kardok;
Most lakomázik, emberhust fal ő,
Míg a király-vitának vége nincs. –
Mért áll merőn e két fejdelmi had?
„Hajrá”-t, királyok! Vissza vérmezőre,
Ti pár hatalmak, tűzláng szellemek!
Egy fél bukása szűljön másikának
Szilárd békét: addig seb, vér, halál!

JÁNOS KIRÁLY.
Hát már kivel tart e nép odaben?

FÜLÖP KIRÁLY.
Polgáraim, ki éljen Angliában?

POLGÁR.
Hát a király, ha tudnók, hogy ki az.

FÜLÖP KIRÁLY.
Ismerjetek rá bennünk; jogait
Mi képviseljük.

JÁNOS KIRÁLY.
Bennünk! mi tulajdon
Képünk’ viselve itt személyesen,
Magunk urai vagyunk, és a tiétek.

POLGÁR.
Tagadja ezt egy felsőbb hatalom;
S a míg ez eldől, mi erős kapunk
Mögé rekesztjük az előbbi kételyt;
Félsz a királyunk, míg egy bizonyos
Király a félsztől meg nem szabadít.

RICHARD.
Biz’ Isten! ez angersi pugrisok
Fölségetekből csak bolondot űznek,
Bámulva biztos bástyáik megől,
Mint színdarabban, és ujjal mutatva
A vércselekvényt, mit ti játszatok.
Fogadjon szót fölségetek nekem:
Mint Jéruzsálem belső pártjai
Béküljenek ki egy időre, s úgy
Rontsák meg, összefogva, e falat.
Állítsa színig töltött ágyuit
A fransz keletről, nyugatról az ángol,
Míg lelket rázó hangjok e makacs
Város kőbordáit lebömböli.
Lőném szünetlen e gabanczokat,
Míg védtelen dúlás oly csupaszon
Nem hagyja őket, mint a puszta lég.
Ha ez megtörtént, váljanak külön
Az egyesűlt hadak, vegyült szinek:
Forduljon arcznak arcz, és kard-ki-kard!
Egy pillanatban a szerencse majd
Kijegyzi boldog kedvenczét, vagy itt
Vagy ott, hogy a nap hősévé tegye,
Győzelmi csókkal hintve a dicsőt.
Hogy tetszik e szilaj tanács, királyok?
Van benne egy kis politika-íz?

JÁNOS KIRÁLY.
No, a felettünk függő boltozatra!
Nekem tetszik. – Ne fogjunk össze, Fransz,
Hogy ezt az Angerst rontsuk földszinig,
S vívjunk meg aztán, hogy ki a királya?

RICHARD.
Ha van királyi benned valami,
Melyet csak úgy bánt e város dacza:
Fordítsd az álgyuk torkait te is
E hetyke falnak, mint mi a miénket;
S ha földig ontók ezt: hajrá! neki
Egymásnak, ütni-vétni, és daczolva
Ugratni egymást mennybe, vagy pokolba!

FÜLÖP KIRÁLY.
Legyen tehát. – Hol fogsz támadni te?

JÁNOS KIRÁLY.
Mi napnyugatról küldünk pusztulást
E vár szivébe.

AUSZTRIA.
Én éjszak felől.

FÜLÖP KIRÁLY.
Mi délrül mennydörögjük a falakra
Golyóink felviharzó záporát.

RICHARD.
(félre).
Oh bölcs hadállás! Éjszak s dél felől
Osztrák és fransz egymás szájába lő.
Rákisztem őket. – Talpra hát! Jerünk!

POLGÁR.
Egy szót, királyok! Méltóztassatok
Kissé maradni, s én megmutatom
A békét, a fehér arczú frigyet.
Egy kardcsapás; egy seb nélkűl tiétek
E város; ágyban halni meg, marad
A harcznak áldozandó ennyi élet.
Engedjetek szavamra, nagy királyok.

JÁNOS KIRÁLY.
Folytasd, mi kegygyel hallgatunk reád.

POLGÁR.
Ím Blanka, e spanyol királyleány,
János király kis-húga. Ám tekintsd
Lajos herczeg korát, és e szüzét.
Szépért ha futna kéjes szerelem:
Hol lelne szebbet, mint e Blanka itt?
Hívért ha járna buzgó szerelem:
Hol kapna hűbbet, mint e Blanka itt?
Vért ha keresne büszke szerelem:
Ki már telibb-vér, mint e Blanka itt?
S mint a leány szép, hű, fejedelmi vér:
Az ifjú herczeg is merő tökély.
Egy híja van: hogy ő nem e leány;
A szűznek is – hiányul róva fel,
Mi nem hiány –: hogy ő meg nem Lajos,
Ki egy oly boldog fél-ember, hogy őt
Csupán egy ily szűz egészíti ki;
És Blanka szép, de csonka műremek,
Teljét, tökélyét Lajos adja meg.
Két ily ezüst ér, óh! ha egyesűl,
Dicső az, összecsatló partinak;
S két egyesült ér ily két partja ti
Lesztek, királyok, e két fejedelmi
Vérnek, ha őket egybeköltitek.
E frigy hatályosb lesz bezárt kapunkra
Ágyúitoknál: mert e nászra mi
Lőpor tüzénél pattanóbb robajjal
Tárjuk fel a bejárás nyitjait,
Hogy bébocsássunk; míg e nász nekül
A vészes tenger nincs fél-oly süket;
Oroszlán nem bátrabb; hegy, szikla nem
Rendűlhetetlenebb; sőt a halál,
Gyilkos dühében, nincs oly bősz maga,
Mint mi leszünk e várost védeni.

RICHARD.
Ez hát az a gát, mely a vén halál
Rohadt dögét kirázza rongya közzől!
Ez egy nagy száj, valóban, mely halált,
Hegyet, sziklákat és tengert okád;
Sívó oroszlán oly kis szó neki,
Mint egy növendék lánynak öl-ebe.
Miféle pattantyús porontya ez,
Hogy álgyu, tűz, füst, puff, minden szava?
Huszonötig csap nyelve, és fülünk
Megostorozza; nem mond egy igét,
Melynél nagyobbat bökne fransz ököl.
Szent uccse! szó így meg nem vert, mióta
Öcsém apját úgy híttam, hogy: tata.

ELEONORA.
Fiam, hallgasd meg, állj rá e kötésre,
Adj a hugoddal gazdag hozományt:
Mert e csomó oly bizton megköti
Most ingatag s nem biztos koronád’,
Hogy e fiú zöld bimbaját hatalmas
Gyümölcscsé nap nem érleli soha.
Látom szeméből, hajlandó Fülöp;
Ni, hogy susognak: verjed a vasat,
Míg még fogékony e becsvágyra lelkök,
Nehogy megolvadt mostani hevök
Lágy kérelem, szánás, önvád szelétől
Kihűlve, azzá fagyjon, a mi volt.

POLGÁR.
Mért nem felel hát ti-fölségetek
E féltett város feltételire?

FÜLÖP KIRÁLY.
Angol király, ki e városhoz elsőbb
Tartál beszédet, szólj: mit válaszolsz?

JÁNOS KIRÁLY.
Ha e dauphin itt, fönséges fiad,
Szerelmet olvas a szépség eme
Könyvébül: olyan lesz a hozomány,
Minőt királyné visz csupán jegyül:
Mert Anjou, szép Touraine, Maine, Poitiers
S mind, a mi tenger innetső felén
(Letudva ez ostrom alatti várost)
Méltóságunkra s koronánkra néz,
Nász-ágya éke lesz, s dússá teendi
Őt czímre, rangra, díszjelekre, mint
Szépségre, nemre, növelésre most
Bármely királyleánynyal versenyez.

FÜLÖP KIRÁLY.
Mit szólsz te, gyermek? Nézz a hölgy szemébe.

LAJOS.
Cselekszem váltig; és bennök csodát
Lelek, csodálatos látványt, atyám:
Árnyát találom bennök enmagamnak,
Mely, bár fiadnak puszta árnya, ott
Nap lesz, s fiadból árnyékot csinál.
Sohsem szerettem magamat, bizony,
Míg képem’ ott nem láttam függeni
Levonva hízelgő lapján szemének.

RICHARD.
Levonva hízelgő lapján szemének,
Felkötve egy redőre homlokán,
Négygyé tagolva kamráin szivének:
Szerelmi árúlót kémlel magán;
Kár, hogy levonva, felkötve s tagolva
Ily szeretőt kap egy hitvány bagoly ma.

BLANKA.
Bátyám akarja, így én is. Ha ő
Talál szeretni benned érdemest:
Mit ő szeretni méltónak talál,
Könnyen lesz abból nálam akarat;
Vagy, szabatosban szólva, könnyü arra
Szerelmemet rákényszeríteni.
Nem is hizelgek többet, herczegem,
– Hogy a mit benned látok, az szeretni
Való – csak ennyit: hogy semmit se látok,
Bár lenne bírád a rosszkedv maga,
Mi gyűlöletre volna érdemes.

JÁNOS KIRÁLY.
Mit mond az ifjú pár? mit szól hugom?

BLANKA.
Hogy tisztelettel tiszte megfogadni,
Mit bölcseségben felséged parancsol.

JÁNOS KIRÁLY.
Szólj, herczegem: tudnád szeretni e nőt?

LAJOS.
Kérdezd, ha nem szeretni tudom-e?
Mert a legőszintébben szeretem.

JÁNOS KIRÁLY.
Fogadd hát Volquessent, Tourainet vele
S Mainet, Poitierst, Anjout, ez öt tartományt,
És ráadásnak ángol veretű
Harminczezer ezüst márkát, kerekszám. –
Fülöp király, ha tetszésedre van,
Mondd, fogjanak kezet fiad s menyed.

FÜLÖP KIRÁLY.
Kedvünkre van. Szorítsatok kezet.

AUSZTRIA.
De ajkat is; én úgy tettem, bizony,
Midőn elmondtam, hogy Isten-bizony.

FÜLÖP KIRÁLY.
Angersi nép, nyisd meg tehát kapud’.
S ereszd be a kit megbékéltetél:
Mert Boldogasszony templomába’ mindjárt
Meg fogjuk ülni a nászünnepélyt. –
Nincs e csoportban itt Constantia?
Nincsen, tudom; az ő ittlétele
E nászi alkut megzavarta volna.
Hol van, fiastul? A ki tudja, szóljon.

LAJOS.
Búsan rajong felséged sátorában.

FÜLÖP KIRÁLY.
S valóban, e frigy, a melyet köténk,
Búját kevéssé gyógyíthatja meg. –
Testvérem, Angol! hogy csitítjuk el
Ez özvegy asszonyt? Jogáért jövénk,
De tudja Isten, másra forditók:
Saját hasznunkra.

JÁNOS KIRÁLY.
Mind megorvosoljuk;
Arthurt bretagnei herczeggé teszem,
Richmondi gróffá, s e szép gazdag város
Urává. – Híni kell Constantiát:
Sebes futárunk menjen s kérje a
Nászünnepélyre. – Bízom benne, hogy
Ha bé nem töltjük is vágyát szinig,
Kiengeszteljük némi szín alatt
S végét szakítjuk jajgatásinak.
Jerünk, siessünk a mint csak lehet
E készületlen s nem-várt ünnepélyre.        (Mind el, Richard-on kívül. Polgárok a falról visszavonúlnak.)

RICHARD.
Bolond világ! bolond kötés! bolond királyok!
János, hogy Arthur ígényét egészben
Elállja, egy résztől önként eláll;
S a Fransz, kinek vértjét lelkösmeret
Csatolta fel, kit irgalom s kegyesség
Hozott e hadba, Isten harczosát,
Egy fülbesúgó, szándék-másoló
Furfangos ördög tanácsára hajt,
Azéra, ki a hit nyakát szegi,
Mindennap esküt szeg, s mindent behúz:
Királyt, koldúst, vént, ifjat és leányt,
– Ha nincs is a „lány” névnél egyebe,
Szegény leánytól azt is elcseni;
E síma képű úr, az önhaszon,
Csiklándó önhaszon, mind a világ
Lejtője – mely különben súlyegyent
Tartván, mehetne szépen, igyenest;
Míg e haszonvágy, e jégsíma lejtő,
Mozgást irányzó hitvány nyereség,
Irány-, czél-, szándék-, pálya-, súlyegyen-
Veszítve, nyakrafőre kergeti;
Ez a lejtő, ez a haszonlesés,
Ez a hajhász, kerítő, bűvös íge
Fogá be szemhéját a fransz királynak,
Felejteté a megajánlt segélyt,
Az eltökélt, becsűletes hadat
Egy aljas, egy gazul kötött frigyért. –
De mért zajongok én így a haszonra?
Hanemha, mert nem járt kedvembe’ még.
Nem mintha öklöm’ eldugnám előle,
Ha angyalkái ütnék tenyerem’;
De mert a szűz, meg nem kenett marok
Szidhatja, mint koldús, a gazdagot.
No, szidom is hát, míg koldús vagyok,
Nincs bűn előttem más, csak a ki gazdag;
Ha dús leszek, ez a szó lesz erényem:
Nincs bűn, csak élni koldusan, szegényen.
Ha már királylyal érdek szót szeget:
Jer, jer, haszon, imádlak tégedet!

HARMADIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. A franczia király sátra.

Constantia, Arthur és Salisbury jönnek.

CONSTANTIA.
Nászt ülni mentek! Békét kötni mentek
S ál vérhez ál vért! – Kézadásra mentek!
Blankát Lajos veszi? és Blanka mind
E tartományt? Nem úgy van; csak te mondtad
S hallád rosszúl; gondold meg, kezdd elől;
Nem képes az; te mondod csak, hogy úgy van.
Bizony nem bízom én szavadba’, mert az
Csak egy köz ember hiú lehellete.
Hígy nékem, ember, nem hiszek neked,
Királyi eskü áll jót ellenedben.
De meglakolsz, a mért így rám ijesztél:
Beteg vagyok, lásd, hajló félelemre;
Bajtól levert, így rakva félelemmel;
Férjetlen, özvegy, rabja félelemnek;
Nő, nem szerint születve félelemre;
És valld be most már, hogy csak tréfa volt,
E felzavart szív nem békül ma ki,
Hanem egész nap reszket és vonaglik.
Mit rázod ily jelentősen fejed’?
Mért nézesz ily sötéten a fiamra?
Kebledre nyomva mit jelent a kéz?
Miért szemedben e siránkozó nedv,
Mint partjain felcsillanó folyam?
Szavad tanúi e komor jelek?
Mondd újra hát; ne mind az elsoroltat,
Csak ezt az egy szót: igaz-é beszéded?

SALISBURY.
Oly igaz, a mily csalfáknak hiszed,
Kik azt okozták, hogy igaz legyen.

CONSTANTIA.
Oh hát, ha e bút hinni megtanítsz,
Tanítsd meg e bút, hogy öljön meg engem!
Ütközzék egybe hívés, élet úgy,
Mint két reményhagyott vívó dühe,
Kik összecsapva, buknak, halnak együtt.
Blankát Lajos! Oh gyermek! hol maradsz te?
Fransz, Angol egyek! Oh mi lesz belőlem?
Menj, menj, barátom; rád se nézhetek:
E hír oly undok emberré teve.

SALISBURY.
De mit vétettem én, jó asszonyom,
Csupán, hogy a más vétkét mondtam el?

CONSTANTIA.
Mely vétek oly ocsmány magában is,
Hogy elmondóját vétkessé teszi.

ARTHUR.
Anyám! könyörgök, légy nyugodt.

CONSTANTIA.
        Ha te,
Ki arra kérsz, legyek nyugodt, ijesztő
Volnál, anyádnak méh-gyalázata,
Szeplővel, ocsmány foltokkal teljes,
Vagy sánta, bárgyú, görbe, váz, csuda,
S foltozna visszás anyajegy, üszög:
Azt mondanám: jó, hát nyugodt leszek;
Szeretni úgy nem volnék kénytelen,
S méltó te sem nagy névre, koronára.
De íme szép vagy: természet, szerencse
Fogtak kezet már születéseden,
Kedves fiú, hogy felmagaszszanak.
Természet arczod liljomit adá
S rá rózsabimbót. Oh! de a Szerencse,
Az korcs, az átvált, s elhódítva tőled
János királylyal fajtalankodik;
Arany kezével a Franszt is bevonta,
Megtipratá fejdelmi jellemét:
Fölsége azok keritője lőn.
Fransz a kerítő a Szerencse, s János –
Ringyó Szerencse és bitor János között!
Szólj, ember, nemde hitszegő Fülöp?
Mérgezd meg őt szóval, vagy takarodj’,
S hagyd egyedül búm’, melyet egyedül
Kell elviselnem.

SALISBURY.
Asszonyom, bocsáss meg:
Nélkűled visszatérnem nem szabad.

CONSTANTIA.
Szabad, s fogsz: mert én nem megyek veled.
En bánatom’ tanítom büszkeségre,
Mert büszke a bú, görnyed a kié.
Ide gyűljenek mind hozzám s bánatom
Trónjához a királyok: mert ez a bú
Oly nagy, hogy a tömör földnél egyéb
Nem bírja meg; itt trónol búm velem:
Hajtson főt néki minden fejdelem.        (Leül a földre.)
János Király, Fülöp Király, Lajos, Blanka, Eleonora, Richard, Ausztria herczege és Kisérők jönnek.

FÜLÖP KIRÁLY.
Igaz, leányom; s ez áldott napot
Megűli Frankhon, évrül évre, mindig.
Ezt ünnepelni a dicső nap is
Megáll futtába’ s álkimista lesz,
Mert csillogó aranynyá bűvöli
Szemének tündöklő sugárival
A föld sovány rögét. Évfordulója
Ne más, de mindig szent ünnep legyen.

CONSTANTIA.
Istentelen nap! nem szent nap! nem ünnep!
Mi érdemet tön e nap, és mi jót,
Hogy a naptárba, sátros ünnepek
Közé, arany betűvel bétegyék?
Ki kell a hétből dobni e napot,
Napját erőszak-, szégyen-, hitszegésnek!
Vagy már ha bent lesz, terhes asszonyok
Kérjék az Istent, nehogy e napon
Vajudjanak, s szörny váltsa fel reményök’.
Hajós csak e napon féljen töréstől;
Alkut csak ez nap költet szegjenek;
E napi kezdet mind rossz végre váljon,
S odvas hazugsággá a hit maga!

FÜLÖP KIRÁLY.
Az égre, asszonyom, nem lesz okod
Átkozni e nap üdvös végzeményit.
Nem zálogúl adám fejdelmi szóm’?

CONSTANTIA.
Rossz pénzt adál, rászedtél: próbakőn
Értéktelennek tűnt ki a csinált
Királykép. Hitszegő vagy, hitszegő;
Kardhúzva jöttél, hogy ontsd ellenim
Vérét: s karöltve ím belé vegyülsz.
A harcz erélyes, zord vonásiból
Mázolt barátság, lanyha béke lőn,
S elnyomatásunk szőtte a frigyet. –
Özvegy kiált: légy férje, oh nagy ég!
Sujtsd, sujtsd e hitszegő királyokat!
Ki ne napoljon ez istentelen nap
Békével: indíts fegyveres viszályt
E hitszegő királyok közt napestig!
Halld meg, oh hallj meg!

AUSZTRIA.
        Béken, asszonyom.

CONSTANTIA.
Harcz! harcz! ne béke! békéd harcz nekem.
Oh Limoges! oh Ausztria! beh meg-
Gyalázod azt a véres martalékot.
Te szolga, gyáva, nyomorú; deréknak
Hitvány, gazembernek ugyan derék!
Te mindig az erősb félen erős!
Kalandor te, ki nem harczolsz soha,
Csak ha szeszélyes úrnőd, a Szerencse,
Melletted áll és biztosít! Te is
Már hitszegő vagy, s bújtod a nagyot
Hízelkedéssel? Mily bolond, futó
Bolond vagy: esküdözni részemen,
Lábbal topogni, szájaskodni! Gyáva,
Nem úgy beszéltél, mint az égdörej
Mellettem, esküdt lovagom gyanánt?
Nem azt mondád-e, bízzam csillagodba’,
Szerencséd- és erődbe’? Most pedig
Nyilt ellenimhez átpártolsz te is?
Oroszlánbőrt viselsz! Dobd el, piha!
S akaszsz borjúbőrt gyáva tagjaidra.

AUSZTRIA.
Oh, ha nekem ezt férfi mondaná!

RICHARD.
Akaszsz borjúbőrt gyáva tagjaidra.

AUSZTRIA.
Gazember, azt ne mondd, ha kedves élted!

RICHARD.
Akaszsz borjúbőrt gyáva tagjaidra.

JÁNOS KIRÁLY.
Ezt nem szeretjük; feleded magad’.
Pandolf jő.

FÜLÖP KIRÁLY.
Itt jő a pápa szent legátusa.

PANDOLF.
Üdv, fölkenett helytartói az égnek! –
Hozzád, János király, e szent követség.
Én Pandolf, szép Milán bibornoka,
És Incze pápa képe mása itt,
Az ő nevében, és lelkedre kérdem:
Miért rugódozol te szent anyánk
Az egyház ellen oly makranczosan
S tiltod ki Langton Istvánt, Canterbury
Választott érsekét, e szent megyéből?
Ezt kérdem én, említett szent atyánk
A pápa, Incze nagy nevébe’ tőled.

JÁNOS KIRÁLY.
Mi földi név az, mely kérdőre vonja
Egy szent király szabad lehelletét?
Ki sem gondolhatsz oly silány nevet,
Bibornok, oly fonákot, becstelent
Engem feleletre vonni, mint a pápa.
Mondd meg beszédem’, s hozzá Anglia
Szájával ezt még: – Hogy dézmát, adót
Nem szed olasz pap tartományimon;
De mint az Ég után fő mi vagyunk,
Utána e fő-fő hatalmat is mi
Fentartjuk ott, hol mi országolunk,
Egyéb halandó kéz segélye nélkül.
Vidd válaszúl ezt a pápának, és
Mellőzz nevünkben minden hódolást
Bitor hatalma s önmaga iránt.

FÜLÖP KIRÁLY.
Testvérem Angol, káromlást beszélsz.

JÁNOS KIRÁLY.
Bár téged, és más keresztyén királyt,
Bután vezérel ez izgága pap,
Reszkettek átkától, mit pénz felold
S hitvány arany, por, polyva érteken
Egy embertől bocsánatot vehet, ki
Eladja ezzel ön bocsánatát;
Bár te, s a többi, ily bután vezetve
Ez alakos tárházát töltitek:
Magam, magamban is, a pápa ellen
Szegűlök, és barátja nékem ellen.

PANDOLF.
Úgy, rám ruházott szent hatalma által,
Átkozva és egyházkivetve légy.
És légyen áldott az, ki egy eretnek
Iránti hűség ellen pártot üt;
És legyen érdem a kéznek nevén,
Szentté avatva, s úgy tiszelve az,
Mely bármi titkos úton elveszi
Gyülöletes élted’.

CONSTANTIA.
Oh, ne rója Róma
Vétkűl nekem, ha én is átkozom!
Jó kárdinál atyám, kiálts ament
Bősz átkaimra: mert nincs nyelv, az én
Sérelmeim nélkül, mely őt eléggé
Megátkozhassa.

PANDOLF.
Asszonyom, az én
Átkomra törvény van s teljhatalom.

CONSTANTIA.
Az enyémre is: ha törvény igazat
Nem képes tenni, hát törvény legyen, hogy
Ne tiltsa törvény a bántalmazást.
Törvény nem adja országát fiamnak,
Mert a ki bírja, a törvény azé:
Ha hát a törvény teljes bántalom,
Hogy tiltsa törvény vissza átkomat!

PANDOLF.
Franszok királya, átoksúly alatt,
Bocsásd el e fő szakadár kezét,
S támaszd fejére országos hadad’,
Ha meg nem adja Rómának magát.

ELEONORA.
Halványodol, Fransz? El ne vond kezed’.

CONSTANTIA.
Ördög, vigyázz, hogy a Fransz meg ne bánja
S kezét elvonva egy lelket veszíts!

AUSZTRIA.
Fülöp király, a kárdinálra hallgass.

RICHARD.
S akaszsz borjúbőrt gyáva tagjaira.

AUSZTRIA.
Jól van, gazember! ezt még zsebre tettem,
Mivel –

RICHARD.
Nadrágzsebedbe fér elég.

JÁNOS KIRÁLY.
Mit szólsz, Fülöp, a bíbornok szavára?

CONSTANTIA.
Mit szólna mást a bíbornok szavánál?

LAJOS.
Atyám, gondold meg; választásod ez:
Vagy Róma súlyos átkát nyerni meg,
Vagy János léha frígyét veszteni.
Hagyd a könnyebbiket.

BLANKA.
        S az Róma átka.

CONSTANTIA.
Oh, tartsd magad’, Lajos! Sátán kísért
Egy ujdonúj menyasszony képiben.

BLANKA.
Constantia asszony nem hitből beszél,
Hanem szükségből.

CONSTANTIA.
        Szükségből, no jó:
Ez csak azért él, hogy meghalt a hit;
E szükség szükségkép hozza magával,
Hogy, haljon a szükség, a hit föléled;
Tipord le szükségem’: felhág a hit;
Tartsd fen szükségem’: a hit elsülyed.

JÁNOS KIRÁLY.
Fülöp király megindult, nem felel.

CONSTANTIA.
Oh, hátra indulj tőle, s mondj igent.

AUSZTRIA.
Azt, azt, Fölöp király; miben akadsz fel?

RICHARD.
Akaszsz te csak borjúbőrt, édes ökröm.

FÜLÖP KIRÁLY.
Zavart vagyok; mit mondjak, nem tudom.

PANDOLF.
Mondhatsz-e, a mi jobban megzavarjon,
Mint átkom és az egyházkivetés?

FÜLÖP KIRÁLY.
Gondold helyembe, édes szent atyám,
S mondd, hogy viselnéd helyemben magad’?
Ím, e királyi kéz, meg az enyém,
Most kapcsolódott; frigyben lelkeink
Most házasodtak és fűződtek össze
Szent fogadással, jámbor esküvel;
A csak imént hangzott lehellet is
Esküdt barátság, béke, szeretet volt
E két királyság és fejdelmi közt;
Pedig kevéssel e frigyünk előtt,
Nem többel, mint kezünk’ megmoshatók,
Hogy békejobbot üssünk alkura,
Tudj’ Isten, egyre mocskolá a harcz
Ecsetje, melylyel festi a boszú
Lobbant királyok rettentő vitáit.
Hát már e vértől most tisztúlt – barátság
Most fonta – mindenikben oly erős –
Kezek feloldják üdvös kapcsukat?
Gyűrű-dugósdit játszszanak hitökkel?
Tréfát az éggel? Változó gyerekként
Kapdossuk egymás tenyerét ki, be?
Esküdt hitünket visszaesküdjük?
Mosolygó béke nász-ágyára véres
Haddal tapossunk, s tomboljon csatánk
A nyiltszivűség szende homlokán?
Oh tisztelendő férfi, szent atyám,
Csak ezt ne kívánd. Adj, rendelj, parancsolj
Valami rendszabályt kegyelmesen,
S mi boldogok leszünk, tetszésed’ is
Megnyerni és barátok is maradni.

PANDOLF.
Rend rendtelen, szabály szabálytalan,
Ha föl nem bomlik az ángol barátság.
Fegyverre hát, egyházunk bajnoka!
Vagy hadd lehellje átkát, anyai
Átkát, anyánk az egyház pártütő
Fiára, rád is. Mert kigyót fulánknál,
Bőszült oroszlánt gyilkos körminél,
Éh tigrist a fogánál biztosabban
Foghatsz, mint békejobbul e kezet.

FÜLÖP KIRÁLY.
Kezem’ feloldhatom, de a hitet nem.

PANDOLF.
Így hited a hit ellensége lesz;
Belharczra készted esküd’, esküd ellen,
És nyelved’, nyelved ellen. Oh! az égnek
Előbb tett esküd’ teljesítsd előbb:
Azaz, légy a szentegyház bajnoka.
Azóta esküdt másik esküdet
Magad ellen esküvéd, s nem tarthatod meg:
Mert ha fonákul tenni esküvél,
Nem lesz fonák, viszáján tenni meg;
S nem téve ott, hol a tevés gonosz,
A nem tevés kész jócselekedet.
Ha vétkes a czél, jobb elvéteni,
Közvetve így közvetlen jót teszünk,
S hibával orvosoljuk a hibát,
Mint tűzzel a tűz meghűsíthető
Fris pörkölésü égett tag erében.
Vallás parancsa: tartsd meg esküdet;
De te, a vallás ellen esküvén,
Az ellen esküvél meg, a mire,
S hiteddel a hit ellen bizonyítnád,
Hogy igazad van; ámde oly igazság,
A melyre bizton nem esküdhetel,
Nem kötelezhet hamis esküre;
Másként minő gúny voln’ az esküvés!
De te hamis-hitűvé esküvél,
Még hamisabbá, ha megtartod azt.
Azért utóbbi esküd, szembe az
Előbbivel, kész lázadás magad
Ellen, magadban; s nem víhatsz soha
Szebb győzödelmet, mint ha nemesebb
Valódat harczra készted e hiú,
Fej-szédelegtető kisértet ellen;
Mely jobb valódért mi imádkozunk,
Ha tetszésedre van; ha nem pedig,
Úgy tudd meg, átkunk terhe száll reád
Oly súlyosan, hogy nem rázod le többé,
Hanem kétségb’esett halálra zúz
Sötét tömegje.

AUSZTRIA.
Harcz! harcz!

RICHARD.
        Hogy ne, néked!
Nem dugja bé a szád’ egy borjubőr?

LAJOS.
Atyám, fegyverre!

BLANKA.
        Nászod ünnepén?
A vér ellen, melyet nőül vevél?
Holt emberek közt tartsuk a menyegzőt?
Üvöltő harsonák, pergő dobok
Pokol-zajánál vígy engem haza?
Ah, férjem – oh jaj! beh szokatlan e
Név ajkamon: férj – hallgass meg, e névért
Mely most először hangzik nyelvemen:
Térden könyörgök, ne ragadj te a
Bátyámra fegyvert!

CONSTANTIA.
        Én is térdemen,
Mely térdelésben össze kérgesült,
Könyörgök, oh dauphin! hogy meg ne másold
Az ég ítéletét.

BLANKA.
Most megtudom, szeretsz-e. Mi lehet
Nagyobb előtted, mint arád neve?

CONSTANTIA.
Több a becsűlet, mely fölemeli,
Mint téged ő most. Oh! becsűleted,
Lajos, becsűleted!

LAJOS.
        Csudálkozom,
Felséged olyan egykedvű marad,
Midőn ily fontos érdek sürgeti.

PANDOLF.
Kimondom a fejére átkomat.

FÜLÖP KIRÁLY.
Nincs arra szükség. – Angol, én szakítok.

CONSTANTIA.
Oh, számüzött felség szép visszatérte!

ELEONORA.
Oh, franczia léhaság rút lázadása!

JÁNOS KIRÁLY.
Megbánod, Fransz, ez órát még ez órán.

RICHARD.
Az órahúzó, vén harangozó,
A vén Idő akarja így? No jól van;
Megbánja hát a Fransz.

BLANKA.
        Vérrel borult
Be a nap: Isten hozzád, szép napom!
Melyikkel tartsak? Mindenik felen
Vagyok; két tábor fogja két kezem’,
S dühökben, a mint szétrobbannak, engem
Von mindenik fél, s kétfelé szakítnak.
Férj, nem könyörghet szívem, hogy te győzz;
Nagybátya, kérnem azt kell, hogy veszíts;
Atyám szerencsét nem kivánhatok;
Se, hogy beteljék vágyad, nagyanyám!
Akárki nyér, én vesztek oldalán,
Vesztésem biztos, a játék előtt.

LAJOS.
Velem tarts, hölgy: szerencséd már velem.

BLANKA.
Hol él szerencsém, meghal életem.

JÁNOS KIRÁLY.
Öcsém, eredj, vond össze sergemet.
Fransz, már elégtem lángoló haragtól        (Richard el.)
Dühömben, a mi oly természetű,
Hogy el nem oltja semmi, semmi, csak vér,
Fransz vér, de annak is a legjava.

FÜLÖP KIRÁLY.
Eléget a düh, és te hamuvá lészsz
Előbb, hogysem vérünkkel oltsd tüzed’.
Vigyázz magadra, koczkán a fejed.

JÁNOS KIRÁLY.
Nem jobban, mint azé, ki fenyeget. –
Csatára, gyorsan!        (El mind.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Térség Angers közelében.

Riadó; csata. Richard, az Ausztriai Herczeg fejével, jő.

RICHARD.
No, istenuccse! már ma lesz meleg;
Valami ördög repdes oda fenn
S vészt szór nyakunkba. Herczegfő, pihenj itt,
A míg Filep magát kifúja.
János Király, Arthur és Hubert jönnek.

JÁNOS KIRÁLY.
        Hubert!
Őrízd meg e fiút. – Hajrá, Filep!
Anyámat megrohanták sátorunkban,
El is fogták talán.

RICHARD.
        Kivágtam én,
Biztos helyen van ő felsége már.
De rajta, felség! kis erőlködéssel
Szerencsés véget ér e küzdelem.        (Elmennek.)

III. SZÍN

Ugyanott.

Riadó; csata; visszavonulás. János Király, Eleonora, Arthur, Richard, Hubert és Urak jönnek.

JÁNOS KIRÁLY.
(Eleonorá-hoz).
Legyen; fölséged addig, jó erős
Őrhaddal, itt marad.
(Arthur-hoz.)        Öcsém, ne búsulj:
Nagyanyád szeret; s nagybátyád épen oly
Jó lesz irántad, mint megholt atyád.

ARTHUR.
Oh, meghal erre bú miatt anyám!

JÁNOS KIRÁLY.
(Richard-hoz).
Öcsém, siess előre, Angliába;
S míg oda érünk, láss utána, hogy
Fösvény apátok zsákját jól kirázd,
Szöktesd meg elzárt angyalkáikat;
A béke zsíros bordáin, nosza,
Hadd lakjék jól az éhes háború.
Használd szigorral teljhatalmadat.

RICHARD.
Harang, könyv, gyertya vissza nem riaszt,
Midőn kacsintva hí ezüst, arany.
Megyek, királyom. Édes nagymama,
Ha rám jön egyszer a szenteskedés,
Könyörgök érte. Csókolom kezét.

ELEONORA.
Isten veled, fiú.

JÁNOS KIRÁLY.
        Jó útat, öcs!        (Richard el.)

ELEONORA.
Jer, kis rokon, jer; egy szóm lesz veled.        (Arthur-t félrébb vezeti.)

JÁNOS KIRÁLY.
Jer ide, Hubert. – Édes drága Hubert!
Sokkal vagyunk adósod; ámde e hús-
Falak között egy oly lélek tanyáz,
Mely tartozását kész bevallani,
S tetézve adni meg hűségedet.
Él, jó barátom, e kebelben önként
Adott hited, s forrón ápoljuk azt.
Nyújtsd jobbodat. Közölnék valamit, –
De várok, míg jobb hangból kezdhetem.
Az égre, Hubert, szinte átalom
Felhozni, mily nagy becsben állsz előttem.

HUBERT.
Felséged oly nagyon lekötelez.

JÁNOS KIRÁLY.
Most még, barátom, ezt nem mondhatod;
De lesz okod rá: mert nem mászhat oly
Lassan, hogy el ne jőjön az idő,
Mikor veled majd én is jót teszek.
Egyet akartam mondani, – de hagyjuk.
Nagy-fel van a nap, s büszke fénye, minden
Világi kéjtől udvarolva, még
Sokkal ledérebb, játszibb, hogysem e szót
Hallgassa tőlem. Ha éjféli óra
Ércz ajkon és vas nyelven konganá
Végig az éjnek álmos ösvenyét:
Ha ez, hol állunk, sírkert volna itt,
S te rakva sújtó gondok ezrivel;
Vagy a búkór, ez a mogorva szellem,
Sűrűre főzte volna véredet
(A mely különben futva csörg alá s fel,
Szemünkbe egy bolondot, a kaczajt,
Ültetve, mely vígságra vonja képünk’,
Oly indulatra, mit tervem gyülöl);
Avagy, ha engem látnál szem nekül,
Meghallanád a szómat fül nekül,
Felelnél nyelv nekül, csak képzeletben,
Szem, fül, veszélyes szó-hangok nekül:
Akkor, e fészken-űlő nap daczára,
Kebledbe ráznám, a mit gondolok.
De haj! most nem teszem; – pedig szeretlek,
S tudom bizonynyal, hogy te is szeretsz.

HUBERT.
Úgy én, az égre! hogy bármit parancsolj,
Kerüljön életembe: megteszem.

JÁNOS KIRÁLY.
Hát nem tudom? Meg, úgy-e? drága Hubert!
Oh Hubert – Hubert, vesd csak a szemed’
Ama fiúra. Mit mondok, barátom:
Ez a fiú – kígyó az útamon.
Akárhová lép lábam, ott hever
Előtte. – Értesz? – Őre vagy.

HUBERT.
        S megőrzöm,
Hogy sohse marja meg fölségedet.

JÁNOS KIRÁLY.
Halál.

HUBERT.
        Uram.

JÁNOS KIRÁLY.
        Sír.

HUBERT.
        Nem fog élni.

JÁNOS KIRÁLY.
        Jó.
Tudnék örülni most. Hubert, szeretlek;
No, nem mondom meg, hogy mi vár reád;
Csak ne felejtsd – Élj boldogúl, anyám:
Átküldöm aztán a segéd erőt.

ELEONORA.
Kisérjen áldásom.

JÁNOS KIRÁLY.
        Fel, Angliába!
Jerünk, öcsém; Hubert az embered:
Hű gondja lesz rád. Most Calais-ba, hej!        (Elmennek.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. A franczia király sátra.

Fülöp Király, Lajos, Pandolf és Kiséret jönnek.

FÜLÖP KIRÁLY.
Így szórta hát el harsogó vihar,
Tenger dagályán, a társas vitorlák
Szétrobbantott egész hajóhadát!

PANDOLF.
Merény s vigasz! Még minden jóra válhat.

FÜLÖP KIRÁLY.
Mi válna jóra, ily válság után?
Nem tönkre vertek? Nincs elveszve Angers?
Elfogva Arthur? Sok kedves barátunk
Levágva? Nem tért vissza Angliába,
Áttörve minden gátat véresen,
Frankhon daczára, az angol király?

LAJOS.
A mit bevett, erőddel rakta meg;
Ily hév sietség, ily józan tanácscsal,
Ily vakmerő ügy, ily mérsékelő rend,
Példátlan az. Ki hallott, olvasott
Ehhez hasonló tettet valaha?

FÜLÖP KIRÁLY.
Tűrném az Ángol e dicséretét,
Csak volna példa min-gyalázatunkra.
Constantia jő.
Ki jő, emitt? Egy lélek sírja ez;
Mely bús lehellet hitvány börtönében
Nyűgözve tartja örök szellemét. –
Jer innen, kérlek, asszonyom, velem.

CONSTANTIA.
No ládd, a béke mit szűlt! ládd-e most!

FÜLÖP KIRÁLY.
Tűrj, édes asszonyom, s vigasztalódjál.

CONSTANTIA.
Nem, nem! Tanács se kell, segély se kell,
Csak a mi vég-tanács, igaz segély:
Halál, halál. – Oh kedves jó halál,
Te illatos bűz! te ép rothadás!
Kelj örök éjed ágyából, te a
Boldogság réme és gyülőlete!
S én csókkal hintem szörnyű vázodat,
Szem-üregedbe zárom szemgolyóm’,
Hordom gyürűként házi férgeid’,
E légnyílást rút porral bétömöm,
S irtózatos dög lészek, mint magad.
Jer, vicsorogj rám: azt hiszem, mosolygasz,
S ölellek mint nőd! Nyomorúk szerelme,
Oh, jer, jer!

FÜLÖP KIRÁLY.
Oh hallgass, szép fájdalom!

CONSTANTIA.
Nem, nem fogok, míg van lélekzetem
Üvöltni, – Oh! bár a dörgő egek
Szájába tudnám tenni nyelvemet,
Hogy jajszavam rázná meg a világot,
S verné föl a rémvázat álmiból
Kinek fülébe női gyönge hang
Nem hat; ki földi hívást föl se vesz.

PANDOLF.
Nem bú ez, asszony; ez őrült beszéd.

CONSTANTIA.
Nem vagy te szent, ha nékem ezt veted.
Én őrült nem vagyok.
Ez a haj, a mit tépek, az enyém;
Nevem Constantia; Godfréd nője voltam;
Arthur az én fiam volt, s elveszett!
Én őrült nem vagyok: adná az Isten,
Volnék az, úgy feledném enmagam’!
Oh, csak lehetne, mennyi bút felednék! –
Papolj bölcselmet és őrits meg azzal,
Szentté avatnak érte, kárdinál:
Mert nem bolond, csak bús levén az elmém,
Okos részével mind’ okoskodik,
Hogy’ meneküljek búmtól, és tanít
Megölni vagy felkötni magamat.
Volnék bolond; feledném a fiam’,
Vagy egy rongybábra ráfognám, hogy ő az.
Őrült én nem vagyok; nagyon, nagyon is
Érzek minden csapást külön-külön.

FÜLÖP KIRÁLY.
Kösd fel hát fürteid’. Oh, mily szerelmet
Mutat hajának e szép serege!
Hová ezüst csepp hull véletlenül,
E csöppre tízezer sodros barátja
Csapzódik össze társas fájdalomban:
Mint válhatatlan és igaz hivek,
Kik nagy veszélyben egymáshoz tapadnak.

CONSTANTIA.
El, Angliába!

FÜLÖP KIRÁLY.
        Kösd fel a hajad’.

CONSTANTIA.
No felkötöm, fel; s mért cselekszem azt?
Letéptem nyűgöket és felkiálték:
„Oh, vajha e kéz a fiam’ szabaddá
Tehetné úgy, mint most e fürtöket!”
De már irigylem szabadságukat,
S bilincseikbe visszakénytetem,
Mivel szegény jó gyermekem fogoly. –
Azt mondtad egyszer, kárdinál atyám,
Hogy kedvesinket mennyben újra látjuk:
Ha ez való: meglátom gyermekem’,
Hisz’ Káin, az első figyermek óta
Addig, ki tegnap vőn lélekzetet,
Ily kedves angyalt még nem szűlt anya.
De most virágom’ örlő bú eszi,
Elűzi arcza úgy-szűlt kellemit,
Mint egy kísértet oly csontváz leend,
Sovány, halottszín, mint a sárgaláz,
Úgy hal meg; és ha majd feltámad is,
Előtalálom a menny udvarán
S nem ismerek rá; így soha, soha
Nem látom én Arthurt, a lelkemet!

PANDOLF.
Nagyon kirívó bú ez a tiéd.

CONSTANTIA.
Még ő beszél! Sohsem volt gyermeke.

FÜLÖP KIRÁLY.
Szerelmes vagy te búdba, mint fiadba.

CONSTANTIA.
Búm tölti bé távol fiam helyét,
Az fekszik ágyán, az jár-kél velem:
Felölti kedves arczát, szavait
Ismétli, minden tagja kellemét
Eszembe hozza, és üres ruháit
Növendék termetével tölti be:
Van hát szeretni ezt a bút okom.
Isten veled! Ily veszteség után
Én jobb vigaszszal szolgálnék neked. –
Nem kell ez a rend a fejem körűl!
Midőn az elmém ily zavarba’ van.
Oh Istenem! fiam! szép gyermekem!
Arthurom, éltem, kedvem, falatom,
Egész világom, özvegy napjaim
Vigasztalása, búmnak gyógyulása!        (El.)

FÜLÖP KIRÁLY.
Kárt tesz magában, félek; követem.        (El.)

LAJOS.
Nincs e világon már nekem gyönyör;
Éltem unalmas, mint álmos fület
Kétszer beszélve zaklató rege:
Keserű gyalázat ízét vette az
Édes világnak, úgyhogy már nekem
Belőle csak bú és szégyen terem.

PANDOLF.
Ha nagy betegség fordulóhoz ért,
Épen ha jobbra, gyógyulásra fordul,
Tetőzik a láz; búcsuzó gonosz
Épen a válás pontján leggonoszb.
Hát mid veszett e napnak vesztivel?

LAJOS.
Öröm, szerencse, hírnév napja mind!

PANDOLF.
Igen, ha ezt kivívtad volna már.
Nem, nem: midőn a sors szándéka legjobb,
Legmarczonábban akkor néz reánk.
Bámúlat az, mi mindent veszte János,
Ki e csatában tisztán nyerni vélt.
Bánod, hogy Arthur foglya lett, ugy-e?

LAJOS.
Oly szív szerént, mint ő örül neki.

PANDOLF.
Elméd oly ifjú, mint véred, királyfi.
Halld hát beszélni jósló szellemem’;
Már a lehellet, melylyel ezt kimondom,
Minden porszemnyi, gazszál-bökkenőt
Lefú az angol trónra vezető
Utból előled; jól figyelj tehát.
Elfogta Arthurt, jó; de míg e gyermek
Erében a hő élet játszadoz’,
Nincs mód, hogy e bitor nyugton lehelljen
Egy óra-, egy percz-, egy pillanatig.
Mohó kézzel rabolt királyi pálczát
Ép oly mohón kell védni, mint nyeré;
Sikamlós téren a ki áll, bizony
Hitvány fogódzó közt sem válogat.
Hogy János állni birjon, bukni kell
Arthurnak; így lesz, mert csak így lehet.

LAJOS.
S én mit nyerek, ha Arthur elbukott?

PANDOLF.
Nőd Blanka herczeg-asszony örökén
Mind azt kivánhatd, mit Arthur kivánt.

LAJOS.
S elveszthetem, mint Arthur, életemmel.

PANDOLF.
Mily bamba vagy, s ujoncz ez ó világban!
János neked sző ármányt; az idő
Pártodra esküdt: mert ki bizodalmát
Hű vérbe mártja, véres, hűtelen
Bizalmat nyer csak. E rossz kezdetű tett
Meghűti összes népének szivét
És megfagyasztja jó indulatok’,
Hogy bármi hitvány alkalom vetődjék
Buktára, felkarolják szívesen.
Nem vethet a lég oly természetes gőzt,
Nem járhat úgy idő, nem egy vihar,
Nem egy szokott szél, rendes tűnemény,
Hogy meg ne foszszák a természetes
Okától, hogy csudának, égi jelnek,
Baljóslatú szörnynek, Isten szavának
Ne mondanák, mely nyilván hirdeti
János király fejére a boszút.

LAJOS.
De hátha nem nyúl Arthur életéhez,
Csak bizton őrzi fogságban magát?

PANDOLF.
Oh jó uram! Csak hallja, hogy közelgetsz,
S ha még az ifjú Arthur nem halott,
E hírre meghal; akkor tőle mind
Elpártol a nép szíve, s minden új,
Szokatlan változást csókkal fogad,
S a pártütés’, düh’ gyilkos ösztönét
Kitépi János véres ujja közzül.
Már mintha látnám ezt a zendülést;
S oh! mennyi szolgál még javadra olyan,
Mit föl se hoztam. Faulconbridge, a korcs,
Most Angliában egyházat zsebel
Megsértve minden buzgó érzetet.
Csak tíz-tizenkét harczos franczia
Lehetne ottan, mint madárcsaló síp,
Legott követné ángol tízezer;
Vagy, mint maroknyi hó, görgetve mindjárt
Hegygyé növekszik. Oh, nemes dauphin,
Jer a királyhoz. Bámulásra méltó,
Mit nem tesz e békétlen hangulat
Most, hogy színig van lelkök sérelemmel;
Menj, Angliába; késztem a királyt is.

LAJOS.
Erős okod erős tettet csinál:
Igen-edre nem mond nem-et a király.        (Elmennek.)

NEGYEDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Northampton. Szoba a várkastélyban.

Hubert, két Porkoláb-bal jő.

HUBERT.
Hevítsd izzóra e vasat; te meg
Állj e kárpit mögé: s ha lábam a föld
Keblére toppan, hát rohanj elő,
S kötözd erősen székhez a fiút,
A kit velem lelsz. Jól vigyázz; eredj!

1. PORKOLÁB.
Van teljhatalmad erre, gondolom?

HUBERT.
Csúf aggodalmak! Láss hozzá! ne félj.        (Porkoláb-ok el.)
Jer, kis öcsém, jer! Egy szóm lesz veled.
Arthur jő.

ARTHUR.
Jó reggelt, Hubert.

HUBERT.
        Jó reggelt, kis herczeg.

ARTHUR.
Oly kicsi herczeg, a mily csak lehet,
Bár több lehetni oly nagy czíme van.
Komor vagy.

HUBERT.
Volt már vígabb kedvem is.

ARTHUR.
Oh boldog Isten! Hisz’ rajtam kivül
Bús lenni oka sincsen senkinek;
Pedig fransz földön laktomban, tudom,
Sok úrfi oly komor volt mint az éj,
Merő hívságból. A kereszt-vizemre!
Csak én fogoly ne volnék – őrzenék
Juhot bár – mily vidor lennék napestig!
Sőt itt is az; csak a nagybácsira
Gyanúm ne volna: mit forral megint.
Fél tőlem, én is tőle. Tehetek
Én róla, hogy Godofréd volt apám?
Nem, úgy-e? Nem bizony. Adná az ég:
Volnék fiad! szeretnél, úgy-e, Hubert?

HUBERT.
(félre).
Ha szólok, ez ártatlan csevegés
Felkölti bennem holt irgalmomat:
Tehát dologra; végezzünk hamar.

ARTHUR.
Beteg vagy, Hubert? Oly halvány az arczod.
Oh, vajha volnál egykissé beteg,
Hogy én virraszszam ágyad’ reggelig;
Jobban szeretlek, mint engem te, lásd.

HUBERT.
(félre).
Beszéde mindjárt meghóditja keblem’. –
Olvasd, kis Arthur.        (Papírt mutat.)
        (Félre.)        Ejnye balga nedv!
A szörnyű kínzást ajtón dobja ki!
Sietni kell, mert elhatározásom
Lágy női könyben mindjárt elpotyog. –
Nem szép az írás? nem olvasható?

ARTHUR.
Oh szép, nagyon is, ily rút tartalomhoz,
Ki kell taszítnod mind a két szemem’
Tüzes vassal, Hubert?

HUBERT.
        Ki kell, fiú.

ARTHUR.
És megteszed?

HUBERT.
        Meg.

ARTHUR.
        Van hozzá szived?
Ha csak fejed fájt, én zsebkezkenőm’
Kötöttem, ládd-e, homlokod köré
(Az volt a legszebb, herczegnő himezte),
Azóta vissza sem kértem soha;
Kezembe’ tartám éjfélig fejed’,
És, mint az óra fürge perczei,
Fel-felvidítám a nehéz időt,
Kérdezve tőled: „hol fáj?” és: „mi kell?”
Vagy: „mit csináljak enyhítésedűl?”
Sok pórfi szunnyadt volna csendesen,
Nem vetted volna egy nyájas szavát;
Hanem királyfi volt az ápolód.
Gondolhatod most, e nagy szeretet
Csak színlés, tettetés: gondold, ha tetszik.
Ha Isten úgy akarta, hogy te bánts,
Hát bántanod kell. – Kisütöd szemem’?
E két szemet, melyek terád soha
Görbén se néztek s nem fognak soha?

HUBERT.
Megesküvém; most vassal pörkölöm ki.

ARTHUR.
Ah! ez csak ily vas korban lehető.
De hiszen a vas, bár izzó-vörös,
A míg szememhez ér, feliszsza könyem’,
S tüzes haragját e szerint maga
Ártatlanságom nedve oltja ki;
Búvában akkor rozsda rágja szét,
A mért tüzes volt, hogy szememnek ártson.
Tudnál keményebb lenni, mint a vert-vas?
Angyal ha jönne s mondaná nekem,
Hogy a szemem’ Hubert kiszúrja, még se
Hinném; se másnak, Huberten kivül.

HUBERT.
Gyertek be, hé!        (Toppant.)
Porkolábok jönnek, kötéllel, vassal stb.
        Tegyétek a parancsom’.

ARTHUR.
Jaj, jaj! ne bánts Hubert, ne bánts! szemem
Már e bakók láttára oda van!

HUBERT.
Mondom, kötözd meg; addszi a vasat.

ARTHUR.
Jaj, jaj! mi szükség e bősz durvaságra?
Hisz meg se moczczanok, mint egy darab kő.
Hubert, ne köttess meg, az Istenért!
Hallgass ki, Hubert; küldd el ezeket,
Oly csendesen megűlök, mint a bárány.
Egy moczczanást, rúgást, szót nem teszek,
A vasra sem tekintek mérgesen.
Csak űzd el e két embert, s megbocsátom,
Akármi kínzást tészsz rajtam magad.

HUBERT.
No, várjatok kün; hagyjatok magunkra.

1. PORKOLÁB.
Sokér’ nem adnám, hogy itt nem leszek.        (Porkolábok el.)

ARTHUR.
Oh jaj! kiszidtam egy barátomat:
Nézése zordon, de jó szíve van. –
Hídd vissza, hogy részvéte a tiédet
Éleszsze föl.

HUBERT.
Fiú, készítsd magad’.

ARTHUR.
Hát nincs menekvés?

HUBERT.
Nincs; tartsd a szemed’.

ARTHUR.
Oh Istenem! bár a tiédbe csak
Egy szálka, porszem, hajszál volna most,
Vagy bármi e becses érzéknek árt:
Hogy érzenéd, mily kínos ott az is,
S elszörnyekednél bősz szándékodon.

HUBERT.
Hát ezt igérted? Hallgass, fogd be a szád’.

ARTHUR.
Két száj se volna sok, Hubert, midőn
A két szemet kell védenünk vele.
Ne mondd, fogjam be a szám’; oh ne, Hubert;
Inkább, ha tetszik, vágd ki nyelvemet,
Csak a szemem’ ne bántsd. Oh, a szemem’ ne!
Ha másért nem, csak hogy nézhesselek.
Ni! eszközöd kihült; bizony ki az!
Lám, ő se bánt már.

HUBERT.
        Könnyű meghevítnem.

ARTHUR.
Nem azt ugyan; meghalt búvában a tűz,
Hogy, bár az ember kényelmére van
Teremtve, ily méltatlan szörnyü czélra
Fordíttatik. – No, íme, nézd magad,
Nincs már e szénben semmi ártalom;
Az ég fuvalma, ím, elfújta lelkét,
Szórván fejére bűnbánó hamut.

HUBERT.
Csak rá lehellek, és föléled újra.

ARTHUR.
Akkor csak elpirítod újra, Hubert:
Szégyen miatt fog égni tetteden;
Sőt tán szemedbe szikrát is lövell,
És mint az eb, ha harczra mérgelik,
Hozzá kap őtet csipkedő urához.
Lám, minden eszköz, melylyel ártanál,
Megvonja tisztét; csak benned hiányzik
Az irgalom, mely tűzbe, vasba’ megvan,
Tudjuk pedig, mily irgalmatlanok.

HUBERT.
Jó, láss, hogy élj: én nem bántom szemed
Bátyád egész kincstáraért se; bár
Megesküvém, fiú, és eltökéltem,
Hogy e tulajdon vassal kisütöm.

ARTHUR.
Oh! most megint Hubert vagy; ekkorig
Álczát viseltél.

HUBERT.
Csitt! Isten veled.
Bátyád ne tudja, csak holt híredet.
E kém kutyákat álhírrel tömöm meg.
Aludj’ te bátran, kedves kis fiú:
Nincs a világnak kincse, a miért
Illetne Hubert.

ARTHUR.
        Oh ég! köszönöm.

HUBERT.
Hallgass! ne többet. Jer titkon velem;
Koczkára dobtam érted a fejem’.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Ugyanott. Trónterem a palotában.

János Király, koronásan, Pembroke, Salisbury és más Urak jönnek. A király trónra lép.

JÁNOS KIRÁLY.
Megkoronázva újra, újra itt
Ülünk, s remélem, jó szemmel tekintve.

PEMBROKE.
Ez „újra”, felség, úgy tetszett; különben
Ez „újra” most egyszer fölösleges.
Felséged immár koronázva volt,
Megfosztva sem lőn e királyi dísztől;
Néped szívében nem forrt lázadás;
Országod’ új vágy nem zavarta fel
Várt változások, jobb kormány után.

SALISBURY.
És így e pompát kétszer venni föl,
Dús czímre új czikornyát hímzeni,
Futtatni szín aranyt, kifestegetni
A liljomot, pancsolni violát
Illatszerekkel, a jeget gyalulni,
Pótolni a szivárvány színeit,
Vagy mécs-világgal gyámolítni fényét
Az ég dicső szemének: ez pazar
S nevetni méltó ráadás vala.

PEMBROKE.
Ne vón, királyi tetszésed müve,
E tett hasonló ismételt regéhez:
Előlkezdése fülháborgató,
Kivált, ha rosszkor zaklatnak vele.

SALISBURY.
Ez által ódon, ismert képe a
Jó agg szokásnak eltorzul nagyon
És, mint vitorlát egy szélfordulás,
Az elme-járást úgy téríti el,
Megbokrosítja a józan tanácsot,
Beteggé tészi az ép véleményt,
Gyanússá a valót, a mért ilyen
Ujdon szabásu köntöst ölte fel.

PEMBROKE.
Kézműves is ha jónál jobbra tör,
Becsvágyban elvész a tanult ügyesség;
S gyakorta mentség a hibát nagyobbá
Növeszti, mint volt a mentség előtt:
Így, folt takarván kicsi repedést,
Jobban gyanúba ejti a likat,
Mint maga a lik, a foldás előtt.

SALISBURY.
Váltig tanácslók mi az ünnepély
Előtt is ezt már; de méltóztatott
Felséged föl se venni: jó, legyen;
Hisz’ akarásunk, részben mint egészben,
Ott áll meg, a mit felséged akar.

JÁNOS KIRÁLY.
Némely okát már közlém második
Koronázásomnak, s azt hiszem, erősek;
Többet, erősbet is fogok, mihelyt
Félelmem enyhül; addig, kérjetek:
Mit kell javítni, a mi nem megyen jól,
És látni fogjátok, mily készakarva
Meghallgatom s adom kérelmetek’.

PEMBROKE.
Én hát, ezeknek szája is levén
És hangadója szívök vágyinak,
Magam nevében s az övékben is,
De legkivált ten-biztosságodért,
Mely fő törekvés mind nekem s nekik,
Szívből könyörgök, hogy bocsásd el Arthurt,
Kinek fogsága e veszélyhozó
Okoskodásra készti a tömeg
Elégedetlen, morgó ajakát:
Ha, mit nyugodtan birsz, joggal birod:
Mért akkor e félsz, mely (mondják) csupán
A rossz’ nyomán jár, hogy kalitba csukd
Ifjú öcsédet, elfojtsd napjait
Barbár tudatlanságba, s fiatal
Korától megvond a nemes gyakorlat
Oly dús előnyét? – Hogy hát ez ürűgy se
Maradjon trónod ellenséginek:
Parancsold, kérjük, hogy mellette kérjünk;
Magunk javára ezt csak annyiban
Teszszük, mivel szabadságán saját
Üdvöd alapszik, s ezen a miénk.

JÁNOS KIRÁLY.
Legyen tehát; megbízlak kiskora
Vezérletével.
Hubert jő.
        Nos, Hubert, mi újság?        (Hubert súg a királynak.)

PEMBROKE.
Ez a vértettre választott egyén,
Parancsát egy barátom látta is.
Rút bűne’ képe a szemében űl,
A pisla nézés háborgó kebel
Tanúja: megtörtént, félek s hiszem,
Mitől remegtünk, hogy rá bizatott.

SALISBURY.
S ni, a királynak, hogy’ jő-megy szine
Merénye s a bel-furdalás között,
Mint szemben álló két sereg között
A nyargalóczok. Szenvedélye megkölt:
Ki kell fakadnia.

PEMBROKE.
        S ha fölfakad,
Rút evje e fiú halála lesz.

JÁNOS KIRÁLY.
Mi vissza nem tarthatjuk a halál
Erőszakos kezét. – Kérelmetek
Megadni bennem él az akarat;
De tárgya elhúnyt, nincs többé, urak:
Azt mondja, Arthur virradóra meghalt.

SALISBURY.
Féltünk bizony, halálos a baja.

PEMBROKE.
Hallók biz’ azt, halálán van szegény,
Bár azt sem érzé maga, hogy beteg.
Ezért felelni kell, vagy itt, vagy ott!

JÁNOS KIRÁLY.
Mit hánytok énrám ily komor szemet?
Avagy enyém a végzet ollaja?
A szívverésnek én parancsolok?

SALISBURY.
Ez szembeötlő gaz játék, s gyalázat,
Hogy ezt a nagyság oly durván üzi.
Szerencsét hozzá; most élj boldogul.

PEMBROKE.
Megállj, lord Salisbury; én is megyek:
Keressük fel szegény fiú örökjét,
Kicsíny országát, az erőszakos sírt.
A vér, kié hosszába’, széltibe’
E nagy sziget, négy lábbal éri be.
Gonosz világ! Ezt nincsen tűrni mód:
Ez még kitör, s elébb tán, mint utóbb.        (Urak el.)

JÁNOS KIRÁLY.
Égnek boszútól. Bánom tettemet:
Vérben vetett alap nem biztosít;
Mások halála életet nem ad.
Egy Híradó jön.
Ijedség űl szemedben. Hol az a vér,
Melyet lakozni láttam arczodon?
Ily rút idő nem tisztúl vész nekül:
Ontsd. – Hogy megyen Frankhonban a világ?

HÍRADÓ.
Frankhonból Ángliába. – Ily erőt
Kül támadásra nem szedett soha
Egy tartományból senki, mint a fransz.
El is tanúlta gyors átköltödet:
Mert míg füledhez jutna készülése,
Már itt van a hír, hogy megérkezett.

JÁNOS KIRÁLY.
Ha! Részegen feküdtek és aludtak
Tudósitóink? Mit csinál anyám,
Hogy ily hadat gyűjt a franszok királya
S ő meg se hallja?

HÍRADÓ.
        Porral van füle
Betömve; ápril elsején kimúlt
Nemes királynénk; és úgy hallani,
Constantia asszony is tegnapelőtt
Örjöngve meghalt; ezt csak szóbeszédből
Hallám; való-e vagy se? nem tudom.

JÁNOS KIRÁLY.
Késleld futásod’, szörnyü kénytelenség!
Kössünk frigyet, míg bőszűlt nagyaim’
Lecsöndesítem. – Meghalt az anyám!
Hogyan felfordúlt hát fransz birtokom! –
Ki a vezére a fransz haderőnek,
Mely, mint igaznak mondod, partra szállt?

HÍRADÓ.
Maga a dauphin.

JÁNOS KIRÁLY.
Elkábitod fejem’
RICHARD jő, Pomfreti Péter-rel.
Rossz híreiddel. – No, mit mondanak
Gazdálkodásodhoz? Csak sohse tömd
Rossz hírrel a fejem’, már tele van.

RICHARD.
Ha félsz a legrosszabbat hallani,
Essék fejedre hát hallatlanúl.

JÁNOS KIRÁLY.
Öcsém, megengedj: elnyomott az ár,
De újra föntlélekzem, a habon.
Most már kihallgatásra kész vagyok
Akármi nyelvnek, szólna bármiről.

RICHARD.
Hogy’ boldogultam a papok között,
Arról beszéljen gyüjtött összegem.
De átkelőben országszerte a
Népnél csodás képzelmeket találtam,
Sok mende-mondát, hiú álmokat;
Nem tudja bár, mitől, de fél nagyon.
Itt hozok egy jóst, Pomfretben fogám,
Sarkába száz meg száz ember tolult;
Nyers hangu, durva rímekben nekik
Azt gajdolá, hogy délben Áldozókor
Felséged a koronát leteszi.

JÁNOS KIRÁLY.
Hitvány ábrándozó, mér’ tetted azt?

PÉTER.
Előre látom, hogy beteljesűl.

JÁNOS KIRÁLY.
Hubert, vitesd el, börtönözd be jól;
S az nap delén, mikorra koronám
Letételét jósolja, függni fog.
Add jó kezekbe, s fordúlj vissza, mert
Szükségem van reád. –        (Hubert és Péter el.)
        Oh, kedves öcs!
Hallád, mi hír van? mely had érkezett?

RICHARD.
A fransz, uram; minden száj hirdeti;
De meg’ Bigot s Salisbury lordokat
Találtam épen lángvörös szemekkel:
Többed magukkal Arthur tetemét
Keresni mentek; úgy mondják, az éjjel
Kivánatodra meggyilkoltatott.

JÁNOS KIRÁLY.
Nemes rokon, menj, elegyűlj közéjök.
Módját találtam, hogy megnyerjem újra:
Hívd vissza őket.

RICHARD.
        Majd fölkeresem.

JÁNOS KIRÁLY.
De most, azonnal; egy, kettő: siess!
Oh! csak ne lenne jobbágy-ellenem.
Midőn kül ellen büszke támadása
Rémíti szörnyü fénynyel városim’!
Légy Mercurom; köss szárnyat a bokádra,
És vissza ismét szállj, mint gondolat.

RICHARD.
Időnk lelke tanítson gyorsaságra.

JÁNOS KIRÁLY.
Lelkes, lovaghoz illő szó vala.        (Richard el.)
Eredj utána, mert tán kelleni
Fog a lordok közt s köztem híradó:
Te légy az.

HÍRADÓ.
Tiszta szívből, fejdelem.        (Híradó el.)

JÁNOS KIRÁLY.
Anyám meghalt!
Hubert vissza jő.

HUBERT.
Felség, az a hír, öt hold volt az éjjel:
Négy helyben álló; míg az ötödik
Csodás keringést tőn a négy körűl.

JÁNOS KIRÁLY.
Öt hold?

HUBERT.
        Vén emberek s banyák az utczán
Ebből veszélyes módra jóslanak.
Arthur halála köz hír ajkukon,
S őt emlegetve, csóválják fejök’,
Egymás fülébe súgnak; a beszélő
Megrántja csuklón a rá hallgatót,
Míg ez riadt mozdúlatot csinál,
Homlokredőzve int, s forog szeme.
Láttam kovácsot, így állt pőrölyével,
Miközben a vas űlőjén kihült,
Tátott ajakkal nyelni egy szabó
Ujságait, ki hirtelen fonákul
Rántott papucscsal, a kezében olló
S mérték, beszélt tengernyi franczia
Seregrül, a mely Kentben talpon áll.
Egy másik vézna, mosdatlan müvész
Arthur halálát kezdve, vág szavába.

JÁNOS KIRÁLY.
S te mért akarsz így elrémíteni?
Mit hányod ennyit az Arthur halálát?
Te gyilkolád meg; nékem volt okom
Holtát kivánni, nem neked, megölni.

HUBERT.
Nem volt, uram? hát nem te sürgetél?

JÁNOS KIRÁLY.
Fejdelmek átka szolga környezet,
Mely kész parancsul fogad egy szeszélyt
S az élet véres hajlokába tör;
Mely a hatalmas egy szemvillanását
Törvénynek érti, s tudja, mit jelent
Egy ráncz e szörnyü felség homlokán,
Holott szeszély tán, inkább mint parancs.

HUBERT.
Tettemre itt van írásod, pecséted.

JÁNOS KIRÁLY.
Oh! majd ha menny s föld közt vég számadásra
Megyünk, ez írás, e pecsét leend
A kárhozatra ellenünk tanú.
Hányszor nem indít a rossz eszközök
Látása rosszra! – Ha te nem vagy ott,
Természet által immár bélyeges,
Ki-vált, kijegyzett czinkos a gonoszra:
Eszembe sem jut e gyilkos merény.
De észrevévén szörnyü arczodat,
Késznek találva, képesnek, mohónak
Véres gonoszra, főbe járó tettre:
Halkan elejtém, hogy haljon meg Arthur;
S te, csakhogy egy király kedvébe juss,
Nem vétkeléd, megölni egy királyfit.

HUBERT.
Uram –

JÁNOS KIRÁLY.
Ha csak fejet rázsz, elhallgatsz, midőn
Homályosan kimondám czélomat,
Vagy kétkedőleg vetsz reám szemet,
Úgy, mintha nyíltabb szóra kérdenél:
Mélyen pirulva megnémúlok, és
Abbanhagyom, mivel félelmeid
Félelmeim’ fölgerjesztik vala.
De te megértéd puszta jelemet,
S viszont jel által ösztönzéd bünöm’;
Igen, megállás nélkül ráleve
Bősz lelked, ádáz jobbod elkövetni
A tettet, a melyet kimondani
Mindkettőnk nyelve aljasnak talált.
Ki, színem elől! többé ne lássalak!
Fő-rendem elhagy; országommal, épen
Kapumnál, idegen tábor daczol;
Mi több, e testi országban, eme
Vér- és lehellet-lakta tartomány
Határi közt is belharcz, pártütés
Foly, lelkem és öcsém halála közt.

HUBERT.
Más ellenidre fegyverkezz’: magad
S lelked között ím békét szerzek én.
Nem halt meg Arthur: e kéz, e tulajdon
Kezem, még szűz, ártatlan ekkorig,
Nem festi vérnek bíbor mocska ezt.
És e kebelbe még nem szállt soha
Bősz gerjedelmü gyilkos gondolat.
Fölséged a természetet gyalázá
Képemben, a mely kívül durva bár,
Szebb lelket burkol, hogysem egy gyerek
Hóhéra lenne ily ártatlanúl.

JÁNOS KIRÁLY.
Él Arthur? Oh siess hát lordjaimhoz,
Öntsd lángoló dühökre híredet,
Hajtsd vissza őket a hűségre hozzám.
Mit szenvedélyem arczodról beszélt,
Bocsásd meg; a düh vak volt bennem, és
A vérbe fordult szem rút képzete
Csufabbnak tüntetett fel, mint valál.
Oh! ne felelj; csak hívd magánszobámba
A lordokat; menj, hogy hamar jöhess.
Lomhán sürgetlek: te jobban siess.        (El.)

III. SZÍN.

Ugyanott.

A várkastély előtt. Arthur, a falon.

ARTHUR.
A fal magas; de már én csak leugrom. –
Jó föld, kegyelmezz, meg ne üss nagyon! –
Vagy ismer itt vagy senki; ha igen:
Ez a hajó-inas mez eltakar.
Félek, de már csak ráadom fejem’.
Ha lent vagyok, s lábam ki nem törött,
Ezer kibúvóm lesz tovább inalni.
S mindegy, szökőben, vagy itt fogva halni.        (Leugrik.)
Oh! e kövekbe’ bátyám szíve van. –
Lelkem’ fogadd ég! testem’ Angolhon!        (Meghal.)
Pembroke, Salisbury és Bigot jönnek.

SALISBURY.
Hozzá megyek Szent-Edmunds-Burybe,
Más menhelyünk nincs, s kapni kell, urak,
A zord idők e szép ajánlatán.

PEMBROKE.
Ki hozta a bibornok levelét?

SALISBURY.
Melun gróf, egy főrangú franczia;
Titkos beszéde a dauphin baráti
Érzelmiről még több, mint e levél.

BIGOT.
Menjünk elébe holnap reggelig.

SALISBURY.
Azaz hogy akkor indulunk; hiszen
Két hosszú nap kell, úgy érünk oda.
Richard jő.

RICHARD.
Még egyszer jó napot, mogorva lordok.
Kéret magához tüstént a király.

SALISBURY.
Minket lerázott a király magáról.
Mocskos palástját szűz becsűletünk
Nem bélli többé, s nem járunk tovább
A vérnyomon, mit minden lépte hágy.
Menj vissza, mondd: elszántuk életünket.

RICHARD.
Bár mit koholtok, szép szó többre megy.

SALISBURY.
Sérvünk eszel most, nem illemszabály.

RICHARD.
De sérvetekben nincs sok ész; tehát
Ész volna, hogy tudnátok illemet.

PEMBROKE.
Öcsém, öcsém! a boszuságnak is
Megvan saját joga.

RICHARD.
        Meg ám, való:
Urába’ tesz kárt, másba’ senkibe’.

SALISBURY.
Ez itt a börtön.        (Meglátva Arthur-t.)
        De ki fekszik itt?

PEMBROKE.
Halál, királyi szépségtől kevély!
Oh, hát a földnek nincs egy odva e
Bünt eltakarni?

SALISBURY.
A gyilkos, talán
Szörnyedve tettén, ím itt hagyja, hogy
Boszút kiáltson.

BIGOT.
        Vagy midőn a sírba
Kárhoztatá is e szép alakot,
Sajnálta sírba e királyi gyöngyöt.

SALISBURY.
No, hát te, Richard, mit szólsz? Láttad-e
Mását? vagy olvastad, hallottad-e?
Képzelted-e, vagy most képzelheted,
Hogy, látva, látod? birna képzeted,
E tárgy nekül, ilyet teremteni?
Ez a fő csúcsa, leghegye, taréja,
Legisleg-teteje a czímeres
Vérgyilkolásnak; a legvéresebb
Gyalázat, legvadabb és leggazabb
Embertelen csíny, melylyel hályogos
Szemű harag, vagy a meredtszemű düh
Szánó könyet facsart ki valaha.

PEMBROKE.
Meg van bocsátva minden eddigi
Ölés ez által: mert ez oly egyetlen,
Páratlan ádáz, hogy megszenteli
Évszázadok még nem fogant bünét;
Halálos vérontás, ez iszonyú
Látványhoz mérve, puszta tréfa lesz.

RICHARD.
Átokra méltó, véres munka ez;
Istentelen kéz sujtoló müve,
Ha általában emberkéz müve.

SALISBURY.
Ha általában emberkéz müve? –
Sejtettük azt mi, hogy mi készül itt:
Hubert kezének aljas műve ez;
A csel, az ármány, a király esze.
Megtiltom e szív hűségét iránta,
Térdelve drága élted romjain;
És e lehelni szűnt fenség fölött
Szent fogadás tömjénét lehelem:
Hogy földi kéjet meg nem ízlelek,
Gyönyör ragálya nem kap el soha,
Se kényelem-vágy, tétlen lustaság,
Míg e kezet dicsővé nem teszem
A boszuállás tisztessége által.

PEMBROKE. BIGOT.
Szavadra lelkünk híven esküszik.
Hubert jő.

HUBERT.
Uraim, kereslek nagy-lélekszakadva.
Él Arthur: a király küld értetek.

SALISBURY.
Oh! vakmerő; hogy nem pirúl halálra! –
Czoki, gazember! elkotródj’ hamar.

HUBERT.
Én nem vagyok gazember.

SALISBURY.
(kardot ránt).
        Megraboljam
A törvény fáját?

RICHARD.
        Fegyvered ragyog:
Uram, dugd vissza.

SALISBURY.
        Nem, míg hüvelyűl
E gaz gyilkos bőrébe nem dugom.

HUBERT.
Vissza, lord Salisbury! vissza, ha mondom:
Kardom csak oly éles, mint a tied.
Isten bizony! kár magad’ így feledni,
S kihívni vészes önvédelmemet,
Nehogy felejtsem rangod’, érdemid’,
Nagyságod’, és csupán dühöd’ tekintsem.

BIGOT.
Odább, szemétdomb! Még daczolni mersz
Egy főnemessel?

HUBERT.
        Én nem, a világért;
De védni ártatlanságom’ merem
Egy császár ellen is.

SALISBURY.
        Gyilkos vagy.

HUBERT.
        Azzá
Ne tégy! Még nem vagyok. Ki hamisat szól,
Nem mond valót, s ki azt nem mond, hazug.

PEMBROKE.
Aprítsuk össze.

RICHARD.
        Békeség, ha mondom.

SALISBURY.
Odább Faulconbridge, vagy megkeserűlöd.

RICHARD.
Meg ám az ördög, Salisbury. Ha rám
Csak rút szemet vetsz, egyet lépsz felém,
Vagy egy gyalázó szót ejtesz dühödben,
Tüstént leváglak. Dugd be kardodat,
Mert összeverlek úgy, nyársoddal együtt,
Hogy azt tudod, ördög ver, a pokolból.

BIGOT.
Mit akarsz te, híres Faulconbridge lovag?
Pártolni ezt a gyilkost, e gazembert?

HUBERT.
Lord Bigot, én az egyik sem vagyok.

BIGOT.
Ki ölte hát meg e kis herczeget?

HUBERT.
Én élve hagytam, egy órája sincs;
Tiszteltem őt, szerettem őt; s halálig
Fogom siratni kedves életét.

SALISBURY.
Hitelt ne adjon senki ál könyének!
Gazság soh’ sincs ily folyadék nekül;
S ez, régen űzve, úgy mutatja fel
Mint száalomnak ártatlan vizét.
El hát velem, ki vágópad mocsok
Szagú körétől borzad lelkileg,
Mert engem itt bűn bűze fojtogat.

BIGOT.
Siessünk a dauphinhoz, Burybe.

PEMBROKE.
Mondd a királynak: ott reánk akad.        (Lordok el.)

RICHARD.
Itt jól foly a világ! Tudsz valamit
E szép dologban? Oh! az irgalom
Vég- és határtalan mesgyéin is túl
El vagy kárhozva, ha te tetted e
Gaz tettet, Hubert.

HUBERT.
        Hallgass ki, uram.

RICHARD.
Ha! megmondjam, mi vagy?
Oly kárhozott vagy, mint a fekete –
Nem, semmi sincsen olyan fekete:
Sötétebb szinre vagy kárhozva, mint
A Lucifer király; nincs ördöge
Pokolnak oly rút, a minő te lészsz,
Ha e fiúnak gyilkosa te vagy.

HUBERT.
Egy lelkem, egy hitem –

RICHARD.
        Ha csak belé
Egyeztél, a Judás végére juss;
Kötél ha kell, a leggyöngébb fonál,
Minőt hasából pók font valaha,
Birjon meg; egy szál káka is gerendád
Legyen; s ha vízbe fojtonád magad’,
Csak egy kanálba önts egy kis vizet,
Az, mint egész nagy tenger, oly elég
Lesz ily gazembert megfúlasztani.
Felette súlyos a gyanúm reád.

HUBERT.
Ha tett, helyeslés, vagy bár gondolat
Által bünös vagyok e drága élet
Elorzásában, mely e szép agyag
Lakója volt: ne légyen a pokolnak
Elég gyötrelme, engem kínzani.
Én jól hagyám.

RICHARD.
        Menj, fogd öledbe, s vidd el. –
Kábult vagyok, s út-vesztve bújdosom
E zord világ vészes tüskéi közt.
Mily könnyen elbirod nagy Angliát!
Mert e hazából élet, jog, igazság
E morzsa felség eltűntén, együtt
Felszálla mennybe; itt más nem maradt,
Csupán czivódni, dúlni, tépni foggal
E büszke állam gazdátlan ügyét.
Most e királyság puszta konczain
Bősz háború dühös taréja berzeng
S a béke lágy szemébe kurrogat;
Külső hadak, benső békétlenek
Egy útba vágnak; s roppant zűrzavar
Les, mint a hollók egy esett baromra,
Egy kicsikart trónt, mely bukóban áll. –
Boldog, kinek palástja és öve
Kibírja e vészt. – Vidd el a fiút,
Aztán siess utánam a királyhoz.
Markomban ezer a sürgős dolog;
S hazánkra, ím, az ég is agyarog.        (Elmennek.)

ÖTÖDIK FELVONÁS.

I. SZÍN.

Ugyanott. Terem a palotában.

János Király, Pandolf, kezében a korona, és Kisérők jönnek.

JÁNOS KIRÁLY.
És így kezedbe átszolgáltatám
Dicsőségem körét.

PANDOLF.
(a koronát János-nak nyújtva).
        Fogadd e kézből
Viszont: a pápa nyujtja általam,
Legfőbb hatalmu, nagy hűbér-urad.

JÁNOS KIRÁLY.
De tartsd meg szent szavad’: siess a fransz
Elé, s az ő szentsége rád ruházta
Egész erőddel álld el útjokat,
A míg fölöttünk a ház is nem ég.
Im pártot ütnek zúgó lordjaink,
Népünk a jobbágy tiszttel pörbe száll,
Esküdve frígyet, lelki hódolást
Külföldi vérnek, jövevény királynak.
E felzavart kedélyek árvizét
Csupán terajtad áll mérsékleni.
Ne késs’ tehát: oly beteg a jelen,
Hogy rögtön adni kell gyógyszert, különben
Gyógyíthatatlan a felforgatás.

PANDOLF.
Lehelletemből támadt e vihar,
Midőn a pápa ellen fortyanál.
De most, hogy visszatértél megjuházva,
E harczi szélvészt elcsitítja nyelvem,
S bősz Angliádban jó időt csinál.
Ma Áldozó nap van, jól megjegyezd,
Ma tétetem le a fransz fegyverét.        (El.)

JÁNOS KIRÁLY.
Ma Áldozó van? Nem azt jósolák,
Hogy Áldozókor, délben, leteszem
Koronámat? Épen az történt velem.
Azt gondolám: erőszak készt reá,
De, hála Isten, csak önkint tevém.
Richard jő.

RICHARD.
Hódolt egész Kent; csak Dover daczol még:
London baráti sergül fogadá
Hadastul a dauphint. A fő urak,
Szavadra mit se’ hajtva, ellenidhez
Kínálni mentek szolgálatjokat;
S vad zűrzavar száguldoz fel s alá
Kétes barátid kisded száma közt.

JÁNOS KIRÁLY.
Akkor se’ tértek vissza lordjaim,
Midőn hallák, hogy a kis Arthur él?

RICHARD.
Holtan találták, s az utczára vetve –
Mint egy üres tok, melyből élete
Kincsét gonosz kéz elrabolta már.

JÁNOS KIRÁLY.
Hisz a gaz Hubert azt mondá, hogy él.

RICHARD.
Élt, Istenemre! ő úgy tudta még.
De mért alélsz el? mért vagy ily borús?
Légy tettre is nagy, mint valál akarni;
Ne lásson a világ, hogy félelem,
Sötét bizatlanság kormányoz a
Király szemében egy mozdúlatot.
Légy, mint korunk, izgalmas; tűz a tűzben;
Ijeszsz ijesztőt; nézz farkas-szemet
A kérkedő iszonynyal: így a jobbágy
Fejdelme nagy-voltáról varr himet,
Példádra nagy lesz, és felöltözi
Az eltökélés bátor szellemét.
Előre! tündökölj, mint egy Hadisten,
Ha tetszelegni vágy a harczmezőn;
Mutass bizalmat, dicsvágyó merényt.
Vagy odvában verjék föl az oroszlánt?
Onnan riaszszák nagy-remegve ki?
Oh! ezt ne halljam. Fuss, csatázz, elébe
A borzalomnak, míg ajtódba’ nincs,
S birkozd le utján, míg idébb nem ér.

JÁNOS KIRÁLY.
Imént volt itt a pápa követe,
Szerencsésen kibékültem vele;
Szavát is adta, hogy elküldeti
Lajossal a hadát.

RICHARD.
        Oh dicstelen frigy!
Hát, míg van egy rög a lábunk alatt,
Mi alkudozni, béke-szónokot,
Irott hizelgést, és fegyverszünet-
Koldulni küldjünk, foglaló sereghez?
Egy síma állu ficzkó, egy puha
Selyem piperkőcz mutasson fügét?
Hízlalja dölyfét e harczos mezőkön?
Lengesse csúfos, tétlen zászlait
Egünkre, és ne leljen akadályt? –
Fegyverre, fölség! A bibornok úr
Talán nem is tud békét szerzeni,
Vagy, ha tud is, ne mondják legalább,
Hogy ellenálló szándékunk se’ volt.

JÁNOS KIRÁLY.
Te légy parancsnok e nehéz időben.

RICHARD.
Előre hát; bizvást indúlhatunk:
Különb sereggel is bir még hadunk.        (Elmennek.)

II. SZÍN.

Térség Szent-Edmunds-Bury mellett.

Lajos, Salisbury, Melun, Pembroke, Bigot és katonák fegyveresen jönnek.

LAJOS.
Irasd le, gróf Melun, e pontokat,
S hogy ne feledjük, őrizd gondosan.
Add ez uraknak az eredetit,
Hogy áttekintvén ez irásba tett
Szép egyességet, tudhassák, mi is,
Miért vevők fel az úrvacsorát;
S tartsuk meg épen, sértetlen, hitünket.

SALISBURY.
Megszegve, részünkről, nem lesz soha.
De, jó dauphin, bár önkint esküvénk
Buzgó, baráti, nem-sürgölt hitet
Ügyed javára: hidd meg, fejdelem,
Én nem örűlök, hogy sebzett korunkra
Rút pártütésnek balzsamírja kell,
S rögzött fenéjét egy sebnek csupán
Az orvosolja, hogy többet nyitunk.
Oh! fáj az én lelkem, hogy e vasat
Özvegy-csinálni kell kirántanom,
És ott pedig, haj! hol becsűletem
Mentőnek hívja s védelemre föl
A Salisbury nevet. De oly nagy az
Idő fekélye, hogy jogunk’ csupán
A jogtalanság s romboló zavar
Kezével ha lehet gyógyítanunk. –
Szegény barátim! hát nem sajnos az, hogy
Mi, e szigetnek édes magzati,
Megérni egy ily gyász órát születtünk,
Hogy drága keblét idegen zenére
Tapodva, töltsük elleni sorát?
Hogy távol ország főbbjei körében
(Haj! félre menve, sírnom kell ezen
A ránk erőtetett gyalázaton)
Szokatlan zászlaját kövessük itt?
Hah! épen itt? – Oh nemzet, vajha te
Mozdúlni birnál! vajha ölelő
Karjára véve Neptun, kiragadna
Öntudatodból s egy pogány vidékhez
Csatolna, hol bősz vérit e keresztyén
Két had szövetség medrében folyatná,
S ne ontaná ily szomszéditlanúl!

LAJOS.
Nemes természet látszik e szavakból;
Kebledben a küzdő indúlatok
Nemes valódat földrengésbe hozzák.
Oh, mily magasztos harczot víhatál te
A kénytelenség s jobbágy- eskü közt!
Hadd törlöm el e tisztes harmatot,
Mely mint ezüst csep gördül arczodon.
Olvadt szivem már női könyeken,
Bár ez csak olyan rendes áradat;
De férfi könyek ily ömletegén,
Lélekviharnak egy ily záporán
Bámúl szemem, s jobban megdöbbenek,
Mint ha az ég boltját telesteli
Rajzolva látnám égő meteorral.
Emeld föl arczod’, híres Salisbury,
S nagy-szívüséggel űzd szét e vihart;
Hagyd ezt a nedvet oly kisded-szemeknek,
Kik sohse’ látták még dühében az
Órjás világot, a szerencse sem
Játszott velök máshol, mint lakomán,
Hol pezsdül a vér, kedv és tréfa-szó.
Jer, jer. Csak oly le dughat’d még kezed’
A dús szerencse tarsolyába, mint
Lajos maga, – s ti szintén, jó urak,
Kiknek erőmhöz fonva idegi.
Pandolf jő, Kisérettel.
Úgy látszik, épen angyal szólt belőlem:
Itt jő a pápa szent követje, hogy
Az égi teljhatalmat ránk ruházza,
És tetteinkre szent lehellete
A jog nevét.

PANDOLF.
Légy üdvöz, nagy királyfi!
Ujságom ez: – János király kibékült
Rómával, s lelke, mely úgy kitevé
Magát az egyház, szent szék, s az örök
Főváros ellen, már magába szállt.
Most hát csavard fel rémes zászlaid’,
Símítsd meg a bősz harcz vad szellemét,
Hogy, mint oroszlán, mely kézhez tanult,
Szépen a béke lábához feküdjék,
S ártalmas volta csak látszó legyen.

LAJOS.
Kegyelmes úr, bocsánat! nem teszem.
Többnek születtem, mint hogy mást uralva
Parancsolásban második legyek,
S használható jobbágya, eszköze
Bármely hatalmas trónnak a világon.
Te fújtad lángra a harcz holtszenét
E sujtolt ország és magam között,
S tápláltad új anyaggal a tüzet:
Most már nagyobb az, mint kioltaná
A gyenge szellő, melytől lángra gyúlt.
Te tetted jogom arczát ismerőssé,
Fejtéd ki e honhoz igényemet,
Kötéd szivemre e hadjáratot:
És most avval jösz, hogy János kibékült
Rómával? Eh! békéjök mit nekem?
Én, nászi ágyam tisztes jogczimén,
Enyémnek tartom Arthur örökét;
És most, midőn meg van hóditva félig,
Most hagyjam itt, mert hát János kibékült
Rómával? Róma rabja vagyok én?
Adott-e Róma egy fillért, egy embert,
Vagy, támogatni, bármely hadiszert?
Nem én viseltem minden terheit,
Nem én s a tőlem függők izzadunk
Ez ügyben, és tartjuk ki e hadat?
Nem azt kiálták e sziget lakói,
Hogy partjaikra szálltam: Vive le roy?
Nincs-é kezemben a kártyák java
Elnyerni könnyen ez egy koronát?
Most adjam át a biztos nyereményt?
Nem, úgy segéljen! azt ne várja senki.

PANDOLF.
Csak külsejét tekinted a dolognak.

LAJOS.
Eh! külső, benső: vissza nem megyek,
Míg oly süker nem koronázza czélom’,
Minő biztatta dús reményimet,
Mielőtt e hősi dandárt fölszedém
S kiválogattam e tűz lelkeket,
Hogy szemmel a győzelmet is leverjék
S víjják ki a hirt épen a halál
Veszélyi közzől és torkábul is.        (Harsona szó.)
De mely vidám kürt riadása hív?
Richard jő, Kisérettel.

RICHARD.
Kérek kihallgatást, nemzetközi
Illem szerint: szót szólni küldtenek. –
Bíbornok úr, azt jöttem kérdeni:
Mit végezél már a király ügyében?
És válaszodból majd tudom tovább
Szavam irányát s megszabott körét.

PANDOLF.
Bizony, fölötte makacs a dauphin;
Kérelmeimre nem hajt, s kereken
Kimondá: ő kardját le nem teszi.

RICHARD.
No, a ki vért lehellő dühe van!
Az ifjú jót mond. – Halljuk hát az ángol
Királyt: belőlem ő felsége szól.
Ő készen áll: azt bölcsen is teszi;
E majmoló, e csintalan berontás,
E vértes álcza, e pajkos bohózat,
Csupasz szájú merény, gyermek hadak –
Mind csak nevetség a király előtt,
S ő készen áll, hogy vesszővel kiverje
E törpe tábort, e babszem hadat
Országa legszélső határain.
Ama kéz, mely elég erős vala
Korbácsot adni ajtótok előtt,
Mely azt okozta, hogy árkot-sövényt
Ugorva, kútfenékre, mint vödör,
Merűljetek le, ól-padlásokon
Szalmába, vagy mint zár alatti zálog
Szekrénybe és ládába bújatok,
Disznó vaczokban henteregjetek,
Édes menekvést pincze, börtön alján
Keressetek; hogy rázzon a hideg,
Ha egyet károg önnön nemzeti
Varjútok, vélve angol katona:
E diadalmas kéz itt lenne gyöngébb,
Mely a szobában, otthon, megrakott?
Nem! a vitéz király fegyverben áll,
Lebegve mint sas a fészek fölött,
Készen lecsapni, ha baj közelít. –
S ti háladatlan, ti korcs lázadók,
Ti szörnyű Nérók, kik föltépitek
Szűlő anyátok, e hon kebelét,
Pirúljatok: tulajdon nőitek
S halvány leányitok, mint amazon-had,
Dobszóra lejtnek, a gyűszűiket
Lovag keztyűvel, tűiket gerelylyel
Cserélik, és lágy, szende szívöket
A büszke harczok véres hajlamával.

LAJOS.
Elég a nagy-szó: fordulj vissza békén.
Megengedem, letorkolsz. Jó utat;
Nincs vesztegetni szánt, olcsó időnk
Ily kérkedővel.

PANDOLF.
        Én hadd szólok egyet.

RICHARD.
Nem, én beszélek.

LAJOS.
        Itt egyik se’ fog.
Pörögjön a dob! s hadd pöröljön a
Harcz nyelve: mi jogon s miért vagyunk itt.

RICHARD.
Elbődül a dob, ha verik: ti is,
Ha majd verünk mi. Ám riadjon a
Viszhang dobod zajátul: itt közel
Szintén van egy dob, felszorítva jól,
Mely visszaperdül s ép oly hangosan.
Veress te másat: más ropog legott
Az ég fülébe, s ép oly hangosan
Gúnyolja a mennydörgést; mert közel
Van János, a hős (nem bizván ügyét
Ez ingatag követre, kit szeszélyből
Használt fel inkább, hogysem rászorult),
És homlokán űl egy csontváz-halál,
Melynek torozni lesz ma hívatása
A francziák hulláin, ezrivel.

LAJOS.
Verd rá, dobos! Hadd lám, hol e veszély.

RICHARD.
Meglátod mindjárt, jó dauphin, ne félj.

III. SZÍN.

Ugyanott. Csatatér.

Riadó. János Király és Hubert jönnek.

JÁNOS KIRÁLY.
Hogy foly nekünk a nap? Oh? monddsza, Hubert.

HUBERT.
Félek, rosszul. Hogy’ van felséges úr!

JÁNOS KIRÁLY.
Ez a láz, mely rég háborgat, egészen
Rám nehezült. Oh! nagy-beteg vagyok.
Híradó jön.

HÍRADÓ.
Uram, Faulconbridge, daliás öcséd,
Távozni kéret a harcz színhelyéről,
S üzenje meg felséged, merre tart.

JÁNOS KIRÁLY.
Swinsteadbe, mondjad: a zárdába ottan.

HÍRADÓ.
Bízzál, királyom, mert a nagy segélyhad,
Melyet várt a dauphin, tegnapelőtt
Hajóit törte Goodwin zátonyán.
Richard ez új hírt épen most vevé.
Csüggedve harczol, és hátrál a fransz.

JÁNOS KIRÁLY.
Oh jaj! e zsarnok láz eléget, és
Nem hágy örülni e jó híreken.
Jerünk Swinstead felé; kólyámba, rögtön!
Nagy gyengeség jött rám, alélt vagyok.        (Mind el.)

IV. SZÍN.

Ugyanott. A csatatér más része.

Salisbury, Pembroke, Bigot és Mások jönnek.

SALISBURY.
Nem gondolám, hogy a királynak ennyi
Barátja van még.

PEMBROKE.
Rajta hát megint,
A francziába lelket önteni!
Ha ő ebűl jár, úgy járunk mi is.

SALISBURY.
Az a kurafi ördög, Faulconbridge,
Köröm-szakadtig helyt áll, egymaga.

PEMBROKE.
János király, azt mondják, betegen
Hagyá el a tért.
Melun sebesülten, Katonáktól vezetve jő.

MELUN.
Vezess az ángol pártütőkhöz itt.

SALISBURY.
Míg volt szerencsénk, más volt a nevünk.

PEMBROKE.
Hisz’ ez Melun gróf.

SALISBURY.
        Sebje van, halálos.

MELUN.
Eladtak, angol lordok! fussatok;
Fejtsétek föl goromba szálait
A pártütésnek s menjetek haza
Az eldobott hűséget üdvözölni.
Keressétek fel, és boruljatok
János király lábához: mert ha győz
Ma a dauphin, el van tökélve, azzal
Díjazni annyi fáradságtokat,
Hogy lenyakaztat. Erre tőn hitet,
Én szinte, és több mások is velem,
Oltár előtt, Szent-Edmunds-Buryben:
Azon oltárnál, hol nektek baráti
Örök hűséget, frígyet esküvénk.

SALISBURY.
Lehetne? és való lehetne ez?

MELUN.
Nincs-é előttem a szörnyű halál?
Nem egy parányi van már életemből,
Mely vérben elfoly, mint viasz-alak
Idomtalanná olvad tűz előtt?
Miért akarnék csalni, a világon,
Ki már csalásban mit sem nyerhetek?
Miért hazudnám, tudva igazán:
Hogy itt halál vár, ott élet s igazság?
Ismételem: ha e nap Lajosé,
S ti újra láttok egy kelő napot:
Úgy ő hamishitű; de már ez éjjel,
Melynek ragályos, barna gőzei
Ott füstölögnek a vén s fáradott nap
Égő taréján, már ez éjtszaka
Végsőt lehelltek ti mindannyian,
Így a szegődött árulás díját
Árúló nyakszegéssel adva meg,
Ha győz, segélytek által, a dauphin.
Köszöntsetek majd egy Hubert nevűt
János királynál: a hozzá való
Barátság (és hogy ángol volt ösöm)
Furdalta lelkem, hogy kivalljam ezt.
Miért cserébe, kérlek, vígyetek
El innen a harcz tomboló zajából,
Hogy hátralévő gondolatimat
Békében elgondolhassam, s kegyes
Elmélkedésben, szent fohász között
Vehesse lelkem a testtől bucsúját.

SALISBURY.
Hiszünk szavadban – S veszszek el, ha e
Szép alkalomnak arcza és alakja
Kedvemre nincs, mely által a szökésnek
Visszatapodjuk átkos ösvenyét;
S mint a dagály, ha megtér, meglohad,
Elhagyva árt és rendetlen folyást,
A tulcsapott part közzé megvonúlunk
És folydogálunk engedelmesen
Az óczeánba: János nagy királyhoz. –
Jer, elsegítlek innét karomon,
Mert a halálos szörnyű kínokat
Látom szemedben. – El, barátaim!
Szöknünk kell újra: de kedves dolog
Az újitás, ha czélja régi jog.        (Melun-t vive, mind el.)

V. SZÍN.

Ugyanott. A franczia tábor.

Lajos és Táborkara jönnek.

LAJOS.
Átallt lemenni mintegy a nap is,
Megálla s elpirítá nyúgatot,
Midőn az ángol ön földjét, aléltan
Hátrálva, mérte vissza. Oh, dicsőn
Zártuk be! sort tüzelve megmaradt
Töltényeinkkel, és jó éjszakát
Kivánva ennyi vérontás után,
Felgöngyölítve rongyos zászlainkat,
S megtartva a tért, csaknem urai!
Híradó jön.

HÍRADÓ.
Hol ő fensége, a dauphin?

LAJOS.
        Mi baj?

HÍRADÓ.
Melun gróf elesett; a lordokat
Felbujtogatta, s visszaszöktenek;
Az új segítség, a rég várt hajóhad,
Goodwin homokján összetört, s elült.

LAJOS.
Ah, szörnyű hír! Üssön beléd az átok!
Nem ily bus éjszakát vártam, minőt
Csinál ez ujság. – De ki mondta azt,
Hogy János, egy-két órával előbb
Futásra vette, mint a bukdosó éj
Elkülöníté fáradt sergeink’?

HÍRADÓ.
Akárki mondta, fenség; de való.

LAJOS.
Jól van; ma éjjel álljon gondos őr
Mindenfelé; én holnap fön leszek
Előbb mint a nap, megkisérteni
A jó szerencsét, mely reánk virad.        (Mind el.)

VI. SZÍN.

Térség a zárda körűl Swinsteadben.

Richard és Hubert más-más oldalról jönnek.

HUBERT.
Ki az? megállj! szólj! Gyorsan, mert lövök.

RICHARD.
Barát. – S ki vagy te?

HUBERT.
        Ángol pártbeli.

RICHARD.
Hová méssz?

HUBERT.
Mit tartozik rád! Vagy nem kérdhetem
Én a te járód’, mint te az enyim’?

RICHARD.
Hubert, úgy gondolom.

HUBERT.
        Bölcs gondolat.
Látatlan elhiszem, jó emberem vagy,
Ha ily könnyen megismered szavam’.
Ki vagy hát?

RICHARD.
A kit te akarsz; s ha tetszik,
Kedveskedésből rám is foghatod,
Hogy félig-meddig egy Plantagenet.

HUBERT.
Hálátlan emlék! te, s ez a vak éj
Csuffá tevétek. – Hős vezér, bocsánat,
Hogy nyelved egy kiejtett hangja is
Rászedheté jó-ismerős fülem’.

RICHARD.
Ej, ej! ne bókolj; inkább mondd: mi hír?

HUBERT.
Nos, hát azért őgyelgek itt az éjben,
Ha rád találnék.

RICHARD.
        Frissen hát, mi ujság?

HUBERT.
Oh kedves úr! ujságom, mint az éj,
Sötét, borzasztó, és vigasztalan.

RICHARD.
Mutasd ujságod legvérzőbb sebét:
Én nem vagyok nő, nem ájúlok el.

HUBERT.
Félek, hogy a királyt egy szerzetes
Megéteté; már szinte szava is
Elállt, midőn utánad indulék,
Hogy e csapásrul értesitselek,
Hogy még erősben fölvértezd magad’
E váratlanra, mintha várva jönne.

RICHARD.
S hogy vette bé? ki volt a kóstoló?

HUBERT.
Lám mondom, egy barát; elszánt gazember,
Rögtön kisűlt a béle: a király
Még tud beszélni, és tán felidül.

RICHARD.
De kit hagyál most ő felsége mellett?

HUBERT.
Hát nem tudod? A lordok visszajöttek,
Magokkal hozva Henrik herczeget,
Kinek kértére atyja megbocsátott
Nekik; most ott vannak körülte mind.

RICHARD.
Tartsd vissza bosszúd’, oh hatalmas ég,
S vállunk’ ne kísértsd erőnkön felyül!
Hubert, az éjjel – megmondom neked –
Hogy e mocsáros helyen átkelék,
Felét hadamnak elsöpré az ár;
Elnyelte Lincoln ingoványa őket;
Alig menekvém, jó lovon, magam.
Jerünk, vezess: előre! a királyhoz;
Félek, meg is hal, míg hozzá jutok.        (Elmennek.)

VII. SZÍN.

A zárda kertje Swinsteadben.

Henrik herczeg, Salisbury és Bigot jönnek.

HENRIK.
Késő; az összes vérnek élete
Már veszni indult; s az oly tiszta agy
(Hol, mint gyanitják, a lélek tanyáz)
Üres ábrándok által hirdeti
Halandó léte alkonyát.
Pembroke jő.

PEMBROKE.
        Beszélni
Tud a király még; és oly hitben él,
Hogy a szabad lég, ha ide kihoznák,
Enyhítené gyötrelme lángjait,
Melyekkel a bősz méreg ostromolja.

HENRIK.
Hozzák ki hát a kertbe, zsöllyeszéken.
Dühös még?                (Bigot el.)

PEMBROKE.
Csendesebb, mint a mikor
Fenséged eljött; most épen dalolt.

HENRIK.
Oh, játszi kórság! Tulzott fájdalom,
Végső fokán, nem érzi önmagát.
S ha feldulá a kül-részt a halál,
Látatlan elvonúl; és most az elmét
Támadja meg: badar káprázatok
Sergével csípi, vérzi azt, melyek
Tolongva, e végső menhely körül
Bomolnak össze. Különös, hogy a
Halál daloljon. Oh! én vagyok e
Halvány s alélt hattyú fiókja, ki
Most zengi ön halottas énekét
És az enyészet orgonája mellett
Énekli testét-lelkét nyúgalomra.

SALISBURY.
Vigasz, királyfi! Arra születél,
Hogy alakot adj e zilált tömegnek,
Mit ő durván s idomtalan hagyott.
Bigot jő Kisérőkkel, János Királyt zsöllyén hozatva.

JÁNOS KIRÁLY.
No, itt a lelkem elfér legalább;
Nem akart kimenni ajtón, ablakon.
Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
Hogy a belem mind porrá őröli:
Hártyára tollal írott lap vagyok,
Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.

HENRIK.
Hogy van, felséges úr?

JÁNOS KIRÁLY.
        Mérgezve – rosszul –
Halott, elhagyott, eldobott –
S nem hívja senki a telet nekem,
Hogy számba dugná jégcsap újait;
Se országom minden folyóvizét
Égő szivemre nem vezérlitek;
Se éjszakot nem kéri senki, hogy
Csókolja fúvó széllel kérges ajkam’
S hűs enyhet adjon. Nem kérek sokat,
Csak hűvös enyhet; és ti azt sem adtok,
Ti szűkkeblűek, háladatlanok!

HENRIK.
Oh, bár könyemben volna oly erő,
Hogy megkönnyítne.

JÁNOS KIRÁLY.
        Éget a sava.
Bennem pokol van, melynek ördöge,
A méreg, itt bezárva zsarnokol
Menthetetlen elkárhozott véremen.
Richard jő.

RICHARD.
Oh, a futástól majd lángot vetek,
Rohanva, látni még fölségedet.

JÁNOS KIRÁLY.
Szemem’ befogni érkezél, öcsém.
Eltépve, égve szívem köteli,
S élethajómnak alattsága mind
Egy czérna-, egy hajszállá változott;
Vékony fonálka tartja még szivem’,
Az is, csak míg kimondod híredet;
Aztán, a mit látsz, mind az egy göröngy,
Az összetört felség mintája csak.

RICHARD.
Készűl erősen a dauphin ide,
S az Isten tudja, hogy’ fogadjuk el:
Mert a hadamnak legjavát egy éjjel,
A mint, javunkra, hátráltam velök,
Az ingoványok közt véletlenűl
A hirtelen jött árvíz elnyelé.        (A király meghal.)

SALISBURY.
Holt híredet holt fülbe leheled. –
Uram! királyom! – Csak imént király,
S most, íme!

HENRIK.
Így futok s állok meg én is.
Mi bíztos e világon, mi örök:
Ha ez, imént király, most földi rög!

RICHARD.
Elköltözél hát? Én itt maradok,
De csak, hogy bosszuálló tisztemet
Betöltsem érted; akkor lelkem a
Mennyben is oly híven követ, miképen
Itt lent a földön hív szolgád vala. –
S ti, pályakörbe megtért csillagok,
Hol a dandártok? Hadd lám megjavult
Hűségteket! Forduljunk vissza tüstént,
Kitolni vészt, örök gyalázatot
Ájult hazánknak gyönge ajtain.
Támadni rögtön! vagy támadtatunk:
Sarkunkban a dauphin dúló hada.

SALISBURY.
Úgy sejtem, azt te hát még nem tudod,
A mit tudunk mi: Pandolf kárdinál
Ott bent pihen; csak fél órája, hogy
Megérkezett, s oly bék’ajánlatot
Hoz a dauphintól, a mely összefér
Becsűletünkkel, s elfogadható;
A háborút is félbehagyja rögtön.

RICHARD.
Még rögtönebb, ha látja védelemre
Edzett karunkat.

SALISBURY.
        De meglett dolog
Már némi részben: mert több csapatot
Indíta már a tengerpart felé,
A kárdinálra bízván ügy-baját,
Kivel, ha tetszik, én, te, s más urak
Ma délután Lajoshoz rándulunk,
Holott szerencsés véget ér ez ügy.

RICHARD.
Legyen. – Te addig itt, nemes királyfi,
S a herczegek, kik nem jönnek velünk,
Atyád temetését rendezzétek el.

HENRIK.
Worcesterben nyugodjék teteme,
Mert úgy kivánta.

RICHARD.
        Hát vigyék oda. –
És most ez ország örökös királyi
Díszét te öltsd fel, édes önmagad:
Kinek szent hódolattal, térdemen
Ajánlom hív jobbágyi tisztemet,
Szolgálatommal együtt, mindörökre.

SALISBURY.
S akkép ajánljuk hűségünk’ mi is,
A mely örökké szeplőtlen marad.

HENRIK.
Jó szívem úgy szeretné megköszönni,
S nem tudja máskép, csak könyűivel.

RICHARD.
Oh! ne adózzunk szerfölötti búval
Az időnek: vett már sok előleget. –
Még nem borult, nem is fog Ánglia
Kevély hódító lábához borúlni,
Míg önmagába tőrt nem döf, soha.
Most, visszatérvén ím e nagyai,
Bár jönne haddal a három világrész,
Mi visszaverjük. A míg hű marad
Magához, Ánglia nagy és szabad.        (Mind el.)

Nyitóoldal