Miután a Mid-Lothian Szíve című történetben sikerült valamelyest felébresztenem az olvasók érdeklődését egy olyan hősnő iránt, aki híjával volt mindama kiváló tulajdonságoknak, melyek szinte törvényszerű járulékai egy hősnőnek, most már abba a kísértésbe estem, hogy a következőkben férfihőssel tegyek hasonlóképpen kétes ígéretű próbát; s mivel a jellemerő, a szívjóság és a jámbor erkölcs aligha nélkülözhető olyan karakter esetében, aki nem dicsekedhet ősi ranggal, romantikus szenvedéllyel vagy bárminemű egyéb kiválósággal, mely az effajta beszélyek lapjain páváskodó alakoknál közönségesen megszokott, egy olyan ember nevéhez folyamodtam, aki skót fővárosunkban példa nélkül való nyomát hagyta kegyességének és jótékonyságának.

A skót olvasónak aligha kell többet mondanunk, mint hogy a szóban forgó férfiú George Heriot. Ám a Tweed folyótól délre élők számára talán azt is szükséges hozzátennünk, hogy az az ember, akit így neveztek, gazdag edinburghi polgár volt, a király aranyművese, aki Jakab királlyal jött az angol fővárosba, ahol is, sikerrel űzvén mesterségét, tenger sok pénzt keresett, úgyhogy amikor 1624-ben meghalt, az akkori viszonyokhoz mérve igen nagy vagyont hagyott hátra. Gyermekei nem voltak; és miután azokról a rokonairól, akik ezt elvárhatták tőle, megfelelőképp gondoskodott, összes többi vagyonából alapítványt tett egy árvaház építésére, hogy ebben az edinburghi polgárok támasz nélkül maradt fiait ingyen felneveljék, s kitanítsák arra a pályára, amelyre hajlamaik és képességeik vonzzák őket, így téve lehetővé számukra, hogy tisztes körülmények között vágjanak neki az életnek. A menház, amelyet ez az alapítvány fenntart, szép gótikus épület, négyszögű udvarral, és a városnak műemlék mivoltában is éppúgy díszére válik, mint amennyire dicséretessé és a közösség számára hasznossá teszi a falai közt működő intézményt az a mód, ahogy itt az ifjakat felnevelik és ellátják. Becsületére legyen mondva az intézet vezetőinek (akik nem mások, mint Edinburgh nemes magisztrátusa és papsága), hogy gondos gazdálkodásuk tetemesen megnövelte a menhely alaptőkéjét, amelyből ma már százharminc ifjat képesek tartani és nevelni évente, olyanokat, akik közül nem egy hozott később dicsőséget hazájára különféle állásokban.

E kegyes intézmény alapítójáról méltán gondolható, hogy határozott léptekkel és éles szemmel járta végig életútját, s el nem mulasztott semmi alkalmat, hogy segítsen mindazokon, akik nem tettek szert kellő élettapasztalatra, mellyel a világban eligazodnának. Elképzelhető tehát, hogy e segítőkészség alkalmasint tárgyat találhatott egy ifjú nemesben, akit félrevezetett ama hajdani kor arisztokrata gőgje, valamint az önző, pompakedvelő életmód, amely ugyan - úgy tűnik - inkább a mi korunkra jellemző, továbbá az élvezetek csábítása, amely minden koroknak egyaránt uralkodó vonása; miért is úgy vélem, az olvasónak némi szórakozása, sőt bizonyos haszna is származhatik abból, ha végigköveti, mint szövöm mesémet oly módon, hogy e polgári rendű mentor erőfeszítései védence javára váljanak. Bevallom, nem nagyon hiszek abban, hogy bárminemű kitalált történetből erkölcsi tanulságot lehetne meríteni, de abban mindenképp biztos vagyok, hogy ha egy ifjúnak egyáltalán javára válhat a kellő időben kapott intő szó, azt csakis úgy fordíthatja hasznára, ha a tanács arra buzdítja, hogy a hebehurgya szenvedélyek helyett a helyes életelvek és az önmérséklet hangjára figyelmezzen. Jól tudom, nem várható s nem is remélhető, hogy bölcs és jóindulatú polgárunkat is olyan érdekessé tehetem olvasóim szemében, mint amilyen vonzó az a parasztlány, aki rokoni érzéseit nemesen feláldozta becsülete kedvéért. Mindazonáltal úgy reméltem, mégiscsak tehetek valamit, ami nem teljességgel méltatlan George Heriot hírnevéhez, amelyet hazájának tett maradandóan áldásos szolgálataival szerzett meg magának.

Valószínűnek tűnt, hogy tetszetős beszélyt kerekíthetek ebből az egyszerű történetből, hiszen I. Jakab király kora, amelyben George Heriot élt, szinte korlátlan lehetőségeket nyújt a meseszövésre, és amellett sokkal változatosabb jellemrajzokat is kínál, mint aminőket a történelmi hűség megtartásával akkor adhatnék, ha egy századdal korábbi anyagból próbálnék mesét szerkeszteni. Lady Mary Wortley Montague-tól származik az a jó megfigyelőkészségről és finom ízléséről egyaránt tanúskodó mondás, hogy minden vidéknek az a legromantikusabb tája, ahol az alföld síksága és a hegyvidék találkozik. Hasonló okból azt is mondhatjuk, hogy a történelem legregényesebb korszakai azok, amelyekben egy barbár kor ősi, vad és pallérozatlan szokásaival mindinkább szembefordul a meggyarapodott avagy újjáéledő tudomány világa, valamint a megújított avagy megreformált vallás jobbító útmutatása. Az elavult szokások és a hovatovább fölébük kerekedő új viselkedésmód szembeszökő kontrasztja elegendő fény-árnyék játékot biztosít egy regényes történet megvilágításához; s míg az ilyen történelmi kor egyfelől lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy tetszése szerint éljen csodás és valószínűtlen történetekkel, miután ezek természetesen fakadnak a zabolátlan egyéni szabadság és a kegyetlen szenvedély erőszakos hagyományából, mely még mindig erősen befolyásolja az olyan emberek magatartását, akik oly sokáig éltek barbár állapotban, másfelől viszont felhatalmazza az írót, hogy számos szereplő jellemét és érzelmeit a valószínűség bármely csorbítása nélkül is változatosan, finom árnyalással és rajzolattal ábrázolja, mivel e tulajdonságok már az új, műveltebb kor tartozékai, amelyek fénye az utóbbi időkben kezdett a világra derülni.

I. Jakab uralkodásának időszaka különösképp bővelkedik mindezen előnyökben. A lovagkor csillaga már letűnőben volt, de egy-egy sugara még élénkre festette és bearanyozta a horizontot, s bár valószínűleg senki sem akadt már, aki Don Quijote-i törvényeit szigorúan betartotta volna, a hölgyek és urak még mindig Sir Philip Sidney Arcadiá-jának lovagi nyelvén társalogtak, és a bajvívó porond szertartását is gyakorolták még, de már csak a Placc de Carrousselen. Néhanapján találtatott még a Bathi Lovagrendben egy fennkölt szellemű ifjú dalia - mint például a túlságosan aggályos Lord Herbert of Cherbury -, aki csakugyan annyira hű volt még esküvéseihez, hogy becsületbeli kötelességének hitte karddal kényszeríteni lovagtársát vagy valamely más nemesurat, hogy adja vissza a szalagcsokrot, melyet amaz egy szép hölgytől csent el,^[1] de míg egyesek még készek voltak arra, hogy efféle becsületbeli apróságokért kioltsák egymás életét, már elérkezett az az óra, amikor Bacon arra tanítandja az emberiséget, hogy most már ne tekintélyek szavával érveljenek, hanem tényről tényre haladva jussanak el az igazsághoz, mígnem olyan vitathatatlan tekintélyhez érkeznek el, mely már nem feltevésen alapszik, hanem a tapasztalaton.

I. Jakab uralkodásának idején a közállapotok is különös módon zavarosak és forrongóak voltak, és a lakosság egy részének szabados életmódja sok véres és erőszakos tettre vezetett. Erzsébet királynő idejének nagyhangú verekedőit, akiket Shakespeare oly sok változatban megmintázott - Bardolphot, Nymet, Pistolt és Petet s Falstaff más cimboráit - mint a vérmérséklet, a különc jellem megannyi "típusát", a németalföldi háború kezdete óta a fegyveres rendbontók más fajtája foglalta el, akik a kevésbé ártalmas, régimódi hosszú és rövid kard helyett a veszedelmes háromélű vítőrt és rapiert forgatták; s amint a történész e tárgyról szólva kifejti: "Gyakori volt a személyes összetűzés, főképpen a skótok és az angolok között; duellumoktól visszhangzottak az utcák, s a legkülönfélébb bűnszövetkezetek és fraternitások, melyek oly változatos, furcsa neveket viseltek, mint Ricsajozók, Bonaventors, Bravadors, Quarterors és más hasonlók, büntetlenül s szinte észrevétlenül garázdálkodhattak: csupa tékozló és költekező mihaszna, akik adósságba verték magukat, s így kényszerültek aztán arra, hogy bandákba verődve keressenek védelmet a törvény fenyegetésével szemben. E csoportosulásokat ráadásul még a nemességből is támogatták némelyek; és a polgárok közül is sokan közéjük álltak, mivel élvhajhászó életmódjukkal elverték a vagyonukat, s ekképp olybá tűnt, hogy e gonosztevők száma egyre inkább növekszik ahelyett, hogy fogyatkoznék; ők pedig, mindezektől felbátorodva, számos vakmerő kalandba bocsátkoztak, s alig akadt ember, aki este kilenc után ki merte tenni a lábát az utcára."^[2]

Ugyanez a jeles szaktekintély tudósít bennünket továbbá arról, hogy "agg atyák, akik (jól sáfárkodván) épségben megőrzött, ingó és ingatlan vagyonban bővelkedő, dús örökséget hagytak fiukra, most megérték, hogy e kincsek felét kicsapongás és dőzsölés emészti fel, s abban sem reménykedhettek, hogy örökösük legalább a maradékot megőrzendi; a házasság szent intézményét nem tekintették másnak, mint majálisi játszadozásnak, s ily módon sok családi kötelék felbomlott; virultak a bordélyházak, s még a magas rangú személyek sem átallották testüket paráznasággal fertőzni, s vagyonukat elvesztegetni, csak hogy mohó kéjvágyukat kielégíthessék. Különösképp az urak és lovagok, kik akár a hivalkodásnak, akár a tékozlásnak engedve elpazarolták vagyonukat, s most már azért jártak be a városba, hogy vagyonuk után a becsületüket is elpazarolják, ők éltek mindeneknél feslettebb életet; asszonyaik és leányaik nemkülönben, csak hogy rangjukhoz méltón díszeleghessenek, szégyentelenül eladták testüket. Sörházak, játékbarlangok, kocsmák s más rossz hírű intézmények szerfelett nagy számban virultak a város minden pontján".

S nem is csupán e puritán, sőt talán szatirikus szándékú szerző művében találhatunk ily megdöbbentő és undorító képet a tizenhetedik század eleji London eldurvult erkölcseiről. Ellenkezőleg, a korabeli vígjátékok mulatságos és szellemes főhőse rendszerint az ifjú örökös, aki ugyancsak megváltoztatja a gazdálkodás rendjét az ősi birtokon, mihelyt atyjának helyére lép, azazhogy egy régi hasonlattal éljünk: mint valamely szökőkút, játszi könnyedséggel szórja szét a gazdagságot, amelyet gondos elei nagy fáradsággal gyűjtöttek rejtett ciszternákba.

Mégis, miközben a szertelenség ilyen elterjedtté vált az egész királyságban, ugyanakkor egészen másféle emberek körében már kialakulóban voltak azok a higgadt, megfontolt jellemek, amelyek hamarosan meg is mutatkoztak az ezután következő polgárháborúban, hogy erőteljes hatásukkal megregulázzák és átformálják az angol nemzet karakterét, mígnem később, egyik végletből a másik végletbe esvén, komor vakhitükbe fojtották az új életre ébredő szépművészetek tündöklő alkotásait.

A bizonyságul felsorakoztatott idézetek fényében talán nem tűnik majd eltúlzottnak Lord Dalgarno önző és visszatetsző magaviselete; s hasonlóképp, a Whitefriarsben s más efféle helyeken játszódó jelenetek sem érződnek túlszínezettnek. Aminthogy szó sincs túlzásról. I. Jakab uralkodása arról nevezetes, hogy a rangbeliek között ekkor jelent meg első ízben a bűn a maga durva és kendőzetlen romlottságában. Erzsébet idején mindenfajta mulatság és szórakozás illendő keretek között folyt, amint illik is egy szűz királynő udvarához, s e korábbi időszakban, Burke-kel szólva, a vétkek felerészt elvesztették ártalmasságukat attól, hogy hiányzott belőlük minden durvaság. I. Jakab uralkodása alatt azonban, épp ellenkezőleg, a legdurvább élveknek is nyíltan és féktelenül hódolhatott akárki, mivel, amint Sir John Harrington írja, az urak valósággal fetrengtek az állati gyönyörökben; s még az úrhölgyek is odahagyták a társaság illő magaslatait, hogy inkább mámorban dőzsöljenek. A szerző leírásával nevetségessé tesz egy maszkabált, amelynek szereplői lerészegedtek, és ehhez képest viselték magukat, majd hozzáfűzi: "Ugyancsak csodáltam ezeket a különös látványosságokat, és megemlékeztem róla, hogyan folyt az ilyesmi a királynő idején, amikor magam is jó néhányszor segédkeztem és részt vettem e mulatságokban, de a tisztesség és józanság ily mérvű hiányát eddigelé még sohasem tapasztaltam. A puskapor-félsz már elszállt a fejünkből, és úgy járunk a világban, mintha az ördög hajszolna minden embert, hogy magamagát robbantsa föl, vad lázongásban és kicsapongásban, vesztegetvén időt és mértékletességet. A nagyúri hölgyek jól teszik, hogy álarcosan járnak, valóban ez szemérmességük egyetlen maradványa, hogy eltakarják arcukat, de sajnos, titkos üzelmeikben oly orcátlanok, hogy bármit tesznek is, nem csodálkozom rajta."^[3]

Miután az udvar állapota ilyen volt, a durva érzékiség maga után vonta illő társát, a leplezetlenül brutális önzést, mely szintúgy megrontója az emberszeretetnek és a jónevelésnek, a két erénynek, amelyek közös mérője, hogy mennyiben képes tiszteletben tartani az ember a mások érdekeit és érzelmeit. Ily korban a szívtelen és szégyentelen, ám hatalommal és gazdagsággal bíró ember, mint a képzelet szülte Lord Dalgarno, a világ színe előtt orcátlanul henceghet gazságainak szégyenével, s nagyra törő céljaihoz bátran választhatja eszközül a bűnt, ha épp ezzel szolgálhatja leginkább gyönyörűségét és hasznát.

Alsatia, amelyről másutt azt olvashatjuk, hogy nem egyéb, mint a Whitefriars-klastrom, ahogy akkortájt a londoni alvilágban emlegették, a szentély bizonyos kiváltságaival vagyis menedékjoggal rendelkezett, s épp ezen okból fészke lett azoknak a gonosztevőknek, akik többnyire jó okkal menekültek a törvény elől. E kiváltságok onnan eredtek, hogy a terület hajdanában a karmeliták, más néven White Friars, vagyis "fehérbarátok" birtoka volt, mindazóta, hogy - amint Stow London leírása című művében olvasható - Sir Patrick Gray 1241-ben itt emeltetett számukra rendházat. I. Edward azután újabb telket is adományozott nekik a Fleet Streeten, amelyre templomot építhettek. Ezt az új épületet nem sokkal később, még Edward uralkodása alatt, Courtney, Devonshire grófja átépítette. A Whitefriars területe a reformáció korában is megtartotta kiváltságait, s menedékjogát utóbb I. Jakab király 1608-ban kelt pátense is megerősítette, sőt még meg is toldotta. Shadwell volt az első szerző, aki a Whitefriars szépírói lehetőségeit kiaknázta, mégpedig Az alsatiai nemesúr című vígjátékában, amely meseszövését tekintve nagyobbrészt Terentius Adelphi című darabját követi.

Ebben a régi színjátékban két vagyonos úriember, két testvér, nevelget két ifjat (egyikük fiait, másikuk unokaöccseit), s ki-ki a maga elgondolása szerint elegyíti a szigorúságot és az engedékenységet. A kísérlet tárgyát képező két ifjú közül az idősebb, ki igen szigorú nevelésben részesült, felserdülvén nyomban beleveti magát a város minden bűnébe, elzüllesztik a Whitefriars csalói és garázda bicskásai; egy szó, mint száz, ő lesz az Alsatiai Nemesúr. S hogy minő karaktereket szerepeltet színjátékában a költő, mint e kétes hely méltó és természetes lakóit, az olvasó megtalálhatja hátul a jegyzetekben.^[4] A komédiának, amint az a Dorset és Widdlesex grófjához címzett ajánlásból kitűnik, nagyobb sikere volt, mint ahogy a szerző várta volna, "évek óta nem akadt vígjáték, amelyet zsúfolt nézőtér előtt játszottak volna ily sokáig" - írja Shadwell. "És nagy megtiszteltetésemre - folytatja -, annyi hívet szerzett nekem, hogy soha, mióta a színház megépült, nem volt úgy teli a nézőtér, mint művem előadásának harmadik napján, sőt, sokan kívül is rekedtek, mivel hely hiányában nem tudtunk több embert bebocsátani."^[5] E könyv szerzője merített némi inspirációt Az alsatiai nemesúr című vígjátékból, többek között innen tudta meg, milyen viszonyban voltak a Menedékhely bicskásai és tolvajai legközelebbi szomszédaikkal, Temple-kollégium heves vérű ifjú jogászaival, mert erre is van nem egy utalás az említett darabban.

Ennyi tehát a kölcsönzött anyag, amit jelen szerző jónak látott felhasználni a Nigel jussá-ban, olyféle regényben, mely, meglehet, másodszori olvasásra talán szórakoztatóbb, mint elsőre, amikor csak a história kedvéért futja át a szem, mivel a történet tulajdonképp kevés számú és egyszerű eseményből tevődik össze.

A "Bevezető Episztola", Lucio szavával élve, "csintalan cselből" íródott; s a szerző bizonyára ki sem nyomatja, ha már akkor úgy határoz, hogy a művet nyíltan magáénak vallja. Amiként a maskara avagy inkognitó jogot ad arra, hogy magára öltője elváltoztatott hangon, személyét megmásítva beszéljen, azonképp a szerző is álruhát öltve, bátorkodott némely efféle szabadságot venni magának; s bár úgy reméli, hogy a "Bevezetés"-ben felsorakoztatott mentségekkel sikerült magát kellőképp tisztáznia, szolgáljon mégis e mostani beismerő vallomás egyben bocsánatkérésül azért a "handabanda-sedrihadri", kötekedő modorért, amellyel a szerző a maga valóságos személyében aligha élhetett volna, hacsak nem a kötelező jómodor és jóízlés rovására.

Kedves Uram!

Köszönettel vettem szíves sorait, amelyekkel Uraságod lekötelező levelében megtisztelni kegyeskedett, és tüstént válaszolok is reá tökéletes egyetértésben a citált passzussal: "Quam bonum et quam jucundum!"[6] Valóban elmondhatjuk, hogy egyazon családból származunk, avagy, hazai szólásmondásunk szerint, egy "fészekaljából" vagyunk, és nem volt szükség arra, kedves nagytiszteletű Uram, hogy szabadkozzék, amiért meg szeretne tudni valamit, amit nekem a kegyelmed kíváncsisága tárgyáról módomban áll tudomására hoznom. Az a beszélgetés, amelyet levelében említ, a múlt év telén esett meg, de oly mélyen belevésődött az emlékezetembe, hogy nem kerül fáradságomba akár a legapróbb részleteiben is felidézni.

Mint tudni méltóztatik, ama szerepnek köszönhetően, amelyet A kolostor című regény közönségsikerében nekem tulajdonítanak, bizonyos népszerűségre tettem szert skót fővárosunk irodalmi berkeiben. Már nem kell sokáig álldogálnom tudós könyvkereskedőink boltjának külső helyiségeiben, valamely hányaveti inasnak könyörögve érdeklődésem tárgyáért, iskolás fiúk közt lökdösődve, akik tankönyveket és füzeteket vásárolnak, valamint szolgálólányok között, akik garas-ára papírra alkudnak, hanem maga a könyvárus üdvözöl barátságosan, mondván: - Isten hozta, kedves kapitány, fáradjon be a hátsó szobába! Fiam, hozz egy széket Kalamayka kapitánynak. Itt az újság, kedves kapitány, a legfrissebb hírekkel... - vagy: - Itt a legújabb kiadványunk, fogja a papírvágókést, és vágja fel bátran... - vagy: - Tegye csak zsebre, és vigye nyugodtan haza... - vagy: - Úgy vesszük, mintha uraságod is könyvkereskedő lenne, tessék, megkaphatja nagykereskedelmi áron... - Vagy, ha netán az érdemes kereskedő saját kiadványáról van szó, nagylelkűsége még odáig is terjedhet, hogy így szól: - Sose aggályoskodjék, uram, nem kell azt kifizetni; tartalék példány. Kérem, kerítsen rá szót könyvolvasó barátai között... - A bensőséges légkörű irodalombarát társaságot, akik odabenn egy nagy tál sült hal, vagy egy ötéves birka combja, vagy más hasonló ínyencség körül üldögélnek, talán meg sem kell említenem, sem pedig Robert Cockburn híres jó feketeszőlő-levét (hát még a legfinomabb kéket!), amely régi könyvekről, vagy új könyvtervekről folydogáló társalgásunkat felélénkíti. Oly örömök ezek, amelyek csak az irodalom teljes jogú céhpolgárainak jutnak osztályrészül, és én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy teljességgel kiélvezhetem valamennyit.

De semmi sem állandó a nap alatt, és bizony keservesen bánkódtam magamban, mikor megérkezvén a fővárosba szokásos évi látogatásomra, nélkülöznöm kellett a melegszívű fogadtatást elmés és jóságos barátom részéről, aki először tette ismertté nevemet az olvasók körében, s akinek annyi jó ötlete van, hogy egy tucat hivatásos tréfacsináló is büszke lehetne rá, és annyi ízes adomája, hogy két tucat is megélhetne belőle. Ehhez a nagy veszteséghez járult még az is, hogy (remélem, csak kis időre), elvesztettem egy másik könyvbarát hívemet is, akinek, eleven szellemével és szabadelvű eszméivel, sikerült hazáját végre rákapatnia a honi irodalomra, sőt megteremtenie még egy ítészi Testületet is, amely ma már joggal követel tiszteletet, még azoktól is, akik leginkább hajlamosak eltérni e kör ízlésének zsinórmértékétől. E változások, amelyeket erős lélekkel és eszélyes számítással nagyrészt egyetlen ember idézett elő, jól tudván a módját, miként gyűjtse maga köré mindama tehetségeket, akik csak e hazában termettek, bizonyára megéreztetik majd hatásukat, s nyilvánvaló fénnyel ragyognak majd az ezután felnövő nemzedék életében.

Betértem a Keresztnél levő könyvesboltba, hogy érdemes barátom egészsége felől érdeklődjem, és nagy örömömre szolgált, hogy megtudtam, miszerint a Dél klímája (ahol most tartózkodik), máris csökkentette betegségének aggasztó jeleit. Élvén azokkal az előjogokkal, amelyekre utaltam, behatoltam a kicsi, sötét fülkék labirintusába, az úgynevezett "kriptákba", ahogy antikvárius nyelven titulálják ezeket, amelyek az ünnepelt kiadóvállalat épületének terjedelmes hátsó traktusát betöltik. Amint egyik sötét benyílóból a másikba jutottam, amelyek közül némelyek régi kötetekkel voltak dugig tömve, mások pedig, ahogy a polcokon sorakozó könyvek katonás rendjéből sejtettem, a cég újabb kiadványainak eladatlan példányaival, szent borzalom fogott el, mikor arra gondoltam, hogy netán valami révült bárdot találok itt megzavarni, amint épp szabad folyást enged hevülő érzelmeinek, vagy ne adj' isten, az ítészek falkájának még félelmetesebb társaságába botlom, s tanúja leszek, mint marcangolják szét az elejtett vadat. Ez utóbbi eshetőség puszta előérzete is elegendő volt, hogy úrrá legyen rajtam a felföldi látnokok borzadálya, mely nyilván elfogja őket, midőn jóshatalmuktól kényszerítve nem halandó szemének való dolgokba kell betekinteniük, és - Collius kifejezésével élve:

Mégis, valami meghatározhatatlan kíváncsiság űzött-hajtott tovább a sötét szobák során, míg végül, akárcsak Bennaskar varázsló házában a Delhiből való ékszerész, én is ott találtam magam egy boltíves szobában, a titok és a csendesség szentélyében, ahol is egy asztali lámpa mellett, valamely pecsétes kefék[7] fölé hajolva, megpillantottam azt a személyt, azazhogy Eidolónt, vagy inkább jelképes szellemalakot, akit úgy tisztelünk, mint A Waverley Szerzőjét! Önt bizonyára nem lepi meg az a fiúi ösztön, melynek sugallatára nyomban felismertem a tiszteletre méltó jelenés arcvonásait, s nyomban térdet is hajtottam előtte, és így üdvözöltem, klasszikus köszöntéssel: Salve, magne parens![8] A látomás azonban nem engedett tovább beszélnem, hanem egy székre mutatott, s egyazon mozdulatával jelezte, hogy számított megjelenésemre, valamint hogy mondanivalója van számomra.

Alázatosan szót fogadtam, leültem, és megpróbáltam emlékezetembe vésni az arcvonásait annak, akivel ily váratlanul kettesben találtam magam. Ám megfigyelésem tárgyáról mégsem tudok beszámolni nagytiszteletű Uramnak, mert azon kívül, hogy a helyiségben meglehetős homály honolt, s jómagam is igen zaklatott idegállapotban voltam, ráadásul még fiúi tiszteletem is megakadályozott abban, hogy pontosan kifürkésszem és a kíváncsi világ elé tárjam azt, amit az előttem ülő személy gyaníthatólag leginkább rejteni kívánt. Valóban, olyannyira beburkolózott, valósággal mintha elfátyolozni akarta volna magát, valami köpenyfélébe, háziköntösbe vagy más hasonló bő lebernyegbe, hogy igencsak ráillettek volna Spenser verssorai:

Mégis, úgy kell szólanom róla továbbra is, ahogyan elkezdtem, mint férfiúról; mert, mindama bölcs érvek s némely valóban meggyőző bizonyítékok ellenére, melyek szerint a Waverley Szerzője voltaképp két tehetséges úrihölgy, magam inkább a köz véleményével tartok, miszerint a nevezetes személy az erősebb nemhez tartozik, írásaiban túlságosan sok olyasmi van,

s ez eleve eloszlatja a tárggyal kapcsolatos minden kétségemet. A továbbiakban dialógus formájában adom elő, a lehető legnagyobb pontossággal, kettőnk beszélgetését; csak annyit teszek hozzá, hogy társalgásunk folyamán félénk szerénységem az ő családias közvetlenségének hatására mindinkább felengedett, s így eszmecserénk vége felé már oly nagy bátorsággal érveltem, hogy egy kicsivel nagyobb nem is lett volna illendő.

A WAVERLEY SZERZŐJE Örülök, hogy láthatom, kedves Kalamayka kapitány, hiszen családom minden tagjai között, különösen szegény Jedediah Cleishbotham halála óta, bizonyára ön az, akit leginkább becsben tartok; hanem félek, hogy talán rossz szolgálatot tettem uraságodnak, amikor A kolostor című beszélyemért részben kegyelmedre hárítottam a felelősséget. Szeretném hát, ha némiképp kárpótolhatnám önt azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy fogadja keresztapaságába ezt a hamarost születendő gyermeket (és itt ujjával a nyomdai árkusokra mutatott) -, de elébb mondja csak, ami A kolostor-t illeti, mit beszélnek róla? Ön tudhatja, hisz annyit forgolódik a világban.

KALAMAYKA KAPITÁNY Hüm, hüm... kényes kérdés... a kiadó nem panaszkodik rá.

SZERZŐ Jól van, ez a fődolog; hanem néha azért előfordul, hogy egy gyenge alkotmány is könnyen kievickél a kikötőből az előtte járó, jó széltől hajtott, pompás vitorlások sodrában... Mit szólnak a kritikusok?

KAPITÁNY Az az általános... hüm... közérzület... hogy a Fehér Hölgyet nem nagyon szeretik.

SZERZŐ Magam is úgy gondolom, hogy ez a regényalak rosszul sikerült, ugyan nem elgondolásában, csak kivitelében. Ha valóban életre tudtam volna kelteni valamely esprit follet-t,^[10] fantasztikusat és vonzót, szeszélyeset és kedveset, valamiféle eleven lobogást, amelyet semmiféle szabály, semmiféle tudatos szándék nem korlátoz, amely hűséges és odaadó, mégis incselkedő és kiszámíthatatlan...

KAPITÁNY Uram, ha nem haragszik a közbeszólásért, bájos egy nőszemélyt méltóztatott leírni.

SZERZŐ Szavamra, azt meghiszem. Tiszta eszméimhez mindig hozzá kell adnom némi emberi húst és vért, egyébként túlságosan finomak lennének a közönség ízléséhez mérve.

KAPITÁNY Többek közt azt is kifogásolják ebben a tündéralakban, hogy nem viselkedik elég nemesen, méltóságteljesen... amikor például a papot víz alá buktatja, hát az nem épp najádhoz illő viselkedés.

SZERZŐ Jaj, igazán elnézőbbek lehetnének egy olyan szellem szeszélyei iránt, aki végtére is nem sokkal különb, mint a többi víg kobold. Az a fürdő sem állt ámbrából és rózsavízből, amelyben Ariel, Shakespeare képzeletének legtündéribb szülötte megbuktatta vidám szívű Trinculo barátunkat. Hanem azért nem akarok árral szemközt evezni. Nem törődöm vele, ki mit szól hozzá, ha kimondom: én bizony az olvasó közönség kedve szerint írok; s bár sohasem törekszem arra, hogy olyan eszközökkel tegyek szert népszerűségre, amelyeket magamhoz méltatlannak tartok, másrészt azt a badarságot sem követem el, hogy a közízléssel szemben védelmezzem hibáimat.

KAPITÁNY Vagyis ebben a soron következő művében (s most én pillantottam oda az árkusokra) - lemond a misztikumról, a mágiáról, s a jelek, csodák, ómenek egész masinériájáról? Nincsenek benne álmok, jóslatok, az elkövetkezőkre való homályos utalások?

SZERZŐ Nincs bizony, barátocskám, nincs ebben egy árva kísértetsóhaj, egyetlen szellemidéző dobdübbenés, semmi faburkolat mögötti csontcsikorgás. Minden egyszerű, evilági; annyira, hogy még egy skót metafizikus is elhiheti minden szavát.

KAPITÁNY Akkor hát, remélem, a történet is természetes és valószerű; meglepően indul, természetesen folytatódik, szerencsésen végződik... mint egy nagy folyó, amely valami romantikus barlangforrásból ered... onnét soha meg nem állva, s mintegy természetes ösztöntől vezérelve végiglátogatja mindama megtekintésre érdemes helyeket, mit csak nyújthat a tájék, amelyen áthalad... majd tovafuttában kiszélesedik, és elmélyíti medrét; s így éri el végül a végkifejletet, mint valamely hatalmas kikötőt, ahol mindenféle kis és nagy hajók, beérkezők és tengerre szállók összefutnak...

SZERZŐ Állj, állj! Mi az ördögöt képzel uraságod? Hisz ehhez egy Herkules ereje kellene, vagy legalábbis az enyémnél herkulesibb erő, hogy olyan történetet találjon ki valaki, mely forrásból ered, soha meg nem áll, és minden helyet végiglátogat, kiszélesedik, elmélyíti medrét és a többi. Réges-rég a sírban lennék, mielőtt ily módon a dolgom végére jutnék; közben pedig a sok kacskaringós kerülő és szócsavarás, amit olvasóim szórakoztatására szoktam találni, mind bennem rekedne, mint Sancho Panzában a szellemesség, mikor a gazdája haragudott rá... Mióta a világ világ, soha nem írtak olyan regényt, amilyenről kegyelmed beszél.

KAPITÁNY Bocsánat, hát a Tom Jones?

SZERZŐ Igaz, meg tán az Amelia is ide sorolható. Fielding magas követelményeket támasztott azzal a műfajjal szemben, amelyet mondhatni, ő maga teremtett meg. Arra buzdít, hogy a regényt az eposzhoz mérjük. Smollett, Le Sage és mások viszont már nem tartották magukat azokhoz a szigorú szabályokhoz, amelyeket Fielding kijelölt, és inkább arról írtak, hogy milyen változatos kalandokon megy keresztül egy ember élete során, mintsem hogy olyan cselekményt szerkesszenek, amely szabályos és összefüggő epopeiává kerekedik, ahol minden lépés közelebb visz bennünket a végkifejlethez. Ezek a nagy mesterek beérték annyival, hogy az olvasót menet közben elszórakoztassák, s a történet befejezéséhez csak azért érkeztek el, mert minden történetnek vége szakad egyszer, mint ahogy az utazó is ott tér be egy vendégfogadóba, ahol ráesteledik.

KAPITÁNY Ez ugyancsak kényelmes módja az utazásnak, főképp a regényíró számára. Egy szó, mint száz, uram, ön úgy látszik, Drydennal ért egyet, aki azt mondta: "Mi az ördögnek a cselekmény, ha nem annak, hogy érdekes dolgok történjenek benne?"

SZERZŐ Tegyük fel, hogy igen; mondjuk, hogy finom érzékkel, szellemesen, de minden különösebb művészi megmunkálás nélkül, csak úgy hevenyében egymás után vetve, kikanyarítok egynéhány jelenetet, amelyek azért eléggé érdekesek ahhoz, hogy egynémelyekkel elfeledtessék a testi fájdalmat; hogy másoknak lelki gyötrelmét csillapítsák, hogy ismét másoknak elsimítsák homlokáról a mindennapi küszködés redőit; hogy egyesek elméjéből elhessegessék a rossz gondolatokat, illetve helyettük jobbakat sugalljanak; hogy rákapassák a rest szellemet hazája történetének tanulmányozására; vagyis hogy minden rendű és rangú olvasónak - ha csak nem komoly kötelességét hanyagolja el miattuk valaki - ártalmatlan szórakozással szolgáljanak: nos, az ilyen munkák szerzője, ha mégoly művészietlenül vitte is végbe a dolgát, vajon nem hozhatja-e fel védelmére, midőn hibáiért és hanyagságaiért korholják, azt a régi mentséget, amelyet egy bizonyos rabszolga talált magának, akit meg akartak büntetni, mert hamis győzelmi hírt hozott, de végül megmenekült a büntetéstől így szólván: "Miért haragusztok rám, athéniak? Legalább szereztem nektek egy szép napot!"

KAPITÁNY Megengedné-e nagyságod, hogy elmeséljek egy kis történetet az én derék jó nagyanyámról?

SZERZŐ Nem tudom, kedves kapitány, mi köze lehet ennek a tárgyhoz.

KAPITÁNY Hát, talán hasznát vehetjük a Dryden teóriáját taglaló vitában. Ez az éles elméjű hölgy (Isten nyugosztalja!) igen nagy híve volt az egyháznak, és soha nem tűrte, hogy jelenlétében egy lelkipásztort rossz nyelvek szapuljanak, nem volt rá eset, hogy tüstént s lelkesen a védelmére ne kelt volna. Azazhogy volt mégis egyetlen ok, ami miatt mindig elpártolt nagytiszteletű védencétől, mégpedig ha az illető dörgedelmes prédikációt tartott a rágalmazók és a fondorkodók ellen.

SZERZŐ És hogy függ ez össze beszélgetésünk témájával?

KAPITÁNY Hát csak úgy, hogy amint a hadmérnököktől hallottam: a háborúban azzal is el lehet árulni a védelem gyenge pontját, ha túlságosan megerősítik.

SZERZŐ Még egyszer: mi köze ennek ahhoz, amiről beszéltünk?

KAPITÁNY Nos, nem beszélek tovább rébuszokban, hanem kimondom egyenest: attól tartok, hogy ez az új mű, melyből kegyelmed nagylelkűsége folytán nekem is jut egy csekélyke rész, nagyon is rászorul a védelemre, ha ön szükségesnek tartja, hogy védje, mielőtt bárki támadta volna. Fogadok egy pint bordóiba, hogy a cselekménye csak úgy átabotában van megszerkesztve.

SZERZŐ Talán egy pint portóit akart mondani, nem?

KAPITÁNY Nem, én bordóit mondtam, de jót, amilyet a kolostor pincéjében tartanak. Ó, uram, bárcsak meghallgatná barátai tanácsát, és megpróbálná népszerűségének legalább a felét kiérdemelni, akkor mindnyájan akár tokajit ihatnánk!

SZERZŐ Nem sokat törődöm vele, mit iszom, ha az ital jólesik.

KAPITÁNY Akkor törődjék egy kicsit a dicsőséggel, a hírnevével, uram.

SZERZŐ A hírnevemmel?... Erre azt felelem, amit egy igen nagy tehetségű, tudós és tapasztalt barátom, ez alkalommal épp ama cégéres gazember Jem MacCoul ügyvédje felelt a vád képviselőjének, amikor megintette védencét, amiért bizonyos kérdésekre semmi áron nem volt hajlandó válaszolni, holott, így érvelt az ügyész, aki egy kicsit is törődik a jóhírével, semmiképp sem halogathatja a választ. "Védencem - mondta az én tudós barátom, jaj, majd elfelejtettem, Jem ott állt a háta mögött, és igen érdekes látványt nyújthatott -, védencem oly szerencsétlen, hogy egyszerűen képtelen a jóhírével törődni, és igencsak félrevezetném a tisztelt Bíróságot, ha azt állítanám, hogy e téren valaha is rendelkezett oly valamivel, ami megérné a vele való törődést." Nos, így vagyok vele én is; bár egészen más okból, de magam is Jem boldog érdektelenségének állapotában leledzem. Hadd kergessék a hírnevet azok, akiknek legalább fogható testi valójuk van. Egy árnyék (márpedig mi más a személytelen író) nem vethet árnyékot.

KAPITÁNY Nono, uram, újabban az ön híres személytelensége nem oly teljes már, mint hajdanán. Hát azok a bizonyos Levelek egy oxfordi egyetemistához?

SZERZŐ Azok csak a szerző elmésségét, tehetségét és finom logikáját mutatják, oly képességeket, melyeket szívesebben látnék fontosabb ügy szolgálatában tündökölni; s mellesleg mutatják még azt is, hogy inkognitóm megőrzésével alkalmat adtam egy ifjúi talentumnak, hogy erejét próbálja a különös bizonyíték körüli vitában. Ámde akármilyen talentummal érvelünk is valamely ügyben, az még nem jelenti azt, hogy meg is nyertük az ügyet. Valószínűleg emlékszik rá, hogy a közvetett bizonyítékok mily nagy műgonddal összekovácsolt láncolatát vonultatták fel annak idején azok, akik Sir Philip Francisben vélték felismerni a Junius Levelei-nek szerzőjét; érveik akkoriban kikezdhetetlennek látszottak, de aztán az egész okfejtés hatása elenyészett, és Junius, legalábbis a köztudatban, éppen olyan ismeretlen, mint annak előtte. De elég; nincs az a hízelgés avagy kihívás, ami rávehetne, hogy erről a kérdésről egy szóval is többet mondjak. Ha kifejteném, kicsoda nem vagyok, az már egy lépés volna afelé, hogy megmondjam, kicsoda vagyok; s mivel én legkevésbé sem kívánom - hasonlóképp ama békebíróhoz, akit Shenstone említ valahol - azt a sok zajt és riadalmat, amit az ilyesmi a világban ver, inkább hallgatok e tárgyról, amely, véleményem szerint, nem éri meg azt a zajt sem, amit mostanáig csaptak körülötte, s még kevésbé méltó ahhoz a komolysághoz, amellyel az ifjú levélíró erejét és tehetségét latba vetette.

KAPITÁNY De kedves uram, még ha feltételezzük is, hogy ön nem törődik senki jóhírével, legyen az a tulajdon magáé, vagy bármiféle irodalmi személyiségé, akinek vállaira esetleg az ön hibáinak ódiuma nehezedni fog, engedtessék meg annyit mondanom, hogy csak egyszerű hálából is, mármint a közönség iránt, amely az ön műveit oly kegyesen fogadta, na meg a kritikusok iránt, akik oly igen elnézően bántak önnel, több gondot kellene fordítania műve meséjére.

SZERZŐ Kérve kérem, lelkem gyermeke, hogy amint dr. Jonson mondta, "szabadítsa meg elméjét az álszent beszédtől". Ami a kritikusaimat illeti, nekik is megvan a maguk dolga, és nekem is az enyém, amint a gyermekvers mondja:

Én csak egyszerű szolgájuk vagyok, s épp elég fáradságomba kerül ellátnom őket ennivalóval, semhogy időm lenne megfigyelni, vajon megeszik-e, vagy elutasítják. Ami pedig a közönséget illeti, hát velük hasonló viszonyban vagyok, mint a postás azzal az emberrel, akinek valami küldeményt hozott. Ha jó hír jött, rég várt üzenet a címzett szerelmesétől avagy távol levő fiától, pénzes utalvány üzletfelétől, akiről azt hitte, tönkrement: akkor a levelet szívesen fogadják, másodszor, harmadszor is végigolvassák, összehajtogatják, s gondosan elteszik az íróasztalfiókba. Ha rossz hír jött, fizetést sürgető hitelezőtől, vagy unalmas fecsegőtől, akkor a levélírót elátkozzák, a levelet behajítják a kandallóba, és szívből sajnálják a hiábavaló postaköltséget. Ám akár így, akár úgy fordul, a levélkihordóra bizony annyit sem gondol senki, mint a tavalyi hóra. A legnagyobb barátság, ami a közönség és a szerző közt elképzelhető, abban mutatkozik meg, hogy ha valamely művet egyszer megkedvelt a világ, a rákövetkezővel szemben kissé türelmesebb, már csak azért is, mert a közönség valamelyest a szokás rabja; a szerző meg természetesen, igen jó véleménnyel van azok ízléséről, akik az ő művét oly nagy elismeréssel fogadták. Azt azonban tagadom, hogy jogos volna hálát várnunk (már amennyiben a szót a valódi értelmében használjuk) akár az egyik féltől, akár a másiktól.

KAPITÁNY Ha más nem, önbecsülése kell, hogy arra késztesse: legyen kissé óvatosabb.

SZERZŐ Az ám, lennék is, ha az óvatosság hozzásegítene a sikerhez! Csak épp az az igazság, hogy sikeres műveim, sokaktól kedvelt passzusaim, kivétel nélkül mind a legnagyobb hamarsággal íródtak, s amikor azt látom, hogy ezek némelyikét másokkal szembeállítják, dicsérvén gondosabb kidolgozásukat, nos, ilyenkor tanúmul hívhatom a tollat és a tintatartót, hogy a gyengébbnek ítélt részek kidolgozása okozta nekem a legtöbb gondot. Egyébként is kétségbe vonom, hogy a késlekedés jótékony hatással lenne akár a szerzőre, akár a közönségre. Addig üsd a vasat, míg meleg, addig húzd fel a vitorlát, míg fújja a szél. Ha egy sikeres szerző nem marad fenn a színen, rögtön más foglalja el a helyét. Ha egy író valóban tíz évig érleli a következő művét, közben a többiek fölébe kerekednek, ha pedig a kor, amelyben él, olyannyira híjával van a tehetségnek, hogy ez nem történik meg, akkor saját régi dicsősége válik a legnagyobb akadállyá. A közönség azt várja majd, hogy az új mű tízszerte jobb legyen az előzőnél, a szerző meg, hogy tízszer jobban fogadják, és egy a százhoz, hogy mindkét fél csalódik.

KAPITÁNY Ez valóban megindokolhatja, hogy az író hamar publikáljon, de azt már nem, hogy olyan hamari munkát végezzen, amiről a közmondás azt tartja, hogy ritkán jó. Arra mindenképp időt kellene szakítania, hogy legalább a regény meséjét rendbe tegye.

SZERZŐ Kedves fiam, ez kényes pontom nekem. Higgye meg, azért nem voltam olyan szamár, hogy minden óvatossági rendszabályt elvessek. Ismételten terveket készítettem a soron következő munkáról, részekre és fejezetekre osztottam, és olyan történetet igyekeztem szerkeszteni, amely meglepően és fokozatosan bontakozik ki, fenntartja az érdeklődést, és szomjas kíváncsiságra ösztönöz, s végül hatásos befejezéssel ér véget. De azt hiszem, valami démon ül a tollam szárára, mihelyt írni kezdek, amely aztán minduntalan félreviszi a tollamat, elkanyarítja a tárgytól. Jellemek nőnek ki a kezem alól, az események megsokszorozódnak, a történet áll, míg az anyag egyre dagad, szabályos udvarházam gótikus szörnyszüleménnyé nő, és a műnek egyszer csak vége szakad, jóval előbb annál a pontnál, ahová a befejezést terveztem.

KAPITÁNY Erős elhatározással és szívós türelemmel lehetne segíteni ezen a bajon.

SZERZŐ Jaj, kedves uram, ön nem ismeri az atyai szeretet erejét. Mikor olyan regényalakkal találkozom, mint Bailie Jarvie vagy Dalgetty, hirtelen kigyúl a képzeletem, elgondolásaim minden lépéssel, amelyet vele teszek, világosabbak lesznek, és nem bánom, hogy sok fáradságos mérfölddel félrevisznek a szokásos úttól, s így arra kényszerülök, hogy aztán árkon-bokron át szaladjak vissza megint a főútra. Ha ellenállok a kísértésnek, ahogyan ön tanácsolja, minden gondolatom prózai, lapos és unalmas lesz, az írást valóságos gyötrelemnek érzem, s jól tudom, hogy csak locsogok, amitől aztán még nehezebb lesz megtartóztatnom magam a locsogástól; a képzelet napsütése, amely az eseményeket azelőtt beragyogta, most eltávozik, és minden unalmassá, homályossá válik. Nem is vagyok már ugyanaz az író, aki jobb hangulatomban voltam, amiként a befogott kutya, ha órák hosszat kell körbe-körbe járnia, hogy hajtsa a kereket, szintén nem ugyanaz a kutya, amely a szabadban pörög a farka körül, s csak ugrándozik féktelen jókedvében. Egy szó, mint száz, uram, ilyenkor úgy érzem, mintha megbabonáztak volna.

KAPITÁNY Hja, uram, ha ön varázslatra gyanakszik, arra nincs mit mondanom, akit az ördög kerget, az kénytelen szaladni. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy nem próbálkozik színdarab-írással, bármennyire is biztatják rá, nemde?

SZERZŐ Igen, indoknak legalábbis elfogadható, hogy azért nem írok színdarabot, mert nem tudok cselekményt szerkeszteni. De hát igazság szerint maga az elképzelés is, amit túlságosan jóindulatú bíráim táplálnak, hogy tudniillik nekem hajlamom volna a költői mesterség e neme iránt, mindenestül onnan ered csupán, hogy munkáimban felhasználtam egynémely régi színjáték töredékeit, olyan írásokat, amelyek a könyvgyűjtők számára egyébként hozzáférhetetlenek, és ezeket a részleteket azután meggondolatlanul az én őstehetségemnek tulajdonították. Mármost az a mód, ahogy én ezeknek a töredékeknek a birtokába jutottam, oly rendkívüli, hogy szívesen elmondanám önnek. Hogy az elején kezdjem, vagy húsz évvel ezelőtt egyszer ellátogattam Worcestershire-ba, felkeresendő egy barátomat, aki a... dragonyosoknál együtt szolgált velem.

KAPITÁNY Ezek szerint ön volt katona, uram?

SZERZŐ Voltam, vagy nem voltam, egyre megy... Utazáshoz mindenesetre nagyon alkalmatos név, hogy X. Y. kapitány... Barátom házánál váratlanul nagy vendégsereget találtam, és szokásos bal végzetem úgy hozta, hogy nekem jutott a kísértetjárta szoba, ami természetesen nem hiányozhat egy ilyen régi kastélyból. Én, amint egy nagy modern gondolkodó is mondta: túl sok kísértetet láttam már életemben ahhoz, hogy higgyek bennük, és így nyugodtan aludni tértem, hamar el is álmosodtam a hársfák susogásától és az ágaikon átszűrődő holdfénytől, mely az ólomkeretes ablakon át a padlóra hullott, ám egyszer csak, képzelje, mit látok: valami sötétebb, súlyosabb árnyék jelent meg előttem, s én megpillantottam...

KAPITÁNY Gondolom, az Aveneli Fehér Hölgyet, igaz? Egyszer már elmondta ezt a történetet.

SZERZŐ Nem... egy házi-főkötős, széles gallérú, kötényes nőszemélyt pillantottam meg magam előtt, feltúrt ruhaujjal, egyik kezében cukorszóróval, a másikban merőkanállal. Természetesen mindjárt arra gondoltam, hogy a szakácsnéhoz van szerencsém, aki történetesen alvajáró, s mivel tudtam, milyen sokra tartja barátom a derék Sallyt, aki a környék akármelyik leányzójával felveszi a versenyt a palacsintaforgatásban, mindjárt fölkeltem, hogy óvatosan az ajtóhoz kalauzoljam. De alighogy megindultam feléje, így szólt: "Uram, megálljon! Nem az vagyok, akinek tart", mely kijelentés annyira beleillett a szituációba, hogy nem is ütköztem volna meg rajta, ha a jövevény nem úgy ejti a szavakat, oly különösen mély és kongó hangon. "Tudja meg hát - mondta ugyanazon a síri hangon -, én Betty Barnes szelleme vagyok." Aha, aki fölakasztotta magát a postakocsis iránti reménytelen szerelmében, gondoltam, szép kis história, mondhatom! "Ama boldogtalan Elizabeth avagy Betty Barnes szelleme, aki annak idején konyhalányként szolgálta Mr. Warburtont, szenvedélyes gyűjtögetőjét, de - sajna! - gondatlan őrzőjét egy olyan kollekciónak, amilyenhez hasonlót senki össze nem szedett még régi színjátékokból, csupa ritka drámából, amelyek legtöbbjének csupán a címe maradt fönn, hogy a jegyzetelt Shakespeare-kiadások tudós előszavait ékesítse. Bizony, kedves idegen, én magam vetettem, ezzel a két balvégzetű kezemmel, szemétre avagy tűzbe tucatjával azokat a kis quartókat, amelyekért, ha ma megvolnának, örömtől ittasult főúri műgyűjtők versengenének... így igaz, ezek a boldogtalan lopók és csenők perzseltek hízott kacsát vagy törülgettek zsíros vágódeszkát Beaumont és Fletcher, Massinger, Jonson és Webster - sőt, uram bocsá', az isteni Shakespeare - elveszett műveivel!"

Mint a régi drámák más búvárkodóit, engem is gyakran fogott el a csüggedés, amikor égő kíváncsisággal, ám mindhiába kerestem a hajdani szertartásmester lajstromaiban feltüntetett színdarabok valamelyikét, mint most kiderült, egyikét azoknak a tűzhalálba küldött mártíroknak, amelyeket e boldogtalan nőszemély a Lakomák Istenének feláldozott. Nem nagy csoda hát, hogy én is, akárcsak a Parnell Remetéje,

"Csillapodjék, uram - szólt a jelenés -, mert rosszkor támadt haragja miatt könnyen odaveszhet az utolsó alkalom is, amikor még jóvátehetném, ami kárt a világnak tudatlanságomban okoztam. Amott a kályhalyukban, amelyet sok-sok éve nem járt a füst, ott rejteznek a régi dráma gyér számú zsíros-kormos töredékei, melyek a teljes pusztulást elkerülték. Uraságod tehát..." De mit bámul így rám, kedves kapitány? Lelkemre, úgy igaz, ahogy elbeszélem, vagy amint barátom, Longbow őrnagy szokta mondani: "Mire volna jó, hogy hazudjak?"

KAPITÁNY Hogy ön hazudnék, uram! Dehogyis, Isten bocsássa meg, ha ilyesmi csak álmomban is eszembe jut olyan igazmondó személlyel kapcsolatban, mint ön. Nem, csak úgy látszik, kissé játékos kedvében van a mai napon, semmi több. Nem lenne jobb, ha ezt a bájos legendát esetleg "Három újrafelfedezett Dráma" előszavában használná fel?

SZERZŐ Igaza van... furcsa dolog a megszokás, fiam. Elfelejtettem, kivel beszélek. Igen, igen, magányosoknak való könyvdrámák, nem nagyközönségnek szánt színpadi művek...

KAPITÁNY Az ám, uram, és így legalább biztos lehet abban, hogy elő is adják a darabjait, mert a rendezők, akiket ezer és ezer műkedvelő nyaggat, rendszerint szívesen keresnek enyhülést a magányos olvasgatásban.

SZERZŐ Uram, én magam vagyok erre a legjobb példa, mivel akárcsak Laberiust, akaratom ellenére is megtesznek drámaírónak. Azt hiszem, az én múzsámat még akkor is színpadra ráncigálnák, ha nem regényt, hanem prédikációt írnék.

KAPITÁNY Valóban, uram, én is attól tartok, méghozzá komikus szerepben; ezért hát, arra az eshetőségre, ha netán stílt változtat, azt ajánlom, tanulmányozza Lord Byron drámáit.

SZERZŐ Nem, azt nem, őlordsága eggyel magasabb osztályba tartozik... ha csak lehet, nem futtatom lovam az övé ellenében. Inkább Allan barátomhoz folyamodom, ő írt olyan színjátékot, amilyet én is szeretnék egyszer írni, életem legderűsebb napján, Brahma isten bűvös tollával. Hiába, nekem a jó munkához kell az efféle kis segítség.

KAPITÁNY Allan Ramsayt gondolja?

SZERZŐ Nem, sem pedig Barbara Allant. Én Allan Cunninghamet gondolom, aki nemrég tette közzé Sir Lekvári Maxwell című tragédiáját, mely telis-teli van vidámsággal és öldökléssel, csókkal és torokmetszéssel, valamint semmiresejó deklamációkkal, amelyek azért csuda kedves deklamációk. Egy szikra valószínűség sincs a cselekményben, de némely passzusai oly elevenek, és az egész oly költői vénáról tanúskodik, hogy szívből kívánom, bárcsak átömleszthetnék belőle valamennyit Szakácsművészeti Régiségek című munkámba, ha valaha abba a kísértésbe esem, hogy publikálom. Mivel ez a mű minden bizonnyal népszerű lenne, az emberek végre megismernék és méltányolnák Allan művészetének szépségeit... mert ahogy most áll a dolog, inkább csak hibáit veszik észre... vagy ami még rosszabb, észre sem veszik az egészet... De te csak ne búsulj, derék Allan, akkor is, azért is dicsőséget hoztál Kaledóniára... E költő egyébként lírikusnak is figyelemre méltó, némelyik versét érdemes lenne elolvasnia, kedves kapitány. Az "Odahaza, odahaza" kezdetű felér Burnsszel.

KAPITÁNY Megfogadom a tanácsát. Odahaza Kennaquhairben amúgy is túlságosan finnyás lett a klub, mióta Catalani meglátogatta az apátságot. "Hideg sanyarúság" című művemet hidegen és sanyarúan fogadták, az "A szép Doon partjain"-t pedig lehurrogták... Tempora mutantur.^[11]

SZERZŐ Hiába, ők sem maradhatnak meg a réginél, újat akarnak, mint mindenki. Hát aztán? Ami a munka értékét adja,

Hanem úgy látom, közeleg a válás órája.

KAPITÁNY Tehát feltett szándéka, hogy a megkezdett úton haladjon tovább? Nem gondol arra, hogy a hamarjában egymásra jövő sok publikáció esetleg kételyeket támaszthat a szerző indítékait illetően? Azt fogják hinni, hogy puszta nyereségvágyból dolgozik.

SZERZŐ Tegyük fel, hogy az írói sikerrel együttjáró tetemes előnyöket is számításba veszem, egyéb indítékaim mellett, mint ösztönzést arra, hogy ily gyakran a közönség színe elé járuljak: nos, ez a fizetség a közönség önkéntes adója bizonyos fajta irodalmi szórakoztatásért... senki sem kényszerül rá, hogy megfizessen, és úgy hiszem, nem is fizeti más, mint akinek telik rá, s az meg is kapja a pénzéért, ami jár neki. És ha az a tőkepénz, amelyet könyveim kiadatásával mozgásba hozok, mégoly nagy is, vajon csak nekem van hasznom belőle egyedül? Nem mondhatom-e száz meg száz embernek, Duncantól, a becsületes papírgyárostól kezdve egészen a legszurtosabb nyomdai kifutófiúig: "Miért, te tán nem osztozol? Nem kapod meg te is a tizenöt pennydet?" Ami engem illet, úgy tartom, hogy a mi modern Athénunk igenis hálás lehet nekem azért, amiért így gyarapítom az ipart; és ha bevezetik az általános választójogot, feltett szándékom megszerezni magamnak egy mandátumot, hogy az irodalom szolgálatába szegődött minden mosdatlan kézműveseket képviseljem a Házban.

KAPITÁNY Az ilyen beszédre szokták azt mondani, hogy cérnagyáros-okoskodás.

SZERZŐ Igaza van, kedves fiam, csak beszéd ez is... ezt a bort is felvizezték már... minden, minden csak altatás! Adam Smithszel és követőivel ellentétben mégis azt állítom, hogy a sikeres szerző is produktív kétkezi munkás, és művei éppúgy gyarapítják a nemzeti jövedelmet, mint bármely más manufaktúra termékei. Ha tevékenységének eredményeképp egy új termék jön létre, mely valódi és kereskedelmi értékkel egyaránt rendelkezik, akkor igazán nem tudom, hogy az író könyvbáláit miért tartanánk a közvagyon kevésbé értékes részének, mint bármely más iparos árucikkeit? Arra gondolok, hogy az irodalomból származó gazdagság is szétárad a köz javára, s hogy milyen serkentőleg hat az ipar fejlődésére, akár e most készülő jelentéktelen művecske is, még mielőtt egyáltalán a boltba kerülne. Nélkülem mindez a mozgás nem jönne létre, s így én, legalábbis ebben a kis mértékben, a haza jótevője vagyok. Ami pedig a fizetségemet illeti, azt bizony kemény munkával érdemeltem ki, és úgy hiszem, csak az égnek tartozom elszámolással arról, hogy mire költöm. A jó lelkek remélhetik, hogy nem fordítom az egészet önző célokra, és így anélkül, hogy különleges érdemeket tulajdonítanánk az adakozónak, egy része "az ég által vezérelve a szegényekhez vándorol".

KAPITÁNY Akárhogy is, általában alantas dolognak tartják, ha valaki csak az anyagi haszon kedvéért ír.

SZERZŐ Valóban alantas dolog lenne, ha csak ezért írnék, sőt az is, ha ebben látnám az írói tevékenység fő indítékát. De továbbmegyek: azt vallom, hogy az olyan műalkotás, mely csupán a szerzői jogdíj reményében született, soha még sikerre nem jutott, és nem is fog soha. Aminthogy az olyan ügyvéd, aki úgy érvel ügyfele mellett, az olyan orvos, aki úgy gyógyít, az olyan katona, aki úgy harcol, az olyan pap - hogy mást ne mondjak -, aki úgy prédikál, hogy sem örömét nem leli hivatásában, sem annak méltóságát nem érzi, hanem csakis a honoráriumért, a zsoldért, a stólapénzért fárad, az mind megbecsteleníti magát, s nem egyéb közönséges bérmunkásnál. Aminthogy a tanult mesterségek művelőinek legalábbis két válfajáról a közvélemény is elismeri, hogy szolgálataik megfizethetetlenek, s dotációjuk alapja nem is a végzett munka pontos ellenértékét megállapító számítás, hanem a honorárium, azaz a tisztelet önkéntesen adott díja. De csak próbáljon megfeledkezni a kliens vagy a páciens a honorárium e kicsiny szertartásáról, amely színleg szóba sem jöhet köztük, s ám lássa, hogy az illető tanult úriember hogyan fog foglalkozni az esetével. Félretéve a frázisokat, az író fizetségével is ugyanez a helyzet. Nincs az az értelmes ember, akármi legyen is rangja vagy foglalkozása, aki magához méltatlannak tartaná, hogy jogos ellenértéket kapjon idejéért, valamint tisztességes részt a tőkéből, mely puszta létét is az ő munkálkodásának köszönheti. Amikor I. Péter cár a közkatonákkal egy sorban dolgozott, ő is azt a zsoldot kapta, amit a többi; hasonlóképpen gondolkoztak számos nemesemberek, államférfiak, papok, akik korunk legkiválóbb férfiai voltak: egyikük sem átallott alkuba bocsátkozni a kiadójával. KAPITÁNY (énekel)

SZERZŐ Jól mondja. És mégis, akiben van egy szikrányi becsület, tehetség vagy lélek, nem teheti munkálkodásának fő hajtóerejévé, még kevésbé egyedüli indítékává, a haszonlesést. Ami engem illet, éppenséggel nem zavar, ha nyerek a játékon; de meg kell mondanom, hogy míg közönségemet szórakoztatom, fő örömöm maga a játék; mert engem is elragad, éppúgy, mint akárkit, az alkotás puszta gyönyörűsége, minden ösztön közül talán a legerősebb, amely az írót a tollához, a festőt a palettájához kényszeríti, még akkor is, ha legkevésbé sem számíthat sem hírnévre, sem sikerre. No, de talán már túl sokat is beszéltem erről. Azt hiszem, éppannyi joggal és igazsággal, mint az emberiség nagy része, én is elháríthatom magamról a gyanút, hogy kapzsi vagy kalmárszellemű volnék; de azért olyan álszent sem vagyok, hogy letagadnám azokat a szokásos indítékokat, amelyektől ösztökélve körülöttem minden ember hajszolódik, kényelmének, belső jóérzésének, egészségének, sőt életének veszélyeztetésével is. Nem tettettem azoknak az uraknak az önzetlenségét, akikről Goldsmith ír, s akik állítólag hat pennyért árusították a képes újságjukat, mivelhogy puszta kedvtelésből írták.

KAPITÁNY Még csak egy dologra figyelmeztetem, ha megengedi. Mind a világ azt beszéli, hogy ily módon igen hamar kiírja magát.

SZERZŐ A világnak igaza lehet; no és aztán? Ha már nem táncolnak a dudaszómra, majd nem dudálok; lesz elég fütty és kereplő, ami figyelmeztessen rá, hogy időm lejárt.

KAPITÁNY Hát mivelünk, szegény családjával, mi lesz akkor? Megvetés és feledés lesz a részünk.

SZERZŐ Hát bizony, mint annyi szegény ördög, én sem tudom megakadályozni, hogy a családom egyre növekedjék, mikor úgyis túlságosan nagy már. Ahogy Falstaff mondja: "ez a hivatásom". Azok, akik kegyelmetek közül feledést érdemelnek - s meglehet, mindannyian ide sorolhatók -, merüljenek csak feledésbe. Uraságtokat mindenesetre olvasták a maguk idejében, s ez több, mint amivel eldicsekedhet nem egy kortársuk, kik csekélyebb szerencsével, bár talán több érdemmel álltak sorompóba. Senki sem mondhat mást, mint hogy kegyelmeteké volt a pálma. Csak érdem az is, ha valaki hét esztendeig magára tudja vonni a közvélemény figyelmét. Ha csak a Waverley-t írtam volna, mára bizony nem lennék más, mint üres kritikai közhely: "zseniális szerzője egy regénynek, mely a maga korában nagy sikert aratott". Lelkemre mondom, a Waverley hírét-nevét jórészt azoknak a dicséretei tartják fenn, akik szüntelenül felemlegetik, mennyivel jobb a reákövetkezőknél.

KAPITÁNY Nos tehát ön a jelen népszerűségért nyugodt szívvel feláldozza a jövendő halhatatlanságot?

SZERZŐ Meliora spero.[13] Maga Horatius sem várta, hogy halála után minden művében élni fog... annyit meg én is remélek, hogy egyik-másik művem életben tart; non omnis moriar.^[14] Némi vigasztalással szolgál az a tudat is, hogy minden népnek a legjobb írói voltak egyben a legtermékenyebbek; sőt az is megesett, hogy azok a szerzők, akiket saját koruk nagyra tartott, a későbbi korokban sem veszítették el ezt az elismerést. Nem vagyok olyan rossz véleménnyel a ma élőkről, hogy biztos lennék abban, miszerint a mai kor megbecsülése szükségszerűen a jövendő kor megbélyegzését vonná maga után.

KAPITÁNY Ha mindenki így gondolkodnék, akkor a közönség el lenne árasztva rossz művekkel.

SZERZŐ Újra mondom, kedves fiam, óvakodjék az álszent frázisoktól. Úgy beszél, mintha a közönség köteles lenne minden kacatot elolvasni csak azért, mert kinyomtatták... könyvárus barátaink ugyancsak örülnének annak, ha ez az elképzelése valóra válna. Az egyetlen komoly aggodalom, amely az efféle "elárasztással" kapcsolatban szóba jöhet, az, hogy felviszi a papírnak való rongy árát. Hogy ennyi sok könyv jelenik meg mostanában, abból a jelenkornak semmi kára nem lesz, a jövőnek pedig talán még haszna is lehet.

KAPITÁNY Fogalmam sincs, hogy ez hogyan lehetséges.

SZERZŐ Már Erzsébet és I. Jakab idején is majd ugyanannyit panaszkodtak a sajtó ijesztő mérvű termékenységére, mint manapság; mégis, ha végignézünk azokon a partokon, melyeket ez a nagy bőség elárasztott, úgy tűnik, mintha a Tündérkirálynő mesebeli Gazdag Partjait látnánk:

Higgye el, hogy az utókor még a mostanság legrosszabbnak tartott és legmegvetettebb művek között is kincseket találhat.

KAPITÁNY No, vannak könyvek, amelyek mindenféle alkímiával dacolnak.

SZERZŐ Csak épp nem oly számosan, mint gondolja, mert ami a teljességgel értéktelen írókat illeti, ha csak nem a saját költségükön jelentetik meg munkáikat, mint Sir Richard Blackmore, nos, az ilyenek nem sokáig garázdálkodnak a közönség rovására, mivel tevékenységüknek határt szab, hogy rövidesen nem találnak maguknak vállalkozó kedvű kiadót.

KAPITÁNY Ön javíthatatlan, uram. Hát semmi sincs, ami merészségének határt szabhatna?

SZERZŐ De igen, a becsület és az erkölcs örök szent határai. Pályám olyan, mint a szépséges Britomart elvarázsolt csarnoka:

KAPITÁNY Nos, hát akkor csak vállalja azt a kockázatot, hogy saját elvei alapján halad tovább.

SZERZŐ Igen, és ön is cselekedjék a maga elvei szerint, vagyis hogy ne álldogáljon itt, mert még lekési az ebédet... Ezt a munkát is az ön örökségéhez teszem hozzá, valeat quantum.[15] Ezzel be is fejeződött párbeszédünk, mert megjelent egy Canongate-ről való kis maszatos arcú ördögfióka, aki Mr. M'Corkindale művének kefelevonatáért jött; s én még hallottam, amint Mr. C. fentebb leírt labirintusunk egy másik helyiségében haragos szavakkal illeti Mr. F.-et, amiért tűri, hogy bárki is behatoljon a szentek szentélyébe.

Most már kegyelmedre bízom, ítélje meg saját maga ennek a párbeszédnek a jelentőségét; én hiszem és remélem, hogy közös szülőatyánk egyetértésével fog találkozni, ha ez a levél a benne felemlegetett mű elejére kerül.

Maradok nagytiszteletű Uramnak legalázatosabb szolgája szíves üdvözlettel stb. stb.

Kennaquhair, 1822. április 1-én                                                                          Cuthbert Kalamayka

Az évszázados háborúskodás, mely oly sokáig elválasztotta egymástól a brit sziget északi és déli részét, szerencsésen véget ért, amikor a békés természetű I. Jakab került az angol trónra. Ám annak ellenére, hogy Anglia és Skócia közös koronáját már egy személy viselte, még hosszú idő elteltére volt szükség, s több nemzedék váltotta egymást addig, amíg feledésbe merültek a két testvérkirályság között a megőrzött előítéletek, és végre barátoknak, testvéreknek tekintették egymást azok, akik a Tweed folyó két partján lakoznak.

Jakab király uralkodásának idején persze még makacsul tartották magukat az előítéletek. Az angol polgárok azzal vádolták a királyt, hogy igazságtalanul pártolja ősi földjének alattvalóit; a skótok viszont, úgyszintén igazságtalanul, azzal, hogy megfeledkezett szülőhazájáról, és megveti régi párthíveit, akik pedig ragaszkodásukkal ugyancsak kiérdemelték háláját.

A király a félénkségig békeszerető volt, és így természete arra ösztökélte, hogy újra és újra közvetítőként lépjen fel a harcban álló felek között, kiknek csetepatéi sűrűn háborgatták az udvar nyugalmát. Ám minden igyekezete ellenére is gyakorta előfordult, amint a történészek feljegyezték, hogy a két nemrégiben egyesült, ezer éve ellenséges nemzet kölcsönös gyűlölete itt is, ott is tombolva kitört, és már-már országos veszedelemmel fenyegetett, mert a magas rangúaktól a legalacsonyabb osztályokig mindenütt fellángolt tüze: vitákat okozott a koronatanácsban és a parlamentben, pártoskodást az udvarnál, párbajokat a nemesség közt, valamint lármát és verekedést az alacsonyabb néposztályok körében.

Épp amikor ezen háborgások a leggyakoribbak voltak, élt London városában egy leleményes, bár meglehetősen önfejű és rigolyás ezermester, akit igen vonzottak az elvont tanulmányok, név szerint David Ramsay. Ez a jóember, már akár nagy mesterségbeli tudása miatt, ahogy az udvaroncok mondták, akár pedig annak köszönhetően, amint a szomszédai széltében suttogták, hogy Dalkeith nemes városában, Edinburgh mellett született, Jakab udvartartásában őfelsége órásának és óraműkészítőjének tisztségét töltötte be. Mindamellett mégsem tartotta méltóságán alulinak, hogy üzletet vigyen a Temple-Baron St. Dunstan templomától néhány yarddal keletre.

Abban az időben, gondolni való, a londoni kereskedő boltja igen különbözött attól, amit ma látunk ugyane városban. Az áruk ládákban voltak kiállítva, az idő viszontagságaitól csak ponyva védte őket, s az egész sokkal inkább hasonlított a falusi vásárok elárusítóinak időleges alkalmatosságul szolgáló bódéira és sátraira, mint egy tisztes polgár állandó üzletére. Persze a nevezetesebb üzlettulajdonosoknak, s köztük Dávid Ramsaynak is, ezen elárusító bódéja össze volt kötve egy kis belső bolttal, amely a bódé hátsó falából nyílt, és hasonlóan viszonyult az elülső helyiséghez, mint Robinson Crusoe barlangja a sátorhoz, amelyet előtte emelt. Ramsay mesternek szokása volt, hogy ide visszavonuljon titokzatos számításain dolgozni, mert szünet nélkül azon törte a fejét, hogy miféle újabb fogásokkal, találmányokkal gyarapíthatná szakismereteit, mely kutatásai során, akárcsak Napier és más korabeli matematikusok, nemegyszer átkalandozott az elvont tudomány területére is. Míg a mester odabenn ilyenfajta foglalatosságokba mélyedt, a kívülső üzlet ellátását két markos, erős hangú mesterlegényre bízta, s ezek derekasan rikoltozták is, hogy: - Mi tetszik, mi tetszik? -, és közben megfelelőképp ajánlgatták az eladni való árucikkeket. Az a módszer, hogy a véletlenül arra járókat ilyen közvetlenül, személyesen csábítsák vásárlásra, manapság már, úgy hisszük, egyedül Izrael szétszórt ivadékainak birodalmában, a Monmouth Streeten ismeretes, ha ugyan itt is szokásban van még egyáltalán, a régi ruháknak ezen a gyűjtőhelyén. Abban az időben viszont, amelyről szólunk, zsidó és keresztény egyaránt élt vele, s ez a mi korunk sok újságbeli reklámozása és hirdetése helyében arra szolgált, hogy a közönség figyelmét általában, s a pártfogókét külön is, felhívja azon áruk felülmúlhatatlan kitűnőségére, amelyeket állítólag olyan előnyös feltételekkel kínáltak, hogy már-már úgy tűnt, a kereskedő a közönség érdekében dolgozik, nem is a saját hasznára.

Azok a kereskedők, akik áruik kiválóságát még élőszóban hirdették, annyiban voltak ügyesebbek a maiaknál, kik a sajtót használják erre a célra, hogy sokszor az illető járókelők egyedi megjelenéséhez és nyilvánvaló ízléséhez tudták szabni felhívásukat. (Ebben is hasonlítottak, mint már utaltunk rá, a Monmouth Street árusaira, legalábbis azokra, akik a mi emlékezetünkben élnek. Magunkat is figyelmeztettek ott nadrágunk kopottságára és buzdítottak arra, hogy illendőbb ruhát öltsünk... de ne térjünk el a tárgytól.) A vevők hívásának ez a közvetlen, személyes módja mindenesetre veszedelmes kísértés volt a vidám fiatal kópéknak, akiknek az üzletben érdekelt feljebbvalójuk távollétében feladata volt a vevőközönséget noszogatni; és a londoni mesterlegények sokaságukban s összetartásukban megbízva gyakran szabadosságokra is vetemedtek, szellemességüket ellene fordítva azoknak, akiket ékesszólásukkal nem tudtak vevőnek megnyerni. Ha pedig erre az illető ököllel válaszolt, társuk védelmére nyomban kiözönlöttek az összes boltlakók, lévén hogy, amint a régi nóta mondja, amelyet dr. Jonson dúdolgatott valamikor:

Verekedésben mind serények
A londoni mesterlegények.

Ilyen alkalmakkor eget-földet megrengető csatározásokra került sor, különösen, ha a Temple-kollégium jurátusait, vagy a többi nemes ifjakat érte a sértés, vagy ha ezek érezték sértve magukat. Így fordulván a dolog, gyakorta szegeztek meztelen acélt a polgárok bunkósbotja ellenében, s még az is előfordult, hogy egyik vagy másik párton emberhalállal végződött a viadal. A kor nehézkes és ügyetlen rendőrsége nem tehetett mást, mint hogy a városnegyed elöljárójával összecsődíttette a háztulajdonosokat, és azok számbeli túlerejével vettetett véget a verekedésnek, úgy, ahogy a Capuleteket és Montague-kat választják szét a színpadon.

Abban az időben, mikor mind a legtekintélyesebb, mind a legjelentéktelenebb londoni boltosoknak ilyen volt a megszokott életfolyása, David Ramsay többek közt azon az estén is, amelyre az olvasó figyelmét irányítjuk, elvont, csendet kívánó tanulmányaival lévén elfoglalva, külső boltjának avagy bódéjának szolgálatát az előbb említett két éles eszű, serény, talpraesett, erős hangú mesterlegényre hagyta, név szerint Jenkin Vincentre és Frank Tunstallra.

Vincent a Christ Church-i kiváló alapítvány jóvoltából járta ki az iskolát, londoninak született, és annak nevelkedett, vagyis bőségesen megáldatott azzal a fürge ésszel, ügyességgel, bátorsággal, amely a főváros ifjait különösen jellemzi. Húsz év körül volt, alacsony növésű, de igen izmos alkatú, labdarúgásban és tornajátékokban egyaránt verhetetlen; a vívásban sem akadt párja, bár még csak bottal gyakorolhatta e vitézi sportot. Ismert minden mellékutcát, zsákutcát, félreeső udvart a városnegyedben, jobban, mint a katekizmust; és ráadásul mesterének ügyeiben ugyanolyan tevékeny volt, mint a maga kalandjaiban, mókáiban és csínytevéseiben, úgy intézte dolgait, hogy a hitel, amelyet az előbbi által nyert, legalábbis mentségére szolgált, ha ugyan ki nem húzta a bajból, amikor az utóbbi hajlama kutyaszorítóba juttatta; aljasságra vagy becstelenségre azonban, ezt illik megjegyeznünk, sohasem vetemedett. Voltak olyan eltévelyedései, amelyek miatt mestere, David Ramsay, igyekezett őt megregulázni, amikor felfedezte őket, és olyanok is, amelyekre viszont szemet hunyt - úgy tekintve az effélét, mint egy óramű kiváló szerkezetében azt a bizonyos mennyiségű fölös erőt, mely mindig fennmarad abból, ami mozgásban tartja az egészet.

Jin Vin arca - mert csak ezen a néven ismerte az egész környék - megfelelt a jelleméről adott rövid vázlatnak. Fején hanyagul félrecsapott lapos mesterlegény-sapka, alatta sűrű, hollófekete haj, amely erősen, természetesen göndörödött, és igen hosszúra megnőtt volna, ha a társadalmi állapotának megfelelő egyszerűség, melyet mestere is szigorúan megkövetelt, nem kényszeríti arra, hogy rövidre nyírja; nem minden ellenkezés nélkül, mert irigykedve nézte, hogyan parádéznak leomló, fürtös hajzatukkal az udvari emberek és a szomszédos Temple-kollégium jurátusai, akik akkoriban kaptak rá erre a divatra, mellyel fensőbbrendűségüket és nemesi voltukat jelezték. Vincent szeme mélyen ült arcában, erős és élénk fekete volt, tele tűzzel, huncutsággal, értelemmel, s folyvást valami tréfálkozó kifejezés csillogott benne, még akkor is, amikor a mesterségéhez tartozó udvarias üzleti csevegést folytatta, mintha kinevetné azokat, akik hallgatnak e közhelyekre. De mivel talpraesett fiú volt, ötleteivel mindjárt meg is toldotta, s így szórakoztató mutatvánnyá varázsolta az elárusítóbódé szokványos procedúráját; nem csoda hát, ha viselkedésének rugalmassága, készséges és látnivaló igyekezete, hogy az emberek szolgálatára legyen, értelmessége és udvariassága, már amikor szükségesnek tartotta az udvariasságot, mestere vevőinek kedvencévé tette. Arcvonásait nem mondhatnánk épp szabályosnak: pisze orra volt, és kissé túl nagy szája, arcszíne pedig sötétebb annál, amit akkor összeegyeztethetőnek tartottak a férfiúi szépség eszményével. Annak ellenére, hogy mindig a zsúfolt nagyváros levegőjét szívta, arca a kicsattanó egészség férfias, pirospozsgás színét viselte, pisze orra pedig szellemes és csúfolkodó jelleget adott mindannak, amit mondott; szemében örökké ott bujkált a nevetés; s ha széles, de szép formájú ajkával elnevette magát, kivillant erős, szabályos, gyöngyfehér fogsora. Ilyen volt David Ramsaynak, őfelsége I. Jakab király udvari emlékeztetőjének, órásmesterének, óraműtervezőjének öregebb legénye.

Jenkin társa látszott az ifjabbiknak, bár korra talán ő volt az idősebb egy vagy két évvel. De akár idősebb volt, akár nem, mindenképp nyugodtabb, higgadtabb volt társánál. Francis Tunstall régi, büszke nemesi család sarja volt. "Folttalan címerűnek" nevezték magukat, mivel a hosszan tartó, véres Rózsák háborújában megingathatatlan hűséggel ragaszkodtak a Lancaster házhoz, amelynek a harc elején pártjára szegődtek. Az ilyen családfának legkisebb ágacskája is fontosnak tartja a gyökeret, amelyből eredt, és Tunstallról úgy tartották, hogy szintén rejteget magában valamicskét abból a családi büszkeségből, amely elözvegyült és a nyomor szélén álló édesanyjának szeméből könnyeket facsart, amikor arra kényszerült, hogy fiát, mint elfogultságában hitte, ősapáihoz méltatlan pályára adja. David Ramsay mégis úgy tapasztalta, hogy ez az előkelő fiú nemesi előítéletei ellenére is tanulékonyabb, rendszeretőbb és kötelességtudóbb, mint nála jóval élénkebb és szemfülesebb társa. Tunstall azzal is örömet szerzett kenyéradójának, hogy különös figyelemmel tanulmányozta a szakmájához kapcsolódó elvont tudományos princípiumokat, s ekképp igyekezett elméletben is megismerni a mesterséget, amelynek határai a matematikai tudomány fejlődésével napról napra tágultak.

Vincent jóval felülmúlta társát mindenben, ami a tudás napi alkalmazásához tartozott: jobb volt nála kézügyességben is, amelyre foglalkozásuk technikai részénél szükség volt, és kétszeresen felülmúlta a bolt kereskedelmi ügyeinek vitelében. David Ramsay mégis azt szokta mondani, hogy bár Vincent tudja jobban kettőjük közül, mit hogyan kell csinálni, Tunstall jobban ismeri az elveket, amelyek alapján cselekedni kell, és gyakran mondta Tunstallnak, hogy aki ilyen kritikai szellemmel áldatott meg, az bizonyára nem fog megelégedni a középszerű kivitellel sem.

Tunstall, ahogy természete megszabta, mindig kissé bátortalanul viselkedett, mindig szorgalmasan dolgozott, és jóllehet tökéletesen udvarias volt és készséges, úgy tűnt, mintha soha nem érezné magát a helyén, míg a boltban kötelességét tette. Magas volt, jó megjelenésű, szőke hajú, formás felépítésű, szép arcú, szeme kék, tágra nyílt, orra egyenes, görögös, arca jóindulatot és értelmet sugárzott, azonban akkora komolyságot is, amely nem illett korához, és már-már bánatba hajlott. Igen jó viszonyban volt társával, és készségesen melléállt, mikor amaz belekeveredett a gyakori csetepaték valamelyikébe, amelyek, ahogy mondtuk, ebben a korban sűrűn fel-fellángoltak London belvárosában. Tunstallról köztudomású volt, hogy utánozhatatlanul forgatja a kétméteres fustélyt (az északi vidék fegyverét) s az is, hogy erős, mozgékony legény, mégis úgy tűnt, csak szükségből vesz részt rendbontásban; s ezért aztán, mivel a maga akaratából sohasem állt a többi közé verekedni és játszani, egyáltalán nem tartották olyan nagyra, mint lelkesen forgolódó cimboráját, Jin Vint. Csak Vincent közbejárásának volt köszönhető, hogy barátját nem zárták ki társaságukból a hozzájuk hasonló korú és állapotú ifjak, hiszen így is elnevezték Málé Lovagnak és Kékvérű Tunstallnak. A fiú egyébként, mivel hiányzott neki a friss levegő, amelyen nevelkedett, és az erős testgyakorlás, amihez hozzászokott, míg a szülői udvarházban lakott, fokozatosan elveszítette arcszínének frisseségét, és jóllehet semmiféle kór jelei nem mutatkoztak rajta, évről évre sápadtabb és soványabb lett, s megjelenése hovatovább a megrendült egészség benyomását keltette, bár még most sem mutatta a beteg ember szokásait vagy panaszait, kivéve azt, hogy hajlott a társaság kerülésére, és arra, hogy idejét magányos tanulással töltse, inkább, mintsem társainak szórakozásához csatlakozzék, vagy épp a színházba menjen, pedig az akkoriban a mesterlegények rendes találkozóhelye volt, ahol, hiteles feljegyzések szerint, almacsutkákért verekedtek, diót törtek és zsivajgásukkal majd szétvetették a karzatot.

Ilyen volt az a két fiatalember, akik David Ramsayt vallották mesterüknek, és akikkel e derék mester reggeltől estig bosszankodott, mert egyik-másik foglalatosságuk zavarta az övét, és nem is vált javára az üzlet nyugodt, hasznos menetének.

Mindent összevéve a két legény mégiscsak szerette mesterét; mesterük is, ez a jóindulatú, bár szórakozott és rigolyás ember, szerette őket, és mikor nagy ritkán a pohár fenekére nézett, és nekihevült az italtól, ékes skót tájszólásban egy kicsit dicsekedett is a "nyalka leginkékkel", meg azzal, hogy milyen pillantásokat vetnek rájuk az "udvarbéli asszonszemélek", mikor hintón a városba jönnek, s betérnek valamit vásárolni a boltba. David Ramsay ilyenkor sosem mulasztotta el, hogy kihúzza magát, ösztövér, hórihorgas alakját teljes hosszában kiegyenesítse, csontos állát ijesztő vigyorra igazítsa, és hosszú ábrázatának félrebillentésével, kicsi szürke szemének kacsintásával jelezze, miszerint van ám még a Fleet Streeten más arc is, szép tekintetre érdemes, nemcsak Franké és Jenkiné. Öreg szomszédasszonya, az özvegy Simmonsné, aki, míg nyugalomba nem vonult, a Temple kényesen öltözött ficsurait látta el nyakfodorral, kézelővel, mindenféle szalagokkal, már élesebb szemmel tudta megkülönböztetni, melyiküknek mekkora figyelemmel adóznak azok az előkelő hölgyek, akik olyan gyakran járnak David Ramsay boltjába. - A Frank gyerek - mondta - a fiatal hölgyek figyelmét hívja magára azzal, hogy finom és tartózkodó, de többre aztán nem is viszi szegény fiú, mert alig van hozzájuk egy szava. Jin Vin viszont ki nem fogy a tréfából és csúfolódásból, és olyan szíves, készséges, ügyes, meg olyan jól nevelt is amellett, úgy szökdécsel, akár az eppingi erdőben a szarvas, és úgy kacsint a fekete szemével, mint egy cigány, egyszóval az olyan nő, aki járatos a világban, nemigen említené egy napon kettőjüket. Ami meg szegény Ramsay szomszédot illeti - mondta -, hát ő derék szomszéd, az biztos, meg tanult ember, még gazdag is lehetne, ha volna elég paraszti esze, amivel a tanultságát megtámogassa, és az is biztos, hogy skót létire nem is rossz ember, de csak úgy feketéllik a füsttől, szúrós a rézportól, és örökké bemaszatolja magát olajjal meg lámpakorommal, úgyhogy - Simmons asszonyság megítélése szerint - kínálhatná bár boltja minden óráját, nincs az az épeszű nőszemély, aki hajlandó lenne egy ujjal is hozzáérni, legfeljebb tán csipesszel.

Egy nála is nagyobb szaktekintély, Benjamin Suddlechop borbély neje, Ursula, szintén így vélekedett.

Természetük és a közvélemény tanúsága szerint ilyen volt hát a két fiatalember, akik egy szép áprilisi napon, miután egy órakor kötelességtudóan felszolgálták az asztalnál mesterüknek és leányának az ebédet - mert, halljátok csak, londoni legények, ilyen szigorú fegyelemnek voltak ám alávetve elődeitek! -, s miután a két nőcseléd, a szakácsné és a mindenes, meg egy másik szolgáló, Margaret kisasszony szobalánya társaságában maguk is jóllaktak a maradékból, felváltották mesterüket, hogy a bolt külső részében kötelességüket tegyék, és az akkori szokásoknak megfelelően kérlelve és kínálgatva bátorítsák, hívogassák a járókelőket mesterük portékájának megvételére.

Könnyen el lehet képzelni, hogy ebben a szolgálatban Jenkin Vincent jóval felülmúlta zárkózott, félénk pajtását. Ez utóbbi csak nagy nehezen, kötelességszerűen tudta kimondani a szokásos formulákat, úgy szégyellte őket: - Mi tetszik, mi tetszik? Óra... zsebóra... okulár? Mi tetszik?... Zsebóra, óra, okulár?... Mi tetszik, uram? Mi tetszik, asszonyom?... Okulár, zsebóra, óra?

Ez az unalmas és száraz ismételgetés, akárhogy váltogatta is a szavak rendjét, semmitmondónak hangzott a pimasz képű, öblös hangú, fürge eszű Jenkin Vincent változatos árus-ékesszólásához képest. - Mi tetszik, nemesuram?... Mi tetszik, szépséges hölgyem? - mondta olyan hangon, amely egyszerre volt szemtelen és hízelgő, és úgy fuvolázott, hogy jóindulatot ébresszen a megszólítottban, de ugyanakkor mosolyra ingerelje a többi járókelőt. - Áldás, békesség, nagytiszteletű uram - mondta egy papfélének -; a kegyelmed szemét bizonyára megrontotta a sok görög és héber betű... Vegyen David Ramsay-féle okulárt. A király... Isten áldása legyen ő szent felségén... sosem olvas enélkül görögöt vagy hébert.

- Biztos vagy ebben? - szólt az Evasham völgyéből való kövér lelkész. - Hát, ha az egyház feje viseli... Isten áldása a királyon!... én is megpróbálom, hátha nekem is jó lesz, mert bizony alig tudom megkülönböztetni egyik héber betűt a másiktól... mióta is már... mióta egyszer lázas beteg voltam. Adj egy olyat, amilyent ő szent felsége visel, kedves fiam.

- Itt van egy, nagytiszteletű uram, szolgálatjára - szólt Jenkin, előszedve egy szemüveget, amelyet áhítattal és hódolattal emelintett meg -, ezt a felséges úr épp ma három hete próbálta fel felséges orrára, de mivel a kerete, amint nagytiszteletű uram is látja, tiszta fekete borostyánból van, a felséges úr úgy mondta, hogy inkább püspöknek illik, mint világi fejedelemnek.

- Őfelsége a király - szólt az érdemes pap - mindig is valóságos Dániel volt ítéletében. Add csak ide azt az okulárt, kedves fiam, ki tudja, milyen méltóság orrán díszeleg mától számított két esztendő múlva?... Főtiszteletű atyánkfia, Gloucester püspöke nem fiatalodik az idővel. - Elővette a pénztárcáját, kifizette a szemüveget, és még peckesebb léptekkel hagyta el a boltot, mint ahogy betért oda.

- Szégyen, gyalázat - szólt Tunstall a társának -, ez a szemüveg nem ilyen öreg embernek való.

- Szamár vagy, Frank - válaszolta Vincent -, ha a derék jó doktor úrnak olvasáshoz kellett volna a szemüveg, kipróbálta volna, mielőtt megveszi. Nem látni akar ő vele, arra meg, hogy mások lássák rajta, ez éppen olyan jó, mint a legjobb nagyító a boltban... Mi tetszik? - rikkantotta, folytatva az árusítást. - Tükröt tessék a toalettjéhez, szép hölgyem, a kalapja egy kicsit félrecsúszott, kár pedig, mert egyébként dicséri ízlését. - A hölgy megállt, és megvette a tükröt. - Mi tetszik? Talán egy órát, prókátor uram, órát, amely addig szolgálja, míg egy hosszú per tart, és oly kitartó, olyan hű önhöz, mint saját ékesszólása.

- Csendesebben te - válaszolta a tisztes jogtudor, mert Vin locsogása megzavarta abban a mélyenszántó tárgyalásban, amelyet egy másik kiváló ügyvéddel folytatott. - Csendesebben! Az Ördögkocsmától a Városházáig te vagy a leghangosabb legény a városban.

- Órát - ismételte a rettenthetetlen Jenkin -, amely tizenhárom percet sem késik egy tizenhárom éves perben... Elment, nem hallja... Négykerekű rudas órát, kedves poéta úr, amelyen lemérheti, meddig bírja a hallgatók türelme következő színdarabját a Fekete Bika játékszínben. - A költő nevetett, és beletúrt nadrágzsebébe, míg végül a mélyén megtalált és előhalászott onnét egy kis pénzdarabot.

- Ihol egy ezüst, te kópé, eszem az eszedet - mondta.

- Köszönöm alássan - szólt Vin -, ha legközelebb játsszák egy darabját, majd odacsődítek egy sereg ricsajost, akik móresre tanítják a földszinten a kritikusokat s a színpadon az előkelőségeket, vagy különben égni fog a függöny!

- No hát, ez már igazán aljasság - mondta Tunstall -, kicsalni szegény verselő pénzét, mikor úgy sincs semmije.

- Megint szamár vagy - szólt Vincent -, ha nincs egy fillérje sem, amin sajtot és retket vegyen, legalább egy nappal előbb ebédel valamelyik patrónusánál vagy egy színésznél, mert öt napon hét közül úgyis ez a sorsa. Természet ellen való, hogy egy költő maga fizesse a sörét, így hát, ha én iszom el a pénzét, csak megmentem őt ettől a szégyentől, és ha a harmadik előadás estéje eljön, nem fogja megbánni, hogy kiadta azt az ezüstöt, elhiheted... De itt jön egy újabb vevőjelölt, nézd, hogy megbámult minden üzletet, mintha el akarná nyelni az árut a szemével. Ó! Megakadt a szeme a Saint Dunstan-templomon, Isten őrizz, még elnyeli a faragott képeket. Látod-e, milyen meglepetve nézi, ahogy Ádám és Éva forgatja odafönn a harangjátékot? Segíts, Frank, te sokat tanultál, találd ki, hogy kicsoda ez a fickó, a kakastollas kék kalapjával, ahogy fitogtatja, hogy nemes vérből való, Isten tudja... a szürke szeme, a kese haja, egy tonna vas a kardja markolatán... a kopott szürke kabátja, a járása, mint egy franciáé, a tekintete, mint egy spanyolé, az övén könyv fityeg, a másik oldalon széles, puszpángnyelű tőr, mutatni, hogy tanult ember is, meg a verekedést is érti. Minek tartod ezt a maskarádét, Frank?

- Faragatlan skót - mondta Tunstall -, azért jött ő is, gondolom, hogy segítsen a honfitársainak a jó öreg Anglia csontjait lerágni; afféle sáska, mint a többi, felfalni jött, amit azok meghagytak.

- Már hiába, pajtás - válaszolt Vincent -, ahogy bölcsen mondja a költő:

Szülőhazája Skócia,
S bár koldus, csak kell falnia.

- Csitt, te - mondta Tunstall -, gondolj a gazdánkra.

- Ugyan! - felelte eleven pajtása. - Megvan neki a magához való esze, és hidd el, épp elég ideig élt angolok között, angolok támogatásával ahhoz, hogy ne szidjon minket azért, mert angol módra gondolkodunk. De nézd csak, a mi skótunk felhagyott Saint Dunstannal, és felénk indul. Akármi legyek, ez aztán a nagyra nőtt, izmos legény, bár szeplős, és a nap megégette egy kicsit. Erre tart; no, várj csak, megtáncoltatom.

- Ha megpróbálod - mondta a pajtása -, könnyen betörhetik a fejed; nem amolyan szájtáti ez.

- Fütyülök az aggodalmaidra - mondta Vincent, és azonnal megszólította az idegent. - Vegyen egy órát, nemes felföldi vitéz... vegyen órát, amelyen megmérheti a hosszú időt, mely eltelt azon áldott perc óta, hogy Berwicket elhagyta... Vegyen okulárét, amelyen át megláthatja az orra előtt heverő angol aranyat, amit csak fel kell szedni... Vegyen, amit akar, három napra hitelezzük, mert ha olyan üres is a zsebe, mint Fergus papáé, egy skótnak Londonban három nap sem kell, máris tele a zsebe pénzzel. - Az idegen komoran nézett a huncut mesterlegényre, és fenyegetőn kapott a kardja után. - Vegyen orvosságot - mondta az elszánt Vincent -, ha nem akar sem időt, sem látást venni... orvosságot a kevély gyomrára, uram... a szemközti oldalon talál patikáriust.

Galenus ifjú követője, aki mesterének ajtajában állott, vászoningében, lapos sapkájában, egy nagy fa mozsártörőt tartva a kezében, rögvest elkapta a célzást, amelyet Jenkin vetett feléje, szólván: - Mi tetszik, uram? Vegyen kiváló kaledóniai kenőcsöt, Flos sulphur, cum butyro quant, suff.[16]

- Alkalmazása tetszés szerint, miután enyhén megkezelték angol tölgyfa törülközővel - mondta Vincent.

A kimért léptekkel közeledő derék skót nyugodtan viselte a városi szellemesség pergőtüzét; megállt, komor tekintettel méregette hol az egyik sértegetőt, hol a másikat, mintha visszavágásra vagy tán még tettleges bosszúra is készülődnék. De halvérű volt, vagy talán csak óvatos, mert legyűrte mérgét, és fejét felvetve, mint aki semmibe sem veszi az ingerkedésüket, elindult a Fleet Streeten, hátában kínzóinak nyerítő nevetésével.

- Nem üt a skót, míg nem folyik a vére - mondta Tunstall, aki észak-angliai származása révén minden közmondást ismert azok ellen, akik nála is északabbra laktak.

- Hitemre, nem tudom - mondta Jenkin -, ez az ember, úgy látszik, veszedelmes, nem jut messzire, míg be nem veri valakinek a koponyáját. Figyelj csak! Hallod?

Valóban, a Fleet Streeten végigharsogott a jól ismert kiáltás - Botra, legények! Botra, legények! -, Jenkin, felkapta a botját, amely kéznél volt a pult alatt, szólt Tunstallnak, hogy fogja a magáét, kiszökött a kisajtón, amely a külső boltból nyílott, és szaladt, ahogy tudott, a verekedés helyszíne felé, maga is visszhangozva a csatakiáltást, miközben könyökével félrelökött, jobbra-balra taszított mindenkit, aki csak útjába került. Társa előbb szólt mesterüknek, hogy nézzen az üzletre, aztán Jenkin nyomába eredt, és szaladt utána, csakhogy jobban ügyelt nála a mások biztonságára és nyugalmára; míg az öreg David Ramsay,^[17] kezét-szemét égnek fordítva, zöld kötényt kötött maga elé, az üveget, amelyet épp tisztított, a köténye felső részébe rejtette, és kijött ingóságainak védelmére, régi tapasztalatból tudva, hogyha egyszer a "botra" kiáltás elhangzik, nemigen számíthat segédeinek közreműködésére.

 

Második fejezet

Ez itt, uram, a Vének egyike,
Pénzforgatásban esze jól forog,
S gyűjt kincsre kincset. Egyetlen hibája
Csupán a préda jótékonykodás,
Mely fürkész szüntelen, hogy feltalálja,
Amit a bölcsebb látva sem vesz észre.

(AZ ÖREG HÁZASPÁR)

Az öreg úr dohogva tett-vett üzletében, bosszúsan és panaszosan, hogy ily hirtelen faképnél hagyatva félbe kellett szakítania elvont tanulmányait; s mivel még mindig a fejében kavarogtak a megkezdett számítások, furcsán elegyítve dünnyögte maga elé a soron levő aritmetikai műveletet, a járókelőkhöz intézett felszólításokat és a semmirekellő segédekre szórt szidalmakat, ahogy épp eszébe jutott: - Mi tetszik, uram? Hölgyem, mi tetszik?... falióra, asztali óra... éjjeli óra... nappali óra?... Ha a kerék 48, az ellennyomaték 8, kalapács 48... Mi tetszik, tisztelt uram?... a hányados, a szorzandó... Ezeknek a csirkefogóknak is épp ebben a minutumban kellett elpárologni... mivel a gyorsulás 5 perc, 55 másodperc, 53 harmad, 59 negyed... de elhúzom a nótájukat, el én, ha visszajönnek, a halhatatlan Napier csontjaira!

Az öreg filozófus zaklatott elmélkedését ekkor egy komoly, igen tisztes megjelenésű polgár szakította félbe, aki a boltba lépvén, bizalmasan köszöntötte: - Adj' isten, Davie, öreg barátom -, majd megkérdezte, mi baj, mitől van úgy kikelve magából, és szívélyesen kezet szorított vele.

Az idegen ruházata, bár sötét, gazdagabb volt a szokásosnál. Hasításos nadrágja fekete bársonyból való, bíborszínű selyemmel szegélyezve, amely díszítés a hasítékokon kivillant. Dolmánya bíborszín szövetből volt szabva, rövid köpenye pedig fekete bársonyból, ugyanabból, amiből a nadrágja, és mindkettőt sok apró, finom ötvösmunkával készült ezüstgomb díszítette. Háromsoros aranylánc függött a nyakában, és kard, tőr vagy efféle helyett evéshez szolgáló kést viselt az övén, valamint egy kis ezüsttokot, amely feltehetőleg írószerszámokat tartalmazott. Udvari titoknoknak, állami tisztségviselőnek lehetett volna nézni, de mélyen lehúzott, lapos, dísztelen kalapja, és gondosan tisztított, fénylő, fekete cipője mutatta, hogy a polgárvárosból való. Arányos alkatú ember volt, középmagasságú, s úgy látszott, jól szolgál az egészsége, bár már benne járt a korban. Arckifejezése bölcsességre és jó kedélyre vallott, és tisztes öltözete jól illett egyenes tekintetéhez, pirospozsgás arcához, ősz hajához. Első szavait skótosan ejtette, de nem lehetett tudni, vajon csak tréfálkozik-e, vagy ez lenne valóban az anyanyelve, mert egyéb beszédébe kevés tájszólás vegyült.

Tisztes, komoly barátjának tudakozódására Ramsay mester sóhajtott egy nagyot, és válaszképp elismételte a kérdést:

- Hogy mi van a bajomra? Minden, George mester, minden! Azt mondom, az ember akár Tündérországban is üdögelhetne, ahogy itt, Farringdonban. Mert a segédem már manóvá lett mind a kettő. Csak elibém állnak, oszt köddé válnak megin, mint a barboncások; nem különbek ezek, mint az ollan veszekedett óra, amékbe nincs fékezőkerék. Ha egy labdát látnak, azt nekik arrább köll rúgni, ha barmot, addig ingerkedni, míg meg nem vadul, ha csörfös asszonyt, meg köll buktatni, ha embert, be köll verni a fejit: ez a Jenkin tüstént szalad, a Francis Tunstall meg megy utána. Már azt hiszem; kedves komám uram, hogy a díjbirkózók meg a szemfényvesztők, medvetáncoltatók is összeálltak ellenem mind, ahányan vannak, mert tízszer is elmennek a házam előtt, míg másutt egyszer. Az a talján böhönc is, Punchinello vagy kicsoda, amikor...

- Jól van, no - szólt közbe George mester. - Inkább azt mondd el, most mi történt!

- Most, tudomisén - válaszolt Ramsay -, valami tolvajt kiáltottak vagy gyilkost (de remélem is, hogy volt rá okuk ezeknek a ragyaverte angoloknak), engem meg kizökkentettek egy olyan számításból, amilyenben halandó ember még el nem mélyedt, azt mondhatom, George uram.

- Ugyan, ugyan - válaszolt George mester -, légy egy kicsit türelemmel, hisz az idővel kereskedsz, vagy mi, úgy hajtod, ahogy csak neked tetszik, ha gyorsan akarod, gyorsan, ha lassan, lassan; ha valaki, hát te aztán nem panaszkodhatsz, ha egy kis időd kárba vész... De lám, már jönnek is a legények... egy embert hoznak, nocsak, aligha meg nincs halva... nagy rosszaságot műveltek, attól tartok.

- Minél nagyobb rosszaság, annál jobban örül a lelkük - zsörtölődött a vén órás. - De azért csak örülök, hogy nem őket ütötték agyon... Hát ti minek hozzátok ide ezt a halottat? - szólt ezután két legényéhez fordulva, akik a tetemet hozták, míg mögöttük pajtásaik nagy csoportja tülekedett; némelyiken ugyancsak meglátszottak a verekedés nyomai.

- Nem halt ez még meg, uram - válaszolta Tunstall.

- Akkor meg vigyétek a patikába - válaszolta a mester. - Azt gondolod, hogy az ember életét is csak úgy föl tudom csavarni, mint az órát, hogy járjon?

- Kedves szomszéd - mondja a barátja -, tartsd most már itt inkább, hisz úgy látom, csak elalélt.

- Elalét? - szólt Ramsay. - De mért épp az utcán alét el? Dejsz én nem bánom, ha úgy tetszik George uramnak, én itt akár a St. Dunstan egyházközség összes halottját is elszállásolhatom... Mondjátok meg Sam Porternak, hogy eztán majd ő nézzen a boltra.

Így szólt, és az ájult embert, vagyis azt a skótot, aki nem sokkal azelőtt a segédek tréfáinak pergőtüzében arrébb sétált, most az ezermester boltjának hátsó részébe vitték, és ott leültették egy karosszékbe, addig is, míg az átellenben lakó patikárius el nem jön, hogy megorvosságolja. Ez az úr (ami a tanult emberek közt bizony előfordul néhanap), inkább tudákos volt, mint tudós, és sinciputról, occiputról, cerebrumról és cerebellumról^[18] kezdett el beszélni, míg csak ki nem merítette David Ramsay amúgy is rövid türelmét.

- Bumm ide, bumm oda - mondta ingerülten -, mit ér ennek London minden csimbummja, ha nem rak legalább egy tapaszt a fejire?

George mester ellenben a maga buzgólkodását jobb irányba fordítva, azt kérdezte a gyógyszerésztől, nem lenne-e tanácsos, hogy a beteget megköpölyözzék, mire a gyógyszerészet tudós embere ümgetett egy kicsit, de mert a döntés sürgős volt, és hirtelenjében ő sem tudott okosabbat kitalálni, azt válaszolta, hogy az mindenesetre megszüntetné a vértolulást az agyban, vagyis cerebrumban, ha ott a kiömlött vér leülepedési tendenciát mutat, és ezáltal nyomást gyakorol a nemes szervre. Szerencsére e művelet végrehajtásához értett is, és miután Jenkin Vincent (akinek nagy tapasztalata volt betört fejek körül) segédkezett mellette bő vízzel és ecettel, amit ugyanolyan tudományos szakszerűséggel alkalmazott, mint a mai ringsegédek az ökölvívók mellett, emberünk egyszerre csak kiegyenesedett ültében, összevonta magán a kabátot, és körültekintett, mint aki igyekszik összeszedni az eszét, és feleleveníteni az emlékezetét.

- Legjobb lenne lefektetni a kis szobában, a dikóra - szólt Mr. Ramsay vendége, aki úgy látszik, tökéletesen ismert minden alkalmatosságot, amivel a ház szolgálhatott.

- Szívesen átadom neki a magam helyét - mondta Jenkin, mert a kis szobában a két segéd együtt aludt az említett dikón -; én meghálok a pult alatt.

- Én is ott alszom - mondta Tunstall -, hadd aludjon szegény ember kényelmesen az éjjel.

- Az alvás - mondta a gyógyszerész - Galenus véleménye szerint restoratívum, valamint remedium contra febres, és a legtermészetesebben a dikón érhető el.

- Ha jobb alkalmatosság nem találtatik - mondta George mester -, hanem ez a kettő igazán derék legény, hogy ilyen készségesen átadják a fekvőhelyüket. Rajta, vegyétek le róla a kabátot és fektessük le: én addig, Ramsay szomszéd, elhívatom dr. Ivringet, a királyi seborvost, nem lakik messze, így én is kiveszem a részem a szamaritánusi kötelességekből.

- Nos, uram - mondta a gyógyszerész -, ha tetszik, igénybe veheti másnak a tudományát is, nincsen ellenemre, hogy dr. Ivringgel, vagy bárki más tanult orvosi személlyel konzíliumot tartsak, valamint az sem, hogy bármely szükséges orvosságot az én apotékámban vegyenek meg. Azonban akármit szólna is ellene dr. Ivring, aki, ha jól tudom, Edinburghben tanult, vagy bárki más orvos, akár angol, akár skót, az alvás, idejében alkalmazva, remedium contra febres azaz sedatívum és restoratívum[19] is egyszersmind.

Ezután eldarált még néhány tudós szót, majd Ramsay mester barátjához fordulva, latin tudományánál jóval érthetőbb angol nyelven, azzal fejezte be a mondókáját, hogy őt fogja megrendelőjének tekinteni, ami az orvosságokat, a segítséget és az ápolást illeti, mellyel eddig szolgált, vagy ezután szolgál majd az ismeretlen páciensnek.

George uram erre csak azt felelte, hogy legyen szíves, küldje el a számláját eddigi munkájáért, a továbbiakban azonban ne fárassza magát, míg érte nem küldenek. A patikáriusnak eleinte nem nagy véleménye volt az alkalmi páciens fizetőképességéről, mert ahogy a kabát félrecsúszott rajta, meglátta alatta rossz állapotban levő fehérneműjét, de mihelyt észrevette, hogy a gazdag polgár oltalmában áll, vonakodott lemondani az ápolásáról, úgyhogy George uramnak egy kurta, szigorú intésére volt szükség (amilyen kitellett tőle, ha az alkalom úgy kívánta, akármilyen derűs kedélyű volt is), hogy a Temple-Barnak ez az Aesculapiusa végre hazaballagjon.

Miután Mr. Raredrenchtől így megszabadultak, a további segédkezés Jenkinre és Francisre maradt, akik igyekeztek volna levenni a páciensről hosszú, szürke köpenyét, de amaz erélyesen védekezett. - Inkább az ieletemet - motyogta alig érthetően -, inkább az ieletemet. - Ahogy felsőruháját mindenáron magán akarta tartani, a kabát, mivel túl gyenge állapotban volt ahhoz, hogy sok huzavonát kibírjon, hamarosan kettérepedt, amitől a beteg csaknem újra elájult, aztán ült ott előttük, olyan ingben, amelynek toldott-foldott, nyomorult látványa egyszerre indította őket szánalomra és nevetésre, s nyilvánvalóvá tette, hogy a szegény ördög miért nem akart megválni a kabátjától, amely, akárcsak a jótékonyság erénye, sok tökéletlenséget fedett volna el.

Az ember elnyűtt fehérneműjére szegezte a szemét, és lelepleztetése miatt láthatólag annyira szégyellte magát, hogy miközben foga között azt motyogta, elkésik valahonnét, fel akart állni, hogy elhagyja a helyiséget, ezt azonban könnyűszerrel megakadályozta Jenkin Vincent és a társa, ugyanis George úr intésére megfogták és visszanyomták a székbe. A beteg előbb körbeforgatta a fejét, azután ernyedt hangon, parasztos északi tájszólásban, így szólt: - Hát ez miféle dolog, urak, így bánnak ebben a városban az idegennel, a vendéggel? Beverték a fejem, összeszabták a ruhámat, most meg még korlátozzák a személyes szabadságomat is! Annak volt igaza - folytatta pillanatnyi szünet után -, aki azt mondta, hogy ha Londonba kimegyek az utcára, a legrosszabb ruhámat vegyem föl, és ha tudtam volna rosszabbat keríteni, mint ez a vacak - ("No, az nehéz lett volna" - súgta Jin Vin a pajtása fülébe.) -, az még jobb lett volna, ahogyan itt ráncigálják az embert, mert a becsülethez, a jómodorhoz, ahhoz nincs eszük.

- Igaz, ami igaz - szólalt meg Jenkin, mert nem bírta ki tovább, jóllehet az akkoriban megkövetelt fegyelem az ő állapotán levőknek olyan tiszteletteljes zárkózottságot és alázatot írt elő a szülők, a mester és az idősebbek jelenlétében, hogy olyat a mi korunk hírből sem ismer -; igaz, ami igaz, a jó úr ruhája nem az a fajta, amelyik sok kezelést elviselne.

- Csend legyen, fiatalember - szólt George mester rendreutasító hangon -, sose csúfold az idegent és a szegényt... nem ért még utol a balszerencse... nem tudhatod, hogy mielőtt meghalsz, milyen országba utazol, és milyen ruhát viselsz még.

Vincent lehajtott fejjel tűrte el a rendreutasítást, az idegen azonban nem fogadta szívesen az őt védő szavakat.

- Idegen vagyok, uram, annyi szent - mondta -, bár úgy tartom, hogy ahhoz képest igen meghitten bántak velem ebben a maguk városában, de ami a szegénységemet illeti, azt hiszem, senki se szidhat szegénynek, míg nem nyúlok a más ember pénzéhez.

- Tetőtől talpig skót - suttogta George úr David Ramsay felé hajolva -; gőgös és szegény.

David azonban már elővette tábláit és ezüsttollát, és oly mélyen belemerült számításaiba, melyek során a matematika egész számtárán végigszántott, az egyestől a milliókig, billiókig és trilliókig, hogy nem is hallotta barátja megjegyzését, nem is válaszolt rá; és így az, mivel látta, hogy barátja lélekben nincs jelen, újra a skóthoz fordult.

- Nem tudom, Jockey, ha egy idegen meg akarna ajándékozni egy aranytallérral, vajon a fejéhez vágnád-e?

- Nem, uram, ha becsülettel megszolgálhatom - mondta a skót -, mindent elvégzek én, amit tudok, hogy haszon legyen belőlem, pedig jó házból való vagyok, és meglehet, jobb neveltetésben is volt részem, mint akárkinek.

- Nocsak - szólt a kérdező fél -, mely ház mondhatja magáénak azt a dicsőséget, hogy uraságod belőle származott?

- Címeresnek címeres, ahogy a komédia mondja - suttogta Vincent a társa fülébe.

- Gyerünk, Jockey, ki vele - folytatta George úr, észrevévén, hogy a skót (honfitársainak gyakori szokása szerint) az egyenes kérdésre általában nem válaszolt rögtön, hanem kicsikét húzta az időt.

- Nem vagyok én Jockey, amint az úr se John - mondta végre az idegen, mintha azért sértődött volna meg, mert azon a néven szólították, mely akkoriban, mint ma a Sawney, általában a skótok csúfneve volt. - Az én nevem, ha tudni akarja, Richie Moniplies, és a régi, nagy hírű Castle Collop a szülőházam, akit Edinburghben a Nyugati Kapu körül jól ismer mindenki.

- Mit nevezel Nyugati Kapunak? - kérdezősködött tovább George úr.

- Megkövetem az urat - szólt Richie, aki eléggé összeszedte már magát ahhoz, hogy észrevegye George úr tehetős külsejét, s így udvariasabb igyekezett lenni, mint kezdetben -, a Nyugati Kapu a város egyik kapuja, mint azok a téglából rakott nagy boltos kapuk, akik itt a király palotája előtt vannak, de a Nyugati Kapu kőből van ám, meg szebben is van építve, meg az építkezése jobban kicifrázva.

- Bolond beszéd, hisz a whitehalli kaput a nagy Holbein tervezte - válaszolt George úr -; aligha az ütéstől össze nem rázkódott az agyvelőd, barátocskám. Majd még azt is mondod, hogy Edinburghben is van olyan jó, hajózható folyó, mint a Temze, s annyi hajó rajta!

- Méghogy a Temze - kiáltotta Richie kimondhatatlan megvetéssel -, jól gondolja, uram, áldja meg az ég, Edinburghben bizony hogy ott van a Leith-vize meg a Nor-loch!

- Meg a Tocsogó, meg a Vályoggödör, meg a Kacsaúsztató, te sehunnai - felelte George úr erős, természetes skót tájszólással -; az ilye csavarguk, mint te, ezek hoznak szégyent országunkra, ezzeja firlefancos viselkedésükkee!

- Bocsánat, uram - mondta Richie, mert ugyancsak meglepte, hogy akit délvidékinek gondolt, tőrőlmetszett skótnak bizonyult -; bizony azt hittem, hogy nagyságod angol! De hát nem tudom, mi rossz van abban, ha valaki idegen országban, ahol mindenütt csak csepülik a hazáját, igyekszik annak hírit-nevit védeni.

- Mért, talán dicsőségére szolgál a hazának, hogy olyan hazug, dicsekedő fiai vannak, mint te? - szólt George úr. - De sebaj, ne búsulj... honfitársaddal találkoztál, hát barátot is találtál, ha ugyan kiérdemled... különösen pedig, ha a kérdéseimre az igazat feleled.

- Nem tudom, mire volna jó, hogy nem-igazat szóljak - mondta az érdemes észak-britanniai.

- Akkor hát, lássuk csak - kezdte George mester -; én azt hiszem, hogy te az öreg Mungo Moniplies mészáros fia vagy, azé, aki ott lakott a Nyugati Kapunál.

- Varázsló az úr - szólt Richie elvigyorodva.

- Hogy volt merszed jó apádat megtenni nemes úrnak?

- Nem is tudom, uram - szólt Richie fejét vakarva -, itten, délen sokat hallani valami Warwick grófról, Guy, úgy hívták, azt hiszem... nagy híre van neki, mivel barmot, vadkant, afféléket sokat levágott; nohát higgye el, az apám több tehenet, meg kandisznót vágott le, meg bikát, borjút, juhot, birkát, bárányt, disznót, többet, mondom, mind az összes angol urak együttvéve.

- A pokolba is! Ravasz kópé vagy - szólt George mester -, de azt mondom, fékezd a nyelved, és szelídebben válaszolgass. Az apád becsületes polgár volt, mestere a szakmájának: nagy kár, hogy a fiát ilyen koldus öltözetben kell látnom.

- Uram, mit számítt az - mondta Richie Moniplies, ruhájára pillantva -, nem számítt: országunkba most a szegény polgár fiának ilyen a libériája... már amilyet a Boldog Szükség ránk ad... legyünk türelmesek! Mióta a király elgyütt Skóciából, annyira lelappadt a vevőforgalom Edinburghben, hogy szénát vágnak a Keresztnél, és hagymát lehet szedni a Szénapiacon. Azt a helyet meg, ahol az apám üzlete volt, akkora fű verte föl, hogy a barmok, amiket ő levágott, bőven legelhettek, meg is elégedtek volna belőle.

- Ez bizony így igaz - szólt George úr. - Amíg mi meggazdagszunk idefenn, addig odahaza a hajdani szomszédaink családjukkal éhen vesznek... Többet kellene erre gondolnunk... Hát az hogy esett, hogy a fejed betörted, Richie? Valld ki őszintén.

- Igazat mondok én, uram, nem hazudok - válaszolt Moniplies -; csak mentem végig ezen az utcán, de mindegyik engem nyűtt a viccelődésével meg egyéb zsiványsággal. Gondoltam magamban, sokan vagytok ti ahhoz, hogy kibánjak veletek, bárcsak elkaphatnám valamelyikteket a Barford Parkban vagy a Vennelnél, megtaníttanálak benneteket kesztyűbe dudálni. Akkor egyszerre egy szerencsétlen vén fazekas állít elém, és egy cserépmalacot kínál, azt mondja, abba tegyem a skót kenőcsömet; erre persze mellbe löktem, az a szegény teszefosza meg bevágódott a többi malacai közé, és összetört vagy húszat. Akkor aztán rám jött az egész utca, és ha ez a két úr nem segít ki a bajból, úgy eloltják a gyertyámat, mint annak a rendje. Hanem épp akkor, mikor megfogták a karom, hogy kivonszoljanak abból a kavarodásból, akkor suhintott fejbe egy balkezes csónakos, úgyhogy elvágódtam.

George mester a legényekre nézett, mint aki ellenőrizni akarja, hogy igaz-e a történet.

- Igaz, amit beszél, uram - mondta Jenkin -, csak ezekről a malacokról nem hallottam egy szót se... Azt beszélték, hogy összetört valami edényeket, meg hogy (bocsánat, uram) a skót nem tűri, hogy másnak jól menjen sora.

- Mit mondtak, mit sem, nem számít, derék legény vagy, hogy pártját fogod a gyengébbnek. Te, pedig, hallod-e - folytatta George úr honfitársához fordulva -, holnap délelőtt eljössz hozzám, itt lakom nem messze.

- Szolgálatára, uram - mondta a skót, és mélyen meghajolt -, már úgy értem, ha a nagyságos gazdám is megengedi.

- A gazdád? Van más gazdád is, mint a Szükség? Hát nem azt mondtad, hogy az ő libériáját viseled?

- Igaz, úgy is mondhatnám, már megkövetem az urat, hogy én két urat szolgálok - mondta Richie -, mert a gazdám is, én is csak egy boszorkának a szolgái vagyunk, pedig azt hittük, sose látjuk többet, mikor eljöttünk Skóciából. Így amint látja, uram, Éhkopp szakácsnál kuktálkodom, ahogy odahaza mondjuk, mert hogy szolgának vagyok a szolgája.

- S hogy nevezik a gazdád? - szólt George; majd amikor észrevette, hogy Richie habozik, gyorsan közbevágott: - Hát, ha titok, ne áruld el.

- Olyan titok az, amit nem éri meg megtartani - mondta Richie -, de hát, tetszik tudni, nem bírja a mi északi gyomrunk, hogy más is lássa a bajunkat. Az én uramnak ugyan csak most szorít a csizma, jelenleg - tette hozzá, és a két angol mesterlegényre pillantott -, merthogy nagy pénze van a királyi kincstárban, azazhogy - suttogta George mesterhez hajolva - a király tartozik neki jó summa ezüsttel, csak hát, úgy látszik, nehéz lesz azt tőle visszareklamálni. Az ifjú Lord Glenvarloch a gazdám.

George mesteren látszott, hogy meglepődik e név hallatán. - Micsoda, az ifjú Lord Glenvarloch kíséretébe tartozol, s ilyen koldusgúnyában jársz?

- Úgy bizony, de én is vagyok aztán minden kísérete, ez idő tájt; bárcsak jobban menne a sora, nem bánnám azt se, ha én úgy maradnék, ahogy vagyok.

- Mikor a fiatal lord édesapját utoljára láttam, négy úr és tíz lakáj szolgálta - mondta George mester -, csak úgy suhogott rajtuk a sok csipke és bársony. No de ez a világ változandó, jobb vár odafönn... Lám, az ősi Glenvarloch-ház, amely ötszáz évig szolgált királyt és hazát!

- Ezerig, úgy is mondhatná nagyságod - vélekedett a szolga.

- Azt mondom, barátom, amit igaznak tudok - szólt a polgár. - Se többet, se kevesebbet. Úgy látom, hogy összeszedted már magad; lábra tudsz-e állni?

- Kutya bajom, uram - mondta Richie -, csak megszédültem ekkicsit. Én a Nyugati Kapunál nevelkedtem, elbír az én koponyám nagyobb búbot is, olyat, amibe egy ökör belerogyna.

- Hol szállt meg a gazdád?

- Megkövetem az urat, egy kis parti házikóba fészkelődtünk el - válaszolta a skót -, e szűk sikátor végén, amelyik levisz a vízhez, igen rendes házigazdánál, John Christie-nek hívják, hajófelszereléssel kereskedik. Az apja Dundeeba való. Az utca nevét nem tudom, csak azt, hogy szembe van azzal a nagy templommal, és ne tessék elfeledkezni róla, hogy ott csak a puszta nevünkön ismernek ám, Mr. Nigel Olifauntnak, mert most nem mutatkozunk a világ előtt, pedig Skóciába Lord Nigelok vagyunk ám.

- Bölcsen teszi a gazdád, hogy rejtekben marad - mondta a polgár. - Majd csak megtalálom a szállást, ha nem is magyaráztad el valami pontosan, hol van. - Így szólván, egy pénzdarabot csúsztatott Richie Moniplies markába, és lelkére kötötte, hogy siessen haza, s ne keveredjék többet verekedésbe.

- Vigyázok én, uram - szól Richie, fontoskodó arccal -, mivelhogy megbízatásom van. Isten megáldja, és köszönöm szépen a két úrnak itten, hogy...

- Kikérem magamnak, nem vagyok én úr - mondta Jenkin, fejébe csapva a sapkáját -, inkább megmaradok londoni mesterlegénynek, és remélem, hogy valamikor mester válik belőlem. Frank, ha akarja, mondja magát úrnak.

- Csak voltam úr - mondta Tunstall -, bár remélem, azóta sem tettem semmi olyant, ami úriemberhez méltatlan volna.

- No én aztán nem bánom, ahogy maguknak jobban tetszik - mondta Richie Moniplies -; én maguknak kettőjüknek sokkal tartozom, és annyi szent, hogy nem felejtem el, ha most keveset is szólhatok róla... Jó éjszakát, kedves hazámfia. - S így szólván szakadt zekéjének ujjából előnyújtotta hosszú, csontos kezét; az inak úgy kidudorodtak rajta, mint a sodrott kötél. George mester szívélyesen megrázta a feléje nyújtott kezet, Jenkin és Frank pedig eközben egymásra hunyorított.

A vendég még köszönetet szeretett volna mondani az üzlet tulajdonosának is, de mivel a mester, amint Richie utóbb mesélte, "Ubbele vót bújva a könyvibe, mind aki abba keresi az eszit", elég udvariasságnak tartotta, ha megemelinti a kalapját, pontosabban csak megérinti az üdvözlés jeléül, és kiment a boltból.

- Íme, skót Jockey, minden jó és rossz tulajdonságával együtt - mondta George uram David uramnak, aki (talán maga sem tudva róla) most egy percre abbahagyta a számításait, amelyekkel foglalatoskodott, és tollát egy hüvelyknyi magasságban a számolótáblák fölött tartva, olyan üres tekintettel meredt barátjára, amely semmi esetre sem vallott arra, hogy megértené vagy érdekelné, amit mondanak neki. - Ezen az emberen - folytatta George mester, mert nem vette észre, hogy barátja mennyire el van merülve gondolataiban - jól meglátszott, hogy skót büszkeségünk és szegénységünk hogyan tehet bennünket hazug kérkedőkké. És mégis ez a szolga, akinek, ha angolokkal beszél, minden harmadik szava képtelen dicsekedés, a gazdáját, hidd el, odaadóan és hűségesen követi, és hideg szélben talán nemegyszer meg is vált a köpenyétől a kedvéért, még ha ő maga "in cuerpo"[20] ment is, ahogy a spanyolok mondják. Milyen különös, hogy bátorsága és hűsége mellé... mert bizonyos, hogy ez a fickó derék szolga... ilyen hencegő, hetvenkedő hajlam társul... Barátom, David, úgy látszik, nem figyelsz rám.

- Dehogynem, hogyne figyelnék - szólt David. - Mivel a nap huszonnégy óra alatt járja körül az óralapot, és számítsunk még a holdra ötven és fél percet...

- Ember, te a hetedik mennyországban vagy - szólt a társa.

- Bocsáss meg - mondta David. - Ha az A kerék huszonnégy óra alatt fordul körbe... megvan... B kerék pedig huszonnégy óra ötven és fél perc alatt... akkor ötvenhéthez veszünk ötvennégyet, amiként ötvenkilenchez huszonnégy óra ötven és fél percet vagy majdnem pontosan... nagyon kérlek, George mester, bocsáss meg, és szép jó éjszakát kívánok.

- Jó éjszakát! - mondta George mester -; hisz jó napot sem köszöntél még. Gyere, öreg barátom, tedd félre ezeket a számolótáblákat, még baj lesz a belső szerkezettel a koponyádban, ahogy derék honfitársunknál meg a külső héjjal volt a baj. Jó éjszakát, no persze! Nem megyek el olyan könnyen. Azért jöttem, barátom, hogy itt uzsonnázzam nálad, és meghallgassam a keresztlányom, Margaret kisasszony lantjátékát.

- Teremtő atyám! Hogy belemerültem, George uram, de hisz ismersz - mondta Mr. Ramsay. - Mikor a kerekek elkapnak, hát akkor...

- Még jó, hogy nem nagyobbak azok a kerekek - mondta a barátja, miközben Ramsay végre magához tért számításaiból, s fölvezette a hátulsó kis lépcsőn az első emeletre, ahol a lánya és kevés szolgáló személyzete lakott.

A legények újra elfoglalták helyüket a külső boltban, felváltották Sam Portert, és Jenkin így szól Tunstallhoz:

- Láttad-e, Frank, egykettőre milyen puszipajtása lett koldus honfitársának az öreg aranyműves? Kicsoda rázna ilyen barátságosan kezet egy szegény angollal, ha olyan gazdag, mint ő? Azt mondom, a skótoknak ez a legszebb vonása: ami csak telik tőlük, mindent megtesznek, hogy kisegítsék egymást a bajból. Pedig az ujjuk hegyét sem nedvesítenék be, ha egy délvidékit, ahogy minket neveznek, kellene kihúzni a vízből. De ebben George mester csak félig skót, mert úgy tudom, hogy sok angol emberrel is jót tett.

- Hanem ide figyelj, Jenkin - mondta Tunstall -, azt hiszem, te is csak félig vagy angol. Hogy jutott eszedbe, hogy egy skótért verekedj?

- Te is csak azt csináltad - válaszolta Vincent.

- Hát, te kezdted, különben pedig nem cumberlandi szokás, hogy ötvenen menjenek egyre - válaszolta Tunstall.

- De nem is Christ Church-i - mondta Jenkin. - Éljen a tiszta játék, éljen Anglia! Különben meg hadd áruljak el egy titkot: a beszédének olyan szépséges csengése volt (a tájszólást értem), hogy eszembe hozta valaki más beszédét, olyan hangot, ami nekem kedvesebb, még sokkal, de sokkal kedvesebb, mint a St. Dunstan-templom utolsó harangütése azon a napon, mikor a mester úrnál kitelik az időm. No! Sejted már, kire gondolok, Frank?

- Nem én. Igazán nem - válaszolta Tunstall. - Gondolom, skót Janetre, a mosónőre.

- Miket beszélsz, Janet, meg a ruháskosara!... Dehogyis! Utálatos vagy, se látsz, se hallassz: hát nem érted, a szép Margaret kisasszonyt gondolom!

- Hm! - válaszolt Tunstall szárazan.

Jenkin élénk fekete szemében méreg villant, melybe egy kis gyanú is vegyült.

- Hm!... Mit jelent az, hogy hm? Talán én lennék az első legény, aki később a mestere lányát vette feleségül?

- Azok, úgy gondolom, meg szokták tartani a titkukat - mondta Tunstall -, legalább addig, míg az idejük kitelt.

- Megmondom én, hogy van, Frank - válaszolt Jenkin élesen -, titeket, úrféléket, már pólyás korotoktól arra nevelnek, hogy erre intsetek, arra mutassatok; nekem bizony nem szokásom, és nem is lesz soha.

- No, akkor ott a lépcső - mondta Tunstall szárazon -, eridj csak fel a mesterhez, és kérd meg rögvest Margaret kisasszony kezét, majd meglátjuk, hogy ő merre int, és merre mutat.

- No, azt már nem - felelte Jenkin -; azért olyan ütődött nem vagyok. De ha eljön az időm, szólok, és az összes cumberlandi grófcsemete sem állhatja az utam, abban biztos lehetsz.

Francis nem válaszolt, folytatták hát a műhelybeli munkájukat, és a járókelők szólongatását.^[21]

 

Harmadik fejezet

BOBADIL Nagyon megkérem, ha valami
ismerős úriemberrel találkozik,
nehogy tudomására hozza, hol lakom.

MATTHEW MESTER Kicsoda, én, uram?...
Még ilyet, uram!

(BEN JONSON)

Másnap reggel az ifjú Lord Glenvarloch, más néven Nigel Olifaunt, szomorúan, magányosan üldögélt John Christie hajókellék-kereskedő házánál bérelt kis szobájában, amely szállást a becsületes kalmár, talán azon mesterség iránti hálából, amelynek megélhetését köszönhette, csaknem szakasztott olyanra építtetett, mint egy hajókabin.

A ház a Szent Pál-kikötő szomszédságában állt, épp a végében az egyik tekervényes, szűk utcácskának, amilyenek (míg aztán az 1666-os nagy tűzvész el nem törölte a föld felszínéről a városnak azt a részét), kis, sötét, nedves, egészségtelen sikátorok lévén, egész labirintust alkottak, melynek egyik vagy másik szögletében mindig ott ólálkodott a pestis, éppúgy, mint manapság Konstantinápoly sötét zugaiban. John Christie háza azonban a folyóra nézett, s így megvolt az az előnye, hogy szabadon járt ott a levegő, persze azért magába vette azon árucikkek bűzös páráját, amelyekkel a hajókellék-árus kereskedett, meg az erős kátrányszagot, és apálykor a sár és iszap szagát.

Eltekintve attól, hogy lakását nem emelte meg a dagály, és nem feneklett meg apálykor, az ifjú lordnak majdnem olyan kényelmes szállása volt, mint nemrég a kis kereskedő hajón, amelynek utasaként Fife grófságból, a messzi Kirkcaldy városából, Londonba érkezett. Derék házigazdája, John Christie mindennel bőségesen ellátta, jobban is, mint a fizetségért járt volna, mert Richie Moniplies nem tartotta szükségesnek, hogy gazdája inkognitóját teljességgel titokban tartsa, legalábbis nem annyira, hogy a becsületes kereskedő ne sejthesse, miszerint vendége sokkal magasabb rangú ember, mint aminőnek öltözete mutatja. Ami feleségét, Nelly asszonyt illeti, e kerekded, begyes, víg kedvű nőszemélyt, akinek fekete szeme, szoros, szépen csipkézett pruszlikja, zöld köténye és finom csipkével szegett piros szoknyája volt, megfelelőképp rövid ahhoz, hogy láttassa a rövid sarkat és a karcsú, tiszta bokát, ahogy fényesre kefélt cipőjéből kilátszott - ő természetesen érdeklődött a fiatalember iránt, aki amellett, hogy igen szemrevaló, szelíd természetű, és a ház nyújtotta kényelemmel könnyen kielégíthető ifjú úrnak látszott, rangban és magaviseletben is nyilvánvalóan messze fölötte állt a kereskedőhajók kormányosainak (egytől egyig kapitánynak nevezték magukat), akik a kiadott lakrész megszokott bérlői voltak. Valahányszor egy ilyen bérlője elköltözött, biztosra vehette, hogy szépen súrolt padlója csupa dohánymaszat (mert Jakab király tilalma ellenére a dohány mindinkább ismertté és keresetté vált), és legszebb függönyei csak úgy bűzlenek a holland gintől meg a különféle pálinkáktól, ami miatt mindig haragudott, mert amint jogosan mondta, az üzlet és a raktár szaga éppen elég e nélkül a ráadás nélkül is.

Mr. Olifauntnak ezzel szemben minden szokása rendes volt és tiszta, viselkedése pedig, bár becsületes és egyszerű, mégis annyira udvarias és úrias, hogy össze sem lehetett hasonlítani a tengerész lakók hangos kurjongatásával, durva tréfáival, lármás türelmetlenkedésével. Nelly asszonyság azt is látta, hogy vendége szomorú, annak ellenére, hogy igyekszik elégedettnek és vidámnak látszani, és így, egy szó, mint száz, olyan élénken érdeklődött iránta (maga sem vette persze észre), hogy egy gátlástalan lovag könnyen kihasználhatta volna ezt a hajlandóságot a becsületes John kárára, aki is legalább húsz évvel idősebb volt, mint élete párja. Olifauntnak azonban éppen elég egyéb gondja volt, és különben is, ha ilyesmi egyáltalán eszébe jut, a vendégjoggal való szörnyű, hálátlan visszaélésnek tartotta volna, mivel megboldogult apja, aki a skót egyház szigorú hitelveit követte, fiát is hasonlóképp vallásosnak, aggályos erkölcsűnek nevelte. S ha a fiatalember természetéből nem is hiányzott honfitársainak legfőbb gyengesége: a nemesi származást túlontúl számon tartó kevélység, és az a hajlam, hogy mások értékét halott őseik száma és érdemei szerint mérje, családi büszkeségét mindazonáltal megzabolázta, sőt jószerével teljesen elrejtette szíves jóindulata és mindenkori udvariassága.

Ilyen volt Nigel Olifaunt, vagyis az ifjú Lord Glenvarloch, akit abban az időpontban, mikor történetünkbe lép, épp súlyos gondok gyötörtek egyetlen és hűséges szolgájának, Richard Monipliesnak sorsa miatt, lévén hogy a legény, kit ifjú gazdája előtte való nap hajnalban a messzi Westminsterbe küldött, azóta sem tért vissza útjáról. A szolga előző esti kalandjáról az olvasó már tudomást szerzett, és így voltaképp többet tud Richie-ről, mint a gazdája, mivelhogy ő már vagy huszonnégy órája nem hallott felőle hírt. Nelly Christie asszony eközben aggodalmasan igyekezett vendége segítségére lenni, szerette volna megvigasztalni, amennyire csak lehet. Szép, nagy darab fűszerezett sonkát tett a reggeliasztalra, a hozzávaló fehérrépával és sárgarépával; azzal kínálta a mustárt, hogy egyenest Tewskburyből kapta az unokanénjétől; a maga kezével fűszerezte a pirítóst, és ugyancsak a saját kezével csapolt a hordóból egy korsó erős, habzó sört; mindez abban a korban a szokásos bő reggeli tartozéka volt.

Látván, hogy vendége az aggodalomtól nem tudja élvezni a szívderítő ételt-italt, amit elébe rakott, hozzáfogott hát, hogy szóval vigasztalja, véghetetlen fecserészéssel, ahogy már szokása a magafajta asszonyszemélyeknek, akik tetszetős külsejük, szíves szándékuk és jó tüdejük teljes tudatában csöppet se tartanak attól, hogy a sok beszéddel netán kifárasztják magukat, vagy eluntatják a hallgatót.

- Ejnye, fékomadta, hát úgy küldjük majd vissza kegyelmedet Skóciába, olyan soványan, ahogy idejött? Pedig higgye meg, ez ellenkeznék a természet rendjével. Az én jó férjem apja, az öreg Sandy Christie, úgy mondják, valóságos csontváz volt, amikor feljött ide északról, és elhiheti, hogy mikor meghalt (tíz éve lesz Szent Barnabáskor), majd háromszáz fontot nyomott. Még akkor nem kötötték be a fejem, itt a szomszédban laktam, de sose gondoltam volna, hogy a Johnhoz megyek majd feleségül, hiszen húsz évvel öregebb nálam (de iparkodó ember, és igen jó férj, azt meg kell adni), és az apja, mondom, olyan kövéren halt meg, mint egy kurátor. Ó, uram, ugye nem sértettem meg ezzel a kis tréfával? Kedvére való a sör? Hát a hús? Hát a mustár?

- Minden kitűnő, minden nagyszerű, asszonyom - válaszolta Olifaunt -; magánál minden olyan tiszta és rendes, hogy nem is tudom, hogyan leszek meg enélkül, ha visszamegyek Skóciába... hogyha valaha is visszajutok még.

Ez utóbbi megjegyzés, úgy látszik, akarata ellenére csúszott ki az ajkán, röpke sóhaj kíséretében.

- Már miért ne jutna vissza, uram, hogyha akar - mondta a hölgy -, hacsak magától itt nem marad, hogy feleségül vegyen egy csinos, nagy hozományú angol hölgyet, amit egyik-másik honfitársa bizony meg is tett. Mondhatom, a legelőkelőbb polgárok családjában is megesett már, hogy a lányuk skóthoz ment feleségül. Például ott van Trebleplumbné asszony, Sir Thomas Trebleplumbnak, a híres levantei kereskedőnek az özvegye, azt másodjára Sir Awley Macauley vette el, uraságod bizonyára ismeri. Azután az a csinos Doublefee lány, az öreg Doublefee őrmester lánya, aki kiugrott az ablakon, és rákövetkező május ünnepkor hozzáment egy hosszú nevű skóthoz, meg az öreg Pitchpost fakereskedő lányai, azok is csak ugyanúgy jártak, mert mindegyiknek ír férje van, és amikor a népek énrajtam csúfolódnak, hogy skót a bérlőm (uraságodat értik rajta), mindig azt mondom, biztosan azért beszélnek, mert féltik a lányukat vagy a feleségüket; és elhiheti, nekem okom is van védeni a skótokat, mert John Christie felerészt skót, és nagyon iparkodó ember, meg jó férj, bár húsz év van közöttünk; azért azt mondom uraságodnak, egyék egy falatot, és igyon rá egy kortyocskát, akkor egyszeriben elfelejti majd minden gondját-baját.

- Értse meg, kedves asszonyom, nem tudok - szólt Olifaunt -; aggódom a szolgámért, olyan régen indult már útnak ebben a maguk veszedelmes városában.

Mellesleg megjegyezhetjük, Nelly asszony mindenkit oly módon szokott vigasztalni, hogy meggyőzően bizonyította az aggodalomra való bárminemű ok alaptalanságát; állítólag egyszer odáig ragadtatta magát, hogy azzal nyugtatta az egyik szomszédasszonyt, miszerint a drága megboldogult férje másnapra biztosan jobb állapotban lesz, ami, ha tán szolgálhatott is némi vigasszal, semmi esetre sem volt illendő módja a vigasztalásnak. Ezúttal csökönyösen tagadta, hogy Richie akár csak húsz órája is távol lenne; ami pedig azt illeti, hogy London utcáin gyilkolják az embereket, hát igaz, hogy előző héten kettőt is halva találtak a Tower-árokban, de az messze keletre volt, azt a szegény ördögöt pedig, akinek a mezőn átvágták a torkát, Islington közelében érte utol a balszerencséje, nem is beszélve arról, akit egy ifjú jurátus dühöngő részegségében a Stranden ledöfött, épp szemközt a Szent Kelemen-templomával, mert az meg ír volt az istenadta. Mindezt arra hozta fel meggyőző bizonyítékul, hogy a mondott esetek egyike sem hasonlított Richie-éhez, mivel ő nem ír volt, hanem skót és a Westminsterből jött hazafelé.

- Én abban bízom inkább, jóasszony - válaszolta Olifaunt -, hogy a fiú nem kötekedő, nem is verekedő, ha csak nagyon rá nem szorítják, és hogy nincs nála értékes holmi, csak olyasmi, ami nekem fontos.

- Szent igaz, amit uraságod mond - válaszolta a fáradhatatlan háziasszony, aki hosszasan tett-vett az asztal körül, csak hogy még egy darabig elcseveghessen -; én sem tartom Moniplies uramat sem iszákosnak, sem verekedősnek, mert ha az ilyesmi kedvére lenne, hát eljárna ő is ide-oda itt a szomszédság fiataljával, vendégségbe, mulatni, de soha eszébe sem jut ilyesmi; még mikor én hívtam is csak ide a komaasszonyomhoz, Drinkwaterné asszonysághoz, hogy igyon meg velünk egy kupica ánizspálinkát, fogyasszon egy darabka sajtot... mert Drinkwaterné asszonyságnak, amint a múltkor mondtam, ikrei születtek... és én igazán csak jóindulatból hívtam, a fiatalembert, ő mégis inkább itthon maradt, John Christie-vel a házat őrizni, pedig mondhatom, legalább húsz év lehet közöttük, mert uraságod szolgája nemigen látszik idősebbnek nálam. Igazán kíváncsi voltam, mi beszélnivalójuk lehet egymás közt. Kérdeztem is John Christie-t, de rám parancsolt, hogy menjek aludni.

- Ha nem jön meg hamarosan - szólt Moniplies gazdája -, akkor arra kérem, mondja meg, miféle hatósághoz fordulhatnék, mert féltem is szegény fickót, hogy valami baja esett, meg aztán fontos irataim is vannak nála.

- Jaj, uram, biztosra veheti, hogy negyedóra múlva itt lesz - mondta Nelly asszony -, nem olyan legény az, hogy huszonnégy óra hosszat kimaradjon. Ami meg az írásokat illeti, nagyságod megbocsátja, de kicsit beléjük kukkantottam, éppen csak egy darabkát, amikor megkínáltam a fiút egy kis pálinkával... csak egy gyűszűnyivel, hogy megerősítse a gyomrát a köd ellen... és tudom, hogy az írás őfelségének, a királynak szólt, és kétségkívül áll, hogy őfelsége csupa udvariasságból tartotta ott Richie-t, hogy uraságod levelét fontolóra vehesse, és illendő választ írhasson rá.

Ez egyszer Nelly asszonyság olyan vigasztalásra lelt, amely jobban célba talált, mint minden eddigi próbálkozása, mivel az ifjú lord titokban maga is azt remélte, hogy küldöttét talán az udvarnál tartják vissza, csak azért, hogy mindjárt megfelelő és kedvező választ is küldhessenek vele. Hanem akármilyen tapasztalatlan volt a közügyekben, egy pillanatnyi józan megfontolás után még ő is belátta, hogy reményei teljességgel ellenkeznek mindazzal, amit az etikettről és az udvari pörhalasztásról hallott, és jóindulatú háziasszonyának sóhajtva azt válaszolta, hogy bizony kétli, vajon vet-e a király egyetlen pillantást is a hozzá intézett írásra, nemhogy azonnal fontolóra venné a tartalmát.

- Hogyan lehet ilyen kishitű, uram! - mondta a jólelkű asszonyság. - Miért ne tenne meg értünk ő is csak annyit, mint a kegyes Erzsébet királynő? Sokat vitatkoznak arról, hogy mi jobb, király vagy királynő, de azt hiszem, hogy nekünk, angoloknak természetesebben esik, ha királyunk van; és ez a jó úr oly sokszor megy le a folyón Greenwichbe, és annyi csónakost meg mindenféle víziembert tart szolgálatában, meg John Taylort, a víziköltőt is ő támogatja királyi hatalmával, pedig annak farevezős csónakja is van, meg párosevezős is; és fényes udvarát is ott tartja Whitehallban a folyóparton; egyszóval, ha a király ilyen nagy barátja a Temzének, én nem hiszem, már megkövetem uraságodat, hogy ne tenne kedvére minden alattvalójának, különösen pedig uraságodnak.

- Úgy igaz, asszonyom, úgy igaz... reméljük a legjobbakat... de most azt hiszem, az lesz a legjobb, ha veszem a köpenyem meg a kardom, és tisztelettel megkérem kedves férjeurát, hogy mondja meg, merre találok valami hatósági személyt.

- Szolgálatjára, uram - felelte a fürge asszonyság -, de hisz azt én is megmondhatom, éppúgy, mint ő, akinek mindig is nehezebben forgott a nyelve, bár meg kell adni, hogy szerető férj, és van olyan járatos a világban, mint akárki innentől az utca végéig. Vagyishát menjen a soros elöljáróhoz, az mindig ott ül Guildehallban, a Szent Pál-székesegyház tövében, és higgye meg, ami bölcsességgel megorvosolható, azt mind elintézi ebben a városban, ami pedig nem, hát arra nincs más orvosság, mint a türelem. De máskülönben csak azt mondhatom, jó lenne, ha olyan biztos lennék abban, hogy negyven font üti a markom, mint amilyen biztos az, hogy a fiatalember épen, egészségesen hazaér.

Olifaunt nagy aggodalomban volt, és ugyancsak kétkedve hallgatta, amit a jó asszonyság ily erősen bizonygatott, így hát végülis vállára vetette a köpenyét, és éppen fel akarta csatolni a kardját, amikor Richie Monipliesnak előbb a hangját lehetett hallani a lépcsőházból, majd a hűséges küldött személyesen is megjelent az ajtóban, s ezzel a kérdés magától megoldódott. Nelly asszonyság, miután gratulált Monipliesnak visszatéréséhez, és szaporán dicsérte önnön bölcsességét, mellyel ezt előre megjósolta, végre hajlandó volt kimenni a szobából. Igazság szerint a jólneveltség ösztönös parancsa, amely a kíváncsiságával harcba szállt, csak egyik oka volt távozásának; emellett az a belátás is vezette, hogy Richie aligha fog belekezdeni a mondókájába, ameddig ő a szobában van; így hát inkább abban bízott, hogy majd ha négyszemközt kapja akár az egyik, akár a másik fiatalembert, csak sikerül kiszednie belőlük a titkot.

- Az isten szerelmére, mi történt veled? - szólt Nigel Olifaunt. - Merre jártál, mit műveltél? Sápadt vagy, mint a halál. A kezeden vér, a ruhád elszakadt. Betörésre adtad a fejed? Berúgtál, Richard, és összeverekedtél valakivel!

- Verekedni verekedtem - szólt Richard -, ugyan azt se sokat, de részeg nem voltam, nehéz is volna ebben a városban pénz nélkül pálinkát keríteni... ami meg a betörést illeti, más nem lett betörve, mint a fejem. Azt én is tudtam, hogy a koponyám nincsen vasból, se a ruhám láncpáncélból, hát persze hogy belapították a fejemet egy nagy bottal, a ruhámat meg mind összeszabdalták. A hazámat rempölték az oktalan zsiványai, de én észhöz térítettem őket, azt hiszem. Csakhogy aztán rám jött ám az egész raj, túl sokan lettek, egyik rám vágott egy bottal, elhomályosult előttem a világ, tudtomon kívül bevittek egy kis boltba, ott a Temple-kapu mellett, ahol azt a sok körbeforgó masinát csinálják, ami úgy méri ki az időt, mint a rőfös a skót szövetet; aztán akartam, nem akartam, megköpültek, de elég udvariasak is voltak, nem mondom, legalábbis egy öreg hazánkfia, arról még majd beszélek.

- S ez hány órakor volt? - kérdezte Nigel.

- Az a két vasból való cimbora, a kapunál levő templomon, épp akkor verte ki a harangon a hat órát.

- S miért nem jöttél azonnal haza, amikor magadhoz tértél? - szólt Nigel.

- Uram, higgye el, minden "mért"-re van "amiért", erre meg épp hogy valóságos amiértet mondok - válaszolta Nigel csatlósa. - Ahhoz, hogy hazajöhessek, azt is köllött volna tudni, merre van az a haza, én meg úgy elfelejtettem az utca nevét, mint a hótt, és mennél többet kérdezgettem, a népek csak annál jobban kinevettek, rosszfelé küldtek, úgyhogy mást gondoltam, mondom megvárom, amíg kisüt az isten napja, aztán eltájékozódom magam is... és akkor, végtére, épp egy templom mellett állottam, aztán bementem, hogy a temetőbe megaludjak.

- A temetőben! - szólt Nigel. - De hát minek is kérdezném, hogy juthattál ilyen szomorú helyzetbe.

- Nem azért, mintha nem lett volna pénzem, Lord Nigel - mondta Richie titokzatosan fontoskodva -; nem voltam én egészen pénz nélkül, erről még beszélek, de úgy gondoltam, nem adok egy hatost azért, hogy valamelyik piperkőc lakájuk gazdagodjék rajta a fogadóban, mikor ilyen szép tavaszi éjjel a szabad ég alatt is megalhatok. Nem egyszer, se kétszer volt otthon is, hogy mikor későn mentem haza, aztán zárva volt már a Nyugati Kapu, az őrnek meg nem akarózott beereszteni, rávettem a Szent Cuthbert-templom temetőőrét, adjon szállást éjszakára. Hanem ott jó füves sírok vannak ám, úgy elalszik rajta az ember, mint a dunyhás ágyban, míg a pacsirta meg nem szólal fönn a levegőégben, olyan magasban, akár a vártorony, de ám ezekben a londoni temetőkben mindenütt olyan kis utakat csinálnak, mind kirakva szépen kővel a széle, hogy ítéletnapig eltartson, a kabátom meg már egy kicsit köpett, nem válik be matracnak, úgyhogy csak fölkecmeregtem abból a jó ágyból, mert már minden tagom el volt semmedve. A halottak jól alhatnak ilyen helyen is, de más aztán senki.

- No, s mihez kezdtél azután? - kérdezte Richie gazdája.

- Kerestem egy odút valami árulóbódé tetején, hídlást, ahogy itt mondják, azon aztán olyan jót szukkadtam reggelig, mint egy viceispán. Nem zavart föl senki, csak az éjszakában járókelő leányzók meg a nagyszájú cimboráik, de mikor látták, hogy mást nem kaphatnak tőlem, mint egy jó erős legyintést a kardlapommal, jó éjszakát kívántak nekem, koldusfajta skót, aki vagyok, én meg csak nevettem, hogy ilyen könnyen kihúzhatom az éjszakát. Reggel aztán valahogy visszakecmeregtem ide, de nehéz volt ám idetalálni, mert annyira messze mentem keletnek, egészen addig a helyig, amit Mérföld-Végnek neveznek, lehetne az Hatmérföld Vége is.

- No, Richie - felelte Nigel -, örülök, hogy ez a história ilyen jól végződött... eredj, egyél valamit. Aligha meg nem éheztél.

- Úgy igaz, uram - felelte Moniplies -, de lordságod engedelmével...

- Egyelőre felejtsd el a lordságot, Richie, nem eleget mondtam neked?

- Igaz - válaszolta Richie -, azt könnyen el is tudnám felejteni, hogy nagyságod lord, de akkor azt is el kéne felejtenem, hogy én lord embere vagyok, és az már sokkal nehezebb. Hanem, uram... - tette hozzá, beszédét jobb keze két ujjának mozdulatával kísérve, olyanformán előrelendítve őket, mint madárnak a karmát, míg a kisujját és a gyűrűsujját a tenyerére szorította -, voltam ám én az udvarnál is, aztán az a barátom nekem, aki megígérte, hogy őfelsége színe elé juttat, megtartotta ám a szavát, mert először is a hátulsó helyiségekbe vezetett, és ott olyan reggelit kaptam, amilyet nem láttam, amióta idejöttünk, az aztán elég is volt egész napra, mert amit különben ettem ebben az átkozott városban, annak az ízét mind elrontotta a szomorú gondolat, hogy fizetni köll érte. Igazában csak marhacsont volt zsíros zabkásával, de a király korpája, nagyságod is tudhatja, jobb más ember búzájánál, meg aztán ingyen is volt. De hát úgy látom - tette hozzá, hirtelen félbeszakítva a mesét -, nagyságod már igen türelmetlenkedik.

- Dehogy, Richie - mondta az ifjú nemes rezignált hangon, mert ismerte az inasát, és tudta, hogy hiába nógatná, azzal sem gyorsítja meg a beszámolót -, eleget szenvedtél ebben a kiküldetésedben ahhoz, hogy tetszésed szerint mondhassad el. Csak kérlek, nevezd meg azt a barátodat, aki a király elébe vezetett. Mert ezt gondosan titokban tartottad, mikor vállalkoztál rá, hogy a folyamodványt őfelsége saját kezéhez juttatod, miután azok, akiket eddig hozzáküldtem, aligha jutottak tovább a titkárnál.

- Nos hát, uram - mondta Richie -, először nem vallottam be, hogy hívják, s milyen rangbeli, mert úgy gondoltam, megharagudnék, hogy a magunkfajtájúnak bármi dolga lehet lordságod ügyével. De sokan még gyengébb segítséggel is magasra jutnak az udvarnál. Laurie Linklater volt az, egy konyhai szolgálattevő, aki még az apámnál volt inas.

- Konyhai szolgálattevő... egy kukta! - kiáltott fel Lord Nigel, és bosszankodva járkált fel-alá a szobában.

- Uram, mégiscsak gondolja meg - szólt Richie nyugodtan -, hisz elmaradoztak mind a nagyrangú barátai, és mindegyik vonakodott barátjának mutatkozni, vagy a kérelmét támogatni, meg aztán Laurie-nak igazán magasabb hivatalt kívánnék, lordságod kedvéért is, meg a magaméért, meg őérette is, mert jóravaló gyerek a Laurie, de hát lordságod is gondolja meg, hogy ottan egy kukta... ha a király fölséges konyhájának szolgálattevőjét kuktának szabad nevezni... felér másutt egy szakáccsal, mert a király korpája, amint az előbb is megmondtam, jobb mint...

- Nincs igazam, valóban... helyesen tetted - mondta az ifjú nemes -; nem lehetek válogatós, minden tisztességes eszközt fel kell használnom, ha a királlyal tudatni akarom ügyemet.

- Aztán a Laurie-nál becsületesebb legény nem is emelgette még a merőkalánt - szólt Richie -, legföljebb, hogy ő is megnyalja az ujját, mint más ember is tenné az ő helyében, meg hogy jó fölvágták a nyelvét. Befejezem már, mert látom, hogy nagyságod igen türelmetlen, bevitt, mondom, a palotába, aztán nagy sürgés-forgás volt ottan, mert a király meg éppen Blackheathbe indult... azt hiszem, így hívják azt a helyet... vadászni vagy solymászni. Ott állt már a lova, mindennel megrakva, olyan szép deres, hogy szebbet ló még nem ellett, és a nyereg, a kengyel, a zabla, mind tiszta fényes aranyból vagy legalább aranyozott ezüstből, és uram, csak jött ám lefelé a király az összes nemes urakkal, zöld vadászruhában, amin dupla csipke volt, és mind be volt borítva arannyal. Megismertem az arcát, pedig rég volt, hogy utoljára láttam. Bizony isten, koma, mondtam magamba, nagyot fordult a világ azóta, hogy futva menekültél a Holyrood-kastély hátsó lépcsőjén lefelé, olyan veszedelemből, hogy még a nadrágodat se volt idő fölrántani, hanem úgy köllött a kezedbe vinni, és már a sarkadban volt a vad Frank Stewart, Bothwell grófja: és ha az öreg Glenvarloch nem csavarintotta volna a köpönyegét a karjára, s nem szenvedett volna éretted sok vérző sebet, te se járnál ilyen peckesen a világba ezen a mai napon; és ahogy ezt magamban elmondtam, úgy gondoltam, hogy a lordságod kérvényét igenis el köll neki fogadni, és közéje furakodtam a nagy tömeg úrnak ottan. Laurie azt hitte, hogy a bolondját járom, jól megfogta a kabátom szárnyát, míg csak el nem repedt a keze közt, én meg csak előretolakodtam, és épp mikor a király fölült a lóra, kezébe tudtam nyomni a kérvényt, a király csudálkozva széthajtogatta, de éppen akkor, mikor az első sort olvashatta, nekem eszembe jutott, hogy bókoljak neki, és olyan szerencsétlenül jártam, hogy a kalapommal orron vágtam az átkozott gebéjét, úgyhogy csak úgy röbbögött tőle, aztán oldalt ugrott, de a király úgy megülte a lovat, mint a cövek... pedig majdhogy le nem vetette az a sárkány, énnekem nyakam törött volna, az biztos... akkor aztán ledobta az írást a lova lába közé, és azt kiáltotta: "Vigyék innen a gazembert, aki ezt idehozta!" És engem mindjárt megfogtak, árulást kiáltottak, én meg a Ruthvenokra gondoltam, akiket lehet, éppilyen kis vétekért odahaza a kastélyukban tőrrel leszurkáltak. Engem ugyan csak meg akartak veretni, úgy mondták, be is vittek már a kapus házába, hogy a korbácsot kipróbálják a hátamon, de én csak kiáltoztam, hogy kegyelem, olyan hangosan, hogy majd beleszakadtam; és a király, ahogy megtalálta a helyit a nyeregben, és szusszant egyet, azt kiáltotta vissza, hogy mégse bántsanak; mert azt mondja "ő is közülünk való, derék egy északi bikaborjú, azt mondja megismerem a bőgéséről", azok meg nevettek rajtam, aztán bőgtek, ahogy a torkukon kifért. Akkor azt mondta, adjatok neki egyet a kiáltványból, és küldjétek vissza északra az első szénszállító hajóval, mielőtt rosszabb nem következik. Így engem eleresztettek, és ellovagoltak, vihogva, kacagva, egymás fülébe sugdosva. Laurie Linklaternél szomorú sorom volt ezután, mert mind csak azt mondta, hogy emiatt igen előveszik. Aztán, mikor megmondtam neki, hogy az uram ügyében járok, nem bánta volna, hogy megszidják érte, mivel emlékezett az öreg lordra, nagyságod édesapjára. És aztán megmutatta, hogy kellett volna tennem, a kezemet mint kellett volna a szemem fölé tartanom ernyőnek, mintha a király fényessége meg a lova termetének szépsége elvakítaná a szememet, s hogy kellett volna még sok egyéb piperkőc színlelést is tennem, nem pedig úgy odaadnom azt a kérvényt, ahogy ő mondta, mintha koncot vetnék oda egy medvének.^[22] "Mert - azt mondja - tudod, Richie, a király szelíd természetű ember, igazságos és jóindulatú, csakhogy azért bogaras, ügyesen köll vele bánni, meg aztán, Richie - azt mondja, de igen halkan ám -, másnak nem mondanám, csak okos embernek, mint te, azoktól az uraktól, akik körülötte sündörögnek, még az angyalból is pokol szolgája lenne; én ugyan kitaníthattalak volna, hogyan szóljál vele, de most már persze ebéd után forgatom a nyársat." "Jól van, Laurie - mondtam -, lehet, hogy úgy van, de most, hogy a korbácsot elkerültem, és kiengedtek a kapus portájáról, kérvényezzen, aki akar, engem fusson el a ragya, ha még egyszer idefolyamodok." Eljöttem onnan, és hamarosan ott voltam a Temple-kapunál, vagy Temple-Barnál, vagy hogy az ördögbe hívják, mikor az a baj rám szakadt, amelyikről az előbb beszéltem.

- Nos, derék Richie-m - mondta Lord Nigel -, jót akartál, mikor ezt megpróbáltad, és nem is olyan rosszul hajtottad végre a tervedet, hogy feltétlenül olyan balul süljön el, most hát edd csak meg szépen a mustáros marhasültet, a többiről majd beszélünk azután.

- Nemigen van már miről beszélni, uram - mondta Nigel csatlósa -, hacsak nem, hogy találkoztam egy igen becsületes, egyenes szavú, szép öltözetű úrral, vagyis inkább polgár volt, gondolom, annak a sükebóka vén embernek a hátulsó boltjában; és mikor megtudta, ki vagyok, megvallotta, hogy ő is kedves hazánkfia, de nemcsak hogy az, hanem még a szülővárosunkból is való, és kezembe nyomta ezt az aranyat borravalónak... biz' isten, gondoltam, nálunk ugyan elkel, nem is borra, hanem ennivalóra... és azt mondta, meg akarja látogatni uraságodat.

- Te akasztófavirág, csak nem árultad el neki, hol van a szállásom? - szólt haragosan Lord Nigel. - Az ördögbe is! Még majd idejön minden bugris edinburghi polgár, hogy ebben a nyomorúságban rajtam legeltesse a szemét; csak tessék, tessék, itt látható a Kódis Gróf című bábjáték, egy piculáért akárki megnézheti.

- Hogy én megmondtam volna, hol lakik? - szólt Richie, kikerülve a kérdést. - Hogyan mondjak neki olyat, amit magam se tudok? Ha emlékeztem volna az ádreszünkre, nem aludtam volna a temetőben ma éjszaka.

- Ne felejtsd el hát, hogy senkinek nem szabad elárulni a szálláshelyünket - szólt az ifjú nemes. - Akikkel dolgom van, jobb ha a Szent Pál környékén vagy a Főtörvényszéken találkozom.

"No bizony, késő csukni ólad, mikor már a disznó oda - gondolta Richie -, jó lesz másra terelni a szót."

Ezt gondolván, megkérdezte az ifjú lordot, mi van a kiáltványban, amelyet még összehajtogatva kezében tartott. - Merthogy nem sok időm volt kibetűzni - mondta -, tudja meg lordságod, semmit nem láttam belőle, mint a nagy címert a tetején, azon ugyan láttam, hogy a skót címerpajzs két oroszlán körme közé került, pedig én nem hiszem, hogy az a két egyszarvú jobbra-balra nem tartotta volna meg.

Lord Nigel elolvasta a kiáltványt, és amint a végére ért, fülig elvörösödött a szégyentől és a haragtól, mert a tartalma úgy hatott sértett érzelmeire, mint a maró szesz a frissen vágott sebre.

- Uram, miféle ördöngösség van abban az írásban? - kérdezte Richie, mert amint észrevette gazdája színeváltozását, nem tudta lenyelni a kíváncsiságát. - Nem kérdezném, de hát az ilyen kiáltvány nemcsak egy embernek szól, hanem arra való, hogy mindenki értsen belőle.

- Ezt valóban fűnek-fának szánták - válaszolta Lord Nigel -; éspedig hazánk szégyenét, fejedelmünk hálátlanságát kiáltják ki benne.

- Uram Isten! Londonba illyet kinyomtatni! - kiáltott fel Moniplies.

- Hallgasd csak, Richard - szólt Nigel Olifaunt -, ezen a papiroson a Tanács urai a következőket írják: "tekintetbe véve, hogy őfelsége régi földjéről, a skót királyságból dologtalan, alacsony származású egyének vándorolnak tömegével az angol udvarba, megtöltvén azt követeléseikkel és kérvényeikkel, s alávaló, szegényes, koldus személyükkel fertőzvén a király jelenlétének fenségét, ily módon hozván szégyent hazájukra az angolok előtt, ezennel bírság és bebörtönzés terhe alatt megtiltatik a hajóskapitányoknak és mindenféle vízijármű vezetőinek, mindenkinek, Skócia minden részén, hogy effajta lézengőket a királyi udvarba felhozzanak".

- Csodálom, hogy az a kapitány felvett minket a hajójára - mondta Richie.

- Arra viszont sose legyen gondod, hogyan jutsz vissza oda, ahonnan jöttél - mondta Lord Nigel -, mert itt a záradék, amely szerint ezen dologkerülő kérvényezőket őfelsége költségén vissza kell szállítani Skóciába, és vakmerőségükért ostorral, bottal vagy börtönnel büntetni, kit-kit vétségének nagysága szerint; azaz, azt hiszem, attól függően, hogy mennyire szegények, mert úgy látom, másféle vétek itt nincs feltüntetve.

- Ez bizony nem nagyon vág össze régi közmondásunkkal:

Királynak arca
Kegyét mutassa...

Van még valami azon a papiroson, uram?

- Ó, csak egy további kis záradék, amely külön miránk vonatkozik, még súlyosabban kárhoztatván azokat az arcátlan kérvényezőket, akik nem átallanak olyan hazugságokkal jönni az udvarba, miszerint a király még régről adósuk volna; lévén az ilyen zaklatás, azt írják, mindenek közt a leggyűlöletesebb őfelsége szemében.^[23]

- No ebben a király nincs egyedül, hanem, igaz, ami igaz, nincs mindenkinek úgy módjában, mint neki, hogy ilyen szorongatókat csak úgy egykettőre lerázza magárú.

Beszélgetésüket ekkor ajtókopogtatás szakította félbe. Olifaunt kinézett az ablakon, és egy idős, tiszteletre méltó urat látott, akit nem ismert. Richie is kikukkantott, s felismerte (csak úgy gondolta, jobb, ha nem szól róla) azt az embert, akivel előző este összebarátkozott. Attól tartott, kiderül, hogy része van ebben a látogatásban, ezért hát azzal az ürüggyel, hogy reggelizni akar, kisompolygott, s a háziasszonyra hagyta, hogy George mestert betessékelje, amit az nagy udvariassággal meg is tett.

 

Negyedik fejezet

Topánnál olykor többet ér a bocskor,
Amint a szólás mondja; lám, e polgár
Aranyláncot hord, bár posztóruhát,
S lapos satyakja alatt több az ész,
Mint amennyit nem egy tollas kalap
Vagy tanácsúri hálósipka rejt.

REJTVÉNYT MONDOK TALÁLD KI

Az ifjú skót főnemes hűvös udvariassággal fogadta a polgárt, azzal a tartózkodó magatartással, amellyel a magas rangon levők néha éreztetni akarják a plebejussal, hogy alkalmatlan a jelenléte. De George mester mégsem haragudott meg, s nem is jött zavarba. Lord Nigel, tisztes külsejét látva, hellyel kínálta, ő leült, és kis ideig nyugodtan, figyelmesen szemlélte a fiatalembert, majd tisztelettel s némiképp megindultan így szólt: - Uram, bocsássa meg tolakodó magatartásomat, csak a jó öreg lordnak, az ön kiváló édesapjának vonásait kutattam ifjú arcában.

Erre ismét egy kis hallgatás következett, majd az ifjú Glenvarloch, még mindig tartózkodó modorban, így felelt: - Igen, mondják, hogy hasonlítok atyámra... s örülök, hogy akad ember, aki még tiszteli az emlékét. Azonban az elintézendők, melyek rám ebben a városban várnak, sürgős, és személyes természetűek, és...

- Elértettem a célzást, uram - szólt George mester -, semmiképp nem akarok abba a hibába esni, hogy elraboljam drága idejét, vagy feltartóztassam, ha jobb társaságban szeretne időzni. Alig is több a célom, mint hogy megmondjam: nevem George Heriot, és jó húsz évvel ezelőtt szívélyes ismeretség kötött lordságod kiváló atyja urához, aki ajánlásával hozzásegített, hogy a skót királyi család alkalmazásába kerüljek. Így hát, miután egy csatlósától megtudtam, hogy kegyelmességed egy fontos ügyének elintézése végett városunkban tartózkodik, kötelességemnek tartom, sőt örömmel várom, hogy szolgálatára legyek szívből tisztelt pártfogóm fiának, s mivel az udvarnál is, a városban is meglehetősen ismernek, ezennel felajánljam, ami csak ismeretségeimtől és tapasztalataimból telik, ügyének támogatására.

- Cseppet sem kételkedem egyik érdemében sem, kedves Heriot uram - szólt Lord Nigel -, és szívből köszönöm jóakaratát, amellyel hírnevét és tapasztalatait egy magamfajta idegen szolgálatába ajánlja, azonban ügyem az udvarnál egyszer s mindenkorra elintéződött, és most épp úti készülődésben talál, mert távozom Londonból, sőt az országból is: katonai szolgálatot vállalok külhonban. Amihez hozzá kell még tennem azt is, hogy hirtelen kell útra kelnem, ezért vagyok ilyen szűkében az időnek.

Heriot mester ezt az újabb célzást egyszerűen elengedte a füle mellett, mozdulatlanul, megdöbbent arckifejezéssel ült a helyén, mint az olyan ember, aki mondani készül valamit, csak nem tudja, hogyan mondja, hogy foganatja legyen. Végül diplomatikus mosollyal így szólt: - Nagy szerencse, uram, hogy ügye ily gyors elintézést nyert az udvarnál. Hiszen, amint beszédes háziasszonyától megtudtam, alig két hete, hogy a városba jött... Márpedig hónapokba, sőt hosszú évekbe szokott telni, amíg az Udvar és a kérvényező fél megegyeznek s hátat fordíthatnak egymásnak.

- Az én ügyemet azonban - mondta Lord Nigel kurtán, hogy elejét vegye a további beszédnek - sommásan elintézték.

De Heriot mester erre sem állt fel, sőt jóindulat, derű ült ki az arcára, és ez, valamint egész tiszteletreméltó megjelenése, megakadályozta az egyedüllétre vágyó Lord Nigelt abban, hogy erőteljesebb kifejezést adjon óhajának.

- Lordságodnak aligha lehetett rá ideje - erőltette tovább Heriot uram a beszélgetést -, hogy ellátogasson azokra a szórakozóhelyekre, színházba, egyebüvé, ahová seregestül járnak az ifjak. De lám-lám, a kezében mégis ott látok egy színlapot, ami azok közül való, amelyeket manapság körbeadnak... Megtudhatnám e színjáték címét?

- Ó, régi, közismert színjáték ez - mondta Lord Nigel földhöz vágva a kiáltványt, melyet türelmetlenül forgatott-gyűrögetett a kezében -, kitűnő és sikeres színjáték; a címe: Régi adósságok újmódi törlesztése. Heriot mester odahajolt, s közben ezt mormolta:

- Ahá! Ez az én öreg barátom, Philip Masinger műve lesz - de miután szétnyitotta az írást, és megértette a benne foglaltakat, csodálkozva pillantott Lord Nigel Olifauntra, és így szólt: - Remélem, lordságod nem gondolja, hogy ez a tilalom az ön személyére és az ön követelésére is vonatkozhatik?

- Nem, én sem hittem volna - mondta az ifjú nemes -, de így bizonyult... És hogy véget vethessek már ennek a kínos beszélgetésnek, elárulom: őfelségének úgy tetszett, hogy ezt a kiáltványt küldje válaszul tiszteletteljes kérésemre, hogy fizesse vissza azt a nagy összegű kölcsönt, amelyet apám az állam céljaira adott neki, s amellyel akkor nagy szükségből segítette ki a királyt.

- Képtelenség! - szólt a polgár. - Egyszerűen képtelenség! Ha a király el is felejtette volna, amivel az ön atyja emlékének tartozik, akkor sem tehette volna meg, sőt azt mondom, nem is merészkedhetett volna odáig, hogy ily felháborítóan igazságtalan legyen olyan ember emlékéhez, mint lordságod atyja ura, aki bár teste sírban nyugszik, sokáig fog még élni a skót nép emlékezetében.

- Egy véleményen vagyunk - felelte Lord Nigel ugyanolyan hangon, mint az előbb -, de hát ezen nincs mit vitatkozni, ez történt.

- Hogyan szólt a kérvény - tudakolta Heriot -, s ki adta át? Valami furcsa lehetett a fogalmazásában. Vagy talán...

- Megmutathatom - szólt az ifjú lord, s elővette az eredeti fogalmazványt egy kis úti-pénzesládából -; a szakmai részét skótországi ügyvédem intézte, ügyes és értelmes ember, egyebekben én fogalmaztam, hitem szerint a királyt megillető tisztelettel és szerénységgel.

Heriot mester gyorsan átnézte a fogalmazványt. - Ennél igazán nem lehetne sem udvariasabb, sem tiszteletteljesebb - mondta. - Lehetséges volna, hogy a király megvetéssel fogadta ezt a folyamodványt?

- Földhöz vágta - szólt Lord Glenvarloch -, és ezt a kiáltványt küldte válaszul, miáltal engemet a Skóciából jövő nincstelenek és kunyerálók hadához sorolt, akik a büszke angol nép szemében szégyent hoznak udvarára... ezt tette! Ha atyám nem támogatta volna szívvel-lélekkel, kardjával és minden vagyonával, ő maga sem jutott volna el az angol királyi udvarba.

- Ki adta át kérvényét, uram? - kérdezte Heriot. - Mert a követnek szóló nemtetszés gyakorta magára az üzenetre is kiterjed.

- A szolgámmal küldtem el - mondta Lord Nigel -, azzal az emberrel, akivel találkozott, és akihez, mint megtudtam, igen szíves volt, uram.

- A szolgájával, lordom? - szólt a polgár. - No az alighanem csavaros eszű kópé, és kétség sem fér hozzá, hogy hű szolga lehet, hanem azért...

- Azt akarja mondani - vágott a szavába Lord Nigel -, hogy nem a legalkalmasabb ember, aki a király elé járulhatna panaszommal?... Így igaz, de hát mit tehetnék? Minden igyekezetem arra nézve, hogy az ügyemet a király tudomására hozzam, sikertelen maradt; folyamodványaim csak seregestül lebzselő hivatalnokaihoz és titkáraihoz jutottak el; ez a legény pedig azt állította, hogy van egy barátja a király szolgái között, aki által a király elé juthat, s aztán...

- Értem - szólt Heriot -, de uram, miért nem jelent meg lordságod maga az udvarnál, s kért személyes kihallgatást, amelyet, tekintettel magas rangjára és ősi származására, nem tagadhattak volna meg öntől?

Az ifjú lord kissé elpirult, majd ruhájára nézett, amely tiszta és rendes volt ugyan, de egyszerű, szegényes, sőt szembeszökően kopott.

- Nem hiszem, hogy szégyellnem kellene az igazságot - mondta végül, rövid habozás után -, csak arról van szó, hogy nem volt olyan ruhám, amelyben az udvarnál mutatkozhattam volna. Úgy határoztam, hogy semmit sem veszek, amiért nem tudok készpénzzel fizetni; viszont azt hiszem, uram, ön sem tanácsolná, hogy odaálljak azok közé, akik a palota kapujánál nyomorult személyükkel szolgáltatnak bizonyítékot nyomorúságukra, és alamizsnát koldulnak.

- Ez valóban helytelen lenne - mondta a polgár -, mégis, uram, nem tudom kiverni a fejemből, hogy valahol hiba csúszhatott a dologba. Beszélhetnék a szolgájával?

- Nem hiszem, hogy sokat ér el vele - válaszolta az ifjú lord -, de amint látom, önt őszintén érdekli a sorsom, így hát... - Lábával dobbantott egyet, s pár pillanat múlva előjött Moniplies, szakálláról, bajuszáról törölgetve a kenyérmorzsát és a sörhabot, melyek beszédes bizonyságai voltak annak, milyen foglalatosságában zavarták meg. - Szóval, megengedi lordságod, hogy feltegyek néhány kérdést az inasának?

- Őlordsága apródjának - szólt közbe Moniplies, sokatmondó fejbólintással -, ha már a formasághoz akarjuk tartani magunkat, George mester.

- Tartsd meg magadnak a szemtelenségedet - mondta gazdája -, és válaszolj értelmesen a kérdésekre, amelyeket ez az úr feltesz.

- És az igazsághoz híven, ha megengedi apródságod - mondta a polgár. - Mert emlékezz rá, fiú, nekem olyan hatalmam van, hogy rögtön kitudom a hazugságot.

- Jól van, na - válaszolta a szolga hetykeségében is kissé megszeppenve. - Már én csak azt hiszem, ami a gazdámnak jó, jó köll hogy legyen akárkinek.

- Az apródok rendszerint hazudnak a gazdájuknak - mondta a polgár -, te pedig közéjük számítod magad, bár ahogy nézem, a korodnál fogva nem nagyon illesz azok közé a sihederek közé. Nekem azonban az igazat mondjad, ha el akarod kerülni a korbácsolófát.

- Rossz pihenőhely az - szólt a jócskán felnőtt apród. - Kérdezzen csak, George mester.

- Noshát - kezdte a polgár -, amint megtudtam, őfelségének tegnap te adtad át gazdád, e nagyságos lord kérvényét, vagyis folyamodványát.

- Igen, uram, ezt nem lehet tagadni - válaszolt Moniplies -, épp elegen voltak ott rajtam kívül, azok is mind látták.

- És azt állítod, hogy őfelsége utálkozva a földre dobta ezt a kérvényt? - szólt a polgár. - Vigyázz, mert megvan rá a lehetőségem, hogy az igazat megtudjam, és jobb lenne ám nyakig állnod a Nor-Lochban... amúgy is szereted, igaz-e... mint hazudnod, ha őfelségéről van szó.

- Nincs erről mit hazudni - válaszolta Moniplies határozottan -, őfelsége úgy vágta földhöz azt a kérvényt, mintha bepiszkolta volna a kezét.

- Nos, uram, hallja? - szólt Olifaunt Heriotnak.

- Türelem! - szólt a bölcs polgár. - Ehhez az emberhez illik a neve, több redője van a köpenyének egynél... El ne menj, hékás - mondta ezután, mert Moniplies motyogott valamit a félbehagyott reggelijéről, és ki akart oldalogni -, válaszolj a következő kérdésre is. Amikor a gazdád folyamodványát átadtad, nem adtál még vele valamit?

- Mért, George mester, mit gondul, mit köllött volna még odaannom?

- Ez az, amit tudni szeretnék, s mindenképp meg is akarok tudni - válaszolta George uram.

- No, nem mondhatom, hogy nem adtam volna oda az én kis kérvényemet is, az uraméval együtt, csak azért, uram, hogy őfelségének ne kölljön kétszer fáradni... lehet, bizony, hogy egyszerre nézte meg mind a kettőt.

- Mit, a magad kérvényét, te senkiházi! - szólt a gazdája. - Jaj, uram, jaj - szólt Richie -, hát a szegény embernek már kérvénye se lehet, az is csak az uraknak lehet?

- S szabad lenne tudnom, mi volt a te igen tisztelt kérvényedben? - kérdezte Heriot mester. - Lordom, a világért se veszítse el türelmét, különben sohasem fogjuk megtudni, mi az igazság ebben a zavaros ügyben. Halljuk, legény, ne félj, majd én pártodat fogom őlordságánál.

- Hosszú história... de a vége csak az, hogy van egy régi irkafirka számla egy tartozásról, amivel a király legkegyelmesebb édesanyja maradt adós az én apám üzletének, mikor még ott lakott a kastélyban, és a mi boltunkba rendűt meg mindenféle szolgáltatást meg árut, ami bizonnyal nagy tisztesség volt az apámnak, hogy szolgálhatott vele, de őfelsége jóhírét is csak növelné, ha megadná, amivel adósak maradtak, ugye, meg aztán én is jobban jönnék ki, hogyha kézhöz kapnám azt a pénzt.

- Miféle szemtelen tréfa ez? - kérdezte Richie gazdája.

- Úgy igaz, minthogy itt állok - mondta Richie -, itt a kérvényem másolata.

George mester kikapta a legény kezéből a papírlapot, és foga között szűrve a szavakat, fennhangon olvasta: - "Alázatosan jelentem, miszerint... hm-hm... felséged kegyelmes édesanyja... hm-hm... tizenöt márka ára húsneművel törvény szerint adósom maradt, amelyik adósságáról a számla alább következik: ...tizenkét kocsonyának való marhacsülök... egy kis bárány karácsonyra... egy zsírba sült kappan személyes használatra, amikor Bothwell lordja őkegyelmességénél vacsorált..." Azt hiszem, uram, nem lehet meglepve, hogy a király ezt a kérvényt röviden intézte el, márpedig, apród uram, alighanem gondod volt rá, hogy a saját kérvényedet az uradé elébe helyezd.

- Isten őrizz - felelte Moniplies -; én úgy igyekeztem, hogy előbb az úrét adjam oda, amire elég ok volt, meg különben is inkább az uram kérvénye egyengette volna az utat az én kis számlámnak, mint fordítva. De a sok lármától és kavarodástól, ami ott volt, meg annak a tüzes sárkánynak a toporzékolásától én igen megzavarodtam, és azt hiszem, egyszerre nyomtam a kezébe mind a kettőt, egymásnak fordítva, még az is lehet, hogy az enyimé volt fölül, de ha rosszul tettem is, csak nekem köllött érezni azt a nagy félelmet meg veszedelmet.

- Most pedig még a botomat is megérzed, gaz szolga - mondta Nigel -; vagy talán tűrjem el, hogy a te szemtelen haszonlesésed miatt, mivel alacsony érdekeidet az enyémhez vegyíted, sértés és gyalázat érjen?

- Nem, nem, nem, uram - szólt közbe a jóindulatú polgár -, én vagyok az oka, hogy napvilágra került a legény botlása; azért engedje meg, hogy ez egyszer megmentsem a csontját. Oka van rá, hogy haragudjék, mégis azt hiszem, szolgája inkább tévedésből hibázott, mint készakarva; és úgy gondolom, a legközelebbi próbatételkor csak annál hívebben fogja szolgálni, ha ezt a hibát most még elnézik neki... Eridj csak, én majd rendbe szedem a szénádat.

- Nem, azt már nem - szólt Moniplies, keményen megállva egy helyben -; ha a gazdám meg akarja verni azt, aki tiszta szeretetből vele jött Skóciából egész idáig, mert szolgabér ugyan nemigen kötött hozzá, csak tegyen úgy, ahogy mondta, maga lássa, milyen híre lesz, én azonban inkább tűröm a botját, mint hogy valaki is azt mondhassa, hogy idegen ember állt közibénk. De azért köszönöm szépen, hogy segíteni akart, George uram.

- Eredj hát - mondta gazdája -, ne is lássalak.

- Én is csak azt kívánom - mondta Moniplies lassú visszavonulóban -, ide se jöttem volna, ha nem parancsolja, és a magam akarata szerint bizony itt nem időztem volna egy fél óráig, de hát George uram itt tartott, és persze meg köllött felelni a faggatózására, aztán abból lett ez a nagy kalamajka.

Ekként zsörtölődve oldalgott ki a szobából, nem úgy, mint aki valami rosszat tett, hanem mint akit jogtalan bántalom ért.

- Nincs még egy ember a föld hátán, aki ilyen pimasz szolgával lenne megverve! Csavaros eszű fickó, de mindig úgy tapasztaltam, hogy azért hűséges hozzám... azt hiszem, szeret is, sok bizonyítékát adta már... viszont önhittségében oly elbizakodott, annyira csak a maga akarata s ítélete után megy, hogy végül már valósággal ő a gazda és én vagyok a szolga; és ha akármely vétséget elkövet, biztos, hogy oly hangosan siránkozik, mintha én tehetnék róla, semmi esetre sem ő.

- Azért csak tartsa magánál, és becsülje meg - mondta a polgár -, mert higgyen ősz hajamnak, a jóérzés és hűség ritkább tulajdonságok egy szolgában manapság, mint mikor még néhány évvel ifjabb volt a világ. Csak, jó uram, ne bízzon rá olyan feladatot, mely felül áll rangján és neveltetésén, hisz láthatja lordságod, milyen rosszul sül el az ilyesmi.

- Teljesen igaza van, Heriot uram - szólt az ifjú nemes -, és már belátom, milyen igazságtalan voltam felséges urammal, az ön gazdájával szemben. De hát az én bölcsességem is, valódi skót módra, eső után köpönyeg... a baj megvan: kérvényemet elutasították; egyetlen megmaradt lehetőségem az, hogy kevéske pénzemből Monipliesszal együtt a sáncárokba vonuljak, s elessem a csatában, mint előttem annyi ősöm.

- Jobban tenné, uram, ha életben maradna, úgy sokáig szolgálhatná a hazát, akárcsak nemes édesatyja - válaszolta George mester. - Miért horgasztja le a fejét, miért ingatja olyan bánatosan? A király nem utasíthatta el kérvényét, hiszen még nem is látta... ön csak azt kérte, ami megilleti, és amire a királyt magas állása kötelezi is, hogy megadja alattvalóinak, és uram, a király természetes hajlandósága ebben az esetben nem fog összeütközni kötelességével.

- Azt mondom, jó lenne, ha igaza lenne, George uram - szólt Nigel Olifaunt -; és nemcsak a magam bajára gondolok, hanem hazám sok sérelmére is, melyeket nem orvosol senki.

- Uram - szólt Heriot mester -, én nem csupán úgy szólok királyi gazdámról, ahogy az alattvalói tisztelet megkívánja, s ahogy a kedvelt szolga hálája diktálja, hanem ahogy egyszersmind a szabad lelkiismeretű, bár lojális skót ember őszintesége megköveteli. A királynak mindig szándékában van az igazság mérlegének serpenyőit egyensúlyban tartani, csak épp olyanokkal van körülvéve, akik észrevétlenül az egyik serpenyőbe vetik saját önző kívánságaikat, és alávaló érdekeiket. Ön, tudtán kívül, szintén efféle galádság áldozata.

- Meglep, Heriot uram - szólt az ifjú lord -, hogy ilyen rövid ismeretség után úgy beszél, mintha pontosan ismerné az ügyemet...

- Uram - válaszolta az aranyműves -, megbízásaim természetéből következik, hogy bejárásom van a palotába; úgy ismernek, mint aki intrikákba és pártoskodásokba sohasem avatkozik, így hát még egyetlen kegyelt udvaronc sem igyekezett becsapni az orrom előtt a király legbelső szobájának ajtaját; ellenkezőleg, mindegyik mellett háborítatlanul megtartottam helyemet, amíg befolyása tartott, és egyikük bukásában sem osztoztam. De mivel ilyen szoros kapcsolatban vagyok az udvarral, akaratom ellenére is bele kell látnom a gépezet működésébe; tudom, hogy mely kerekeket ki forgatja, s melyiket kicsoda fékezi. Természetes, hogyha ilyesmiről pontosabb tudomást akarok szerezni, vannak hozzá forrásaim. Hogy a lordságod ügyét miért viselem szívemen, elmondtam. Csak tegnap este tudtam meg, hogy kegyelmességed a városban van, de már ma reggel idejöttömben sikerült megtudnom, mi állt útjába az ön ügyének.

- Uram, igyekezete lekötelez, bár nem hiszem, hogy valaha is módomban lesz meghálálni - válaszolta Nigel, még mindig tartózkodón -; és változatlanul nem értem, mivel érdemeltem ki ezt a nagy érdeklődést.

- Hadd szolgáljak legalább annyi megnyugtatással, hogy ez az én érdeklődésem személyes és őszinte - mondta a polgár -; egyébként cseppet se neheztelek lordságodra, amiért némi gyanúval fogadja a segítséget egy idegentől, aki ráadásul oly alacsony rangú is, mint én, amikor még rokonaitól és a rangján levőktől is oly kevés barátságot kapott, azoktól, akiknek több okból is kötelességük lett volna, hogy segítségére legyenek. De most lássuk, miről van szó. Az ön atyja urának kiterjedt birtokán negyvenezer márka jelzálogteher van, amellyel a látszat szerint Peregrine Petersonnak, a campore-i főbírónak tartozik.

- Jelzálogról mit sem tudok - mondta az ifjú lord -, adóslevél van nála erről a pénzről, amelyet ha nem váltok ki, elkobozzák atyám birtokát, akkora összeg fejében, amely negyede sincs értékének... és éppen ez az, amiért sürgetem a királyi kormányzatot, hogy fizessék meg, amivel apámnak adósok maradtak, mert akkor meg tudnám menteni birtokomat a kapzsi hitelező kezéből.

- Egy skót adóslevél - szólt Heriot - ugyanannyi, mint a Tweedtől délre egy jelzáloglevél; ön azonban nem tudja, hogy valójában ki az a hitelező, akivel szemben áll. Peterson főbíró csak a nevét adja, és nem kisebb embert fedez vele, mint Skócia lordkancellárját, tudniillik, ő akarja, ezen adósság színe alatt, a birtokot megszerezni saját magának, vagy talán még inkább kedvére tenni vele egy még hatalmasabb úrnak. Valószínűleg csak hagyja, hogy kreatúrája, Peterson birtokba vegye a földet, s amikor az ügylet ódiuma feledésbe merült, a Glenvarloch lordság földje az alázatos eszközöktől átkerül a nagy ember birtokába, egyszerű adásvétel, vagy hasonló átlátszó fortély örve alatt.

- Lehetséges volna ez? - kérdezte Lord Nigel. - A kancellár sírva búcsúzkodott tőlem... édes öccsének nevezett... sőt fiának... ellátott ajánló levelekkel, s bár pénzbeli segítségért nem folyamodtam hozzá, szükségtelenül is elnézésemet kérte, amiért nem tud, kéretlenül is, kisegíteni, hivatkozván a rangjával járó kiadásokra, valamint nagy családjára. Nem tudom elhinni, hogy főúr ilyen álnok legyen.

- Igaz, uram, én nem vagyok nemesi születésű - mondta a polgár -, de újra csak arra kérem, tekintsen ősz fejemre, és gondolja meg, miért lenne érdekemben, hogy gonosz csalással szégyent hozzak rá olyan ügyben, amelyben egyébként nem is vagyok érdekelt, csak annyiban, amennyiben jótevőm fiát érinti. S gondoljon vissza rá, volt-e foganatja a lordkancellár ajánlóleveleinek?

- Nem, semmi - szólt Nigel Olifaunt -, csak hűvös udvariasság és szép szavak. Néhányszor úgy gondoltam, egyedüli céljuk, hogy megszabaduljanak tőlem... egyikük tegnap még pénzt is erőltetett rám, mikor szóba hoztam, hogy külországba megyek, nehogy pénz hiányában elmaradjon önkéntes száműzetésem.

- Úgy van - szólt Heriot -, valósággal szárnyakat adnak önnek, csak hogy itt ne maradjon, hanem röpüljön minél hamarabb.

- Rögvest odamegyek hozzá - szólt haragra gerjedvén a fiatalember -; szemébe mondom, milyen alávaló!

- Szíves engedelmével - szólt Heriot, a lordot csillapítva -, szó sem lehet erről. Ha összevesz vele, először is engem tesz tönkre, aki felvilágosítással szolgáltam, és bár szívesen odaadnám a fele boltomat, hogy lordságodon segítsek, nemigen hiszem, hogy káromat kívánja, ha magának sem használ vele.

A bolt szó valósággal belehasított az ifjú arisztokrata fülébe, úgyhogy gyorsan visszaválaszolt:

- Kárát, uram? Annyira nem kívánom kárát, hogy az égre kérem, hagyjon fel reménytelen ajánlataival, s ne akarjon oly valakin segíteni, akinek számára nincs segítség!

- Azt bízza csak rám lordságod - mondta a polgár -, egy megbízottjában már tévedett. Engedje meg, hogy most magamhoz vegyem ezt a kérvényt... szépen lemásoltatom, és megtalálom majd az idejét (méghozzá nem is távoli idejét), amikor a király elébe járulván a kezéhez juttathatom, alighanem több körültekintéssel, mint az ön csatlósa; és csaknem biztosra veszem, hogy a király úgy fogja fogadni, hogy jobban lordságod sem kívánhatja... de még ha csalódnék is ebben, akkor sem kell rögtön feladni a jó ügyért vívott harcot.

- Uram - mondta az ifjú arisztokrata -, olyan barátsággal szól hozzám, s én magam olyan nyomorult helyzetben vagyok, hogy nem utasíthatom el szíves ajánlatát, akármennyire pirulok is elfogadni egy idegen segítségét.

- Egészen idegenek azért már nem vagyunk egymásnak - szólt az aranyműves -, ami pedig a jutalmamat illeti, ha közvetítésem eredményesnek bizonyul, és vagyonát visszanyeri, rendelje meg az első szekrényre való ezüsttálat George Heriot-nál.

- Rossz megrendelő leszek én, Heriot mester - mondta Lord Nigel.

- Attól ugyan nem félek - válaszolta az aranyműves -, és örülök, hogy mosolyogni látom, uram, úgy tűnik, ilyenkor még jobban hasonlít kegyelmes atyja urára; és ez felbátorít arra, hogy egy kis kéréssel álljak elő; nevezetesen, hogy holnap ebédre meghívjam szerény asztalomhoz. Nem messze lakom innét, a Lombard Streeten. Ami a vendéglátást illeti, uram, fehérlevessel várjuk, kövér, bő zsírban sült kappannal és egy tál hagymás rostélyossal is, hogy megemlékezzünk Skóciáról, s úgy lehet, kerül majd egy serleg régi jó bor is, amelyet előbb fejtettek le, mint hogy Skócia Angliával egyesült. Ami meg a társaságot illeti, néhány szerető hazánkfia lesz ott, és tán a háziasszony egy szép skót kislányt is talál majd, akit meghívjon, így valahogy.

- Szívesen elfogadnám a meghívást, Heriot uram - szólt Nigel -, de úgy hallottam, London városi hölgyei azt szeretik, ha az ember takarosan kiöltözik... nem akarom a skót nemesség hírét rontani köztük, hiszen szegény országunkról bizonnyal csak a legjobbakat mondta nekik kegyelmed, nekem meg jelenleg nemigen telik rá, hogy parádéba vágjam magam.

- Uram, őszintesége arra késztet, hogy én is egészen őszinte legyek - szólt George mester. - Én... én adós maradtam atyja urának némi pénzzel, és... jaj, nem, ha lordságod ilyen erősen a szemembe néz, nem tudom végigmondani ezt a históriát... hogy nyíltan szóljak, mert úgy látszik, már életemben rá nem jár a szám a hazugságra: legjobb lenne, ha ügyét megfelelőképp akarja elintézni, hogy lordságod rangjához illő öltözetben személyesen jelenjék meg az udvarnál. Aranyműves vagyok, és pénzkölcsönzéssel is foglalkozom, nemcsak aranytálak árusításával. Nagyon szeretnék száz fontot kamatra kölcsönadni önnek arra az időre, míg ügyei rendeződnek.

- S ha sohasem rendeződnek megfelelőképp? - kérdezte Nigel.

- Uram - válaszolta a polgár -, ennek az összegnek az elvesztése akkor is kis baj lesz számomra egyéb bajaimhoz képest.

- Heriot uram - szólt Lord Nigel -, igazán nagylelkű ajánlatot tett, én pedig köszönettel elfogadom. Remélem, kegyelmed tudja, hogyan intézze el ezt az ügyet, ha már én magam ilyen tudatlan vagyok benne; mert máskülönben, úgy hiszem, nem vinné rá a lélek, hogy most még újabb terhet rakjon a vállamra, olyan adósságot vállaltatván velem, amelyet nem fizethetek vissza. Elfogadom tehát a pénzét, mert hiszem és remélem, ön képessé tesz arra, hogy pontosan megfizessem.

- Higgye el, uram - mondta az aranyműves -, olyan adósnak tartom, akitől számíthatok a pénzemre, azért nyugodt lelkiismerettel aláírhatja ezt az elismervényt meg a kötelezvényt arról, hogy adósságát visszafizeti.

Ekkor levette övéről írószereit, felírt néhány sort a megbeszélt tárgyról, majd kabátja alól, egy oldalzsebből kis pénzes zacskót húzott elő, azt mondta, száz font van benne, és elkezdte, igen módszeresen, kiszámolni az asztalra. Nigel Olifaunt nem állhatta meg szó nélkül, mondván, hogy szükségtelen ez a szertartás, hiszen nyugodtan eltenné a pénzt jótékony hitelezőjének adott szavára is, az ilyesmi azonban semmiképpen sem fért volna össze azzal a módszerességgel, ahogy az öregember üzleteit bonyolítani szokta.

- Legyen irántam türelemmel, jó uram - mondta -, mi, polgárok körültekintő, pénzre vigyázó nép vagyunk; örökre elveszteném jóhíremet mindenütt, amerre csak a Szent Pál-székesegyház harangszava elhallatszik, ha anélkül kifizetnék vagy elfogadnék egy nyugtát, hogy a pénzt az utolsó petákig megszámolom. Azt hiszem, pontosan annyi... de nicsak - szólt, kinézvén az ablakon -, amott jönnek a legényeim az öszvérrel; tovább kell mennem, nyugatnak. Tegye el a pénzét, uram; nem jó, ha ilyen aranysármányok csiripelnek az ember körül egy londoni bérlakásban. Remélem, hogy pénzes ládikójának jó a zárja, de ha mégsem, könnyen szolgálhatok eggyel, amely több ezer aranyat tartalmazott; a jó öreg Sir Faithful Frugalé volt... tékozló fia eladta a héjat, miután a magot kiette belőle... ím, így lesz semmivé egy nagy polgári vagyon.

- Remélem, az öné jobb végre jut, Heriot mester - mondta Lord Nigel.

- Én is azt remélem, uram - szólt az öregember és elmosolyodott -, azonban... - és a derék John Bunyannal szólva: "ekkoron szemei könnyel áradtanak" - Istennek úgy tetszett, hogy megpróbáltatásul két gyermekemet elvegye; fogadott gyermekem pedig, aki él... jaj! csak a bánat! csupa bánat!... De türelemmel vagyok s hálás az Úrnak a gazdagságért, amellyel megáldott, és nem lesz hiány örökösben sem, míg Edinburghben akadnak árva fiúk! Isten megáldja, uram.

- Egy árva máris sokat köszönhet önnek - mondta Nigel, amint szobájának ajtajáig kísérte, melyen kilépvén az öreg polgár szabadkozott, s a további udvariasságot elhárítva gyorsan búcsút vett vendéglátójától.

Amikor a lépcsőn lement, elhaladt a bolt előtt is, s mivel Christie asszonyság ott bókolt az ajtóban, George mester udvariasan érdeklődött a férje után. Az asszonyság természetesen sajnálatát fejezte ki, hogy férje távol van, és közölte, hogy Deptfortba ment, egy holland hajóskapitánnyal tárgyalni.

- Uram, a mi mesterségünk olyan - mondta -, hogy gyakran elszólítja hazulról, valóságos rabszolgája minden kátrányos zekéjű sükebókának, ha csak egy font tömítésnek való kócot kér is.

- Így van ez, asszonyom, az üzletnek bizony utána kell járni - mondta az aranyműves. - Adja át üdvözletemet, a Lombard Street-i George Heriot üdvözletét, kedves férjeurának. Volt vele dolgom, pontos és megbízható ember, betartja a határidőket és a szerződéseket... Arra kérem egyébként, hogy nemes vendégével legyen mindig nyájas, és gondoskodjék arról, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Jelenleg úgy tartja helyénvalónak, hogy magányosan és visszavonultan éljen, de vannak, akik törődnek a sorsával, és nekem feladatom, hogy gondoskodjanak róla; azért kérem, asszonyom, mindig tudassa velem a férje által, hogy érzi magát őlordsága, és nincs-e valamire szüksége.

- Hát valóban lord? - szólt a jó asszonyság. - Igaz, én is váltig gondoltam, hogy annak látszik. De hát akkor miért nem megy soha a parlamentbe?

- Majd eljut oda is, asszonyom - válaszolta Heriot -, Skócia parlamentjébe, mert ott a hazája.

- Jaj, szóval csak skót lord - mondta a jóasszony -, mondják, azért is szégyelli a címét.

- Őelőtte nehogy ilyet mondjon, asszonyom - válaszolta a polgár.

- Méghogy én, uram? - felelte az asszony. - Ó, dehogy, eszembe sem jut. Akár skót, akár angol, derék szép szál ember, és udvarias is, nem fog hiányt látni, inkább magam szolgálom ki, elmegyek én még kegyelmed után is, hogy szolgálatára legyek, akár a Lombard Streetig.

- Nem, asszonyom, küldje csak a férjét - mondta az aranyműves, aki értékes és nagy tapasztalatú ember volt, de a formákhoz és a házi fegyelemhez igen ragaszkodott. - "Ha az asszony csendes, a konyha rendes", így tartja a közmondás. Őlordságát is a maga szobájában szolgálja csak ki az inasa... úgy illik az. Isten áldja.

- Kegyelmedet is - mondta az asszonyság sértődött hangon; és mihelyt a jótanácsok osztogatója, az aranyműves, már nem hallhatta, volt olyan udvariatlan, hogy ilyeneket dünnyögött magában, megvetve jótanácsát: - Az ördög kért tőled tanácsot, vén skót bádogsuszter, aki vagy! Van olyan okos az én férjem, és majdnem olyan öreg is, mint te, elég, ha neki kedvére van, amit teszek, és ha most még nem is olyan gazdag, mint olyik ember, úgy éljek, fog még ő is földig érő díszes pokróccal letakart öszvéren lovagolni, két kékkabátos kíséretében, éppúgy, mint akárki más.

 

Ötödik fejezet

Vár az udvar, mért ne jönnél?
Jobb mulatság nincsen ennél,
Selyem suttyan, ékkő csillog,
Balga szájal, bölcs csak pillog,
Hőssel hitvány dulakodik,
Urak közt pór furakodik,
Súgnak-búgnak, selypegetnek,
Sima szóval torkot nyesnek;
Vár az udvar, mért ne jönnél?
Skelton sem tud jobbat ennél.

(SKELTONI ZÖRGEDELMEK)

A jószándékú polgár nem csupán fényűzésből közeledett öszvérháton kísérettel, mely szokása, mint az olvasó már értesült róla, kissé felingerelte Christie asszonyságot, ámbár az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy a hölgy mérge el is párolgott abban a monológban, amelyet az imént papírra vetettünk. A jó ember, aki természetesen adott rá, hogy külső megjelenése is olyan legyen, amilyen egy tehetős polgárhoz illik, ezúttal épp a Whitehallba igyekezett, ahol Jakab királynak egy értékes ötvösmunkát akart bemutatni, mert úgy gondolta, hogy őfelsége örül majd a látásán, vagy talán meg is vásárolja. Ezért hát ő maga felült a díszesen felszerszámozott öszvérre, hogy kissé könnyebben haladjon előre a szűk, piszkos, tömegtől nyüzsgő utcákon, míg egyik kísérője a tálat hozta utána, amely vastag vörös posztóba volt begöngyölve, a másik kettő pedig az értéktárgy biztonságára ügyelt, mert a főváros rendje csak olyan volt abban az időben, hogy bosszúból vagy rablási szándékkal a nyílt utcán is könnyen megtámadták az embert; és azok, akik efféle támadástól tartottak, rendszerint fegyveres csatlósokkal kísértették magukat, ha vagyonukból telt ekkora kiadásra. Ez a szokás eleinte csak az arisztokraták és a nemesek között dívott, de később mindinkább átvették azok a gazdag polgárok is, akik, lévén köztudott róluk, hogy többnyire pénzneművel megrakodva utaznak, máskülönben az útonállóknak biztos prédájául eshettek volna.

George mester, amint parádés kíséretével nyugatnak tartott, megállt honfitársának és barátjának, az öreg órásnak a boltja előtt, és megkérte Tunstallt, aki munkáját végezte, hogy igazítsa be az óráját, majd jelezte, hogy gazdájával kíván szót váltani, amire az öreg időárus előjött odújából, az arca mint egy bronz mellszoboré, fekete a portól, itt-ott rézreszeléktől fényes, és az elmélyült számításoktól úgy el volt kábulva, hogy egy pillanatig üres tekintettel bámult aranyműves barátjára, csak azután fogta fel, hogy kicsoda, s nem is válaszolt, amikor az meghívta őt és leányát, a szép Margaret kisasszonyt másnap ebédre, ahol is egy nemes ifjú honfitársukkal fognak találkozni.

- Megszólaltatlak én téged mindjárt, hogy a ragya fusson el - dünnyögte magában Heriot; s hirtelen hangot váltva, csaknem kiabálva így szólt: - Kérlek, David szomszéd, mikor fizeted ki az árát annak az aranyrúdnak, amit arra adtam, hogy elkészítsd azt az aranyórát a Theobald-kastély csarnokába, s a másik órácskára, amelyet Buckingham hercegnek csináltál? A Spanyol Házzal állattam jót az aranyért, és kénytelen vagyok emlékezetedbe hozni, hogy már nyolc hónapot késtél.

Van valami különleges tónus a türelmetlen hitelező végső határidőt szabó követelődzésében, olyan éles és bántó, hogy nincs az az emberi tamburin, akármilyen érzéketlen is egyéb hangokra, amely ettől meg ne rezdülne. David Ramsay is egyszeriben felriadt merengéséből, és rosszkedvűen így válaszolt: - Jaj, George, barátom, miért kell száz-egynéhány fontért így lármázni? Mind a világ tudja, hogy el nem tagadom én senki követelését, és magad is elegendő időt adtál, míg tudniillik őfelsége a király és a nemes herceg megfizetik adósságukat, és te is tudhatod tapasztalatból, hogy őrájuk nem ronthatok úgy rá, mint egy vad északi bika, ahogyan te jössz most nekem.

Heriot elnevette magát, és ilyeténképp válaszolt: - No, David, látom, ha rajtad pénzt követelnek, attól úgy fölébredsz, mint akit leöntenek egy vödör vízzel, egyszeriben evilági emberré válsz. Most pedig, barátom, mondd meg, ahogy keresztény emberhez illik, eljössz-e hozzám holnap délben ebédre, s elhozod-e keresztlányomat, a szép Margaret kisasszonyt, hogy nemes ifjú honfitársunkkal, Glenvarloch lorddal találkozzatok?

- Az ifjú Glenvarlochhal - szólt az öreg ezermester -; szívből kívánom és boldog leszek, hogy újra láthatom. Negyven éve, hogy nem láttuk egymást... két évvel járt fölöttem az oskolában... igen kedves fiú...

- Az az apja volt, az édesapja! Te öreg gyerek, számoló-masina, aki vagy - válaszolta az aranyműves. - Kedves fiú lenne bizony, csakhogy már nem él.

- A fia! - mondta Ramsay. - Talán vesz egy órát, vagy egy zsebórát... manapság nem is járnak enélkül az ifjú lovagok.

- Csak jusson hozzá a vagyonához, akkor, amennyire én tudom, a fele boltodat felvásárolhatja majd - mondta a barátja -; hanem, David, ne felejtsd el az ígéretedet, és ne tégy velem úgy, mint utoljára, amikor a háziasszonynak délután kettőkor kellett újrafőznie a birkafejet meg a hagymás kokas-levest.

- Annál inkább becsületére vált a konyhájának - válaszolta David, most már hiánytalan éberséggel -, hiszen amint nálunk mondják, a túlfőtt birkafej valóságos méreg.

- Az igaz - válaszolta George mester -, de mivel holnap nem birkafej lesz ebédre, úgy elronthatod azt az ebédet, hogy semmi közmondás nem teszi jóvá. Lehet, hogy barátodat, Sir Mungo Malagrowthert is ott találod majd, mert őkegyelmét is meg akarom hívni; úgyhogy, kérlek, igazán tartsd magad ahhoz, amit megbeszéltünk.

- Úgy teszek... olyan pontos leszek, mint egy óra - mondta Ramsay.

- Mégsem bízom meg benned - válaszolta Heriot. - Hallod-e, Jenkin, mondd meg skót Janetnek, hogy szóljon a szép Margaret kisasszonynak, kedves keresztlányomnak, emlékeztesse holnap az apját, hogy vegye fel a legjobb kabátját, és hozza magával a Lombard Streetre, pontban tizenkettőkor. Mondd meg neki, hogy egy derék és ifjú skót lordot ismerhetnek meg ottan.

Jenkin szárazon köhintett egyet, mint aki olyan megbízást kapott, amelyet nem szívesen teljesít, vagy olyan kijelentést hall, amellyel nem szabad ellenkeznie.

- Hm! - ismételte George mester, aki mint láttuk, a házi rend és fegyelemben nem ismert tréfát. - Mit jelent az, te fickó, hogy "hm"? Megteszed, amivel megbíztalak? Igen vagy nem?

- Persze hogy meg, Heriot uram - mondta a mesterlegény, sapkájához emelve a kezét -; csak azt akartam mondani, hogy Margaret kisasszony aligha fog elfeledkezni az efféle meghívásról.

- Nos, valóban nem hiszem - mondta George mester -; engedelmes leány, szót fogad a keresztapjának, bár sokszor kis szeleburdinak becézem... S figyelj csak, Jenkin, legjobb lesz, ha a pajtásoddal együtt velük jöttök, és a botot is magatokkal hozzátok, hogy gazdátokat is, őt is biztonsággal hazakísérhessétek; csak legalább zárjátok be jól a boltot, kössétek el a kutyát, és a kapusnak mondjátok meg, hogy üljön ki a külső boltba, amíg haza nem jöttök. Két szolgámat veletek küldöm, mert úgy hallom, hogy mostanában ezek a temple-beli ifjoncok gonoszabbul és szabadabban garázdálkodnak, mint valaha.

- Majd megregulázzuk mi a vaskójukat a botunkkal - mondta Jenkin -; ne fárassza emiatt a szolgáit.

- Ha szükséges - mondta Tunstall -, nekünk is van kardunk, nemcsak a jurátusoknak.

- Szégyen és gyalázat, fiatalember - mondta a polgár -; mesterlegény karddal! Isten ne adja látnom! Inkább lássam tollas kalapban.

- Ne féljen, uram - mondta Jenkin -, találunk mi fegyvert hozzánk illőt, s megvédjük a mesterünket meg a lányát, még ha az utca kövét kell is fölszednünk.

- Ezt már szeretem, így beszél egy bátor londoni legény - szólt a polgár -; aztán, fiaim, hogy nektek is jókedvetek legyen, felhajthattok ám egy kupa bort a városatyák egészségére. Rajtatok tartom a szemem... ügyes fiúk vagytok ti ketten, mindegyik a maga módján... Isten veled, David. El ne felejtsed hát, holnap délben. - Így szólván, öszvére fejét újra nyugatnak fordította, és átment a Temple-Baron, azzal a tisztes lassú kocogással, amely illett a rangjához, polgári mivoltához és gyalogos csatlósainak is megkönnyítette, hogy lépést tartsanak vele.

A Temple-kapunál újra megállt, leszállt az öszvérről, és utat tört magának a kis boltok egyikéhez, amelyekben ezen a környéken az írnokok dolgoztak. Egy fiatalember, akinek ritka, sima haja egyenest a két fülére volt szétfésülve és ott rövidre nyírva, hajlongó tisztelettel felállt székéről, levette puha kalapját, semmi áron vissza nem tette volna a fejére, és az aranyműves kérdésére - Hogy megy az üzlet, Andrew? - tisztelete többrendbeli kimutatásával így válaszolt: - Jól, mivel kegyelmed pártját fogja, s támogatja.

- Végy elő egy nagy árkus papirost, fiú, hegyezz új tollat, faragd jó élesre a hegyét, és finom szárszálat tégy belé. Ne vágd be túlságosan hosszan, pazarlás az a te szakmádban, Andrew, és tudod, ki a kicsit nem becsüli, az a sokat nem érdemli. Ismertem egy tanult embert, aki ezer oldalt írt tele ugyanazzal az egy szál tollal.^[24]

- Ó, uram - mondta a fiú, aki jámbor tisztelettel figyelmezett az aranyműves beszédére, jóllehet az a saját szakmájában oktatta ki -, ugyan hamar előbbre gyut a világba a magamfajta szeginember, hogyha ollyan tisztes szemtül kaphat jó tanácsot, mint kegyelmed.

- Kevés tanácsom van, Andrew, hamar el lehet sorolni, és nem nehéz megtartani sem. Légy becsületes, légy szorgalmas, légy takarékos: így hamarosan szert tehetsz gazdagságra is, megbecsülésre is... Nézd csak, másold le ezt a kérvényt a legszebb, legpontosabb írásoddal. Megvárom itt, míg végzel vele.

A fiatalember fel sem emelte a szemét a papírlapról, és a tollat sem tette le a kezéből, ameddig munkáját be nem fejezte megbízója nagy megelégedésére. A polgár egy aranytallért adott a fiatal írnoknak, és lelkére kötötte, hogy minden ügyét, amelyekkel hozzá fordul, tartsa titokban, majd visszaült öszvérére, és továbbment nyugat felé a Stranden át.

Talán nem haszontalan az olvasót emlékeztetnünk arra, hogy a Temple-Bar, amelyen Heriot átment, akkoriban még nem volt az a csapórácsos boltíves kapu, mint manapság, hanem nyitott léckerítés, afféle palánksor, amelyet éjszaka és riadókor cölöpökkel és láncokkal torlaszoltak el. A Strand, amelyen az aranyműves épp végiglovagolt, szintén nem volt beépített utca, mint ma, de ez a jellege már kialakulóban volt. Ha úgy tetszik, még mindig nyílt országútnak lehetett tekinteni, amelynek déli végén különféle főúri paloták és nemesi udvarházak álltak, mögöttük kertek húzódtak egészen a partig, ahol lépcső vezetett le a vízhez, hogy könnyebben lehessen csónakra szállni; a Strandről a Temzéhez vezető utcák közül jó néhány e kastélyok nemes tulajdonosairól kapta később a nevét. A Strand északi oldalán is hosszú házsor állt, amely mögött egy-egy keresztút mentén, mint például a Saint Martin's Lane-en, és egyebütt, gyorsan nőttek ki a földből az új épületek; a Covent-Garden azonban még valóságos kert volt, vagy legalábbis még csak itt-ott pettyezte egy-egy épület. De amerre csak a szem ellátott, minden a főváros gyors növekedéséről tanúskodott, s arról, hogy sokáig volt már része a béke, a gazdagság és a törvényes kormányzás áldásaiban. Minden irányban házak emelkedtek, és polgárunk éles szeme már látta annak a kornak közeledtét, amikor a csaknem nyílt országút, melyen most végigporoszkált, összefüggő, szabályos utcává alakul át, amely az udvar és a nemesség palotái által elfoglalt területet egyesíti London polgári városrészével.

Ezután a Charing Crosson át vezetett útja, amely akkor már rég nem volt az a kellemes, csendes falu, ahol a bírák szoktak reggelizni hajdanában a Westminster Hallba menet, hanem kezdett emlékeztetni arra a nagy ütőérre, amelyen Jonson kifejezését használva "a londoni népesség árja átzuhog". Az épületek gyorsan emelkedtek, de az utca látványa még cseppet sem hasonlított a maihoz.

Az úton járó végül is bekocogott a Whitehallba, átment ama csodaszép kapuívek egyike alatt, melyek mindegyikét Holbein tervezte, és kockamintát alkotó téglából voltak rakva, ugyanazon a kapun, melyhez Moniplies szentségtörő módon Edinburgh Nyugati Kapuját merte hasonlítani, és bejutott a Whitehallt körülvevő térségre, amelyen nagy volt a felfordulás, mert éppen átépítették a palotát.

Jakab király ez idő tájt, nem is sejtve, hogy olyan palotát építtet, amelynek ajtajából egyenest az előtte emelt vérpadra fog menni egyetlen fia, épp azzal volt elfoglalva, hogy lebontassa De Burgh, VIII. Henrik és Erzsébet királynő régi romos palotáját, és helyet készítsen annak a nagyszerű építménynek, amelyre Inigo Jones minden tehetségét ráfordította. A király, nem ismervén a jövőt, váltig sürgette a mestert, s hogy minél gyorsabb munkára ösztönözze, továbbra is Whitehallban lakott, a régi épületek és az emelkedő új épületsor zűrzavarában, amely ekkor olyan labirintust alkotott, hogy nem lehetett benne egykönnyen eligazodni.

A király aranyművese, aki, ha a hír igaz, gyakran bankári feladatokat is teljesített, mert ez a két foglalkozás akkor még nem különült el egymástól, mint ma, sokkal fontosabb személyiség volt annál, semhogy őr vagy kapus egy pillanatra is feltartóztathassa; így hát öszvérét, valamint két csatlósát kinn-hagyva a külső udvarban, csendesen megkopogtatta az épület egyik hátsó ajtaját, ahol azonnal beengedték, s vele leghívebb szolgáját is, hóna alatt az ötvöstállal. Ezt az emberét is maga mögött hagyta azonban egy előszobában, ahol három-négy királyi libériát viselő apród kockázott, dámázott, vagy csak terpeszkedett a padokon, le-lecsukódó szemmel szunyókálva, megoldott övvel, kigombolt kabátban, s általában hanyagabbul öltözve, mint amennyire a hely és a király közelsége megengedte volna. A következő folyosón, amely az előszobából nyílt, a belső szoba két ajtónállója tartózkodott, ezek mindketten ismerősen mosolyogtak a gazdag aranyművesre, amint belépett.

Egyetlen szó sem hangzott, csak az egyik ajtónálló előbb Heriotra nézett, majd a kárpittal félig eltakart ajtóra, mintha a tekintetével azt mondaná: "Erre tart, uram?" A polgár rábólintott, az udvaronc pedig lábujjhegyen, olyan óvatosan, mintha a padló tojásokkal lenne kirakva, az ajtóhoz ment, vigyázva kinyitotta, és halk hangon néhány szót szólt. Jakab király erősen skótos beszéde kihallatszott a folyosóra: - Ereszd be, Maxwell, de rögtön. Mióta itt téblábolsz már az udvarnál, aztán mégse tanultad meg, hogy az arany meg az ezüst mindig elkel nálunk?

Az ajtónálló jelt adott Heriotnak, hogy lépjen be, és a becsületes polgárt azonnal bevezették az uralkodó legbelső szobájába.

Az a rendetlenség, amelynek közepette a király üldögélt, Jakab szellemének állapotáról és minőségéről is hű képet adott. Sok gazdag és drága holmi hevert szanaszét, képek, értékes dísztárgyak, de mind csak úgy, összevissza dobálva, porlepetten, s így elhelyezésük rendszertelensége miatt értékük, vagy legalábbis hatásuk felét elvesztették. Az asztal súlyos fóliánsoktól roskadozott, amelyek közé léha tréfák és malacságok durva gyűjteményei keveredtek; voltak ott azután mindenféle hosszadalmas szónoklatok és királyi mesterségről írott értekezések, amelyek lapjai közé nyomorúságos rondókat és balladákat tűzködött a Királyi Inas, mert így nevezte magát, a versírás mesterségét értve rajta; ott hevert továbbá számos nagyszerű tervezet az általános európai béke létrehozására, s mellettük a király kutyáinak névsora és a veszettség orvosságainak listája.

A király zöld bársonyruhát viselt, amely hogy ellenálljon a kardvágásnak, ugyancsak vastagon volt bélelve, s ettől a hajlatoknál sután, ügyetlenül kidudorodott; és mivel ráadásul rosszul volt begombolva, alakját is ferdének mutatta. Zöld kabátja fölé sötét színű hálóköntös borult, amelynek zsebéből kiállott vadászkürtjének vége. A magas tetejű szürke kalap a földön hevert, porosan, de nagy rubinokkal koszorúzva, míg a király fejét kék bársony-hálósipka takarta, elején egy gémnek a tolla, amelyet őfelsége egyik kedvenc sólyma nehéz helyzetben vágott le, s a király az eset emlékére viselte a gém nagybecsű tollát.

De ruházkodásának és szobája berendezésének összevisszasága csak külső jele volt a karakter belső következetlenségeinek, amelyek a király természetét oly felemássá és kiismerhetetlenné tették kortársai számára, és emlékét megoldatlan problémaként hagyományozták rá az utókor történészeire. Alapos tanultságú ember volt, de tudásának a gyakorlatban nem sok hasznát vette, számos egyedi esetben éleseszű, noha valódi bölcsességnek nem volt birtokában; szerette a kezében levő hatalmat, s törekedett rá, hogy megtartsa és gyarapítsa, mégis kapható arra, hogy felhasználását, azaz önmaga irányítását is, arra teljesen érdemtelen kegyencekre bízza; jogait merészen, nagy hangon hirdette, de csak szavakban, mert a valóságban kezes bárányként tűrte, hogy lábbal tapossanak rajtuk; kedvelte az alkudozást, amelynek során mindig túljártak az eszén; és félt a háborúságtól akkor is, ha a győzelem biztosnak ígérkezett. Méltóságára kényes volt, de minduntalan lealacsonyította saját magát oktalan bizalmaskodásával; képes volt rá, hogy a köz érdekében keményen dolgozzék, de az ilyen munkát a legprimitívebb szórakozás kedvéért mégis gyakran félbehagyta; tréfakedvelő volt, s mégis szőrszálhasogató, s nagy-tudományú ember létére gyakran kereste a tudatlanok és tanulatlanok társaságát. Még félénksége sem volt állandó; voltak életének olyan percei, éspedig a legveszedelmesebbek, amikor feléledt benne ősei szelleme. Kis dolgokban alapos munkát végzett, de ha komoly munka hárult rá, kicsinyeskedni kezdett; jámbor érzésű volt, de szavakban néha durva; természete szerint igazságos és jóindulatú, mégsem vetett gátat az igazságtalanságnak és mások jogtalan elnyomásának. Végezetül fösvény volt, ha pénz kellett kiadnia a kezéből, de meggondolatlanul, korlátlanul bőkezű oly pénzekből, miket nem látott a két szemével. Egyszóval jó tulajdonságai, amelyek egyes esetekben megnyilatkoztak, nem voltak elég erősek és általánosak ahhoz, hogy viselkedését mindenkor szabályozzák, és mivel csak alkalmanként mutatkoztak, csupán arra a címre tették érdemessé, amellyel Sully ruházta fel, hogy tudniillik ő a keresztyén világ legbölcsebb bolondja.

Ennek az uralkodónak a sorsa éppoly változatos volt, mint a jelleme, mert jóllehet a Stewartok közül ő volt a legkevesebb uralkodói tehetséggel megáldva, békés úton hozzájutott ahhoz a koronához, amelynek hatalma ellen elődei oly nehezen védelmezték ősi trónjukat; s végezetül, bár úgy tűnt, hogy uralkodásával meghozza Nagy-Britannia számára a tartós békét és belső nyugalmat, ami természetéhez is leginkább illett, mindazonáltal épp ekkoriban, az ő uralkodása idején vetették el annak az egyenetlenségnek a magját, amelynek aratása lett azután, mint a mesebeli sárkányfogé, a véres, mindenekre kiterjedő polgárháború.^[25]

Ilyen volt az uralkodó, aki Csingilingi Geordie néven üdvözölte Heriotot, ismert szokása lévén, hogy csúfnevet adjon mindenkinek, akivel bizalmas viszonyban állott, majd azt kérdezte, miféle csetrest hozott megint, amivel törvényes és örökös fejedelmétől kicsalja a pénzét.

- Isten őrizzen attól, felséges uram - szólt a polgár -, hogy ilyen felségsértő szándékom legyen. Csak egy tálat hoztam, hogy megmutassam felséges uramnak, mert már csak ábrázolt tárgya és művészi munkája miatt is úgy gondoltam, hogy nem adhatom egy alattvalójának sem, ameddig meg nem tudom, hogy tetszik felségednek.

- Mi a csuda, Heriot, hadd lássam, ámbár legutóbb a Steenie tálja ugyan drága volt, majdnem meg is fogadtam királyi szavamra, hogy máskor aranyomat-ezüstömet inkább megtartom magamnak, úgyhogy, Geordie, te is tartsd meg csak a magadét.

- Ami a Buckingham hercegének szállított tálat illeti - szólt az aranyműves -, felséged úgy rendelkezett, hogy semmi kiadást ne sajnáljunk.

- Mit számít, hogy mit akartam, te? Ha bolondok meg gyerekek közé keveredik az okos, mit tegyen, kénytelen ő is velük játszadozni. De neked lehetett volna több eszed is, mint hogy Steenie-nek meg a Kicsi Károlynak szót fogadj, mert hisz azok fölköveznék a padlót is tiszta színezüsttel, nem is tudom, bizony, nem azt csinálták-e valóban.

George Heriot meghajolt, és nem szólt egy árva szót sem. Jobban ismerte urát annál, hogy többet is megengedjen magának, mint egy halvány célzást a parancsára vonatkozólag; azután meg Jakab, akinél a takarékoskodás nem volt több egy nyilallásnyi lelkiismeret-furdalásnál, úgyis nyomban látni kívánta a tálat, amelyet meg szándékozott mutatni neki. S már küldte is Maxwellt, hogy tüstént hozza elébe. Közben kikérdezte a polgárt, hogy honnét való a tál.

- Itáliából, felséges uram - válaszolt Heriot.

- De ugye nincs benne semmi, ami pápista hitre vall - szólt a király, a szokásosnál komorabb tekintetet vetve Heriotra.

- Semmi, de semmi, felséges úr... nem volnék valami nagy bölcs, ha olyasmit hoznék felséged elé, ami a fenevad bélyegét viseli.

- No, lator egy állat volnál akkor magad is - mondta a király -; tudja azt mindenki, hogy megverekedtem a sárkánnyal, míg fiatal voltam, s belefojtottam a szuszt, önnön templomának a kövén, amiből hihető, hogy idővel, ha érdemtelenül is, a Hit Védelmezőjének fognak majd nevezni... De jön is már Maxwell. Úgy meggörbül az alatt a nagy ezüst teher alatt, mint az Apuleius Szamara.

Heriot sietve megszabadította az ajtónállót terhétől, és a domborművű ezüsttálat, mert az volt, mégpedig igen nagy, olyan világításba helyezte, hogy őfelsége a lehető legjobban lássa, mit ábrázol.

- Lelkemre - szólt a király -, jeles egy darab, és magam is úgy gondolom, hogy igen illendő volna éppen a király szobájába tenni; az ábrázolatja meg, jól mondtad, George mester, igencsak megfelelő és tetszetős, mert ahogy látom, Salamon bíráskodását mintázza, olyan fejedelmet mutat, akinek az életét minden idők fejedelmei versengve kell hogy kövessék.

- Csakhogy - mondta Maxwell - egyetlen uralkodónak sikerült csupán... ha alattvalóinak szabad ítéletet is mondani... a bölcs királyt igazán utolérnie.

- Tartsd a nyelved, lepetös beszédű szolga! - szólt a király, de mosolya mutatta, hogy a bók megtette hatását. - Nézd ezt a szép ötvösmunkát, és fogd be a kereplődet. Aztán kinek a keze műve ez, Geordie?

- Uram - válaszolta az aranyműves -, a híres firenzei mester készítette, Benvenuto Cellini, mégpedig első Ferenc francia király számára, de remélem, nála méltóbb gazdát talál.

- Francia Ferenc! - szólt a király. - Francia Ferencnek küldeni Salamont, a zsidók királyát!... Georgie te, bolond volt az a Cellini, ha soha nem forgott más srófra az esze. Ferenc!... Nohát, az egy izgága bolond... semmi más, mint egy nagy izgága bolond... el is fogatta magát Paviánál, akárcsak a mi skót Dávidunk annak idején Durhamnél... jobban tették volna bizony, ha Salamon bölcsességét, békeszeretetét, istenfélő lelkét magát küldik el hozzá. Salamonnak jobb társaság köll Francia Ferencnél.

- Remélem, hogy az is lesz szerencsés sorsa - mondta Heriot.

- Érdekes és igen művészi munka - folytatta mondókáját a király -, mégis úgy látom, hogy a carnifex, azaz a hóhér itten, túl közel hadonász a király arcához a pallosával, pedig hiszen láthatja, hogy majd a királyt éri vele. Úgy gondolom, ahhoz még Salamon bölcsessége sem kell, anélkül is tudni lehet, hogy az éles-hegyes szerszámok igen veszedelmesek, nem is tudom, mért nem kiáltott rá arra a szolgára, hogy hamar dugja vissza a kardját, vagy legalább visszakozzon egy kicsit.

George Heriot megpróbálta csillapítani a király nemtetszését, mondván, hogy a hóhér a valóságban nincs olyan közel a királyhoz, mint ahogy a látszat mutatja, mert a távlatot is számításba kell venni.

- Az ördög szalajtsa meg a távlatodat, Heriot - mondta a király -, törvényes király előtt, aki szeretetben akar uralkodni, és békességben, becsületben meghalni, nem lehet rosszabb távlat, mint ha kardot villogtatnak a szeme közt. Mindenki tudhatja rólam, hogy nem vagyok bátortalanabb, mint akárki más, de megvallom neked, ha már kivont kardot látok, bizony mindjárt hunyorgok tőle. Hanem azért szép darab; hát az ára, Geordie?

Az aranyműves azt felelte, hogy a tál nem az övé, hanem egy sorsüldözte honfitársáé.

- Azért mondod, hogy oka legyen, amiért kétszer annyit kérsz érte, mi? - válaszolta a király. - Én mindig tudom ám, hogy miben jártok ti, ravasz városi kalmárok.

- Aligha csalhatnám meg felséged bölcs ítéletét - szólt Heriot -; a tál az, aminek mondtam, s ha felségednek úgy tetszik, hogy nyomban kifizesse, százötven fontsterling az ára.

- Százötven font, még mit nem! Meg százötven boszorkány és barboncás, aki azt a tenger pénzt idevarázsolja, mi? - szólt sértődötten az uralkodó. - Lelkemre, Csingilingi, te aztán mindig gondolsz rá, hogy a pénzes zacskód szépen csengettyűzzön!... Hogy számoljak le neked az asztalra százötven fontot, olyan ezüstér, ami százötven márka sincs. Hiszen jól tudod, hogy még a legbelső szolgáimnak is, a felszolgáló személyzetnek is, több mint hathónapi bérével adós vagyok!

Az aranyműves bátran tűrte a király zsörtölődését; olyasmi volt ez, amihez már hozzászokott; és csak azt felelte, hogy ha őfelségének tetszik a tál, és meg akarja tartani, a fizetést már könnyen el lehet intézni. Igaz, hogy tulajdonosának szüksége van erre a pénzre, de ő, George Heriot, majd kifizeti őfelsége helyett, ha őfelsége is úgy akarja, és őfelsége tetszésére bízza, mikor fizeti meg e mostani s már egyéb tartozását, a pénzt addig is a szokásos feltételek figyelembevételével könyvelve.

- Szavamra mondom - szólt Jakab -, így beszél egy becsületes, okos kereskedő. Legföljebb új segélypénzt szorítunk ki az Alsóházból, abból majd kitelik ennek is az ára. Vidd innen, Maxwell... vidd már, és tedd olyan helyre, hogy lássa Steenie meg Kicsi Károly, mikor Richmondból hazajönnek... Most, hogy ketten vagyunk, Geordie, öreg komám, megvallom, ha már Salamonról és királyi személyünkről van szó, bizony, úgy látom, hogy Skóciából minden okos ember eljött, amikor mi ide délre költöztünk.

George Heriot volt annyira udvaronc, hogy azt mondja: - A bölcsek természetesen követik a legbölcsebbet, mint a szarvasok a vezérbikát.

- Lehet valami igazság abban, amit mondasz - hagyta rá Jakab -, mert rólunk magunkról, meg akik a szolgálatunkban állnak, terólad is, például, még elhiszik az angolok, akármilyen rátarti népek is, hogy van annyi eszünk, amennyi kell, hanem azok, akik ottmaradtak, mind megzavarodtak, ahogy mondom, csak rohangálnak összevissza, mint a boszorkányok meg a barboncások az ördög szombatján.

- Sajnálom, hogy ezt kell hallanom, felséges uram - mondta Heriot. - Kérem, ha legkegyelmesebb felségednek is úgy tetszik, mondja el, mit tettek honfitársaink, amivel ilyen jellemzést érdemeltek?

- Ezeknél mindnél baj van a káptalanban, egyszerre jött rájuk a bolondóra - válaszolta a király. - A kikiáltók rekedtre kiabálják magukat a kiáltványaimmal, de ezeknek mind semmi, mégse tudom őket az udvartól távol tartani. Tegnap is, épp csak lóra ültem, nem is jutottam ám messzebb, mert nem beront egy edinburghi csatornatöltelék, egy ágrólszakadt lókötő, akinek a hátáról darabokban fityeg a ruha, olyan kabátban, süvegben, mint egy borsóföldi madárijesztő, aztán se szó, se beszéd, akárcsak egy pimasz kódis, kezembe nyom valami kérvényt, arról, hogy adjuk meg, amivel felséges anyánk adós maradt neki, meg más efféle gyalázatosság; hozzá még a ló is megugrik alattunk, mi meg, ha úgy meg nem ültük volna, mint ahogy mondják is, hogy ebben különbek vagyunk minden uralkodó fejedelemnél, meg akárki alattvalónál is, egész Európában, bizony mondom, csak végigterültünk volna ott az udvar kövén.

- Felséged mindannyiunk közös atyja, azért merészkednek bátrabban kegyelmes színe elé.

- Jól tudom én, mi vagyok, hogy pater patriae[26] vagyok - mondta Jakab -, de úgy is viselkednek ezek, mintha ki akarnának zavarni a világból, hogy mihamarabb megosztozhassanak az örökségen. Irtóztató dolog, Geordie, hogy egy sincs ezek közt a naplopók közt, amelyik úgy tudna a király kezébe adni egy kérvényt, ahogyan illik.

- Én is szeretném tudni, mi annak a legillőbb és legalkalmasabb módja - szólt Heriot -; már csak azért is, hogy szegény honfitársainkat megtaníthassam rá.

- Koronámra - szólt a király -, te művelt ember vagy, Geordie, nem sajnálom az időt, hogy megtanítsalak rá. Először is, uram, nézd csak... így közelítel a fölséges úrhoz: a tenyereddel beárnyékolod a szemedet, így ni, úgy mutatod, hogy a mennyek képviselője előtt állsz. Igen, jól van, George, ezt illedelmesen csináltad. Aztán, uram, le kell térdepelned, és úgy tenni, mintha meg akarnád csókolni a ruhánk szegélyét, vagy a cipőnk csatját, vagy más effélét. Igen jól eljátszottad... na most én, mivel jó lélekkel vagyok az alattvalóimhoz, meg kedvükre is akarok tenni, megakadályozlak ebben, így ni... föl akarunk állítani... még kegyesen kérünk is rá, azonban te nem fogadsz szót, hanem a zsebedbe csúsztatod a kezed, aztán szépen előveszed onnan a kérvényt, és illemtudóan a tenyerünkbe teszed. - Az aranyműves végig nagy pontosan végrehajtotta a szertartásos cselekmény minden kis részletét, és utoljára, Jakab király nem kis meglepetésére, kezébe tette Lord Glenvarloch folyamodványát. - Te lator, csirkefogó, hát ez meg mit jelent? - mondta hadarva, elvörösödve. - Azért tanítottalak illedelemre, hogy a magad dolgával rontsál neki királyi személyemnek? Sose lássam a napot, ha nem igaz, de az se volna rosszabb, ha pisztolyt fognál rám, mint hogy ezt tedd velem a legbelső szobámban, ahova csak az léphet be, aki tetszésemre van.

- Felséges uram, remélem, megbocsátja - szólt Heriot, nem állva fel térdepléséből -, hogy egy barátom kedvéért tanultam végig a leckét, amelyben felséged részesíteni kegyeskedett.

- Barátod kedvéért! - szólt a király. - Annál rosszabb, hidd el, annál rosszabb. Ha olyasmi lenne, ami neked kell, annak még lett volna értelme, és remélhettem volna, hogy egyhamar nem jössz vissza, de barátod száz is lehet, aztán mindegyiknek lehet folyamodványa, te meg idehozod őket egymás után.

- Azt hiszem, felséges uram - szólt Heriot -, ily hosszú idő alatt megismerhetett már annyira, hogy ezt nem tételezi fel rólam.

- Nem tudom - szólt a békülékeny uralkodó -, bolond világ ez, annyi szent, úgy látom... sed semel insanivimus omnes...^[27] régi, hűséges szolgám vagy, és ha neked kéne valami, nem várnám meg, míg kétszer kéred. Hanem hát a Steenie annyira szeret, hogy nem állhatja, ha másnak is kedvezek, nem csak neki... Maxwell - mert az ajtónálló visszajött, miután az ezüsttálat kivitte -, menj csak ki az előszobába, nem szeretem, hogy mindig résen áll a füled... Öreg bizalmasom és vagyonkezelőm vagy te nekem, Geordie, valóban, már akkor is az aranyművesem voltál, amikor még elmondhattam a pogány költővel... "Non mea renidet in domo lacunar"...^[28] mert igazán úgy kifosztották anyám öreg házát, hogy bükkfa pipák, fatányérok, bádogtálak díszeskedtek csak az asztalunkon, aztán még örültünk, ha került valami a tálba, nemhogy azt néztük volna, aranyból van-e, vagy ezüstből. Emlékszel-e arra, mert hiszen benne voltál te minden összeesküvésünkben, hogy ha akartuk, ha nem, rá kellett küldeni hat kék-darabontot a Lady Loganhouse szántójára és baromfiudvarára, aztán mennyit csepülte a szegény jó úrhölgy a milchi Jockot meg az annandale-i rablókat, pedig azok olyan ártatlanok voltak abban a rablásban, mint én a gyilkosság bűnében.

- Jocknak csak javára szolgált a dolog - mondta Heriot -, mert így menekült meg attól, hogy Dumfriesben kikössék, pedig azt jócskán megérdemelte már más gonosztetteiért is.

- Jaj, hát erre is emlékszel? - kérdezte a király -; de volt abban jó is, abban a Jockban, mert igen jó vadász is volt, az a milchi Jock, úgy halihózott a kutyáknak, hogy zengett belé az egész erdő. Aztán mégis rossz végre jutott ám, mert Lord Thorthorwald szúrta le a lándzsájával... A nemjóját, Heriot, mikor ezek a vad históriák eszembe jutnak, királyi szavamra mondom, nem tudom, nem éltünk-e vígabban Holyroodban, mikor csak máról holnapra éltünk, mint most, amikor a vályúnál vagyunk az ólban. Cantabit vacuus...[29] kevesebb gondunk volt, na.

- És felséged bizonyára emlékszik még - szólt az aranyműves - arra a kellemetlen feladatra is, amikor ezüstedényt meg aranyneműt kellett mindenáron összeszednünk, hogy a spanyol követ ne lássa a szegénységünket?

- Igen, hogyne - mondta a király, akit már elkapott a fecsegés lendülete -; csak nem emlékszem a nevére annak a jó, királyhű lordnak, aki az utolsó mérő ezüstjét is odaadta, ami csak a házában volt, hogy örökös királya ne maradjon szégyenben azok előtt, akik az Indiák urai.

- Úgy gondolom, ha felséged csak egy pillantást vet arra a papirosra, amelyet kezében tart, eszébe fog jutni az illető neve.

- Nocsak - szólt a király -; mit nem mondasz? Igen, Lord Glenvarloch... ez volt a neve... justus et tenax propositi...^[30] igaz ember volt, csak makacs, mint a vad bika. Néha szembe is szegült velünk, ez a Randall Olifaunt, Glenvarloch lordja, de úgy általában azért szerető alattvalónk volt. Hanem ez a kérvényező csak a fia lehet... Randall rég elment már oda, azt hiszem, ahova akár lord, akár király, mind kénytelen elmenni egyszer, de még a te fajtád is, Geordie... mit akarhat tőlünk a fia?

- Egy nagy kölcsön visszafizetését kérelmezi - felelte a polgár -, amellyel felséged kincstára maradt adós, és amelyet a Ruthven lázadás idején, a haza végső szükségében kapott a Glenvarloch háztól.

- Emlékszem rá, bizony - mondta Jakab király -; ezer tüzes mennykő, Heriot, épp hogy sikerült megmenekednem Glamis meg a cinkosai elől, és mondhatom, soha földi uralkodónak nem lehetett nagyobb szüksége pénzre, mint akkor nekem; elég szégyen persze, hogy egy koronás király sorsa ilyen apró összegeken múljék... De mért szorongat minket érte ez a legény, mért kell neki mindjárt ajtóstul a házba rontani? Tartozunk neki avval a pénzzel, meg is adjuk, mikor nekünk tetszik, vagy másféleképp kárpótoljuk érte, ahogy uralkodó az alattvalót kárpótolni szokta. Nem vagyunk in meditatione fugae,[31] Heriot, hogy csak így ránk parancsolgassanak.

- Ó! Megkövetem, felséges uram - szólt az aranyműves, fejét ingatva -, nem szántszándékból, hanem csupán végső szükségében alkalmatlankodik a fiatal lord, mert kell neki a pénz, éspedig sürgősen, hogy kifizethesse adósságát, amellyel Peregrine Petersonnak, a campvere-i főbírónak tartozik, mert ha nem fizet, a lejárt jelzálogkölcsön fejében le kell mondania öröklött Glenvarloch címéről és birtokáról.

- Mit beszélsz, ember, mit beszélsz! - kiáltotta türelmetlenül a király. - Hogy ez a parasztból lett bíró, egy hollandiai hajós fia, megkaparintsa az ősi Olifaunt birtokot és lordságot?... Isten őrizz, Heriot, ez nem szabad, hogy így legyen, akkor el kell halasztani a végrehajtást, akár királyi paranccsal, akár máshogyan.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges - válaszolta a polgár -; felséged engedelmével, és a skót jogrend ismeretében csak azt mondhatom, hogy itt nincs más segítség, mint kifizetni a pénzt.

- Szamárság - mondta a király -; majd erős kézzel megregulázzuk azt a fickót, míg valahogy el nem tudjuk rendezni a lord ügyét.

- Megbocsásson felséged - makacskodott az aranyműves -, de épp felséged békés kormányzása, mely mindenkinek egyenlőképp igazságot szolgáltat, ez teszi járhatatlan úttá az erőszak alkalmazását, legalábbis a Felföld vadonától innen.

- Jó... jó... jó - szólt az uralkodó nagy zavarban, mert ilyen alkalmakkor különös vegyüléke keletkezett benne az igazságérzetnek, pénze féltésének és a kényelemszeretetnek -; igazságos dolog, hogy kifizessük a tartozásunkat, és hogy a fiatalember is kifizesse a magáét; egyszóval meg kell kapnia a pénzét és in verbo regis[32] meg is fogja kapni, hanem hogy pénzt honnan veszünk, Heriot, az már nehezebb kérdés... próbálkozz a városnál, Geordie.

- Igazság szerint - válaszolta Heriot -, megkövetem felségedet, olyan sok már a kölcsön, az önkéntes adomány, a szubvenció, hogy a város jelenleg...

- Ne is mondd, hogy áll a város - mondta Jakab király -, az államkincstár meg olyan száraz, mint Giles főesperes értekezései a bűnbánó zsoltárokról... Ex nihilo nihil fit...^[33] nehéz egy vad felföldi skótról nadrágot lehúzni... aki pénzért jön hozzám, azt is mondja meg, honnan vegyem... próbálkozz a városnál, Heriot, ne gondold, hogy semmiért hívlak Csingilingi Geordie-nak... in verbo regis kifizetem a legényt, ha szerzel kölcsönt... a föltételeken nem alkudozom; aztán meglásd, Geordie, kiváltjuk mi ketten azt a szép Glenvarloch birtokot az adósságból... hanem mért nem jön ide az az ifjú lord személyesen, Heriot... remélem, nyájas, jámbor fiatalember, méltó rá, hogy megjelenjék királyi személyünk előtt?

- Méltóbb nem is lehetne - szólt George Heriot -; csakhogy...

- Értem már - szólt őfelsége -, értem már... res angusta domi...^[34] szegény gyerek... szegény gyerek... pedig milyen hűséges, derék királypárti skót volt az apja, igaz, hogy néha egy kicsit makacs. Figyelj ide, Heriot, adjál kétszáz fontot annak a gyereknek, hogy föl tudjon öltözni. Meg aztán - szólt levéve a rubintkoszorút ósdi kalapjáról - fogd ezt, zálogba egy nagyobb összegért, itt van ni, te vén izmaelita. Tartsd magadnál, míg meg nem adom a pénzed, a legközelebbi szubvencióból.

- Csak ha felséged kegyeskedik írásbeli utasítást adni erről - mondta az óvatos polgár.

- Az ördög bújjék a pontoskodásodba, George - szólt a király -; formaságokban olyan lelkiismeretes vagy, mint egy puritán, de ami a lényeg, abban merő hitetlen. Nem elég neked a király szava arra, hogy nyomorult kétszáz fontot kölcsönadj?

- Arra igen, de arra nem, hogy zálogként elfogadjam a koronaékszereket - mondta George Heriot.

A király sokszor tárgyalt már gyanakvó hitelezőkkel és szokva volt az ilyesmihez, úgyhogy mindjárt utasítást írt George Heriotnak, szeretett aranyművesének és ékszerészének, hogy fizessen azonnal kétszáz fontot Nigel Olifauntnak, Glenvarloch lordjának, amely összeg leszámítandó a királynak Glenvarloch lordjával szemben fennálló tartozásából, továbbá felhatalmazta a fenti Heriotot, a fenti összeg kölcsönzőjét, hogy magánál tartson egy balas-rubintokból álló, s köztük egy nagy gyémántot is tartalmazó láncot, amely ott szerepel őfelsége ékszereinek listáján, mindaddig, míg követelése törvényesen kielégíttetik és kifizettetik. Egy másik határozatban őfelsége utasítást adott a fenti George Heriotnak, hogy kezdjen tárgyalást a város vagyonos polgáraival, szerezzen tőlük őfelsége részére, elfogadható feltételek mellett bizonyos összegű kölcsönt, amely ne legyen kevesebb 50 000 márkánál, de legyen annyi, amennyit csak az adott körülmények között feltalálni lehet.

- Aztán mit tud ez a mi Nigel lordunk, tud valamit? - kérdezte a király.

George Heriot erre a kérdésre nem tudott biztos választ adni, csak úgy emlékezett, hogy "az ifjú lord külhonban tanult".

- Mi magunk fogjuk ellátni tanáccsal - szólt a király -, hogy miképpen tudja legokosabban folytatni a tanulmányait; talán az udvarhoz is elhívjuk, hogy Steenie-vel meg Kicsi Károllyal együtt tanulhasson. Úgy, most aztán eredj, eredj, George innen, mert ezek mindjárt hazajönnek, és nem akarjuk, hogy azonnal megtudják, miről tárgyaltunk. Propera pedem,[35] Geordie. Kapd az öszvért a térded közé, aztán Isten áldjon.

Így ért véget a tárgyalás a nyájas Jakab király és jó szándékú aranyművese között.

 

Hatodik fejezet

Jól ismerem... penészes citrom ő,
Kit olykor meg-megnyalnak udvaroncok,
Hogy mézédes szavukba hadd vegyüljön
Erősebb íz is... Ámde, jó uram,
Már ennyi haszna sincsen, mert a lé,
Mi oly csípős-fanyar volt, mind kinyomva;
S az árva héj, bár savanyú az is,
Disznók moslékját fogja fűszerezni,
Ha kétlábúaknak többé nem ízlik.

(A KAMARÁS - VÍGJÁTÉK)

Az a derék társaság, amelyet a vendégszerető polgár magához invitált, az "üres és éhes órán", vagyis pontban délkor gyülekezett össze a Lombard Street-i háznál, hogy részt vegyen az étkezésen, amely a napot kettéosztja; olyan időben, amikor a mi korunk divathoz igazodó urai még a másik oldalukra fordulnak az ágyban, és sok kétkedés és habozás közepette igyekeznek rávenni magukat arra, hogy lassacskán mégis elkezdjék a napot. Ide érkezett meg az ifjú Nigel, egyszerűen öltözve, mégis olyan ruhában, amely rangjához és életkorához sokkal inkább illett, mint az, amelyet korábban viselt, s vele tartott a szolgája, Moniplies is, akinek öltözéke úgyszintén megszépült. Ünnepélyes és komor arculata kék bársonysapka alól fénylett elő, melyet fején betyárosan félrecsapott; vadonatúj, erős, kék angol posztózeke feszült rajta, amely, nem úgy, mint korábbi viselete, vígan kiállta volna a Fleet Street-i legények rángatását. Csatlós voltának jeléül pallost és kis kerek pajzsot viselt, s egy szép kis ezüstjelvényt, melyre urának címere volt vésve, mutatván, hogy főúri szolgálatban áll. Letelepedett a jó polgár konyhájában, és ugyancsak felderült tőle a lelke, hogy az ebédlőben teljesített szolgálatai fejében minden előjel szerint olyan lakomára számíthat, amilyenben már régen nem volt része.

Mr. David Ramsayt, a nagy tudású és leleményes ezermestert a háza népe szintén baj nélkül elkísérte a Lombard Streetre, úgy, ahogy megígérték, megmosva, kefélve, letisztogatva róla a kohó és a tűzhely kormát. Leánya, Margaret, aki vele jött, húszéves forma volt, nagyon csinos, nagyon illedelmes, de lobogó fekete szeme minduntalan ellene mondott annak a hideg józanságnak, amelyről a hallgatagság, a tartózkodás, az egyszerű bársonyfőkötő és a keményített batiszt nyakfodor tanúskodott, a csendes-rendes polgárleány álcáját kényszerítve Margaret kisasszonyra.

Volt a társaságban két londoni polgár és kereskedő is, ruhájuk gazdag, nyakukban sokszemű aranylánc, olyan emberek, akik jól forgolódnak a világban, és alaposan ismerik mesterségük minden csínját-bínját, de egyébiránt nincs rajtuk semmi különösebb megjegyeznivaló. Megjelent továbbá egy idősebb lelkész, kaputban és talárban, jóravaló, tiszteletre méltó ember, modora egyszerű, mint azoké a polgároké, akiknek lelkipásztora volt.

Ezekről a szereplőkről elég, ha néhány szót szólunk, más eset azonban a Girnigo-vári Sir Mungo Malagrowther, aki több figyelmet érdemel, mint eredeti egyénisége annak a kornak, amelyben élt.

A jó lovag pontban akkor kopogtatott Heriot mester ajtaján, amikor az óra kongatni kezdte a tizenkettőt, s már le is ült a székre, mielőtt az utolsót elütötte volna. Ez kiváló alkalmat szolgáltatott neki arra, hogy gúnyos megjegyzéseket szórjon mindazokra, akik később érkeztek nála, és persze kiosszon egypár vágást azoknak is, akik olyan alkalmatlankodók, hogy korábban jöttek.

Mivel nagyon csekélyke vagyona volt, vagy talán semmi, neve azonban előkelő, ifjúkorában őt választották VI. Jakab mellé, udvari bűnbaknak, ahogy akkor ezt a hivatalt nevezték, és őfelségével együtt tanulta a magas tudományokat őfelsége ünnepelt tanítómesterétől, George Buchanantól. A bűnbakság arra kötelezte e tisztség szerencsétlen viselőjét, hogy lévén az Úr felkentjének személye természetesen sérthetetlen, ő viseljen el minden testi fenyítést, amit a grammatika- és verstanbiflázás közben őfelsége ki talál érdemelni. George Buchanan szigorú vezetése alatt, mivel a mester nem helyeselte ezt a másodlagos figyelmeztetést, Jakabnak magának kellett elszenvednie a büntetést, és Mungo Malagrowther állása módfelett kényelmes volt; azonban Jakab másik preceptora, Patrick Young, komolyabban vette az etikettet, és az ifjú királynak borzadva kellett látnia, ha királyi feladatát nem teljesítette kellőképp, hogy a bűnbakot jó erősen megvesszőzik. Sir Mungo dicséretére legyen mondva, hogy voltak olyan jellemvonásai, amelyek a legnagyobb mértékben alkalmassá tették feladata ellátására. Fiatal korában is szabálytalan és groteszk arca volt, s ahogy félelmében, kínjában és dühében elfintorította, azokhoz a torz ábrázatokhoz hasonlított, amelyek a gótikus párkányzatokon láthatók. Hangja is magas volt, siránkozó, úgyhogy amíg Patrick Young mester bőven mért csapásai alatt jajveszékelt, torz ábrázata és emberfölötti visítozása igazán alkalmas volt arra, hogy minden olyan hatást felkeltsen az uralkodóban, amelyet csak kelthet valakiben az, ha vétségéért egy ártatlan ember szenved.

Sir Mungo Malagrowther, mert később lovaggá cseperedett az ifjú, ily módon korán megvetette lábát az udvarnál, s e hasznos kapcsolatot más ember bizonyára fenntartotta és erősítette volna. Ő azonban, miután kinőtt abból a korból, amelyben vesszőzni lehetett, semmi olyasmivel nem tudott már szolgálni, amivel személyét elfogadhatóvá tehette volna. A kegyetlen, epés, maró gúny, a rosszmájú szellemesség, és a feneketlen irigység mindazokkal szemben, akik e szeretetreméltó tulajdonságok birtokosainál többre vitték, nem föltétlenül akadálya az udvaronc előrejutásának; ám a siker érdekében e jellemvonásokat jó adag önző ügyeskedéssel és ravaszsággal kell vegyíteni, az utóbbiakban viszont Sir Mungo nem részesült. Gúnyolódó nyelvére nem kötött féket, irigykedését nem tudta eltitkolni, s alighogy elérte a nagykorúságot, annyi lovagias ügye volt már, hogy ha tíz élete van, akkor sem remélheti, hogy ép bőrrel kikeveredik belőlük. Az egyik ilyen csetepatéban súlyosan megsebesült, azt lehet mondani, szerencséjére, mert ezen sebesülése miatt soha többé nem kellett párbajoznia. Az történt ugyanis, hogy a ranagullioni Sir Rullion Rattray életre-halálra menő küzdelemben lemetszette jobb kezének három ujját, és így Sir Mungo többé nem vehetett kardot a kezébe. Egyszer meg, valamivel később, amikor gúnyverset írt Lady Cockpenre, valamely e célból felbérelt személyek úgy elverték érte, hogy félholtan találták azon a helyen, ahol elbántak vele, s mivel az egyik combcsontja eltörött, és rosszul illesztették össze, holta napjáig csak bicegni tudott.

Az, hogy béna volt a keze-lába, egyrészt még egy fokkal groteszkebbé tette ennek a furcsa embernek a megjelenését, másrészt a továbbiakban elhárította feje fölül azt a testi veszedelmet, amelybe csípős kedélye juttathatta volna, és így lassan mégiscsak udvari szolgálatban öregedett meg, biztonságban és tagjainak ártalma nélkül, bár sem barátokra, sem magas rangra nem tett szert. Igaz, elmés gúnyolódásával néha jókedvre derítette a királyt, de sohasem volt benne elég ravaszság ahhoz, hogy e kedvező alkalmakat a maga javára fordítsa; ellenségei pedig (tulajdonképpen az egész udvar) mindig gondoskodtak arról, hogy újra kicseppenjen a királyi kegyből. Archie Armstrong, az ünnepelt udvari bolond, nagylelkűen neki akarta ajándékozni egyik díszes palástját, hogy mintegy ráruházza a hivatalos tréfacsináló kiváltságait és védettségét, mert Sir Mungo - vélekedett a tarka ember -, ahogy most áll a szénája, mást se kap egy jó tréfáért, mint a király bocsánatát, amiért ki merte mondani.

Sir Mungo Malagrowthernek aszott pénztárcája Londonban sem üdült fel a körülötte hulló aranyesőben. A lovag megöregedett, megsiketült, ingerlékeny lett; még szellemességéből is kifogyott, amely gáncsoskodását korábban szórakoztatóvá tette, s végül Jakab király már alig tűrhette maga körül, egyebek közt azért is, mert bár fölötte is elszálltak az évek, furcsa módon, s talán túlságosan is vonzódott az ifjúsághoz, és csak fiatalokat akart látni maga körül. Mivel így kiöregedett és hoppon maradt, Sir Mungo sajátságos alakjával és fakult csipkegallérjával már csak kötelességből, nagy ritkán mutatkozott az udvarnál, és mindennapi kenyerét epés tréfálkozással szolgálva meg, leginkább a nyilvános sétányokon és a Szent Pál-székesegyház csarnokaiban ütötte el idejét, ahol sok pletykahordó s más gyülevész népség megfordult, s itt azután azokhoz a honfitársaihoz sodródott, akiket magánál alacsonyabb rangúnak tartott. Ilyenformán, bár gyűlölte és megvetette a kereskedelmet, valamint azokat is, akik ezzel keresik kenyerüket, javarészt mégis azok között a skót mesteremberek és kereskedők között élt, akik az udvarral Londonba jöttek. E derék polgárok nem sértődtek meg cinikus megjegyzésein; némelyikük azért, mert tisztelte benne előkelő származását, lovagságát, amely abban az időben nagy kiváltságokkal járt; mások pedig, az eszesebbek, azért, mert sajnálták a szegény öregembert, akit balszerencsével is, rossz természettel is megvert a sors.

George Heriot ez utóbbiakhoz tartozott. Bár neveltetése és a mindennapos megszokás akkora érzéket fejlesztett ki benne a rangok iránt, amelyet manapság már különcségnek tartanánk, de mindazonáltal sokkalta szabadabb szellemű és józanabb ítéletű volt annál, semhogy némán tűrte volna, hogy olyasvalaki, mint Sir Mungo, illetéktelenül beleavatkozzék magánügyeibe, vagy akármilyen csekély szemtelenséget tanúsítson vele szemben, noha rossz tulajdonságai ellenére is tisztelettel és udvariasan bánt a lovaggal, sőt mindig nyájas és nagylelkű is volt hozzá.

Mindez Sir Mungo Malagrowther viselkedésén is meglátszott, amint Heriotékhoz érkezett. Heriot uramat és egy idős, kissé rideg viseletű, főkötős hölgyet, akit Judith néninek hívtak, és Heriot háztartását vezette, tisztelettel köszöntötte, és ezer ráncú ábrázatán nyoma sem volt (vagy alig volt nyoma) annak a savanyú gőgnek, melyet aztán azonnal kimutatott, mikor David Ramsay és a két megfontolt polgár felé fordult. Az utóbbiaknak rögtön belekotyogott a társalgásába, azon kezdve, hogy amint hallotta, a Pindivide-cég, e gazdag kereskedőház csődbemenetele ("nagy préda volt a héjáknak", mondta, és ismerősétől úgy tudja, hogy a jelenlevő két úrnak is maradt némely behajthatatlan követelése) immár nem kétséges; áru és tartalék, hajó és rakomány, árboc és vitorla, minden odalett, menthetetlenül.

A két polgár egymásra hunyorított, aztán, mivel óvatos emberek voltak, és személyes érdekeiket nem akarták mindenki füle hallatára tárgyalni, összedugták a fejüket, és hangjukat suttogóra fogva, a továbbiakban elkerülték a lovaggal való beszélgetést.

Az öreg skót úr ezután ugyanazon a bizalmas és tiszteletlen hangon az órásmestert rohamozta meg. - Davie - szólt -, Davie, maga vén holdkóros, nem bolondult bele a Jelenések Könyvébe, hogy arra alkalmazza a matematikai tudományát, vagy amit maga annak mond? Mintha valaki azt mondta volna a minap, hogy maga olyan egyszerűen kikalkulálja a fenevad jelét, mintha csak arról volna szó, hogyan köll megszólíttatni egy kétkrajcáros sípot.

- Nos, Sir Mungo - szólt az ezermester, miután nagy igyekezettel próbálta felfogni, mit mondtak neki, és ki az illető -, lehet, hogy uraságod is közelebb van a fenevad jegyihez, mint gondolná, mivel hogy a fenevadnak tíz szarva van, s az ujjain is könnyen kiszámolhatja, hogy...

- Az ujjamon! Maga ördögadta, vén, rozsdás ketyegő! - kiáltotta Sir Mungo, s félig tréfából, félig komolyan kardmarkolatára helyezte kezét, vagyis inkább karmát (mert Sir Rullion pallosa olyan formára nyeste le) -; fölhándigálja a nyomorékságomat?

Heriot mester sietve közéjük állt. - Hiába igyekszem David barátunkat arról meggyőzni, hogy az írás jóslatainak homályban kell maradniuk, míg váratlan valóra válásuk, úgy, ahogy a régi időkben is megtörtént, be nem teljesíti azt, ami írva vagyon. De ezért lovagságod még ne forduljon ellene teljes lovagi tekintélyével.

- Lelkemre, az olyan volna, mint le is mondani mindjárt a tekintélyről - mondta nevetve Sir Mungo. - Vagy mintha elindulnék vadászni, kürttel, kutyával, egy kerge birkára; hiszen látom, csak rá köll nézni, hogy már megint elmélázott, és nyakig elmerült a számaiba, a quotusokba, meg a dividendákba... Margaret kisasszony, szépséges virágom - fordult most másfelé Sir Mungo Malagrowther, sokkalta szívélyesebben, mert az ifjú polgárlány szépsége még az ő keserű vonásait is meglágyította egy kissé -, mondja, virágszálam, mindig ilyen szórakoztató, elmés ember az édesatyja, mint most?

Margaret kisasszony szerényen elmosolyodott, jobbra nézett, balra nézett, majd egyenest maga elé, és a szemérmes zavarodottság és félénkség minden jelét kimutatta, mert úgy illett, hogy ily módon leplezze csalafinta, talpraesett észjárását, amely valójában jellemezte; s végezetül aztán azt felelte, hogy apja valóban igen elgondolkodó természetű, és amint hallotta, ezt a hajlamát David mester az apjától, vagyis a kisasszony nagyapjától örökölte.

- A nagyapjától! - szólt Sir Mungo, mint aki kételkedik abban, hogy jól hallotta-e. - Azt mondja, a nagyapjától! Megkergült ez a leány! Egy leányt sem ismertem még a Temple-Baron innen, aki ilyen távoli ősökkel dicsekedhetett volna.

- De keresztapja van, annyit mondhatok, Sir Mungo - szólt George Heriot, újra közbeszólva -, és ha megengedi, mint keresztapa most arra kérem önt, ne ejtse máskor úgy zavarba szép kis védencemet, hogy ilyen mélyen el kelljen pirulnia.

- Az már szép dolog - szólt Sir Mungo. - Dicséretére válik, hogy Londonban született, és itt nevelkedett, aztán mégis el tud még pirulni; és úgy éljek, George mester - folytatta, felemelve a duzzogó leányzó állát -, a szépsége elég kárpótlás azért, ami a származásában talán hibázik, legalább itt a Cheapside tájékán, ahol már, ne is haragudjék, senkiről se tudni, ki fia, borja, osztá...

A leányzó elpirult, de nem olyan haragosan, mint az előbb. George Heriot ezúttal megint kénytelen volt közbelépni, nehogy Sir Mungo folytathassa a példálózgatást, ezért maga mutatta be Lord Nigelnak.

Sir Mungo először meg sem akarta érteni, amit a házigazda mondott. - Szentséges ég, mit beszél maga?

Majd miután másodszor is a fülébe zengett Nigel Olifauntnak, Glenvarloch lordjának neve, kihúzta magát, és zord tekintetet vetve házigazdájára, majd hogy felelősségre nem vonta, amiért nem az előkelő embereket mutatja be először egymásnak, hogy köszönthetnék egymást, mielőtt a többi nép között elvegyülnek. Ezután oly szép és udvari bókot vágott ki új ismerőse előtt, amilyen csak kitelhetik egy béna lábú, csonka kezű embertől, rögtön kirukkolt vele, hogy személyesen ismerte őlordságát, Nigel apja urát, üdvözölte Nigelt abból az alkalomból, hogy Londonba jött, és úgy mondta, reméli, hogy majd még az udvarban találkoznak.

Nigel Sir Mungo viselkedéséből, valamint abból, ahogy házigazdájuk erőlködve összeszorította az ajkát, mint aki csak nagy nehezen tudja elfojtani a nevetését, megértette, hogy nem mindennapi emberrel van dolga, s ezért megfelelő szertartásossággal adta vissza az udvari bókot. Sir Mungo eközben komoran bámulta, s mivel a természetes szépséget ugyanolyan utálattal érzékelte, mint a gazdagságot, vagy más előnyös tulajdonságokat, alighogy végigmérte Nigel daliás alakját és nemes arcát, nyomban melléje szegődött, akár a Jób vigasztalói, és nagy szóáradatba fogott a Glenvarloch lordok régi dicsőségéről, és arról, milyen sajnálattal hallja, hogy jelenlegi örökösüknek nem sok reménye van öröklött birtokának tulajdonba vételére. És magasztalta a Glenvarloch birtok székhelyének szépségét, az ősi kastély impozáns fekvését... a szép nagy tavat, amely tele van solymászatra alkalmas vadmadárral... a komor, hallgatag erdőt, amely véges-végig borítja a hegyvonulatot, ahol rengeteg a szarvas; egyszóval a szép, régi főúri domínium minden érdemét, míg Nigel minden igyekezete és feltett szándéka ellenére végül is felsóhajtott.

Sir Mungo mindig ügyesen megszimatolta, mikor facsarodik össze a lelke annak, akinek a lelkét épp kezelésbe vette, most is észrevette, hogy új ismerőse megvonaglik, és épp azért szerette volna a beszélgetést még tovább erőltetni, de ekkor a szakács a nagy kés nyelével parancsolólag megkocogtatta a tálalóasztalt, olyan hangosan, hogy az egész házban hallani lehetett, ily módon szólítva fel a szolgákat, hogy az ebédet felhordják, a vendégeket pedig, hogy asztalhoz telepedjenek.

Sir Mungo, aki nagy barátja volt a jó konyhának, mely szenvedélye, úgy lehet, játszott némi szerepet abban, hogy alkalomadtán leereszkedett a polgárság körébe, erre a hangra nyomban felfigyelt, és Nigelt, valamint a többi vendéget egy időre békén hagyta, addig legalábbis, amíg hő vágyát kielégítve, a dús asztal mellett el nem foglalhatta a neki járó előkelő helyet. Judith néne mellé ültették bal felől, és látnia kellett, hogy Nigelt még nála is jobban megbecsülik, mert a háziasszony jobbja felől ült, a matróna és a szép Margaret kisasszony között; de az öreg lovag ezt is elviselte nagy türelmesen, mert őközte és az ifjú lord közt viszont szép zsíros kappan díszelgett az asztalon.

Az ebéd az akkori idők szokása szerint folyt le. Minden kitűnő volt a maga nemében, és a beígért skót ételeken kívül az angolok kedvenc fogásait is felszolgálták, a marhasültet és a húsos pudingot. Egy kis szekrényben finom művű, drága tálak sorakoztak, s ritka szépségükkel fölkeltették a vendégek figyelmét; közben dicsérő megjegyzéseket is tettek e becses darabokra, Sir Mungo pedig nem nyelhette le elmaradhatatlan csipkelődését, mondván, hogy nemhiába, a házigazda kiválóan érti a mesterségét.

- Nem szégyellem a mesterségemet, Sir Mungo - mondta a becsületes polgár. - Amint mondani szokás, a jó szakács tudja, hogyan nyalja az ujját, és azt hiszem, nem is illenék, hogy én, aki fél Britannia szekrényeit megtöltöm szép ezüsttálakkal, a magamét hitvány ónedénnyel rakjam tele.

A pap elmondta az asztali áldást, ily módon felhatalmazva a vendégsereget, hogy ki-ki nekilásson az elébe rakott sok jónak, kezdetét vette hát az étkezés szertartása, mely békén zajlott, illendőség szerint, míg Judith néne, hogy a kappan becsét teljességgel kifejtse, el nem mesélte, miszerint abból a remek fajtából való, amelyet még Skóciából hozott magával.

- Vagyis, asszonyom - szólt a könyörtelen Sir Mungo a házigazdára sandítva -, jól megzsírosodott Angliában, akárcsak némely honfitársa.

- Vannak honfitársai - válaszolta Heriot mester -, akiken viszont Anglia minden zsírja se fog.

Sir Mungo felmordult, elvörösödött, a többiek kacagtak, és a bökölődő tréfák mestere, mivel érdekében állott, hogy George urammal össze ne akassza a tengelyt, ezután már ebéd végéig hallgatott.

Tányért váltottak, az édesség következett, s rá igen becses, finom bor; Nigel tapasztalhatta, hogy a londoni kézműves vendéglátása felülmúlja akár a leggazdagabb polgármesterét is azok közül, akikkel külországban találkozott. Mégsem volt ebben semmi hivalkodás, sem olyasmi, ami nem lett volna összeegyeztethető a házigazda polgári mivoltával.

Lakoma közben Nigel, a kor parancsa szerint, főképpen Judith asszonnyal társalkodott; erősen skót érzelmű hölgynek ismerte meg, aki sokkal nagyobb mértékben húz a puritánokhoz, mint öccse (mert testvérek voltak, bár George mester mindig nénémasszonynak szólította), de nagyon szerette a testvérét, és buzgón gondoskodott kényelméről. Mivel azonban a jó asszonyság nem társalgott sem különösképp elevenen, sem érdekfeszítően, az ifjú lord hamarosan az órásmester feltűnően csinos leánya felé fordult, aki tőle jobb felől ült. Az ifjú hölgyből azonban nemigen tudott kihúzni néhány egyszótagos válasznál többet; mondhatta akár a legszebb bókot, amely csak udvariasságától tellett, a szép kis arcon akkor is csak oly halvány mosoly suhant át, hogy alig lehetett észrevenni.

Nigel kezdte lassanként elunni a társaságot, mert a két öreg polgár meg csak kereskedelmi ügyekről tárgyalt a házigazdával, számára teljesen érthetetlen nyelven; ám ekkor egyszerre ismét magára vonta a figyelmüket Sir Mungo Malagrowther.

A szeretetre méltó úriember egy ideje félrehúzódott a kompániától az egyik kiugró ablakfülkébe, amely úgy épült, hogy nemcsak az utcát, hanem a kapubejáratot is szemmel lehetett onnét tartani. Sir Mungo valószínűleg azért választotta ezt a helyet, mert a főváros utcáin sok olyan néznivaló akadt, ami egy rosszkedvű és szeszélyes elme játékaival jó harmóniában van. Amit eddig látott, valószínűleg nem bírt különösebb érdekkel, de most lódobogás hangzott fel s az öregúr felkiáltott: - Az áldóját, George uram, jól tenné, ha lemenne s utánanézne, mi újság a bótjába, mer Knighton van itt, és Buckingham herceg két fogdmegje is vele van, mintha csak a herceg gyünne maga.

- A pénztárosom odalent van - szólt Heriot, zavartalan nyugalommal -, ha őkegyelmessége olyan rendelkezést küldött, mely az én személyes jelenlétemet is megkívánja, majd ő tudatja velem.

- Hm!... Pénztáros? - morgolódott Sir Mungo. - Annak se sok dolga lett volna, mikoriban téged megismertelek. - Majd hangosan így szólt: - Jól van, George uram, azért az ablakhoz csak idejöhet. Knight most gurít be egy ezüsttálat az ajtón... hahaha! éppen úgy lendíti meg, mint egy játszadozó bojtár a karikát. Hasamat fogom a nevetéstől... hahaha!... micsoda orcátlan kópé!

- Alighanem akkor is hasát fogná, ha a legjobb barátja feküdne a halálos ágyán! - szólt rá kimenőfélben George mester.

- Jó csípős beszéd, mi, uram? - fordult Sir Mungo Nigelhoz. - Nemhiába aranyműves a barátunk, a szelleme sincs ólomból. De megyek le én is, megnézem, mi sül ki ebből...

Heriot még le sem ért a lépcsőn, amikor szembejött vele a pénztáros, homlokát ráncolva. - Nocsak, Roberts - szólt az aranyműves -, mit tartsak arról, ami történt?

- Heriot uram, Knight van itt az udvartól... Knight, a herceg szolgája. Visszahozta az ezüsttálat, amelyet kegyelmed tegnap a Whitehallba vitt, úgy hajította be a kapun, mint valami rossz bádogdarabot, s azt az üzenetet hagyta, hogy a királynak egy darab se kell több a mester úr ócskaságaiból.

- Nahát! - szólt George Heriot. - Az ócskaságaimból? Gyere csak, Roberts, menjünk a számolószobába... Sir Mungo - mondta még, meghajolva a lovag előtt, aki oda is utánuk akart menni -, kérem, bocsásson meg egy percre.

Sir Mungo a többi vendéggel együtt tanúja volt azoknak a szavaknak, amelyeket George Heriot a pénztárosával váltott. Most a határozott tilalomra kénytelen volt kinnmaradni a külső üzleti helyiségben; s hogy mégis enyhítsen valamit heves kíváncsiságán, szerette volna legalább Knightont kifaggatni egy kicsit, azonban a nagy ember küldötte csak megtoldotta még gazdája udvariatlan üzenetét egynémely saját találmányú gorombasággal, aztán már nyargalt is vissza nyugatnak, háta mögött a kíséretével.

Közben Buckingham hercegének, a király és a walesi herceg mindenható kegyencének neve némi félelemmel töltötte el azokat a vendégeket is, akik a nagy ebédlőben maradtak. A herceget általában nem szerették, sokkal inkább féltek tőle; s ha nem is volt teljességgel gonosz tirannus, annyit mindenesetre biztosan tudtak róla, hogy gőgös, erőszakos és bosszúálló ember. Nigelnak összeszorult a szíve, mert bár nem tudta, hogyan és miért, úgy érezte, ő vonta jótevője fejére a mindenható herceg haragját. A többiek suttogva találgatták a történteket, mígnem meghallott belőle valamit még Ramsay is, aki pedig az előzőkből egy hangot sem vett tudomásul, s mivel szokása volt, hogy minden eseményt és fordulatot valahogy stúdiumaihoz kapcsoljon, csak a végszó jutván fülébe, így válaszolt: - A herceg, igen... Buckingham hercege... George Villiers... no igen... Lambe meg én épp a minap emlegettük.

- Az ég szerelmére! Hogy mondhat ilyet, édesapám? - szólt a lánya, mert eszes volt, és rögtön megértette, hogy apja ezúttal veszélyes pontot érint.

- Ugyan már, gyermekem - válaszolta Ramsay -, hisz a csillagok csak a hajlamokat befolyásolják, kényszeríteni senkit nem kényszerítenek semmire. De tudd meg, mindenki, aki ért valamit a horoszkópkészítéshez, azt mondja őkegyelmességéről, hogy a Marsnak és a Saturnusnak igen sajátságos találkozására esett a születése, amelynek valóságos kiszámítható ideje, ha Eichstadiusnak Oranienburgra mért számításait Londonra alkalmazzuk, az eredmény hét óra, ötvenöt perc, negyvenegy másodperc...

- Csend, öreg jövendőmondó - szólt Heriot, mert épp ekkor lépett be a szobába, higgadt, elszánt arckifejezéssel -; számításaidat kifogás nem érheti, míg rézre és rugókra, meg mechanikai erőkre vonatkoztatod, a jövő dolgai azonban egyedül annak uralma alatt állnak, aki kezében tartja a királyok szívét.

- Nem, George - felelt az órásmester -; ennek az úrnak a születésekor oly furcsán találkoztak össze az előjelek, hogy azt mutatják, különös végre jut. Régóta mondják róla, hogy pontosan az éjszaka és a nappal találkozásakor született, egymással szemben álló és versengő hatások alatt, amelyek mind az ő sorsát, mint a mienket erősen befolyásolhatják.

Dagály és holdtölte,
Magasra hágsz föl te;
Rőt hajnal, kormos ég,
Véredbe fojt a vég.

- Nem okos így beszélni - mondta Heriot -, különösen nagy emberekről nem; a falnak is füle van, az ég madarai is széthordják a szót.

A vendégek javarészt a gazda véleményén voltak. A két kereskedő sietve búcsúzkodott, mint akik tudják, hogy valami nincs rendjén. Margaret kisasszony két testőre, a két mesterlegény szintén készen állt, hogy apjával együtt hazakísérjék; a leányka hát megrántotta az öreg ruhaujját, így térítve magához elmélkedéséből (hogy ezek aztán mire irányultak volna a továbbiakban, az idő kerekeire-e vagy a sorséra, ki tudja), jó éjszakát kívánt idős barátnéjának, Judith asszonynak, és fogadta keresztapja áldását, aki mindjárt egy értékes és igen szép gyűrűt is húzott keskeny ujjára, mert többnyire megajándékozta valamivel szeretete jeléül. Miután ilyen nagy tisztességgel elbocsátották, lovagjai védelmező kíséretében elindult haza a Fleet Streetre.

Sir Mungo már akkor elköszönt Heriot uramtól, amikor az a belső számolószobából előkerült, csakhogy barátja sorsa annyira izgatta, hogy mikor a mester felment az ebédlőbe, a lovag kíváncsiságtól űzetve bemerészkedett a szentek szentjébe, hátha kitudakolhatja, mivel foglalatoskodik a derék Roberts. Mikor Sir Mungo rányitott, a pénztáros épp kivonatokat készített azokból a hatalmas, rézkapcsos, bőrkötéses, kézzel írott fóliánsokból, amelyek büszkeségei a kereskedőnek, és ha a hitelév lejárt, rémei a vevőnek. A jó lovag rákönyökölt az asztalra és vigasztaló, csitító hangon így szólt a hivatalnokhoz: - Sebaj, Roberts! Alighanem elvesztettek egy jó vevőt, ugye, s most készül a számlája?

Hanem úgy állt a dolog, hogy Roberts, akárcsak Sir Mungo, kissé süket volt, és ő is értett ám hozzá, éppúgy, mint alkalomadtán a lovag, hogyan alkalmazza a süketségét; így aztán másra válaszolt, mint amit kérdeztek tőle:

- Alássan kérem, Sir Mungo, bocsásson meg, hogy még nem állítottuk ki a számláját, de a gazdám azt parancsolta, most még ne zaklassuk vele. Mindjárt összeszámítom, mivel tartozik. - Így szólt, s már arrébb is lapozta a sors könyvét, mondván: - Egy ezüst pecsétnyomó reparálása... új csat a tisztségláncára... aranyozott dísz a kalpagjára, Szent András keresztje, boglárokkal... továbbá volt egy pár aranyozott rézsarkantyú, Daniel Drivertől, mert mi nem tartjuk ezt az árut...

Tovább is folytatta volna, azonban Sir Mungo nem készült fel arra, hogy végighallgassa apró-cseprő adósságainak jegyzékét, és még kevésbé arra, hogy azonnal megfizesse őket, lovagiasan jó éjszakát kívánt hát a könyv őrzőjének, s minden további teketória nélkül távozott. A pénztáros udvarias polgári mosollyal nézett utána, majd azonnal folytatta komoly munkáját, amelyben Sir Mungo okvetetlenkedése félbeszakította.^[36]

 

Hetedik fejezet

Amit kellett, megtettük; egy dolog
Azonban - s éppen az, miről az Írás
Úgy szól, hogy fontosságban mindenek
Között az egyetlen - még hátra van.

(A KAMARÁS)

Amikor Heriotéktól már majdnem mindenki elment, kivéve a papot, az ifjú Lord Glenvarloch is búcsút akart venni a házigazdától, de az kérte, hogy még maradjon.

- Uram - szólt az érdemes polgár -, részünk volt a vendéglátás és vendégség megengedhető, tiszta élvezetében, de most szeretném, ha még ittmaradna, komolyabb célból; e ház szokása ugyanis, hogy amikor Mr. Windsor társaságának örvendhetünk, a tiszteletes úr mindig elimádkozza velünk az esti imákat, mielőtt elválnánk egymástól. A kegyelmességed kitűnő atyja ura ittmaradt volna a házi istentiszteletre, s remélem, lordságod is részt vesz rajta.

- Kész örömmel, uram - válaszolta Nigel -, és ezzel a meghívással még több hálára kötelez, mint eddig. Ha egy fiatalember megfeledkezik a kötelességéről, nagy köszönettel tartozik annak a barátjának, aki figyelmezteti rá.

Ezenközben a szolgák félretolták az összecsukható asztalokat, felállítottak egy hordozható olvasóállványt, majd széket és térdeplőt hoztak az úrnak, az úrnőnek, és a nemes idegennek. Még egy alacsony széket vagy inkább afféle zsámolyt is hoztak oda, s Heriot mester széke mellé állították, és jóllehet ez igazán nem volt feltűnő, Nigel mégis kénytelen volt felfigyelni rá, mert amikor oda akart ülni, az idős úr intett neki, hogy máshová üljön, valamelyik magasabb székre. A pap a pulpitus mögé állott. A háznép - az üzleti alkalmazottak és szolgák népes serege, mely utóbbiak közt ott volt Moniplies is - nagy ünnepélyességgel szintén besorakozott, és letelepedett a padokra.

A szobában levők most mind leültek, és úgy látszott, mindannyian áhítatos figyelembe merültek, de ekkor valaki halkan kopogott az ajtón, amire Judith asszony félénken öccsére nézett, mintegy kérdezvén, mit cselekedjék. Heriot komoly arccal bólintott, és az ajtóra nézett. Judith asszony azonnal az ajtóhoz ment, kinyitotta, és egy csodaszép nőt bocsátott be, akit hirtelen és különös megjelenése folytán akár kísértetnek is lehetett volna tartani. Halálosan sápadt volt, s nemes arcvonásai, ha megszínezte volna őket egy leheletnyi eleven pír, természetfölöttien szépek lettek volna. Simán, egyszerűen fésült hosszú fekete haja vállára és hátára hullott, és nem volt rajta semmi dísz, ez pedig igen különösen festett abban a korban, amikor ilyen vagy olyan "főkötőt", ahogy akkor nevezték, minden rendű és rangú nő viselt. Hófehér, egyszerű szabású ruhája egész alakját elfödte, kivéve nyakát, arcát és kezét. Az átlagosnál alacsonyabb volt, de alakja oly arányos és előkelő, hogy a szemlélő ezt észre sem vette. Ruházatának szigorú egyszerűségével feltűnő ellentétet alkotott a nyakában viselt lánc, melyet akár egy hercegnő is megirigyelhetett volna, amilyen nagy és fényes briliánsokból állott, s a derekát körülfogó öv, amelyet szintoly értékes rubintok díszítettek.

Mikor ez a különös jelenség belépett a terembe, szemét Nigelra emelte, és megállt, mint aki nem tudja, menjen-e vagy maradjon. Nigelra vetett pillantása nem szégyenlősséget vagy félénkséget tükrözött, csak bizonytalanságot, habozást. Judith néne kézen fogta és lassan bevezette, a jövevény azonban eközben is Nigelra függesztette sötét szemét, olyan mélységes melankóliával, hogy Nigel szíve is elszorult tőle. Még amikor leült az üres zsámolyra, amelyet valószínűleg az ő számára készítettek oda, akkor is többször Nigelra tekintett, ugyancsak azzal a tűnődő, merev, aggodalmas pillantással, amelyben azonban nem mutatkozott semmi zavar, semmi bátortalanság, annyi sem, hogy az arca egy kis színt kapott volna tőle.

Ám amint a különös hölgy kezébe vette a zsoltárkönyvét, amely ki volt készítve az ülőpárnájára, úgy tűnt, hogy egészen elmerül, belefeledkezik az áhítatos imába; és Nigel, aki nemigen tudott odafigyelni az istentiszteletre, mert többször is erre a rendkívüli jelenésre kellett néznie, egyszer sem látta, hogy a hölgy tekintetét vagy gondolatait csak egy pillanatra is elfordította volna attól, amivel el volt foglalva. Nigel azonban képtelen volt ekkora odaadásra; hiába nevelte apja szigorúan arra, hogy az istentiszteleten áhítattal vegyen részt, és semmi másra ne gondoljon: a hölgy megjelenése oly rendkívüli volt, hogy gondolatai, akarata ellenére, megzavarodtak a hölgy jelenlétében, s már komolyan azt kívánta, legyen vége az áhítatnak, hogy kíváncsiságát valahogy kielégíthesse. Ám amikor vége lett és illő, épületes egyházi szokás szerint rövid időre mindenki csendes imádkozásba merült, a titokzatos vendég felállt, mielőtt bárki más megmoccant volna, és Nigel azt is észrevette, hogy a háznép közül senki fel nem állt, el nem hagyta a helyét, míg ő fél térdre ereszkedett Heriot előtt, aki a fejére tette a kezét, s úgy látszott, megáldotta, mélabús ünnepélyességgel tekintetében és mozdulatában. Azután még Judith asszony előtt is meghajolt, bár le nem térdelt, s miután ekként elköszönt az úrtól és az úrnőtől, kifelé indult a szobából, de távozóban még egyszer Nigelra fordította tekintetét, amely oly átható volt, hogy Nigel kénytelen volt elfordítani az arcát. Mikor újra feléje nézett, már csak fehér ruhája szegélyét látta, amint kilibbent az ajtón.

A háznép ezután felállt és szétoszlott, Lord Nigelt és a papot borral, gyümölccsel, csemegékkel kínálták, majd a tiszteletes elbúcsúzkodott. Az ifjú lord szeretett volna vele tartani, mert azt remélte, tőle talán megtudhatja valamely magyarázatát annak a jelenésnek, amelyet látott, de a házigazda visszatartotta, beszélni akart vele még néhány szót a számoló szobában.

- Uram - szólt a polgár -, remélem, annyira jutott előkészületeiben, hogy legkésőbb holnapután megjelenhetik az udvarnál. Egy ideig alighanem ez lesz az utolsó nap, amikor őfelsége udvari fogadást ad mindazoknak, akiknek származásuknál, rangjuknál, hivataluknál fogva joguk van ott megjelenni. Az arra következő napon átvonul a Theobald-kastélyba, ahol teljesen elmerül a vadászatban, meg egyéb gyönyörökben, s nem tűri, hogy ott bárki is zavarja.

- Feltétlenül beszerzem a szükséges ruhákat, hogy elmehessek a királyi udvarba - mondta az ifjú főnemes -; de úgy is alig merem rászánni magam erre az útra. Barátaimról, akiknek biztatására és támogatására számítottam, kiderült, hogy nem szeretnek, sőt galádul becsaptak... őket semmi esetre sem fogom azzal zaklatni, hogy ezúttal segítsenek, de meg kell vallanom, gyermekes félelem fog el a gondolattól, hogy egyedül kell beállítanom ily ismeretlen, idegen helyre.

- A magamfajta kézművestől talán túl nagy merészség ilyet felajánlani egy lordnak - szólt Heriot -, de nekem aznap mindenképp ott kell lennem az udvarban. A trónteremig elkísérhetem, mivel a király háznépéhez tartozom. Megkönnyíthetem a bejutását is, ha valaki az útjába állna, sőt azt is meg tudom mondani, mikor és hogyan járuljon a király elé. De nem tudom - tette hozzá mosolyogva -, főnemes létére nem utasítja-e el ezt a kis segítséget, mivel csak egy ötvös az, aki felajánlja.

- Ó, hiszen kegyelmed az egyetlen jóakaróm egész Londonban - mondta Nigel, és kezet nyújtott neki.

- Nos, ha így gondolja - válaszolta a becsületes polgár -, akkor nincs mit tovább beszélni az ügyről... holnapután felkeresem lordságodat otthon, az alkalomhoz illő szép csónakon. De ne higgye, ifjú lordom, hogy én olyan vagyok, mint egyesek a mi köreinkben; nem akarok én nagyobb rangra jutni a meglevőnél, s nem ezért keresem oktalanul a nálam előkelőbbek társaságát; így hát sose tartson attól, hogy megsérti az érzékenységemet, engedje csak, hogy a király jelenlétében távol maradjak magától, amikor majd illendőbb lesz, ha különválunk; egyébként pedig igazán nagyon örülnék neki, ha azt látnám, hogy jó szolgálatot tettem öreg pártfogóm fiának.

Beszélgetésük ily módon annyira eltávolodott attól a tárgytól, amely az ifjú főnemes kíváncsiságát izgatta, hogy aznap este már nem lehetett visszatérni rá. A vendég tehát nem tehetett mást, mint hogy kifejezte háláját George Heriotnak, elköszönt tőle, és útjára ment, megígérvén, hogy harmadnap délelőtt tíz órakor készen várja a mester csónakját.

A fáklyahordó fiúk, akikről mint London nevezetességéről Anthony Hamilton gróf oly lelkesen írt, I. Jakab király idején már megkezdték működésüket, és egyikük kormos fáklyájával ezúttal is szolgálatára állott az ifjú skót lordnak és csatlósának, hogy elkísérje őket a szállásukra, aminek ugyancsak megörvendtek, mert igaz ugyan, hogy már jobban eligazodtak a városban, mint eleinte, ám a sötétben mégis eltévedhettek volna. Ez a veszedelmes utazás kiváló alkalommal szolgált a derék Monipliesnak ahhoz, hogy szorosan felzárkózzék a gazdája mellé, miután pajzsát a bal karjára csatolta, és kardját meglazította a hüvelyében, hogy készenlétben legyen, akármi történnék.

- Uram, ha a jó bor, meg a finom étel, amit ennek az öreg mesterembernek a házáná kaptunk, nem led vóna - szólt az okoskodó szolga -, meg az, hogy hírbű is mindenfieleképp igaz embernek ismerem, meg még született edinburghi pógárnak, bizon szerettem vóna látni, hommillen forma ja lábo, nincs-e véletlenül hasított pata a sziep rúózsás köpenyege meg a kordovány cipüője alatt.

- No, te gazember - válaszolt Nigel -, úgy látszik, túlságosan kedvesen bántak veled, és miután megtöltötted a feneketlen bendődet, nem átallod szidalmazni azt a nagylelkű urat, aki megvendégelt.

- Megkövetem, uram, nem ú vvan az - szólt Moniplies -, csak szeretnék valamivel többet tudni róla. Igaz, húst adott, pedig szígyen, gyalázat, hogy az üő fajtája hússa tud megvendégüni, miko lordságod meg én a magunk pézén épphogy ekkis levest meg zabkenyeret kaphattunk vóna... bort is adott, igaz.

- Azt látom - válaszolta a gazdája -, többet is ittál belőle a kelleténél.

- Engedelmével, uram - szólt Moniplies -, lordságodnak tán azér tetszik esz mondanyi, mert főhajtottam egy-két pint bort azzal a helyre legénnyé, a Jenkin, mer úgy hívják azt a mesterlegint, pedig azt is csak barátságbú tettem, merhogy előbb is má ollan szíves vót hozzám az a Jenkin gyerek... igaz, ami igaz, az "Elsie Marley"-t is eedaloltam nekik, azt a régi nótát, úgy, hogy ollant világéletükbe se hallottak.

És üstöllést (ahogy John Bunyan mondja) ott, útközben bele is fogott a nótába:

Hej, tudod-e ki az Elsie Marley, hallod?
Kocsmárosné, nem ám akárki, hallod!
Mert Elsie, ha rákezd kényeskedni,
Föl nem kelne kocákat etetni...
Hej, tudod-e, ki...

De ekkor, az ének közepén, gazdája félbeszakította az énekest, erősen a karjába markolt, s azzal ijesztette, hogy mindjárt agyonüti, ha időszerűtlen danálásával rájuk hozza az őrjáratot.

- Bocsásson meg, uram... alássan kérem, bocsásson meg... de ha arra a Jin Vinre gondulok, mer úgy, hívgyák, meg nem állhatom, hogy ne dúdoljak, "Hej, tudod-e, ki..." De bocsásson meg nagyságod, én akár megkukulok, ha úgy parancsujja.

- Nem én - szólt Nigel -; beszélj csak, tudom már, hogy ha nem szabad, akkor csak még többet panaszkodsz és nyűgölődsz, mondván, hogy te nem szólsz, "de"... hát inkább megengedem, beszélj. Na, mi nyomja a lelked? Mi kifogásod van Master Heriot ellen?

Igen valószínű, hogy az ifjú lord engedékenysége abban a reményben gyökerezett, hogy szolgája előbb-utóbb szóba hozza ama titokzatos hölgyet, akit az istentiszteleten láttak. De akár ez az ok vezette, akár csak hogy jobbnak tartotta, ha Moniplies fojtott, suttogó hangon beszél, mint ha duhaj nótákat gajdol, Nigel mindenesetre ráhagyta a legényre, hogy tetszése szerint folytassa mondókáját.

- Megmondom én - szólt Moniplies, örülve annak, hogy büntetlenül szólhat -, már csak szeretném tudni, kiféle, miféle ez a Master Heriot, úgy tudom, hogy egy naccsomó aranyat adott magának, és ha már adta, tudja, hogy mér adja, mert a világ csak olyan, amilyen, abban biztos vagyok. Ha lordságodnak még megvolna a földje, és azt tenné vele, amit akar, hát ugye akkor ez az ember... aranyművesnek mondja magát, én aszondom, inkább uzsorás... akkor biztos, hogy ahány font afrikai pora van... mert így hívom az aranyat... annyi hold jó skót földet venne rajta, száz meg száz holdat.

- De hiszen nincs is földem - szólt az ifjú lord -, vagy legalábbis adósságot nem vehetek föl rá. Szükségtelen, hogy erre emlékeztess.

- Úgy van, uram, igaz, uram, és ahogy mondani tetszik, a bolond is érti, nem köll azt magyarázgatni. És hát, uram, Master George Heriot akkor csak egy okot mondhat, amiért ilyen adakozó volt, egész másmilyen okot, mint a földszerzés, és mivel avval nem sokra menne, ha a testét rabságba ejti, uram, hát mi másra fenné a fogát, mint nagyjóuram lelkére?

- A lelkemre, te csirkefogó! - szólt az ifjú lord. - Mire volna jó neki a lelkem?

- Tudom is én! - szólt Moniplies. - A fenevad ordítva körbejár, keresi, hogy kit nyelhet el... semmi kétség abban, hogy szereti az étket, melyet dühöngve követel... mert uram, azt mondják - tette hozzá Moniplies még közelebb húzódva urához -, azt mondják, hogy Heriot mester máris fogva tart egy lelket a házánál.

- Micsoda, ezt meg hogy érted? - kérdezte Nigel. - Betöröm a fejedet, alávaló, részeg szolga, ha a bolondját járatod velem.

- Részeg? - szólt a hív szolga. - Hát így vagyunk? Mit tehettem volna, amikor a Jenkin legény odakínálta a kupát, mint hogy térden állva ittam lordságod egészségire?... akasszanak föl, ha nem iszom! A pallosommal vágtam volna le annak a szolgának a lábát, aki nem így tesz, úgy késztettem volna arra, hogy letérdepüljön; azt hiszem, akkor nehezen is állt volna föl. Hanem azt a kísértő lelket - folytatta, mivel tapasztalhatta, hogy a gazdája egy szót sem felel hősi szónoklatára -, azt lordságod is látta a tulajdon két szemével.

- Nem láttam én ott szellemet - szólt Glenvarloch, de nehezen lélegzett, mint aki különös titkot sejt -; micsoda szellemet értesz?

- Uram, nem látta azt az ifjú hölgyet, aki csak az istentiszteletre jött, és egy árva szót se szólt senkihez, csak az öregúr meg az úrnő előtt hajbókolt... nohát, tudja-e, ki az?

- Nem, igazán nem tudom - felelt Nigel -; azt hiszem, valami rokonuk.

- Ördögöt rokon - vágta rá Moniplies -, egy csepp rokon vér nem sok, annyi sincs benne, ha van benne vér egyáltalán... nem magamtól mondom ezt, minden teremtett lélek tudja, amerre egy nagy kiáltás a Lombard Streetről csak elhallatszik, annak a hölgynek vagy leánynak, ahogy tetszik, uram, már sok-sok éve halott a teste, csak lelke jár vissza hozzájuk, még istentiszteletre is, ahogyan mi is láttuk.

- Ha szellem, akkor jó szellem, ezt te is elismerheted - mondta Nigel Olifaunt -, ha ilyen szent alkalmakkor keresi fel a barátait.

- Nem tudom, uram - válaszolt a babonás szolga -, az az egy biztos, hogy olyan kísértet még nem volt, amelyik a John Knox sujtogatását kiállta volna. John Knoxét, aki mellől az apám a legrosszabb időben se tágított, nem törődött avval, hogy mi lesz vele, mikor az udvar John Knox ellen volt, pedig akkoriban az apám szállította nekik a húst. De ez a pap máshogy beszélt, mint ő, vagy az erős szavú Rollock mester, vagy a North Leith-i David Black, meg a többi... Uram, atyám! Megkövetem lordságodat, de honnan tudjam, hogy amit ezek a déliek a vén fekete imádságoskönyvükből locsognak, nem inkább megidézi-e az ördögöt, mint elijeszti, nem olyan ez, mint az igaz szívből jövő, jó tüzes imádság, amitől megszalad a gonosz, mint Sárának, Rákhel lányának menyasszonyi ágyától a hagymaszag miatt, amit ugyan nem hiszek el teljesen, mert azt még nálam okosabbak se hiszik.

- Jól van, jól - szólt türelmetlenül Richie gazdája -; mindjárt hazaérünk már. Megengedtem, hogy egész úton beszélj, hátha kibeszéled magadból ezt az okvetetlenkedő szamárságot meg a sületlen babonáidat. De hát kinek tartod ezt a hölgyet, vagyis kinek tartják a nagy okosok, ezek a te sültbolond hírharangjaid?

- Arról én semmi pontosabbat nem tudok - felelte Moniplies -, annyi biztos csak, hogy réges-régen meghalt már, és el is temették, mégis itt kísért a földön, leginkább ugyan a Heriot mester családjában, de másutt is látták már, azok, akik ismerik. Hanem, hogy kicsoda, azt nem tudnám megmondani, még azt se, mért húz annyira a Heriot családhoz, akár egy felföldi boszorkány, mert az is mindig egy-egy családhoz jár vissza. Azt mondják, egész lakása van, előszoba, nappali, hálószoba, de nem alszik az semmilyen ágyban, csak egyedül a koporsójában, és a falon minden rés, az ablakok, az ajtó, mind be van tömködve, hogy a nappali fénynek egy sugara se érje, így aztán fáklyafénynél van egész nap.

- Ha kísértet, minek neki fáklya? - kérdezte Nigel Olifaunt.

- Tudom is én? - válaszolt a szolga. - Mit szeret, mit nem, meg hogy miért, hála istennek, nem köllött megtanulnom... de a koporsója ott van, annyi szent, és nem tudom, hogy lordságod szerint minek köll akkor koporsó neki, hogyha eleven ember. Azt hiszem, az se köll jobban az élőnek, mint a szellemeknek a fáklyafény.

- Mi oka lehet - szólt újra Nigel -, hogy egy ilyen fiatal teremtés az örök pihenő ágyába tér aludni minden este?

- Igaz lelkemre, uram, nem tudom - válaszolta Moniplies -, de az a koporsó bizony ott van. Mondták, akik látták. Ébenfából van, és ki van verve ezüstszöggel, háromszor kibélelve damaszttal, úgyhogy egy hercegnőt se temethetnek el szebben.

- Különös... - szólt megborzongva Nigel, mert neki is, mint a legtöbb lelkes fiatalembernek, erősen vonzotta a fantáziáját minden, ami szokatlan és romantikus. - Nem étkezik együtt a családdal?

- Méghogy ő, velük együtt! - kiáltott fel Moniplies meglepetésében. - Hosszú kanál kéne ahhoz, hogy vele együtt merjenek vacsorázni, azt hiszem. De mindig beraknak neki valamit a toronyba, ahogy nevezik, az pedig egy fifikás kis forgó kazetta, aminek az egyik oldala kifelé szolgál, a másik befelé.

- Láttam ilyen szerkezetet külföldi zárdákban - mondta Lord Glenvarloch. - Tehát így szokott ennivalóhoz jutni?

- Igen, azt mongyák, mindennap kap valamit enni, a látszat kedvéért - válaszolta a szolga -, de senki se várja tőle, hogy azt meg is egye, mint ahogy a Bál meg a Sárkány szobrai is csak ott hagyták a finom élő húst, amit föláldoztak előttük. Éppen elegendő konyhakukta, meg szobalány van a házban, megeszik azok, csakúgy, mint a Bál isten hetven papja, a feleségükkel, a gyerekeikkel.

- Különben soha nem mutatkozik a családdal, csak az istentisztelet órájában? - kérdezte a gazdája.

- Soha - válaszolta a szolga. - Ha igaz, amit mondtak.

- Különös - ismételgette tűnődve Nigel Olifaunt. - Ha nem viselne ékszert, s még inkább, ha nem venne részt a protestáns istentiszteleteken, akkor azt hinném, hogy apáca, akinek valamely fontos okból megengedték, hogy Londonban lakjék, vagy azt, hogy egy boldogtalan pápista, akinek valami szörnyű büntetést kellett elszenvednie a hitéért. De ahogy a dolog áll, nem tudom, mit tartsak felőle.

Tűnődéséből arra tért magához, hogy a fáklyahordó fiú megkopogtatta a derék John Christie ajtaját, s a mester felesége "hajlongva, bókolva, édesdeden mosolyogva" bebocsátotta és tisztelettel köszöntötte a nemes vendéget, aki íme, hazatért szállására.

 

Nyolcadik fejezet

Jól megnézd ezt a hölgyet - ám, Harry,
Nehogy divatjamúlt díszén nevess! -
Úgy tisztelem, mint Dionysius
Fülét - mármint a kürtőt, melyet tömlöcébe
A zsarnok fúratott, hogy rabjai
Titkát kitudja... Martha is csak így
Tesz: összegyűjti mind, mi kósza hír
E népes városban kering; s beszedvén
Tovább is adja, mégpedig busás
Haszonnal, sőt, aképpen, hogy te is
Jól járj a hírveréssel, s hasznodat
Ott leld, hol ő magáét megtalálja.

(AZ ÖSSZEESKÜVÉS)

Tisztünk most úgy kívánja, hogy az olvasónak bemutassunk egy új szereplőt, aki sokkalta tevékenyebb és fontosabb személyiség, mint ahogyan társadalmi helyzetéből következtetve vélhetnénk: egy szó, mint száz, Ursula Suddlechop asszonyságot, Benjamin Suddlechopnak, a Fleet Street híres-nevezetes borbélyának feleségét. Ez az érdemes asszonyság sok ritka jótulajdonsággal volt megáldva, melyek közül a legfontosabb (ha tulajdon szavainak hinni lehet): a korlátlan vágy aziránt, hogy szolgálatára lehessen felebarátainak. Girhes, éhenkórász férje hitvesi segítség nélkül bajlódhatott a borbélyüzlettel, amelyben hasonlóképp éhenkórász segédek nyúzták meg az arcát annak a tapasztalatlan jámbornak, aki kiszolgáltatta magát nekik, mert az asszony meghagyta neki a büszkén hirdetett dicsőséget, hogy Londonban az ő ujja csattogtatja legügyesebben az ollót, lévén hogy ő maga más egyéb, lényegesen jövedelmezőbb üzletet folytatott, amely viszont oly sok különös fordulattal és titkos mellékúttal járt, hogy szinte nem is lehetett önellentmondás nélkül végezni.

Legrangosabb, legfontosabb megbízásai titkos és igen bizalmas természetűek voltak, és Ursula Suddlechop asszonyságról senki sem mondta még, hogy elárulta volna az ügyet, amelyet felvállalt, ha csak megbízója nem fizetett túl keveset szolgálataiért, vagy valaki más nem fizetett rá duplán a honoráriumra, hogy megtudja a titkot; de az efféle kis baleset olyan ritkán fordult elő, hogy megbízható, becsületes jószándékának híre úgyszólván sértetlen maradt.

Igaz, ami igaz, csodálatos nőszemély volt; készen állt, hogy segítsen az esendőkön, a szenvedély rabjain, mind szenvedélyük kezdetén, mind annak előrehaladtakor, mind pedig végső következményeiben. Kieszelte a módját, hogy két szerető hogyan találkozzék, ha okuk volt rá, hogy titkon találkozzanak. Az esendő szépeket megszabadította bűnös szenvedélyük terhétől, és ha úgy adódott, a titkos szerelem reményteli hajtását elhelyezte egy házaspárnál, akiknek szerelme törvényes volt, csak az bántotta őket, hogy nincs örökösük. Sőt, még ennél is többre volt képes, ennél mélyebb és veszedelmesebb titkokba is beavatták. Mrs. Turner tanítványa volt, ő eltanulta tőle a sárga keményítő készítését, meg ráadásul úgy lehet, némely ennél jóval veszedelmesebb tudományt is, bár tevékenysége valószínűleg sohasem sodorta oly tilalmas dolgokba, mint amilyenekért mesternőjét annak idején pörbe fogták. Valódi mivoltának mély és sötét titkait azonban szüntelen örvendezés és jó kedély mögé rejtette, és idősebb ügyfeleit szívélyes kacagással és vaskos tréfával nyerte meg magának, a fiatalokat pedig, különösen a nőket, sok apró kedveskedéssel, ravaszkodással.

Külseje nem mutatta többnek negyven évesnél; s gömbölyded, de nem elhízott alakjával, még mindig kellemes arcvonásaival - noha termete kissé megvastagodott, arca pedig túlontúl is kipirult a sok jó ételtől-italtól - maga volt a megtestesült vidámság és jó kedély, s e derűs természet kellő kárpótlást nyújtott hanyatló szépsége hiányosságaiért. Messze környéken nem ünnepelhettek meg méltóképpen házasságot, születést avagy keresztelőt anélkül, hogy Ursley asszonyság, mert így nevezték, jelen ne lett volna a fontos eseménynél. Mestere volt mindenféle mulatságnak, társasjátéknak és tréfának, amivel csak elszórakoztatni lehet a nagy sokadalmat, melyet vendégszerető elődeink ilyen alkalmakkor összecsődítettek, úgyhogy jelenlétét az effajta örvendetes ünnepélyeken minden valamirevaló polgári családnál nélkülözhetetlennek tartották. A közhit szerint úgy ismerte az életet és minden buktatóját, hogy a szomszédságban minden második szerelmespárnak ő volt a bizalmas közvetítője, s ezek aztán legtöbbnyire ki is vallották neki minden titkaikat, és tanácsért is egyedül őhozzá fordultak. A gazdagok gyűrűkkel, fülönfüggőkkel hálálták meg a szolgálatait, vagy pedig aranypénzzel, amit tulajdonképpen a legjobban kedvelt; de nagylelkűen segítette a szegényeket is, hasonló vegyes indítékból, mint a fiatal orvos, azaz részben együttérzésből, részben azért, hogy gyakorolja a mesterségét.

Ursley asszonyságnak annál is nagyobb volt a tekintélye, mivel tevékenységi köre túlért a Temple-Baron, és olyanféle ismerősei, sőt pártfogói is voltak, hölgyek és urak, akiknek rangja, mivel kevesen voltak, és az udvari körökkel akkoriban igen nehéz volt érintkezésbe kerülni, akkora hatalmat jelentett, hogy azt manapság, amikor a polgár lábujjhegye az udvaronc sarkára tapos, már el sem igen lehet képzelni. Ursley asszonyság részben annak révén tartott fenn kapcsolatot előkelő megbízóival, hogy itt-ott francia parfümmel, illatszerekkel, pomádéval, fejdíszekkel is kereskedett, valamint kínai porcelánedénnyel és dísztárgyakkal, amelyeknek használata akkoriban kezdett divatba jönni, továbbá különféle célú és összetételű bájitalokat is árusított, főleg hölgyeknek, de férfiaknak is, oly szereket, amelyeknek alkalmazása az asszonyság már említett titkos szerepkörével függött össze.

Ursley asszonyságnak tehát sok jó módja volt a meggazdagodásra, mégis olyan szegény volt, hogy talán jobban járt volna ő is, meg a férje is, ha mindezzel felhagy, békességben otthon marad, ellátja a háztartást, és segít Benjaminnek a borbélyüzletben. Csakhogy nagyra törő és különc természete éppoly kevéssé tudta volna elviselni Benjamin háztartásának szűkösségét, mint ahogy a mester unalmas társaságával is képtelen lett volna megelégedni.

Ursula Suddlechopot annak a napnak az estéjén vezetjük be történetünkbe, amelyen Lord Nigel Olifaunt a gazdag aranyművesnél ebédelt. A hölgy aznap délelőtt hosszú útra indult, a Westminsterben járt, iszonyúan elfáradt, és estére hazaérve letelepedett hát egy bizonyos, sok használattól simára kopott karosszékbe, a kandalló mellé, amelyben kevéske, de azért vidáman lobogó tűz világolt. Félálomban nézte, hogyan fődögél egy fazékban jól fűszerezett, édes söre, melynek barna felszínén egy kellőképp megpuhult sült alma táncolt, míg a kandalló másik oldalán egy kis mulatt lány, asszonyánál jóval éberebben figyelte a borjúbendőt, mely egy kis ezüstserpenyőben sistergett. Ursula asszonyság bizonyára ezekkel az ételekkel akarta jól töltött napját befejezni, miután úgy gondolta, hogy a munkának vége, és most már szabadon rendelkezik idejével. Azonban csalatkozott, mert épp amikor az édes sör, vagy másképpen árpanedű már iható lett volna, s a kis füstösképű lány kedves mozdulatokkal úrnője tudtára adta, hogy a borjúbendőt is enni lehet, egyszerre csak a lépcső aljáról felhangzott Benjamin vékony, fülsértő hangja.

- Hé, Ursley asszony... asszony, hallod-e... kedveském, gyere csak, úgy kellesz itt, mint a fenés az életlen borotvának, hé, asszony...

- Az lenne jó, ha azzal a borotvával elmetszenék a gégédet, te vadszamár - állapította meg az asszonyság első haragjában, melyet férje óbégatása élesztett benne, majd emelt hangon lekiáltott: - No, mi újság, Suddlechop mester? Most akartam éppen ágyba bújni, reggeltől estig hajszolódtam.

- Lelkecském, én a világért sem zavarnálak - csitította türelmes szóval Benjamin -, csak Ramsay szomszéd úrtól van itt a skót mosóné, és azt sütötte ki, hogy épp most akar veled beszélni mindenáron.

Ursley asszonyság a "kisütötte" szóra vágyakozó pillantást vetett a serpenyőben párolgó ételre, amely épp kellőképp kisült, azután sóhajtva válaszolta: - Küldje fel skót Jennyt, Suddlechop mester. Kész örömmel hallgatom meg - majd halkan magában hozzátette: - Hogy az ördög repítené égő-szurkos hordóban a kénköves pokolba, mint az összes többi skót boszorkányt!

A skót mosónő, mivel hívták, megjelent, és mivel Suddlechopné asszony utóbbi barátságos jókívánságát nem hallotta, kellő tisztelettel köszöntötte a háziasszonyt, majd azt mondotta, hogy ifjú úrnője betegen tért haza a vendégségből, és rögvest beszélni akar Ursley szomszédasszonnyal.

- Jenny, jóasszony, nem ér rá holnap? - kérdezte Ursley asszonyság -, mert máma a Whitehallig voltam gyalog, majd lejártam a lábamat.

- Jól van! - szólt Jenny nagy lelki nyugalommal. - Ha eccer ivvan, akko most nekem köll ekkicsit talpalnom, végig a vízmentibe, a vén Redcap anyóho, aki ja Hungerford-lépcsőn lakik, isze annak is az a kenyere, aká csak magának, kedveském, hogy a sűdő lányok jaját-bajját orvosujja, osztá én csak annyit tudok, hogy a kislán akár egyikke, akár a másikka, de valamellikke beszényi akar, mielőtt lefekszik.

Csak ennyit mondott az öregasszony, nem kért, nem könyörgött, hanem már meg is fordult, s kifelé ment, de ekkor meg Ursley asszonyság kiáltott utána: - Nem, Janet, a világért se menjen Redcap anyóhoz, ha az úrnőjének, annak az aranyos gyermeknek valamely okból jó tanácsra és kedves szóra van szüksége! Redcap anyó jó a hajósnéknak, a kócárusok lányának, meg a hasonlóknak, de a szép Margaret kisasszonyt, ő szent felsége órásmesterének leányát én szolgálom, senki más. Mindjárt felveszem a kabátomat, meg a magas sarkú cipőmet, nyakamba kerítem a sálamat, aztán megyek is Ramsay szomszédhoz. Hanem mondja csak, kedves Jenny, nem unja már maga is egy kicsit az úrnőjének azt a sok szeszélyét, meg hogy hetvenhétszer is mást gondol egy nap?

- Nem unom én - mondta a türelmes szolgáló -, csak ókor-ókor, mikor amiatt veszekszik, hogy nem jól mostam a csipkéjét, de hát ien vele vagyok ám kicsi gyerekkorátu, szomszédasszon, az ám.

- Igen - szólt Ursley asszonyság, miközben tovább fegyverkezett az éjszakai hideg ellen -, és mondja csak, igaz az, hogy a kisasszonynak évi kétszáz fontja van a földje után, amivel önállóan rendelkezik?

- Igen, a nagyanyja hagyta rá, Isten nyugtassa szegint - mondta a skót asszonyság -, bizon nem is hagyhatta vóna enné szebb leánra.

- Úgy igaz, asszonyság, mindig mondom, hogy Margaret Ramsay kisasszony a legcsinosabb lány ebben a kerületben, ha bogaras is egy kicsit; hanem, gondolom, az a szegény gyermek ma nem is vacsorált, ugye, Jenny?

Jenny kénytelen volt megvallani, hogy így áll a dolog: - Az úrék vendégségbe mentek, így hát a kiet legin, miko bezárták a bótot, ement értük, én meg a másik szolgáló pedig együtt ementünk Sandy Mac Gavinho, mer eggy ismerősüg vót nála Skóciábu.

- Mi sem természetesebb, Janet asszony - szólt Ursley asszonyság, mert szokása volt, hogy minden áldott léleknek mindenféle vélekedésében igazat adjon.

- Úhhogy aztán a tűz is kialudt - fejezte be Jenny.

- Ez meg aztán a legeslegtermészetesebb - hagyta helyben Suddlechopné asszony -, egy szó, mint száz, Jenny, én most akkor átviszem magammal ezt a kis vacsorát, mert épp vacsorázni készültem. Mert én semmit, de semmit nem ettem ám ebédre, meg aztán így tán a Margaret szépségem is eszik velem egy falatot, mert sokszor úgy van az, Jenny asszony, hogy ezek a fiatal lányok, ki tudja, milyen betegnek képzelik magukat, pedig csak üres a gyomruk a koplalástól. - Így szólt, és az ezüstkupát, melyben a sör volt, Jenny kezébe adta, s mint aki a kötelesség kedvéért erős elhatározással lemond az élvezetről, magára terítette a köpenyegét, bő redői közt elrejtette a serpenyőt, és rászólt Wilsára, a mulatt kislányra, hogy menjen velük, és világítson az úton.

- Hová ily későn? - kérdezte a borbély, mikor odalent áthaladtak a boltján, és elmentek mellette; egy tál tőkehal meg pasztinákgyökér volt az asztalon, azt ülte körül a segédeivel.

- Ha megmondanám is, gazduram - szólt az asszonyság előkelő, hűvös megvetéssel -, akkor se mehetne el helyettem, hát tudja mit: nem mondom meg. - Benjamin már hozzáedződött felesége bátor és önálló magatartásához, úgyhogy nem is kérdezősködött tovább, de a hölgy sem várt arra, hogy kérdezzék; gyors, energikus léptekkel végigment a szobán, s csak az ajtóból szólt még vissza a legöregebb legénynek, hogy le ne feküdjék, míg ő meg nem jön, és jól őrizze a házat.

Odakinn sötét volt, és esett az eső, s bár a borbélyműhely és az órásbolt nem volt egymástól messze, Ursley asszonyságnak, míg felcsípett szoknyáiban végigóvakodott az úton, mégis akadt ideje rá, hogy jól kimorgolódja magát, az idő barátságtalan volta ellen, mondván: - Mit vétettem én Isten-ember ellen, hogy akármelyik vén banya akármikor elrángathat hazulról, ha egy hóbortos lány szeszélye úgy kívánja? A Temple-Bartól a Whitechapelig gyalogoltam már ma, és miért, mert egy tűgyártó felesége megsebezte a tűvel az ujját... Uram atyám, a férje, aki a fegyvert gyártotta, a sebre is találhatott volna balzsamot. Aztán itt van ez a szépséges kis bolond Margaret kisasszony, nem mondom, szépnek szép, mint egy hollandi baba, de aztán olyan hóbortos, szeszélyes, olyan önhitt is, akár egy hercegnő. Egyazon napon láttam már, hogy szeleburdi volt, akár egy selyemmajom, s konok, akár egy öszvér. Igazán nem tudom, az ő akaratos kis feje, vagy az apja vén, hibbant, ütődött számoló-masina kobakja terem-e több bolondériát. De hát ott az a nyomorult föld is, ami évi kétszáz fontot jövedelmez, és nem megvetendő, az apját fösvény embernek tartják, akármilyen bogaras különben, nem is szólva arról, hogy a háziurunk, s a lánya könyörögte ki, hogy később fizethessük a lakbért, isten neki, alkalmazkodnom kell... egyébként is csak ez a kis szeszélyes csalafinta segíthet, hogy George Heriot titkát kitudjam, márpedig nem lennék én, ha annak nem jönnék nyomára, tehát andiamos,^[37] ahogy mondani szokták.

Így okoskodott, miközben gyors léptekkel haladt előre, s végül megérkezett az órásmester házához. A szolgáló kaput nyitott a kulcsával. Ursula asszonyság végiglibegett a helyiségen, fényen és árnyékon át, de nem mint a szépséges Lady Christabelle, gótikus szobrok és ó fegyverek között lengve, hanem botorkálva a régi gépalkatrészek és a műszerészet különféle ágaihoz tartozó új találmányok modelljei között, mert a hóbortos, bár zseniális ezermester műhelyében mindig szanaszét hevertek az öncélú találékonyság hasznavehetetlen alkotmányai, jórészt törött vagy félig kész állapotban.

Végül, miután felmentek egy szűk lépcsőn, elérték a szép Margaret kisasszony szobáját, ahol a leányzó, a Fleet Street minden valamirevaló lovagjának álombeli királynője, úgy ült egymagában, mint aki, nem lehet tudni, vagy duzzog, vagy nagyon-nagyon nekibúsulta magát. Szép hátát, vállát összegörbítette, kerek, gödröcskés álla kis kezében nyugodott, ujjai eltakarták a száját, könyökét egy asztalra támasztotta, és szemét a kihunyó parázsra szögezte, amely egy kis tűzhelyen hamvasodott. Mikor Ursula asszonyság belépett, jóformán feléje sem fordította a fejét, sőt hiába volt, hogy az öreg skót szolgáló szóval is jelentette, miszerint Ursula asszony megérkezett, Margaret kisasszony erre sem mozdult, csak mordult valamit, amiből egy szót sem lehetett érteni.

- Menjen csak le a konyhára Wilsával, jó Jenny asszony - szólt Ursula asszonyság nyugodtan, mert már hozzá volt szokva betegeinek, vagy ha úgy tetszik, ügyfeleinek sokféle szeszélyéhez -, tegye azt a bögrét, meg a serpenyőt a tűz mellé, és menjen le... egyedül kell szólnom az én szépséges kis Margaretommal... bizony, alighanem egy legény sem akad innen a Nagy Kapuig, aki nem irigyelne érte.

A két szolgáló erre az utasításra kiment, Ursula asszony pedig miután kikereste a tűzhely parazsa közt a legelőnyösebb helyet, hogy odategye a serpenyőjét, olyan közel ült le betege mellé, amint csak lehetett, és halk, bizalmas, engesztelő hangon kérdezgetni kezdte, mi bántja kedves kis szomszédnőjét, az ő szépséges virágát.

- Semmi, jóasszony - szólt Margaret kissé ingerülten, és háttal fordult a gyengéd érdeklődésnek.

- Semmi, csillagom? - szólt Suddlechop asszonyság. - Hát kiugrasztja az ágyból a barátnőjét ilyen késő este, puszta semmiért?

- Nem én hívattam, jóasszony - válaszolta a rosszkedvű leányzó.

- Hát akkor kicsoda? - kérdezte Ursula asszonyság. - Mert ha nem hívatnak, bizony, ide nem jöttem volna ilyen későn, annyi szent!

- Biztosan skót Jenny buzgólkodott megint, a vén bolondja, a maga feje szerint, mert már két órája csak azt duruzsolja a fülembe, hogy Suddlechopné asszony így, meg a Redcap anyó úgy.

- Hogy én meg Redcap anyó! - szólt Ursula asszonyság -, vén bolond csakugyan, ha így összekever mindenkit. De hát beszéljen, mondja el, mi baja, kedves kis szomszédom, az a vén Jenny azért mégse olyan bolond, ha tudja, hogy egy kislánynak nem elég az ő együgyű tanácsa, hanem őnála okosabbakra szorul, s még azt is tudja, hogy okos tanácsért hová kell fordulnia, hát szedje össze a bátorságát, szépségem, és mondja el, min búslakodik, Ursula asszony majd csak kiókumulálja, rájön a nyitjára, hogyan segítsen a bajon.

- Ó, csakugyan olyan bölcs, Ursula mama? - felelt vissza a lány. - Akkor magától is ki tudja találni, mi bánt, nem szükséges elmondanom.

- No, gyermekem - szólt a szolgálatkész matróna -, hát kitalálósdit játszunk? Nem akadt rá jobb játszótársa, mint én? Alighanem valami olyan új fejdíszen jár az esze, ami három arasszal magasabb, mint amilyet a város hölgyei viselnek, igaz-e?... Vagy Islingtonba, vagy tán Ware-be akar kirándulni mindenáron, de apja haragszik, s nem engedi... vagy pedig...

- Vagy pedig maga is vén bolond, Suddlechopné asszony - szólt Margaret nyűgösen -, mert olyasmibe akarja beleártani magát, amihez semmit sem ért.

- Jól van, kisasszony, bolond vagyok - mondta Ursula asszonyság, mert most már ő is haragudott -, de azért olyan sokkal vénebb nem vagyok ám magánál, mint ahogy a kisasszony gondolja.

- Ugyan bizony! - szólt a szép lány. - Aztán kérem szépen, Ursula úrnő, hogy lehet, hogy maga, aki olyan kevéssel idősebb nálam, ilyen bolondságokkal traktál engem, aki pedig annyival fiatalabb vagyok, mégis több eszem van annál, semhogy fejdíszeken vagy Islingtonon bánkódjam?

- Nos, ifjú úrnőm - szólt a bölcs tanácsadó, felállván helyéről -, úgy látom, itt nem sok hasznomat veszik, s azt hiszem, mivel egyedül is tudja, mit tesz, mit nem, jobban, mint bárki, okosabban tenné, ha nem zargatna ki senkit éjfélkor az ágyból tanácsért.

- Látom, haragszik, kedves néni - marasztalta erre Margaret -, ez biztosan azért van, mert késő este van már, és még nem vacsorázott... sose hallottam még rossz szót magától, ha evett valamit vacsorára... Janet! Hozz egy tányért, sült húst, meg egy kis sót Ursula asszonyságnak... s mi van abban a kupában, asszonyom? Akármi legyek, ha nem valami zavaros, ragacsos édes sör... Janet mindjárt kiönti az ablakon, vagy elteszi apának holnap reggelire, és felhozza magának azt a korsó fehér bort, amit apámnak készített ki, a jó öreg úgyse veszi észre, sörrel éppúgy leöblítheti poros számításait, mint borral.

- Úgy van, szívecském, nekem is ez a véleményem - mondta Ursula asszony, mert átmeneti rosszkedve azonnal elpárolgott, amint evés-ivásra buzdították, le is telepedett a nagy karosszékbe, mely előtt egy háromlábú szék állt, s jó étvággyal falatozni kezdett a finom étekből, amelyet maga készített magának. Azért nem feledkezett meg az udvariasság szabályairól sem, mert erősen unszolta Margaret kisasszonyt, hogy ugyan egyék ő is a kedves csemegéből, persze hiába, a leányzó nem fogadta el a kínálást.

- Legalább igyon egy pohár bort az egészségemre - szólt Ursula asszonyság -, a nagyanyám beszélte, hogy mielőtt a puritánság divatja jött, a katolikusoknál az öreg gyóntatóatya mindig megivott egy pohár bort a vallomástévőkkel, márpedig maga most vallomást tesz nekem.

- Akkor se kérek bort - szólt Margaret -, és azt is hallhatta már, hogy ha ki nem találja, mi bánt, magamtól meg nem mondom.

Így szólván, megint csak elfordult Ursula asszonyságtól, könyökét tenyerébe támasztva mélázó pózba helyezkedett, s bizalmasa felé a hátát, vagy legalábbis fél vállát fordította.

- Nos, akkor - szólt Ursula asszony - komolyan próbára teszem minden tudományomat... Adja csak ide azt a szép kis kezét, kiolvasom én a tenyeréből, akár a legjobb cigányasszony, hol szorít a cipő.

- Mintha bárhol is szorítana - szólt Margaret kissé gúnyosan, bal kezét mégis odanyújtotta Ursulának, de nem fordult feléje.

- Szép vonalakat látok - mondta Ursula -, nem is nehéz bennük olvasni... gazdagság, sok szórakozás, vidám éjszakák, késő kelés, szépségem... s olyan fogat, hogy a Whitehall remeg belé. No, eltaláltam?... Ugye, hogy mosolyog, galambom?... Polgármester lesz, meglátja, aranyos hintón megy a királyi udvarba, annyian elérték már, miért ne sikerülne neki is?

- Polgármester? Ugyan! - válaszolt erre Margaret.

- Kedveském, miért mond "ugyant" a polgármesterségre? Vagy talán a jóslatomra érti? De hát kereszteződéshez ér valahol mindenki életvonala, a magáé is, drágám. És igaz, hogy a tenyerében lapos mesterlegénysapkát látok, de olyan ragyogó fekete szem van alatta, hogy nincsen párja az egész Farringdon kerületben.

- Kire gondol, jóasszony? - szólt hűvösen Margaret.

- Ki másra gondolnék - szólt Ursula asszonyság -, mint a mesterlegények fejedelmére, a Vidám Társaság királyára, Jenkin Vincentre?

- Mit mondott, kire, maga utálatos banya... Jenkin Vincentre?... arra a bohócra! utcakölyökre! - kiáltotta a sértett leányzó.

- Ó, szépem, hát innét fúj a szél! - szólt az asszonyság. - Bizony változott az iránya, amióta beszéltünk, mondhatom, szegény Jin Vinre akkor még kedvezőbben fújt! És az a szegény fiú rajong magáért, jobban áhítja egy tekintetét, mint a nap első sugarát a májusi ünnep reggelén.

- Akkor hát azt kívánom, hogy a nap ereje költözzék a szemembe, és megvakítsa, tanulja meg az a szolga, hogy ne kívánkozzék feljebb, mint ahová való.

- Ó - szólt Ursula asszonyság -, hát vannak akik azt mondják, Frank Tunstall is van olyan legény, mint Jin Vin, meg az is igaz, hogy harmadfokú unokatestvére egy lovagnak, jó házból is származik... egyszóval talán észak felé húzza a szíve!

- Meglehet, észak felé - válaszolta Margaret -, de nem apám segédjéhez... köszönöm, nem, Ursula asszony.

- Nohát, az ördög fogja találgatni a gondolatait - szólt Ursula asszony -, olyan ez, mintha egy kanca csikót kellene megpatkolnom, amelyik hányja-veti magát, és nem bír egy helyben maradni!

- Nos, hát akkor hallgasson meg! - szólt Margaret. - És figyeljen jól, mit mondok! Ma vendégségben ebédeltem.

- Tudom, hogy hol - szólt a jótanácsok tudója -, keresztapjánál, a gazdag aranyművesnél... nicsak, és tudok még valamit, tudom, hogy kivel ebédelt ottan.

- Igazán? - szólt erre Margaret, mint akit nagy meglepetés ér, s hirtelen megfordult, és lángba borult az arca.

- Az öreg Sir Mungo Malagrowtherrel - szólt a mindenttudó asszonyság -, a férjemnél, Benjaminnél nyiratkozott meg, mielőtt elindult volna a városba.

- Jaj, az a szörnyű, penészes, vén csontváz! - szólt a leányzó.

- Igaza van, kedvesem - válaszolta Margaret bizalmasa -, elég szégyen, hogy megszökött a Saint Pancras-temető csontházából, mert igazán ott volna a helye. Az a csúnya szájú vén hetvenkedő. Azt mondta a férjemnek...

- Akármit mondott, semmiképp sem tartozhatik a tárgyhoz - vágott közbe Margaret. - Velünk ebédelt egy nemesúr...

- Nemesúr! Ez a lány megőrült - szólt Ursula asszony.

- Velünk ebédelt, mondom - folytatta Margaret, észre se véve a közbeszólást -, egy nemesúr... egy skót nemesúr.

- Miasszonyunk, segíts meg! - szólt a jóasszony. - Hiszen ez teljesen megbolondult!... Ki hallott olyat, hogy egy órásmester lánya nemesúrba szeressen belé, méghozzá skótba, no, több se kell, hisz azok olyan gőgösek, mint Lucifer, és olyan szegények, mint Jób!... Szóval skót nemesúr? Akkor már az is jobb volna, ha zsidó házaló lenne. Jól tenné, ha előbb meggondolná, mi lesz ennek a vége, mielőtt fejjel megy a falnak.

- Ez nem a maga dolga, Ursula asszony - szólt Margaret -, a segítségét kérem, nem a tanácsát, és azt is tudhatja, hogy nem ingyen kívánom a szolgálatait.

- Jaj, Margaret kisasszony, hát nemcsak az számít, hogy van-e belőle hasznom - válaszolta a jószívű asszonyság -, igazából szeretném, ha hallgatna a jó szóra, kérem ne feledkezzék meg a származásáról.

- Apám, igaz, mesterember - szólt Margaret -, de vér szerint előkelőbbek vagyunk ám. Úgy hallottam apámtól, hogy a híres Dalwolsey gróféktól származunk, bár igaz, hogy csak távolról.^[38]

- No bizony - szólt Ursula asszonyság -, még ha úgy lenne is... én még nem ismertem skótot, aki ne származnék, ahogy maguk kifejezik, egy vagy más híres családból, de sokszor bizony siralmas egy származás az, ami pedig a távolságot illeti, mert ugye azt is említette, hát az bizony olyan nagy, hogy meg se látják egymást tőle. De ne vesse föl a fejét olyan durcásan, hanem árulja el a nevét ennek az északról jött nemes lovagnak, azután majd csak megpróbáljuk, mit tehetünk.

- Glenvarloch lordja, Lord Nigel Olifaunt a neve - szólt Margaret halkan, és újra elfordult, mert szégyellte, hogy elpirul.

- Jesszus Mária! - kiáltott fel Suddlechopné asszony. - Hiszen, ha magát csakugyan megszállná az ördög, még az se lenne rosszabb!

- Hogy érti ezt? - kérdezte a leányzó, akit meglepett, hogy milyen ijedten kiált fel Suddlechopné asszony.

- No, hát, nem tudja - szólt az asszonyság -, micsoda hatalmas ellenségei vannak ennek a fiatalembernek az udvarnál? Nem tudja... de verje ki a hólyag a nyelvemet, előbb járt a szám, mint az eszem... egy szó, mint száz, ha beomló fedél alá állítaná a nászi ágyát, az se lenne rosszabb, mint az ifjú Glenvarlochra gondolni.

- Ó, hát csakugyan boldogtalan? - kérdezte Margaret -, mindjárt tudtam... mindjárt megéreztem... a hangjában bánat volt, még mikor vidáman beszélt is... szomorú mosolyából balszerencse érződött... ha a jólét napfényes ragyogásában láttam volna meg, nem maradt volna úgy meg az emlékezetemben, hogy már ki sem tudom törölni onnét.

- Belebolondult a sok mesébe, amit olvasott - szólt Ursula asszony -, elveszett leányzó... megzavarodott teljesen... skót lordba szerelmes, és azért szereti, mert boldogtalan! Nos, kisasszonykám, roppantul sajnálom, de ebben az ügyben nem lehetek segítségére... nem fér össze a lelkiismeretemmel, de meg, magasabb ügy is annál, semhogy beleárthatnám magam, vagy bármit tehetnék... a titkát azért megőrzöm persze...

- Csak nem olyan álnok, hogy cserbenhagy, miután kiszedte belőlem a titkomat? - szólt Margaret sértődötten. - Ha megteszi, tudom, mivel álljak bosszút, ha viszont mégis segít, van mivel megháláljam. Gondoljon arra, hogy a férje apám házát béreli.

- Gondolok rá, nagyon is, Margaret kisasszony - szólt Ursula néhány pillanatnyi eszmélkedés után -, mindennel szolgálatára állnék, ami társadalmi helyzetemtől telik, de hogyan is árthatnám magam ilyen előkelő ügyekbe... sosem felejtem el szegény Turnerné asszonyt, pártfogómat, akit tiszteltem, becsültem, béke poraira!... Vesztére belekeveredett a Somerset-Overbury-féle ügybe, aztán a híres-neves gróf és hölgye szerencsésen megúszta a kötelet, de öt és még vagy fél tucat társát felkötötték helyettük. Sosem felejtem el azt a látványt, amint a vérpadon állt, szép nyakán nyakfodorral, azzal a sárga keményítővel volt kikeményítve, amelyiknek a készítésében olyan sokszor segédkeztem, aztán egykettőre durva kenderkötél került a fodor helyébe. Ha egyszer ilyesminek tanúja lett az ember, kedveském, örök életében kerüli aztán a nehéz és kényes ügyeket, amiben rajta lehet veszteni.^[39]

- Jaj, maga ostoba! - válaszolt Margaret kisasszony. - Olyannak néz, aki efféle bűnös praktikára akarja rábeszélni, amilyenen az a nyomorult nő rajtavesztett? Hiszen nem kérek mást, csak hogy pontosan megtudakolja, mi ügyben jött ez az ifjú nemes az udvarhoz.

- Hát azzal mire megy, kedveském - kérdezte Ursula -, ha meg is tudja a titkot? De legyen úgy, utánajárok, csak maga is tegyen meg nekem egy szívességet.

- Miért, mit akar megtudni? - kérdezte Margaret kisasszony.

- Azt, amit egyszer már kérdeztem, s akkor haragudott érte - válaszolta Ursula asszonyság. - Szeretnék bepillantani a keresztapja házi kísértetének titkába, aki csak az istentiszteleteken mutatkozik.

- Azt már nem, a világ minden kincséért sem, Ursula asszonyság - szólt Margaret kisasszony -, dehogyis kémkedem az én drága jó keresztapám titkai után... ha ő meg akarja tartani magának. De tudja, hogy magamnak is van vagyonom, és nincs már messze a nap, amikor én rendelkezhetem majd vele... kérjen hát más jutalmat.

- Tudom, tudom - mondta a jó tanácsok osztogatója -, az az évi kétszáz font, meg az apja béketűrése, ettől a kettőtől olyan kis önfejű maga, aranyoskám.

- Meglehet - szólt Margaret Ramsay -, addig is szolgáljon hűséggel, itt ez a drága gyűrű, zálogba adom, ötven darab csengő arannyal fogom kiváltani, mihelyt a vagyonomat kezembe kapom.

- Ötven arannyal! - ismételte a jó asszony a hallott szót. - És ez a gyűrű, ez a szép gyűrű, annak jeléül, hogy nem szegi meg a szavát!... No hát, galambom, annyi szent, hogyha a nyakamat hurokba teszem, a legbőkezűbb pártfogómért teszem... és én nem is kívánnék mást, mint azt az örömet, hogy szolgálhatom, csak tudja, Benjamin napról napra lustább, meg aztán a család.

- Ne is mondjon többet - szólt Margaret -, értjük egymást. Most pedig árulja el, mit tud erről a fiatalemberről, miért nem akarta semmi áron beleártani magát a dolgába?

- Egyelőre nem sokat tudok róla - válaszolta Ursula asszonyság -, csak annyit, hogy mind ellene esküdtek a legbefolyásosabb honfitársai, akiknek itt az udvarnál is a legtöbb szavuk van. De majd többet is megtudok róla, mert nincs az a homályos ügy, amit én a maga kedvéért ki ne derítenék, szépséges Margaret kisasszony. Tudja-e, hol lakik ez az ifjú gavallér?

- Véletlenségből meg találtam hallani - szólt Margaret, szégyenlősen, amiért az emlékezete ezen a területen olyan igen pontos -, azt hiszem, valami Christie-nél lakik... ha nem tévedek... a Szent Pál-kikötőben... hajókellék-kereskedő a szállásadója.

- Főnemeshez illő szállás, mondhatom!... No de ne búsuljon, Margaret kisasszony, ha hernyóként jött is a fővárosba, mint néhány honfitársa, majd levedli a bőrét, s belőle is pillangó lesz, akárcsak a többiből. Iszom még egy pohár bort, mielőtt elmennék: jó éjszakát, szép álmokat! Huszonnégy órán belül hírt hall tőlem. És még egyszer, azt ajánlom, hogy most már feküdjék le, gyöngyök gyöngye, szépséges Margarétám!

Így szólt, és ellenkező kis barátnőjét, avagy pártfogóját arcon csókolta, és elment halk, óvatos léptekkel, mint aki megszokta, hogy gyorsan és titokban távozzék.

Margaret Ramsay némán, aggodalmasan nézett utána egy ideig. - Rosszul tettem - szólt magában végül -, mégsem kellett volna hagyni, hogy kivallasson; de hát ez a nő ravasz, vakmerő és szolgálatkész... azt hiszem, hűséges is... vagy hát, ha nem, a maga érdekét csak nézi, azt pedig kezemben tartom... Mégis jobb szeretném, ha nem szóltam volna... reménytelen ez a vállalkozás. Hiszen mivel bátorított fel arra, hogy a sorsába avatkozzam?... Semmivel, jelentéktelen, mindennapi szavakkal... ebédközi csevegéssel, udvarias beszéddel... Mégis, ki tudja - szólt, de félbehagyta, amit mondani akart, és kis ideig csak nézett a tükörbe, a tükör pedig igen szép arcot mutatott vissza neki, és így, meglehet, olyan kedvező véget sugalmazott a mondatának, hogy azt nem merte volna nyelvére venni.

 

Kilencedik fejezet

Kérelmezőnél nincs szánalmasabb!
Szegény bizony, kit sanda kárhozat
Udvarhoz űz kérvénnyel, mert hajaj,
Kevésre néz itt jó, sokakra baj!
Semmit se tud, ki nem próbálta bármi
Poklok legrosszabbját - pörére várni:
Elszórt időt hajszolni napra nap;
Kergetni éjjel lázas álmokat;
Haladni máma, holnap visszaesni;
Reményt táplálni, búval töltekezni;
Királyt megnyerni, elvesztvén kegyencet;
Választ se kapni, míg az évek mennek;
Gyötörni lelket vágy tüzére vetve;
Szívet meríteni örvény kételyekbe -
Ugorni, lesni, hízelegni, futni,
Akarni, kérni, adni, tönkrejutni.

(HUBBARD ANYÓ MESÉJE)

Gondolni való, hogy azon a reggelen, amelyen George Heriot az ifjú Lord Glenvarlochot a whitehalli udvarba készült elkísérni, az ifjú lord, akinek további sorsa feltehetőleg ezen a próbálkozáson múlott, ugyancsak izgatottan ébredt. Korán kelt, rendkívüli gonddal öltözködött, s mivel egyszerűbb sorsú honfitársának bőkezűsége lehetővé tette, hogy amúgy is jó megjelenését szép ruhával kiemelje, most, amikor a tükörbe nézett, egy pillanatig megelégedéssel szemlélte magát, a háziasszonya pedig zajosan nyilvánította nagy tetszését, nyomban kijelentvén, hogy szerinte minden ifjú lovagnak kifogja a szelet a vitorlájából - így fejezte ki magát, mert beszédét sokszor azokkal az ízes fordulatokkal fűszerezte, amelyeket férje vásárlóitól tanult.

A mondott órában megérkezett George Heriot takaros bárkája, farában kis sátorral, melynek ponyvájára ráfestették a mester névbetűit, valamint útitársának címerét.

Az ifjú Lord Glenvarloch, amint nemes természetéhez illett, előzékeny kedvességgel fogadta barátját, aki oly önzetlen szeretettel volt iránta.

Heriot közölte vele, hogy az uralkodó ajándékot küldött, odaadta a pénzt az ifjúnak, de nem engedte meg, hogy az visszafizesse korábbi tartozását. Nigel mélyen átérezte, mily nagy hálát érdemel a derék polgár önzetlen barátságáért, s nem mulasztotta el, hogy érzelmes szép szóval kifejezze.

Mégis, mikor ez az előkelő ifjú nemesúr beszállt a bárkába, mely fejedelme színe elé viszi, oly valakinek az oltalma alatt, akinek legmagasabb, legelőkelőbb címe mindössze az, hogy az aranyművesek céhének tagja, kissé szokatlannak, sőt félig-meddig megszégyenítőnek érezte helyzetét, Richie Moniplies pedig, amint végigment a hajópadlón, hogy elöl, a hajó orrában telepedjék le, nem állhatta meg, hogy így ne szóljon magában: - Bizon, Master Heriotnak nagyot fordult a sorsa a becsületes jó idesaptyáho képest, aki a Kraemesbe lakott... de hát az is igaz, hogy nem ugyanaz ónt kalapálni, mint csengő arannyal-ezüsttel munkálkodni.

A négy erős hajóslegény evezője segélyével fürgén siklottak végig a Temzén; akkoriban a folyó volt a legfőbb összekötő út London és Westminster között, ugyanis lóháton nemigen vágott neki senki a város szűk, zsúfolt utcáinak, a hintó pedig fényűzés volt, csak az arisztokráciának illett rajta közlekedni, polgárnak eszébe sem jutott, akármilyen gazdag volt is, hogy hintóra vágyakozzék. Nigelnak több ízben is felhívta figyelmét barátságos kísérője a folyópart szépségeire; különösen az északi oldalt dicsérte, ahol a nemesi kastélyok parkjai több helyütt egészen a vízpartig nyúltak - de minden beszéde hiábavalónak bizonyult, mert az ifjú Lord Glenvarloch gondolatai máshol jártak. Balsejtelmei támadtak arra vonatkozólag, hogy vajon miképpen fogja majd fogadni az az uralkodó, akinek szolgálatában családja majdhogynem tönkrejutott; s ahogy a lelki feszültség ilyen gyötrelmes pillanataiban szokásos, ő is képzelődésbe merült, kérdéseket fogalmazott, amelyeket a király feltehet neki, és keservesen törte a fejét, milyen választ adna rájuk.

Útitársa látta, hogy mennyire elfoglalja ez a szellemi erőfeszítés, ezért nem is akarta beszédével még jobban terhelni, csak röviden elmagyarázta, hogy az ilyen fogadást, mint a mai, milyen szertartások kísérik az udvarnál, a továbbiakban aztán, amíg az utazás tartott, hallgattak mind a ketten.

A Whitehall-lépcsőnél kötöttek ki; s amikor a kapuban megmondták a nevüket, Lord Glenvarlochot az őrök a rangjának kijáró tisztelettel és formalitásokkal köszöntötték. Beléptek a palotába.

A fiatalember itt volt hát a királyi udvarban, s úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Míg külföldön tanult, a szigorú stúdiumokkal járó korlátozások miatt kevés helyen fordult meg, s így nem nagyon lehetett fogalma arról, hogy mit jelent az udvar pompája; és azok a filozófiai elmélkedések, amelyek szerint meg kell vetni a külső csillogást, mint minden hasonló filozófiai erkölcsszabály, hatástalannak bizonyultak abban a pillanatban, amikor a tapasztalatlan fiatalember szembekerült azzal a hatással, amelyet a látvány lenyűgöző nagyszerűsége gyakorolt rá. A fényűzően berendezett termek, amelyeken áthaladtak, az apródok, őrök, és egyéb ott tartózkodó szolgák gazdag öltözete - mindez semmiségnek, megszokott dolognak tűnhetett olyan ember számára, aki minden nap megjelenik az udvarnál, őt azonban, aki először tapasztalta e dolgokat, és magában kétségekkel küszködött arra nézve, hogyan fogja bemutatkozásakor fogadni az uralkodó, ez a díszes tarkaság megzavarta, sőt kicsit megriasztotta.

Heriot aggályos figyelemmel igyekezett ifjú barátját minden pillanatnyi kellemetlenségtől megóvni, úgyhogy az őröknek, teremszolgáknak, ajtónállóknak, melyiket hogy tisztelték, mindegyiknek gondosan elmondta a szükséges szavakat, s így aztán baj nélkül továbbjutottak, senki sem tartotta fel őket.

Ily módon jó néhány előszobán haladtak át, melyeket kapuőrök, udvari szolganép, s azok személyes ismerősei töltöttek meg, nők, férfiak, akik mindannyian tőlük telhetően kiöltözve és élénk kíváncsiságukban tágra nyitott szemmel álltak végig a falak mentén, igyekezvén mennél többet látni, de azért az illő szerénységet is megtartani. Viselkedésükön látszott, hogy csak nézői, nem szereplői az udvari színjátéknak.

Lord Glenvarloch és polgári barátja, miután áthaladt ezeken a külső termeken, egy nagy, fényes fogadószobába jutott, innét nyílott a trónterem, és ebbe az előszobába már csak azok léphettek be, akiknek származása, állami vagy királyi szolgálatban viselt rangja, vagy a király külön kegye révén joguk volt a királyi udvarnál megjelenni, mint oly személyeknek, akiknek kiváltsága, hogy uralkodójuknak hódolhatnak.

Nigel e szerencsés választottak között egyszer csak megpillantotta Sir Mungo Malagrowthert, akit mindenki sértegetett és került, jól tudván, mennyire nincs befolyása az udvarnál, s mennyire nem kegyelik: így aztán örült, hogy van alkalma ráakaszkodni olyan előkelő emberre, mint Lord Glenvarloch, aki viszont gyakorlat hiányában nemigen tudhatta, hogyan szabaduljon az alkalmatlankodásától.

A lovag savanyú arca nyomban visszautasító mosolyba rándult, majd miután pártfogó bólintással és egy előkelő kézlegyintéssel, amellyel kifejezésre juttatta felsőbbrendűségét és kegyes jóindulatát, üdvözölte George Heriotot, máris minden további ceremónia nélkül hátat fordított a becsületes polgárnak, akinek ebédjein nemegyszer lakott jól, és egyedül az ifjú lordhoz intézte beszédét, bár alighanem gyanította róla, hogy ez alkalommal annak is éppoly szüksége van társra, mint jómagának. S valóban Lord Glenvarloch még annak is megörült valamelyest, hogy ez a furcsa és kellemetlen ember megszólította, mert nyomasztotta jó barátjának, Heriotnak kissé feszélyezett némasága, melynek következtében szorongó, kínos gondolataival egészen magára maradt, de meg egyébként is érdeklődést keltett benne a csípős, fullánkos megjegyzésekkel tűzdelt hasznos felvilágosítások özöne, amellyel bőven szolgált az öreg udvaronc, aki elégedetlenségében részrehajló volt ugyan, azonban igen élesszemű megfigyelő. Mindketten jóljártak tehát, Sir Mungo boldog volt, hogy olyan türelmes és méghozzá olyan előkelő hallgatóra bukkant, mint Nigel Olifaunt; míg a lovag hetyke támadókedve és szapora nyelvű közlékenysége kellemesen elszórakoztatta Nigelt. Heriotra Sir Mungo rá sem hederített, s Lord Glenvarloch az iránta érzett hálából hiába igyekezett előzékenyen bevonni a társalgásba, az aranyműves egy szót sem szólt, csak állt mellettük, csendesen mosolygott, bár nem lehetett tudni, vajon a lovag szellemességein derül-e vagy a komikus figurán mulat magában.

Barátaink ezenközben áthaladtak az előszobán, s most ott álltak egy beszögellésben, közel a trónterem ajtajához, mely még csukva volt, ám egyszer csak, szertartásmesteri pálcájával, Maxwell sietett át fontoskodva a termen, félreintvén az útjából mindenkit, kivéve a legelőkelőbbeket. Megállt a három ember előtt, akikről épp szóltunk, egy pillanatra ráemelte szemét az ifjú skót nemesre, futólag köszöntötte Heriotot, majd Sir Mungo Malagrowtherhez fordult, és szapora szóval panaszkodni kezdett a csatlósokra és kapusokra, hogy polgárt, kérvényezőt, íródeákot, mindenkit, akiben nincs becsület és tisztesség, s idetolakodik egyre-másra, beengednek a királyi előszobába. - Az angolok azt vetik a szemünkre - mondta -, hogy a királynő idején ilyesmi nem fordulhatott elő. Akkoriban csak a nemesség tartózkodhatott a belső termekben, a népség kinn maradt az udvaron, s mivel ön, Sir Mungo szintén az udvarhoz tartozik - tette hozzá -, önre is rossz fényt vet, ha egyesek így semmibe veszik az illő rendet és fegyelmet.

Sir Mungót, mint ilyenkor mindig, makacs süketség fogta el, és így felelt: - A népség? Valóban nem csoda, ha a népség szabadosságokra vetemedik, mikor azt látja, hogy a tisztségviselők sem származásukban, sem állapotukban nemigen különbek nála.

- Igaz, uram, tökéletesen igaza van - szólt Maxwell, és az öreg lovag kabátujjának megkopott hímzésére tette a tenyerét -, ha az efféle jómadár azt látja, hogy a tisztségek viselői olyan nyűtt ruhában járnak, mint valami hitvány színész, bizony nem is csoda, hogy annyi a betolakodó.

- Ó, a kabátom hímzését dicséri, Maxwell? - felelt erre a lovag, mivel úgy látszik, az ajtónállónak inkább a mozdulatát fogta fel, mint a szavait. - Szép, régi minta bizony, nemhiába, hogy még a maga édesanyjának az apja csinálta, a jó öreg James Stitchell, híres egy remekszabó volt az, a Merlin, s Wyndon, sohse varrattam másnál, örülök is neki most, mikor látom, hogy a maga apja meg illendőnek tartotta feleségül venni ennek a derék embernek a leányát.

Maxwell szigorúan nézett rá; de tudta, hogy Sir Mungótól bocsánatkérés vagy afféle semmiképp nem várható, és azt is sejtette, hogyha folytatja a kötözködést, ilyen ellenféllel, csak nevetségessé teheti magát, s ráadásul köztudomásúvá válik az is, hogy apja annak idején rangján alul házasodott, amivel pedig nincs oka büszkélkedni; ezért hát bántódottságát gúnyos mosoly mögé rejtette, sajnálkozott azon, hogy Sir Mungónak ennyire megromlott a hallása, s már nem is érti a szót, sőt nem is igyekszik megérteni, azután sarkon fordult, és odasétált a trónterem szárnyas ajtaja elé, ahol, ha az ajtót majd kinyitják, másodkamarási, azaz szertartásmesteri tisztséget kell betöltenie, s ott merev-egyenesen megállt.

- Mindjárt kinyílik az ajtó - suttogta ekkor ifjú barátja fülébe az aranyműves -, ennél tovább egyszerű foglalkozásom miatt nem kísérhetem. Bátran, büszkén álljon a király elé, úgy, ahogy rangjához illik, és adja át kérvényét, a király alighanem kénytelen lesz elolvasni, és nem hiszem, hogy elutasítaná.

Ahogy mondta, a trónterem ajtaja csakugyan hamarosan kinyílt, s amint ilyenkor szokás, az udvaroncok sorra megindultak arrafelé, és lassú, de folyamatos, szakadatlan menetben áramlottak a trónterembe.

Mikor Nigel is sorra került, és megmondta a nevét az ajtónál, Maxwell habozni látszott. - Önt itt senki sem ismeri - mondta. - Az a kötelességem, uram, hogy senkit se engedjek be a trónterembe, akit nem ismerek személy szerint, csak ha valaki megbízható személy bemutatja az illetőt.

- George Heriot urammal jöttem - szólt Nigel kissé zavartan, amiért most váratlanul feltartóztatták.

- Heriot mester neve jó kezesség, ha arany-ezüst forog kockán - válaszolta Maxwell fölényes udvaroncmosollyal -, de ha származásról kell tanúskodni, nem sokat ér. Csak tisztemnél fogva vagyok kénytelen erélyes lenni. Lordságod elállja az utat, ne haragudjék, kérem, álljon félre innét.

- Mi történt? - szólt ekkor az öreg skót lord, aki egy ideig George Heriottal beszélgetett, miután amaz búcsút vett Nigel-tól, és most, mikor látta, hogy vita támadt az ifjú idegen és Maxwell között, előrelépett.

- Semmi, semmi - szólt Sir Mungo Malagrowther -, Maxwell másodkamarás uram csupán annyit mondott, igen örül, hogy Lord Glenvarlochot itt láthatja az udvarnál, mert az ő apjának köszönheti hivatalát... legalábbis mintha erre célzott volna... pontosabban meg nem mondhatom, lordságod is tudja, milyen rosszul hallok. - A körülállók, akik Sir Mungo gúnyolódó hajlamának ezt a sikerült megnyilvánulását hallották, fojtottan kuncogtak, hangosan persze nem nevethettek. Az öreg főnemes azonban közelebb férkőzött az ifjúhoz, és így szólt: - Micsoda! Vitéz öreg ellenfelem, Ochtred Olifaunt fia? Én magam vezetem be a király színe elé.

Így szólván minden további szertartásoskodás nélkül belekarolt Nigelba, és már vitte is volna befelé, Maxwell azonban a botját még mindig keresztben tartotta az ajtó előtt, és, bár kissé habozva, megszeppenve, mégis így szólt: - Lordom, ezt az urat itt senki sem ismeri, nekem pedig megparancsolták, hogy szigorú legyek ebben a dologban.

- Ugyan-ugyan - szólt az öreg lord -, én felelek érte, hogy az apja fia, megismerem a szemöldöke ívéről... bár mondhatom, Maxwell, te is épp elég közelről ismerted az apját ahhoz, hogy bízvást félretedd aggályaidat; engedj csak be minket. - Így szólt, félrehajlította a másodkamarás botját, s az ifjú nemest karonfogva bevezette a trónterembe.

- No hát, édes öcsém uram - mondta -, mindenképp meg akarok ismerkedni kegyelmeddel. Bizony jól ismertem az apját, lándzsát törtem, kardot mértem össze vele, s becsületemre válik, hogy ott nem maradtam a porondon, és most megemlékezhetem róla. A Douglas-háborúk idején ő a királlyal tartott, én meg a királynővel, siheder legények voltunk mind a ketten, egyikünk se félt se tűztől, se kardéltől, meg aztán ősi ellenségeskedésből is öltük egymást, ami pecsétgyűrűnkkel, kétélű pallosunkkal, címeres pajzsunkkal, sisakforgónkkal együtt apáról fiúra szállt.

- Halkabban, kedves Lord Huntinglen - suttogta egy kamarás -, a király, a király!

A vén gróf (mert kiderült, hogy ez a méltósága) megszívlelte a figyelmeztetést, és elhallgatott, Jakab király pedig csakugyan megjelent egy oldalajtóban, egy kis csoport kegyenc és szolgálattevő nemes között, s időnként hozzájuk intézve beszédét, sorjában fogadta az elébe járuló kívülállók hódolatát. Az uralkodó ezúttal több gondot fordított öltözetére, mint amikor először mutattuk be olvasóinknak, de volt a fellépésében valami eredendő félszegség, amitől a ruhája sehogy sem állt jól rajta, azonkívül pedig óvatosságában vagy gyávaságában (amint már említettük) ragaszkodott ahhoz, hogy oly vastagon bélelt ruhát viseljen, amelyet nem jár át a kard, és ettől egész megjelenése sután merev lett, ami furcsán ellentétben állt közvetlen, sőt közönséges, gyors, ideges mozdulataival, amelyekkel szavait kísérte. Magatartásából hiányzott a méltóság, viszont olyan kedves, szelíd, barátságos, derűs volt, oly védtelenül közszemlére tette minden gyengeségét, s oly sok türelemmel és elnézéssel viseltetett a másoké iránt, hogy modorával, nagy műveltségével és jó adag csavaros, népies szellemességével mindenkit megnyert magának, aki személyesen megismerte.

Amikor Huntinglen grófja bemutatta Nigelt az uralkodónak, mert a derék úr magára vállalta ezt a feladatot, a király igen kegyesen fogadta az ifjú lordot, és kísérőjéhez így szólt: - Örülök, hogy kettőtöket így együtt látlak, mert az őseitek inkább szembe szoktak állani, mint hajdanán lordságod maga is ennek a gyereknek az apjával, kard kard ellen, ami bizony rosszabb szokás volt, mint ez a mostani.

- Az volt valóban - szólt Lord Huntinglen -, míg felséged egy napon el nem érte, hogy Lord Ochtred és én kezet szorítsunk egymással, akkor, amikor felséged együtt vendégelte meg mindazokat az urakat, kik közt ősi harag volt, és megparancsolta nekik, hogy színe előtt békejobbot nyújtsanak egymásnak.

- Emlékszem rá - szólt a király -, emlékszem még most is, áldott nap volt az a szeptember tizenkilencedike, legszebb az év minden napja közül, és nevetett a szívem, mikor láttam, hogy mosolygott azoknak a legényeknek egyike-másika, mikor nagy erősen kezet fogtak. Azért féltem is, igaz hitemre, hogy valamelyik, leginkább az északi törzsfők közül, még dacolni mer majd fölszentelt színünk előtt, de csak sikerült rávenni őket, hogy kéz a kézben együtt menjenek a Keresztig, mi magunk legelöl, és vígan megigyanak ki-ki egy kupa bort, hogy abba fojtsák bele a haragot, s örök barátságot merítsenek belőle. Abban az évben az öreg Anderson volt a polgármester, sírt szegény örömében, és a városi tanácsurak egytől egyig táncra perdültek, hajadonfőtt, úgy fickándoztak előttünk örömükben, mint az ötéves csikók.

- Boldog nap volt csakugyan - szólt Lord Huntinglen -, felséged uralkodásának történetéből bizonyára nem fog kimaradni.

- Nem is engedném meg, uram - válaszolta a felség -, nem hagynám, hogy kifelejtsék az évkönyveinkből. Beati pacifici,[40] bizony, így igaz ez. Az én angol hűbéruraim is jobban megbecsülnének, ha tudnák, hogy én vagyok az egyetlen türelmes ember a családunkból. Ha a Tüzes Orcájú Jakab jött volna közétek - szólt körültekintve -, vagy a dédapám, a floddeni csata véres emlékezetű hőse, másképp volnátok, alighanem.

- Másodszor is visszakergettük volna északra, ahonnét jött - suttogta az egyik angol nemes.

- Legalább férfi ülne a trónon - szólt a másik fojtott hangon -, még ha mindjárt skót is.

- No lássuk csak, te legény - szólt a király Lord Glenvarlochhoz -, te meg hol töltötted a kölyök-idődet?

- Legutóbb Leydenben, felséges uram - válaszolta Lord Nigel.

- Úgy, hát ott búvárkodtál - mondta a király -; igaz hitemre, szerény és okos ifjúnak látszol, a pirulást sem felejtetted el, mint általában az utazgató monsieur-k legtöbbje. Úgy fogadunk, ahogyan tudóshoz illik.

Erre kihúzta magát, köhintett egyet-kettőt, és a felsőbbrendű műveltség látható tudatában körültekintett, míg minden udvaronc, akár értett, akár nem értett latinul, előre nem sereglett, fülét hegyezve, s ekkor a tudós uralkodó ekképp intézte kérdéseit Nigelhoz:

- Khö, khö! Salve bis, quaterque salve, Glenvarlochides noster! Nuperumne ab Lugduno Batavorum Britanniam rediisti?[41]

Az ifjú nemes mélyen meghajolt, és így válaszolt: - Imo, rex augustissime... biennium fere apud lugdunenses moratus sum.^[42]

Jakab király pedig így folytatta: - Biennium dicis? Bene, bene optime factum est... Non uno die, quod dicunt... intelligisti, Domine Glenvarlochiensis...[43] He?

Nigel mély meghajlással felelt, a király pedig a mögötte állókhoz fordulva, így szólt:

- Adolescens quidem ingenui vultus ingenui que pudoris.[44] - Majd ismét rákezdte a tudós kérdezgetést: - Et quid hodie Lugdunenses loquuntur... Vossius vester nihilne novi scripsit?... Nihil certe, quod doleo, typis recenter edidit.^[45]

- Valet quidem Vossius, Rex benevole - felelte Nigel -, ast senex veneratissimus annum agit, ni fallor, septuagesimum.[46]

- Virum, mehercle, vix tam grandaevum crediderim - mondta erre az uralkodó. - Et Vorstius iste?... Arminii improbi successor aeque ac sectator... Herosne adhuc, ut cum Homero loquar, ζωός έστί καί έπί χθονί δέρκων?^[47]

Nigelnak szerencséjére eszébe ötlött, hogy az a hittudós, akit őfelsége a hollandiai hittudomány állapota felől tudakozódván megemlített, személyes ellenségeskedésbe került Jakabbal, amit a király annyira lelkére vett, hogy hivatalos levélben szólította fel az Államokat, alkalmazzanak világi hatalmat, erőszakos eszközöket a tudós ember személye ellen, mert meg kell akadályozni, hogy eretnekségét terjeszthesse, azonban őfelségének ezt a parancsát épp ő szent felsége általános türelmet hirdető elvei segítségével, ha nem is könnyen, de meg lehetett kerülni.

Lord Glenvarloch mindezt tudta, s bár még csak öt perce gyakorolta az udvaroncmesterséget, máris volt olyan talpraesett, hogy így válaszoljon: - Vivum, quidem, haud diu est, hominem videbam... vigere autem quis dicat, qui sub fulminibus eloquentiae tuae, Rex magne, jamdudum pronus jacet, et prostratus?[48]

Jakab király már amúgy is boldog volt, hogy tanultságát fitogtathatta, most azonban, hogy ilyen bókkal illették, valósággal ujjongásban tört ki. Dörzsölgette a kezét, izgett-mozgott, kuncogott magában, és így kiáltott: - Euge! Belle! optime![49] - majd odafordult Exeter és Oxford püspökéhez, akik mögötte állottak, és így szólt: - Uraim, halljátok a skóciai latin műveltség e remek példáját; bárcsak minden angol alattvalónk is tudna annyit, mint ez a fiatalember itt, hasonlóképp ősi királyságunk többi előkelő ifjaihoz, s ráadásul, mi megőriztük az eredeti római kiejtést is, mint a kontinens többi művelt nemzete, úgy hogy mi akárki tudós emberrel elbeszélgethetünk az egész világon, aki csak tud latinul, ti azonban, tanult angol alattvalóink, még a különben nagytudományú egyetemeiteken is olyan latint beszéltek, mint abban a tündérmesében a menyasszony "csípett lába, vágott lába", aztán az efféle beszédet... már ne vegyétek sértésnek... senki a világon rajtatok kívül meg nem értené, és így a latin, quo ad Anglos,^[50] már nem lehet communis lingua,^[51] vagyis az összes tanult ember tolmácsa a földkerekségen.

Exeter püspöke meghajolt, mintegy tudomásul véve a királyi bírálatot, az oxfordi főpap azonban egyenesen állt, mint a cövek, éppúgy készen arra, hogy forró parázson sütögessék, akár a híveiért, akár egyeteme latinságáért, mint ha valami hittételről volna szó.

A király nem várt választ egyik püspökétől sem, hanem tovább kérdezgette Lord Nigelt, most már a hazai nyelven: - No hát, Múzsák szépreményű alumnusa, mi hozott hozzánk a messzi Északról?

- Hogy felségednek hódoljak - szólt az ifjú nemes fél térdre ereszkedve - és - tette hozzá -, hogy kezéhez juttassam alázatos és tiszteletteljes kérvényemet.

Ha Nigel most pisztolyt szegez Jakab királyra, az bizonnyal jobban meghökkentette volna, de aligha kelthetett volna benne (ha a félelmét nem számítjuk) nagyobb nemtetszést és felháborodást.

- Igazán, fiú? - kérdezte. - Hát senki sincs, még csak mutatóban se, aki jószívből jönne fel onnét hozzánk, nem pedig ex propositio... haszonleső szándékból, csupán csak azt lesve, hogy mit csikarhatna ki szerető urából? Három napja múlt, hogy kis híján a halálunkat okozta, amivel aztán gyászba is borította volna a három királyságot, egy otromba paraszt, aki olyan nagy igyekezettel akart a kezünkbe nyomni egy ilyen csomó írást, ni, és lám már megint ugyanazzal állják el az utunkat, a saját udvarunkban. A titkárunkhoz azzal a követeléssel, lordom... a titkárunkhoz vele!

- Egyszer már benyújtottam alázatos kérvényemet felséged államminiszterének - szólt Lord Glenvarloch -, de úgy tűnik...

- Hogy nem fogadta el, mi? - vágott a szavába a király. - Lelkemre, a titkárunk jól érti a királyi tudomány azon részét, amelyet elutasításnak neveznek, jobban, mint mi magunk, csak azt olvassa el, ami kedvére van... Alighanem szorgosabb titkára volnék, mint ő nekem... Lordom, hát Isten hozott minálunk Londonban, aztán... mivel úgy látom, igen eszes és tanult ifjú vagy, azt tanácsolom, fordítsd a hajó orrát megint északnak, és vedd be magad a Szent András-apátságba egy kis időre, s én örvendek majd, ha hallom, hogy szépen haladsz a tanulmányaidban... Incumbite remis fortiter.^[52]

Beszéd közben a király hanyagul forgatta kezében az ifjú lord kérvényét, mintha csak azt várná, hogy eldobhassa, vagy legalábbis olyan helyre tehesse, ahonnan többé elő nem veszi, mihelyt a kérvényező háttal fordul feléje. Nigel kiolvasta ezt hideg és közömbös tekintetéből, és abból, hogy a papírlapot csavargatta-hajtogatta. Szívében keserű haraggal felállt, és azon volt, hogy minél gyorsabban távozzék. De a mellette álló Lord Huntinglen alig észrevehetően megérintette a kabátja ujját, Nigel megértette az intést, és változtatott szándékán, csak néhány lépéssel ment odébb, ott megállt és várt. Erre Lord Huntinglen térdepelt le helyette a király elé, és így szólt: - Kérem felségedet, idézze emlékezetébe, hogy egy bizonyos napon azt ígérte, felszentelt életének minden évében teljesít egy kegyet, akármit is kérhetnék!^[53]

- Emlékszem, uram - válaszolt Jakab király -, hogyne emlékeznék, oka is van, miért... akkor volt az, mikor királyi torkunkat kiszabadítottad Ruthven, ama gaz áruló szorításából, mert belédöfted tőrödet a kutyába, ahogyan hű alattvalóhoz illik. Akkor ígértem meg, amire most emlékeztetsz... mégpedig szükségtelenül... s mondhatom, félig-meddig nem is voltam eszemen, annyira örültem, hogy megszabadulhattam, és megígértem, mondom, hogy minden évben teljesítem egyszer, amit kívánsz, akármi legyen az, és még mikor kitisztult királyi elménk, akkor is megerősítettük ezt az ígéretet restrictive és conditionaliter, azaz ha lordságod kívánsága mindig oly határok között marad, melyeket királyi megítélésünk szerint eszélyesen szerénynek tarthatunk.

- Úgy volt, kegyelmes királyom - szólt a vén gróf -, de alázatosan kérem, mondja meg, vajon kívántam-e valaha is többet, mint amennyit felséged jóakarata megadhatott?

- Nem, uram, szavamra, soha! - szólt a király. - Nem emlékszem, hogy valaha kértél volna tőlem bármit is magadnak, hacsak nem egy kopót vagy sólymot, vagy tán egy őzbakot a Theobald vadaskertjéből. Hanem mihez szolgál ez a hosszú bevezetés?

- Egy kéréshez, amelyet felséged elé terjesztek - szólt Lord Huntinglen -; ez pedig nem más, mint hogy most mindjárt kegyeskedjék felséged megnézni Lord Glenvarloch kérvényét, és ne utasítsa se az államminiszteréhez, se máshoz a tanácsosai közül, hanem úgy cselekedjék, ahogy felséged maga jónak és igaznak tartja.

- Lelkemre, uram, ez aztán különös - szólt a király -, ellenséged fiáért állsz ki!

- Csak volt ellenségem, míg felséged barátokká nem tett minket - válaszolt Lord Huntinglen.

- Helyesen szóltál, uram! - válaszolta a király. - Igaz keresztényhez illően. Mármost ami ennek a fiatalembernek a kérvényét illeti, félig-meddig tudom, miben jár, és a való igazság az, hogy George Heriotnak már meg is ígértem, hogy teljesítem a kérését, hanem hát itt szorít a cipő. Steenie meg Kicsi Károly sehogy sem szívelhetik... meg a te fiad sem, uram... így aztán azt gondolom, neki is jobb, ha visszamegy Skóciába, mielőtt rossz végre jut általuk.

- Engem, ne vegye zokon felséged, nem irányíthat tetteimben a fiam - szólt a gróf -, sem pedig más forrófejű ifjonc, ahányan vannak, egy se.

- No hát, engemet sem - válaszolta az uralkodó -, apám lelkére mondom, egyikük sem fog helyettem királyt játszani... azt teszem, amit akarok, s amit tennem kell, ahogy szabad királyi akaratomból telik.

- Vagyis felséged megadja a kegyet, amire kértem? - kérdezte Lord Huntinglen.

- Meg én, úgy éljek, hogy megadom - mondta a király -, hanem jöjj utánam erre, hadd legyünk csak magunk.

Ezután sietős léptekkel átvezette Lord Huntinglent az udvaroncok között, akik rezdületlen arccal figyelték a különös jelenetet, amiként az ilyen esetben minden udvarnál történni szokott. A király egy kis szobába vitte Lord Huntinglent, és amint beléptek, mindjárt arra kérte, hogy csukja be vagy reteszelje el az ajtót, de aztán következő szavával máris visszavonta, amit mondott: - Nem, mégsem, lordom, hitemre, király vagyok, szabad ember... azt teszem, amit akarok, s amit tennem illik, iustus et tenax propositi[54] vagyok, úgy ám, hanem azért ne menj el az ajtó mellől, Huntinglen, nehogy a Steenie még rám rontson itt haragjában.

"Jaj, szegény uram! - sóhajtott magában Huntinglen grófja. - Mikor még régi, hidegebb hazádban voltál, nem vacogott benned így a lélek."

A király gyorsan átfutotta a kérvényt avagy folyamodványt, de közben minduntalan az ajtóra emelte a szemét, majd újra lesütötte a papírlapra, mert rögtön szégyellte is magát, hogy Lord Huntinglen, akit nagyra becsült, gyávának tartja majd.

- Az az igazság - szólt, miután gyorsan végzett az olvasással -, hogy ez igen nehéz ügy, nehezebb, mint amilyennek először feltüntették nekem, bár akkor is sejtettem már, hogy van mögötte valami. Szóval, a fiú csak annyit akar, hogy visszakapja a pénzt, amivel tartozunk neki, és kiválthassa apjától örökölt birtokát? Jól van, Huntinglen, no de hát egykettőre újból adósságba keveredhetik, miért vegyen a nyakába annyi hold vadon erdőt? Hagyja azt a földet, hagyja csak úgy, ahogy van, skót kancellárunk már odaígérte Steenie-nek... a legjobb vadászterület egész Skóciában... Kicsi Károly meg Steenie jövőre már szarvasbikát akar ott hajtani... kell nekik az a föld... kell nekik mindenáron, adósságunkat az utolsó garasig leszámoljuk az ifiúrnak, s itt nálunk költheti el a pénzt, a királyi udvarban, vagy ha mindenképp földre fáj a foga, üsse kő! jóllakatjuk angol földbirtokkal, ami kétszer annyit ér, dehogy, tízszer annyit is, mint az az átkozott hegyes-völgyes, mocsaras, ingoványos vidék, ahová annyira húzza a szíve.

S míg így beszélt, a szegény király csak kódorgott ide-oda a szobában, szánandó bizonytalanságban, amely annál komikusabb volt, mivel a lábát félkörösen csoszogva húzta maga után, és félszegen babrált a csokrokkal és szalagokkal, amelyek ruháját alul összetartották.

Lord Huntinglen higgadtan figyelte, és így válaszolt: - Felséges uram, kérem, mikoron Akháb király elkívánta Nábót szőlőjét, így felele Nábót Akhábnak: "Isten őrizzen, hogy néked adjam az én atyáimtól maradt örökséget."

- No csak, lordom, no csak! - kiáltott Jakab király, s egész arcát, még az orrát is elöntötte a pír. - Remélem, nem akarsz hittudományból megleckéztetni? Nem, nem kell attól tartanod, uram, hogy félek igazságot szolgáltatni bárkinek is; és ha lordságod nem jár kezemre abban, hogy békében intézzük el ennek az ifjú embernek az ügyét... pedig azt hiszem, ahogyan meg is mondtam, az lenne jobb neki is... no hát, mivel meg kell lennie... vigye el az ördög, király vagyok, szabad ember, kapja meg hát a pénzét, ami kell neki, és váltsa ki rajta az örökségét, aztán építsen rá malmot, templomot, bánom is én... - Így szólván, nagy sebbel-lobbal rendelkezést írt a Skót Államkincstárnak, hogy a mondott összeget nyomban fizessék ki, majd hozzátette: - Hogy hogyan fizetik ki, azt nem tudom, de erre a számlára csak kerítenek neki valahonnét pénzt az aranyművesek, akik fűnek-fának készséggel adnak pénzt, csak épp nekem nem. Te pedig most már láthatod ebből, Huntinglen uram, hogy nem vagyok sem szószegő... hisz teljesítettem a kívánságodat, ahogy megfogadtam... sem Akháb király nem vagyok, mert nem foglalom el Nábót szőlőjét, sem pedig akarat nélküli báb nem vagyok, akit kegyencei és tanácsosai úgy forgatnak az ujjuk körül, ahogy nekik tetszik. Elismered-e, hogy egyik sem vagyok ezek közül?

- Hazám nemes szívű fejedelme vagy - szólt Huntinglen, s letérdelt, hogy kezet csókoljon a királynak -, igazságos és nagylelkű, mint mindig, ha szíved ítéletére hallgatsz.

- No - szólt a király, s kedélyesen elnevette magát, és felsegítette hűséges szolgáját térdepléséből -, mind ezt mondjátok, ha megteszem, amit kívántok. Itt van, ni, vidd ezt az aláírást, és ne is lássalak benneteket, se téged, se az ifiurat. Csodálom, hogy eddig is nem tört ránk Steenie vagy Kicsi Károly.

Lord Huntinglen sietve távozott a kis szobából, mert tudta, hogy kellemetlen jelenet következik, amelynek nem volna jó tanúja lenni; olykor-olykor megesett az ilyen, ha Jakab sokat emlegetett szabad akarata szerint határozott, zsarnoki kegyence, Steenie tetszése ellen, így nevezte ugyanis Buckingham herceget, mivel úgy találta, hogy csinos ábrázata hasonlít ahhoz az archoz, amelyet az olasz művészek István vértanúnak szoktak festeni. A gőgös kegyencet pártolta a szerencse, mert a trónörökösnél ugyanolyan nagy becsben volt, mint magánál a királynál. Voltaképp, az utóbbi időben, már nem is sokat törődött a királlyal, és minden valamennyire is tájékozott udvaronc tudta, hogy Jakab király is inkább csak megszokásból tűri gyámkodását, csak azért, mert fél tőle és nem meri magára szabadítani haragja viharát, nem pedig azért, mintha az elhatalmasodott kegyencét, aki általa nőtt naggyá, még most is ugyanúgy becsülné, mint régen. Huntinglen grófja biztonságba helyezte az értékes kézjegyet, és olyan gyorsan távozott a belső szobából, amint csak tehette, kínos lett volna ugyanis végignézni azt a jelenetet, amely várható volt, amikor a herceg megérkezik, s a királyt sem akarta megszégyeníteni jelenlétével, olyan helyzetben, amikor legkevésbé sincs szükség egy harmadik személyre.

Amint a trónterembe ért, gyorsan megkereste Lord Glenvarlochot, aki visszahúzódott az egyik ablakfülkébe, hogy elbújjék a bámészkodók szeme elől, akik meglepetésükben és kíváncsiságukban mind látni akarták. Huntinglen belekarolt az ifjú lordba, és szó nélkül kivezette a trónteremből az első előszobába. Itt találták az érdemes aranyművest, aki kérdő tekintettel ment elébük, de az öreg lord azonnal megnyugtatta, így szólván: - Rendben van. Kész a bárka? - Heriot azt felelte, igen. - No, a pad szélén csak megférek én is, ahogy a csónakosok mondják - szólt Lord Huntinglen -, viszonzásul pedig meghívnám kegyelmeteket ebédre, azért is, mert meg kellene beszélnünk egyet-mást.

Mentek csendben a gróf után, egy szó sem esett köztük, s már a második előszobában voltak, amikor az ajtónállók átható kiáltása és a sietős izgés-mozgás, amellyel az érkező elől széles sávban kitértek, s ahogy szájról szájra továbbadták a hírt: "A herceg! A herceg!", tudtukra adta, hogy a mindenható kegyenc közeledik.

S már be is lépett a királynak e később oly szerencsétlen végre jutott kegyeltje. Gazdag, díszes öltözéket viselt, azt, amelyet Van Dyck is megörökített képén, s amely olyan jellemző azon büszke korra, mikor az arisztokrácia, bár érezte már hatalmának közelgő összeomlását, a külső látszat fenntartásával, fényűző pazarlással még igyekezett a közrendűek fölötti feltétlen felsőbbrendűségét bizonyítani. Buckingham hercege szép és parancsoló arcvonásaival, délceg alakjával, kecses mozgásával és modorával valóban előkelő jelenség volt, s a kor festői öltözete senkinek sem állhatott jobban, mint neki. Most azonban az arcán elégedetlenség tükröződött, ruháját, úgy látszott, sebtében öltötte magára, megjelenése rendezetlenebb, mint ahogy a hely megkívánná, járása gyors, hangja ideges, támadó.

Mindenki nyomban észrevette a szemöldökén, milyen haragos kedvében van, és oly hirtelen álltak félre útjából, hogy Huntinglen grófja, aki csak úgy mozdult, ahogyan kedve tartotta, valamint társai, akik, ha jobban is esett volna nekik visszavonulni, sehogyan sem hagyhatták el az öreg lordot, egyszerre csak magukra maradtak a szoba közepén, s egyenest a haragvó kegyenc útjába kerültek. Amint a herceg Huntinglenre nézett, komor arccal épp csak megérintette a kalapját, Heriot előtt azonban gúnyos, mély hódolattal megemelte, úgyhogy a kalap forgója az árnyékot vető tollal egészen a padlóig lendült. A polgár, mikor üdvözlését egyszerűen, sértődés nélkül viszonozta, csak annyit mondott: - Uram, a túlzott bókolás néha épp ellenkezője az udvariasságnak.

- Sajnálom, hogy így gondolja, Heriot mester - válaszolt a herceg -; csak pártfogásába akartam magam ajánlani mély bókommal... a segítségéért esedeztem. Mert úgy hallom, újabban prókátornak csapott fel... terveket sző... tevékenykedik... hivatásának tekinti, hogy támogassa azokat a rangos kérvényezőket, akiknek véletlenül épp üres a zsebük. Azt hiszem, a pénzes zacskói nem is hagyják cserben ebben az újabb nagyzási hóbortjában.

- Annál is kevésbé hagynak cserben, hercegem - szólt az aranyműves -, mert nem török nagyra.

- Ó, kedves Heriot mester, mennyire igazságtalan saját magához - folytatta a herceg ugyanazon a gúnyolódó hangon -; ahhoz képest, hogy egy edinburghi üstfoltozó fia, igazán ügyesen tevékenykedik az udvarnál. Legyen olyan kedves, mutasson be ennek az előkelő születésű nemesúrnak, akit pártfogásával segít és megtisztel.

- Ez az én feladatom - szólt Lord Huntinglen nyomatékkal -; hercegem, örvendek, hogy bemutathatom önnek Nigel Olifauntot, Glenvarloch lordját, az egyik legősibb és legbefolyásosabb skóciai bárói család örökösét... Lord Glenvarloch, bemutatom önnek Buckingham herceget, Sir George Villiers lovag örökösét Brooksbyból, Leicester megyéből.

A hercegnek haragjában még sötétebbre vált az arca, és gúnyosan meghajolt Lord Glenvarloch előtt, amaz pedig büszkén, visszafojtott indulattal viszonozta udvariasságát. - No, tehát megismertük egymást - szólt a herceg pillanatnyi szünet után, aztán mintha olyasmit érzett volna meg az ifjú nemesben, ami többre tette érdemessé, mint az a fölényes gúny, amellyel először hozzá fordult, így szólt: - Ellenségét ismerte meg bennem.^[55]

- Köszönöm a nyíltságát, herceg - válaszolta Nigel -; mert a hamis barátnál jobb a nyílt ellenfél.

- Ön pedig, kedves Lord Huntinglen - szólt a herceg, - úgy tűnik, ezúttal túllépett azon a határon, melyet véges türelmünk megenged önnek, mint a barátom és a trónörökös barátja apjának.

- Szavamra, hercegem - válaszolta a gróf -, bárki könnyen túllép oly határokon, amelyeknek létezéséről mit sem sejt. Az, hogy fiam ilyen magas rangú társaságban forog, sem biztonságomat nem szavatolja, sem tetszésemmel nem találkozik.

- Ó, uram, ismerjük önt és elviseljük jelenlétét - szólt a herceg -, ön is egyike azoknak, akik egyetlen jótettükért élethossziglan megengedhetnek maguknak mindent.

- Hitemre, ha így is van, uram - szólt a vén gróf-, akkor is több joggal engedhetnék meg magamnak egyet-mást, mint némelyek, akiknek egyetlen jótettéről sem tudok. Hanem, uram, semmi szándékom önnel kötekedni, nem lehetünk sem barátok, sem ellenségek, járjon csak a maga útján, én is járok a magamén.

Buckingham egy szót sem felelt, csak fejébe nyomta kalapját, hanyag, gúnyos mozdulattal meglengetve a tollat a tetején. Útjuk elvált, a herceg a termek során át továbbment, a másik három pedig ismét a Whitehall-lépcsőn át távozott a palotából, s beszállt a polgár bárkájába.

 

Tizedik fejezet

Szerencsédet ne bízd hamis kerékre,
Mit kocka gördít, táncos tarka csont;
Se, mint Egyiptomban királyi szajha,
Borrá ne olvaszd drága gyöngyödet.
Íly módon fogy, Lothario, a birtok
Holdról araszra, lesz rézzé arany,
Gyalázattá a hír, s a rászedett
Szegény bolond, bár tisztes kényelem
Lett volna része, jut nyomorba, sírba.

(VÁLTOZÁSOK)

Mikor a bárka már a Temzén ringott, a gróf elővette zsebéből a kérvényt, a király jóváhagyására mutatott, és megkérdezte George Heriotot, vajon ezzel rendben van-e az ügy úgy, ahogy hivatalosan lennie kell. Az érdemes polgár sebesen végigolvasta az írást, előrelendítette a kezét, mintegy azért, hogy Lord Glenvarlochnak gratuláljon, de észrevette magát, inkább feltette a szemüvegét (az öreg David Ramsay ajándékát), és még egyszer végigolvasta a királyi végzést, kritikus, üzleti figyelemmel. - Nincs ebben semmi hiba, minden teljesen szabályszerű - szólt ezután Huntinglen grófjához -, szívből örülök, hogy így sikerült.

- Nem kétkedem a szabályszerűségében - szólt a gróf-; a király ért az üzlethez, s csak azért nem gyakorolja, mert tunyasága révén lassan elhomályosulnak benne azok a képességek, amelyek pedig igen alkalmassá tennék arra, hogy maga ellenőrizze ügyeit. De mit tehetünk most már ifjú barátunkért, Heriot uram? Ismeri a körülményeimet. Egy skót lordnak, aki az angol udvarnál él, nemigen van pénze. Másrészt, ha ezt a meghatalmazást nem tesszük azonnal pénzzé, az adóslevél, vagy jelzáloglevél, vagy micsoda alapján, ahogy nekem sebtében ezt az ügyet felvázolta, egykettőre elárverezik a fiatalember birtokát.

- Úgy is van - szólt Heriot elgondolkodva -; nagy összeget kell megfizetni adósságképpen, és ha azonnal le nem számoljuk a pénzt, hatályát veszti a birtokjog, ahogy a jogászok mondják; a birtok dobra kerül.

- Nemes szívű, nagylelkű barátaim - szólt Nigel -, akik kezükbe vették ügyemet, mikor nem is vártam, nem is érdemeltem, nem akarok én továbbra is a kegyelmetek terhére lenni. Máris nagyon sokat tettek értem, pedig mindeddig semmivel se tudtam jóságukat megszolgálni.

- Nyugalom, fiatalember, nyugalom - szólt lord Huntinglen -; nyomon vagyunk már mi ketten, az öreg Heriot meg én. Hallgassuk csak! Mondani készül valamit.

- Uram - szólt a polgár -, Buckingham herceg lefitymált minket, polgári pénzeszsákokat, de megeshetik, hogy a pénzes zsákok egyszer-másszor kinyílnak, és megmentenek a végpusztulástól egy romlásnak indult nemesi családot.

- Tudjuk, hogy így van - hagyta rá Lord Huntinglen -; sose törődjék Buckinghammel, azzal a pulykakakassal... halljuk, mit ajánl ön.

- Már említettem Lord Glenvarlochnak - szólt Heriot -, hogy az összeget, amellyel tartozik, elő lehetne keríteni egy oly határozatra, mely most birtokunkban van, és becsületszavamra ígérem, hogy elő is fogom kerítem. Hanem akkor a pénz kölcsönzőjének ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, ugyanabban a cipőben kell járnia, mint a mostani hitelezőnek, akinek a pénzt átadja.

- Ugyanabban a cipőben! - ismételte szavát a gróf. - Nohát, kedves barátom, mi köze lehet ehhez az ügyhöz bármiféle cipőnek vagy akár csizmának?

- Ez csak amolyan kereskedői szólás, lordom. Rám ragad néhány, miközben ügyleteimet intézem - mondta Heriot.

- Elhiszem, Heriot uram, meg sok egyéb is gondolom, értékes tudás - felelte Lord Huntinglen -; csak árulja el végre, hová akar kilyukadni.

- Csupán oda - folytatta a polgár -, hogy a pénzt kölcsönző személy olyan értelemben fog tárgyalni a jelzáloglevél avagy adóslevél birtokosával, hogy amaz szolgáltassa át neki a Glenvarloch birtokot, s így az adósság fejében az továbbra is zálogban maradjon, arra az esetre, ha a Skót Államkincstárnak szóló fizetési parancs hatálytalannak bizonyulna. Attól tartok, hogy a közállapotok jelen bizonytalanságában igen nehezen fogunk ekkora összeghez jutni, ha a hitelezőt nem biztosítjuk ilyeténképp.

- No csak! - szólt Huntinglen grófja. - Ezzel vigyázzunk ám! Valami eszembe jutott... Mi történik, ha az új hitelezőnek is megtetszik a birtok, ez a csodálatos vadászterület, csakúgy, mint őkegyelmességének, Buckingham hercegének, és ő is szarvasbikát szeretne ott hajtani az őszi idényben? Úgy tűnik, George uram, hogy az ön terve szerint új barátunknak éppúgy jogában áll majd kizárni Lord Glenvarlochot öröklött birtokából, mint a jelzáloglevél mostani tulajdonosának.

A polgár elnevette magát. - Kezeskedem érte - szólott -, hogy azok közül, akikhez ebben az ügyben fordulhatok, a legszenvedélyesebb sportember sem vágyott még soha messzebbre, mint az eppingi erdőbe, a polgármester húsvéti vadászatára. De lordságod óvatossága jogos. A hitelezőt kötelezni kell, adjon Lord Glenvarlochnak elég időt arra, hogy érvényt szerezhessen a királyi parancsnak és tehermentesíthesse birtokát, továbbá a hitelező mondjon le az azonnali birtokbavétel jogáról az ő javára. Ez utóbbit, azt hiszem, nem is lesz nehéz elérni, mivel a pénzt amúgy is az ő nevében kell megfizetni.

- De hogy találunk Londonban arra alkalmas embert, akivel elkészíttethetjük a szükséges iratokat? - kérdezte a gróf. - Ha öreg barátom, a halyardsi Sir John Skene életben volna még, bezzeg tőle kérhetnénk tanácsot. De hát az idő sürget, és...

- Én ismerek egy árva fiút - szólt Heriot -, egy írnokot a Temple-Barnál; az tud szerződést írni mind angol, mind skót jogi szabályok szerint, többször is megbíztam már fontos és kényes ügyekkel. Érte küldöm egyik szolgámat, és lordságod jelenlétében elkészíthetjük mindkét fél nevében az okiratokat, mert valóban úgy áll a dolog, hogy nem késlekedhetünk. - Lord Huntinglen készséggel beleegyezett, amint kikötöttek annál a magánlépcsőnél, amely a lord szép kastélyának parkja végéből vezetett le a folyóhoz, a szolgát mindjárt útnak is indították.

Nigel egészen elkábult belé, ahogy lelkes barátai versengve tanakodtak, milyen eszközökkel segítsék vissza birtokába, s dadogva igyekezett kifejezni köszönetét és háláját. De Lord Huntinglen újfent elhallgattatta, mondván, hogy erről többet egy szót sem akar hallani. Arra invitálta őket, hogy járjanak egyet a dúslombú fákkal szegett sétányon, vagy foglaljanak helyet a Temzére néző kőpadon, míg meg nem érkezik a fia, hogy ebédhez ülhessenek.

- Örülök, hogy alkalmam van bemutatni Dalgarnót Lord Glenvarlochnak - mondta -; szomszédok lesznek, és remélem, jobb szomszédok, mint amilyenek az őseik voltak. Nincs több, mint három skót mérföld a két kastély között, az egyik bástyáiról rálátni a másik tornyára.

Az öreg gróf egy pillanatra elhallgatott, úgy látszott, az emlékein tűnődik, melyeket a két kastély szomszédságának gondolata idézett föl benne.

- Lord Dalgarno az udvarral tart Newmarketba a jövő héten? - kérdezte Heriot, hogy másra terelje a szót.

- Alighanem az a szándéka - felelte Lord Huntinglen, s néhány pillanatra újra visszasüppedt elmélkedésébe, majd váratlanul így szólt Nigelhoz: - Ifjú barátom, ha most visszakapja örökségét, mert hiszem, hogy vissza fogja kapni, remélem, nem szaporítja majd az udvaroncok tétlen hadát, hanem hazamegy ősei birtokára, gondját viseli bérlőinek, segíti és pártfogolja szegény rokonait, védi a szegényeket a helybeli kis urak basáskodásától, s általában azt folytatja, amit apáink tettek, csak kevesebb ismerettel és gyengébb eszközökkel, mint amelyekkel mi rendelkezünk.

- Ezt a tanácsot oly valaki adja, aki régi és állandó dísze az udvarnak - szólt Heriot.

- Igen, udvaronc vagyok - mondta a gróf-, családomban az első, aki annak nevezheti magát... szürke szakállam batiszt nyakfodorra hajlik, selyem a kabátom, pedig apám még bivalybőr zekét és páncélt viselt. Nem arra vágyom, hogy visszatérjenek azok a harcos idők, csak arra, hogy dalgarnói vén erdőm újra visszhangozzék a hajtástól, a kürt szavától, a kutyaugatástól, hogy boltozatos ősi csarnokomban újra felhangozzék hűbéreseim és bérlőim vidám kiáltása, amint a kehely és kupa vígan körbejár közöttük. Látni szeretném a széles Tay folyót még egyszer, mielőtt meghalok... ahogy emlékeimben él, nem ér föl vele a Temze sem.

- Ó, uram - szólt a polgár -, hisz, ha akarja, könnyűszerrel elérheti mindezt... elhatározni egy pillanat műve, s az út sem tart tovább egy-két gyorsan futó napnál, máris ott lehet, ahol lenni szeretne... mi tartja hát vissza?

- A megszokás, Heriot uram, a puszta megszokás - válaszolta az öreg gróf -; ifjú embernek csak selyemszál, semmi más, könnyen fonja, könnyen szakítja el, de a mi öreg csontjainkra már úgy ránehezedik, mintha az idő vasbilinccsé merevítette volna. Rövid látogatásra nem megyek vissza Skóciába, az fölösleges fáradság lenne ilyen öreg embernek, ha pedig arra gondolok, hogy végleg visszatelepszem, nem tudom rávenni magam, hogy jó öreg uramat elhagyjam, hisz úgy vélem, néha azért csak hasznára lehetek, és oly sok éve már, hogy osztozom jó- és balsorsában. Hanem a fiamból, Dalgarnóból, skót nemest akarok faragni.

- Járt fönn északon az ifjú lord? - kérdezte Heriot.

- Múlt évben ott volt, és olyan lelkesen számolt be útjáról, hogy a trónörökös azt mondta, ő is mindenképp látni szeretné a vidéket.

- Ha jól tudom, őfelsége kegyeli Lord Dalgarnót, és Buckingham herceg ugyancsak - jegyezte meg az aranyműves.

- Igen - válaszolta a gróf -, és azért imádkozom, hogy ez a barátság mindhármuknak előnyére váljék. A trónörökös igazságos érzésű ember, de modora gőgös, elutasító és a legkisebb dolgokban is megátalkodottan csökönyös. A herceg pedig, bár nemes érzésű, lovagias, nagylelkű és nyíltszívű, sajnos, igen hirtelen haragú, nagyravágyó és féktelen. Dalgarnóban egy sincs meg e hibák közül, s ami hibája van, az inkább még lecsiszolódhatik a hercegek társaságában... De lám, itt is jön.

S valóban, Lord Dalgarno jött a fasor másik végéből a pad felé, melyen apja és a vendégek ültek; arcát és alakját Nigel kényelmesen szemügyre vehette. Kifogástalanul volt öltözve, majdnem túlzott gonddal, a kor fényűző divatja szerint, és ruházata jól illett korához (úgy huszonöt éves lehetett), alakja és arca előkelő szabású, arcán apjának férfias vonásai, amelyek azonban az örökké alkalmazkodó udvariasság megszokásától barátságosabb kifejezést mutattak, mint ahogy az öreg lord valaha is hajlandó volt a világot szemlélni. Egyébként viselkedése jól nevelt és kötetlen, sem nem merev, sem nem körülményes; valóban nem lehetett sem hideg gőggel, sem féktelen hevességgel vádolni, apjának tehát igaza volt, hogy hiányoznak belőle azok a hibák, amelyek szerinte a trónörököst és kegyencét, Buckinghamet jellemezték.

Amikor az öreg gróf bemutatta fiának Lord Glenvarlochot, s mint ifjú barátját ajánlotta szeretetébe és megbecsülésébe, Nigel közelről is szemügyre vette Lord Dalgarno arcát, mert látni akarta, van-e nyoma annak a titkos ellenszenvnek, amelyet a király egy töredék mondatában említett, mikor arra célzott, hogy új barátjának és Buckingham hercegnek az érdekei ellenkeznek az övével. De nem látott semmi efféle áruló jelet; ellenkezőleg, Lord Dalgarno azzal az őszinte nyíltsággal és udvariassággal fordult új ismerőséhez, mely mindig megteszi azonnali hatását, legalábbis a lelkes ifjú emberre.

Mondanunk sem kell, hogy a nyílt és barátságos viselkedést Nigel Olifaunt hasonló vidám szívélyességgel viszonozta. Hiszen fiatal volt, alig több huszonkét évesnél, és a körülmények folytán hosszú hónapokig el volt zárva a vele egyenrangúak társaságától. Amikor apja hirtelen halála hírére a Németalföldről visszautazott Skóciába, egyszerre ott találta magát jogi ügyletek labirintusában, minden jel szerint kiúttalanul, és számolnia kellett azzal a veszéllyel, hogy végül elveszti apai jussát, a birtokot s vele az ősi rangot is. Mivel mély gyászban volt, s egyébként is sértve érezte büszkeségét, és a váratlan meg nem érdemelt balszerencse is gyötörte a szívét, csakúgy mint az aggodalom ügyei bizonytalan kimenetele miatt, az ifjú Lord Glenvarloch, míg Skóciában tartózkodott, igen visszavonultan élt, arról pedig, hogy Londonban miként töltötte idejét, az olvasó már tudomást szerezhetett. Ez a bús, világtól elfordult életmód azonban egyáltalán nem felelt meg sem fiatal korának, sem pedig nyájas, társaságkedvelő természetének. Így hát valóban örömmel üdvözölte a vele egykorú és egyenrangú ifjú közeledését, s miután néhány szóból és jelzésből, mint a szabadkőművesek, a két ifjú nemes nyomban felismerte társában a közeledés vágyát, máris úgy érezte mindkettő, mintha jó ideje szoros barátság fűzné őket egymáshoz.

Alighogy létrejött ez a félig hallgatólagos megegyezés, Lord Huntinglen egyik szolgája közeledett a fasorban, és egy fekete kanavászba öltözött embert vezetett magával, aki meglehetős gyorsasággal jött utána, ahhoz képest, hogy mély alázatában és tisztelettudásában felsőtestét mindvégig begörbítve tartotta, a földdel párhuzamosan, attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a tisztes társaságot, amelynek be akarták mutatni.

- Hát ez meg kicsoda, te ördögadta szolga? - kérdezte a vén lord, aki változatlanul megmaradt türelmetlen és nagy étvágyú skót főúrnak, akármilyen hosszú időre szakadt is távol a hazájától. - És a John szakács, pestis lepje a máját, mért késik olyan sokáig az ebéddel?

- Alighanem én vagyok az oka, uram, hogy ez az ember ránk tört - szólt George Heriot -; az írnok ez, akit várunk. Nézz föl, legény, nézz a szemünkbe egyenest, ahogy becsületes emberhez illik, ahelyett, hogy így nekünk szeged a kobakodat, akár egy faltörő kost.

Az írnok erre hirtelen felegyenesedett, mint egy mozgó bábu, amelyen megnyomnak egy rugót. De akármilyen különös, sem a sietség, amellyel pártfogója parancsának eleget tenni igyekezett, amint Heriot mestertől megkapta az üzenetet, hogy fontos és döntő ügyről van szó, sem szorongása, melynek folytán, nyilván merő tiszteletből, földig görnyedve járt, attól fogva, hogy Huntinglen gróf birtokára lépett, sem e kettő együtt nem volt elég ahhoz, hogy egy kis színt vigyen az arcába. Homlokán gyöngyözött a veríték a sietségtől és az igyekezettől, arca azonban ugyanolyan sápadt faggyúszín maradt, mint volt, s ami még furcsább, a haja is ugyanolyan simán, egyenesen, rendezetten lapult a fejére kétoldalt, mint amikor először bemutattuk olvasóinknak, amint nyugodtan ült egyszerű íróasztala mögött.

Ahogy Lord Dalgarno megpillantotta a különös, puritán figurát, aki úgy állt előttük, mint egy aszott csontváz, fojtott kuncogással hajolt Lord Glenvarloch füléhez, s ezt suttogta:

Pokol pörköljön barnára, te liszt-arc!
Te hökkent liba-szem![56]

Nigel nem ismerte az angol színházat, s azért nem érthette meg ezt az idézetet, amelyet akkor Londonban lépten-nyomon citáltak. Lord Dalgarno észrevette, hogy célzását nem értették meg, azért így folytatta: - Arca után ítélve ez a fickó vagy szent, vagy pedig veszedelmes gazember; s amilyen kiváló véleménnyel vagyok az emberi természetről, én mindig a legrosszabbra gyanakszom. De a jelenlevő urak, úgy látszik, most hivatalos ügyben tárgyalnak. Sétál velem egyet a parkban, lordom, vagy inkább részt akar venni e komoly tanácskozásban?

- Kész örömmel önnel tartok - szólt Nigel, s már hátat is fordítottak a társaságnak, ám ekkor George Heriot, polgár voltára jellemző akkurátussággal, megjegyezte, hogy mivel megbeszélésük tárgya elsősorban Lord Glenvarlochot illeti, jobban tenné, ha velük maradna, igyekeznék megérteni, miről van szó, és tanúja lenne mindennek, amiben megegyeznek.

- Jóuram... és kedves Heriot barátom, az én jelenlétem teljesen felesleges - szólt az ifjú nemes -, csak terhükre lennék járatlanságommal, és semmivel sem érteném jobban az ügyet, végül is csak azt mondhatnám, hogy nincs merszem kivenni a kormányrudat tanácsadóim kezéből, akik eddig is kormányozták hajómat, míg látóhatáromon fel nem tűnt a szép kikötő, pedig reménye is már rég odaveszett. Kézjegyemet, pecsétemet adom rá, akármit határoznak, az írás velejét pedig jobban meg is érthetem Heriot uram rövid magyarázatából, ha szán rám annyi időt, mint e derék szakértő száz tudós szavából, jogi terminusából.

- Igaza van - szólt Lord Huntinglen -, nagyon jól van, jól teszi, hogy ezt az ügyet kettőnkre bízza, George uramra és énrám... nem fog bizalmában csalatkozni.

Amint a két ifjú nemes kart karba öltve elindult a sétányon, George Heriot hosszan utánuk nézett, s végül így szólt: - Valóban, ahogy lordságod igaz szóval mondja, Lord Nigel nem fog bizalmában csalatkozni, mégsem jár helyes úton; mert kötelessége mindenkinek, hogy pontosan ismerje a saját ügyét, ha már egyszer figyelmet érdemlő ügye akadt.

Ezek után a két úr hozzálátott, hogy együtt átolvassanak különféle iratokat, majd utasították az írnokot, hogyan szövegezze a szerződéseket, úgy, hogy a pénz kölcsönzői is biztonságban tudhassák magukat, s az ifjú nemes is megtarthassa a családi birtok visszaváltásának jogát, természetesen azzal a feltétellel, hogy előbb-utóbb a Skót Államkincstártól, vagy ha nem, hát másképp megszerzi az ehhez szükséges összeget. Az ügy részleteit szükségtelen leírnunk. De talán nem haszontalan megemlítenünk, mintegy jellemzésként, hogy Heriot a legapróbb részleteket is olyan szakértelemmel taglalta, ami azt mutatta, hogy nagy üzleti gyakorlata révén a skót vagyonátruházási módozatok útvesztőjében is el tud igazodni; továbbá, hogy Huntinglen gróf kevésbé volt ugyan tájékozott a részletekben, de nem engedte, hogy egy lépést is tovább haladjanak, míg meg nem értette, hogy miről van szó, s be nem látta, hogy az illető lépés jogilag szabályos.

Abbeli igyekezetükben, hogy az ifjú Lord Glenvarlochon segítsenek, ugyancsak kezükre járt az ügyes és buzgó írnok, akit Heriot beavatott ebbe a kényes üzleti ügybe. Andrew életében még nem bonyolított le ilyen horderejű ügyletet, s ráadásul a részleteket szeme láttára, füle hallatára vitatta meg egy valóságos gróf, meg egy olyan polgár, aki gazdagsága és jelleme alapján bízvást kerületének elöljárója lehetett volna, sőt a maga idején akár polgármester is.

Míg a két öregúr teljesen belemerült az izgalmas üzleti tárgyalásba, olyannyira, hogy a jó gróf még az éhét s az ebéd késését is elfelejtette, mert másra sem tudott gondolni, csak hogy az írnoknak megfelelő utasításokat adjanak, s mindent kellőképp megfontoljanak, mielőtt elküldik, hogy a szükséges szerződéseket letisztázza; a két fiatalember fel-alá sétált a folyó fölé nyúló teraszon, és oly tárgyakról beszélgetett, amelyekről Lord Dalgarno, kettejük közül az idősebb és tapasztaltabb, úgy gondolta, hogy leginkább érdekelhetik újdonsült barátját.

Az udvari élet örömeire terelte a szót, és ugyancsak csodálkozott, mikor meghallotta, hogy Nigel hamarosan vissza akar térni Skóciába.

- Ne is mondja, ön tréfál - kiáltott fel. - Az udvarban, mondanom sem kell, mindenki az ön kérvényének váratlan sikeréről beszél, s arról, hogy miképp sikerült diadalmaskodnia, úgy mondják, a legmagasabb hatalmakon, amelyek jelenleg a Whitehall konstellációit irányítják. Önre gondolnak... önre néznek... ki ez az ifjú skót lord, kérdik egymástól, aki egy nap leforgása alatt ennyire jutott? Jósolgatják egymásnak, milyen messzire, milyen magasra tudja kiépíteni a szerencséjét... ön pedig nem vágyik többre, mint hogy visszamenjen Skóciába, tőzeglángon sült rossz zabkenyeret rágni, lekezelni minden kékkalapos paraszttal, aki unokafivérének nevezi, ha Noéra megy is vissza a rokonságuk, vedelni az olcsó skót sört, enni a csontbőr szarvashúst, ha sikerül egyet-egyet elejtenie, rossz gebén lovagolni, és hagyni, hogy "szívbű tisztütt naccságos urunknak" szólítsa boldog-boldogtalan.

- Én sem hiszem, hogy valami víg élet várna rám - szólt Lord Glenvarloch -; még ha az ön édesapjának és a kedves Heriot mesternek sikerül is valamennyire remélhetővé tenni ügyem kedvező elintézését. Mégis meggyőződésem, hogy őseim példáját követve én is tehetek egyet-mást a hűbéresek érdekében, s megtaníthatom gyermekeimet arra, amire engem is megtanítottak: hogy egyéni érdekeiket, ha szükséges, áldozzák fel a köz javára, ily módon megőrizvén azt a méltóságot, amellyel a gondviselés felruházott bennünket.

Lord Dalgarno már addig is alig tudta magába fojtani nevetését, amíg Nigel beszélt; amikor pedig a barátja befejezte mondandóját, oly szívből jövő, ellenállhatatlan, görcsös nevetés fogta el, hogy Nigel akármennyire is haragudott, a vidámság ereje őt is magával ragadta, és kénytelen volt vele nevetni, akarata ellenére, mert nevetését oktalannak, sőt csaknem sértőnek érezte.

De hamar erőt vett magán, és megszólalt, oly hangon, amellyel mintegy csillapítani igyekezett Lord Dalgarno túlzott jókedvét. - De kedves uram, mire véljem szokatlan jókedvét? - Lord Dalgarno nem is felelt, csak kacagott tovább, s végül megkapaszkodott Lord Glenvarloch kabátjában, mint aki nevettében majd hanyatt esik.

Nigel már szégyen és harag közt hányódott, hogy új barátja egyszerűen kineveti, s csak azért nem veszett össze vele, mert tekintettel volt az apjára, Lord Huntinglenre, akinek oly sokat köszönhetett. Lord Dalgarno közben magához tért, és még mindig akadozó szavakkal, könnybe lábadt szemmel, így válaszolt: - Bocsánatát kérem, kedves Lord Glenvarloch... százszor is bocsánatát kérem. Hanem a méltóságteljes vidéki élet képe, ahogy itt lefestette, s hozzá még az, ahogy meglepődött és haragudott, mikor nevettem azon, amin minden udvari tacskó ugyanilyen harsányan nevetne, ha csak egyszer is megugatta már a holdat a Whitehall háta mögül, egészen kihozott a sodromból. Kedves, egyetlen barátom, aki olyan fiatal és csinos fickó, mint ön, előkelő származással, ranggal, nagy földbirtokkal, akit a király mindjárt első megjelenésekor oly kegyesen fogadott, hogy további előrejutása nem is kétséges, ha eddigi előnyét használni tudja... mert a király már azt mondta önről: "Sziep szál legin, ies a tudományokho is konyíd valamit..." akit a hölgyek, az udvar híres szépei mind látni szeretnének, mert Leydenből jött, Skóciából származik, s egykettőre sikerre vitte már-már elgáncsolt ügyét, itt, Angliában... csak elgondolni is, hogy ön, akinek olyan a megjelenése, mint egy hercegé, és tűz van a szemében, eleven ész a fejében, az asztalra dobja a kártyát, mikor már a játszma a kezében van, visszamegy a fagyos északra, és feleségül vesz... kit is... egy hosszúra nyúlt, merev léptű, sápadt bőrű, csontos leányzót, tizennyolc mezős címerpajzzsal, olyat, mint Lót kővé vált neje, aki most szállt le talpazatáról, és bebörtönzi magát vele tapétás hálószobájába! Úristen! Hallatlan.

Az ifjú ember, akármilyen emelkedett szellemű is, ritkán képes arra, hogy akkor is megvédje álláspontját, ha az nevetségesnek látszik. Nigel kicsit haragudott, kicsit megalázva érezte magát, de meg, ami igaz, az igaz, kicsit szégyellte is nemes, férfias tervét, és így képtelen volt (azzal nyugtatta magát, hogy nem is szükséges) a merev erkölcsű honfit játszani e fiatalember előtt, aki folyékonyan pörgő nyelve és az előkelő társaságban való jártassága révén, átmenetileg előnyben volt vele szemben, jóllehet neki szebb, komolyabb szándékai voltak. Ezért az ügyet azzal akarta elsimítani, s elkerülni a további vitát, hogy becsülettel megvallotta, akkor is haza kellene utaznia, ha nem ez lenne feltett szándéka. Ügyei elintézetlenek, mondta, jövedelme bizonytalan.

- No hát, tán azt gondolja, hogy aki az udvarnál tartózkodik, annak mindnek rendben van a szénája, és a jövedelme nem mondható nagyon is bizonytalannak? - kérdezte Lord Dalgarno. - Veszteni vagy nyerni: ez itt a kérdés. Akinek vagyona van, azért jön ide, hogy elverje, az olyan boldog ifjú lovagok meg, mint ön vagy én, akiknek semmijük sincs, kedves Lord Glenvarloch, csak nyerhetnek azon, amit a többi elpazarolt.

- Ilyen becsvágy nincs bennem - szólt Nigel -, s még ha igényt tartanék is ilyesmire, meg kell vallanom, Lord Dalgarno, hogy nincs meg hozzá az anyagi fedezetem. Igazán még a rajtam levő ruhát sem mondhatom a magaménak, ezzel is adósa vagyok, s nem is szégyellem megvallani ama jóember baráti szívességének.

- Megint nevethetnékem támadt, de most már igyekszem magamon uralkodni - mondta Lord Dalgarno. - Uram atyám! Egy pénzes aranyműveshez kellett fordulnia, hogy felruházkodjon? Kész örömmel elvittem volna egy becsületes, jóhiszemű szabóhoz, aki fél tucatot is varr az ön neve előtt díszelgő "lord" szócska iránti hódolatában... de hát ez az aranyműves is, ha igazán barátságos aranyműves, elláthatta volna önt annyi aranypénzzel, amin vehet háromszor annyit, sőt ennél is többet tehet.

- Nem értem az efféle szokást - mondta Nigel, és nemtetszése most már felülkerekedett szégyenérzetén. - Arra, hogy felséges uram udvaránál tartózkodjam, csak akkor kerülhet sor, ha a rangomhoz illő ruházatot és kíséretet mindenféle cserebere és kölcsönkérés nélkül biztosítani tudom.

- "Rangomhoz illő"! - ismételte Lord Dalgarno. - Hát ezt akár apám is mondhatta volna. Tán úgy akar az udvarhoz menni, mint ő, tizennyolc-húsz kékkabátos kíséretében, akiknek fehér a haja, veres az orra, karjukon pajzs, oldalukon pallos, amelyet vénségtől és pálinkától reszketeg kezükkel úgysem tudnának megemelni, a kabátujjukon meg annyi nagy ezüstjelvényt cipelnek, jelezvén, kinek az öszvérei, hogy kitelne belőle egy szekrényre való udvari ezüsttálca... csupa hitvány léhűtő, másra se jók, mint hogy beleheljék előszobáinkat hagyma- és pálinkabűzzel!

- Szegény öreg csatlósok! - mondta Glenvarloch. - Bizonyára az ön apja mellett harcoltak minden háborúban. Mi lenne velük, ha szélnek eresztené őket?

- No hát, menjenek a kórházba - mondta Lord Dalgarno -, vagy a híd alá vesszőt árulni, oda is valók. A király nagyobb ember az apámnál, s a katonái, akik őmellette harcoltak minden háborúban, mégis ilyen sorsra jutnak; vagy ha nem tetszik, megvárhatják, amíg a kék kabátjuk eléggé megkopik, s akkor elmehetnek akár madárijesztőnek is. Épp itt a sétányon az egyik ilyen lovag... mondhatom, nincs az a szemtelen holló, amelyik egy ilyen nagy rezes orrtól meg ne ijedne. Higgye el... ugyan hamarosan meg is látja majd... több hasznot hajt az én komornyikom, vagyis az apródom, Lutin, az a könnyűvérű legényke, mint akár húsz ilyen emlékszobra a Douglas-háborúknak,^[57] mikor a harcoló felek levágták egymást csak azért, hogy tán tizenkét skót pennyt kikaparjanak a hulla zsebéből. Hitemre, kárpótlásul most annyi avas szalonnát megesznek, annyi állott sört megisznak, mintha hordó volna a hasuk helyében. De figyeljen csak, mindjárt ebédhez szólít a harang, kondult is egyet rekedten, mintha köszörülné a torkát. Ez is csak régi idők lármás maradványa ám, amely egykettő a Temze fenekére kerül, ha én lennék itt az úr. Mi az ördögnek kell tudnia minden parasztnak és kézművesnek, aki csak a Stranden lakik, hogy Huntinglen gróf most ül ebédhez? Hanem apám felénk néz, nem késhetjük le a jöjjeljézust, ha nem akarjuk, hogy nyakunkba szakadjon a teremtuccse... bocsássa meg ezt a tréfát, őfelségét bizonyára megnevettetné. Boldog-boldogtalan ott ül az asztal körül, és azt is restelltem, hogy ön, aki bizonyára megszokta a külföldi konyhát, most majd szembe találja magát ezekkel a nagy, zsíros kappanokkal, hegynyi marhasültekkel, tengernagy tál húslevesekkel... esküszöm, azt fogja hinni, hogy északi felvidékünk hegyeit és tavait látja, de sebaj, holnap majd takarosabb ebédre hívom meg. Hol van a szállása? Elmegyek önért. Kalauzolnom kell ebben az emberlakta vadonban, mert vezető és térkép nélkül bizony nem találna el bizonyos elvarázsolt tündér-tájakra. Hol van a szállása?

- Találkozhatunk a Szent Pál-székesegyház előtt - szólt Nigel ugyancsak zavartan -, amikor önnek alkalmas.

- Úgy, hát titokban akar maradni - szólt az ifjú lord -; ne féljen, nem leszek terhére. De már előttünk is van ez az éléstárra való hús, szárnyas és hal. Csoda, hogy össze nem rogy alatta a tölgyfa asztal.

Csakugyan, beszélgetés közben megérkeztek a kastély ebédlőjébe, ahol az asztal nagy bőséggel meg volt rakva mindenféle jóval, és annyian ültek körülötte, hogy nagy számuk részben jogossá tette a nemes ifjú gúnyolódását. A társaságban jelen volt a házi káplán, valamint Sir Mungo Malagrowther is. Az utóbbi bókolt Lord Glenvarlochnak, mondván, hogy megjelenése nagy hatást tett az udvarnál. - Azt hitte volna az ember, hogy a viszály almáját hozta a zsebében, vagy hogy ön az a tüzes üszök, melyet Althea elhajított, mégpedig ezúttal egyenest egy hordó puskaporba; akkora volt a lárma, mondhatom, süketre kiabálta magát lordságod miatt a király, a herceg, a trónörökös, meg még a többi udvari nép is, akik pedig korábban azt se tudták, hogy ilyen nevű ember jár-kel a föld színén.

- Egyék, Sir Mungo - mondta a gróf -, kihűl az étele, ha ennyit beszél.

- Igaz is, ahho nem sok köll, uram - szólt a lovag -, lordságod ebédje nemigen égeti meg az ember száját, öregszenek a szolgák, uram, akárcsak mi magunk, osztá meg messze is van a konyha jaz ebédlőtü.

Sir Mungo egyelőre megelégedett gúnyos szellemének ezen apróbb sziporkáztatásával, egészen addig, míg ki nem hordták a tányérokat. Akkor szemét Lord Dalgarno szép új selyemkabátjára szögezte, s dicsérni kezdte a takarékosságát, tette magát, mintha azt hinné, hogy ugyanaz a kabát, amelyet apja Edinburghben viselt a spanyol követ ottjártakor. Lord Dalgarno sokkal inkább nagyvilági ifjonc volt, semhogy ezzel zavarba lehetett volna hozni, nyugodtan törte tovább a mogyorót, miközben Sir Mungónak megfelelt, mondván, igaz, hogy a kabát bizonyos tekintetben az apjáé, mivel több, mint valószínű, hogy ötven fontot fog érte fizetni egy-két nap múlva. Sir Mungo szokott módján nyomban közölte ezt a hasznos értesülését a gróffal, és megjegyezte, hogy a fia jobb alkusz nála, mert olyan díszes kabátot visel, mint az apja, mikor a spanyol követ Holyroodban járt, s nem is került neki többe, mint ötven skót fontjába. - Nem épp bolond vétel, uram - mondta.

- Ötven angol fontba, engedelmével, Sir Mungo - válaszolta csendesen a gróf -; és bolond vétel mind a három időben. Dalgarno bolond volt, hogy megvette, én bolond leszek, mert kifizetem, ön pedig, Sir Mungo, bocsásson meg, bolond in praesenti,^[58] mivel olyasmiről fecseg, amihez semmi köze.

A gróf ezután a vendéglátás komolyabb teendőire fordította figyelmét, és oly bőséggel kínálta körül a bort, hogy a társaságnak hangos jókedve kerekedett, mely már-már azzal fenyegetett, hogy túllépik a mértékletesség megszabott határait, mikor is a vidámság egyszerre félbeszakadt, mert bejelentették, hogy az írnok elkészítette az iratokat, és nyomban alá kell írni őket.

George Heriot úgy vélekedett, hogy a hivatalos írás mellé nem illik a borospohár, és felállt az asztal mellől. A gróf megkérdezte az írnokot, tettek-e elébe egy tál ételt, meg egy pohár bort az előszobába, mire az alázattal azt válaszolta, Isten óvja attól, hogy akár egy falatot is egyék, vagy egy cseppet is igyék, mielőtt teljesítette volna őlordsága parancsát.

- Enned kell, anélkül nem engedlek el - szólt Huntinglen -, és kipróbáljuk azt is, nem visz-e valami kis színt az orcádba egy pohár jó borocska. Házam szégyene lenne, ha olyan halovány kísértetként mennél el, ahogyan ideérkeztél. Dalgarno, gondoskodj felőle, a becsületünk forog kockán.

Lord Dalgarno a konyhára ment, és megparancsolta, hogy az embert tartsák jól étellel-itallal. Lord Glenvarloch pedig, valamint a polgár, szépen aláírt és kicserélt két okiratot, s ezzel lezárták az ügyletet, melyből az, akit legfőképp érintett, ugyan édeskeveset értett meg, csupán annyit, hogy a teendők lebonyolítása hűséges és ügybuzgó barátjára marad, aki vállalta, hogy előkeríti a birtok visszavásárlásához szükséges pénzt, s a kikötött összeget, melyért a föld zálogban áll, augusztus első napján, déli tizenkét órakor, az edinburghi Szent Egyed-nagytemplomban, Murray kormányzó gróf síremlékénél fogják megfizetni.^[59]

Miután ezt az üzleti ügyet elintézték, a vén gróf mindenáron marasztalni igyekezett őket, hogy folytassák az evés-ivást; de a polgár, arra hivatkozván, hogy ilyen fontos iratokkal a zsebében nem lakmározhatik, továbbá hogy az ügyei másnap reggel már jókor munkára szólítják, nemcsak a maga nevében mondott nemet, hanem Lord Glenvarlochot is magával vitte a bárkáján, pedig az ifjú talán szívesebben engedett volna a házigazda unszolásának.

Amint csónakra ültek, és újra kint jártak a folyón, Heriot komoly tekintettel visszanézett a kastélyra, ahol az imént vendégeskedtek, és így szólt: - Íme, itt láthatja egymás mellett a régit és az újat. Az apa olyan, mint egy régi nemes pallos, csak félretették, nem használják, kikezdte hát a rozsda; a fia, mint az új divatú tőr, díszes markolatú, szépen aranyozott, divatos formájú, de csak idővel fog kitudódni, hogy az acélja is van-e annyira éles, amennyire a külseje ékes. Mint a család régi barátja, kívánom, s Isten adja, hogy úgy is legyen.

Ezután egyikük sem szólt már semmi fontosat, egészen addig, míg ki nem kötöttek a Szent Pál-kikötőben, ott aztán Lord Glenvarloch búcsút vett kedves barátjától, és szállására tért, ahol is a szolgája, Richie, akit ugyancsak fellelkesített az eseménydús nap meg a szíves vendéglátás, amellyel Lord Huntinglen háznépe fogadta, áradozó szavakkal számolt be a történtekről a pirospozsgás Nelly asszonyságnak, s a derék hölgy vele örült azon, hogy amint Richie mondta, végre rájuk ragyogott a szerencse csillaga.

 

Tizenegyedik fejezet

Nem érted még az új időt s a módit.
A bűnök itt úgy tűnnek, mint erények;
Meg nem mondod, melyik mi - nincs különbség:
Egy gúnyát hordanak, egy tálból esznek,
Egy ágyban alszanak, együtt kocsiznak,
Leginkább négylovas hintón, a legjobb
Hírű hölgyekkel és urakkal.

(BEN JONSON)

Másnap reggel, amikor Nigel befejezte a reggelijét, és éppen azon kezdett gondolkodni, hogy miként üsse el a napját, valami mozgolódást hallott a lépcső felől, majd rögtön belépett Nelly asszonyság, skarlátvörös arccal, s nagy nehezen tudta csak kinyögni: - Uram, egy ifjú nemes van itt, nagy úr, úgy bizony - tette hozzá, s ajkát megsimította az ujjával -, különben aligha lenne ilyen merész... uram, egy ifjú nemes úr, és önt keresi!

És vidáman, könnyedén, zavartalanul már be is lépett a kis szobába Lord Dalgarno, nyilvánvalóan úgy örülve új barátja látásán, mintha annak palotában volna szállása. Nigel viszont (mivel az ifjú embereknél könnyen bekövetkezik az ilyesmi) annál inkább zavarban volt, és szégyellte magát, hogy a fényes lovag így rátör ebben a kis kamrában, amely attól, hogy az előkelő, díszes öltözetű gavallér belépett, a bérlő szemében még alacsonyabbnak, szűkebbnek, sötétebbnek, parasztosabbnak tűnt, mint valaha. Épp mentegetőzni akart miatta, de Lord Dalgarno nem engedte szóhoz jutni.

- Egy szót se szóljon - mondta -, egy árva szót se... tudom már, miért épp itt horgonyzott le... de ne féljen, tudok én titkot tartani... ilyen csinos gazdasszonyért beérné az ember még ennél rosszabb szállással is.

- Szavamra... becsületemre - szólt Lord Glenvarloch.

- Ó, igazán, egy szót se többet erről - mondta Lord Dalgarno -, nem vagyok fecsegő, attól meg ne tartson, hogy az útjába állok; van az erdőnek, hála az égnek, elég vadja, én is leteríthetem benne a magam subáját.

Szavait olyan súllyal mondta, és a magyarázat, melyet adott, látszólag olyan elfogadhatónak minősítette Lord Glenvarloch feltételezett szerelmi viszonyát, hogy Nigel feladta a harcot, s talán (mert néha ilyen gyenge az ember) kevésbé is szégyellte a vétkét, amellyel gyanúba fogták, mint itt-tartózkodásának valódi okát, a szegénységet; témát váltott hát, s szegény Nelly asszonyság jóhírét meg saját magáét prédául vetette az ifjú udvaronc illetlen fantáziájának.

Kissé habozva étellel-itallal kínálta a vendéget. Lord Dalgarno azt mondta, hogy már régen megreggelizett, de mivel épp teniszezett az imént, szívesen meginna egy pohárral a csinos gazdasszony söréből. No, azt egykettőre hozták, kínálták. Lord Dalgarno meg is itta. Mivel a háziasszony természetesen maga hozta a sört, Lord Dalgarno kihasználta ezt az alkalmat arra, hogy még egyszer alaposan szemügyre vegye, majd finoman bólintva Lord Glenvarloch felé, ünnepélyesen a hölgy élete párjára köszöntötte a poharat. Nelly asszonyság azt sem tudta, hogy köszönje a megtiszteltetést, kezével megsimította a kötényét, azt mondta, hogy "nagy megbecsülésben részesítik John uramat őlordságaik, de igazán, nincs az egész utcában még egy ilyen jámbor ember, aki úgy gondját viselné a családjának, mint ő, sőt talán még a Szent Pálig sem akadna párja".

Alighanem folytatta volna mondókáját egészen a sokat emlegetett nagy korkülönbségig, mint ami egyedül zavarja házi boldogságát, de az úri lakónak már eddig is éppen elege volt barátja vidám gúnyolódásából, úgyhogy szokásától eltérően jelt adott a gazdasszonynak, hogy hagyja el a szobát.

Lord Dalgarno utánanézett, majd Glenvarlochra tekintett, s fejét ingatva idézte a jól ismert sorokat:

Uram, vigyázz, hogy féltékeny ne légy!
A zöld szemű szörny csak kacag az étken,
Amelyből él.^[60]

- No de - szólt hangnemet váltva -, nem is tudom, miért zaklatom, hiszen elég sok bolondságot művelek magam is... jobban tenném, ha inkább elnézését kérném, hogy idejöttem, és megmondanám, miért kerestem fel.

Így szólván, odament egy székhez, s Lord Glenvarlochnak is keze ügyébe állított egyet, amaz zavartan igyekezett megelőzni udvariasságát, de hasztalan, azután Lord Dalgarno könnyed, bizalmas hangon így folytatta beszédét:

- Szomszéd földbirtokosok vagyunk, uram, s lám, csak most mutattak be minket egymásnak. Eléggé ismerem ahhoz azt a drága északot, hogy tudjam, a skót szomszédok vagy szívbeli jó barátai, vagy ellenségei egymásnak, vagy kéz a kézben járnak, vagy kard kard ellen szemben állnak egymással; én inkább a kéz a kézben járást választanám, ha csak lordságodnak nincs ellene kifogása.

- Ó, lordom, hogy utasíthatnám el a barátságát - kiáltott fel Lord Glenvarloch -, melyet ily egyszerűen, nyíltan ajánl fel, még ha elfelejteném is, hogy az édesapja apám helyett apám?

- Megszorította Lord Dalgarno feléje nyújtott kezét, majd így szólt: - Csak egyszer jártam még az udvarnál, de azt hiszem, nem vesztegettem az időmet, egy jó barátot és egy halálos ellenséget máris szereztem.

- Barátja köszöni az őszinte kedvességet - válaszolta Lord Dalgarno -, hanem, kedves Lord Glenvarloch... vagy hát, mivel azt hiszem, nem kell egymást hidegen-ridegen, cím és rang szerint szólítanunk... mi a keresztneve?

- Nigel - válaszolta Lord Glenvarloch.

- Hadd szólítsalak hát Nigelnak, és te is szólíts Malcomnak - mondta a látogató -; lordnak szólítsanak bennünket a parasztok. Hanem, amit kérdezni akartam: ki az, akit ellenségednek tartasz?

- Maga a nagy, mindenható kegyenc, Buckingham herceg.

- Ugyan! Ez képzelgés. Honnét támadt ez a gondolatod? - kérdezte Dalgarno.

- Ő maga mondta - felelt Glenvarloch -, és őszinte, becsületes dolog volt, hogy legalább megmondta.

- Nem ismered őt - szólt a barátja -; a herceg lelkében száz heves, büszke indulat forrong, és mint a nemes mén, bármily kis akadály kerül is útjába, mindjárt türelmetlenül felágaskodik és toporzékol. De amit felindulásában mond, azért nem gondolja komolyan. Nekem, hála az égnek, nagyobb befolyásom van rá, mint bárkinek a környezetéből; jöjj velem, látogassuk meg együtt, s tapasztalhatod majd, milyen barátságosan fogad.

- Lordom, amint mondtam - szólt Glenvarloch keményen, sőt némi gőggel -, Buckingham herceg, bár én soha meg nem sértettem, ellenségemnek vallotta magát az egész udvar színe előtt, így hát nem mehetek hozzá, míg szavát vissza nem vonja, éspedig ugyanolyan nyilvánosan, ahogy kimondta.

- Más esetben helyes volna így cselekedni - szólt Lord Dalgarno -, de ezúttal nem. Az udvar egén Buckingham uralkodik az emelkedő csillagzatokon; hogy a kérvényezőt jó- vagy balsors kíséri-e, az az ő pártfogásától vagy ellenvéleményétől függ. Jusson eszedbe Phaedrus, mondaná a király,

Arripiens geminas, ripis cedentibus, ollas...[61]

és így tovább. Te vagy az agyagkorsó, vigyázz, nehogy összekoccanj a vaskorsóval.

- Az agyagkorsó - szólt Glenvarloch - kerülni fogja az összekoccanást, mégpedig úgy, hogy a sodrásból inkább kihúzódik a partra. Úgy értem, nem megyek többé a királyi udvarba.

- Azt nem lehet, meg kell jelenned az udvarnál, többször is, különben nemigen jut előre a dolog Skóciában sem, mert pártfogás, sőt segítség szükséges ahhoz, hogy érvényt szerezz a királyi parancsnak, melynek birtokába jutottál. No de erről még beszélhetünk, hanem, kedves Nigel barátom, nem csodálkozol azon, hogy ilyen korán rád törtem?

- Meglepett, hogy rám találtál, ezen az eldugott helyen - szólt Lord Glenvarloch.

- Jaj, hát az apródomnak, Lutinnak, valóságos ördöge van, úgy fel tud kutatni minden rejtekhelyet - válaszolta Lord Dalgarno -; csak annyit mondok, "szellem, tudni akarom, hol lakik ez vagy amaz", s ő menten odavisz, mintha varázshatalma lenne.

- Remélem, nem áll odakinn az utcán, lordom - szólt Nigel -; mindjárt utánaküldöm a szolgámat, hogy hívja be.

- Ó, ne aggódj - szólt Lord Dalgarno -, azóta már biztosan elnyert egy marokra való rézgarast a környék legpiszkosabb csavargóitól, ha csak hirtelen meg nem változtatta a szokását.

- Nem tartasz attól - szólt Glenvarloch -, hogy az efféle társaság rossz irányban befolyásolja az erkölcseit?

- No, a társai jobban teszik, ha a maguk erkölcseire vigyáznak - felelte Lord Dalgarno hűvösen -, mert valódi ördögökből kell lennie annak a társaságnak, amely Lutint több rosszra taníthatja, mint amennyit tőle tanul; az isteneknek hála, korához képest alaposan ismerős minden rendű és rangú gonoszkodásban. Így aztán nem kell aggódnom érte, mert semmi sem javíthat erkölcsein, de nem is ronthat rajtuk.

- Nem tudom, vajon hogy adsz erről számot a fiú szüleinek - szólt Nigel.

- Nem tudom, vajon hol lelhetném a szüleit - válaszolta Nigel új barátja -, hogy számot adjak nekik.

- Tehát árva - szólt Lord Nigel -, de azért biztosan rangos emberek fia, ha lordságod apródja lehetett.

- Hogyne, nagyon magas rangúak, amilyen magas csak az akasztófa lehet - válaszolta Lord Dalgarno változatlanul egykedvű hangon. - Mind a kettőt felakasztották; ennél többet aztán nem is tudtak róluk a cigányok, akiktől öt éve pénzen vettem a fiút... Látom, ezen nagyon meglepődtél. De hát csak jobb ez a fiú, mint egy álmatag, önhitt, sápadt képű köznemesi sarjadék, akivel szemben a régi elképzelés szerint a tanító urat kellene játszanom, azzal törődni, hogy kezét-arcát megmossa, elmondja az imádságait, megtanulja az "alapfogalmakat", kerülje a csúnya szavakat, kikefélje a kalapját, s a jó ruháját csak vasárnap vegye fel... csak jobb ez az én inasom, mint az afféle teddide-teddoda jófiú.

Füttyentett egy éleset, hangosat, s az apród, akiről beszélt, oly hirtelen megjelent az ajtóban, mint egy engedelmes szellem. Magassága szerint tizenöt évesnek látszott, de arca két-három esztendővel öregebbnek mutatta; csinos alakja volt és díszes öltözete; hosszúkás, bronzszínű ábrázata cigány eredetre vallott, csakúgy mint ragyogó fekete szeme, melynek sötét pillantásával szinte keresztülszúrta, akire csak ránézett.

- Íme, itt áll - szólt Lord Dalgarno -; otthon van mindenütt, azonnal végrehajtja minden parancsomat, jót, rosszat, közömböst egyaránt, páratlan a maga nemében, gátlástalan, tolvaj és hazug csirkefogó.

- Amely tulajdonságaim - szólt az apród zavartalanul -, együtt és külön-külön, mind használhatónak bizonyultak már lordságod szolgálatában.

- Eridj, sátánfajzat! - szólt a gazdája. - Tűnj a szemem elől! ki innét, vagy fültövön suhintalak ezzel a varázspálcával. - A fiú megfordult, s eltűnt éppoly hamar és zajtalanul, mint ahogy előállt. - Láthatod, a szolgáim megválogatásában csak annyi tekintettel vagyok a nemes származásúakra, hogy nem veszem igénybe a szolgálatukat... ez az akasztófavirág magában elég volna megrontani egy egész előszobára való apródot, ha mind császártól, királytól eredtek is.^[62]

- Nehéz elgondolni, lordom, hogy nemes létedre hogyan vehetted igénybe oly valakinek a szolgálatát, mint ez a te lidérced - mondta Nigel -, bizonyára csak tréfálkozol a tapasztalatlanságomon.

- Idővel megtapasztalhatod, kedves Nigel barátom, mennyiben tréfálok, mennyiben nem - válaszolta Dalgarno -, de most azt javaslom, használjuk ki a dagályt, és csónakázzunk egyet fölfelé a folyón, s azután meg kérlek, tarts velem ebédre.

A terv szórakoztató időtöltésnek ígérkezett, Nigel beleegyezett hát, s új barátjával együtt, Lutin és Moniplies kíséretében, kik egymás mellett úgy festettek, mint egy majom meg egy medve, felszálltak Lord Dalgarno könnyű csónakjára, amely készen várakozott rájuk, a négy evezőssel, akik a lord címerét viselték karjukon. A folyó felett tiszta és friss volt a levegő, és Lord Dalgarno élénk csevegése csak még érdekesebbé tette a rövid víziutat. Egytől egyig meg tudta nevezni a különféle középületeket, s a nemesek palotáit, amelyek előtt a Temzén felfelé hajózva elhaladtak, és beszámolóját rengeteg adomával, politikai célzással és személyes természetű pletykával fűszerezte, s ha nem is volt különösképpen elmés, legalábbis a divatos stílust használta, amely mindenkor, az idő tájt éppúgy, mint manapság, bőségesen kárpótolja az embereket az eredetiség hiányáért.

Nigelnak egészen új volt Lord Dalgarno modora, meg az az egész világ is, amely szavai nyomán elébe tárult; nem csoda hát, hogy természetes jóérzése és fennkölt gondolkodása ellenére minden ellenállás nélkül tűrte, amit nem lett volna szabad tűrnie, mármint, hogy útitársa kioktató hangon rákényszerítse alsóbbrendű nézeteit. Valóban nehéz lett volna vele szemben megállni a sarat. Dalgarno könnyed csevegésével szemben, amelyről sohasem lehetett tudni, hogy tréfa-e vagy komoly szó, nevetségesnek és kicsinyesnek tűnt volna, ha konokul hangoztatja erkölcsi elveit; így aztán Nigel azzal próbálkozott, hogy hasonló játékos érveléssel támadja barátja tételeit, de igyekezete minduntalan félresikerült, s csak az derült ki az egész versengésből, hogy az effajta vidám szószaporításban az udvaronc jócskán felülmúlja őt. S azt is meg kell vallanunk, hogy jóllehet Lord Glenvarloch magában idegenkedett attól, amit hallott, mégis, mivel tapasztalatlan volt a társasági életben, azt gondolta, talán mindez így illik, és társának beszéde, viselkedése nem ébresztett benne gyanút, noha jobban tette volna, ha kissé éberebben figyeli, kivel van dolga.

Lord Dalgarno persze vigyázott arra is, hogy új hívét el ne riassza magától, s ezért túlságosan nem ragaszkodott semmi olyan kijelentéshez, amelyről észrevette, hogy barátja semmiképp sem egyeztetheti össze elveivel és szokásaival; s oly bűvészügyességet mutatott abban, hogy a tréfát komoly szóval, a komoly szót tréfával álcázza, hogy Nigel semelyik állításáról sem tudhatta, valóban úgy gondolja-e, vagy épp ellenkezőleg, mértéktelen gúnyolódó kedve bújik meg mögötte. Amikor pedig egy-egy alkalommal a lelkesedés és a becsület hangja csendült ki a szavából, úgy tűnt, mintha valamely nemes cél érdekében Lord Dalgarno nagy tettekre is képes volna, s a kritikus helyzetben bebizonyítaná, hogy igazában nem az az udvari lézengő és könnyűvérű élvezethajhász, akinek álarcát viseli.

Amikor visszafordultak, és lefelé mentek a folyón, Lord Glenvarloch egyszer csak észrevette, hogy túlhaladtak Lord Huntinglen kastélyán, s figyelmeztette rá Lord Dalgarnót, mondván, azt hitte, hogy ott fognak ebédelni. - Ó, dehogy - szólt az ifjú nemes -; igazán kegyetlenség lenne, ha ma is félig sült marhahússal és fűszeres borral akarnálak traktálni. Biztosíthatlak, sokkal jobbat tartogatok mindkettőnk számára, minthogy újfent végigüljünk egy afféle szkíta dáridót. Különben ma apám sem odahaza ebédel, hanem a vén Northampton grófnál, a hamis jóslatok egykor híressé vált leleplezőjénél, Lord Henry Howardnál.^[63]

- S nem akarsz vele tartani? - kérdezte Nigel.

- Ugyan minek? - szólt Lord Dalgarno. - Hogy hallgassam a bölcs lordot, amint elavult politikai elveit fejtegeti rossz latinsággal? Mert latinul beszél a vén róka, de csapnivalóan rosszul, csak hogy alkalmat adjon Anglia tudós királyának nyelvtani hibái javítgatására. Ó, az lenne csak a jó mulatság!

- Csak arra gondoltam - szólt Lord Nigel -, hogy fiúi tiszteletből talán szolgálatára akarnál lenni atyád uradnak.

- Atyám uram körül épp elég mundéros lebzsel - válaszolta Lord Dalgarno -; elkísérik azok mindenhová, s könnyen lemond az afféle szabad madár társaságáról, amilyen én vagyok. A borospoharat maga is szájához tudja emelni, ha pedig atyai feje kótyagossá válik, megint csak akad elég szolga, aki a nagyságos lordot nagyságos ágyikójáig elkísérje. No, ne meredj így rám, kedves Nigel barátom, mintha rögtön elsüllyedne a csónakunk káromló beszédem súlya alatt. Szeretem apámat, szívből szeretem, és tisztelem is, pedig kevés ember akad a földtekén, akit én tisztelek, valóban, nála derekabb trójai nem övezte még fel magát bőrszíjas pallossal. De mit tehetnék? Ő a régi világé, én pedig az újé vagyok egészen. Neki is megvannak a rigolyái, nekem is a magaméi, s minél kevesebbet látjuk egymás apró-cseprő hibáit, annál inkább becsüljük és tiszteletben tartjuk egymást, igen, azt hiszem, ez a leghelyesebb kifejezés: tiszteletben tartjuk! Ha nem vagyunk együtt, mindegyikünk szabadon, természete szerint viselkedik, azonban ha egymáshoz lennénk láncolva, abból nem kerekednék ki más, mint vagy egy vén képmutató, vagy egy fiatal képmutató, vagy tán mindkettő együtt.

Míg ezeket mondta, a csónak befutott a Blackfriars-kikötőbe. Lord Dalgarno partra ugrott, köpenyét levetette, kardját lecsatolta, mindkettőt apródjának karjára hajította, és társának is azt ajánlotta, hogy kövesse példáját. - Most egy sereg divatfi közé megyünk - szólt -, és ha így beburkolva állítunk be, olyannak tűnünk, mint a viharvert spanyol dón, aki azért csavarja szorosan maga köré köpenyét, hogy elrejtse kabátja fogyatékosságait.

- Megkövetem, uram, de én már sok böcsületes embert ismertem, aki bizon kintelen vót útteni - szólt Richie Moniplies, aki már régóta figyelte a beszélgetést, várva, hogy mikor szólhat bele, s most valószínűleg az jutott eszébe, hogy nem is olyan rég ő maga is az említett helyzetben leledzett.

Lord Dalgarno rábámult, mintha csodálkoznék azon, amit mondott, majd gyorsan, határozottan így felelt: - Barátocskám, sok mindenfélét ismerhetsz is, tudhatsz is, hanem egyet nem tanultál meg, ami pedig uradat leginkább érinti, nevezetesen: hogy hogyan tartsd a köpenyét olyanformán, hogy az arany csipkés szegély s a cobolyprém bélés jól érvényesülhessen. Nézd csak, hogyan tartja Lutin a kardomat, a köpeny félig arra van rávetve, de azért a domborművű hüvely meg kardom ezüsttel kivert markolata is kilátszik alóla. - Nigel, add oda neki a kardodat, hadd gyakorolja magát ebben a nélkülözhetetlen tudományban.

- Nem tudom, okos dolog-e így járni, egészen fegyvertelenül - szólt Nigel, kardját lecsatolva és Richie-nek nyújtva.

- Ugyan miért? - kérdezte társa. - Talán bizony Vén Füstösben érzed magad, ahogy apám szokta emlegetni a skót fővárost? Ott talán még szokásban van a személyes gyűlölködés meg a pártoskodás, amelytől feltüzelve oly ádázul fenekednek egymásra az emberek, hogy míg egy előkelő személy végigmegy a város főutcáján, háromszor is otthagyhatja a fogát.^[64] Itt azonban, kedves barátom, szigorúan tiltják az utcai viaskodást. Ha valaki kardot ránt a másikra, a kemény nyakú polgárok azon nyomban ellátják a baját; híres jelszavuk lévén: botra! botra!

- Az ám, fene komoly jelszó - mondta Richie -; még most is érzi a kobakom.

- A gazdád helyében - szólt Lord Dalgarno -, én már laposra vertem volna a "kobakodat", ahogy nevezed, hogyha belekotnyeleskedsz a beszélgetésbe olyankor, mikor nem kérdeznek.

Richie dünnyögött valamit válaszul, amit nem lehetett megérteni, de hallgatott az intő szóra, és hátramaradt gazdája mögött, úgyhogy Lutin mellé került, aki arra használta ki ezt az alkalmat, hogy amikor csak tehette (amikor Richie nem nézett oda) megnevettette a járókelőket a skót legény peckes, merev járásának és gőgös, keserves ábrázatának mímelésével.

- Most pedig, kedves Malcolm - szólt Nigel -, kérlek áruld el, merre tartunk, és hol ebédelünk ma... tán a te külön szállásodon?

- Ó, igen, a szállásomon - válaszolta Lord Dalgarno -, az én szállásomon, amely a tiéd is, és rajtunk kívül még vagy húsz divatfinak szállása, ahol jobb ételt, jobb bort kapunk, és jobb a kiszolgálás, mint ha mindannyian beleadnánk az erőnket, hogy egy ebédet összeüssünk. London leghíresebb vendégfogadójába megyünk.

- Vagyis közönséges nyelven szólva, egy kocsmába, azaz csárdába - szólt Nigel.

- Ó, együgyűség netovábbja, kocsmába vagy csárdába! Kedves barátom! - kiáltotta Lord Dalgarno. - Isten ments, olyan helyen csak zsíros polgárok üldögélnek pipájuk és pohár sörük mellett, hitvány zugprókátorok várnak gyanútlan áldozataikra, jurátusok pufogtatják fejüknél is üresebb tréfáikat, és kisnemesek isszák a rossz bort, amely úgy fel van hígítva, hogy előbb lesznek tőle vízkórosok, mint részegek. A vendégfogadó Bacchusnak és Comusnak újfajta szentélye, amelyben a legelőkelőbb divatfik találkoznak korunk legkitűnőbb, legeredetibb szellemeivel, ahol a bor valódi lelke a világ legjobb szőlőinek, kifinomult, mint a költői géniusz s régi és tüzes, mint az arisztokrata vér. S a konyha is messze fölülmúlja azt, amit durva hazai szokásaink nyújtanak. Nyersanyaga a szárazföld és a tenger minden ínyencsége, és hét nagyszerű szakács töri rajta éjjel-nappal a fejét, hogy a finom falatok jó ízét kiemelje, sőt, ha lehet fokozza.

- Elfogadom, barátom, de e dicshimnuszból továbbra sem érthetek mást, mint hogy egy ritka jó kocsmába megyünk, ahol csinos időtöltésben lesz részünk, amiért alighanem megfelelőképp csinos számlát is kapunk.

- Számlát! - kiáltott fel Lord Dalgarno ugyanolyan megrökönyödve, mint az imént. - Micsoda parasztos kifejezés! Valóságos szentségtörés Monsieur le Chevalier de Beaujeu-t, Párizs gyöngyét, Gascogne Virágát... akinek olyan szimata van, hogy szagáról meg tudja mondani, hány éves a bor, aki görebben desztillálja a mártásait, Lully filozófiája alapján... aki oly hihetetlen tapintattal szeli a húst, hogy földesúr, nemes lovag, mindenki pontosan annyi részt kap a fácánból, amennyi megilleti, barátom, aki úgy oszt el egy töltött foglyot tizenkét-felé, hogy senki egy szemernyivel, egy drachma huszadrészével sem kap többet a másikánál... őt holmi számlákkal együtt emlegetni! Nem tudod tán? Ő a Kidobós, a Hazárd, a Dupla-vagy-semmi, a Penneeck, a Verquire és egyebek minden titkának tudója... méghogy ő, Beaujeu, a kártya királya, a kockavetés hercege, ő nyújtana nekünk számlát, akár egy zöld kötényes, veres orrú, közönséges csapos! Kedves Nigelom, sejtelmed sincs, milyen szót ejtettél ki, s kivel kapcsolatban! Egyetlen mentséged erre a vétekre, hogy nem ismered őt; bár így sem tartom megbocsáthatónak, mert önmagában is bűn nem ismerni Beaujeu-t, ha valaki csak egy napja tartózkodik is Londonban. Hanem hát egy pillanat, s már meg is ismered, és így megtanulod majd, micsoda szörnyű sértés, amit az imént kiejtettél a szádon.

- De hát áruld el most már - szólt Nigel -, csak nem a maga költségén szolgál mindeme jókkal a nagyérdemű gavallér?

- Dehogyis - válaszolta Lord Dalgarno -; van köztünk bizonyos szertartás, amelybe a lovag barátai és régi ismerősei mind be vannak avatva, s amely egyébiránt téged még nem kell hogy érdekeljen. Amint őfelsége mondaná, a tisztelet jeléül kell valamiképp adózni... azazhogy Beaujeu és vendégei közt kölcsönös udvariassági viszony áll fenn. A lovag ingyen vendégül látja híveit étellel, borral, ahányszor csak kedvük támad déltájban látogatni el hozzá, amazok pedig, mintegy hálából, Jakab királynak egy-egy aranyképével ajándékozzák meg a házigazdát. Ehhez azt is tudni kell, hogy Comuson és Bacchuson kívül Fortuna istennőt, minden evilági dolgok fejedelemasszonyát is tisztelik e háznál, és Beaujeu, lévén az istennő főpapja, joggal tesz szert jelentékeny haszonra az áldozatból.

- Más szóval - mondotta Glenvarloch -, ez az ember játékbarlangot tart fenn.

- No igen, szerencsejátékokat játszhatunk nála - szólt Lord Dalgarno -, amit egyébként, ha kedvünk támad, megtehetünk a magunk lakásán is, sőt, emlékszem, hogy egyszer az öreg Tom Tally fogadásból a Szent Pál-székesegyházban vívott kártyacsatát egy bizonyos Quize le Va nevű franciával, reggeli istentisztelet alatt: ködös reggel volt, a pap félig aludt, s rajtuk kívül nem volt más a templomban, csak egy vak vénasszony, így aztán nem kapták rajta őket.

- Elhiszem, Malcolm - szólt komolyan az ifjú lord -, de én mégsem ebédelhetek veled a mondott vendégfogadóban.

- Az ég szerelmére, lordom, miért vonod vissza adott szavadat? - kérdezte Lord Dalgarno.

- Nem akarnék szószegő lenni, Malcolm, de sok évvel ezelőtt megígértem apámnak, hogy soha játékbarlang ajtaján be nem lépek.

- Mondtam már, hogy ez nem játékbarlang - szólt Dalgarno -; egyszerű vendéglő, semmi más, csupán udvariasabb szokások uralkodnak benne, és jobb társaság gyűlik össze, mint a város többi kocsmájában, s ha néhányan közülük játszanak is, kártyán, kockán, azért még mindannyian nemes emberek, és a játékban is nemesen szórakoznak, nem játszanak nagyobb tétekkel, mint amekkorára telik az erszényükből. Nem ilyen vendéglő lehetett az, amelyikre édesapád azt mondta, hogy ne lépd át a küszöbét, biztosan nem. Így akár arra is megeskethetett volna, hogy soha nem lépsz kocsmába, csárdába, sem semmi hasonló nyilvános helyre, hiszen nincs olyan nyilvános étkezőhely, ahol a szemedet meg ne fertőzné egy-egy csomó festett kartonlap látványa, ahol füledet meg ne gyalázná a kis pöttyös elefántcsontkockák zörgése. Csak annyi a különbség, hogy ahová most megyünk, ott történetesen előkelő emberek mulatnak ilyesmivel, míg másutt verekedő fráterekkel és csaló szélhámosokkal akadhatsz össze, akik hamisjátékkal, vagy szájhősködéssel forgatnak ki a pénzedből.

- Nem hiszem, hogy szándékosan vesztemet akarnád - mondta Nigel -; hanem hát apám vallásosságból is, meg azt hiszem, eszes óvatosságból is borzadt minden szerencsejátéktól. Nem tudom, mely jelből, és szeretném azt hinni, tévesen, arra következtetett, hogy erős hajlandóság van bennem a szerencsejátékra, és ezért megesketett olyképpen, ahogy az előbb megvallottam.

- Becsületszavamra - válaszolta Dalgarno - attól, amit most mondtál, egyenesen ragaszkodnom kell hozzá, hogy velem jöjj. Ha bárki óvakodik valamely veszedelemtől, nagyon fontos, hogy megismerje annak horderejét és valódi természetét, s legjobb, ha barátja vezetésével és őrizete alatt ismerkedik meg vele. Mit gondolsz, én talán kockázom? Hidd el nekem, apám tölgyei nem Londonban nőttek, és gyökerük erősen kapaszkodik Pertshire szikláiba; isten őrizz, hogy elgurított kockával próbáljam kidöntögetni őket, bár mondhatom, nem egy példáját láttam, hogy egész erdőnyi fát döntöttek már ki ilymódon, mint a tekebábokat. Nem, az ilyesmi a gazdag déliek szórakozása, a szegény skót nemeshez nem illik. Ahová megyünk, vendéglő, s te is, én is, mint ilyent fogjuk igénybe venni. Ha mások azért mennek oda, hogy szerencsejátékkal szórakozzanak, az ő hibájuk, nem a miénk, és nem is a vendéglátóé.

Nigelt nem elégítette ki ez az érvelés, továbbra is kötötte magát apjának tett ígéretéhez, de végül barátja megneheztelt rá, s igazságtalan, sőt nemtelen gyanakvással vádolta. Lord Glenvarloch semmiképpen sem akarta volna, hogy így megromoljék köztük a jóviszony. Az is eszébe jutott, mennyit köszönhet az apa készséges, hathatós segítségének, s hogy így a fiúnak is lekötelezettje, meg hogy Lord Dalgarno milyen nyílt kedvességgel ajánlotta fel neki barátságát. Nem volt rá oka, miért ne hinné el, ha egyszer az ifjú lord szavát adja rá, hogy a vendéglő, ahová ebédelni mennek, másfajta, mint az olyanok, amelyekből apja őt eltiltotta; s végtére is bízott magában, hiszen erősen elhatározta, hogy ellenáll a kísértésnek és semmiféle szerencsejátékba nem bocsátkozik. Így hát békítő hangon közölte Lord Dalgarnóval, hogy mégiscsak vele tart, amire az ifjú udvaronc rózsás kedve azonnal visszatért, s folytatta vendéglátó gazdájuk, Monsieur de Beaujeu bolondos, nagyhangú dicséretét, aminek vége-hossza nem volt, míg csak oda nem értek a vendéglátás egekig magasztalt templomához, amelyben e kitűnő személyiség volt a főpap.

 

Tizenkettedik fejezet

...Ez itt a szín, ahol naponta
Parádét tart a sok vitéz kakas;
Borzolja tollát, bőszen kukorékol,
S egy zabszemért a másikkal verekszik.
Sok csirke is, pihés, tapasztalatlan,
Próbálgat gyönge sarkantyút-taréjt,
Rikoltozva, mint egy-egy Chantecleer.

(A MUTATVÁNYOSKERT)

A "vendégfogadó", bár ez a szó ma nem hangzik különösképp előkelően, Jakab király korában még újdonságnak számított, és olyan divatos volt az akkori fiatalság körében, mint manapság a klubok. Annyi volt a különbség, hogy voltaképp mindenki bemehetett, aki megfelelő díszes ruhát viselt, és nemesnek mondta magát. A vendégek rendszerint együtt ebédeltek a nap egy kitűzött órájában, és a fogadó tulajdonosa mint ceremóniamester elnökölt a gyülekezet fölött.

Monsieur le Chevalier (mert így hívatta magát) másképpen Saint Priest de Beaujeu, ravasz, keszeg gascogne-i volt, mintegy hatvanéves; hazáját száműzöttként kellett elhagynia, mint mondta, egy becsületbeli ügy miatt, amelyben, szerencsétlenségére, ledöfte ellenfelét, Dél-Franciaország legjobb kardvívóját. Rangigénye külsőleg tollas kalapban, hosszú tőrben és hímzett, még nem túlságosan kopott taft-öltözékben fejeződött ki, melynek szabása a párizsi udvar szélsőséges divatjához igazodott, és annyi szalag libegett-lobogott rajta, mint egy májusfán: némely becslések szerint legalább ötszáz yardnyi pántlikát viselt magán. Mindamellett, bőséges díszei ellenére is sokan úgy tartották, hogy Monsieur le Chevalier jelleme tökéletesen megfelel jelenlegi hivatalának, sőt egyenest erre teremtődött, olyannyira, hogy egy hajszálnyival magasabb pozíció már sok is lenne neki. De hozzátartozott a hely mulatságaihoz, hogy Monsieur de Beaujeu-t merő tréfából a legmélységesebb hódolattal illessék, és e lehetőséggel Lord Dalgarno, meg a többi előkelő ifjonc jócskán élt is, az egyszerűbb származású, tapasztalatlan suhancok hada pedig gyanútlanul utánozta őket, őszinte tisztelettel adózván a lovagnak. Ez a körülmény megerősítette a gascogne-it természetes szemtelenségében, s így gyakran esett abba a hibába, hogy túllépte a helyzetéből adódó határokat, amiért rendszerint kínos megaláztatással bűnhődött, mert mindannyiszor tudtára adták, kicsoda, és mi illeti.

Amikor Nigel belépett e kiváló személyiség házába, amelyben nemrég még Erzsébet királynő egyik nagy hatalmú udvaronca lakott, ki is úrnője halála után visszavonult vidéki birtokára, ugyancsak elcsodálkozott a fényűző berendezés, meg az egybesereglett sok vendég láttán. Tollak lobogtak, sarkantyú pengett, csipke és aranyos hímzés villogott mindenfelé, és első látszatra valóban igazolást nyert Lord Dalgarno dicshimnusza, mivel úgy tűnt, hogy a társaság valóban csupa előkelő ifjúból áll. Ha azonban pontosabban szemügyre vette volna valaki az egybegyűlteket, már nem tettek volna rá ilyen kedvező benyomást. Némelyiken észre lehetett venni, hogy idegenül érzi magát fényes ruhájában, vagyis hogy minden bizonnyal szokatlan neki a nagy előkelőség. Mások ruháján pedig, bár nagyjából nem volt rajta semmi kivetnivaló, tüzetesebb vizsgálattal nyomára lehetett bukkanni azoknak az apró ravaszkodásoknak, amelyekkel az emberek hiúságukban leplezni igyekeznek pénztárcájuk szűkösségét.

Nigelnak persze nem volt alkalma ilyen alapos megfigyeléseket tenni, mert Lord Dalgarno belépte nagy feltűnést és sürgés-forgást keltett a jelenlevők között, amint nevét szájról szájra továbbadták. Némelyek előrejöttek, hogy jobban láthassák, mások hátraléptek, hogy utat engedjenek neki, a rangjabeliek hozzásiettek, hogy köszöntsék, az alacsonyabb rangúak meg igyekeztek ellesni a ruhája szabását, kezének egy-egy mozdulatát, hogy legközelebb már ők is a hitelesített legújabb divat szerint tudjanak öltözni és viselkedni.

A genius loci[65] a Chevalier maga, szintén nem késlekedhetett főrangú vendégének, fogadója díszének üdvözlésében. A körben állók közt átbujkálva, hajlongva sietett előre, ezer finomkodó "congées" és "chers milors"[66] kíséretében, s végül, amint Dalgarnóhoz ért, nem győzte bizonygatni, mennyire örül, hogy viszontláthatja. - Remélem, visszahozta a napot, milor, hisz mikor ilyen soká felém sem néz, magával viszi a napot is, a holdat is szegény árva Chevalier feje fölül, úgy ám. Pardieu, azt kell hinnem, a zsebében vitte magával.

- Az alighanem azért történt, mert nem hagyott benne egyebet - válaszolta Lord Dalgarno -; hanem kedves Monsieur le Chevalier, szeretném, ha megismerkedne barátommal és honfitársammal, Lord Glenvarlochhal.

- Ó, Á! très honoré... Je m'en souviens, oui. J'ai connu autrefois un Milor Kenfarloque en Ecosse. Igen, én emlékszem reája... le père de Milor apparemment...^[67] igen-igen jó barátok lettünk, amikor Oly Rootban voltam Monsieur de la Mottetal... sokat teniszeztem is Milor Kenfarloque-kal; L'Abbaie d'Oly Root ottan... il étoit même plus fort que moi... Ah le beaucoup de revers qu'il avait! Én emlékezem reá, a csinos leánykák is szerették ám, igen... ah, un vrai diable déchainé...^[68] ahá! Én emlékezem...

- Jobb, ha egyáltalán nem emlékezik a megboldogultra - szólt Lord Dalgarno, nyersen félbeszakítva a Chevalier-t, mert rögtön látta, hogy olyan dicshimnuszt készül zengedezni az elhunytról, amely fiának semmiképp nem tetszhetik, s amelyre az apa nemigen szolgálhatott rá, hisz távolról sem volt sem szabados erkölcsű, sem hazárdjátékos, ahogyan a Chevalier költött emlékei közt szerepelt, sőt mindig igen komolyan és mértéktartóan élt, mondhatni, a kérlelhetetlenségig szigorú elvek szerint.

- Ó, milor, meglehet, úgy is van - válaszolta a Chevalier -, önnek igaza meglehet... Qu'est-ce que nous avons à faire avec le temps passé?...^[69] a múlt idő apáinké... mi őseinké... úgy bizony, mienk a jelen... övék a szép síremlékek, a feliratok, a címerek, mind csupa-csupa réz és márvány... a petits plats exquis a mienké, és a soupe-à-Chevalier,[70] hát intézem is, hogy azonnal tálalják fel.

Ezt mondván, tüneményes gyorsasággal sarkon fordult, s utasítást adott szolgáinak, hogy terítsék meg az asztalt. Dalgarno felnevetett, de észrevette, hogy barátja komor marad, s szemrehányó hangon így szólt hozzá: - Ugyan!... Csak nem vagy olyan együgyű, hogy megsértődsz azon, amit egy ekkora szamár összehord?

- Ne félj, haragomat komolyabb alkalmakra tartogatom - szólt Lord Glenvarloch -, de megvallom, azért erősen bántott, hogy egy efféle fickó szájára meri venni atyám nevét... meg az is, hogy az előbb azt mondtad, ez nem játékbarlang, s most meg csak úgy megemlítetted, hogy utoljára kifosztott zsebbel távoztál innét.

- Ugyan, kérem! - mondta Lord Dalgarno. - Úgy beszéltem, ahogy manapság szokás, egyébként pedig csak el kell játszani néha egypár aranyat, különben olybá veszik itt az embert, mint egy fösvény bugrist. Hanem itt az ebéd, lássuk, ugyanúgy megveted-e a Chevalier kosztját, mint őt magát.

Valóban, ebédhez szólították a vendégsereget, s a két barátot a legelőkelőbb helyre ültették az asztalnál, egymás mellé; a Chevalier maga szolgálta ki őket, meg a többi vendéget is, házigazdai szorgoskodását kellemes csevegéssel igyekezett szórakoztatóvá tenni. Az ebéd valóban kitűnő volt: bővelkedett azokban a szokatlan ízekben, amelyek ekkortájt jöttek divatba a francia konyhán, és az angol fiatalemberek, mindazok, akik igényt tartottak arra, hogy ínyencnek és finom ízlésű úrnak mondják őket, kötelességüknek érezték, hogy el legyenek ragadtatva ezektől a divatos ételkölteményektől. A Chevalier sokféle bora is mind elsőrangú volt, s nagy bőségben adták körbe az asztal körül. Ahol csupa fiatal ember gyűlik össze, természetes, hogy társalgásuk könnyed, eleven, szórakoztató; és Nigel, akinek lelkét hosszú ideje félelem és balsors szorongatta, természetesen örömmel felengedett köztük, és ugyancsak jókedve támadt, ami beszédét is megélénkítette.

A társaság jó néhány tagja valóban szellemes volt, s szellemességét egyszerre tudta udvariasan és hatásosan forgatni; mások viszont bohócként szerepeltek, csak nem vették észre, hogy a többiek nevetnek rajtuk, voltak azután olyan különcök is, akik láthatólag tudták, de nem bánták, hogy a hallgatóság rajtuk nevet, nem a tréfáikon. Majdnem mindenki, aki csak bekapcsolódott a beszélgetésbe, a korabeli jó társaság finom stílusát használta, vagy legalábbis a zsargont, ami gyakorta helyettesíti a valódi jómodort.

Egy szó, mint száz, olyan kellemes volt a társaság, s olyan jól elbeszélgettek, hogy Nigel rideg tartózkodása még a szertartásmester irányában is felengedett, úgyhogy türelmesen végighallgatta Chevalier de Beaujeu részletes fejtegetéseit. Amint látja, mondta a Chevalier, a "milor" érdeklődése leginkább a "curieux et l'utile"[71] tárgyakra irányul, ezért beszédtémául a konyhaművészetet választotta. S mivel ráadásul az az érzése is támadt, hogy új vendége mindenben a régit szereti, igyekezett ennek a hajlamának kedvébe járni, olyképpen, hogy nagy garral dicsérte a régenvolt mesterszakácsokat, különösen egyet, akit ifjúkorában volt szerencséje megismerni. - Maréchal Strozzi Maître de Cuisinje volt... très bon gentilhomme pou-tant...^[72] aki le petit Leyth hosszú, nehéz ostroma idején tizenkét fogást tálalt fel minden nap az ura asztalára, pedig mást nemigen volt ám mit elkészítenie, mint hellyel-közzel egy döglött ló tetemét, meg a sáncoldalban nőtt füveket, virágokat... Despardieux c'etoit un homme superbe!...^[73] Egy bogáncsból, két-három szál csalánból húsz vendégnek való levest főzött, egy apró kölyök-kutya combocskája volt a rôti des plus excellence,^[74] de az igazi coup de maître[75] az volt, amikor következett, avagy történt, aminek önök mondják, a vár átadása, akkor, dieu me damme,[76] egy besózott ló hátsó fertályából negyvenöt tál ételt készített; és az angol meg skót tisztek és főnemesek, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy az átadás alkalmából a Monsigneur-vel együtt ebédelhettek, meg nem tudták volna mondani, mivel tartják jól őket.^[77]

A jó bor oly szaporán járt körbe, hogy máris megtette a vendégekre kedvderítő hatását, és az asztal végén ülők, akik eddig csak csendben figyeltek, kezdtek lassacskán, bár nem épp díszükre, sem a fogadó hírnevének öregbítésére, bekapcsolódni a társalgásba.

- Szóval Leith ostromát emlegeti - szólalt meg egy termetes, nagycsontú ember, akinek vastag bajusza katonásan fölfelé volt pödörintve, és széles bivalybőr övet viselt, valamint hosszú, egyenes kardot, s még néhány efféle jelvényét azon dicső céhnek, amely a többiek irtásából él. - Leith ostromát meri emlegetni... no hát én láttam azt az erődítményt, egy kis domb az egész, semmi más nem védi, mint egy egyszerű fal, vagy inkább földsánc, és minden sarkára odabiggyesztve egy akkora kis torony, mint egy-egy galambdúc. Hetven villám és mennykő, ha manapság vennék ostrom alá, és nem huszonnégy hónap, de huszonnégy óra leforgása alatt, egy rohammal össze nem döntenék az egészet, egyik kakasülőjét a másik után, hát mondhatom, az ostromlók nem érdemelnének több kegyelmet, mint amennyit a hadbíróság mutat, amikor a kötelet az ember nyakára teszi.

- Bocsánat - mondta a Chevalier -; Monsieur le Capitane, én nem ott voltam ostrománál petit Leythnek, nem tudom, milyen kakasülőt ott maga látott, hanem azt tessék elhinni, Monseigneur de Strozzi értette grand guerre kitűnően és volt grand capitaine... plus grand... talán nagyobb is, mint némelyik kapitány itten Angleterre, akinek csak a beszédje hangos... tenez, monsieur, car c'est à vous!^[78]

- Nohát, monsieur - felelte a kard embere -, azt mi is tudjuk, hogy a francia a magas kőfal mögül, állig fölfegyverkezve, vasköcsöggel a fején, jól tud hadakozni.

- Mit, vasköcsög!- kiáltott fel Chevalier. - Azt hogy érti? Az én nemes vendégem előtt sértegetni merészel? A nemjóját, én tettem meg a kötelességemet, mint egy pauvre gentilhomme Grand Henri Quatre alatt, ott voltam Courtrai-nél és Yvrynél, és bizony ventre saint gris! ^[79] nem volt sem sisakunk, sem bombánk, de egy szál ingben mi támadtunk, mindig.

- Ez pedig egyúttal annak a rosszhiszemű szóbeszédnek is cáfolata - szólt nevetve Lord Dalgarno -, hogy a katonáskodó francia urak közt ritka, aki inget visel.

- Amolyan felfegyverkezett és lerongyolódott nemesurak... ugye így érti lordságod? - kiáltotta a kapitány az asztal végéről. - Megkövetem kegyelmességedet, de tudnék regélni egyet-mást ezekről a francia katona urakról.

- Egyelőre megvagyunk az értesülései nélkül is, kapitány, s egyben megkíméljük attól a szégyentől, hogy el kelljen mondania, hol szerezte őket - válaszolta Lord Dalgarno mély megvetéssel.

- Nem kell nekem sokat mondogatni - szólt a harcfi -; mindenki ismeri és elismeri harci tetteimet, mindenki, kivéve ezeket a posztóirhájú civileket, London város áskálódó, hétrét görnyedt polgárait, akik felől a bátor katona akár a kardja markolatát rághatná éhében, mert egy garast elő nem kotornának a feneketlen pénzes zacskó mélyéből, hogy pénzzavarából kisegítsék. Bárcsak jönne rájuk az a sereg becsületes fickó, akikkel együtt küzdöttem, azt hiszem, egykettőre felégetnék ezt a kakukkfészket!

- Mit! Kakukkfészket?... Így meri nevezni London nemes városát? - szólalt fel az asztal másik végéből egy gavallér, akin rendkívül díszes és divatos ruha volt, de kissé idegenül fészkelődött benne. - Ne merje még egyszer mondani!^[80]

- Úgy! - kiáltotta a katona, vastag fekete szemöldökét félelmetesen összevonva, és egyik kezével megmarkolta a kardját, a másikkal pedig jobbról-balról megpödörte óriási bajuszát. -Szóval kiáll verekedni a városáért?

- Ki én - válaszolta a másik. - Polgár vagyok, nem érdekel, ki mit szól hozzá, és aki szidja a városomat, annak szemébe vágom, hogy tudatlan ökör, szájhős pojáca, s ha nem hallgat a szép szóra, beverem a fejét, hogy megtanulja az illemet.

Mivel az egybegyűlteknek minden okuk megvolt arra, hogy a kapitányt ne tartsák olyan bátor legénynek, amilyennek hetvenkedő beszéde mutatta, ugyancsak jól szórakoztak azon, hogy a sértett polgár milyen mérgesen huzakodik vele, és egyiket is, másikat is kurjongatva biztatták. - Kongj csak, Nagyharang!... Kukorékolj csak Szent Pál kakasa!... Rajta, hé, fújjatok riadót, mert különben a vitéz úr még félreérti a kürtjelet, és visszavonul, amikor támadnia kellene!

- Tévednek, uraim - szólt a kapitány, s méltósággal körültekintett -; csupán annyit szeretnék megtudni, hogy ez a polgárlovag vajon olyan ranggal, címmel bíró személy-e, aki összemérheti a kardját egy becsületes katonával, mert ugyebár, ha valamit is adok a hírnevemre, nem állhatok le verekedni akárkivel. Ha úgy találom, hogy megüti a mértéket, hamarosan annak rendje-módja szerint hallani is fog felőlem, a párbajsegédem útján.

- Azt mondom, rögvest meg is érzi, mennyire megütöm a mértéket, de nem is dicsekszik el vele, mert a bunkóm lesz rá a bizonyság - ugrott fel erre a polgár, s fölvette a kardját az egyik sarokból, ahová bejöttekor támasztotta. - Jöjjön utánam, most azonnal.

- A párbajozás minden szabálya szerint nekem áll jogomban, hogy a színhelyt, s a feltételeket kijelöljem - szólt a kapitány -; én pedig a Tothill mezei pagonyt jelölöm ki a harc színhelyéül, két pártatlan ítéletű urat tanúnak... az időpont pedig - lássuk csak... legyen mához két hétre, napfelkeltekor.

- Én pedig kijelölöm - szólt a polgár - a ház mögötti tekepályát a párbaj színhelyéül, a jelenlevő urakat tanúkul, s a jelen pillanatot a párbaj időpontjául.

Így szólván, felkapta tollas fövegét, kardjával hátbavágta a hencegő katonát, és leszaladt a lépcsőn. A kapitánynak nemigen akaródzott utánamenni, de a körülötte állók harsány kacagása végül is megtette a magáét; a vitéz bajnok, váltig bizonygatva, hogy önszántából cselekszik, nagy lassan felcihelődött, a néhai jó Pistol fenyegető mozdulatával a fejébe nyomta a kalapját, s méltóságteljesen lesétált a küzdőtérre, ahol jóval fürgébb ellenfele már kivont karddal várta. A társaság előre örült a jó mulatsággal kecsegtető verekedésnek; néhányan a tekepályára néző ablakokhoz tódultak, mások lementek a helyszínre a verekedők után. Nigel nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze Lord Dalgarnót, miért nem akadályozta meg ezt a veszedelmes rendbontást.

- Sérteném vele a közérdeket - válaszolta a barátja -; két ilyen alak akármit művel egymás ellen, csak java származhatik belőle a társadalomnak, különösképpen pedig a Chevalier "intézményének", ahogy ő nevezi. Már egy hónapja szúrja itt a szemem a kapitány bivalybőr öve és veres kabátja, s torkig vagyok vele, azért szeretném, ha ez a derék rőfös most kiverné a gyáva nyulat abból a szutykos oroszlánbőréből. Nézd csak, Nigel, hogy áll ottan a nemes polgár; jó tekedobásnyira előrejött a pálya közepére... szakasztott olyan, mint egy hízó disznó fegyverben. Figyeld csak, milyen peckesen jár fel-alá, hogy lóbálja a kardját, az ám, mintha gyolcsot akarna mérni vele... és nézd, ott szemközt húzzák-vonják előre a hős katonát, látod, hogy vonakodik? Most felállítják nekitüzesedett ellenfelével szemben, tizenkét lépés van még köztük... Nocsak, a kapitány kivonja kardját, hanem, akár a jó tábornok, a háta mögé is pillant egyet, hogy ha bármi történik, a visszavonulást is biztosítsa. Nézd csak, most a hős boltos leszegi a fejét, kétségtelenül a civilsisakban bizakodik, amellyel felesége erősítette meg a koponyáját... No hát, ki sem lehetne találni jobb szórakozást! Egek, úgy ront neki fejjel, mint egy megvadult kos.

Úgy történt, ahogy Lord Dalgarno megjósolta: a polgár komolyan vette a harcot, s látván, hogy a hadfi meg se moccan, jó szerencséjének ajánlva magát, nagy bátran támadásba lendült, félreütötte a kapitány kardját, és, legalábbis úgy látszott, markolatig belédöfte a magáét, amaz pedig hörögve végigterült a földön. A győztes, meglepetésében, egy percig meredten állt, de aztán egyszerre húsz hang is így kiáltott: - Fuss!... Szaladj!... Menekülj!... Ott a hátsó ajtó!... Menj Whitefriarsba, vagy ugorj a folyóba, s ússz át a Bankside-ra!... Addig itt feltartjuk a kíváncsiskodókat és a rendőrséget... - Erre aztán a győztes szedte is a lábát, ahogyan csak tudta, legyőzött ellenfelét otthagyván a földön, ahová zuhant.

- Uram atyám - szólt Lord Dalgarno -; sose hittem volna, hogy ez a fickó valaha is egy helyben fogja bevárni a támadást, bár most is azt hiszem, csak azért nem szaladt el, mert a rémülettől földbe gyökerezett a lába. Nézd csak, felemelik.

Amint néhány buzgó vendég felemelte a hadfit, úgy tűnt, hogy teljesen kiszállt belőle az élet, hanem amikor kezdték kifelé gombolni a kabátját, hogy megtalálják a sebét, mely valójában nem létezett, összeszedte maradék lelkierejét, s felismervén, hogy e vendégfogadó színpadán immár soha többé nem játszhatja a félelmetes és rettenthetetlen hőst, egyszerre csak nekiiramodott, s a jelenlevők hangos nevetése közepette úgy eliszkolt, hogy bottal üthették a nyomát.

- Szavamra - mondta Lord Dalgarno -, ugyanarra fut, mint a győztes. Még utoléri! Fogadni mernék, hogy a derék polgár a meggyilkolt kísértetének véli majd.

- Despardieux, milor - szólt Chevalier -, ha csak egy pillanatig vár még, adtam volna neki torchon... aztat, amit önök törlőrongynak mondanak, egy kis ügyességgel úgy álcáztuk volna, hogy mindenki kísértetnek tartaná.

- Jó tréfa lett volna, kedves Monsieur le Chevalier - mondta Dalgarno. - De azzal is jó szolgálatot tenne nekünk, s nem kevésbé a háza becsületének, ha felszerelné a csaposait bottal, s azzal fogadnák a dicső hadfit, mikor legközelebb ideállít.

- Ventre saint gris, milor - szólt a Chevalier -, csak bízza énreám. - Esküszöm, a kis cseléd fogja mosogatóvízzel nyakon önteni a grand poltront!^[81]

Jót nevettek a mulatságos jeleneten, majd kis csoportokra oszlottak. Néhányan a fasorban maradtak, mely pár perce még bajvívótér volt, most azonban, rendeltetésének megfelelően, ismét tekepálya lett. Hamarosan felhangzottak az izgatott kiáltások: - Ne mellé, ne mellé, te átkozott pokolgolyó! -, ekképp igazolván azt a mondást, amely szerint három dolgot pazarolnak bőséggel a tekepályán: időt, pénzt és szitkokat.

A kastély termeiben összegyűlt urak kártyázáshoz és kockázáshoz láttak; a kártyázók az Ombre-t, a Basset-et, a Gleek-et, a Primero-t és a többi akkoriban divatozó játékot kultiválták; de a kocka is sokféleképpen forgott, ostáblával, vagy anélkül, Hazard-ban, Dupla-vagy-Semmi-ben, Passage-ban, s még egy sereg más játékban. Úgy tűnt, hogy a mulatság meglehetősen ártalmatlan, s mindenképp ildomos és becsületes; továbbá Nigel semmi olyasmit nem látott, amiből azt gyaníthatta volna, hogy barátja nem mondott neki igazat a vendégsereg előkelőségéről és szórakozásuk nemes formáiról.

Lord Dalgarno nem is biztatta barátját arra, hogy ő is játsszék, s maga sem kapcsolódott bele a játékba, csak álldogált hol az egyik, hol a másik asztalnál, megjegyzésekkel kísérte a kártyások váltakozó szerencséjét, valamint játékbeli ügyességüket, s beszédbe elegyedett a legtekintélyesebb, legelőkelőbb vendégekkel. Végül, mintha elege lett volna abból, amit manapság lebzselésnek mondanának, hirtelen eszébe ötlött, hogy aznap délután Shakespeare III. Richárd-ját játsszák a Fortuna színházban Burbage-dzsel a főszerepben; s hogy oly valakinek, aki először jár Londonban, mint Lord Glenvarloch, nem is tudna jobb és értékesebb időtöltést ajánlani, mint hogy ezt az előadást megtekintse. - Hacsak nem köt atyád tilalma - tette hozzá súgva -, hogy színházba se mehess, mint ahogy fogadóba sem szabad menned.

- Apám sohasem említette, mi a véleménye a színielőadásokról - szólt Lord Glenvarloch -; ezt az újfajta szokást Skóciában nem ismerik. Én magam elítélő nyilatkozatokat hallottam felőle, s ezekből úgy gondolom, atyám sem helyeselte volna az ilyen új módit.

- Nem helyeselte volna! - kiáltott fel Lord Dalgarno -; nos hát, George Buchanan is írt tragédiát, és királyi tanítványa, aki művelt és bölcs ember maga is, szintén eljár a színielőadásokra, úgyhogy valóságos felségsértés volna ezeket semmibe venni; különben Anglia legkitűnőbb koponyái írnak színjátékokat, s a színházakat London legszebb hölgyei látogatják; azonfelül pedig két lovam már ott áll a kapu előtt, csak nyeregbe vetjük magunkat, és úgy ott termünk a Fortuna színház előtt, mint a villám... jót is fog tenni egy kis lovaglás, jobban megemésztjük a vadhúst meg a sármánypecsenyét, meg a borgőz is kiszáll a fejünkből... lóra hát. Isten önökkel, uraim. Isten önnel, Chevalier de la Fortuna.

A kapu előtt valóban ott várták őket a két paripával Lord Dalgarno lovászai, s az ifjak nyeregbe ültek, Dalgarno kedvenc berber lovára, Nigel pedig egy díszes szerszámú spanyol lóra, amely majd ugyanolyan szép volt, mint a másik. A színház felé menet Lord Dalgarno kérdezgette a barátját, milyen véleménnyel van a társaságról, amelybe bevezette, de még mielőtt amaz egy szót is szólt volna, már vitába is szállt esetleges kifogásaival. - Miért vagy oly szomorú - szólt hozzá -, töprengő, hívem? Tudós Németalföld Alma Materének bölcs fia, mi bánt? Talán a való élet lapjai, amelyeket a társaságban forgattunk, nincsenek olyan szépen teleírva, mint ahogy a tanulmányaid alapján vártad volna? Légy elégedett, ne törődjél vele, hogy itt-ott pacás az írás; sok olyan lapot is forgatsz még, amelyeket a gonoszság mocskolt be kormos szárnyával. Jusson eszedbe, ó, hibátlan erkölcsű Nigel, hogy nem Leydenben vagyunk, hanem Londonban, s az életet studírozzuk, nem elvont tanulmányokat. Ember, nézz szembe túlfinom lelkiismereteddel, mindjárt belátod, hogy szemrehányásai jogtalanul érnek, hiszen, ha jó matematikushoz illően, mielőtt álomra hajtanád fejed, összeszámolod, mit tettél, mit nem a mai napon, szemébe mondhatod a kénköves-szakállú szemrehányó szörnynek, hogy hallottad ugyan az ördög csontkockáinak zörgését, de kezed nem érintette őket, s láttál két dühös fickót verekedni, de nem vontad ki a kardod, hogy csetepatéjukba vegyülj.

- Okosan is, szellemesen is beszélsz, meglehet - válaszolta Nigel -, de meg kell vallanom, mégiscsak úgy vélem, hogy lordságod meg a többi előkelő úr, akikkel egy asztalnál ettünk, igazán összejöhettek volna olyan helyen is, ahol nincsenek terhünkre közönséges utcai verekedők, s jobb ceremóniamestert is találhattak volna, mint az a sehonnai kalandor.

- Minden jóra fordul majd, Sancte Nigelle, ha az újkor Remete Péterjeként kiállsz az utcasarokra, s keresztes hadjáratot hirdetsz a kockázás, meg a társaságba járás ellen. Majd a Szent Sír-templomban fogunk ebédre összejönni, a szentélyben eszünk, a sekrestyében isszuk meg a borunkat, a lelkész nyit fel minden egyes palackot, s valahányszor koccintásra emeljük poharunkat, a kántor mond rá áment. Ugyan, légy már egy kicsit vidámabb, és rázd le ezt a savanyú, barátságtalan rosszkedvet. Hidd el, a puritánok, akik azokért az apró hibákért, gyarlóságokért átkoznak minket, amelyek együttjárnak az emberi természettel, maguk a legnagyobb bűnösök, valóságos ördögök belül, tele kicsinyes gonoszkodással, alattomos rosszindulattal, a képmutató lélek határtalan gőgjével. Azonkívül sok mindent azért is meg kell ismerni az életben, hogy megtanuljuk kerülni. Will Shakespeare, akinek halhatatlan szelleme túlélte a test halálát, s aki csakhamar olyan nemes szórakozással ajándékoz meg minket, amilyet rajta kívül senki nem tud nyújtani, így jellemezte a derék Falconbridge-et:

...korának korcsszülötte csak,
Kin meg nem érzik e finomkodás...
Mint én is, bár nem szándékom vele
Rászedni mást, igyekszem eltanulni...[82]

Hanem megérkeztünk, itt a színház, s mindjárt hallani fogjuk őt magát. Ördögfattyú, és te másik, bízzátok a lovakat a lovászokra, aztán eredjetek, szorítsatok nekünk helyet ebben a sokadalomban.

Leszálltak a lovukról, és Lutin nagy igyekezettel, jobbra-balra csapkodva a tömegben, könyökkel lökdösődve, s fennhangon kiáltozva ura nevét és címét, a beszélgető polgárok és hangos mesterlegények közt utat tört nekik az ajtóig, ahol Lord Dalgarno sietve biztosított kettejük számára egy-egy ülőhelyet a színpadon. Itt más rangjukbeli aranyifjakkal együtt alkalmuk volt közszemlére tenni szép ruhájukat és divatos viselkedésüket, előadás közben bírálgatva a darabot; s ily módon részeseivé lettek a színpad nyújtotta látványnak, ugyanakkor a közönség egyik leglényegesebb alkotórészét képezték.

Nigel Olifauntot sokkal élénkebben érdekelte, amit látott, és sokkal inkább elmerült benne, semhogy képes lett volna azt a szerepet eljátszani, amelyet díszes helye megkívánt tőle. Egészen foglyul ejtette ama nagy boszorkánymester varázslata, aki egy hitvány bódé nyújtotta színhelyen felidézte a York és Lancaster ház hosszú háborúit, mindkét párt hőseit olyan méltósággal járatva és beszéltetve a színpadon, ahogy életükben jártak-keltek és beszélgettek, mintha a sír az élők szórakoztatására és épülésére visszaadta volna a holtakat. Burbage,^[83] akit Garrick fellépéséig a legjobb Richárdnak tartottak, olyan elevenen játszotta a bitorló zsarnokot, hogy mikor a bosworthi csata végén meghalt, Lord Glenvarloch hirtelen nem tudta elválasztani a képzeletbeli világot a valóságostól, és időbe telt, míg révületéből magához térvén megértette, miről van szó, oly furcsának tűnt először, amit társa mondott, hogy tudniillik együtt vacsoráznak Richárd királlyal a Hableányban.

Csatlakozott hozzájuk egy-két úr azok közül is, akikkel együtt ebédeltek, s a társaság megszaporodott még két vagy három kitűnő, szellemes emberrel és poétával, akiket meghívtak vacsorára, s akik egyébként gyakori látogatói voltak a Fortune színháznak, és igencsak örültek annak, hogy a szórakoztató este után vidám éjszakájuk lesz. Aminthogy erre törekedett az egész kompánia, és sok jó kupa fűszeres bor mellett, magas hangulatban, s a szárnyaló szellemű vendégek élénk társalgása közben úgy tűnt, mintha valóra váltották volna Ben Jonson egyik kortársának vidám dicsekvését, aki lelkesen idézte a lantos emlékezetébe azokat az órákat, amikor

   Mind múzsafi lett
Vendéged a víg toron:
Fönségesen vad, ámde nem bolond;
Hol versed, a drága sor
Jobb volt, mint étel, jobb, mint tiszta bor.

 

Tizenharmadik fejezet

Várj, míg a vad lazac bekapja horgod,
Akkor behúzod, s megvan... Még ficánkol;
Próbálna szökni... zúgva fut zsinórod,
Tíz ölnyire; de megvan már a zsákmány...
Vigyázz azért! Türelmes légy... a szikla,
Melytől oltalmát várja, éles olykor,
S a sűrű mélység épp elég homályos,
Hogy célod eltéveszd... ha nem figyelsz.

(ALBION, AVAGY A KÉT KIRÁLYOK)

Nem nagyon fordul elő, hogy ha valaki visszatekint egy mulatozással töltött napra, ugyanolyan szívderítőnek tűnik minden öröme, mint akkor, amikor élvezte őket. Nigel Olifaunt legalábbis nem így érezte, és csak új barátjának, Lord Dalgarnónak látogatása békítette ki valamennyire önmagával. Igaz, hogy barátja már kora délelőtt, mindjárt reggeli után kopogtatott az ajtaján, és első kérdése az volt, hogy "hogy érezte magát a tegnapi társaságban".

- Nos, kitűnően - szólt Lord Glenvarloch -, csak jobban szórakoztam volna, ha a szellem szabadabban szárnyal. Azok a szellemeskedők, úgy tűnt, valamennyien végsőkig feszítik ötletességüket, és minden egyes hasonlatra a versengők másik fele nehéz töprengésbe merült, hogy túltegyen rajta.

- Miért ne? - szólt Lord Dalgarno. - Vagy mire valók ezek a fickók, ha nem arra, hogy a szellem gladiátorait játsszák előttünk? Aki meghátrál, ott egye meg a f..., igyék csak zavaros sört, legyenek pártfogói a hajóslegények. Higgye el, sok derék fiút sebzett már halálra egy-egy szójáték, vagy találós kérdés a Hableányban, úgyhogy egyenest a vintry-i elmeispotályba kellett őket vinni, ahol a mai napig ugyanabban a nyomorult lelkiállapotban ődöngenek, őrültek, boroshordók és tanácsnokok között.

- Elhiszem - szólt Lord Nigel -, de úgy éljek, hogy a múlt éjszaka nem egy olyan ember ült közöttünk, akit tudása és tehetsége több megbecsülésre érdemesített volna körünkben, vagy legalábbis arra, hogy ne kelljen jelen lennie egy olyan társaságban, ahol, enyhén szólva, méltatlanul alacsony szerep jut neki.

- Pokolba az érzékenykedő lelkiismereteddel - szólt Lord Dalgarno -; és füge az orrára a Parnasszus ezen száműzöttjeinek, ez mind csak piszkos maradéka annak a rajnai borral leöntött heringes lakomának, amelyen London legfőbb tréfacsinálóit és fékezhetetlen poétáját elveszítette. Ha ezek a szegény komédiások így felkeltették az érdeklődésedet, mit szóltál volna Nash vagy Green láttán? Elég, hogy ételüket-italukat megkapták, s magukba tömhettek annyit, hogy ma estig nem szűkölködnek, akkor aztán, ha elég igyekvők, csak találnak megint egy patrónust, vagy színészt, aki meghívja őket vacsorára.^[84] Ha közben éheznének, szomjaznának, hát hideg víz van elég, míg tart a New River forrásból, s a Parnasszusra menendők kabátja örök életű.

- Vergilius és Horatius különb támogatást kapott ennél - szólt Nigel.

- No hát - válaszolta a honfitársa -, ezek közül egyik sem Vergilius, sem nem Horatius, egyébként pedig vannak nagy szellemeink, másfélék, mint ezek, hamarosan össze is ismertetlek egyikükkel-másikukkal. Az Avon hattyúja elzengte már utolsó énekét, de itt a jó öreg Ben, akkora tehetséggel és tudással, hogy éppen elég szépre-jóra ösztönözheti a koturnusban járó hősöket. Igaz, most nem azért jöttem, hogy róla beszéljek, hanem azért, hogy esdekelve kérjelek, hallgass szíves invitálásomra, és menjünk fel együtt Richmondig hajón, ott most két-három aranyifjú, azok közül, akikkel tegnap találkoztunk, szerenádot készül adni néhány szép hölgynek, oly ragyogó szemek tulajdonosainak, hogy hidd el, nem egy asztronómus figyelmét eltérítenék a galaxisokról. A nővérem köztük az első dáma, szeretnélek bemutatni neki. Az udvarnál sok hódolója van, és igaz, ami igaz, nem illenék dicsekednem vele, de korunk legtündöklőbb főrangú szépségei között tartják számon.

Ily meghívást nem lehetett visszautasítani, hiszen a meghívott nemrég még oly kevéssé bízott magához, s lám, most egyszerre a társasági hölgyek legszebbike hívta vendégségbe. Lord Glenvarloch, ahogy várható volt, elfogadta a meghívást, s pompásan töltötte idejét a szép hölgyek víg társaságában. Ezen a napon ő kísérhette szolgálattevő lovagként barátja nővérét, a gyönyörűséges Blackchester grófnét, aki a hatalom, a szellem, és a divat irányításában egyaránt az elsőséget vindikálhatta magának.

Jóval idősebb volt testvérénél, feltehetőleg túl már a harmincon, tehát nem volt épp fiatal, de ezt a hátrányt teljesen elfeledtette azzal, hogy nagy gonddal, odaadó figyelemmel öltözködött, minden külföldi divatról először szerzett tudomást, s ezeket az új értesüléseket igen finom érzékkel alkalmazta arcának jellegéhez, bőrének színéhez. Az udvarnál pompázó hölgyek közül mindig ő értette a legjobban, hogyan válaszolgasson a királynak, egyszer szigorúan erkölcsös hangnemben, máskor a politika sima nyelvén, hol tanult szavakkal, hol pedig tréfálkozón, mikor milyen kedvében volt a felséges úr; s úgy tudták, az ő ügyeskedésének volt köszönhető, hogy férje oly magas állásra jutott, amelyet a vén köszvényes gróf a maga erejéből, középszerű tehetségével sohasem érhetett volna el.

Ez a hölgy azután az öccsénél is sokkal inkább képes volt rá, hogy egy oly ifjú és tapasztalatlan udvaronccal, mint amilyen Lord Glenvarloch volt, könnyűszerrel elfogadtassa a számára új környezet szokásait és magaviseletét. Minden civilizált társaságban a magas rangú szép hölgyek irányítják az ízlést, viselkedést, sőt, ezeken keresztül magát az erkölcsi felfogást is. Lady Blackchesternek emellett olyan udvari, sőt mi több, tán még magasabb összeköttetései is voltak (mert kapcsolatainak eredetét nem lehetett biztosan tudni), amelyek révén sok barátra tehetett szert, s megfélemlíthette azokat, akik ellenfeleként léptek fel.

Úgy tudták, hogy egy időben igen szoros barátságot tartott fenn a Buckingham családdal, akikkel öccse jelenleg is bizalmas viszonyban volt; és jóllehet a grófné és Buckingham hercegné nem túlságosan szívelte már egymást, úgyhogy nem nagyon látták őket együtt, és a grófné újabban keveset mutatkozott a társaságban, az a hír járta, hogy Lady Blackchester kapcsolata a nagy kegyenccel továbbra is folytatódott, még ha nejével meg is szakadt.

Nem ismerjük eléggé a kor udvari pletykáit, sem azokat a személyeket, akikhez fűződtek, így hát nem is foglalhatunk állást azon mendemondák egyike mellett sem, amelyek az említett tényhez fűződtek. Elég, ha annyit mondunk, hogy Lady Blackchester szépsége, tehetsége és híres intrikáló képessége révén erősen kezében tartotta környezetét; s Nigel Olifaunt is megérezte hatalmát, mert hamarosan rabjává lett annak a jól ismert kényszernek, amelynek hódolva oly sok ifjú ember egy adott időpontban belesodródik bizonyos társaságba, anélkül, hogy bármily lelki épülésre, vagy akár csak szórakozásra is számíthatna.

Napirendje jó néhány hétre a következőképp alakult: a fogadó jó bevezetés volt egész napi forgolódásához, s az ifjú lord hamarosan arra a nézetre jutott, hogy ha az ottani társaság nem is egészen kifogástalan, mégis ez a legkényelmesebb és kellemesebb hely, ahol divatos gavallérokkal találkozhatik, akikkel azután elsétálhat a Hyde Parkba, elmehet színházba, vagy egyéb nyilvános szórakozóhelyre, vagy pedig csatlakozhat a Lady Blackchester körül csillogó, vidám körhöz. Már a kártyajátékkal szemben sem töltötte el az a kötelességszerű irtózat, amelynek folytán először még attól is félt, hogy a lábát betegye olyan helyre, ahol megengedik a szerencsejátékot; ellenkezőleg úgy gondolta, hogy amint nem származott semmi rossz abból, hogy az effajta szórakozást, ha mértékletes keretek közt folyik, hosszan elnézegeti, hasonló meggondolás alapján éppenséggel maga is részt vehet benne, feltéve, ha a játék valóban szerény keretek között marad. Hanem hát az ifjú lord skótnak született, fiatalságát szigorú stúdiumokkal töltötte, és teljességgel ismeretlen volt számára minden olyan szokás, amelyben magától értetődő a nemtörődöm kockáztatás és a gondtalan pénzköltés. Sohasem volt természete a tékozlás, nem is úgy nevelték, hogy valaha is könnyen bánjon a pénzzel; és apja, amikor nemes irtózással eltiltotta attól, hogy akár csak közelébe is menjen a játékasztalnak, minden valószínűség szerint jobban félt attól, hogy a fia nyertesként fog felállni mellőle, mint attól, hogy veszíthet. Úgy tartotta, hogy a második eset következménye szomorú ugyan: földi javainak elveszítése; de az első még sokkal inkább növeli a gonosz erejét, amelytől rettegni kell, mert testét-lelkét megfertőzi az embernek.

Nem tudni, honnét támadt az öreg lord félelme, de fia viselkedése annyiban igazolta őt, hogy lassan már nemcsak nézegette a különféle szerencsejátékokat, hanem külső szemlélőből fokról fokra, kisebb tétekkel a kártyajátékok részvevőjévé is lett. Azt sem lehet tagadni, rangjának tudatában és várható gazdagságának reményében joggal tehetett kockára néhány aranyat (mert nagyobb tétekkel sohasem játszott) olyanokkal szemben, akik készséggel tették fel a játékra pénzüket, tehát feltehetőleg nem származott nagyobb bajuk az elvesztéséből.

Véletlenül úgy esett, vagy talán az általános vélekedés szerint gonosz szelleme akarta úgy, hogy Nigel próbálkozásai figyelemre méltó szerencsével jártak. Higgadt volt, óvatos, józan, mindenre emlékezett, és ügyesen következtetett, egyébként pedig bátorsága, heves jelleme, eleve tiszteletre intett mindenkit, aki csak egyszer látta, vagy futólag beszélt vele, és senki sem mert volna vele szemben csalni vagy megfélemlítéssel próbálkozni. Ha Lord Glenvarlochnak játszani támadt kedve, partnerei szabály szerint játszottak vele, tisztességgel, becsülettel, ahogy mondani szokás; és mikor felállt az asztaltól, mert úgy látta, megfordult a szerencséje, vagy egyszerűen nem volt kedve a szerencséjét tovább próbára tenni, Fortuna asszony jártasabb lovagjai, akik Monsieur le Chevalier de Saint Priest Beaujeu házánál gyakran megfordultak, nem merték elégedetlenségüket hangos szóval nyilvánítani, amiért mindig nyertesként távozik. Hanem, mivel ez többször is megismétlődött, a játékosok egymás közt már szapulni kezdték az ifjú skótot óvatossága és örökös szerencséje miatt, és személye egyáltalán nem lett közkedvelt.

Ahhoz, hogy Lord Glenvarloch ezt a szörnyű káros gyakorlatot folytassa, eléggé hozzájárult az a tény, hogy amint így rákapott a kártyára, úgy látta, ez mentesíti a további kölcsönkéregetéstől, ami pedig nyomós érv volt, lévén a lord rendkívül büszke, és lévén hogy egyre hosszabbra nyúlt londoni tartózkodásához pénzre volt szüksége. Be kellett ugyanis szereznie még bizonyos hivatalos írásokat az udvari tisztségviselőktől, mert csak ezekkel együtt foganatosíthatta a birtokában levő királyi meghagyást, s ha ezeknek az iratoknak a kiadását nem is lehetett megtagadni, mindenesetre olyan mértékben halogatták a dolog elintézését, hogy Nigel már gyanakodni kezdett, vajon nem szándékosan késleltetik-e az ügyet, valamely titkos utasításnak engedelmeskedve. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha másodszor is elmegy az udvarhoz, s bemutatja a királyi meghagyást, magát őfelségét kérdezi meg, vajon ilymódon a hivatalnokok akadékoskodása érvénytelenítheti-e nagylelkű királyi ítéletét. Azonban Lord Huntinglen, a jó öreg főrend, aki nemrég oly önzetlenül segítségére sietett, s akihez Nigel olykor ellátogatott, igencsak lebeszélte az efféle kalandos próbálkozásokról, s arra buzdította, hogy álljon helyt türelmesen, és várja ki, míg az állami hivatalnokok rendelkezésére bocsátják a hiányzó írásokat, akkor aztán hazautazhatik, és nem kell a londoni udvarnál hajbókolnia.

Lord Dalgarno csatlakozott apja véleményéhez; ő is ártalmasnak tartotta volna, ha ifjú barátjuk ismét ellátogat az udvarba, hacsak ki nem békül előbb Buckingham herceggel. - Ez ügyben egyébként - mondta apjának - szerény közbenjárásomat is felajánlottam neki, Lord Nigel azonban makacsul tiltakozik azellen, hogy akár a legkisebb mértékben is deferáljon a hercegnek.

- Az áldóját, Malcolm, ebben aztán igaza is van a legénynek - válaszolta a kevély öreg skót. - Hogy merészel Buckingham, vagyis, hogy igaz nevén nevezzük, Sir George Villiers fia, hódoló látogatást, hűbéresi tisztelgést követelni olyan valakitől, aki nálánál kétszerte előkelőbb? Magam hallottam, amint szemben ellenségének nevezte Lord Nigelt, tudtommal minden ok nélkül, és bizony az én tanácsom szerint ez az ügy soha nem fog úgy fordulni, hogy a legény egy szép szót is mondjon a hercegnek, míg az vissza nem vonja a gorombaságot.

- Igen, igen, hisz pontosan ez az, amit Lord Glenvarlochnak mondok - felelte Lord Dalgarno -, de akkor azt is elismeri, nemde, kedves apám, hogy igen nagy kockázat lenne, ha barátunk, tudván, hogy a herceg ellene esküdött, mégis megjelennék a király színe előtt... ennél már csak jobb, ha rámbízza, hogy én próbáljam hűtögetni a herceg haragját, amelyet valamely talpnyalói szíthattak fel kedves barátunk személye ellen.

- No, Malcolm, ha sikerül Buckinghamet meggyőznöd arról, hogy tévedett - felelte az apa -, akkor azt mondom, hogy egyszer legalább emberséggel és becsülettel járt együtt az udvar körüli forgolódás. Amiről különben gyakran mondtam már neked is, a nővérednek is, hogy milyen kevésre tartom.

- Biztos lehet abban, hogy mindent megteszek Nigelért - válaszolta Lord Dalgarno -, hanem, drága apám, azt meg kell értenie, hogy nekem akaratom érvényre juttatásához óvatosabb és hajlékonyabb magatartásra van szükségem, mint húsz évvel ezelőtt apámnak, amikor a király jóindulatát egyszer s mindenkorra kiérdemelte.

- Igaz hitemre, ez az, amitől tartok - válaszolta az apja. - Malcolm, figyelj a szavamra: jobb szeretnék a sírban pihenni, mint hogy kételkednem kelljen szándékaid és tetteid becsületességében; de lám, valahogy úgy alakult, hogy az udvarnál már nincs akkora kelete a becsületes, önzetlen szolgálatnak, mint az én fiatal koromban, s ezért gondot okoz, hogy te mégis szemlátomást gyarapodsz befolyásban és tekintélyben.

- Más idők ezek, más szolgálatot kívánnak - szólt Lord Dalgarno -; nincsenek zendülések világos nappal, s az éjszaka sötétje nem fenyeget merényletekkel, mint a régi skót királyi udvarban. Apám nyers, tettrekész, kard-ki-kard szolgálatára már aligha van szüksége a felséges úrnak; az ilyesmi éppoly kevéssé illik a királyi udvarba, mint apámuram ezüst jelvényekkel, pallossal, kerek pajzzsal felszerelt csatlósai egy udvari maszkabálba. Egyébként az oktalan hevességnek, ha jó szándékú is, mindig megvan a kellemetlen oldala. Nemegyszer hallottam, éspedig királyi ajkakról, miszerint apám oly vigyázatlanul döfte le az áruló Ruthvent, hogy kardjának hegye negyed hüvelyknyire beleszaladt a felséges úr felséges tomporába. A király maga ugyan sohasem említi ezt szóval, csak néha-néha megdörzsölgeti a sebesülés helyét, s a római költőt idézi "infandum... renovare dolorem."^[85] Az egész persze magától értetődik, ha meggondoljuk, hogy milyen volt a régi erkölcs, és hogy apám liddesdale-i szuronykardot viselt, nem háromélű pármai tőrt. S még ezt nevezi apám gyors és készséges szolgálatnak. Úgy mondják, a király két hétig nem tudott a trónszéken egyenesen megülni, pedig egész Falkland minden ülőpárnáját összeszedték neki, s még a dunfermline-i polgármesterét is kölcsönkérték a tetejébe.

- Hazugság - szólt az öreg gróf -; ocsmány hazugság, akárki találta ki! Igaz, hogy uram és királyom szolgálatában kardot viseltem, nem oly apró kis tőrt, mint ti manapság, amely csak fogat piszkálni jó; ami pedig a gyorsaságot illeti, hát sietni kellett is csakugyan, mikor a király oly szerencsétlen hangon sipákolta: gyilkosság! árulás! mint a tyúk, ha torkán a kés. Hanem hát ti, udvari ifjoncok, s te is a többivel, honnan is tudnátok, mi hogyan volt, csak olyanok vagytok ti, mint az a zöld tollú lúdféle, amit Nyugat-Indiából hoznak manapság az utazók, és nem jó másra, mint hogy a gazdája szavait elismételgesse, szájhősök, hízelgők, alattomos rágalmazók, mind ahányan vagytok! Öreg vagyok én, nem tudok változtatni az életem során, másképp bezzeg felkerekednék, s visszamennék oda, ahol újra hallom a Tay folyó zúgását, amint lehömpölyög a Campsie-szakadékba.

- De most ebédre hív a harang, apám - szólt Lord Dalgarno -, meglehet, ezt a hangot is majdnem hasonló szépnek tartja majd, ha csak nem rossz az a vadhús, amit küldtem.

- No, fiaim, hát akkor tartsatok velem, ha úgy tetszik - mondta a gróf; s a lugasból, ahol az előbbi beszélgetés folyt, elindult a ház felé, háta mögött a két fiatalemberrel.

Ha kettejük között erre fordult a szó, Lord Dalgarnónak mindig könnyűszerrel sikerült Nigelt lebeszélnie arról, hogy kellő előkészítés nélkül az udvarban megjelenjék; amikor azonban arra akarta rávenni, hogy látogasson el vele a herceghez, ez az ajánlata mindig Nigel határozott, megvető elutasításába ütközött. Amire aztán Dalgarno vállat vont, olyan mozdulattal, mint akinek nem fogadták meg a legjobb tanácsát, s ezért most már nem kezeskedik csökönyös barátja további sorsáért.

Ami apját, az öreg Huntinglent illeti, ő valóban mindig szívesen látta asztalánál Nigelt, s mindig a legjobb borával kínálta, amelyből ő maga kicsit többet szokott inni a kelleténél; s készséggel segített volna Nigelnak ügye előbbrevitelében is. Csakhogy az öreg Huntinglennek csupán látszólag volt az udvarnál tekintélye, valódi befolyása igen kevés; azt a nagy érdemét ugyanis, hogy a király életét bátor tettével megmentette, nem tudta kiaknázni; igaz, soha nem is igyekezett hasznot kovácsolni belőle. Ha néha mégis el akart érni valamit, a király kegyencei és udvari tisztségviselői könnyűszerrel útját állták; így aztán azt a néhány alkalmat kivéve, amikor kérése így vagy úgy váratlanul érte a királyt, mint Lord Glenvarloch esetében is, nem sok jelét tapasztalhatták a király hálájának, sem ő, sem barátai.

- Aligha akad még valaki apámon kívül - szólt Dalgarno, aki udvari berkekben sokkal járatosabb volt, mint az öreg Huntinglen, s így pontosan tudta, hogy apja miben hibázta el a dolgát -, akinek így megadatott volna, hogy megcsinálja a szerencséjét, mint szegény apámnak. Olyan jognak volt a birtokában, amelynek alapján lassan, fokról fokra lépcsőt építtethetett volna magának a hatalom csúcsáig, ha évről évre körültekintéssel választja meg jogos kívánságát, s egyszersmind úgy, hogy az a következő évi kérés alapja lehessen. Vigyáznunk kell tehát - hangzott a következtetés -, nehogy a te szerencséd hajója, kedves Nigel barátom, ugyanazokon a partokon zúzódjék szét, mint az övé... Igaz, hogy nekem talán névleg nincs akkora befolyásom, mint apámnak, pontosabban, mint amekkora volt neki, míg könnyelműen el nem pazarolta a király köteles kegyét egy-egy hordó borra, pár sólyomra, vadászkutyára, hasonló bolondságra; de azt a kevés hatalmamat, ami van, okosabban ki tudom használni, mint ő, s teljességgel rendelkezésedre is bocsátom. Kérlek, ne csodálkozz rajta, és ne sértődjél meg azért, hogy most egy ideig kevesebbet lehetünk együtt, mint előbb. Itt a vadászat ideje, és a trónörökös igényt tart arra, hogy vele menjek. Továbbá a hercegnél is gyakrabban kell tiszteletemet tennem, már csak azért is, hogy ha alkalom adódik rá, szót emelhessek nála az érdekedben.

- Nem kívánom, hogy énértem a hercegnél bárki szót emeljen - jelentette ki Nigel komolyan -, ezt többször is világosan megmondtam.

- Ó, hát csak úgy értettem én, nem is másképpen... te gyanakvó falusi prókátor... mint ahogy e pillanatban nálad emelek szót a herceg érdekében. Csupán arról van szó, hogy én is részt kívánok a szokásos királyi áldásból: beati pacifici.

Amikor csak Lord Glenvarloch a gróffal vagy fiával találkozott, beszélgetésük sokszor terelődött a fent leírt irányba, és mindig ugyanúgy végződött. Nigel már kissé furcsállotta is, hogy a kettejük igyekezete sem elegendő hozzá, nem is szólva Lady Blackchester láthatatlan és kimondatlan, de annál biztosabb befolyásáról, hogy meggyorsítsa ügyének csigalassú intézését, most, amikor már oly közel a cél. De hát az egyenes, szókimondó vén gróf őszinteségében nem lehetett kételkedni; s ugyanúgy képtelenség lett volna gyanúba fogni Lord Dalgarno figyelmes és szolgálatkész barátságát; aminthogy Nigel azt sem hihette, hogy a hölgy, aki látogatói között mindig oly megkülönböztetett figyelemmel fogadta, ne vetette volna érte latba a befolyását, hogyha alkalma nyílt volna rá.

Az ifjú lord tehát nem tehetett mást, mint hogy elfogadta Dalgarno sokszor hangoztatott magyarázatát, miszerint a nagy hatalmú kegyencet mindenki az ő haragosának véli, s így a legutolsó kis hivatalnok is, akinek a kezén papírjai átmennek, úgy gondolja, érdemeket szerezhet, ha akadályt gördít útjába; ami annyit jelent, hogy csak türelemmel és kitartással győzhet, ha csak nem akarja mégis megkövetni, vagy ahogy Lord Dalgarno mondta, megbékíteni Buckingham herceget.

Nigel kérhetett volna ez ügyben tanácsot kedves barátjától, George Heriottól is, és bizonnyal meg is tette volna, hiszen az aranyműves tanácsa egyszer már oly hasznosnak bizonyult, de mióta a királyi udvarban jártak, csak egyetlenegyszer találkozott vele, s akkor az érdemes polgár éppen útra készülődött Párizsba, valami fontos üzleti ügyben, az udvar és Buckingham herceg megbízásából. Az út meglehetősen hasznot hozónak ígérkezett. Amint a jó ember Buckingham nevét kimondta, elmosolyodott. Azt mondta, kezdettől fogva biztosra vette, hogy nem lehet hosszú ideig kegyvesztett ennél az úrnál.

Lord Glenvarloch erre őszinte örömének adott kifejezést, hogy helyreállt köztük a béke, mert, mint mondta, sokat bánkódott azért, hogy Heriot mester őmiatta magára vonta ennek a hatalmas úrnak a neheztelését, amely oly sok hátránnyal járhat.

- Uram - szólt Heriot -, Lord Ochtred Olifaunt fiáért minden tőlem telhetőt megtennék, de az igazat megvallva, ha nem csal az önismeretem, ugyanennyit megtettem volna már csak magáért a puszta igazságért is, lett volna szó bár a legjelentéktelenebb személy sorsáról. De most jó ideig nem látjuk egymást, úgyhogy a továbbiakban már önnön józan ítélőképességére kell bíznom ennek az ügynek az intézését.

Így vettek egymástól szíves, érzékeny búcsút.

Más változás is történt Lord Glenvarloch életkörülményeiben, amelyről tudósítanunk kell az olvasót. Új időtöltései és szórakozásai miatt, amelyekre rákapott, a város másik végében levő szállása kényelmetlenné kezdett válni. Talán egy kicsit szégyellte is, hogy a Szent Pál-kikötőben lakik hónapos szobában s most már rangjához méltóbb lakhelyet szeretett volna szerezni. Mindezért a Temple környékén vett bérbe egy kis lakást. De csaknem megbánta már, hogy így cselekedett, mert úgy tapasztalta, hogy John Christie-t bántja az elköltözése, szíves és szorgos háziasszonya pedig egészen el van keseredve miatta. Christie uram, aki minden megnyilatkozásában szűkszavú, zord és ünnepélyes volt, csak annyit mondott, azért reméli, hogy semmi sem volt a vendég tetszése ellen, és nem az ő figyelmetlenségük az oka Lord Glenvarloch távozásának. Nelly asszonyságnak azonban kibuggyantak a könnyei, míg elsorolta minden próbálkozását, amellyel őlordsága számára lakályosabbá igyekezett tenni a szobát.

- Azt a nagy tengerészládát is - szólt -, mennyit vesződtünk, míg felvittük a legényünk szobájába, pedig szegény embernek épp hogy egy arasznyi helye maradt az ágy meg a láda között, alig tud valahogy bekászálódni. Csak a magasságos Úristen a megmondhatója - mondta -, hogy le tudunk-e megint veszkelődni a ládával azon a szűk lépcsőn. Meg aztán a kisszobát is benyílóvá alakítottuk, ami bizony belekerült kerek húsz shillingbe, pedig őlordságán kívül bárki más lakónak jobban megfelelne egy kisszoba, mint egy benyíló. Aztán az a sok ágynemű, amit miatta vettem... hanem hát legyen meg az ég akarata, én megnyugszom benne.

A legtöbb embert meghatják a szeretet megnyilvánulásai, Nigelt meg különösen, valósággal fojtogatta a lelkiismeret-furdalás, azért, hogy sorsa jobbra fordultával mintegy megfeledkezett egyszerű barátainak kedvességéről és a neki nyújtott menedékhelyről, pedig mekkora kincs volt az még nem is olyan régen! Ezért hát sűrű bizonykodással és annyi pénzzel, amennyit csak rájuk tudott erőltetni, igyekezett kiengesztelni őket távozásáért, míg végül is a szép gazdasszony egy búcsúcsókkal be nem bizonyította, hogy megbocsátott neki.

Richie Moniplies hátra-hátramaradozott a gazdája mögött, míg szerét nem ejthette, hogy megkérdezze John Christie-t, nem tudna-e alkalomadtán visszasegíteni egy eszes skót legényt a szülőhazájába, s miután John határozottan azt felelte, hogy ez ügyben számítani lehet rá, Moniplies azzal búcsúzott, hogy hamarosan emlékezteti majd az ígéretére.

- Mert hát - szólt -, ha őlordságának nincs is terhére ez a londoni élet, valakinek igenis elege van belülle, mégpedig nekem magamnak, és annyit mondhatok, én bizon egy hónapot sem öregszek már addig, míg újra meg nem látom Edinburgh határában az Arthurszékét.

 

Tizennegyedik fejezet

Bingo, te, Bingo! Hozzám!... Jössz ide!...
Eliszkolt... jól van, otthon lesz előttünk...
Nem volt még csontropogtató dög ennél
Makrancosabb... Pedig kisgazdiját
Imádja, mint a pénzt a koldus; ám
Ha így megvész, könnyebb Szeszély kisasszonyt,
Nagyságod szíve hölgyét felvidítni
Rosszkedvében, mint ráncba szedni Bingót.

(A KÁNTOR ÉS KUTYÁJA)

Richie Moniplies állta a szavát. Két-három nappal azután, hogy ifjú ura átköltözött új szállására, egyszer csak odaállt Nigel elé. Nigel épp akkor durálta neki magát, hogy felöltözzék, mert bizony ekkortájt sokkal későbben ébredt, mint ahogy gyerekkora óta megszokta.

Amint szolgájára pillantott, látta, hogy ábrázata a szokottnál is komorabb és ünnepélyesebb, amiről nem tudta pontosan, minek tulajdonítsa, sértett önérzetének, vagy inkább elégedetlenségének, vagy egyszerre mind a kettőnek.

- Nocsak - szólt -, ugyan mi bajod, miért vágsz olyan keserves arcot, mint azé a torz faragványé ott a vízköpő csövön? - És a Temple templomának vízköpőjére mutatott, mivelhogy ablakuk épp erre a gótikus építményre nyílt.

Richie oly kínos-lassan fordította jobbra a fejét, mintha görcs bántaná a nyakát, majd hirtelen visszarántotta, és így válaszolt: - Faragás ide, faragás oda, nem ilyesmi az, amiről szólani akarok.

- Hanem miről akarsz szólani? - felelte erre a gazdája, aki hányattatásai során már hozzászokott, hogy sokat elviseljen a szolgájától.

- Uram - kezdte Richie, de nem tudta tovább folytatni, csak köszörülte a torkát, mintha valahol félúton elakadt volna a mondanivalója.

- Sejtem már, Richie, miért ez a titokzatosság - mondta Nigel -; alighanem pénz kellene, ugye? Elég lesz egyelőre öt arany?

- Uram - szólt Richie -, bizony hogy el fog kelni egy kis pénz is, de én úgy vagyok vele, hogy nemcsak örülök, bánatos is vagyok, amiért most több pénze van, mint előbb szokott lenni.

- Örülsz is, bánatos is vagy - szólt Nigel -; nohát, Richie, ez olyan nekem, mint a találós mese.

- Pedig egyszerű nagyon - szólt Richie -; arra kérem lordságodat, bocsásson engem vissza Skóciába.

- Skóciába! - kiáltott fel Nigel. - Megőrültél? Mi bújt beléd? Nem tudod kivárni, míg együtt mehetünk vissza?

- Nem sok hasznomat veheti már, uram - mondta Richie -, mikor másik apródot szándékozik felfogadni.

- Féltékeny szamár - szólt az ifjú lord -; hisz az csak megkönnyíti majd a dolgodat! Eridj, egyél valamit reggelire, és igyál rá jó erős sört, hogy eloszlassa a fejedből ezeket a ködképeket. Ostobaságodért voltaképpen haragudnom kellene rád, de nem feledkezhetem meg arról, milyen híven kitartottál mellettem balsorsomban.

- A balsorsától, jó uram, mink akár örökké együtt maradhattunk volna - szólt Richie. - Azt hiszem, ha arra került volna a sor, én is ugyanolyan vitézül haltam volna éhen, mint lordságod, ha nem különbül, hiszen az éhezéshez aztán szokva voltam, mert igaz, hogy mészárszékben nőttem föl, de bizony nem sok húst ettem életemben.

- Halljuk a velejét! - szólt Nigel. - Vagy semmi más célod nincs, mint hogy buta fecsegéseddel kihozzál a sodromból? Hisz tudhatod, hogy ha húsz szolga lebzselne körülem, akkor is hűséges csatlósomat becsülném meg legjobban, aki mellettem jóban-rosszban kitartott. De hát annak igazán semmi értelme, hogy a keserves rigolyáidhoz igazodjam.

- Uram - szólt Richie -, az, hogy azt mondja, megbízik bennem, legyen szabad teljes tisztelettel tudtára adnom, igazán a becsületére válik, igaz, hogy azt hiszem, én se szolgáltam rá másra. Hanem én mégiscsak elmegyek ám.

- Az ördög vigyen el, de hát miért? - szólt Lord Nigel. - Mi okod lehet rá, hogyha mind a ketten úgy meg vagyunk elégedve egymással?

- Uram - szólt Richie Moniplies -, uraságod mostanában olyan életre kapott rá, hogy én azt sem nem vállalom, sem nem támogatom a jelenlétemmel.

- Szemtelen szolga! - kiáltott rá haraggal gazdája.

- Engedelmével, uram - mondta erre a hű csatlós -, ez aztán nem igazság, hogy azért is haragszik, ha szólok, meg azért is, ha nem. Amennyire én tudom, ha most türelmesen meghallgatja, hogy mért utazok haza, abból még haszna lehet, most is, azután is, ha meg nem, hát bocsásson el anélkül, de ne szaporítsuk tovább a szót.

- Rajta! - válaszolta Nigel. - Mondd el, mi nyomja a begyedet, csak ne feledkezz meg arról, kivel beszélsz.

- Hát uram, alázattal megkövetem uraságodat (s ahogy ezt mondta, olyan rendíthetetlen gőggel nézett végig urán, mint még soha) -, uraságod talán úgy gondolja, hogy ez az örökös kockavetés, kártyakevergetés, kocsma- és színházjárás illik lordságodhoz? Mert ami azt illeti, hozzám ugyan nem illik.

- Mi a csudát! Hát erkölcsbíróvá léptél elő, vagy tán puritánná lettél? - szólt Lord Glenvarloch nevetve, bár a szégyentől és a bosszúságtól kissé kényszeredetten hangzott a nevetése.

- Uram - válaszolta Nigel csatlósa -, értem ám én, mit pedz az úr. Meglehet, hogy kicsikét erkölcsbíró is vagyok, adná az ég, hogy még inkább az lehessek, de most nem helyénvaló dolog erről társalogni. Szolgáltam én az urat, amíg szolgálhattam, míg a szolgálata az én északi lelkiismeretemet nem sértette. Ha idegen országban a hazámat vagy a gazdámat csepülik, nem hagyom, bizony kiállok értük, még ha ki is köll egy kicsit toldani az igazságot. Nyakon is vágom, aki sértő szót ejt róluk, azt se bánom, ha az én fejem látja kárát. Hanem a szép hölgyek körül való legyeskedésben, nap mint nap kockázásban, teátrum-hajkurászásban én nem tarthatok uraságoddal, hisz már szusszanni se tudok; hát még amikor azt hallom, hogy lordságod elnyeregeti a szegény ember pénzét, úgyhogy semmije se marad... a lelkem üdvösségére, uram, ha efféle pénzen köll tengődnie, inkább hagyjunk itt csapot-papot, álljunk ki az útra, oszt raboljuk ki az első ökrösgazdát, aki a smithfieldi piacról hazafelé igyekszik Essexbe, a borjainak az árával.

- Tökfilkó - mondta Nigel, bár titokban lelkiismeret-furdalást érzett -, hiszen én sohasem játszom nagy összegben.

- Jaj, uram - szólt erre a kérlelhetetlen csatlós tisztelettel szólva -; annál rosszabb. Ha a rangjabeliekkel játszana, azzal is vétkeznék, mégis legalább a világ előtt nem játszaná el a becsületét. Lordságod is tudhatja, vagy legalábbis tudhatná, mert a maga bőrén tapasztalta csak egynéhány héttel ezelőtt, hogy kis pénz is nagy baj, ha elvész, annak, akinek az mindene; és nem volnék lordságodhoz őszinte és igaz, ha nem mondanám meg, mit beszélnek lordságodra széltében-hosszában: azt beszélik, hogy senki mással nem kártyáz, nem kockáz, mint csak a szegény eltévelyedettekkel, akik nincsenek olyan módban, hogy nagy pénzbe játsszanak.

- Ki meri ezt állítani? - felelte Nigel, aki most már valóban kijött a sodrából. - Az én dolgom, hogy kivel-mivel játszom együtt, és nagy tétekben különben sem vagyok hajlandó játszani.

- Ez az, uram, pontosan ez az, amit mondanak - szólt a könyörtelen Richie. Olyan ösztönös élvezet volt számára felebarátait kioktatni, s fennen hangoztatni őszinte véleményét, hogy fel sem ötlött benne, mekkora fájdalmat okoz gazdájának azzal, amit mond. - Szóról szóra ugyanezt mondják, uram. Csak tegnap is ugyanazon fogadóban úgy tetszett uraságodnak, hogy elnyerjen vagy öt fontot attól a fiatalka bolond úrtól, tudja, akin veres bársonykabát volt, s kakastoll a kalapjába tűzve, azzal no, aki a minap megvívott a nagy fejű kapitánnyal. Láttam, mikor az előcsarnokon át elment, no hát, ha az nem volt mindenéből kiforgatva, nem láttam még tönkrement embert életembe.

- Hihetetlen! - szólt Lord Glenvarloch. - Ki az az ember?... Gazdagnak látszott.

- Nem mind arany, ami fénylik, kedves gazdám - felelte Richie. - Ezüstpityke, aranygomb, gyomra üres, csak úgy kong. Azt kérdezi, hogy ki vót? Meglehet, én tudom is, csak nem árulom el. De nem ám!

- Legalább azt mondd meg - kérte Nigel -, ha csakugyan ilyen szegény ember volt, akit megkárosítottam, hogy miként tehetném jóvá balfogásomat.

- Most már, uram, ne is eméssze magát evvel. Ne féljen... tisztelettel mondom - szólt Richie -, van, aki gondoskodjék arról a legényről. Rá se gondoljon másképp, mint olyan valakire, aki hanyatt-homlok futott az ördög elébe, s lordságod csak még lökött egyet rajta, hogy a szegény bolond előbb célba érjen. Én feltartóztatom ezen az úton, hogyha csak józan ésszel lehetséges, lordságod ne kutakodjék ebbe a dologba, mert egyáltalán nem baj, hogy nem tud róla, sőt éppen hogy jobb is.

- Ide figyelj - szólt a gazdája -; eddig csak hallgattam, amit itt összehordasz, de most már vége a türelmemnek. Ha el akarsz menni, hát menj isten hírével, itt az útiköltség, tessék. - Azzal pénzt nyomott Richie markába, amit Richie nagy gonddal, egyenként megszámolt.

- Talán kevesled? Vagy hibázik a súlya egyiknek-másiknak? Vagy mi az ördögért nem szeded végre a sátorfádat, mikor olyan mehetnéked van? - kiáltott az ifjú lord, mert végképp felbőszítette ez a gyanakvó pedantéria, amivel Richie az erkölcsprédikációt kiegészítette.

- Nem adott kevesebbet, mint amennyi jár - szólt Richie zavartalan nyugalommal -; ami pedig a pénz súlyát illeti, arra ebben a városban csakugyan kényesek az emberek; mihelyt valamelyik arany egy kicsikét vékonyabb, vagy karcolás esett rajta a körön belül, csak fintorognak rá, de úgy éljek, bezzeg Edinburghben akkor is örülnének neki, mint a tyúk a tiszta búzának. Nincsenek ott ilyen bővében az aranynak, ami bizony elég szomorú dolog.

- Ebből látszik, mekkora szamár vagy - szólt Nigel, mert már el is párolgott a haragja -, hogy elszaladsz onnét, ahol elég van belőle.

- Uram - szólt Richie -, minek cifrázzam tovább: semennyi pénz sem ér föl Isten áldásával. Ha majd a Ludvérc, ahogy azt a bizonyos Lutint méltóztatik nevezni, akit egyébiránt helyesebb vóna Akasztófavirágnak titulálni, mert előbb-utóbb úgyis odakerül... hogyha ő ajánl apródot uram szolgálatába, az ugyan aligha fogja prédikációval zargatni, mint én. De még itt vagyok, és ha ez volna az utolsó szavam, mert belém fojtja a szuszt, ha egyszer kimondtam - szólt hangját felemelve -, kimondom akkor is: kedves gazdámat rossz útra vitték a barátai, és letért arról az ösvényről, amelyen nagyságos édesapja járt; ráadásul pedig, tisztesség ne essék szólván, gyalázatba is rohan, nemcsak a vesztébe, hiszen csúfot űznek lordságodból azok, akik tisztességtelenségre csábítják.

- Micsoda? Csúfot űznek belőlem? - szólt Nigel riadtan, mert, mint sokan mások is ily fiatalon, jobban félt attól, hogy kinevetik, mint attól, hogy esztelenséget művel. - Ki mer belőlem csúfot űzni?

- Uram, esküszöm a kenyeremre, amit megeszek... vagy inkább arra, hogy igaz ember vagyok... mert lordságod a tudója, hogy az én számat soha nem hagyta még el hazugság, legföljebb, ha kicsit másképp mondtam valamit, mikor lordságod becsülete, hazánk java vagy nekem valami csip-csup kis ügyem úgy kívánta, hogy ne verjem dobra mindjárt a teljes igazságot... mondom, hogy esküszök az igaz emberségemre, hogy mikor én azt a szegény árva nyomorultat megláttam, ahogy jött velem szembe a csarnokon át, ott abban a vendégfogadóban, hogy verje meg az átok (Isten bocsássa meg, hogy káromkodom) azt a házat... mikor látom, hogy úgy csikorgatja a fogát, úgy ökölbe szorítja a kezét, úgy a szemibe húzza a kalapját, mint akit a végső kétségbeesés kerülget, így szólt hozzám ez a Ludvérc: "Nicsak, itt jön trágyadombunk egyik kakaskája, akit a gazdád pőrére kopasztott; alighanem sok időbe telik, míg őlordsága rászánja magát, hogy igazi kakassal is összeakaszkodjék." És uram, már csak meg kell mondanom, az összes lakáj, az összes ficsúr, s köztük leghangosabban az, akit testvérének fogadott, Lord Dalgarno, mind csak így emlegetik: "Lord Karvaly, a verebek réme." Nagy kedvem lett volna rá, hogy Lutin fejét beverjem, de minek kezdtem volna ki ővele?

- Ezer átok - szólt Lord Nigel -, így mernek beszélni rólam?

- Az ám, uram - bólintott rá Richie -, átok, ördög és pokol, ez mind a három serényen dolgozik Londonban. És még ez mind nem elég, hanem Lutin meg a gazdája azért is gúnyolták uramat a háta mögött, mert... kimondani is szégyellem, amit hazudtak... egyszóval azt beszélik, na, lordságod túlontúl is jóba keveredett annak a derék, becsületes embernek a feleségével, akinél eddig laktunk, s azt is mondogatták a piszkos szájú rágalmazói, hogy lordságod nem azért költözött el onnét, mert a szállás nem illik divatos új szokásaihoz, ez csak az a mentség, amely mögé a gyávaságát rejti, azt, hogy tart a féltékeny férj bosszújától; Lord Karvalyba, azt mondják, még annyi mersz sem szorult, hogy egy sajtkupec feleségét megszöktesse. - Egy pillanatra elhallgatott, és gazdája arcába bámult, amely a szégyentől és a méregtől tűzvörös színt váltott. - Uram, gondolatban igazságot szolgáltattam uraságodnak is, meg aztán magamnak is; mert, gondoltam magamban, bizony meglehet, hogy az efféle kicsapongásba is nyakig merült volna őlordsága, csakúgy, mint a többibe, ha nem lett volna mellette a Richie, kinek helyén a szíve meg az esze.

- Miféle ostoba szemtelenséggel akarsz még traktálni? - szólt Lord Nigel. - De csak beszélj, ez az utolsó alkalom, hogy végighallgatlak, használd ki hát az idődet.

- Szent igaz, uram - szólt Richie -; meg is fogadom, amit mond. Azért adott az Úristen nyelvet, hogy beszéljek és tanácsot adjak.

- Hát ami azt illeti, nem is hagyod kárba veszni ezt az adományt! - szólt közbe Lord Glenvarloch.

- Úgy igaz, uram - szólt Richie, és a kezét is felemelte, mintegy csendre intve gazdáját, hogy hallgassa végig -; és remélem, nem sok idő kell hozzá, hogy uraságod is belássa, mennyire nem veszett kárba az igyekezetem. De mivelhogy most hamarosan itthagyom uram szolgálatát, úgy illik, hogy megtudja a teljes igazságot, aztán fontolóra vehesse, ifjú és tapasztalatlan volta miatt miféle cselvetéseknek lesz kitéve, ha majd nem áll uraságod mellett vénebb, tapasztaltabb ember, aki ezektől megvédje... Járt itt, uram, egy jóképű asszonyság, olyan negyvenéves-forma, vagy alig több, aki sokat szimatolt uraságod után.

- Csakugyan? - kérdezte Nigel. - Mit akart tőlem?

- Először, uram - felelte a bölcs csatlós -, mivelhogy jó modorú hölgynek láttam, aki kedveli az értelmes emberek társaságát, nem bántam, hogy beszédbe elegyedik velem.

- Azt meghiszem, hogy nem bántad - szólt Nigel -, és készségesen kiteregetted előtte az én személyes ügyeimet is, ugye?

- Nem én, uram - felelte a szolga -, igaz, hogy sokat kérdezgetett uraságod híre-neve, vagyona iránt, meg hogy mi szél hozta erre, meg más effélét, de úgy gondoltam, neki nem való megtudni a teljes igazságot.

- Nem tudom belátni - szólt Lord Nigel -, miért kellett volna rólam bármit is mondanod ennek az asszonyságnak, akár igazat, akár hamisat, amikor semmi köze a dolgaimhoz?

- Szerintem se köllött egyiket se mondanom - válaszolta Richie -; nem is mondtam én neki igazat se, hazugságot se.

- Hát akkor mi volt az, amit mondtál neki, te áldatlan fecsegő? - kérdezte Richie gazdája, aki most már megelégelte a sok beszédet, de mégiscsak kíváncsi volt rá, mi sül ki ebből az újabb históriából.

- Uraságod evilági szerencséjét dicsértem - felelte Richie -; olyasmit mondtam, ami ugyan jelenleg nem egészen igaz, de valamikor igaz volt, most is igaz kéne hogy legyen, és megint igaz lesz, ha eljön az ideje, vagyishogy uraságod birtokában van sok szép földjének, pedig hát egyelőre csak a joga van meg rá. Erről meg más egyébről is, igen kellemesen elbeszélgettünk, míg csak ki nem mutatta a foga fehérjét, mivelhogy egy fehérszemélyre fordította a szót, aki hajlandóságot érez jóuram iránt, és ezért az asszonyság lordságoddal magával akart volna szót váltani, hanem amikor szelét vettem, hogy mi a szándéka, mindjárt láttam, hogy nem jobb, mint afféle közönséges... phű! - azzal abbahagyta a beszédet, s halkan, kifejezően füttyentett.

- S mit tett bölcsességed ezen környülállásban? - kérdezte Lord Nigel, mert, akármilyen bosszús volt az előbb, alig-alig fojthatta magába a nevetését.

- Én csak ránéztem, uram, így ni - szólt Richie, s a szemöldökét vészjóslóan összevonta -, hogy a lábába szálljon a félsz, és ha máskor ilyen útra merészkedik, meggondolja magát, és alaposan megfenyegettem, hogy nem kerüli el a vízbemártó széket, ő meg rühes skót kutyának nevezett... azzal ő arra, én erre, remélem, s hiszem is, hogy soha többet nem látjuk egymást. Így aztán megmentettem uraságodat attól a kísértéstől, ami a fogadónál is, meg a színháznál is rosszabb lett volna; mert jóuram is tudja, mit mondott az idegen asszonyra Salamon, a zsidók királya, én meg azt mondtam magamban, ha már rákaptunk a kártyára, kockára, hogyha most még a kurválkodásra is rákapunk, csak a jóságos Úristen tudja, hol végezzük.

- A szemtelenséged büntetést érdemelne, de hát ez volt az utolsó pimaszságod, amit, legalábbis egy időre, megbocsáthatok... így hát meg is bocsátom - szólt Lord Glenvarloch -; és mivel utunk amúgy is elválik, csak annyit mondhatok, Richie, teljesen fölösleges volt helyettem óvatoskodnod, nyugodtan az én ítéletemre bízhattad volna, mit teszek.

- Azt már nem - felelte Richie -, de nem ám; gyarló teremtmények vagyunk, uram, és mindenki jobban ítél a más ügyében, mint a magáéban. Én is csak olyan vagyok, mert ha azt az egy kérvénydolgot nem nézem (az is akárkin megeshetett volna)... elhiheti, mindig jobban használtam az eszemet, ha lordságod érdekéről volt szó, mint amikor úgy hozta a sors, hogy a magam ügyében köllött helytállani, és mindig előbbre valónak is tartottam a lordságod ügyét, mint a magamét, igaz, ez volt a kötelességem.

- Elhiszem, sőt tudom - mondta Lord Glenvarloch -, hiszen mindig szívből és igazán szolgáltál. De hogy ha ennyire nincs kedvedre London, akkor most egy kis időre búcsút kell vennünk; menj csak vissza Edinburghbe, hamarosan én is visszatérek oda, és újra szolgálatomba veszlek.

- Ó, uram, a magasságos Úristen áldja meg érte - szólt Richie Moniplies égnek emelt szemmel -; ez a szó bizony kegyesebben cseng, mint bármelyik, amit csak az utóbbi két hétben kiejtett a száján.

Így szólván, előrelendítette nagy, csontos kezét, megragadta vele Lord Glenvarlochét, ajkához emelte, sarkon fordult, és nagy sebbel-lobbal kiment a szobából, mintha attól félne, hogy különben érzékenyebbnek fog mutatkozni, mint ahogy az illedelemről vallott nézetei megengednék. Lord Nigelt azonban mégiscsak meglepte a szolga hirtelen távozása; utánakiáltott, kérdezvén, elég lesz-e a pénz, amit az útra kapott, de Richie megrázta a fejét, egy szó nem sok, annyit se válaszolt, csak leszaladt a lépcsőn, keményen betette maga után a kaput, s hamarosan látni lehetett, amint megy végig a Stranden.

A lord szinte önkéntelenül is utána nézett, és jó darabig látta volt szolgájának magas, csontos alakját, míg el nem tűnt a járókelők tömegében. Amit ekkor Nigel érzett, nem lehetne épp önelégültségnek mondani. Új életmódjára nemigen vetett jó fényt, ezt kénytelen volt elismerni, hogy e hűséges híve már nem volt büszke az ő szolgálatára, és nem ragaszkodott hozzá azzal az odaadással, amelyről oly sokszor bizonyságot tett. Nigel a lelkiismeretét sem tudta elhallgattatni, mert részben maga is bűnösnek érezte magát mindabban, amivel Richie megvádolta, s megszégyenítette, megalázta annak híre, hogy milyen színben tüntetik fel mások azt, amit ő csupán a szerencsejátékban való eszélyes óvatosságnak és mértékletességnek gondolt. Csak az szólt mentségére, hogy eleddig észre sem vette, hová jutott.

Azután mégis felülkerekedett benne a sértett gőg és önérzet, azzal biztatta magát, hogy akármilyen jószándékú is Richie, voltaképp nem más, mint önhitt tudálékoskodó szolga, akinek ínyére lett volna, hogy komornyiki tisztje helyett a nevelő szerepében tetszelegjen, és pimaszul igényt tartott arra, bár állítása szerint merő szeretetből, hogy beleszóljon gazdája életmódjába, sőt irányítsa sorsát, s ráadásul viselkedésének ósdi merevségével, tolakodó igazságosztogatásával vidám társaságban mindig nevetségessé is tegye.

Alighogy tekintetét elfordította az ablaktól, belépett új házigazdája, átnyújtott neki egy összehajtott kis papírlapot, mely szépen át volt kötve egy szál selyemmel, s pecsét lógott le róla; egy asszonyság hozta, mondta a háziúr, aki semmi áron nem akart bejönni. A levél írója ugyanazt a témát feszegette, mint az előbb Richie Moniplies. Az üzenet szó szerint a következőket tartalmazta:

A Nagyméltóságú Lord Glenvarlochnak, saját kezébe,
egy ismeretlen jóakarójától.

Kedves Uram!

Ön becstelen embert fogadott bizalmába, s ily módon veszélybe sodorja önnön becsületét. Igaz jóakarója, akit nem ismer, most röviden tudatja önnel azt, amit hízelgőitől oly hosszú idő alatt sem tudhat meg, amennyi elég az Ön végromlásához. Akit őszinte hívének tart, azaz Lord Dalgarno, galádul becsapja Önt, mert bár szeretet álarcát viseli, egyébre sem törekszik, mint ország-világ előtt bemocskolni lordságod tiszta nevét, nehogy annak segítségével visszaszerezhesse vagyonát. Az álbarát szíves mosolya veszedelmesebb önre nézve, mint a herceg haragos tekintete; hasonlóképp, Beaujeu vigadójában is többet árt nyerni, mint veszíteni. Óvakodjék mindkettőtől.

Hű és igaz, bár magát megnevezni nem kívánó jóakarója kéri erre:

Ignoto

Lord Glenvarloch egy pillanatig csak állt, aztán gombóccá gyűrte a papirost, majd ismét kisimította, és figyelmesen újra elolvasta, összerántotta a szemöldökét, pillanatig habozott, s végül a papírlapot darabokra tépve, felkiáltott: - Hitvány rágalom! El vele! De azért majd vigyázok... Nyitva tartom a szemem...

Lord Glenvarloch fejében egyik gondolat a másikat kergette, és mindent összevéve, elmélkedései oly nyugtalanító irányt vettek, hogy elhatározta, sétál egyet a parkban, míg kedélye lecsillapodik; vette hát köpenyét, kalapját, és úgy is cselekedett.

 

Tizenötödik fejezet

Hogy fürge Kófic, kortól szürke lett,
Egy nyúlfiat talált útján menet...
S van-é, ki Kóficot nem ismeri?
Hisz fajtájának hírét hirdeti
Sok versenytér, holott e hős ebek
Győzelmeskedtek minden korcs felett...
Nohát, a nyúl hiába fut szegény,
Habár előtte hegy, mező, sövény:
A gyorsaságot pótolta az ész -
Hol bújt az áldozat, ott érte vész.
Így jártam én is Saint James fényes útján,
Mert egy fajankó, lesben meglapulván,
Rám tört, s kocsik közt, népeken keresztül
Hajszolt, beért, és felfalt mindenestül.
(etc., etc., etc.)

A Saint James Parkot II. Károly bővíttette ki, ő ültettette zöldellő fasorait, és máskülönben is sokat szépített rajta, de a park már a nagyapja idején is kellemes sétahely volt, ahol az előkelő osztályok tagjai testgyakorlás és felüdülés céljából szívesen sétálgattak.

Ide menekült most Lord Glenvarloch, hogy megszabaduljon nyomasztó gondolataitól, amelyeket hűséges csatlósa, Richie Moniplies távozása keltett benne, mert az a mód, ahogy egymástól búcsút vettek, ugyancsak sértette az ifjú büszkeségét és érzékenységét; s amely gondjait még inkább megnehezítették az előző fejezetben említett névtelen levél intelmei, mivel ezek is csak megerősítették távozó szolgája igazát.

Sokan jártak-keltek a parkban, de Nigel jelenlegi lelkiállapotában a magányt kereste, s ezért elkerülte a Westminster és a Whitehall felé eső népes ösvényeket, inkább északnak tartott, ahogy ma mondanák: a Piccadilly irányába, mert azt remélte, hogy ott háborítatlanul számot vethet kételyeivel, s így úrrá tud lenni rajtuk.

Lord Glenvarloch azonban tévedett, mert amint köpenye alatt összefont karral, szemébe húzott kalappal fel-alá járt az egyik sétányon, egyszerre csak lecsapott rá Sir Mungo Malagrowther, ki is, már akár azért, mert ő is kerülni akarta mások társaságát, akár azért, mert őt kerülték, a parknak ugyanabba a csendes részébe vonult vissza, vagy volt visszavonulóban, ahol Lord Glenvarloch sétált.

Nigel összerezzent, amint fülébe csendült a lovag repedtfazék-hangjának éles, siránkozó nyekergése, s méginkább elborzadt, amint meglátta, hogy a magas, vékony, kopott alak feléje biceg. Nyűtt köpenyt viselt, amely valamikor skarlátvörös lehetett, de a számtalan különféle eredetű pecséttől már nemigen látszott az eredeti színe. Sokat hordott kalapját lánc helyett fekete bársonyszalag, s lengő strucctoll helyett árva kappantoll díszítette.

Lord Glenvarloch szerette volna, ha jószerivel elbújhat, de mint mottónkban előre jelentettük, egy tapasztalatlan nyulacskának is több esélye lett volna arra, hogy elfusson a nyomában csaholó kutya elől, mint neki most a megmenekülésre. Sir Mungónak pedig, hogy folytassuk a hasonlatot, hosszú tapasztalata volt már abban, hogy kövesse a vadnyomot, és biztonsággal megragadja zsákmányát. Nigel így abba a kényelmetlen helyzetbe került, hogy a lovag köznapi kérdésére: - Mi újság, uram? - meg kellett állnia s felelnie kellett.

- Amennyire én tudom, semmi - válaszolta az ifjú nemes, igyekezvén odébbállni.

- Azért valami csak van, például, hogy lordságod abba a francia fogadóba indul, igaz-e? - válaszolta a lovag. - De hát korán van még, sétálunk egyet addig itt, a parkban, jót fog tenni az ön étvágyának.

Így szólván, nagy lelki nyugalommal belékarolt a lordba, mintha észre sem venné áldozatának ellenkezését, aki pedig mindent megtett, amit az illem határain belül megtehetett: azaz könyökét erősen oldalához szorította védekezésül. Sir Mungo azonban, miután sikerült megkaparintania zsákmányát, nyugodtan magával vonszolta az úton.

Nigel konokul hallgatott, s még mindig azt remélte, hogy le tudja rázni ezt a kellemetlen sétapartnert, de Sir Mungo a fejébe vette, hogy ha az ifjú úr nem beszél is, legalább hallgassa meg, amit ő beszél.

- Tehát Beaujeu fogadójába tart, uram? - szólalt meg a kárörvendő öreg. - Bizony, bizony, azt jól teszi, pompás társaság van ottan, amint hallom, igencsak válogatott társaság, olyan, hogy csakugyan minden ifjú nemesnek oda kéne járni, de boldog is volna az apjaura, ha tudná, milyen dicső társaságban forgolódik a fia.

- Azt hiszem - szólalt meg Lord Glenvarloch, mert úgy érezte, hogy nem hagyhatja szó nélkül -, az ottani társaság is csak olyan, amilyen az efféle helyeken összeverődhetik, ahol senkinek az orra előtt sem lehet betenni az ajtót, ha ott akarja a pénzét elkölteni.

- Úgy is van, uram, nagyon helyes - szólt Nigel kínzója, és csak úgy csukladozott az erőltetett nevetéstől. - Ezek az otromba polgári fajankók mindenüvé befurakodnak, hogyha az ajtó csak egy résnyire is nyitva marad. Hogy lehet ezt megorvosolni? Hát csak úgy, hogy megkopasztjuk őket, hiszen a pénztárcájukban bíznak, nem igaz? Nyúzza meg őket, uram, pörzsölje csak meg, mint a szolgáló a konyhai patkányt, majd nem jönnek vissza még egyszer, de nem ám! Rajta csak, fossza meg őket, szedje ki minden tollukat, s akkor a zsíros kappanjai majd nem mernek olyan magasra röppenni, amely hely már csak a héjáknak, karvalyoknak dukál, igaz-e, a verebek rémeinek!

Így szólván, Sir Mungo éles pillantással Nigelra szögezte szürke szemét, oly odaadó figyelemmel kísérvén megjegyzésének hatását, ahogy a jó sebész figyeli késének útját valamely kényes operáció közben.

Nigel szerette volna titokban tartani érzelmeit, de hiába minden, mégis csak jelét adta fájdalmának, amit kínzómestere nagy gyönyörrel észlelt. Elpirult a bosszúságtól és haragtól; de úgy érezte, kimondhatatlanul nevetségessé válna, ha Sir Mungo Malagrowtherrel összeakaszkodnék, azért csak félhangosan dünnyögte: - Szemtelen pojáca! - Sir Mungo azonban ezúttal nem mutatkozott süketnek, mert nyomban meghallotta e halkan ejtett szavakat és válaszolt is rájuk.

- Igen, igen, nagyon igaz - vágta ki a gúnyos kedvű vén udvaronc -, szemtelen pojácák, mind, ahányan vannak, akik így befurakodnak az előkelő társaságba, hanem lordságod aztán tudja, hogy tanítsa őket móresre, jó kis forsza van hozzá. Múlt pénteken is nagyot nevettek a trónteremben azon a fiatal boltoson, akit úgy kiforgatott mindeniből, hogy sorra uraságodhoz vándorolt a spolia opima,^[86] de még az apró-cseprő holmi is, amit magán viselt, egészen köpenye legutolsó ezüstgombjáig, az a bolond meg mehetett aztán füvet enni Nabukodonozorral, a babiloni királlyal. Nagyot nőtt a lordságod becsülete a nemes tett által mindenki szemében... Úgy mondták azután, hogy az ifjonc a Temzébe vetette magát kétségbeesésében. Úgy köll neki; elég maradt még belőlük... sebaj, na, több is veszett Flodden Edge-nél.

- Szemtelen hazugság, amit magának mondtak, ha érdekli a véleményem - szólt Nigel hangosan, sértetten.

- Bizony, az elég valószínű - felelte Sir Mungo hajlíthatatlanul, rettenthetetlenül. - Mind csupa hazugság, amit abban a társaságban hall az ember. Szóval nem ment a Temzének szegény kölyök? Nagy kár. Igaz, hogy ezt a részét a históriának én se hittem el, egy londoni kereskedőnek több esze van, ha dühös is. Esküdni mernék rá, hogy máris partvist fogott, és vígan söprögeti a csatornák fenekét rozsdás szögek után, hogy újra megalapozhassa a szerencséjét. Azt mondják, három gyereke is van, azok is segíthetnek neki, annál jobban megy a keresés. Hogyha elég szerencséjük lesz a csatornasikálásba, lordságod még megérheti, hogy újra kiforgatja őket mindenükből.

- Ezt nem tűröm! - szólt Nigel, s egy pillanatig azon gondolkodott, mit tegyen inkább, felháborodva és szitkozódva védelmére keljen-e a becsületének, vagy lerázza karjáról kínzóját, s hagyja faképnél. Hanem egykettőre rájött, hogy akármelyiket cselekszi, csak igazolná és megszilárdítaná vele a rágalmakat, amelyek, mint kénytelen volt belátni, kikezdték jóhírét, mind a magasrangú, mind az alacsonyabb körökben. Ezért egy pillanat alatt, s igen okosan, úgy döntött, hogy inkább tovább viseli még Sir Mungo válogatott pimaszkodását, mert így talán alkalma nyílik arra, hogy legalább megtudja, kitől származnak e híresztelések, amelyek oly kedvezőtlen színben tüntetik fel jellemét.

Sir Mungo erre szokása szerint felkapta Nigel legutóbb kiejtett szavát, úgy, ahogy körülbelül hangzott, s azt értelmezte és fűzte tovább aztán a maga sajátos módján. - Tűrhető, igen, tűrhető szerencsével játszik - ismételgette -, ahogy nekem mondták, uram, ugyancsak tűrhető szerencsével; hej, ravasz legény uraságod, tudja ám, hogy fordítsa magához Fortunát, ezt a csél-csap királykisasszonyt... szereti is a mosolygását nagyon, ha pedig komor arcot mutat, hát elkerüli. Ez aztán a szerencse, de micsoda szerencse!

- Sir Mungo Malagrowther - szólt Lord Glenvarloch komoly arccal -, kérem, csak egy percig hallgasson meg.

- Amennyire telik tőlem, uram, szívesen, amennyire telik tőlem - mondta Sir Mungo fejét rázogatva s bal keze mutatóujjával a fülére bökve.

- Igyekszem nagyon tagoltan beszélni - mondta Nigel, összeszedve maradék türelmét. - Úgy látom, hírhedett hazárdjátékosnak tart. Becsületszavamra mondom, hazudik, aki ezt állítja rólam... nem vagyok az. Annyival legalábbis tartozik nekem, hogy megmondja, honnét származik ez a galád rágalom.

- De uram, olyat én ugyan nem hallottam, hogy kegyed nagy hazárdjátékos lenne, eszembe se volt, nem is mondtam egy szóval se - felelte erre Sir Mungo, mert Nigel olyan határozottan, világosan beszélt, hogy lehetetlenség lett volna nem értenie -; ismétlem: soha nem hallottam, nem mondtam és nem is gondoltam, hogy szenvedélyes játékos lenne, olyan, akit vérbelinek neveznek. Mert hallja-e, uram, én azt nevezem hazárdjátékosnak, aki egyenlő kockázattal s magához való partnerekkel játszik, s akár kedvez a szerencséje, akár nem, végigjátssza az estét, azt nevezem szenvedélyes játékosnak, vagy vérbelinek, ha tetszik, aki a játékban sokat, és becsülettel kockáztat. De azt, aki akkora türelemmel és eszes mértéktartással van megáldva, hogy soha nem ragadtatja magát nagyobb tétekre, mint amelyektől legfeljebb egy fűszereslegény karácsonyi ládikája ürül meg, azt az embert, aki olyanokkal játszik, akiknek kevés eljátszani való pénzük van, s ezért, mivel neki nagyobb összeg csörög a zsebiben, kivétel nélkül mindig meg is kopasztja őket, kivárván, mikor neki szolgál a szerencse, s otthagyva a játékot, ha veszteni kezd: az efféle embert, uram, eszembe sem jutna nagy hazárdjátékosnak nevezni, inkább illetném akármi más névvel, amivel a viselkedésével rászolgált.

- Egyszóval ön ilyen alávaló, piszkos csirkefogónak tart - kérdezte Lord Glenvarloch -, aki fél a hozzáértő játékosoktól, s a tapasztalatlanokra vadászik, aki kerüli a magával egyenrangúak játékát, de bezzeg van bátorsága kifosztani az alacsonyabb rangú szegényeket? Jól értettem, csakugyan ilyen híremet költötték?

- Jaj, uram, énrám oszt hiába acsarkodik - mondta Sir Mungo, aki gúnyolódó kedve mellett erős lélekjelenléttel is meg volt áldva, most meg már nyugodtan megbízhatott abban a védelemben is, amelyet Sir Rullion Rattray kardcsapása és a Lady Cockpen zsoldjában állók furkósbotja megszerzett neki. - Ami pedig az igazságot illeti - folytatta -, uraságod tudja legjobban, vesztett-e valaha is többet egyszerre, mint öt fontot, mióta Beaujeu fogadójába jár, hogy nem nyertesként áll-e fel legtöbbször az asztal mellől, és hogy a vitéz ifjú urak, akik a fogadóba járnak... a nemesi rangúakat értem, akiknek összhangban van a vagyona és a rangja... vajon ezek is úgy szoktak-e játszani, mint ön?

- Jaj, igaza volt apámnak - szólt Lord Glenvarloch kétségbeesetten -; és joggal kísért átka, amidőn először átléptem annak a háznak a küszöbét. Kárhozott ott minden lélegzetvétel, amit az ember beszív; aki anyagilag nem megy tönkre, az becsületét és jóhírét veszti el.

Sir Mungo, aki a tapasztalt horgász örömtől csillanó, mégis éber szemével figyelte áldozatát, most észrevette, hogy ha túl erősen húzza a zsineget, elveszítheti zsákmányát. Azért tehát, hogy lazítson rajta egy kicsit, s ezzel fickándozni engedje áldozatát, tiltakozva felemelte a kezét, és így kérte Lord Glenvarlochot: - Kérem, ne vegye in malam partem[87] szabados beszédemet. Hogyha egy kissé túlontúl biztonságos módját választotta is a szórakozásnak, tagadhatatlan, hogy ily módon legalább nem veszélyezteti még jobban amúgy is ingatag anyagi helyzetét; továbbá, mivel csak magánál alacsonyabb rangúakkal játszik, attól a kellemetlenségtől is megmenekül, hogy a barátai előkelő zsebét kelljen kifosztania, azok a plebejus kutyák még örülhetnek, hogy tecum certasse,^[88] ahogy Ajax,Telamón fia mondja, apud Metamorphoseos;^[89] és azért, hogy az efféle ember egy asztalnál kártyázhatik egy valódi skót lorddal, nem lehet túlságosan nagy áldozat, ha elveszíti, amit a kártyára föltett; de mondhatom, a legtöbbje ezeknek a bugrisoknak meg is engedhet magának ennyit.

- Akárhogy is van, Sir Mungo - szólt Nigel -, szeretném tudni...

- Igen, igen - szólt közbe Sir Mungo -, úgy, ahogy mondja, ki törődik azzal, hogy ezeknek a Básán bikáinak mennyire futja a zsírja, mennyire nem? Úriember ezek miatt nem zavartathatja magát a szórakozásában.

- Szeretném tudni, Sir Mungo - mondta Lord Glenvarloch -, mely társaságban hallotta rólam e sértő híreszteléseket?

- Kétségtelen, uram, kétségtelen - mondta Sir Mungo -, én is mindig úgy hallottam, úgy is adtam tovább, hogy lordságod mint magánember mindig csak előkelő társasággal érintkezik. Például a szép Blackchester grófnéval, bár azt hiszem, mióta az a kis viszonya Buckingham herceggel kitudódott, nemigen lehet őt látni a maga otthonán kívül, meg osztán azzal a böcsületes, régimódi skót nemesúrral, az igazán kiváló ember, nagy kár, hogy nem tudja megtartóztatnyi magát az ivásban, mert az bizony nem növeli a becsületét. Meg Lord Dalgarnóval is, hej, az a jókedvű ifiúr egy tapasztalt róka ravaszságát hordja ám a fürtjei alatt... jó társaság, valóban, apa, leány és fiú, mindhárman egyazon dicső nemzetség tagjai. Mivel urakról beszélgetünk, azt hiszem, a derék George Heriotról nem köll szót ejtenünk. Hallomásból úgy tudom, ezek a személyek, akiknek a társaságába jár, nem szólva persze a Beaujeu fogadójárul.

- Valóban nincs más társaságom, mint akiket felsorolt - szólt Lord Glenvarloch. - De tudhatná...

- Az udvarnál? - felelt Sir Mungo -, hát épp ez az, amit mondani akartam: Lord Dalgarno váltig bizonygatja, hogy nem tudta rávenni lordságodat az udvarnál való megjelenésre, ez pedig rossz vért szül, uram, így a király csak másoktól hall jót-rosszat uraságod személyiről, ahelyett, hogy szemtől szembe látná... Igaz barátjaként szólok, uram... Mikor a minapába a lordságod nevit emlegettetik, őfelsége mindenki hallatára így szólott: "Jacta est alea![90] Glenvarlochides részegesek, kártyások cimborája lett." Lord Dalgarno a pártjára kelt ugyan, de hiába, az udvaroncok túlkiabálták, mert mind csak azt lódította, hogy Glenvarloch lord rákapott a város örömeire, és szégyent hoz bárói koronájára a sipkás polgárok között.

- Ezt mondták rólam, nyíltan - kérdezte Nigel - s a király jelenlétében?

- Nyíltan? - ismételte meg szavát Mungo Malagrowther. - Hitemre, nyíltan bizony, azazhogy pusmogva adták tovább, egyik a másiknak, és az a dolog természeténél fogva annyi volt, mintha kikürtölték volna országnak-világnak, mert elhiheti, az udvar nem az a hely, ahol akárki fia borja otthon érzi magát, és úgy kikiabálhatja magából a véleményét, mintha a Beaujeu fogadója lenne.

- Átkozott legyen az udvar, átkozott Beaujeu fogadója - kiáltott türelmetlenül Nigel.

- Szívem szerint szólott - mondta a lovag -; ami az udvart illeti, bizony nem sok jóval fizetett lovagi szolgálataimért; amikor meg legutoljára a fogadóba jártam, vesztettem négy angyalos tallért.

- Kedves Sir Mungo, kérem, mondja meg végre - szólt Nigel -, kik azok, akik tiszta nevemet rágalmazó kedvük játékává tették, pedig aligha ismerhetnek, és egyiküket sem bántottam?

- Hiszen megmondtam - felelte Sir Mungo -; a király szólt ilyenformán... meg persze a trónörökös is... oszt ha egyszer ők ketten így vélekedtek, akár megesküszöm minden szentekre, hogy az egész tisztes gyülekezet, kivéve, akik hallgattak, mind ugyanazt a nótát fújta.

- Épp az imént mondta - felelte Glenvarloch -, hogy Lord Dalgarno szót emelt mellettem.

- Igaz, nem is tagadom - mondta erre Sir Mungo s elvigyorodott hozzá -, de hát lehurrogták szegény ifiurat, meg úgy láttam, hogy meg is volt fázva az árva, mert olyan halkan, olyan rekedtesen beszélt, mint egy köpedt holló. Bizon, hogyha a szokásos erős hangon szólhatott vóna, semmi kétség, meghallgatják, mint ahogy ha a maga ügyiről volt szó, eddig még mindig meghallgatták... Igaz is, hadd kérdezzem meg - folytatta Sir Mungo -, nem vitte még el Lord Dalgarno uraságodat a trónörököshöz vagy a herceghez? Mert akármelyik hamar elintézhetné ám az ügyit.

- Nem keresem én a kegyét se a trónörökösnek, se Buckingham hercegnek - szólt Lord Glenvarloch. - Amint látom, Sir Mungo, a szívén viseli sorsomat, bár én nem kértem erre; így talán arról is hallott, hogy benyújtottam egy írást ő királyi felségének, melyben arra kértem, hogy fizessen meg egy bizonyos összeget, amellyel családunknak régről tartozik. Nem vonhatom kétségbe, hogy a király igazságos döntést akar hozni, azért nem is tartanám illendőnek, hogy a trónörökös őfensége, vagy akár Buckingham herceg őkegyelmessége pártfogolja kérelmemet, amelyet a királynak magának kell jog szerint teljesíteni, vagy egyszer s mindenkorra elutasítani.

Sir Mungo groteszk mosolyra vonta amúgy is torz arcát, s így felelt:

- Uram, igazán világosan és pontosan fogalmazta meg az ügy állását, és azzal, hogy erre alapozza jövőjét, valóban a király, az udvar, s általában az emberi nem teljes és tökéletes ismeretéről tesz tanúságot... De ni csak, kit látok? Uram, álljunk félre, hogy ne legyünk útban, mert becsületistenemre, épp azok jönnek erre, akikről beszéltünk... hiába, ha valaki falra festi az ördögöt...

Itt kell megjegyeznünk, hogy Lord Glenvarloch a beszélgetés hevében, talán azért is, mivel azt remélte, hogy ily mód könnyebben megszabadulhat Sir Mungo karmaiból, a park népesebb része felé irányította lépteit, de persze a jó lovag változatlan kitartással akaszkodott beléje, mint akinek most már mindegy, hol jár, csak megtarthassa zsákmányát. A park legforgalmasabb sétányai még így is eléggé messze voltak, amikor Sir Mungo tapasztalt szemével észrevette ott azt, amiről aztán Lord Glenvarlochot tudósította.

A park völgyes részén sűrű csoportokban álldogálók, sétálók között először halk, hódolatteljes moraj hangzott fel. Azután előbb valamennyien egy helyre tömörültek, s a Whitehall felé néztek, majd szétváltak s utat nyitottak egy csapat fényes öltözetű ifjú lovagnak, akik a palota felől érkeztek, és lassú menetben átkeltek a parkon; mindenki más félreállt az útjukból, és födetlen fővel várakozott az út két oldalán, míg áthaladtak.

Az udvari emberek legtöbbje a kor divatja szerint volt öltözve, amely Van Dyck ecsetje nyomán kétszáz év távolából még ma is közismert, s amely épp ekkortájt lépett helyébe a IV. Henrik király udvarából származó lengébb, frivolabb francia divatnak.

Az egész embercsoport födetlen fővel volt, kivéve a walesi herceget, a brit történelemnek később oly tragikus sorsra jutott uralkodóját, akinek gesztenyeszín hajfürtjeire, és ifjú, a máris gyászt sejtető arcára sötét árnyékot vetett a spanyol kalap, meg a rajta lengő egy szál nagy strucctoll. Jobb keze felől Buckingham lépdelt, akinek parancsoló, mégis könnyed magatartása kis híján homályba borította a trónörökös méltóságát. A híres udvaronc tekintete és mozgása oly fegyelmezett volt, oly pontosan igazodott a helyzete megszabta etiketthez, hogy mostani viselkedése ugyancsak ellentétben állott azzal a hányaveti kedélyességgel, amellyel "kedves papája és komája", Jakab király szívét megnyerte. A tehetséges udvaroncnak rendkívül kényes helyzete volt, hiszen egyszerre élvezte mind az apa, mind a fiú kegyét, s két urának magatartása és ízlése annyira különbözött, hogy az ifjú trónörökös megnyerése érdekében a hercegnek szigorúan el kellett fojtania s a hódolatteljes figyelem leple alá rejtenie mindazt a dévaj, szabados jókedvet, amellyel az öreg királyt rabul ejtette.

Buckingham elég alaposan ismerte mind Jakab, mind Károly természetét ahhoz, hogy ne essék nehezére előbb egyiküknek, majd másikuknak kegyeit elnyerni. De valójában, mint már utaltunk is rá, nem volt megalapozatlan az a vélemény, hogy mikorra a herceg feltétel nélküli bizalmasa lett Károlynak, apjának bizalmában már csak a szokás erejéből maradhatott meg, s ha Jakab király valaha is képes lett volna arra, hogy radikális döntésre szánja el magát, minden valószínűség szerint kizárta volna Buckinghamet, különösen uralkodásának utolsó éveiben, tanácsosai és kegyeltjei sorából. De ha megfordult is a király fejében, hogy ezt kellene tennie, túlságosan félénk volt, meg túlságosan hozzá is szokott a herceg befolyásához, és így nem gyűjthetett magában elég erőt ahhoz, hogy megtegye, amit szeretne; s ilyenformán biztosnak látszott, hogy Buckingham, túlélve azt az uralkodót, akinek magas rangját köszönheti, abban a ritka szerencsében részesül majd, hogy a következő uralkodó alatt töretlen ívben halad felfelé pályája; ami valóság is lett mindaddig, míg Felton orgyilkos tőre vérébe nem fojtotta minden dicsőségét.

De térjünk vissza történetünkhöz: a trónörökös és kísérete továbbhaladván, ahhoz a helyhez közeledett, ahová Lord Glenvarloch és Sir Mungo illendően félreállt az útból, felkészülve arra, hogy a szokott módon hódoljanak az előkelő sétálóknak. Nigel látta, hogy Lord Dalgarno közvetlenül a herceg mögé került, és úgy tűnt, hogy menet közben fülébe súg valamit. Egy vagy más körülmény mindenesetre felhívta Nigelra a trónörökös és a herceg figyelmét, mert feléje fordultak, és alaposan szemügyre vették, miközben a trónörökös ünnepélyes, mélabús arckifejezésébe rendreutasító komorság vegyült, Buckingham tekintete pedig gúnyos diadalérzetről tanúskodott. Lord Dalgarno, úgy látszott, észre sem vette barátját, talán mivel a nap a sétánynak arról az oldaláról sütött, és ez arra késztette Malcolmot, hogy kalapját felemelve árnyékot tartson arca elé.

Lord Glenvarloch és Sir Mungo a hódolat kifejezéséül mélyen meghajolt, amint a trónörökös áthaladt előttük; az pedig mindegyiküket főhajtással üdvözölte, ám cseppet sem szívélyesebben, mint amennyire a rangjuknak épp kijárt, majd intett Sir Mungónak, hogy menjen közelebb. A megszólított, amint elindult, mindjárt szabadkozásba fogott lassúsága miatt, s mire bicegő lába a trónörökös elé vitte, szabadkozásának is végére ért, és Sir Mungo figyelmesen, s a beavatottak meglepődés nélküli arckifejezésével hallgatta a királyfi kérdéseit, amelyeket az olyan halk hangon tett fel, hogy a lovag bizonyára nem hallotta volna meg őket, ha nem a walesi herceg szájából hangzanak el. A beszélgetés alig tartott egy percig, majd a herceg, zavarba hozó módon, újra mereven Nigelra nézett, s megérintvén kalapját Sir Mungo üdvözlésére, továbbment.

- Uram, úgy áll az ügye, ahogyan sejtettem - mondta Sir Mungo, és ezúttal szomorú, együttérző hangon igyekezett szólni, bár arckifejezése inkább egy csimpánz vigyorára hasonlított, amelynek sikerült bekapnia a forró gesztenyét. - Hamis barátai, álbarátai, azazhogy ellenségei vannak a trónörökös személye körül, uram.

- Aggaszt, hogy ezt hallom - szólt Nigel -, de szeretném tudni, mivel vádolhatnak.

- Uram - szólt Sir Mungo -, elismétlem önnek a trónörökös tulajdon szavait. "Sir Mungo, mondta, örülök, hogy látom, s még inkább örülök annak, hogy reumája nem tartja vissza e kedves sétahelyről." Erre, mint ön is láthatta, uram, illendően meghajoltam, és ez volt beszélgetésünk első része. Ezután őfensége azt kérdezte, hogy vajon Lord Glenvarloch-e az, akivel együtt voltam. Amire én tisztelettel azt feleltem, hogy igenis, ön az. Ez volt tehát a beszélgetés második része. Harmadszorra őfensége folytatván velem való szóváltását, azt mondván, hogy valóban így is van értesülve (vagyis, uram, hogy ezt valaki más mondta már neki), de alig hisz a fülének, mikor azt kénytelen hallani, hogy ama nemes, bár lehanyatlott ősi ház utolsó sarja züllött, tunya és botrányos életet folytat, s London széltében-hosszában minden kocsmában és vendéglőben ismerős, mikor pedig a király zászlói lobognak, s dobjai peregnek veje, a választófejedelem oldalán, Németországban. Amint lordságod is tudhatja, erre igazán nem tehettem mást, mint hogy némán meghajoltam, a trónörökös pedig kegyes "jó napot" szavával visszabocsátott lordságodhoz. Úgyhogy, uram, ha dolga, vagy inkább kedvtelése most is Beaujeu fogadójába, vagy valahová a városba szólítja... nos hát, induljunk mielőbb... hisz bizonyára magától gondolja, hogy itten már eleget időzött, mert ha az urak elérik a sétány végit, vissza is fordulnak mindjárt, és kegyelmed bizon elég világos figyelmeztetést kapott arra, hogy ne kerüljön egyhamar a trónörökös szeme elé.

- Ha itt akar maradni, Sir Mungo, maradjon velem, ha nem, menjen isten hírével - szólt Nigel csendesen, de komoly nehezteléssel hangjában -; ami engem illet, én tudom, mit teszek. Én erről a mindenkinek nyitva álló sétahelyről senki szeszélyéért el nem takarodom, s most annál kevésbé, mivel távozásomnak olyan színezete lenne, mintha beismerném érdemtelenségemet, hogy ily helyen mutatkozzam. Remélem is, hogy a trónörökös ezen az úton tér vissza, amerre ön számít rá, mert én ugyan bevárom őket, s dacolok velük.

- Dacol velük! - kiáltott fel Sir Mungo elképedve. - Dacol a walesi herceggel, a három királyság trónörökösével! Az ördögbe is, dacoljon velük egymaga.

Amint mondta, aszerint cselekedett, és épp nagy sebesen magára akarta hagyni Nigelt, amikor szokatlan módon részvét támadt benne a tapasztalatlan ifjú iránt, s ez hirtelen meglágyította cinikus lelkületét.

- Megkergültem vén szamár létemre! - szólt Sir Mungo. - Mért köll nekem törődnöm vele, nekem, aki semmi jót se kaptam életembe, se a felebarátaimtól, se a saját szerencsémtől... mért köll nekem törődnöm ezzel a gyerkőccel, mikor alighanem ez is olyan nyakas, mint akit az ördög szán meg, hisz benne van a vérében az egész családjának... nem tudom, mit törődnék én vele, de hiába, mégiscsak szólnom köll hozzá egy-két okos szót... Kedves ifjú uram, Lord Glenvarloch, értse meg a szómat, mert nem gyerekjáték az, amit beszélek. Ha egyszer a trónörökös valóban azt mondta, szó szerint, amit magával tudattam, azzal azt izente, hogy ne merjen még egyszer a szeme elé kerülni; úgyhogy fogadja el egy öregember jótanácsát, aki csak jót kíván önnek, mivelhogy egy kicsit több oka van önnek jót kívánni, mint akárki más emberfiának. Fogadjon szót, hagyja a nagy szavakat, menjen haza a szállására, a kocsmát kerülje, a kockát ujjal se érintse, beszélje meg dolgait valamely jó emberével, aki nagyobb kegyben van az udvarnál, mint ön, osztán csak-csak szert tesz majd egy kisebb összegre, amivel elutazhatik Németországba, vagy ahová akar, hogy ott próbáljon szerencsét. Szerencsés katona volt az is, aki az önök családját a névtelenségbű négy-ötszáz évvel ezelőtt kiemelte, és, ha ön is ugyanolyan vitéz és szerencsés, mint ez az őse volt, megtalálja a módját, hogy újra felemelkedjék. Hanem azt higgye el, hogy ennél az udvarnál, míg itt van, sohase ragyog már föl a maga napja.

Mikor Sir Mungo befejezte épületes beszédét, melyben oly sok igaz rokonszenvről tett tanúságot, mint tán még soha, senki iránt, Lord Glenvarloch így felelt meg neki: - Sir Mungo, igen hálás vagyok, amiért, azt hiszem, nyíltan és egyenesen szólt hozzám, köszönöm is szépen. Jótanácsáért viszonzásul most őszintén arra kérem, hagyjon magamra: úgy látom, a királyfi kíséretével együtt megfordult, jönnek visszafelé, s magára vonhatja haragjukat, meg rajtam sem segít azzal, hogyha velem marad.

- Bizony, úgy van, ahogy mondja - szólt Sir Mungo -; bár volnék tíz évvel fiatalabb, alighanem ön mellett maradnék, s szembenéznék velük. Hanem ha valaki hatvanéves elmúlt, bizony könnyen inába száll már a bátorsága; mert aki nem tudja már másképp megkeresni a kenyerit, jobb, ha nem kockáztatja azt a kis megélhetést, amin öreg korára eltengődhet. Minden jót kívánok, Uram, de hát bizony ez nem egyenrangú erők küzdelme. - Így szólván, sarkon fordult s elsántikált: igaz, közben sűrűn hátrafordult, mintha arra tüzelné, még ilyen megjuházott állapotában is, harcias szelleme s ráadásul az ellentmondások és veszekedések iránti kíváncsi vonzalma, hogy mégiscsak letérjen arról az útról, amelyet önnön biztonsága érdekében választani kényszerült.

Miután imígy magára hagyta beszélgető partnere, akiről távozásakor sokkal jobb véleménnyel volt, mint amikor összeakadt vele, Nigel összefont karral egy magányos fának támaszkodott, melynek lombja az út fölé hajolt, s lelkében felkészült arra a pillanatra, amelyről tudván tudta, hogy sorsdöntő lehet életében. De csalódott, amikor azt gondolta, hogy a walesi herceg oly nyilvános helyen, mint a Királyi Park, megszólítja, vagy épp intő beszédre méltatja majd. Persze azért nem maradt észrevétlen, mert amikor kellő tisztelettel, de büszkén bókolt a trónörökösnek, tekintetével, mozdulatával jelezve, hogy értesült a róla ejtett kedvezőtlen nyilatkozatáról, mégsem fél, Károly oly haragosan összevont szemöldökkel viszonozta bókját, mint aki tudja, hogy minden szemöldökrándításával sorsokat dönt el. Újra áthaladt előtte a trónörökös egész kísérete, a herceg úgy mutatta, mintha meg sem látta volna Lord Glenvarlochot, Lord Dalgarno pedig, bár a nap ezúttal nem sütött szemébe, a földre szegezte tekintetét, mintha csak az imént annyira elvakította volna a napfény, hogy még mindig nem tudna föltekinteni.

Lord Glenvarloch nagy nehezen erőt vett sértődésén, az adott körülmények között őrültség lett volna érzelmeit kinyilvánítania. Előbb újra a fának támaszkodott, majd felegyenesedett, s távolról követte a trónörököst és kíséretét, hogy ne veszítse őket szem elől; ez különben nem esett nehezére, mert méltóságteljes tempóban haladtak. Nigel látta, hogy a palotáig mennek, a kapuban aztán a trónörökös szembefordult a nemesurakkal, s megköszönve szolgálatukat, útjukra bocsátotta őket; a palotába csak Buckingham herceg tartott vele, meg két-három kamarás. A többiek, miután köteles hódolattal elbúcsúztak uruktól, lassan szétszéledtek a parkban.

Lord Glenvarloch végig figyelemmel kísérte a ceremóniát, majd szorosabbra vonta magán köpenyét, keze ügyébe helyezte a kardját, s így szólt magában: - Dalgarnónak magyarázatot kell adnia erre; nyilvánvaló, hogy ő a titok kulcsa.

 

Tizenhatodik fejezet

Teret... teret!... Igazság kell nekem.
Nem nézek én időt, helyeket, szokást;
Hol bántás ért, bosszút is ott veszek.
Vigyázzon hát, ki most utamba áll;
Van még szívem zajdulni sérelemre,
És van kezem, hogy vívjon jussomért,
Megtiltsa bár az ősz-szakállú Törvény.

(A KAMARÁS)

Nigel kisvártatva meg is látta Lord Dalgarnót; egy előkelő ifjú társaságában, aki szintén a trónörökös kíséretéhez tartozott, épp feléje tartottak, és mivel a park délkeleti vége felé vették útjukat, Nigel arra következtetett, hogy a Huntinglen kastélyba igyekeznek. De egyszer csak megtorpantak, és egy másik ösvényen északnak fordultak; Lord Glenvarloch ebből megértette, hogy észrevették, és nem akarnak vele találkozni.

Habozás nélkül elindult ő is egy olyan úton, amely bokrok-fák között kanyarogva visszavezetett a park elhagyatott részébe. Megfigyelte, hogy a bozótnak melyik oldalán tűnt el Lord Dalgarno és kísérője, s a másik oldalra kerülve, jól kilépett, így végül sikerült szemtől szembe találkoznia velük.

- Jó reggelt, Lord Dalgarno - szólt Lord Glenvarloch komoran.

- Nicsak, barátom, Nigel - válaszolta Lord Dalgarno, szokott vidám, nemtörődöm hangján. - Nigel barátunk, méghozzá gondterhelt ábrázattal... de most várnod kell délig, akkor majd együtt ebédelhetünk Beaujeu fogadójában... Sir Ewes Haldimund meg én jelenleg épp a herceg szolgálatában járunk.

- Uram, ha a király szolgálatában járna - szólt Lord Glenvarloch -, akkor is meg kell állnia, s felelnie kell nekem.

- Nézd csak - szólt Lord Dalgarno, s úgy tett, mintha nagyon meglepődött volna. - De fel vagy paprikázva! Nigel, Nigel, ez a Cambyses király szenvedélye! Úgy látszik, mostanában túl sokat jársz színházba... Ugyan, kérlek, aludd ki ezt az ostobaságot, böjtölj halon, salátán, és igyál rá cikórialevet, hogy lehűtse a véredet, bújj ágyba napszálltakor, s szakíts hamis tanácsadóiddal, Gyűlölettel és Félremagyarázással.

- No, félremagyarázásban elég részem volt bizonyos körökben - szólt Glenvarloch határozott hangon, nyíltan éreztetve megvetését -, különösképp pedig az ön részéről, Lord Dalgarno! Hamissággal, mely ráadásul a barátság álarca alatt rejtőzött.

- No, szép história, mondhatom! - szólt Dalgarno Sir Ewes Haldimundhoz fordulva, mintha tőle várna támogatást. - Látja ezt a veszett hetvenkedőt? Egy hónapja sincs, hogy nem mert volna szemébe nézni még azoknak a birkáknak sem, ott, ni, most pedig lám, már a szájhősök királya, véres verébkopasztó, költők és kártyások biztos ítéletű bírája; s hálából, amiért lehetőséget mutattam neki arra, hogy kifejlessze e gyönyörű tulajdonságait, melyekkel városszerte tündököl, idejön, és gorombán összeszólalkozik a legjobb barátjával, alighanem az egyetlen úriemberrel, aki hajlandó vele szóba állni.

- Uram, én ezennel megtagadom e hamis barátságot - szólt Lord Glenvarloch -, és tiltakozom e becstelen rágalmak ellen, melyekkel nem átall szemtől szembe is bemocskolni! Nem válunk el addig, amíg ezért számot nem ad.

- Uraim - szólt közbe Ewes Haldimund - kérem, ne feledkezzenek meg arról, hogy a Királyi Park nem a legalkalmasabb hely a vitára.

- Helytállok a vitában, akárhol találom is ellenségemet - szólt Nigel, aki nem tudott, vagyis szenvedélye hevében megfeledkezett a hely kiváltságairól.

- Ha vitát akar - válaszolta Lord Dalgarno nyugodtan -, kész vagyok a harcra, mihelyt elégséges okot ad rá. Sir Ewes Haldimund eléggé ismerős az udvarnál, ő is tanúsíthatja, hogy nem szoktam visszariadni a kihívástól. De mi panasza van ellenem egyszerre, amikor mind családom, mind a magam részéről csak kedvességet és jóindulatot tapasztalhatott?

- A családjára csakugyan semmi okom haragudni - válaszolta Lord Glenvarloch -, megtettek értem mindent, amire csak számíthattam, sőt, jóval többet is, de ön, uram, jóbarát létére... mert elhitette velem, hogy az... eltűrte, hogy rágalmazzanak, amikor egy szavába került volna, hogy igaz fényben tüntesse fel jellememet, s ez az alapja, nem más, annak a sérelmes rendreutasításnak is, melyben az imént a walesi herceg részesített. Uram, tűrni, hogy barátja hírét befeketítsék, annyi, mint beállni rágalmazói közé.

- Kedves Lord Glenvarloch, önt rosszul tájékoztatták - mondta Sir Ewes Haldimund -; nem egyszer hallottam, amikor Lord Dalgarno védelmébe vette önt derekas tulajdonságaiért, és sajnálkozott azon, hogy a londoni élet túlságosan vonzó örömei visszatartják a király és a trónörökös szolgálatától.

- Micsoda? - kiáltott Lord Glenvarloch. - Hisz ő maga beszélt le róla, hogy az udvarnál megjelenjek!

- Legyen vége ennek a huzavonának - szólt Lord Dalgarno hideg gőggel. - Úgy látszik, uram, azt hitte, Püladész és Oresztész vagyunk mi ketten, vagy Daimón és Püthiasz megtestesítői, vagy legalábbis Thészeusz és Piritheusz. Tévedett, uram, barátságnak értelmezte azt, ami, részemről legalábbis, nem volt egyéb, mint részvét egy tudatlan és tapasztalatlan hazámfia iránt, no meg kötelességszerű teljesítése annak a kissé, megvallom, terhes feladatnak, amelyet apám rám rótt. Jellemét, uram, senki sem feketítette be, olyannak ismerik, amilyen, amilyenné ön maga alakította. Igaz, én vezettem el oda, ahol mint minden hasonló helyen, előkelő emberekkel is, jelentéktelenekkel is találkozhatott; szokásain, ízlésén múlott, hogy a rossz társaságot választotta. A kártya s a kocka látásán mutatott szent rémülete ravasz megfontolásra változott, s ahhoz tartja magát, hogy csak akkor s csak oly személyekkel játszik, amikor, s akikkel szemben győztesen állhat fel az asztaltól; bizony, ha valaki felveszi ezt a szokást, nem sokáig tarthat igényt arra, hogy úriembernek mondják. Íme, hát ilyen hírnevet szerzett magának! Ezek után nincs joga megsértődni, ha az előkelő társaságban én sem tagadom azt, amiről ön is tudja, hogy való igaz. Menjünk innét, uram, ki-ki a maga útján; ha további magyarázatot követel, keressen rá alkalmasabb helyet s időpontot.

- A legalkalmasabb időpont a jelen perc - mondta Lord Glenvarloch, akit végsőkig felbőszített ez a hidegvérű sértegetés, amellyel Dalgarno letromfolta -, s a legmegfelelőbb hely az, ahol most állunk. Az őseim azonnal s azon helyt megtorolták a sértést, ha mindjárt a trón lábánál kellett is kardot vonniuk. Dalgarno, ön gazember! Kard ki kard! védekezzék! - S kivonta kardját.

- Megőrült? - kiáltott Lord Dalgarno. - Nem tudja, hol vagyunk? A királyi udvar megszentelt területén.

- Annál jobb - felelte Lord Glenvarloch -; legalább megtisztítom e szent helyet egy gyáva rágalmazó jelenlététől.

- Közelebb lépett Lord Dalgarnóhoz, s a kardja lapjával megütötte.

A verekedés most már közfeltűnést keltett, s már mindenfelől azt kiáltozták: - Békebontás! Pártütés!... Kardot vontak a Királyi Parkban!... Hé, őrség! Vigyázók! Palotások!... Fegyverbe! - S nagy tömeg ember sietett elő mindenünnét.

Lord Dalgarno, aki védekezésül félig már kivonta kardját, most, hogy látta a csődületet, gyorsan visszalökte hüvelyébe, s Sir Ewes Haldimundba karolva elsietett a tett helyéről, távozáskor csak ennyit szólván Lord Glenvarlochnak: - Megálljon, találkozunk mi még... és keservesen meg fogja bánni ezt a sértést.

Egy tisztes külsejű idősebb úrban, aki látta, hogy Lord Glenvarloch a helyén marad, részvét ébredt tapasztalatlan ifjúsága iránt, s megszólította: - Tudja-e, fiatalember, hogy ügye a Csillagkamara hatáskörébe tartozik, és vétsége a jobb kezébe kerülhet? Tűnjön el innét, mielőtt ideérnek az őrök, menjen Whitefriarsbe vagy akárhová, ahol védelmet s rejtekhelyet talál, míg jóakaróra tehet szert, vagy alkalma nyílik elhagyni a várost.

A jótanács kapóra jött. Lord Glenvarloch nagy sietve a park kijárata felé vette útját, s a Saint James-palota, majd a Saint James-kórház mentén távozott. Háta mögött a zsivaj egyre nőtt, számos királyi testőr rajzott elő, hogy elfogják a békebontót. Az eset hírét, Nigel szerencséjére, kissé módosított formában adták szájról szájra a tömegben. Azt híresztelték, hogy Buckingham herceg egyik kegyeltje megsértett egy vidéki urat, s az idegen erre alaposan ellátta a baját. A kegyenc s a kegyenc kegyence mindig gyűlöletes a nép számára, viszont kedves előtte az az ember, aki jogászkifejezéssel élve par voye du fait[91] kél a becsülete védelmére. A közrémület mindkét megnyilvánulása Nigelnak kedvezett. Így a szolgálattevő őrök, akik elfogására jöttek, semmit sem tudhattak meg sem személyleírásáról, sem arról, merre menekült, úgyhogy egyelőre egérutat nyert.

Amit Lord Glenvarloch útközben a tömeg beszédéből kihallott, elég volt ahhoz, hogy megértse, mekkora veszélybe keverte magát türelmetlen kitörésével. Jól tudta, milyen kegyetlen zsarnoki ítéleteket hoz a rettegett Csillagkamara, különösen, ha a királyi előjogok megszegéséről van szó; előfordult, méghozzá a néhai királynő nem is régmúlt idejében, hogy valóban kézlevágással büntettek valakit, hasonló vétségért, mint amit ő elkövetett, és az ítéletet végre is hajtották. Az a fájdalmas gondolat is bántotta, hogy Lord Dalgarnóval való szakítása miatt most már e nemesúr apjának és nővérének barátságát és esetleges jó szolgálatait is bizonyára elvesztette, pedig rangos ismerősei közül ők voltak az egyedüliek, akik némi érdeklődést mutattak iránta; míg viszont az a sok rosszindulatú híresztelés, amely közkézen forgott róla, minden bizonnyal súlyosan esik majd a latba egy effajta ügy megtárgyalásakor, amelyben sok függ a vádlott hírnevétől. Egy ifjú ember képzeletében a kézlevágás büntetése még rettenetesebbnek tetszhetik, mint maga a halál; márpedig az egész sokaság, akivel csak Nigel találkozott és együtt sodródott, akit utolért és elhagyott, egyébről sem beszélt, mint erről a borzalmas büntetésről. Abbeli rettegésében, hogy netán feltűnést kelthet, nem mert szaladni, és többször is oly közel érezte már háta mögött a palotaőröket, hogy a csuklója szinte viszketett belé, mintha máris a csonkító bárd alatt lenne. Végre kiért a parkból, és akadt egy kis ideje, hogy meggondolja, mihez kezdjen.

A Temple közelében fekvő Whitefriars, amely kerület akkor Alsatia néven volt ismeretes, ebben az időben, s utána is még jó száz évig, gonosztevők menedékhelye volt, amely csak a Legfőbb Bíró vagy a Titkos Tanács írott parancsára nyitotta meg kapuit. Nyüzsgött is ez a városrész a törvény mindenfajta üldözöttjétől: tönkrejutott polgároktól, vesztes párbajhősöktől, bérgyilkosoktól, emberöléssel vádolt gonosztevőktől s egyéb gazfickóktól, akik szövetkeztek arra, hogy menedékhelyük sérthetetlenségét mindenáron fenntartsák; és a rendőrök számára nehéz és életveszélyes feladat volt, hogy itt akármilyen elfogatási parancsnak érvényt szerezzenek, még ha azt a legmagasabb hatóság adta is ki, mert ezt a vidéket csupa olyan ember lakta, akiknek biztonságával semmiféle hatóság elfogató parancsai nemigen voltak összeegyeztethetők. Ezt Lord Glenvarloch is jól tudta; ezért akármilyen undorító volt is a hely, ahová igyekezett, úgy tetszett, ez az egyetlen olyan zug, ahol, legalábbis bizonyos időre, meghúzhatja magát, s biztosan nem éri utol a törvény keze, míg ideje és módja akad valahogy jobban gondoskodni a biztonságáról, vagy épp elérni, hogy a feje fölül a veszély elháruljon.

Míg a menedék felé sietett, ezer szemrehányást tett magának, amiért engedte, hogy Lord Dalgarno a kicsapongás útjára vigye, s átkozta fegyelmezetlen indulatát is, amely miatt most az alantas, durva bűn és feslettség átokverte tanyáján kell meghúzódnia.

"Dalgarnónak kétségtelenül igaza volt - gondolta keserűen -, magam kevertem magam rossz hírbe, hogy hallgattam álnok tanácsára, feledve apám üdvös intelmeit, amelyeknek fenntartás nélkül engedelmeskednem kellett volna, s amelyek azt követelték, hogy soha közelébe se érjek a gonoszoknak. De ha egyszer kikerülök ebből a veszélyes labirintusból, amelybe hiú ostobaságom és tapasztalatlanságom, valamint féktelen, szenvedélyes természetem miatt jutottam, mindenképp meg fogom találni a módját, hogy újra felragyogtassam családunk hírnevét, amelyet énelőttem még nem mocskolt be senki."

Miközben Lord Glenvarloch e bölcs elhatározásra jutott, már a Temple Walkson járt, ahonnét akkor kapu nyílt a Whitefriarsbe, s úgy gondolta, hogy ezen rejtett bejáraton át, máris elérheti a menedéket. Amint a gyalázat ezen odújához ért, amelytől, annak ellenére, hogy ettől remélte menekvését, a lelke visszariadt; léptei meglassultak, s a meredek, töredezett lépcsők azt juttatták eszébe, hogy bizony a facilis descensus Averni,^[92] s elfogta a kétség, vajon nem volna-e jobb bevárni a legrosszabbat, ami becsületes embert a nyilvánosság előtt érhet, mint elbújni a büntetés elől azok között, akik a becstelenség és feslettség bélyegét viselik.

Amint így tépelődött magában, egyszerre megpillantotta a Temple Kollégium egyik lakóját, egy fiatal jurátust, akivel többször találkozott, s egyszer-másszor szóba is elegyedett Beaujeu fogadójában, ahol gyakori és szívesen látott vendég volt, mint afféle mulatós aranyifjú, akit szülei bőven elláttak pénzzel, ő pedig színházakban és egyéb víg szórakozó helyeken töltötte azt az időt, amelyről apja ura azt hitte, hogy a jogtudományok tanulmányozásának szenteli. Ám Reginald Lowestoffe, mert így hívták a fiatal jurátust, úgy gondolta, édeskevés jogtudományra lesz szüksége ahhoz, hogy vígan elverhesse az atyai földbirtok jövedelmét, amely majd apja halálakor az övé lesz; azért nem is igyekezett e tudományból többet elsajátítani, mint amennyi magától is ráragadt azon a tudós környéken, ahol lakott. Egyébként városszerte ismerték csillogó szelleméről; olvasta Ovidiust és Martialist, pompásan forgott a nyelve, csak úgy ontotta a szójátékokat (melyek néha ugyan kissé erőltetetten hangzottak), táncolt, vívott, teniszezett, s zengzetes hangokat csalt ki hegedűből és kürtből, a szomszédságában lakó Baratter tanácsos nagy bosszúságára. Ilyen volt Reginald Lowestoffe, ügyes, minden hájjal megkent legény, aki a városnak már minden zegét-zugát megismerte, ha nem is egészen tiszteletreméltó úton-módon. Ez az ifjú divatfi, amint Lord Glenvarlochot meglátta, rögtön címén, nevén szólította, az illendő köszönés után azt kérdezte, vajon őlordsága nem szándékozik-e a mai napon a Chevalier fogadójában ebédelni, hisz mindjárt dél, s a szalonka már tálalva lesz, mire odaérnek.

- Nem, ma nem megyek oda - válaszolta Lord Glenvarloch.

- Akkor merre tart, uram? - kérdezte a fiatal jurátus, talán mert szívesen büszkélkedett volna utca hosszat egy valódi lorddal, még ha skót lord is az illető.

- Én... én... - dadogott Nigel zavartan, mert egyfelől szerette volna igénybe venni a fiatalember helyismeretét, másfelől viszont vonakodott és szégyenkezett megvallani, hogy e hírhedt városrészben készül tanyát ütni, hisz akkor arról is számot kellett volna adnia, hogy micsoda helyzetbe került - csak épp szeretném megtekinteni a Whitefriarst... kíváncsi vagyok rá.

- Ó, hát Alsatiába vonzza a szeszélye? - szólt Lowestoffe. - Önnel tartok, uram; ezekben az alsó régiókban nálam jobb kalauza nem is akadhat. Mondhatom, helyre leányzókat talál ott, jó bort is minden mennyiségben, meg jó ivócimborákat is, legtöbbjükre kissé rátenyerelt a balszerencse. Hanem hát, bocsásson meg, de minden ismerősöm közül lordságodnak mertem volna legkevésbé ajánlani ezt az érdekes felfedező utat.

- Hálásan köszönöm rólam való jó véleményét, Lowestoffe uram, melyet a megjegyzésével kifejezett - szólt Lord Glenvarloch -; de úgy áll a helyzet, hogy jelenlegi körülményeim miatt, sajnos, kénytelen vagyok egy-két napot a menedékhelyen tölteni.

- Igazán?! - szólt Lowestoffe, és hangján érződött a meglepetés. - Pedig azt hittem, lordságod sohasem kockáztat nagy összeget; már ezer bocsánat, de még ha csalatkozott is a hitszegő kockában, annyi jogtudomány még énbelém is szorult, hogy a főrendek személye sérthetetlen, veszteségéért nem tartóztathatják le; így hát, ha csak az a baj, lordom, hogy üres az erszénye, máshol jobb lehetőséget talál, hogy kikeveredjen a csávából, mint Whitefriarsben, melynek polgárai egymást falják fel, olyan szegények.

- A pénzügyeimnek semmi köze jelen szerencsétlenségemhez - mondta Nigel.

- Hát akkor, uram - szólt Lowestoffe -, biztosan megverekedett valakivel, és ledöfte az ellenfelét... Nos, ez esetben, ha ráadásul elég pénz csörög a tarsolyában, megvásárolhat magának Whitefriarsben vagy tizenkét havi menedékjogot, hanem akkor be kell lépnie tisztes szövetségükbe, s Alsatia rendes polgárává kell válnia... rá kell szánnia magát erre a leereszkedésre, különben nem lesz köztük se békében, se biztonságban.

- Vétkem nem oly halálos, Lowestoffe uram - válaszolta Lord Glenvarloch -, mint amilyennek feltételezi, csupán kardot rántottam egy úrra a Királyi Parkban, ennyi az egész.

- A jobb kezemre mondom, uram, nagyobb baj ez, mint ha markolatig döfte volna belé Barns Elms mezején - felelte a jurátus. - Az udvar térségében kardot rántani! Ezt bánni fogja kardot rántó keze, különösen, ha az illető rangos, befolyásos személy.

- Ha már eddig jutottunk, Lowestoffe uram - szólt Nigel -, akár mindent elmondhatok. Az, akit kardlappal megütöttem, Lord Dalgarno, kit gyakran láthatott velem Beaujeu fogadójában.

- Ó, hisz az Buckingham herceg követői közé tartozik, s méghozzá igen kedvelt személy! Uram, önt csakugyan nagy szerencsétlenség érte, de most már mit tegyünk... már csak az angol becsületem is arra buzdít, hogy ne nézzem tétlenül, amint szántszándékkal romlásba döntenek egy ifjú lordot, mert itt alighanem ez történt. Hanem eszerint túlságosan levegős helyen beszélgetünk e pillanatban. A jurátusok ugyan semmiféle letartóztató közeget nem tűrnek meg maguk között, s különösképp nem szenvedhetik, hogy valakit párbaj ügyben elfogjanak, de mivel Lord Dalgarnóról és önről van szó, a vélemények, könnyen lehet, két pártra oszlanak. Jöjjön velem szerény hajlékomba, most azonnal, nincs messze innét, és öltözzön át, mielőtt a menedékhelyre megy, mert különben Whitefriars lakóinak egész csirkefogó bandája egykettőre a nyakában lesz, mint a varjak a tanyájukra tévedő vadászsólyomnak. Olyasféle ruhát kell felvennie, amilyet Alsatia bennszülöttei viselnek, különben meg sem maradhat köztük.

Lowestoffe beszéd közben magával vonszolta Lord Glenvarlochot a szállására, ahol a lord megláthatta, hogy szép kis könyvtárat gyűjtött már össze, melyben megvoltak az összes akkor divatozó verseskötetek és drámák. A jurátus nyomban elszalasztotta a kisinasát a legközelebbi kifőzdébe egy-két tál ételért. - Most ezzel kell megelégednie ebédre, lordom - tette hozzá -, meg egy pohárkával abból a jó öreg borból, amit nagyanyám küldött (Isten áldja meg a jó lelket) vagy egy tucat üveggel, hogy ezt igyam szűrt tejsavóval, ha mellbajom támadna a sok nagy tanulástól. A kutyafáját, jót iszunk most az öreg hölgy egészségére, ha lordságodnak is úgy tetszik, s megláthatja majd, hogyan pótoljuk ki mi, szegény diákok a kollégiumi komisz kosztot.

Amint a fiú visszatért a tál étellel, elreteszelték a külső ajtót, s Lowestoffe megparancsolta az inasnak, hogy jól vigyázzon, és senkit be ne eresszen; ezek után pedig nekilátott, s példájával és szíves szavával egyaránt arra buzdította nemes látogatóját, hogy ne restelljen élni vendégszeretetének áldásaival. A jurátus kedélyes közvetlensége, bár sokban különbözött Lord Dalgarno udvari csillogású könnyedségétől, szintúgy arra szolgált, hogy kedvező benyomást keltsen; és Lord Glenvarloch, jóllehet Dalgarno hitszegése némi óvatosságra tanította a baráti vallomások hitelét illetően, végül mégis hálás szívvel mondott köszönetet házigazdájának, akinek láthatólag minden igyekezete arra irányult, hogy ő jól érezze magát, s biztonságba kerüljön.

- Ó, uram, ne érezze ám úgy, mintha valami sokkal lenne adósom - szólt a fiatal jurátus. - Kétségtelen, hogy bárki ifjú úrnak szívesen felajánlanám segítségemet, akinek valamely okból kedvenc nótája lett a "Fortuna, én ellenségem", s különösképp büszke vagyok rá, hogy épp lordságodnak állhatok rendelkezésére, de az igazat megvallva, azért is segítek, mert ellenfelével, Lord Dalgarnóval van egy kis elintézetlen számadásom.

- Megtudhatnám, Lowestoffe uram, milyen természetű az a számadás? - kérdezte Lord Glenvarloch.

- Ó, uram - felelte a jurátus -, ez a dolog olyankor történt, amikor ön már elment Beaujeu fogadójából, mintegy három hete... legalábbis úgy gondolom, hogy lordságod már nem volt ott, mivel mindig az volt a szokása... nem akarom megsérteni, de hát így tetszett lordságodnak... hogy távozzék közülünk, mielőtt a játék komolyabbra fordulna; nos, hát egy kis szóváltás kerekedett köztem és Lord Dalgarno között egy kártyaparti körül, pontosabban szólva, szerepelt az ügyben egy bizonyos ász, amely őlordságánál volt, és nyolcra ment ki, továbbá egy tib, amely tizenötöt ért, az összesen huszonhárom. Nomostmár nálam volt egy király és egy dáma, ami három, hozzá a család, az ugye tizenötöt ér, plusz egy tiddy, az tizenkilenc. Licitáltunk, és amint lordságod is gondolhatja, megint csak licitáltunk, amíg a tét már felért fél évi járandóságommal, ötven olyan helyre kanárimadárral, amilyen valaha csak csiripelt egy zöld selyem pénzes zacskó fenekén. Nos, uram, nyertem. De lám csak, mi történik! Őlordságának egyszerre eszébe jut úgy vélekedni, hogy a tiddy nem számít, s ráadásul mindenki mellé áll, sőt védi, legfőképpen az a széllelbélelt pénzéhes francia, nohát egy szó, mint száz, többet vesztettem, mint amennyit az egész évadban nyerhetek... Beláthatja tehát, hogy valóban van egy kis elszámolnivalóm őlordságával... Ki hallott már olyat, hogy valaha is úgy játszották volna a gleeket Beaujeu fogadójában, hogy nem számolták a tiddyt?... Hogy a csúz verje meg őlordságát... hisz ezek után akárki, aki tele erszénnyel beállít Beaujeu-höz, új játékszabályokat faraghat, éppúgy, mint ő, hisz a szerencsejáték, úgy tudom, nem rangra megy, hanem készpénzre, abban mindenki egyenlő.

Míg Lowestoffe uram végigfújta kártyazsargonnal teletűzdelt mondókáját, Lord Glenvarloch csak bánkódott és szégyenkezett; arisztokratikus önérzetét, amelyhez ifjúi elfogultsággal talán túlságosan is ragaszkodott, különösképp érzékenyen érintette a diadalmas végkövetkeztetés, hogy tudniillik a kocka, akár a sír, egyenlővé tesz minden élőt. Azonban a fiatal jogász okos érvelésének nemigen lehetett semmit ellene vetni, Nigel csak úgy segíthetett magán, hogy másra terelvén a szót, a Whitefriarsben uralkodó állapotokról kezdte kérdezgetni. Vendéglátó gazdája ebben a tárgykörben is jártasnak mutatkozott.

- Amint uraságod jól tudja - szólt Lowestoffe -, mi, jurátusok is külön hatalmat és államot alkotunk, s büszkén mondhatom, hogy e köztársaságban némi rangra tettem szert: múlt évben kincstárnoka voltam a Bolondkirálynak, idén pedig magam kaptam meg a megtisztelő címet. A fennálló viszonyok között kénytelenek vagyunk alsatiai szomszédainkkal barátságos kapcsolatot tartani, mint ahogy némely keresztény állam is, merő politikai kényszerűségből, olykor szövetséget köt a törökkel, vagy a pogány mórokkal.

- Pedig én azt hittem volna, hogy önök, jurátus urak, minden tekintetben függetlenek szomszédaiktól - szólt Lord Glenvarloch.

- Uram, úgy látszik, túlságosan nagyra becsül minket - szólt a jurátus -; Alsatia lakóinak és nekünk igenis vannak közös ellenségeink, és sub rosa közös barátaink is. Mi is távol tartunk a szállásaink környékétől minden fogdmeget, vagyis elfogatási parancsot hozó poroszlót, s szomszédaink, akik szintúgy nem tűrik meg maguk közt az efféle szerzeteket, igen hatásosan segítségünkre vannak ebben. Továbbá az alsatiaiaknak... kérem, ne értsen félre... hatalmukban áll barátainknak, nőnek, férfinak egyaránt megkönnyíteni vagy megkeseríteni az életét, ha egyikük-másikuk rövid időre kénytelen szállást venni közöttük. Egy szó, mint száz, ez a két közösség kölcsönösen segíti egymást, és noha szövetségük természetesen nem egyenrangúak szövetsége, mégis mondhatom, hogy sok igen jelentős ügyet intéztem már köztük, s közvetítő munkámmal mindkét fél meg volt elégedve. Mi ez? Hallga csak!

Lowestoffe uram beszédét távoli, de még így is harsány kürthang szakította félbe, amelyet a messzeségből elmosódó "rajta! rajta!" kiáltás követett.

- Valami készülődik Whitefriarsben - mondta Lowestoffe. - Ez a jeladás olyankor hangzik fel, ha poroszló vagy végrehajtó készül megsérteni Whitefriars jogait, a kürtszóra mind előrajzanak, mint a méhek, ha megzavarja őket valami. Szaladj csak, Jim - szólt ki a kis inasnak -, nézd meg, mi van odaát Alsatiában. - Ez a kis csirkefogó - folytatta, amint a fiú, aki szokva volt gazdája kapkodó sietségéhez, nem is kiszaladt, hanem valósággal kirontott a házból, ki az ajtón, le a lépcsőn - igazán aranyat ér ezen a vidéken: hat urat szolgál, akik négy különböző házban laknak, de mint valami jó tündér, rögtön ott terem, ahol várják, s ahol épp a legnagyobb szükség van rá. Sem Oxfordban, sem Cambridge-ben nem akadhat olyan szolgadiák, aki akár gyorsaság, akár értelmesség dolgában felérne vele. A lépte dobbanásáról megkülönbözteti a hitelezőt az ügyféltől, mihelyt az illető az első lépcsőre teszi a lábát; az ügyvédi kamara tagjának, vagy egy csinos kis nőszemélynek a lépteit pedig már az udvar végéből meghallja... egy szó, mint száz... de úgy látom, lordságod nyugtalankodik. Kérem, ha úgy tetszik, igyon meg egy pohárkával drága jó nagyanyám szíverősítőjéből, vagy talán még inkább engedje meg, hogy a ruhatáramat megmutassam, s magamra vállalhassam az öltöztető komornyik tisztségét.

Lord Glenvarloch készséggel elismerte, hogy jelenlegi helyzetében valóban keservesen érzi magát, és szeretne már tenni valamit annak érdekében, hogy kikászolódjék belőle.

A szeleburdi, jószándékú ifjú jogász készségesen beleegyezett ebbe, s bevezette kis hálószobájába, ahol kalapskatulyákból, táskákból, útiládákból, továbbá egy jó öreg diófa szekrényből lassacskán előszedegette azokat a ruhadarabokat, amelyekkel, úgy gondolta, a leghatásosabban átöltöztetheti a lordot, mielőtt Alsatia törvénytől elrugaszkodott garázda társaságába merészkedik.

 

Tizenhetedik fejezet

Jöjj csak, fiú!... Figyelj!... Akik közé
Belépsz, fegyverrel élnek, s támaszuk
Inkább a hír, semmint a pénz... Ruhájuk
Egy van, ha van, de mindenegy ruhában
Bízvást ezernyi élőlény tanyáz...
Azokra lelsz itt, kik bár mindenük
Kockára vessék, köntöst és vagyont,
Halandó testet s lelket, mely örök,
Mégsem viselnek nagy kockázatot,
Hisz mindenükből éppen semmijük sincs;
Göncük zálogban, pénzük uzsorásé,
Testük betegség bírja, lelkűk ördög,
Nevess, ha tudsz, e sok veszett vitézen,
Ám jól vigyázz, nehogy sorsukra juss.

(A CSENDHÁBORÍTÓK)

- Uraságodnak most bele kell nyugodnia annak kényszerűségébe - szólt Reginald Lowestoffe -, hogy csinos, udvari divatú tőrét, amelyet én jól megőrzök, erre a mázsás, vasmarkolatú, rozsdamart pallosra cserélje, s finom, elegáns szűk nadrágja helyett ebbe a buggyos térdnadrágba bújjék. A köpenyt mellőzzük, mert az igazi földönfutó mindig in cuerpo jár, aztán ez a használt, kopott bársonyú kabát, fakult hímzésével, és... ezer bocsánat... a jó szőlőlé egynéhány foltjával... kiválólag illendő lesz uraságod betyári öltözékéhez. Egy percre most magára hagyom, csak öltözködjék, aztán majd a gombolkozásban megint segítek.

Lowestoffe kiment, Nigel pedig lassan, habozva teljesítette utasításait. A csavargó öltözet, melyet fel kellett vennie, sehogy sem volt ínyére, undorodott tőle, ahogy hozzáért, de amint meggondolta, hogy a fennálló törvények mellett milyen véres következményekkel jár meggondolatlan, heves tette, és fontolóra vette Jakab király könnyed nemtörődömségét, fiának elfogultságát, Buckingham herceg teljhatalmú befolyását, amit kétségkívül őellene fog a mérleg serpenyőjébe vetni, legfőképpen azt a tényt, hogy a tevékeny, fáradhatatlan, örök cselszövőt, Lord Dalgarnót ezentúl elkeseredett ellenfelének kell tekintenie; amint mindezt meghányta-vetette magában, a józan ráció azt sugalmazta, veszélyben van, és ez felhatalmazza, hogy megragadjon minden becsületével összeegyeztethető eszközt, még a látszatra legcsúfabbat is annak érdekében, hogy kétségbeejtő helyzetéből kikeveredjék.

Miközben ruhát váltott, s ezeken a problémákon töprengett, szívélyes házigazdája újra belépett a hálószobába. - A teremtését! - kiáltotta. - Uram, ezer szerencse, hogy nem ment be mindjárt ebbe a mi gyönyörűséges Alsatiánkba, ahogy tervezte, mert a héják máris lecsaptak. Jim visszajött, s azt a hírt hozta, hogy látott egy csendőrbiztost a Titkos Tanács elfogatóparancsával, s mintegy tíz állig felfegyverzett fogdmeg kíséretében; és a kürtöt is, amit hallottunk, azért fújták meg, hogy összehívják a whitefriarsi polgárőrséget. De mikor az öreg Hildebrod herceg megértette, hogy olyasvalakit keresnek, akinek hírét se hallotta, előzékenyen megengedte a fogdmegeknek, hogy csak kutassák át a birodalmát, persze azért, mert tudta, hogy ott hiába kutakodnak: igen bölcs fejedelem Hildebrod herceg... Eridj csak vissza, te csirkefogó, hozd meg a hírét, ha elmúlt a veszély.

- Kicsoda az a Hildebrod herceg? - kérdezte Glenvarloch.

- No de, uram - szólt a jurátus -, hogy lehet, hogy ennyi ideje van a városban, s még sohasem hallott a vitézlő s nem kevésbé bölcs és furfangos Hildebrod hercegéről, Alsatia szabadságjogainak híres védelmezőjéről? Én biz' azt hittem, hogy egy sem akad a kockaforgatók közül, aki ne hallotta volna a hírét.

- Márpedig én, Lowestoffe uram, hírét sem hallottam - szólt Lord Glenvarloch -, vagy ami épp annyit jelent, nem méltattam figyelemre, amikor beszélgetés közben talán emlegették.

- Nos akkor - szólt Lowestoffe - ...hanem előbb hadd vegyem ki a részem azon tisztességből, hogy uraságod kabátját begombolhassam. Tessék csak megfigyelni, egy-két helyen szándékosan gombolatlanul hagyom, és ha megengedi, a kabátja és az inggallérja között megmutatunk egy kis darabot az ingéből is, annyival kackiásabbnak tetszik majd mutatkozni, azonkívül nagy tiszteletet ébreszt az alsatiabeliekben, mert ritka köztük, amelyik fehérneműt visel. Egy-két gombot készakarva félregombolok, mert elegáns betyár nem jár jól begombolt kabátban. Így ni!

- Ahogy gondolja, uram - szólt Nigel -, de kérem, közben legalább nagyjából tájékoztasson arról, miféle körülmények uralkodnak azon a boldogtalan környéken, ahová mától fogva száműzve vagyok, a nyomorultak közé.

- Nos, lordom - válaszolta a jurátus -, a velünk szomszédos Alsatia állam, melyet a törvény a Whitefriars Menedék néven ismer, mint minden nagy királyság, sok zendülést és kavarodást ért meg, s mivel a kormányzat itt némiképp mindig törvénytelen, sőt kissé önkényes, elképzelhető, hogy az efféle zűrzavar jóval gyakoribb náluk, mint minálunk a Temple alaposabban szervezett köztársaságában, ahol csak nagy ritkán van részünk abban a szerencsében, hogy tanúi lehessünk efféle eseményeknek. A szájhagyományok és a ránk maradt feljegyzések az utóbbi tizenkét évben húsz forradalmat tartanak számon, s ezen évek során a fent nevezett birodalom gyakorta változtatta államformáját zsarnokságról köztársaságra, végigpróbálván a közbenső politikai formákat is, úgymint az oligarchikus uralmat, az alkotmányos királyságot, sőt a matriarchátust is, mert egyszer már az én ittlétem idején, kilenc hónapig egy vén halaskofa állt Alsatia élén. Utána egy bukott ügyvéd vette át a kormányzást, akitől egy tüzes kapitány ragadta el a főhatalmat, akit, mivel zsarnok uralkodónak bizonyult, hamarosan letaszított a trónról egy szökött tiszteletes, aki viszont önként lemondott a koronáról a mostani s e néven az első uralkodó, Jacob Hildebrod javára, kit Isten tartson meg sokáig jó egészségben.

- S ez a jelenlegi uralkodó - kérdezte Lord Glenvarloch, aki erőszakkal próbált magából némi érdeklődést kicsiholni - vajon tirannusi hajlamú?

- Már megbocsásson uraságod - felelte a jurátus -, de a nevezett főhatalmú úr sokkal bölcsebb annál, semhogy számos elődéhez hasonlatosan magára vonja a népharagot azáltal, hogy a tisztséggel járó hatalmat csak a tulajdon egyedüli akaratának rendeli alá. Államtanácsot alakított, melynek tagjai mindennap összejönnek a kocsmában, először reggel hét órakor egy papramorgóra, másodszor tizenegy óra tájban délelőtti ivászatra, majd harmadszor és utoljára délután kettőkor gyűlnek egybe ünnepélyes konklávéra, az államügyeket megtárgyalni, de oly buzgalommal szolgálják ám az állam javát, hogy ritkán oszolnak szét éjfél előtt. Lordságodat innét mindjárt elvezetem emez érdemes szenátus elé, mely részben Hildebrod herceg elődeiből alakult, mivel a herceg bölcsen megosztotta velük hatalmát, így óhajtván elejét venni a korlátlan uralmat kísérő irigységnek, hogy ők majd felruházzák önt a Whitefriars lakóit megillető mentelmi joggal, s egyben kijelöljék alsatiai lakóhelyét.

- Igazán? Erre is kiterjed a hatalmuk? - kérdezte Lord Glenvarloch.

- Hogyne, uram, a tanács a lakáskijelölést tartja egyik legfontosabb előjogának - válaszolta Lowestoffe -, s valóban ez az egyik legerősebb támasza uralmon maradásuknak. Ugyanis ha Hildebrod herceg és szenátusa úgy tapasztalja, hogy egyik vagy másik háztulajdonos, akinek adnak a szavára, elégedetlen és pártoskodást szít, akkor ennek ellenszeréül a legjobb megoldásnak azt tartják, hogy odaküldenek hozzá kvártélyra valami hitelezői elől szerencsésen megszökött, tönkrejutott polgárt vagy más új menekültet, aki körülményei folytán oltalomra szorul, de vaskos a pénztárcája... a békétlenkedő egyszerre olyan lesz, mint a kezes bárány. Ami a nincstelen jövevényeket illeti, a tanács nem sokat törődik velük, éljenek, ahogy tudnak, de nekik is be kell írniuk nevüket a herceg nagykönyvébe, s le kell róniuk az áldomáspénzt, amit kinek-kinek a maga állapotához képest szabnak meg. S annak számára, aki elmulasztja a rendelkezések pontos teljesítését, ugyancsak veszélyes menedékhellyé válhat a Whitefriars.

- Akkor hát, Lowestoffe uram - szólt Lord Glenvarloch -, magam is alkalmazkodom a körülményekhez, melyek arra kényszerítenek, hogy ebben a rejtek államban vegyek lakást... persze, ha lehet, nem óhajtom felfedni a nevemet és rangomat.

- Uram, ez fölöttébb ajánlatos - szólt Lowestoffe -; és a köztársaság, vagy ha úgy tetszik, királyság statútumai meg is emlékeznek ilyen esetekről. Aki nem akarja, hogy neve, menekülésének oka, s más hasonlók felől faggassák, elkerülheti a szokásos kihallgatást, csak rá kell dupláznia a vagyoni állapotától függően kiszabott áldomáspénzre. Ha ennek az alapvető követelménynek lordságod eleget tesz, akkor akár Bantam királynak is beírathatja magát, ha úgy tartja kedve, egy szóval sem fognak kíváncsiskodni... Hanem visszajött a felderítőnk, valószínűleg a nyugalom, a tiszta levegő hírével. Elkísérem lordságodat, és magam mutatom be az alsatiai tanácsnak, latba vetvén minden befolyásomat, mellyel temple-beli rangos tisztségemnél fogva náluk rendelkezem, márpedig ez a befolyás nem csekély, mert ugyancsak meg voltak akadva, valahányszor szembe találták magukat velünk, s ezt bizonyára észben tartják. Az időpont is kedvező, a Temple Walkson nyugalom honol, mivel Alsatiában épp most ül össze a tanács. Uram, borítsa magára köpenyét, hogy átváltozott küllemét elrejtse. Majd az odavezető lépcső alján a szolgafiúnak adja, és amint Eleanor királynét a ballada szerint elnyelte a föld Charing Crossnál, s visszaadta Queenhite-nál, ön is elsüllyed a Temple kertjében mint nemesúr, s Alsatia polgáraként bukkan elő Whitefriarsben.

Amint mondta, úgy lett, a kis inas kíséretében lementek az utcára, átvágtak a Temple kertjén, majd leérve az alsatiai lépcső aljára, a jurátus így kiáltott: - Íme, most mi is zenghetjük Ovidiusszal, hogy

In nova fert animus mutatas dicere formas.[93]

Le a köpönyeggel! - szavalta tovább. - Irány a függöny, amely mögött Borgia elrejtőzött!... De mi történt kegyelmeddel, uram? - kérdezte, amint észrevette, mennyire elcsüggeszti Lord Glenvarlochot állapotának dicstelen változása. - Remélem, nem sérti bolond kereplésem? Csak ki szeretném békíteni átmeneti helyzetével, s érzékeltetni akarom, milyen ennek a környéknek a hangulata. Vígan, fel a fejjel; biztos, hogy egy-két napnál többet nem kell itt töltenie.

Nigel alig tudott szólni, csak megszorította kezét, és suttogva mondta: - Köszönöm, hogy ilyen kedves... hisz nem értettem félre. Tudom, hogy ki kell innom a poharat, amelyet esztelenségemben magam töltöttem magamnak. Ne haragudjék, amiért az első kortyot nagyon keserűnek érzem.

Reginald Lowestoffe jóindulatú, lelkesen sürgő-forgó fiatalember volt, de elég rendszertelen, kicsapongó életet élt, így hát sejtelme sem lehetett arról, micsoda szenvedés Lord Glenvarlochnak a Whitefriarsbe költözni, és csak úgy tekintette a lord elrejtőzését, mint egy kisfiú játszi csínyét, aki elbújik a nevelője elől. Ő egyébként a helyszínt is régről ismerte, s így cseppet sem zavarta a látvány, mely társát mélyen megdöbbentette.

A Whitefriars Menedék a Temple kertjének megemelt teraszainál jóval alacsonyabban helyezkedett el, s így általában sűrűn megülte a Temzéről felszálló köd és pára. Téglaházai, mivel ily ritka kiváltsággal rendelkező helyen minden talpalatnyi terület nagy érték, egymás hegyén-hátán szorongtak, s látni való volt, hogy az építtetőik anyagi ereje messze elmaradt merész spekulációik mögött, de mivel nem egy ház olyan ember megbízására épült, akinek pénzéből nem futotta egészen nagyralátó terveire, a házak legtöbbjét silány anyagból sebtében rótták össze, s ezek már újkorukban is magukon hordták a roskatagság siralmas jegyeit. Gyerekek bőgtek, anyák pöröltek, az ablakokban zsinegen nyomorúságos rongyok száradtak, beszédes jeléül a szerencsétlen lakók gondjainak és nyomorúságának; s a folyvást áradó panasz hangjait gúnyos replikájával elnyomta a sörházakból, kocsmákból harsogó hejehuja, káromkodás, trágár dal, röhögés, hiszen ahogy a cégérek mutatták, legalább annyi kocsma volt a negyedben, mint ahány lakóház; s végül, hogy egészen nyilvánvaló legyen, miféle hely ez, a kitárt ablaktáblák közül csillogó ruhás, sápadt, festett arcú nőszemélyek néztek kihívóan az idegenek szeme közé, vagy a szerényebbek a látszat kedvéért repedt, törött virágcserepeik körül foglalatoskodtak, amelyekben az ablak előtt sok-sok rozmaring és rezeda illatozott, az arra járók nagy veszedelmére.

- Semi-reducta Venus[94] - szólt a jurátus az egyik nimfára mutatva, aki az idegen pillantások elől félig elbújt a zsalu mögé, s onnét becézgetett egy nyírfakalitkába csukott szánalmas kis feketerigót, mely kalitkástul kint lógott a füstös téglafalon. - Ennek a nőszemélynek a képét ismerem - folytatta Nigel idegenvezetője -, s ahogyan ott állt, fogadni mernék egy aranytallérba, hogy csak a főkötője tiszta, a pongyolája piszkos... Hanem itt jön Whitefriars két hímnemű polgára, akkora füstöt okádva, mint két mozgó vulkán. Ezek a kapcabetyárok marhasült és puding helyett is Nicotia meg Trinidado füstjén élnek, mert tudja meg, uram, az indiai fűre vonatkozó királyi tilalom e tájon éppoly érvénytelen, mint a mindenféle fajta elfogatási parancs.

Míg ezeket mondta, közelükbe ért a két pöfékelő: bozontos csavargók voltak, hatalmas bajuszuk a fülük mögé akasztva elvegyült fésületlen hajfürtjeikkel, melyek részben kibodorodtak félrecsapott nagy kalapjuk alól, néhány rendetlen hajfürt pedig még a kalap szakadásain is előtolult. Fakult bársonyzekéjük, bő nadrágjuk, széles, zsíros vállszíjuk, színehagyott nyakravalójuk, és legfőképp az a kérkedés, ahogy a fegyvereiket viselték (egyikük széles pallost, a másik rendkívül hosszú kardot és háromélű tőrt), valódi alsatiai betyároknak mutatta őket, amilyennek ezt a típust akkor, s még száz évig, nagyon jól ismerték.

- Oda süss - mondta egyik csavargó a másiknak -, hogy kacsingat ez a jóféle az idegenekre!

- Ez spicli, én mondom - felelte a másik Nigelra nézve. - Vágj egyet a szeme közé!

- Csak vigyázz, aszondom - válaszolta a társa -; a másik az a kereplő Reginald Lowestoffe a Temple-ből, ismerem, jó gyerek az, és szabad kijárása van hozzánk.

Így szólván újra füstfelhőbe burkolóztak, és köszönés nélkül elmentek Nigelék mellett.

- Crasso in aere![95] - mondta a jurátus. - Hallotta, micsoda jelzőt aggatnak rám ezek a szemtelen gazfickók? No de sebaj, nem törődöm vele, hisz ezúttal lordságod javára szolgál, hogy ismernek. Most pedig engedje meg, hogy megkérdezzem, milyen nevet parancsol felvenni, mert már egykettőre ott leszünk a fenséges Hildebrod herceg fenséges palotája előtt.

- A Grahame nevet választom - szólt Nigel -, ez volt anyám leánykori neve.

- A Grime név - szólt a jurátus - még jobban illenék Alsatiához, hiszen a szó jelentése arra utal, milyen zord, egyszersmind milyen piszkos menedékhely ez.

- Azt mondtam, Grahame, uram, nem pedig azt, hogy Grime - mondta Nigel kissé kurtán, s a magánhangzóját erős nyomatékkal ejtve, mert skót ember nemigen ért tréfát, ha a nevéről van szó.

- Ezer bocsánat, uram - válaszolta a szójátékfaragó jurátus, aki sosem jött egykönnyen zavarba -, a Graham név is remekül illik helyzetéhez, ez hollandusul bánkódást, nagy csapást jelent, és bizony uraságod is bajban van erősen.

Nigelt is nevetésre késztette a jurátus rendíthetetlen jókedve, ám ekkor társa egy cégérre mutatott, amely bikára rontó kutyát ábrázolt, több-kevesebb hasonlósággal, amint a kutya épp a bika fejének ugrik, pontosan úgy, ahogy ilyenkor támadni kell. - Nézze csak - mondta -, e házban szolgáltat igazságot a derék Hildebrod herceg, meg amellett sörrel és pálinkával is szolgál a jó alsatiabelieknek. Lévén a Párizsi Kert elszánt bajnoka, oly cégért választott, amely megfelel szokásainak; és italt oszt a szomjasoknak, hogy ő maga ingyen ihasson, sőt még pénzt is kapjon azért, amit a többiek megisznak. Lépjünk be hát ezen új Axylus örökké nyitva álló ajtaján.

Ezenközben be is léptek az ütött-kopott kocsmába, amely azonban mégis tágasabb volt s nem olyan roskatag, mint ennek az elátkozott környéknek a legtöbb épülete. Két-három elgyötört, rongyos csapos szaladgált a kocsmában fel-alá; szemük, mint a bagolyé, az éjfél órájához alkalmazkodott, amikor minden élő alszik, s a nappali világosságban vaksinak, sutának, alvajárónak mutatkoztak. Ezen pillogó Ganümedészek egyike bevezette őket egy szobába, melyben a gyér napsugarak teljesen elvesztek az ott tanyázók pipáiból felszálló sűrű füstfelhőben. A füstös szentélyből a következő régi nóta hangzott:

A vén Simon király,
A jó Simon király,
Az orra pírral ékes,
Nadrágja sörpecsétes;
Úgy fújja, hej-haja-huja-háj!

Hildebrod herceg, aki személyesen kegyeskedett ezt a dalocskát szerető alattvalóinak előénekelni, nagy, behemót férfiú volt, fél szeme hiányzott, s borvirágos orra gyakori, tömény és hosszú ivászatokra vallott. Szederszínű, jócskán megkopott bársonyzakót viselt, túlcsordult sörhabok nyomával, s rengő hasán kényelmesen kigombolva. Széke mögött a földön kedvenc bulldogja hevert, amely kerek képével, csillogó fekete félszemével, s óriási kövér testével mulatságosan hasonlított a gazdájára.

A herceg trónja körül üldögélő kedves tanácsosok, akik dohányfüsttel tömjénezték, sűrű, állott sörrel koccintottak az egészségére, és lelkesen visszhangozták nótájának kórusrészeit, szultánjukhoz méltó satrapák voltak. Egyikük bivalybőr zekét, széles övet, hosszú kardot viselt, ami Németalföldet járt katonának mutatta, és önhitt mogorvaságával, részeg pökhendiségével igyekezett rászolgálni a díszes Csellengő Csatabárd névre. Nigelnak úgy tetszett, hogy látta már valahol ezt a fickót. A herceg bal keze felől egy szökött pap, vagy más néven, ahogy akkoriban kissé tiszteletlenül nevezték ezt a papi rendet, kapcsos koldus ült, akit szintén fel lehetett ismerni szakadozott papgallérjáról, lapos, egyenes kalapjáról, és foszladozó talárjáról. A tiszteletes mellett egy igazán nyomorúságos külsejű, csonttá soványodott aggastyán kucorgott, fejére borított, nyaknál begombolt, durva háziszőttes csuklyában, s ráncos arcából, akárcsak az öreg Dánielnek,

...parázslott vén szeme,
Mint hamuból, ravasz tűzzel tele.

Az aggastyán balján bukott ügyvéd foglalt helyet, akit bizonyos visszaéléseiért kizártak az ügyvédi kamarából, és semmi mást nem tartott meg mesterségéből, mint agyafúrt cselvetéseit. Ezek alkották Jacob Hildebrod herceg tanácsát s rajtuk kívül még néhány kevésbé feltűnő alak, akik között Nigel ismét felfedezett egy ismerős orcát, bár mint az előbbi katonáról, erről sem tudta volna megmondani, hogy hol találkozott vele.

A jövevényeknek épp elég idejük jutott arra, hogy a tanácsnokokat szemügyre vegyék; ugyanis a herceg őkegyelmessége, már akár azért, mert magukkal ragadták az édes zengzetek, akár pedig azért, hogy érzékeltesse velük megközelíthetetlen fönségét, úgy látta jónak, hogy egy nyikk nem sok, annyit se szóljon hozzájuk, míg danájának végére nem ér, bár azért éneklés közben is szüntelenül fürkészte őket szúrós félszemével.

Midőn Hildebrod herceg nótája a végére ért, közölte főrendjeivel, hogy a Temple egyik érdemes vezető személyisége tisztelte meg őket látogatásával, majd ráparancsolt a kapitányra és a papra, hogy adják át karosszéküket az újonnan érkezetteknek, és leültette őket jobb és bal keze felől. Alsatia hadseregének és egyházának jeles képviselői letelepedtek az asztal végén egy rozoga lócára, de azt nem arra készítették, hogy ilyen súlyos embereket megtartson, úgyhogy beszakadt alattuk, s a kard és a talár embere egy pillanat múlva már összegabalyodva hentergett egymáson, miközben a társaság többi része ujjongva hahotázott. Dühösen tápászkodtak fel, s mindenáron igyekeztek túllicitálni egymást hangos, cifra káromkodásaikkal, mely versengésben a kapitány (a tiszteletes úr kiterjedtebb teológiai ismeretei miatt) szükségképpen alul maradt; végül nagy nehezen lecsendesedtek, miután a csaposok két erősebb széket kerítettek nekik, s így leülvén nagyot húztak a korsójukban álló kedélycsillapító italból. Amint a zűrzavar elült, és a jövevények elé udvariasan két fedeles kancsót tettek, ugyanolyat, mint a többieké, a herceg a Temple szerencsés jövőjére emelte korsóját, majd még egy korsót felhajtott Reginald Lowestoffe uram köszöntésére is, Lowestoffe pedig, az ekként megtisztelt vendég, elfogadta a kínálást, köszönte az udvarias fogadtatást, majd engedelmet kért, hogy rendelhessen egy gallon rajnai bort, s annak közös megiszogatása közben rátérhessen az ügyre, amely ide hozta.

A ritkán élvezett nemes italnak már az említése is azonnal barátságos kedvre derítette a kis szenátust, mivel pedig várni sem kellett rá, hanem egykettőre az asztalon volt, biztosra lehetett venni, hogy Lowestoffe uram ajánlata kedvező fogadtatásban fog részesülni; és Lowestoffe, miután a kancsó már egyszer-kétszer körbejárt, elő is hozakodott vele, kérvén a nagybecsű tanácsot, hogy barátját, Nigel Grahame urat részeltessék a menedékjogban, valamint Alsatia állam egyéb jótéteményeiben, mégpedig mint nagy kárt vallott személyt, így nevezték ugyanis azokat, kik listába vételükkor kétszeres díjat fizettek azért, hogy ne kelljen a szenátusnak beszámolniuk arról, miféle körülmények késztetik őket a menedékjog igénybevételére.

Az érdemes herceg csillogó fél szemmel fogadta az ajánlatot; s nem is csoda, hisz ritka alkalom volt ez, és személyes jövedelmének ritka nagy gyarapodása. Rögtön parancsot is adott tehát, hogy hozzák be a hercegi matrikulát, amely, mint kiderült, hatalmas, rézkapcsokkal megerősített fóliáns volt, olyanféle, mint egy kereskedő főkönyve, és borfoltos, bagólével átitatott lapjain legalább annyi gonosztevő neve sorakozott, mint a newgate-i börtön nyilvántartásában.

Ekkor meghagyták Nigelnak, hogy tegyen le az asztalra áldomáspénz gyanánt két aranytallért, és olyképp folyamodjék az alsatiai szabadságjogokért, hogy elszavalja a következő rigmust, melyet a herceg sorról sorra a szájába adott:

Kinek nevem
Nigel Grahame,
Félvén odakint,
Hogy meglegyint
A rend szigora,
S tömlöc, kaloda
   Vár rám a nóta végén;

Jöttem ezért
Oltalomért,
És kérve kérem,
Hogy el ne érjen
Írott parancs
S rendőri mancs
   Whitefriars menedékén.

Amint Hildebrod herceg hozzálátott, hogy bevezesse az új polgárt a nyilvántartásba, s reszkető kézzel már le is írta a Nigel nevet (pazar nagyvonalúságában két g-vel) a lelkész egyszer csak közbeavatkozott.^[96] A tiszteletes úr már egy-két perce pusmogott valakivel az asztalnál, nem a kapitánnyal, hanem azzal a bizonyos másik személlyel, akiről már említettük, hogy Nigel halványan emlékezett rá, s most, talán még mindig a korábbi baleset okozta ingerült kedélyállapotban sürgősen szót kért, mert véleményt óhajtott nyilvánítani, mielőtt Nigelt beírnák a könyvbe.

- Ez az idegen - kezdte beszédét -, aki azzal a követeléssel állt elénk, hogy e tiszteletre méltó közösség szabadságjogaiban s védelmében részesüljön, senki más, mint, kereken kimondva, egy ínségverte skót koldus, és szerintem máris elég nagy sáskajárást rendezett a fajtája Londonban: ha ezt a kártevő fajzatot most még a Menedékhelyre is beengedjük, egy napon azon vesszük majd észre magunkat, hogy nyakunkra telepedett az egész nemzetség.

- Semmi jogunk kérdezősködni, hogy skót-e, angol-e vagy épp francia - szólt Hildebrod -; ha egyszer becsülettel megfizette az áldomáspénzt, védelmünkbe kell vennünk.

- Tiltakozom, fenséges és kegyelmes herceg - válaszolta a lelkész -, semmi szükség kérdezősködnünk... az ő beszéde is elárulja őt... ő is Galileából való... s mint ilyen, az áldomáspénzzel jog szerint már csak azért is tartozik nekünk, amiért birodalmunk területére merészelt lépni, ezennel kérem tehát, herceg uram, foganatosítsa ellene törvényeinket!

Erre a jurátus felállt, s már-már azon volt, hogy beleavatkozik a jogi disputába, de a herceg leintette, egyben szertartásosan megígérve, hogy mihelyt a tanácskozást befejezik, szólhat barátja érdekében.

Ekkor az ügyvéd emelkedett szólásra, s közölvén, hogy jogi szempontból kívánja megvilágítani az ügyet, azt mondta, hogy nyilvánvalónak látszik, miszerint ez az úr nem polgári vétség miatt szökött ide, ő tehát úgy gondolja, hogy annak a históriának a főszereplője lehet, amelyről nem is olyan rég szereztek tudomást, vagyis az a rejtélyes valaki, aki kardot rántott a Királyi Parkban... ilyen esetre pedig nem alkalmazható a menedékjog... és az a kótyagos vén rendőrfőnök ezért úgyis akkora sepregető hadat küld rájuk, hogy Alsatiának minden utcáját házról házra végigseprik, a Strandtől a Lépcsőig... s még ha nem tudnák is, ki a jövevény, ilyen időkben akkor sem tanácsos idegent rejtegetniük, mert veszélybe hozhatja a köztársaságot.

A kapitány egyre növekvő türelmetlenséggel hallgatta végig a szónokok véleményét, s amint az ügyvéd végére ért mondókájának, úgy pattant föl a helyéről, ahogy az erős sör kilövi az üvegből a dugót, és jobbról-balról harciasan pödörintve egyet a bajuszán, megvetőn végigmérte a jogászt és a papot, majd a következőképp fejtette ki álláspontját.

- Nemes Hildebrod herceg! Mikor ilyen alávaló csúszó-mászó javaslatokat hallok fenséged tanácsában, s visszaemlékszem azokra a vitéz Ricsajozókra, Bicskásokra és tityertu-kra,^[97] akik hercegséged elődeit ily esetekben tanáccsal támogatták, szinte hajlamos vagyok azt hinni, hogy a dédanyámban több tetterő van, mint amennyi mostanában Alsatia polgáraiban maradt. De aki ezt állítja, hazudik, mert én bizony elég kemény legényt tudok itt Alsatiában, s ha ezeket összeszedjük, bizony meg tudjuk védeni államunk szabadságjogait akár Westminster minden utcaseprője ellen. Ha pedig átmenetileg alul maradnánk... ördög és pokol!... még akkor is lesz időnk ezt az urat vízi úton eljuttatni a Paris Gardenba vagy a Bankside-ra, nem igaz? S valóban oly nemes vér folyik ereiben, ahogy látszik, minden bizonnyal bőségesen meghálálja majd fáradozásunkat. Más testületek csak támaszkodjanak a törvénytől való félelemre, nekünk, Fleet-parti vitézeknek a törvénytelenség a biztonságunk, s csak akkor boldogulunk, ha írással-pecséttel, végzéssel-idézéssel, őrmesterrel-porkolábbal, zsaruval-fogdmeggel bátran szembeszállunk!

Helyeslő moraj követte ezt az ékes beszédet, Lowestoffe pedig nem várta meg, hogy ez a kedvező hang elcsituljon, hanem mindjárt figyelmeztette a herceget arra is, hogy államuk biztonsága mennyire függ a jurátusok jóindulatától, hiszen tetszésük szerint megakadályozhatják a szabad közlekedést a Whitefriars és a Temple között, mert csak tőlük függ, hogy bezárják-e kapuikat, és hogy befolyását, melyről tudva tudják, milyen jelentékeny, aszerint fogja latba vetni az érdekükben, hogy ebben az ügyben miként döntenek. - Ami pedig azt illeti, hogy barátom skót lévén, idegen e hazában, amint a nagytiszteletű lelkipásztor úr és a tudós ügyvéd úr megjegyezte, nos hát - szólt Lowestoffe -, azt csak azzal együtt érdemes fontolóra venni, amiért ide került, vagyis hogy nem angol embert készült lekaszabolni, hanem egy honfitársát. Márpedig amennyire tudatlan fejemmel tudhatom - folytatta, megérintvén Lord Glenvarloch karját, hogy ne vegye komolyan, amit csak tréfából mond -, ha minden londoni skót életre-halálra szóló párviadalt kezdene, s ellenfelét mindegyik megölné, az a néhány életben maradott, szerény véleményem szerint, érdemes lenne hálánkra, már csak azért az értékes szolgálatért is, amit szegény öreg Angliának tettek.

Az ügyfél idegen származását mentegető ezen zseniális védőbeszédre azonnal kirobbanó taps és kacagás felelt, majd a jurátus a következő magvas javaslattal állt elő: - Jól tudom - szólt -, hogy az ősi és tiszteletre méltó köztársaság városatyái szokás szerint bőséges étel-ital mellett tartják meg bölcs tanácskozásaikat: nos, igazán távol áll tőlem, hogy azt kívánjam, szakítsanak a dicséretes szokással, vagy együgyűen azt képzeljem, hogy oly komoly ügy helyes, alkotmányos megtárgyalásához, mint a mienk, elég volna egy nyomorúságos gallon fehérbor. Hanem, mivel úgy gondolom, hogy a becsületes tanácsnak egészen mindegy, előbb iszik-e, aztán határoz, vagy előbb határoz-e, s azután iszik, azzal a javaslattal állok a kegyelmes herceg elé, mármint ha bölcs tanácsosai is támogatnak ebben, hozza meg igazságos döntését, megengedvén tekintetes barátomnak, hogy a hely mentelmi jogában részesüljön, s bölcs törvényeik szerint kijelölvén lakhelyét, ahová nyomban el is indulna innét, mivel e kimerítő nap valamelyest megviselte; és akkor rögtön rendelek kellő mennyiségű rajnait s hozzá ahogy illik, marhanyelvet meg sós heringet, hogy nagybecsű uraim a hetedik mennyországban érezzék magukat.

Az ajánlatot nagy üdvrivalgás követte, melyben teljességgel elveszett az ellenvéleményen levők hangja, ha akadt még egyáltalában valaki az alsatiai szenátusban, aki ilyen barátságos indítványnak ellen tudott volna állni. - Aranyszíve van!... Úri módi!... Micsoda bőkezű lovag! - járt szájról szájra; az érdemes dózse pedig nagy sebbel-lobbal beírta Lord Glenvarloch nevét, és megeskette őt. Az eskü, akárcsak az ősi britek Tizenkét Kőtáblájának szövege, és általában a primitív népek törvényei, versbe volt foglalva, s a következőképpen hangzott:

Hordóra, csapra,
   Puskára, késre
Esküdött tagja
   Lettél te végre
A Friars-rendnek,
   Hogy küzdj jogáér',
Hölgyeit mentsd meg,
   S légy hős vagy mártír.

Nigel úgy érezte, sőt úgy is mutatta, hogy cseppet sincs ínyére ez a maskarádé, de a jurátus arra kérte, hogy ha már eddig hallgatott rá, ne húzódjék most vissza, így hát jámborul elismételte az eskü szavait, vagyis jobbára inkább hagyta, hogy Hildebrod herceg többször is elmondogassa őket, s végül a következő hagyományos versezettel adja tudtára, hogy részesülhet a menedékjogban:

Írás, idézés,
   Csahos poroszló,
Pecsétes végzés,
   Szívet riasztó;
Fogdmeg ha lökne
   Tömlöcbe rabnak -
Mindtől örökre
   Megoltalmazlak.
Nyugodtan alhatsz,
   Szabadon kelhetsz;
Ha csalnak, csalhatsz,
   Ha vernek, verhetsz;
Szidhatsz akárkit,
Ihatsz rogyásig...
   Kelhetsz csatára,
Bárkinek vásik
   Foga cafkádra;
Ha fáznál télen,
   Bepálinkázhatsz,
Nyáron meg gyéren
   Öltözve járhatsz;
Megélhetsz csellel,
   Cinkelt kártyával;
Ha tudsz, hitellel,
   Ha nem, rablással;
Mondhatsz nagyokat,
   Esküdhetsz bőszen -
Mind e jogokat
   Megkapod tőlem.

Miután ezt a meghitt kis ceremóniát lebonyolították, a tanácsnokok most azért kaptak hajba, hogy hol szállásolják el a menedékhely újdonsült polgárát, mivel gazdálkodásuk egyik fő alapelve volt, hogy a szamarat meg kell fejni, és így rendszerint versengtek azért, hogy (amint mondták), melyikük vegye gondjaiba az új vendéget.

A kapitány, aki oly harcias és hatékony ékesszólással állt ki Nigel mellett, most lovagias pártfogásába vett bizonyos Blowselinda, más néven Bonstrops asszonyságot, akinek úgy látszik, volt egy kiadó szobája, amelyet azelőtt alkalmi szállásként használt a Daraboló Dick, a paddingtoni gyilkos, s mivel a nevezett szobaurat nemrég Tyburnben kivégezték, korai távozását a derék hölgy azóta is magányos özvegységben gyászolta, siratta, mint gerlice a párját.

De hiába ágált a kapitány, végül mégiscsak a szőttes csuklyába burkolt öregúrnak lett igaza, akiről általában úgy tudták, hogy vénséges vén korára is jobban ért a kopasztás műveletéhez, mint Alsatiában bárki.

E tiszteletre méltó személyiség hírhedt uzsorás volt, Trapbois nevezetű, s nemrégiben nagy szolgálatot tett Alsatia államnak tetemes összegű segélypénz folyósításával, amely lehetővé tette, hogy a herceg pincéjébe új italszállítmány kerüljön, mivel a Vintry-negyed borkereskedői aggályosan ragaszkodtak hozzá, hogy ilyen nagy emberrel csupán készpénz ellenében kössenek üzletet.

Ezért tehát, amikor az öregúr szólásra emelkedett, és nagy, erős krákogás közepette figyelmeztette a herceget, hogy neki is volna egy szerény kis bérbe adandó lakrésze, minden egyéb igény azonnal háttérbe szorult, s Nigelról nyomban eldőlt, hogy az uzsorásnál kell laknia.

Amint ebben megegyeztek, Lord Glenvarloch azonnal közölte Lowestoffe-fal, hogy most már igazán szeretne jószerivel szabadulni ebből a tisztességtelen társaságból, s oly figyelmetlen sietséggel távozott, hogy ha a hordó rajnai, melyet épp akkor gurítottak be, nem lett volna, bizonyára tiszteletlenségnek veszik sebes távozását. A fiatal jurátus az uzsorás házához is elkalauzolta: ő is, akárcsak Temple más ifjú lakói, jól ismerte ezt az utat, jobban is a kelleténél. Menet közben azzal vigasztalta Lord Glenvarlochot, hogy az öreg ember háza az egyetlen tiszta ház Whitefriarsben, ami ugyan egyedül a lánya szorgalmának köszönhető, egy vénecske leányzóénak, aki csúfságával elriasztaná magától a legelvetemültebb bűnöst is, gazdagságával bizonyára elcsábíthatná a legszentebb puritánt is, mihelyt az ördög megkapta a magáét, vagyis elvitte az apjaurát. Amíg ezt Lowestoffe előadta, oda is értek a ház elé, és bekopogtak az ajtaján, melyet egy olyan mogorva, savanyú képű nőszemély nyitott ki, hogy ábrázata nyomban meggyőzte Nigelt a jurátus igazságáról. Barátságtalan, kedvetlen arckifejezéssel vette tudomásul, amit a jurátus mondott, hogy tudniillik ezt a fiatalembert apja vette oda lakónak, dünnyögött valamit arról, hogy ezzel megint mennyi munka szakad a nyakába, de végül is elvezette őket a vendégszobába, amely sokkal jobb állapotban volt, mint amire a ház külsejéből számítani lehetett, s nagyobb is, mint Nigel Szent Pál-kikötőbeli szállása, ha nem is olyan takaros.

Lowestoffe, miután látta, hogy barátja biztonsággal elhelyezkedett új lakásán, és azt is megérdeklődte, mennyi pénzért láthatja el magát a legközelebbi kiskocsmából élelemmel, búcsút vett tőlük, de előbb felajánlotta, hogy Lord Glenvarloch előző szállásáról ide küldi a holmiját, akár az egészet is, vagy amire szüksége van belőle. Nigel alig egy-két tárgyat nevezett meg, s a jurátus erre kénytelen volt megjegyezni, hogy őlordsága, úgy látszik, nem szándékozik hosszú ideig élni újonnan szerzett kiváltságaival.

- E kiváltságok olyannyira idegenek mind a szokásaimtól, mind az ízlésemtől, hogy aligha kívánnék hosszabb ideig élni velük - válaszolta Lord Glenvarloch.

- Holnapig még megváltozhat a véleménye - szólt Lowestoffe -; addig is jó éjszakát kívánok. Holnap reggel jókor újra meglátogatom.

Felvirradt a reggel, de a jurátus helyett csak levele érkezett. Az episztolában az állt, hogy Lovestoffe Alsatiában tett látogatásaival magára vonta az ügyvédi kamara egynémely zsémbes vén bolondjának neheztelését, s ezért okosabbnak tartja, ha nem megy újra oda, mert a sok odajárkálással elárulhatná Lord Glenvarloch tartózkodási helyét. Jelentette továbbá, hogy intézkedett Nigel holmijának biztonságba helyezése érdekében, és hogy pénzes ládikóját meg a többi tárgyat is, amit kért, egy megbízható emberével el fogja küldeni. Ezután bölcs tanácsok következtek, melyekkel Lowestoffe Alsatia és az ottani szokások ismeretében látta el Lord Glenvarlochot. Azt tanácsolta, hogy az uzsorást tartsa a legteljesebb bizonytalanságban pénzügyeinek állása felől, a kapitánnyal pedig ne bocsátkozzék semmiféle szerencsejátékba, mert könyörtelenül játszik, s ha veszít, nem fizet; végül pedig óvakodjék Hildebrod hercegtől, mert bár egy szeme van csak, de az aztán valódi sasszem.

 

Tizennyolcadik fejezet

ANYA Hogyhogy! ...Hát elvakított Cupido,
Ki játékból, mint más komisz gyerek,
Fényes tükörrel villogtat szemünkbe,
S nevet, ha botlunk.

LEÁNY Nem... ne hidd, anyám!
Villámfény volt, mi engem elvakított,
S szemem világa elveszett örökre.

(MARHASÜLT ÉS HÚSOSPUDING -
RÉGI ANGOL VÍGJÁTÉK)

Most egy kis időre magára kell hagynunk hősünket, Nigelt, ha nem is a legbiztonságosabb, legkényelmesebb, legmegbízhatóbb környezetben, hogy megtudjunk egynéhány apróságot, melyek később erősen befolyásolják majd sorsát.

Csak két nap telt el azóta, hogy a lord kénytelenségből a vén Trapbois-nak, Whitefriars Arany Trapbois néven ismert uzsorásának házánál vett szállást, amikor az öreg Ramsay órás csinos leánykája, miután jámbor aggodalommal végignézte apja reggelizését (nehogy a révült elmélkedés valamely rohamában a sótartót nyelje le barna kenyérvég helyett), majd amint az öreg békén visszamerült matematikai számításaiba, nyomban útnak indult a Lombard Street felé, egyedül hűséges szolgálója, Janet, a skót mosónő kíséretében, akinek kisasszonya minden szeszélye parancs volt, és ott ez alkalmatlan időpontban, reggel nyolc órakor, kizörgette a kapuhoz érdemes keresztapjának nővérét, Judith asszonyt.

A tisztes aggszűz nem nagyon örült ifjú látogatójának, annál is kevésbé, mivel természetesen sem bájos arcocskája nem ejtette úgy csodálatba, mint Heriot uramat, sem pedig bolondos, kislányosan akaratos természete iránt nem volt olyan elnézéssel, mint ő. De hát Margaret kisasszony öccse kedvence volt, s az ő akaratát Judith néne mindenben szentnek tartotta, ezért csak annyit kérdezett váratlan látogatójától, vajon mi lehet olyan sürgős, hogy azzal a sápadt, kicsi arcocskájával már kora reggel az utcát rója.

- Lady Hermione-nal akarok beszélni - válaszolta a lány alig hallhatóan, s arcát úgy elöntötte a pirosság, hogy Judith néninek már semmi oka nem lehetett panaszkodni sápadt arcszínére.

- Lady Hermione-nal? - kérdezte Judith néne. - Lady Hermione-nal? Kora reggel, amikor még a családdal se nagyon érintkezik, még normális időben se? Elment az eszed, te lány, vagy inkább egészen elkanászkodtál már az öcsém és a lady mindent elnéző türelmétől!

- Igazán nem, higgye el, hogy nem - mondogatta Margaret, és nagy erővel igyekezett visszafojtani az önkéntelen sírást, melynek egy szó is elég volt, hogy már-már kitörjön belőle -, kérem, csak mondja meg neki, hogy a bátyja keresztlánya igen komoly ügyben szeretne vele szót váltani, tudom, hogy nem küld haza.

Judith néne komor, gyanakvó, szúrós pillantást vetett ifjú látogatójára. - Ha valami titkod van - mondta -, velem éppúgy megbeszélheted, mint Lady Hermione-nal. Öregebb is vagyok már, s okosabb tanácsot is adhatnék, mint ő. Csak jobban ismerem a világot, mint az olyan ember, aki négy szobájából ki nem mozdul, és segíteni is jobban tudok rajtad, ha kell.

- Jaj, nem, nem, nem - szólt Margaret hevesen, és sokkal felindultabban, semhogy törődjék az udvariasság követelményeivel -; van olyasmi, amiben maga nem adhat tanácsot, Judith néne. Ez olyan dolog... ne is tessék haragudni... ami fölötte áll Judith néni tudományának.

- Örülök is neki, lányom - mondta Judith néne kissé felpaprikázódva -, mert ahogy én elnézem, a fiatalok manapság annyi szamárságot művelnek, hogy az én öreg fejemben egykettőre tótágast állna tőle a világ. Ide loholsz kora reggel, végigcsatangolod London utcáit, csak azért, hogy valami szeleburdiságodat elmondd egy hölgynek, aki isten napját se látja máskor, csak amikor a szemközti téglafalra süt. De hát bánom is én, ha annyira akarod, bejelentem neki, hogy itt vagy.

Azzal bement, s kisvártatva vissza is jött, és tartózkodó modorban így szólt: - Margaret kisasszony, a Lady szívesen látja kegyedet, s ez, ifjú hölgyem, jóval nagyobb szívesség, mint amit a viselkedése alapján megérdemelne.

Margaret kisasszony erre nem is szólt, csak lehajtotta a fejét; túlságosan elfoglalták nehéz gondolatai, semhogy arra törekedett volna, hogy Judith asszonyt kibékítse, vagy legalább, ami máskor ugyancsak kitellett volna tőle, hogy vissza ne nyelveljen a rideg, bosszús vénlánynak.

Csak ment csüggedten, hallgatagon Judith néne után, míg a kemény tölgyfa ajtóhoz nem értek, mely Lady Hermione lakosztályát George Heriot tágas házának többi részétől elválasztotta.

E szentély kapujánál meg kell állnunk egy kicsit, hogy kiigazítsuk azokat a vakhíreket, amelyeket Richie Moniplies a hölgy különös megjelenésétől s a házi ájtatosságban való részvételétől indíttatva oly hosszan regélt el gazdájának a hölgyről, kit is, most már megvallhatjuk, Lady Hermione-nak neveztek. E túlzó híreket részben Jenkin Vincent hitette el a becsületes skóttal, ugyanis Jenkin elég járatos volt abban az elmesportban, amely évődés, fírolás, rászedés, lóvátevés, ugratás, ámítás, bolondjáratás néven elterjedt játéka volt a városnak, s amely elmegyakorlathoz a komor, ünnepélyes Richie Moniplies, aki nem értette a tréfát, és akit természetes hajlandóságánál fogva vonzott minden titokzatos história, csodás alanynak bizonyult. Richie maga azután még tovább is szőtte a mesét, mert mindig is erősen hajlott arra, hát még, ha jó bort ivott, hogy megtoldja-foldja, amit hall, és így, amíg gazdájának továbbadta a babonás pletykát, melyet Vincenttől hallott, jócskán tett hozzá a maga leleményéből is, ami persze kalandos képzeletében azon nyomban színigazsággá változott.

Bár ami azt illeti, az alatt a két év alatt, míg Lady Hermione George Heriot házánál lakott, valóban igen különös életet élt, s érthetővé tette, hogy a szomszédság oly fantasztikus mendemondákat költött róla. A derék aranyműves házát valamikor egy nagy hatalmú, gazdag főúri család birtokolta, melynek utolsó sarjadéka VIII. Henrik korában egy gazdag, istenes özvegy dáma volt, aki tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodott katolikus vallásához. A nagyságos Lady Foljambe legjobb barátnőjeként a Saint Roque zárda főnökasszonyát tisztelte, egy hozzá hasonlóan megalkuvást nem ismerő, bigott pápista hölgyet. Amikor a türelmetlen király despotikus parancsára feloszlatták a Saint Roque zárdát, Lady Foljambe a palotájában szállást biztosított a barátnőjének meg még két nővérnek, akik főnökasszonyuk példáját követve elutasították a szentségtörő szabadosságot, amelyet a zsarnok akarata szerint választhattak volna, hanem eltökélték, hogy hívek maradnak esküjükhöz. Lady Foljambe nagy titokban (mert VIII. Henriknek nem lett volna ínyére ez a makacskodás) elkülönített nekik a házában négy szobát, közülük egy kisebbet berendezett imafülkének, azaz házi kápolnának, s az egész lakosztályt vastag, erős tölgyfa ajtóval rekesztette el a kíváncsiskodók elől, az ajtóban pedig egy vízszintes irányban forgó, kerek, küllős lapot szereltetett, és a hölgyek a zárdabeli szokásoknak megfelelően ezen átjutottak hozzá mindenféle szükséges dologhoz. A Saint Roque zárda főnökasszonya meg a két apáca hosszú éveken át élt itt nagy visszavonultságban, nem is érintkezve senki mással, mint Lady Foljambe-bal, aki az érte mondott sok imádság és a szent hölgyeknek tett szolgálat révén valósággal életében megdicsőült szentnek képzelte magát. A főnökasszonynak szerencséje volt, mert korábban meghalt, mint gazdag pártfogója, aki még Erzsébet királynő uralkodása alatt is jó sokáig élt, míg végül is csak magához szólította az ég.

Lady Foljambe halála után egy fanatikus puritán lovag örökölte a palotát, valami oldalági rokon, aki Bál papnőinek elűzésével ugyanolyan mennyei érdemeket kívánt szerezni, mint elhalt elődje Isten szolgálólányainak támogatásával. A két boldogtalan apácát így hát kiűzték a régi, megszokott menedékhelyről, egyikük tengerentúlra utazott, a másik, aki élemedett kora miatt már nem vállalkozhatott ily hosszú útra, egy szegény sorsú katolikus özvegyasszony fedele alatt hunyta le szemét. Miután Sir Paul Grambagge így megszabadult az apácáktól, leverette a kápolna ékítményeit, és úgy tervezte, hogy az egész elkülönített lakrészt átépítteti, de azután meggondolta magát, belátván, hogy ez fölösleges kiadás lenne, mivel a nagy palotának csak három szobáját lakta, és úgysem kívánta volna a fenti lakosztályt berendezni. A fiából azután nagy tékozló lett, s miután elszórta minden pénzét, tőle vette meg a házat George Heriot barátunk, akinek, akárcsak Sir Paulnak, az egész ház szintén túl nagy volt, így hát a Foljambe lakosztályt, vagy ahogy másképp nevezték, a Saint Roque-féle szobákat abban az állapotban hagyta, ahogy találta.

Ám történetünk kezdete előtt mintegy két és fél esztendővel, mikor Heriot valami megbízatásban a kontinensen járt, egyszer csak hazaírt a nővérének és a pénztárosának, hogy rendezzék be egyszerűen, de takarosan a Foljambe-lakosztályt egy hölgy számára, aki bizonyos ideig ott fog lakni, és hellyel-közzel, amikor kedve tartja, érintkezik is majd velük. Továbbá azt is megparancsolta, hogy az átalakításokat a legnagyobb titokban hajtsák végre, és levelének tartalmáról lehetőleg ne szóljanak senkinek.

Amint közeledett Heriot visszatértének napja, Judith néne és a többiek már azt sem tudták, hová legyenek kíváncsiságukban. George uram haza is ért, amikorra ígérte, s egy tündérszép hölgyet hozott magával, aki a világ legbájosabb teremtménye lett volna, ha az arca nem oly kísértetiesen fehér. Jött vele egy szolgáló is, vagy tán csak alázatos viseletű társalkodónő, akinek láthatólag semmi más dolga nem volt, mint hogy őt kiszolgálja. Ezt a tartózkodó, beszédéről ítélve nem angol születésű, ötven év körüli nőt a hölgy Monna Paulának szólította, George uram pedig, és példáját követve a többiek is, Mademoiselle Pauline-nak. Úrnőjével egy szobában lakott, vele együtt étkezett, és alig mozdult mellőle egész nap.

Most ez a két asszonyszemély vette birtokba a hitbuzgó zárdafőnöknő hajdani menedékhelyét, s ha nem is tartották magukat a kolostori elzárkózás éppoly szigorú regulájához, mint elődeik, mégis úgy tűnt, mintha a lakosztályt ismét az eredeti rendeltetése szerint használnák. A családtól különváltan éltek, külön étkeztek. Lady Hermione, mert így hívták, egyáltalán nem is érintkezett a személyzettel, és Mademoiselle Pauline is csak olyankor, amikor elkerülhetetlen volt, akkor is a lehető legrövidebben. A szolgák mégsem haragudtak, mert megbékítette őket a sok bőkezű ajándék, amelyet kaptak, s így az a mondás járta köztük, hogy Mademoiselle Pauline-nak szolgálatot tenni annyi, mint mesebeli kincset találni.

Lady Hermione mindig vigyázott, hogy Judith asszonnyal nyájas és udvarias legyen, de ritkán érintkezett vele, s ezért az öreg hölgyet egyaránt kínozta a kíváncsisága és sértett hiúsága. De annyira ismerte és szerette az öccsét, hogy akaratának, ha csak egy szóval is kinyilvánította, fennakadás nélkül alárendelte a magáét. Az érdemes polgár afféle házi zsarnok volt, egyébként a legjobb emberből is ez válik, ha környezete minden szavát szentnek veszi. George uram sohasem tűrhette, hogy a családból bárki is faggatni próbálja, s miután kifejezte határozott óhaját, hogy Lady Hermione-t hagyják úgy élni, ahogyan ő jónak látja, és senki se merészelje kérdésekkel firtatni a hölgy múltját, vagy azon indokokat, amelyek a világtól való elzárkózásra késztetik, Judith néne ebből már jól tudta, hogy öccse nagyon megharagudnék, ha bele akarná ártani magát a vendég titkaiba.

Heriot szolgái tehát a busás haszon fejében hallgattak, nővére pedig tiszteletteljes félelmében nyugodott bele a dolgok állásába; azt azonban nem lehetett megakadályozni, hogy a szomszédok nyelvükre ne vegyék őket. Némelyek úgy vélekedtek, hogy a gazdag aranyműves pápistává lett, és ő is klastromot rendezett be a Lady Foljambe-féle lakosztályban, mások azt mondogatták, hogy megbolondult, megint mások pedig, hogy vagy házasodni készül, vagy netán balkézről nősül. De az első gyanú alól teljességgel felmentette az, hogy buzgón részt vett az istentiszteleteken, valamint hogy az állítólagos apáca is mindig megjelent az anglikán szertartáson, melyet a háznál tartottak; a másodikra nézve pedig mindazok, akiknek a tőzsdén dolguk volt vele, élénken tanúskodtak arról, hogy Heriot uram elméjével semmi hiba; s végezetül az egyébfajta híresztelésre is rácáfoltak azok a szavahihető megfigyelők, akik kiváltképp érdeklődtek a dolog iránt, egybehangzóan állítván, hogy George Heriot csakis Mademoiselle Pauline jelenlétében látogatta meg vendégét, és a kisasszony mindig ott ült a kézimunkájával a szoba valamelyik sarkában, míg beszélgettek. Azt is tudta mindenki, hogy sohasem beszélt a hölggyel egy óránál tovább, s hogy legfeljebb ha hetenként egyszer járt nála; márpedig ha szerelemből hozta volna magával, bizonyára nem ilyen ritkán és nem ilyen röviden időzne nála.

Így a kíváncsiskodók minden feltételezésükben tévedtek, s kénytelenek voltak még a reményéről is lemondani annak, hogy Heriot uram titkát kifürkésszék, de épp azért a tudatlan, babonás emberek között ezer efféle ostoba história forgott közszájon, melyek egyikével-másikával aztán David Ramsay gonoszkodó legénye sikeresen lóvá is tette Richie Moniplies barátunkat.

Úgy mondták, csak egyvalaki van George Herioton kívül, aki, ha akarná, egyet-mást elmondhatna Lady Hermione-ról: az említett David Ramsay egyetlen leánya, Margaret.

Mikor Lady Hermione Angliába került, Margaret épp tizenöt éves volt, és gyakran megfordult a keresztapja házában, aki igen kedvelte pajkos csínyeiért meg tiszta, szép hangjáért, ahogy a régi skót dalokat énekelte. Mindenki csak kényeztette: keresztapja akármit elnézett neki, apja közömbös, szórakozott természetével soha észre sem vette a hétköznapi dolgokat, környezete pedig alázatosan tűrte szeszélyeit, mert csinos is volt, meg tekintélyes örökség is várt rá. Mindazonáltal, bár a fenti körülmények következtében a csinos polgárlány akaratos, szeszélyes és kényeskedő lett, mint a legtöbb lány, akit kislány korától semmi tilalom nem vesz körül; s bár bizonyos alkalmakkor túlságosan is félénk, hallgatag és tartózkodó magatartást tanúsított, mint általában a csitri lányok, ha vonzóan szerénynek akarnak mutatkozni, máskor meg éppenséggel szemtelen kotnyelességet, amit az ilyen fiatalok olykor a szellemességgel tévesztenek össze; Margaret kisasszonynak azért alapjában mégiscsak okos kis feje és józan ítélete volt, amihez csak a kellő tapasztalatokkal gazdagító alkalom hiányzott, hogy teljesen kifejlődjék; s ráadásul még eleven, derűs, játékos természettel, bátor szívvel is megáldotta az ég. Sok felszedett apró bolondságát még csak szaporította a számtalan regény és színjáték, mert ideje nagy részét ezeknek olvasásával töltötte, és olyan elképzeléseket merített belőlük, amelyek bizony erősen különböztek attól, ami felé a pótolhatatlan és szerető anyai nevelés irányította volna az árvát; így aztán sok olyan mókát rendezett, amiért joggal tartották szeszélyesnek és szeleburdinak. De elég ügyes és fortélyos kis leányzó volt ahhoz, hogy mindig eltitkolja a keresztapja elől (akit különben nagyon szeretett), ami rossz fát tett a tűzre; és Heriot uram oly nagy becsben tartotta, hogy még a világtól elvonult Lady Hermione-t is szabad volt meglátogatnia.

A hölgy különös életmódja, rendkívüli szépsége, melyet szokatlanul sápadt arcszíne csak még érdekesebbé tett, s hozzá az a büszke tudat, hogy egy mindenki elől oly sűrű titokban rejtegetett személlyel egyedül neki szabad társalkodnia - mindez igen nagy hatással volt Margaret Ramsayra s bár beszélgetésük sohasem nyúlt hosszúra, és éppenséggel bizalmassá sem vált, Margaret mégis igen büszke volt Heriot és a hölgy bizalmára, és úgy titokban tartotta minden beszélgetésüket, mintha az életébe került volna, ha csak egy szót is kifecseg. Bármilyen ügyes hízelgéssel, célozgatással akarták is lépre csalni, s akár Ursula asszonyság próbálkozott vele, akár más minden lében kanál kíváncsiskodó, egy szót sem tudtak belőle kicsikarni arról, mit látott, mit hallott, miután a világtól elzárt, titokzatos szobákba tette lábát. Lehetett akár a legvidámabb, legfecsegőbb kedvében, ha valaki, csak úgy véletlenül, Heriot kísértete felől kérdezte, egyszerre elakadt a szava.

Erről azért teszünk említést, hogy láthatóvá váljék, milyen erős és határozott volt Margaret jelleme már kislány korában, csak épp ez a jellemerő száz hóbort és szeszély mögé rejtőzködött, mint ahogy egy erős, ősi bástyafal szilárdságát is elrejti a regényes borostyán és vadvirág-takaró. Persze ha a leányzó mindent elmondott volna, amit a Foljambe lakosztályban látott és hallott, azzal sem nagyon elégíthette volna ki a kérdezősködők kíváncsiságát.

Ismeretségük elején Lady Hermione rendszerint csekély, de előkelő kis ajándékokkal hálálta meg kis barátnője látogatásait, és azzal szórakoztatta el, hogy megmutatta érdekes külhoni csecsebecséit és ritkaságait, melyek közt nem egy szép drága holmi akadt. Máskor meg olyasmivel telt az idő, ami már sokkal kevésbé tetszett Margaretnek: kézimunkázni kellett tanulnia Pauline kisasszonytól. Tanítónője ebben a művészetben oly kézügyességgel rendelkezett, amilyen akkor csak külföldi kolostorokban volt ismeretes; Margaret azonban reménytelenül hanyag és ügyetlen tanítványnak bizonyult, úgyhogy a hímzésről végül is lemondtak, és helyette a kislány ének- és zeneleckéket kapott. Pauline ebben is kiváló oktató volt, Margaret pedig, mivel ehhez a tanulmányhoz sokkal több képességgel bírt, mind az énekben, mind a hangszeres zenében ugyancsak sokat tanult. A zeneórákon mindig jelen volt Lady Hermione is, aki nagyon szerette ezt az időtöltést. Néha ő maga is énekelt, tiszta, lágy, könnyeden áradó hangon, de mindig csak olyankor, ha szentének volt soron. Amint Margaret növekedett, lassacskán megváltozott a kapcsolata a visszavonult hölggyel. Engedelmet kapott tőle, ha épp nem is biztatást, hogy elmondja, mi mindent látott a nagyvilágban, és Lady Hermione örömmel tapasztalta, milyen éles, pontos, biztos megfigyelőkészsége van kis barátnőjének, bár gyakran szükségét látta meginteni, hogy ne ítélkezzék túl gyorsan, s ne mondjon ki mindent azon nyomban a maga türelmetlen szeleverdi módján.

Margaret kisasszony igen nagy tisztelettel viseltetett a különös hölgy iránt, s bár általában nemigen tűrhette, hogy ellene mondjanak, vagy épp megdorgálják, Lady Hermione beszédét mindig türelmesen végighallgatta, és őszinte jó szándékában sem kételkedett, de magában azért eltűnődött rajta, vajon miként gondolja Madame Hermione, hogy eligazíthatja őt a világ dolgában, mikor a Foljambe-féle szobákból soha ki nem mozdul, ő pedig hetente kétszer is megjárta az utat a Temple-Bar és a Lombard Street között, nem is szólva arról, hogy minden vasárnap, ha csak rossz idő nincs, a Királyi Parkban korzózik. Ami azt illeti, a szép Margaret kisasszonynak annyira nem volt ínyére az efféle kioktatás, hogy amint ismeretségi köre nőtt, talán el is maradozott volna a Foljambe-lakosztálytól, csak annyira ragaszkodott már kedves nevelőnőjéhez, hogy nem tudott tőle megválni, meg aztán kicsit büszke is volt arra, hogy kitünteti őt bizalmával, amire mások oly hiába áhítoznak. Különben Hermione, még ha általában komolyan beszélt is hozzá, de sohasem ridegen vagy szigorúan; és nem vette zokon Margaret kisasszony apró könnyelműségeit sem, melyekre néha az ő jelenlétében is rávitte a szeleburdiság, még ha Monna Paula égnek emelt szemmel sóhajtott is ilyenkor, olyanféleképp, ahogy a hivő lelkek szoktak méltatlankodni, hívságos világi örömök hajszolóinak magaviselete láttán. Így tehát a kislány valamennyire belenyugodott abba, hogy alávesse magát, ha nem is vonakodás nélkül, Lady Hermione komoly intelmeinek; annál is inkább, mivel a személye körül derengő titokzatossághoz kezdettől fogva a gazdagság és a magas rang bizonytalan képzetei társultak; és később, amikor már jobb megfigyelő lett, számos apróbb körülmény, amelyeket itt-ott észrevett, ezt a sejtését csak még inkább megerősítette.

Gyakran megesik, hogy valakinek a tanácsait, míg nem kértük, tolakodónak és feleslegesnek érezzük, de bezzeg egyszerre szívesen vennénk, midőn nagy nehézségekkel találkozunk, és nem vagyunk többé olyan biztosak ítélőképességünkben, mint a zavartalan jólét idején; s különösképp ez a helyzet, ha azt remélhetjük, hogy tanácsadónknak hatalmában és szándékában van nemcsak szóval, hanem tettel is segíteni. Margaret kisasszony most épp ebben a helyzetben leledzett. Olyan körülmények közé került, legalábbis úgy hitte, hogy ugyancsak szüksége volt mind a jótanácsra, mind a segítségre, s miután egész éjszaka gondok közt hánykolódott, és egy szemhunyásnyit sem aludt, elhatározta, hogy felkeresi Lady Hermione-t, mert úgy gondolta, hogy tanácsot biztosan kaphat tőle, és úgy remélte, hogy segítségére is számíthat. Kettőjük beszélgetéséből mindjárt megtudjuk, miért indult Margaret kisasszony kora reggel látogatóba.

---

Jegyzetek

1. Lásd Lord Herbert of Cherbury Emlékirat-ait. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

2. Jakab király uralkodásának első tizennégy esztendeje. Lásd Somer Traktátusai-t Scott kiadásában, II. kötet, 266. old. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

3. Lásd A szerző jegyzetei-t: I. A kor züllöttsége. ^[VISSZA]

4. Lásd: A szerző jegyzetei-t: II. Alsatiai karakterek. ^[VISSZA]

5. Ajánlás Az alsatiai nemesúr-hoz, Shadwell Művei, IV. kötet. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

6. Milyen jó és milyen kedves. ^[VISSZA]

7. A beavatatlanok tájékoztatására megjegyzendő, hogy a korrektúrára szolgáló nyomdai levonatot hívják ilyeténképpen. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

8. Üdvöz légy, hatalmas szülő! (Vergilius.) ^[VISSZA]

9. Amit csak férfiaknak lehet tulajdonítani. ^[VISSZA]

10. Koboldot. ^[VISSZA]

11. Változnak az idők. ^[VISSZA]

12. Robert Burns: Azért is, azért is. Jékely Zoltán fordítása. ^[VISSZA]

13. Jobbat remélek. ^[VISSZA]

14. Nem halok meg egészen. ^[VISSZA]

15. Ér, amennyit ér. ^[VISSZA]

16. Kénvirág kellő mennyiségű vajjal. ^[VISSZA]

17. Lásd A szerző jegyzetei-t: III. David Ramsay. ^[VISSZA]

18. Homlokcsontról, nyakszirtcsontról, nagyagyról, kisagyról. ^[VISSZA]

19. Lázcsillapító... nyugtató... erősítőszer. ^[VISSZA]

20. Csupaszon. ^[VISSZA]

21. Lásd A szerző jegyzetei-t: IV. George Heriot. ^[VISSZA]

22. Biztos vagyok abban, hogy ez a bölcs tanács eredetileg nem Mr. Linklatertől származik, de most meg nem tudnám mondani, ki volt a feljegyzője. Azt hiszem, úgy esett a dolog, hogy valamely kérvényező, amikor a kérvényét átadta, nem dicsérte meg Jakab király lovát és pompás öltözetét, mire a király földhöz vágta a kérvényt, és e szavakat mondta: "Miért bíbelődjék a király egy koldus kérvényével, ha a koldus szóra sem méltatja a királyi pompát?" Azonkívül, azt hiszem, Sir John Harrington volt az, aki a király kegyének biztos elnyerésére azt ajánlotta, hogy dicsérni kell a lova járását. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

23. Lásd A szerző jegyzetei-t: V. Kiáltvány az Angliába vándorló skótokról. ^[VISSZA]

24. Gill egy bibliakommentárja végén, amely kommentár, ha jól emlékszem, öt-hatszáz nyomtatott quarto oldalt számlál, és így kéziratban bizonyára még hosszabb, mint amit a szövegben említettem, a következő négysoros vers olvasható:

Egy penna írta könyvemet,
Ki szürke lúdnak tolla;
Derék egy penna, úgy lehet,
Két könyvre is jó volna.

(Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

25. Lásd A szerző jegyzetei-t: VI. Jakab király. ^[VISSZA]

26. A haza atyja. ^[VISSZA]

27. Egyszer mindannyian voltunk bolondok. ^[VISSZA]

28. Házamat nem ékíti (arany) mennyezet. (Horatius.) ^[VISSZA]

29. Az üres (erszényű utas) dalol (útközben). (Juvenalis.) ^[VISSZA]

30. Igazságos és rendíthetetlen. ^[VISSZA]

31. Menekülőfélben. (Horatius.) ^[VISSZA]

32. Királyi szavamra. ^[VISSZA]

33. Semmiből mi sem lesz. ^[VISSZA]

34. Otthoni ínség. (Juvenalis.) ^[VISSZA]

35. Szedd a lábad. ^[VISSZA]

36. Lásd A szerző jegyzetei-t: VII. Sir Mungo Malagrowther. ^[VISSZA]

37. Menjünk. ^[VISSZA]

38. A régi és igen előkelő Ramsay család őse, akit nagy elődjükként és nemességük bizonyítékaként tisztelnek mindazok, akik ezt a nevet viselik. Allan Ramsay, a pásztori költő is így tesz, a következőt írván:

Dalhowsie ősöm, hős rokon,
Vezérem, díszem, támaszom.

(Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

39. Lásd A szerző jegyzetei-t: VIII. Mrs. Anne Turner. ^[VISSZA]

40. Boldogok a békességesek. (Máté evang.) ^[VISSZA]

41. Légy üdvöz, háromszorosan, négyszeresen üdvöz légy, Glenvarlochunk! Nemde a hollandiai Leydenből nemrégiben tértél meg Britanniába? ^[VISSZA]

42. Valóban, legdicsőbb felség, mintegy két évet töltöttem Leydenben. ^[VISSZA]

43. Két évet, úgy mondtad? Jól van, jól van, igen helyesen cselekedtél... Nem csak egy kurta napot, ahogy a szólás mondja... hisz érted, Glenvarloch uram? ^[VISSZA]

44. Oly ifjú ez, kinek jó külseje illő szerénységgel párosul. ^[VISSZA]

45. És mit beszélnek mostanság Leydenben... az a ti Vossiusotok nem írt semmit újabban?... Legalábbis újabban semmit se publikált, amit igen fájlalok. ^[VISSZA]

46. Vossius jól van, kegyes királyom, de a tiszteletre méltó öregember, ha nem tévedek, már hetvenéves. ^[VISSZA]

47. Herkulesre, nem hittem volna, hogy már ilyen öreg... És az a ti Vorstiusotok?... A nyomorult Arminius utódja és utánzója... ő vajon, hogy Homérosszal szóljunk, "él-e még, s látja-e a földön"? (Iliász, 1. ének, 88. sor) ^[VISSZA]

48. Nemrégiben láttam azt az embert, s így elmondhatom, hogy élni él, de hogy virulna, azt ugyan ki mondhatná olyan valakiről, nagy király, akit a felséged ékesszólása földre sújtott, s azóta is ott hever elterülve? ^[VISSZA]

49. Jól van! Kitűnő! Nagyszerű! ^[VISSZA]

50. Ami az angolokat illeti. ^[VISSZA]

51. Közös nyelv. ^[VISSZA]

52. Húzzátok meg erősen az evezőket. ^[VISSZA]

53. Lásd A szerző jegyzetei-t: IX. Lord Huntinglen. ^[VISSZA]

54. Igazságos és rendíthetetlen. (Horatius.) ^[VISSZA]

55. Lásd A szerző jegyzetei-t: X. Buckingham. ^[VISSZA]

56. Shakespeare: Macbeth. Szabó Lőrinc fordítása. ^[VISSZA]

57. Azt a kegyetlen polgárháborút nevezték így, amelyet VI. Jakab király kiskorúsága idején a skót főurak egymás ellen vívtak; mégpedig a híres James Douglasról, Morton grófjáról, aki a harcokban fontos szerepet játszott. Az ellenfelek ez idő tájt irgalom nélkül kivégeztek minden hadifoglyot. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

58. Jelenidőben. ^[VISSZA]

59. Azokban a régi, akkurátus időkben minden szerződésbe belefoglalták azt is, hogy hol kell a pénzt kifizetni; és gróf Murray kormányzó síremléke a Szent Egyed-templomban gyakran szerepelt ilyen okmányokon, mint e célra kijelölt hely. (Walter Scott jegyzete) ^[VISSZA]

60. Shakespeare: Othello. Kardos László fordítása. ^[VISSZA]

61. Messze sodorva a két korsó, odahagyja a partot. ^[VISSZA]

62. Lásd A szerző jegyzetei-t: XI. Apródok a tizenhetedik században. ^[VISSZA]

63. Lásd A szerző jegyzetei-t: XII. Lord Henry Howard. ^[VISSZA]

64. Lásd A szerző jegyzetei-t: XIII. Utcai csetepaték. ^[VISSZA]

65. A hely szelleme. ^[VISSZA]

66. "Bók" és "kedves uraim". ^[VISSZA]

67. Meg vagyok tisztelve... Emlékszem, igen, ismertem hajdanán bizonyos Glenvarloch lordot Skóciában... lordom atyját, úgy látszik. ^[VISSZA]

68. Még nálam is jobban játszott... ó, micsoda pompás visszaütései voltak... maga az elszabadult ördög. ^[VISSZA]

69. Mi dolgunk az elmúlt idővel? ^[VISSZA]

70. Finom kis fogások... Chevalier-féle leves. ^[VISSZA]

71. Különleges és hasznos. ^[VISSZA]

72. Amellett kifogástalan úriember. ^[VISSZA]

73. Az istenekre, pompás egy fickó. ^[VISSZA]

74. A legkiválóbb pecsenye. ^[VISSZA]

75. Mesterfogás. ^[VISSZA]

76. Az isten akárhová  tegyen. ^[VISSZA]

77. Lásd A szerző jegyzetei-t: XIV. A francia konyha. ^[VISSZA]

78. Nagy háborút... nagy kapitány... igen nagy... Angliában... s most, uram, önön a sor. ^[VISSZA]

79. Szegény nemes a nagy IV. Henrik... istenuccse. ^[VISSZA]

80. Lásd A szerző jegyzetei-t: XV. Kakukkfészek. ^[VISSZA]

81. Gyáva frátert. ^[VISSZA]

82. Shakespeare: János király. Arany János fordítása. ^[VISSZA]

83. Lásd A szerző jegyzetei-t: XVI. Burbage. ^[VISSZA]

84. A szellemes és tehetséges emberek sorsa soha nem volt olyan szomorú, mint éppen ebben a korban. Oly rendszertelenül és oly szűkösen éltek, hogy vagy részt kellett venniük mindenféle dorbézolásban, vagy felkopott az álluk. Azon a végzetes rajnai boros, füstölt heringes lakomán, amely ismerős lehet mindazok számára, akik ismerik a kor kissé ledérebb olvasmányait, ketten-hárman úgy berúgtak, hogy életüket vesztették. Az egész történet a legszomorúbb képet adja arról, hogy mennyire lealacsonyodott a tehetség, részben saját züllöttsége, részben a lélektelen, duhaj és kicsapongó pártfogók miatt. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

85. Szörnyű sebet (kívánsz ismét) feltépni... (Vergilius: Aeneis. Lakatos István fordítása.) ^[VISSZA]

86. A préda java. ^[VISSZA]

87. Rossz néven. ^[VISSZA]

88. Hogy veled mérkőzhettek. ^[VISSZA]

89. Ovidius Átváltozások című művében. ^[VISSZA]

90. A kocka el van vetve. ^[VISSZA]

91. Azonnal és tettlegesen. ^[VISSZA]

92. Könnyű a lejárás az alvilágba. (Vergilius.) ^[VISSZA]

93. Új alakokká vált testekről indít a lelkem szólni. (Ovidius: Átváltozások. Devecseri Gábor fordítása.) ^[VISSZA]

94. Félig elbúvó Venus. Utalás Ovidiusra. (A szerelem művészete, 2. könyv, 613. sor.) ^[VISSZA]

95. Sűrű levegőben. (Horatius.) ^[VISSZA]

96. Ez a különös matrikula ma is megvan, mégpedig dr. Fuerespour, a kiváló régiségbúvár tulajdonában, aki nagylelkűen felajánlotta a szerzőnek, hogy illusztrációképpen Hildebrod herceg saját kezű aláírásával díszíthesse e lapokat. A nagytiszteletű doktor úr azonban sajnálatos mód éppoly aprólékos pedantériával ragaszkodik az írott betűhöz, mint maga Ritson, s így ahhoz a feltételhez kötötte ajánlatát, hogy magunk is alkalmazkodjunk a hercegi helyesíráshoz, és művünket ekképp címezzük: "Niggle jussa"; mely feltétel teljesítését mi túlságosan nagy árnak tekintettük volna. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]

97. Garázda aranyifjak bandája a XVII. században; a név Vergilius Első eclogájának kezdősorára (Tityre, tu = Tityrusom) utal. ^[VISSZA]

---