Tizenkilencedik fejezet
Hitemre mondom, hőslelkű leány!
Nemes vitéznek méltó párja lenne:
Sebét bekötné, véres homlokára
Csókot lehelne, s míg feladja vértjét,
Dalolna vígan, verjen bár dobot
Az ellenség a vár tövében.
(RÉGI SZÍNDARAB)
Amikor Margaret kisasszony belépett a Lady Foljambe-féle lakosztályba, lakóit ugyanabban az elfoglaltságban találta, mint általában, a lady olvasott, társalkodónője pedig egy nagy falikárpitot hímzett, még mindig ugyanazt, melyen akkor is dolgozott, mikor Margaret első ízben látogatta meg őket világtól elzárt magányukban.
Hermione csak egy fejbólintással és egy mosollyal köszönt vendégének, szót sem szólt; Margaret már megszokta ezt az üdvözlési módot, s most meg éppenséggel nem haragudott érte, mert legalább volt ideje kicsit összeszedni a gondolatait, miközben Monna Paula hímzőrámája fölé hajolt, és félhangosan így szólt: - Monna, amikor megismerkedtünk, ennél a rózsánál tartott, ni... látja ezt a kis jelet, ez attól van, hogy nem sikerült megtanulnom az öltést, és bizony el is rontottam vele a virágját... tizenöt éves múltam akkor. Ezek a virágok egyre vénítenek.
- Bárcsak meg is okosítanák, gyermekem, azt kívánom - válaszolt Monna Paula, aki Margaret kisasszonyt nem becsülte olyan sokra, mint úrnője; részben, mert a természete is barátságtalanabb volt, mint az úrnőé, s a fiatal és vidám lányokat eleve nehezére esett elviselnie; részben pedig azért, mert mint minden dédelgetett társalkodónő, ő is féltékeny volt bárkire, akivel érzése szerint osztoznia kellett úrnője szeretetén.
- Mit mondtál Monnának, kicsikém? - kérdezte a lady.
- Semmit, asszonyom - válaszolta Margaret -, csak annyit, hogy a valódi kertekben már háromszor is elnyílt minden virág, mióta Monna Paulát először láttam munkálkodni hímzett kertjén, és itt még mindig nem nyílnak az ibolyák.
- Úgy van, bogárkám - felelte Hermione -, de az is igaz, hogy amely virág nehezen nyílik ki, az nyílik a legtovább. A kerti virágokat háromszor láttad nyílni, hanem el is hervadtak háromszor, Monna Paula virágai meg, tudod, örökké nyílnak majd, nem hervasztja el őket se fagy, se dér.
- Igen, asszonyom - vágott vissza Margaret -, csakhogy élettelenek, és illatuk sincsen.
- Látod, kislány - felelte a remeteéletű hölgy -, ez éppen olyan, mintha összevetnénk a reménytől, félelemtől reszkető, sikerek és csalódások közt hányódó életet, melyet szeretet és gyűlölet hevít, s a szenvedélyek vad váltakozásai szomorítanak és rövidítenek, a csendes, szenvedélytelen élettel, amelyet csak a kötelesség irányít, és nyugodt, szerény folyamán semmi más tennivaló nem akad, mint a kötelesség aggálytalan teljesítése. Nem így értetted, amit mondtál?
- Nem tudom, asszonyom - szólt Margaret -, de az ég madarai közül leginkább pacsirta szeretnék lenni, amely nyári fuvallatokon lebegve énekel, s nem szélkakas, amely vasból való kakasülőjére szögezve egy helyben forog ide-oda, és csak a kötelességét teljesítheti, mutatván, merről fúj a szél.
- Szépséges madaram, metaforákkal nem lehet ám érvelni - szólt mosolyogva Lady Hermione.
- Nagy kár, asszonyom - szólt Margaret -, mert ha véleményünk különbözik a nálunk okosabbakétól, nincs szebb módja annak, hogy mégis kimondjuk a magunkét; különben arról, amiről beszéltünk, se vége, se hossza a metaforáknak, s igazán mindegyik olyan finom és tetszetős.
- Csakugyan? - szólt a lady. - Kérlek, mondjál néhányat.
- Például - kezdte Margaret - szerénytelenség lenne, ha azt mondanám úrnőmnek, hogy nem szeretem az egyhangú nyugalmat, és sokkal inkább olyan életet kívánok, amelyben van egy kis változatosság; remény, aggodalom, szeretet, ellenszenv, és... és... és azok az érzések, amelyekről még beszélni tetszett; ez, mondom, vakmerőség lenne, de azt nyugodtan mondhatom, és nem is sértem meg vele, hogy jobban szeretem a pillangót, mint a páncélos bogarat, s kedvesebb nekem a rezgőnyárfa, mint a zord skót fenyő, melynek soha egy kis tűje se rebben; és hogy apám minden fából, rézből, rugóból összeeszkábált szerkezetei közül egy nagy darab, ódivatú, német módi órát gyűlölök leginkább, amelyik nemcsak az órákat, meg a félórákat, hanem még a negyedeket és a negyedek felét is kiveri, mintha olyan fontos lenne, hogy mind a világ tudomást szerezzen arról, miszerint felhúzták és jár. Kedves úrnőm, hasonlítsa csak össze ezt az otromba, csengő-bongó német jószágot azzal a csodaszép órával, amelyet Heriot uram megbízásából önnek készített az édesapám, és százféle vidám dallamocskát játszik, és egész csapat maskarás perdül ki belőle, s járja mezei táncát a dal ütemére, valahányszor egész órát üt.
- No, Margaret, és melyik óra jár pontosabban a kettő közül? - szólt a lady.
- Hát bizony, ebben az egyben jobb a vén német óra - szólt Margaret -, azt hiszem, asszonyom, igaza lehetett, hasonlatokban nem lehet vitatkozni, vagy legalábbis most az enyém nem jól sült el.
- Szavamra, Margaret - szólt mosolyogva a lady -, mostanában, úgy látszik, elég sokat gondolkodtál ezeken a dolgokon.
- Talán túl sokat is, asszonyom - szólt Margaret a hölgy karosszéke mögül, olyan halkan, hogy más nem is hallhatta. Szavaiban mélységes szomorúság érződött, és egy kis sóhaj is kiszaladt a száján, ami nem kerülte el Lady Hermione figyelmét. Azonnal hátrafordult, komolyan Margaret szeme közé nézett, hallgatott egy kicsit, majd Monna Paulát hímzésével és hímzőrámájával együtt kiküldte az előszobába. Amint magukra maradtak, arra kérte kis barátnőjét, hogy jöjjön elő a szék mögül, melynek támlájára könyökölve állt, és üljön le egy kis zsámolyra vele szemben.
- Nem, asszonyom, ha megengedi, itt szeretnék maradni - válaszolta Margaret, nem mozdulva helyéről -, jobban érzem magam, ha nem lát, míg beszélek.
- Az isten szerelmére, lányom - válaszolta Margaret anyai barátnője -, micsoda közölnivalód lehet, hogy nem mered szemébe mondani még olyan jó barátodnak sem, mint én vagyok?
Margaret nem felelt erre a kérdésre, hanem így válaszolt: - Drága asszonyom, valóban úgy van, ahogy mondta, az utóbbi időben túlságosan ráhagyatkoztam az érzelmeimre, mígnem egészen elhatalmasodtak rajtam. Igen rosszul tettem, haragudni fog érte, ha elmondom... keresztapám is szörnyen megharagszik majd... de nem bánom... azt a fiút akkor is meg kell menteni!
- Kicsodát? - kérdezte a lady, megnyomva a szót. - No ez aztán mindent megmagyaráz, gyere csak elő a szék mögül, te kis libuska! Fogadok, az a vidám mesterlegény lopózott be a szívedbe, annak nem tudtál ellenállni. Igaz, jó ideje, hogy Vincentet egy szóval sem említetted nekem, de hát biztosan csak a nyelved hallgatott róla, a gondolataid azért körülötte zsongtak. Csak nem voltál olyan butuska, hogy alkalmat adtál neki, amikor komolyan szólhat veled? Amint hallottam, igen vakmerő fiatalember.
- Azért nem annyira vakmerő, hogy olyasmiről merjen szólni, amivel engem megsértene - mondta Margaret.
- Vagyis hát nem sértődtél meg azon, amit mondott - szólt a lady -; vagy talán nem is szólt még veled, ami persze sokkal jobb és bölcsebb dolog volna. Rajta, kis galambom, öntsd csak ki a szívedet, hamarosan hazajön a keresztapád, aztán majd őt is bevonjuk a tanácskozásainkba. Ha a fiatalember szorgalmas, igyekvő, és becsületes szülőktől származik, akkor egyikünk sem tartja majd legyőzhetetlen akadálynak azt, hogy szegény. De persze igen fiatalok vagytok még mind a ketten, Margaret... keresztapád biztosan megköveteli, hogy a fiú előbb leszolgálja a szegődött idejét.
Margaret mindmostanáig hallgatott, nem szakította félbe a lady téves következtetéseit, mert nem talált rá megfelelő alkalmat, de az utolsó mondat úgy felháborította, hogy egyszerre megeredt a nyelve: - Bocsásson meg, asszonyom, de sem az a fiatalember, akit említett, sem London városának egyetlen mesterlegénye vagy mestere...
- Margaret - szólt közbe a lady -, nem értem ezt a megvető hangot, amellyel a veled egy rendben levőkről szólsz, olyanokról, akik között sok száz vagy talán sok ezer is akad, aki minden tekintetben többet ér nálad, és örülhetnél, ha eszükbe jutsz, és azt hiszem, ezzel a beszéddel csak azt árulod el, hogy nem valami bölcsen választottál, mert hogy választottál valakit, az most már majdnem biztos. Ki az, lányom, valld meg, akihez ilyen heves és meggondolatlan érzelem fűz? Mert azt hiszem, csakugyan meggondolatlan lehet a választásod.
- Lord Glenvarloch, asszonyom, az ifjú skót nemes - válaszolta Margaret halkan, szerényen, de a tárgyhoz képest elég határozottan.
- Micsoda?! Az ifjú Lord Glenvarloch! - ismételte meg a lady meglepetve. - Lányom, neked csakugyan elment az eszed.
- Tudtam, asszonyom, hogy ezt fogja mondani - válaszolta Margaret. - Valaki már mondta nekem ugyanezt... talán nincs is a világon, aki mást mondana... néha még én magam is ezt mondom magamban. De nézzen rám, asszonyom, most már szembefordulok önnel, s akkor mondja meg, hogy akár szavamban, akár tekintetemben van-e bármi is, ami őrültre vallana, mert újra csak kijelentem, hogy ezt az ifjú nemest szeretem, senki mást.
- Lányom, ha szavad és tekinteted nem is mutatja őrültségedet, akkor is szörnyű nagy bolondság, amit beszélsz, ki sem mondhatom, mekkora - hangzott Lady Hermione kemény válasza. - Hallottál-e csak egyetlen esetről is, amikor a nagyralátó szerelem jót hozott volna valakire, s nem bajt és szerencsétlenséget? Magadhoz illő párt keress, akkor nem fenyeget annyi számtalan veszély és csalódás, mint ha rangodon felüli társat akarsz szeretni. Mit nevetsz, kislányom? Mi van ebben nevetnivaló?
- Semmi, asszonyom, igazán semmi - válaszolta Margaret -, csak épp elmosolyodtam azon tűnődve, hogy is van az, hogy amikor a rangkülönbség oly nagy távolságokat teremt egy és ugyanazon anyagból gyúrt emberek között, az egyszerű ember közönséges esze mégis sokszor egyazon rugóra jár a művelt, fennkölt elmékkel. Csak más-más kifejezést használnak ugyanarra a dologra, egyébként semmi különbség. Ursula asszonyság pontosan ugyanazt mondta, amit asszonyom, csak ő nem számtalan veszélyekkel fenyegetett, hanem az akasztófával és Turnerné asszony példájával, aki odajutott.
- Csakugyan? És kicsoda az az Ursula asszony, akit bölcs választásod így egyesített velem arra a nehéz feladatra, hogy bolond fejedet jótanáccsal ostromoljuk?
- A szomszéd borbély felesége, asszonyom - felelte Margaret, úgy téve, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig magában ugyancsak örvendett azon, hogy így meglelte a módját, hogyan törjön egy kis borsot oktató kedvű barátnője orra alá. - Nem is ismerek nála bölcsebb nőt, asszonyomon kívül.
- Jóra bízod a titkaidat - mondta a lady -, és mondhatom, finom érzékkel választod ki a bizalmasaidat, nem feledkezvén meg arról, amivel magadnak és másoknak is tartozol!... De hát most meg mi bajod?... Elmész?... Hová?
- Ursula asszonyhoz, tanácsért - szólt Margaret, mint aki valóban el akar menni -, mert úgy látom, úrnőmtől ezt már nem várhatom, nagyon megharagítottam, márpedig nekem szükségem van valakinek a segítségére egy sürgős ügyben.
- Sürgős ügyben? Uramfia, mi lehet az, te kis boldogtalan? - szólt a hölgy kissé szelídebben. - Ülj le ide, és mondd el szépen, mi bajod. Bolond vagy csakugyan, méghozzá elkényeztetett kis bolond, de hát gyerek vagy még... és szeretlek, akármilyen önfejű is vagy. Ezért hát, ha lehet, segítek rajtad. Ülj le, mondom, fogadj szót szépen, és meglátod, jobb és okosabb tanácsadód leszek én a borbélynénál. Először is mondd meg, honnan gondolod, hogy örökre megszerettél valakit, akit, amennyire én tudom, legfeljebb egyszer láthattál.
- Nem, többször is láttam már - szólt a leányzó, s lesütötte a szemét -, igaz, hogy csak egyszer szóltam vele. Kiverhettem volna a fejemből azt az egyszeri beszélgetést, bár oly mélyen hatott rám, hogy most is minden apróságra emlékszem, amit akkor mondott, hanem hát azóta sok minden történt, ami örökre lelkembe véste azt a találkozást.
- "Örökre", lányom - szólt a lady -; ez a szó ilyen körülmények közt könnyen az ajkunkra jön, de mégsem szabad könnyedén kiejteni. Minden a világon, szenvedély, bánat, öröm, csak változandó; volt, nincs, elenyész, mint a könnyű szárnyú szellő... semmi sem örök, csak azok a dolgok, melyek a síron túl következnek.
- Joggal igazított ki, úrnőm - mondta Margaret csendesen -, nem kellett volna másról szólanom, mint arról az érzésről, mely lelkemet betölti, mert igaz ugyan, hogy ez már holtom napjáig nem változik, de hát mi az én életem az örökkévalósághoz képest?
- No, de mi az, ami ezt a skót urat oly mélyen belevéste a lelkedbe? - kérdezte a lady. - Jóképű ifjúnak tűnt, elismerem, mikor egyszer láttam; és gondolom, udvarias is lehet, kellemes társalgó. De hát ilyen embert nem egyet találni; mi az, ami mégis oly különösképp vonzó rajta?
- A balsorsa, úrnőm... a szörnyű balsorsa... az, hogy körülvették minden álnok csapdával, amit gonosz találékonysággal csak ki lehet fundálni, hogy őt magát rossz hírbe hozzák, birtokát elvegyék, s tán még az életétől is megfosszák. Eredetileg csak kapzsiságból törtek reá ellenségei, de most már a gőgjükön esett sérelmet is meg akarják bosszulni, és nem lehet menekvése, ha egyszer a gonoszság megtestesült szelleme, Lord Dalgarno...
- Monna Paula!... Monna Paula, kérem! - kiáltott erre Lady Hermione, félbeszakítva az elbeszélést. - Úgy látszik, nem hallja - mondta azután, majd felállt, és így szólt: - Kimegyek hozzá. Tüstént itt leszek megint. - Csakugyan vissza is jött hamarosan. - Úgy rémlett, mintha ismerném azt, akit az imént említettél - mondta -, de Monna Paula kiigazított. Nem ismerem azt az urat. Mit mondtál, hogy is hívják?
- Lord Dalgarno - szólt Margaret -, a világ legaljasabb csirkefogója. A barátság ürügyén egy játékbarlangba csalta Lord Glenvarlochot, abban a reményben, hogy majd nem tud ellenállni a hazárdjáték kísértésének, de a gaz csaló emberére talált, mert Lord Glenvarloch sokkal feddhetetlenebb, mértékletesebb, óvatosabb ember annál, semhogy ilyen nyilvánvaló veszélybe keveredett volna. Erre azt eszeltek ki, hogy majd önnön mértékletességét fordítják ellene, s mivel nem volt hajlandó a farkasok prédájává lenni, olyan hírét költötték, mintha közéjük állt volna, és osztoznék zsákmányukban. És Lord Dalgarno oly aljas és agyafúrt volt, hogy míg így aláásta gyanútlan honfitársának jóhírét, azt is megakadályozta, hogy az ő lakájain kívül bárki mással találkozhassék, hogy a király színe előtt megjelenjék, s hogy rangjához illő barátokat szerezzen. Nem volt még ilyen alaposan kitervelt, erőszakos és gonosz ármány a Puskapor Összeesküvés óta.
A lady mosolygott Margaret élénk felháborodásán, de azután szomorúan sóhajtott, és azt mondta kis barátnőjének, hogy bizony alig-alig ismeri a világot, amelyben majd élnie kell, ha így csodálkozik azon, hogy tele van gonoszsággal.
- De kislányom - szólott -, mi módon juthatott tudomásodra, hogy egy olyan óvatos embernek, mint Lord Dalgarno... akarom mondani, mint amilyen óvatosak általában a gazemberek... mik a titkos szándékai?
- Ne tessék érte haragudni, de ezt az egyet nem árulhatom el - szólt a leány. - Ha megmondanám, mást is bajba kevernék vele. Kérem, hogy enélkül is higgye el: híreim éppoly megbízhatóan igazak, mint amennyire hírforrásaim hatékonyak és titkosak.
- Margaret, tudod-e, hogy nagy vakmerőség efféle ügyekbe ártanod magad ilyen fiatalon? - szólt az úrnő, - Az ilyesmi nemcsak hogy veszélyes, hanem illeni sem illik, s igen nőietlen dolog.
- Tudtam, asszonyom, hogy ezt fogja mondani - szólt Margaret jóval béketűrőbben, mint ahogy egyébkor válaszolni szokott, ha megdorgálták -, de isten látja lelkem, minden egyéb érzés közömbös számomra azon az egy vágyon kívül, hogy ezen az ártatlan, félrevezetett fiatalemberen segítsek. Nagy üggyel-bajjal végre sikerült kezéhez juttatnom egy levelet, melyben figyelmeztettem Lord Dalgarno álnokságára, de ó jaj! igyekezetem csak arra volt jó, hogy siettessem végromlását, s épp ezért lesz szükség sürgős segítségre. Hazug barátjának szemére olvasta álnokságát, karddal támadt rá a Királyi Parkban, és most az a szörnyű büntetés vár rá, amellyel a királyi palota szentségének megsértői lakolnak.
- Az eset valóban rendkívüli - szólt Hermione -; Lord Glenvarloch tehát börtönben van?
- Nem, asszonyom, hála az égnek, nem, csak a Whitefriars Menedéken, de kétséges, hogy az elég védelmet nyújt-e ebben az esetben... azt mondják, hogy a Legfőbb Bíró küld ellene elfogatóparancsot. Letartóztatták azt a jurátus urat, aki segített a szökésében, s most nagy bajban van miatta. Most majd még azt is súlyosbító körülménynek veszik, hogy végső kétségbeesésében erre a rosszhírű helyre menekült. Mindezt tudván tudom, mégsem menthetem meg, ha csak nem az ön segítségével.
- Az enyémmel, lányom? - szólt a lady. - Elment az eszed! Hogy segítsek én, aki rég félrevonultam a világtól, akárki bajba került nemesemberen?
- Pedig önnél van a segítség - szólt Margaret élénken -, minden segítség; az az erő, amellyel (ha csak nem tévedek) mindent, mindent el lehet érni az egész városban, az egész világon... a pénz... ön gazdag, s nekem a gazdagságának csupán elenyésző kis hányadára volna szükségem ahhoz, hogy kimentsem a veszedelemből, amelybe került. Lehetővé tenném, hogy megszökjék, s azt is tudatnám vele, hogyan szökhetik meg... én pedig... - Itt megállt egy kicsit, s Lady Hermione gúnyosan közbeszólt:
- Te pedig vele szöknél, ugye, hogy élvezhesd fáradozásod gyümölcsét - mondta gúnyosan Lady Hermione.
- Isten bocsássa meg önnek, asszonyom, hogy ezt gondolja rólam - szólt Margaret. - Látni se fogom soha többé, de az a tudat, hogy megmenthettem, boldoggá fog tenni.
- Ami ugyancsak hűvös vége lenne ennek a heves lángolásnak - mondta a lady hitetlenkedően mosolyogva.
- Pedig nincs más, akire számíthatok, asszonyom... azt is mondhatnám, ez az egyetlen vágyam... annyi szent, hogy semmi másra nem törekszem, őérette vagyok csak vakmerő, a magam ügyében elhagy a bátorságom. Akkor egyszer, mikor beszélt hozzám, szólni sem mertem. A hangom színét sem ismeri... Minden kockázattal, melyet vállaltam, s még ezután is vállalok, oly valakit segítek, akit ha megkérdeznek, látott-e engem valaha, ült-e mellettem, beszélt-e hozzám, alighanem azt felelné, hogy már rég elfelejtette azt a jelentéktelen, egyszerű lányt, aki vagyok.
- Furcsa, sőt érthetetlen, hogy ehhez a szenvedélyhez, mely éppoly vadregényes, mint amilyen veszedelmes, ily csökönyösen ragaszkodsz - mondta Lady Hermione.
- Tehát nem segít? - szólt Margaret. - Akkor Isten megáldja, asszonyom, titkom, remélem biztonságban van ily tiszteletre méltó helyen.
- Várj csak, ne menj még - szólt a lady -; mondd el, miféle olyan utat-módot tudsz ennek az ifjúnak a megsegítésére, melyet pénzemmel járhatóvá tehetnél.
- Asszonyom - felelte Margaret -, ha nem akar segíteni, felesleges ezt megkérdeznie, de ha segít, akkor is felesleges. Oly módokhoz kell folyamodnom, amelyeket nem értene, és időm rövid ahhoz, hogy meggyőzhessem.
- De van ilyen mód egyáltalán? - kérdezte a lady.
- Igen - felelte Margaret Ramsay -, csak egy kis összeg kellene, s módot találnék rá, hogy becsapjam az ellenségeit, hogy kijátsszam a király ingerült haragját, a trónörökös hideg, de annál kegyetlenebb ellenszenvét, Buckingham bosszúálló dühét, mely elől senki nem menekül, aki számításait keresztezi, és Lord Dalgarno fagyos, tömény gonoszságát... hogy mindegyiküknek túljárjak az eszén, ahányan csak vannak!
- Jól van, Margaret, de mondd csak, anélkül éred el mindezt, hogy te magad belekeverednél? - szólt az úrnő. - Mert akármit akarsz is tenni, híredet, személyedet ezért a regényes hősi célért, hogy valakit megments, nem teheted kockára; felelek érte a keresztapádnak, aki mindkettőnk jótevője, és azért semmiféle olyan vállalkozásban nem lehetek segítségedre, amelyben rossz hírbe, veszélybe keveredhetsz.
- Esküszöm, asszonyom, és kérem, higgyen a szavamnak - válaszolta Margaret -, hogy mások cselekednek helyettem, s nem szándékozom személyesen részt venni semmi olyan vállalkozásban, amely életveszéllyel fenyeget, vagy leányhoz nem illő.
- Nem is tudom, mit csináljak - szólt Lady Hermione -, talán meggondolatlanság, hogy ezt az eszeveszett tervet támogatom, de a célja dicséretesnek látszik, s ha a kivitelezés módja biztonságos... ha elfogják, mivel büntetik?
- Jaj, asszonyom! Levágják a jobb kezét! - válaszolta Margaret sírva.
- Hát ilyen kegyetlenek Anglia törvényei? Igazán csak Istennél van kegyelem - mondta a lady -, ha az emberek még ebben a szabad országban is úgy fenekednek egymásra, akár a farkasok... Ne sírj, Margaret, mondd meg, mennyi pénz kell ahhoz, hogy Lord Glenvarloch menekülését biztosíthasd.
- Kétszáz arany - válaszolta Margaret -; mondanám, hogy megadom... el kell jönnie annak a napnak, mikor megadhatom... de tudom... vagyis úgy gondolom... asszonyom úgyse törődik az ilyesmivel.
- Egy szót se többet - szólt a lady -; hívd be Monna Paulát.
Huszadik fejezet
Hidd el, barátom, így van ez, mióta
Az Araráton megpihent a bárka:
A férfi esküszik, s a nő hiszi:
Csalódik, bánja, szenved - és hisz újra.
(AZ ÚJVILÁG)
Mire Margaret visszatért Monna Paulával, Lady Hermione már fel is állt az asztal mellől, ahol néhány szót írt hamarjában egy kis papírszeletre, amelyet most átnyújtott a társalkodónőjének.
- Monna Paula - szólott -, kérem, vigye le ezt az írást Roberts pénztárosnak, kérje el tőle az összeget, melyet e pár sorban megneveztem, és azon nyomban hozza ide.
Miután Monna Paula kiment, úrnője így folytatta beszédét: - Nem tudom, Margaret, hogy helyesen cselekszem-e ebben az ügyben. Egész életemben különös mód el voltam zárva a világtól, és gyakorlati dolgokban teljesen járatlan vagyok... Pusztán olvasással nem lehet pótolni ezt a hiányt... Attól tartok, hogy segítségemmel csak ártok neked, és úgy lehet, megszegem a törvényeit is annak az országnak, amely menedéket adott; de valahogy együttérzek veled, s nincs erőm kérésedet megtagadni.
- Ó, asszonyom, hallgasson nagylelkűségére! - szólt Margaret térdre hullva, s átölelve jótevője térdét, míg úgy nézett fel rá, mint egy szép, halandó lány az őrangyalára, akitől ki akar valamit könyörögni -; az emberi törvények csupán halandók utasításai, de a szív szava az égiek visszhangja bennünk.
- Állj fel, kislányom - szólt Hermione -, bizony nem gondoltam volna, hogy bárki is úgy felébressze még szívemet, mint te most. Állj fel, és mondd el, miként történhetett, hogy gondolkodásod, külsőd, beszéded, s még a legkisebb mozdulatod is, mely eddig csupán egy szenvedélyes, képzelődő kislányra vallott, most egyszeriben így átváltozott... honnan került ez az új erő és szenvedély szavaidba és tetteidbe?
- Nem tudom, kedves asszonyom - szólt Margaret, szemét lesütve-, de azt hiszem, amíg csak játszottam, nem is gondoltam másra, mint játékra, ám amibe most belefogtam, az súlyos és jelentős dolog; s hálát adok az égnek, ha viselkedésemmel és beszédemmel valamennyire ki tudtam fejezni gondolataim komolyságát.
- Biztosan így is van - szólt a lady -, mégis különös, hogy ily rövid idő alatt mennyire megváltoztál. Mintha a gyereklány egyik napról a másikra átalakult volna komoly, mélyen érző nővé, aki szíve bálványáért minden erőfeszítésre és áldozatra képes, és nem törődik azzal, hogy milyen sokszor gonoszul viszonozzák mindezt.
Lady Hermione keservesen sóhajtott, de mielőtt folytathatta volna, belépett Monna Paula. Azon az idegen nyelven szólt úrnőjéhez, amelyen sokszor beszélgettek, s amelyet Margaret nem értett.
- Egy kicsikét most türelemmel kell lennünk - szólt a lady Margaretnek -, a pénztáros valami üzleti ügyben a városba ment, de félóra múlva, azt mondják, itthon lesz.
Margaret a kezét tördelte, idegesen és türelmetlenül.
- Tudom - szólt a lady -, minden perc drága, s amennyiben rajtunk múlik, nem is fogunk elfecsérelni egy percet sem. Monna Paulát megkérjük, hogy maradjon odalenn, és mihelyt Roberts megérkezik, intézze el vele az ügyet.
Azzal a társalkodónőhöz fordult, még egyszer elismételve kívánságát, s az indult is mindjárt.
- Ó, asszonyom, milyen kedves, milyen jó hozzám - mondta szegény kis Margaret, és remegő ajka, reszkető keze arról tanúskodott, hogy valósággal rosszullét környékezi az izgalomtól, mellyel az elodázott, függőben tartott remény a zaklatott szívet felkavarja.
- Türelem, Margaret, végy erőt magadon - szólt a lady -, sok tennivalód lehet, sőt biztosan van is, hogy végrehajtsd vakmerő tervedet! Őrizd meg józan ítéletedet, amelyre épp most oly nagy szükséged lesz... légy türelmes... az élet fájdalmaira a türelem az egyetlen gyógyír.
- Ó, igen, asszonyom - szólt Margaret szemét törölve, s hiába igyekezve erőt venni természetes türelmetlenségén -; sokszor hallottam ezt... nagyon-nagyon sokszor; és Isten bocsássa meg árva fejemnek, én magam is gyakran mondtam ezt másoknak, akik jajban, bajban, fájdalomban voltak, de azt a bajt, azt a fájdalmat én magam akkor még nem éltem át, és tudom istenem, soha többé nem prédikálok türelmet senki ember fiának, most, hogy megismertem, milyen keserű orvosság az.
- Majd később másképp vélekedsz róla, lányom - szólt Lady Hermione -; amikor először bánat ért, magam is ellenségeimnek hittem azokat, akik türelmet prédikáltak, de bajaim sokasodtak s egyre nőttek, míg végül megtanultam becsülni a türelmet, mint a legjobb orvosságot, s a vallás gyakorlásán kívül... amihez tulajdonképp a türelem is hozzátartozik... ez az egyetlen vigasz, melyet az élet nyújthat.
Margaretnek, aki még ebben a helyzetben is át tudta érezni más szenvedését, megeredt szeméből a könny. Letörölte, és bocsánatot kért barátnőjétől, amiért olyan ingerült volt.
- Gondolhattam volna - mondta - észre kellett volna vennem, hisz életmódjából is nyilvánvaló, asszonyom, hogy valami nagy bánat érhette, és bizony oly türelemről tett tanúságot Isten és ember előtt... mert sose láttam, sose hallottam zúgolódni... hogy joggal állíthatja a maga példáját mások elé.
A lady egy percig hallgatott, majd így szólt: - Margaret, nagy titkot bízok rád. Nem vagy már gyerek... érző, gondolkodó nő vagy. Titkodból elmondtál annyit, amennyit mertél... én is elmondom, amit, úgy gondolom, el szabad mondanom. Talán azt kérdezed, hogy oly percben, mikor épp elég lehet a magad baja, miért terhellek azzal, hogy az enyémet is végig kelljen hallgatnod? Azt mondom erre, azért, mert nem tudok ellenállni annak a vágynak, hogy szóljak veled magamról. Meglehet, azért, mert három év óta először látom az emberi szenvedélyek ily természetes megnyilvánulását, s ettől fájdalmam úgy feltámadt, hogy nem tudom magamban tartani... de talán azért, mert azt remélem, hogy példámból okulsz, hiszen hajód teljes sebességgel tart ugyanannak a sziklának, amelyen az enyém egyszer s mindenkorra szétzúzódott. Vagyis, ha hajlandó vagy meghallgatni, elmondanám neked, kicsoda vagyok valójában én, a Foljambe-szobák bánatos lakója, s hogyan kerültem ide. Arra mindenképp jó lesz, hogy gyorsabban teljék az idő, míg Roberts hazaér, s Monna Paula szót válthat vele.
Margaret Ramsay életének bármely más pillanatában teljes odaadással hallgatta volna az önmagában is hízelgő bizalmas közlést, mely ráadásul e mindenki kíváncsiságát régóta csigázó tárgyra vonatkozott. És ebben az izgatott percben is, noha megfeszült figyelemmel és dobogó szívvel várta, hogy Monna Paula léptei felhangozzanak, erőt vett magán, s ahogy a hála és az udvariasság megkívánta, sőt, talán kíváncsisága is diktálta, úgy tett, mintha éber érdeklődéssel hallgatná Lady Hermione-t, s alázatosan megköszönte belevetett nagy bizalmát. Lady Hermione pedig azzal a csendes nyugalommal, mely minden cselekedetében és szavában megmutatkozott, most belefogott történetének elbeszélésébe.
- Apám kereskedő volt - mondta -, de oly városban, melynek kereskedői fejedelmek. Egy genovai nemesi házból származom, mely a város híres arisztokráciájának Aranykönyve szerint egyike volt a legrégibbeknek s legelőkelőbbeknek.
Anyám skót nemesi sarjadék volt. Rokonság fűzte... ne ijedj meg... a Glenvarloch családhoz, mégpedig elég közeli rokonság... látod, ezért sem csoda, hogy oly könnyen megsajnáltam a szerencsétlen ifjú lordot. Mondom, közeli rokonságban vagyok vele, és anyám, aki talán a kelleténél is büszkébb volt származására, nem úgy nevelt, hogy elfelejtsem ezt a nevet. Anyai nagyapám a Glenvarloch-házból származott, de örökség nélkül maradt második fiú volt, s ezért szolgálatába szegődött egy szerencsétlen száműzöttnek, Francis Bothwell grófnak, aki fél Európa királyi udvaraiban megfordult panaszával, és utoljára Spanyolországban telepedett meg, ahol is végre fenntarthatta magát egy kis szűkös járadékból, melyet azon az áron kapott, hogy áttért a katolikus hitre. Apám, Ralph Olifaunt, ettől elundorodván, megvált tőle, és Barcelonában telepedett meg, ahol a kormányzó barátsággal volt iránta, és így szemet hunytak úgynevezett eretneksége felett. Apám üzleti ügyei folytán többet volt Barcelonában, mint Genovában, csak néha látogatott haza a szülővárosába.
Itt, Barcelonában ismerkedett meg anyámmal, megszerette, és elvette feleségül; s bár vallásuk különbözött, a kölcsönös vonzalom egyezséget teremtett közöttük. Egyetlen gyermekük voltam. A nyilvánosság előtt részt vettem a római egyház minden szertartásán, de anyám, aki úgy borzadt a katolicizmustól, mint magától az ördögtől, titokban protestánsnak nevelt, és apám, mivel a vallási dolgok nem érdekelték, vagy talán mert feleségét, akit nagyon szeretett, nem akarta megszomorítani, elnézte, hogy titokban az ő hitére térjek, vagy legalábbis szemet hunyt felette.
Apám azonban élete delén lassan ölő, de halálos betegségbe esett, s mivel érezte, hogy betegsége gyógyíthatatlan, gondolt arra, hogy ha meghal, protestáns hitű özvegye és árvája mekkora veszedelemnek lesz kitéve a bigott spanyolok között. Ezért élete utolsó két esztendejében módszeresen készpénzre váltotta vagyonát, és nagy részét átutalta Angliába, ahol hű és becsületes üzlettársa, ez a kitűnő ember, akinek házában most lakom, igen jövedelmező üzletekbe fektette a pénzt. Ha addig él, míg tervét megvalósíthatja, apránként egész vagyonát kivonta volna kereskedelmi vállalkozásából, s velünk együtt Angliába költözvén, azzal a nyugodt érzéssel hunyhatta volna le a szemét, hogy rangunkhoz illő, békés életet biztosított számunkra. De másképp rendelte az ég. Mikor meghalt, pénzének egy tekintélyes hányada még mindig spanyol adósainak kezében volt, különösképp egy bizonyos gazdag madridi kereskedőtársaság birtokában, akiknek árut szállított eladásra, s akik halála után nem voltak hajlandók elszámolni a bevétellel. Bárcsak isten nevében ott hagytuk volna a zsákmányt e gonosz zsugoriaknál, akik nem átallották elrabolni néhai üzlettársuk és barátjuk vagyonát! Hisz akkora tőke állt már rendelkezésünkre Angliában, hogy kényelmesen, sőt fényűzően elélhettünk volna belőle. De barátaink, ismerőseink fel voltak háborodva engedékenységünkön, mikor megtudták, hogy jogos tulajdonunkat ezen elvetemült rablók prédájául hagyjuk. Az összeg maga is elég nagy volt, s miután megindítottuk a pert, anyám úgy gondolta, hogy már csak apám emlékéért is kötelességünk visszaszerezni, annál is inkább, mivel a társaságot részben az ő kereskedői becsületének rovására védelmezték a törvény előtt.
Így hát Madridba mentünk. Én akkor, kedves Margaretem, körülbelül annyi idős lehettem, mint te most, fiatal s ugyanolyan gondtalan és könnyelmű, mint amilyen te is voltál mostanáig... Madridba mentünk, mondom, hogy megszerezzük ügyünkhöz az udvar és a király támogatását, mert úgy mondták, hogy e nélkül nem nyerhetjük meg perünket a gazdag és hatalmas kereskedőtársaság ellen.
A spanyol fővárosban való tartózkodásunk hétről hétre, hónapról hónapra húzódott. Ami engem illet, apámat, hisz kedves volt hozzám, sirattam, ahogy természetes is, de mivel életében nem sokat törődött velem, s fiatal is voltam, gyászomat hamar elfeledtem, s nem bántam volna, ha a perünk akár örökre Madridban tart. Anyám magának is, nekem is szabadabb életet engedett meg, mint amelyet addig folytattunk. Rokonokra talált a skót és ír tisztek között, akiknek magas rangjuk volt a spanyol hadseregben; összebarátkoztunk a feleségükkel, leányaikkal, s így alkalmam volt anyám nyelvének állandó gyakorlására, melyre kicsi koromban megtanított. Később, mikor anyám egyre mélabúsabb lett, s betegeskedni is kezdett, engedékeny szeretetből megengedte, hogy egyszer-másszor olyan társaságba is elmenjek, amelyet nem ismert, természetesen barátnői kíséretében, akikben, úgy gondolta, megbízhat; legtöbbször az egyik magas rangú tiszt feleségével, akinek gyengesége, vagy talán épp hamissága lett oka minden bajomnak. Ugyanolyan vidám, gondtalan, felelőtlen voltam, mondom, mint egészen a legutóbbi időkig te is, amikor egyszerre, akárcsak téged, teljesen hatalmába kerített egy fellobbanó szenvedély, illetve annak tárgya, egy férfi.
Az, aki iránt szerelem ébredt bennem, fiatal, jóképű, nemes és vitéz katona volt, brit származású. Ennyiben is megegyezik hát történetünk, de isten ne adja, hogy a továbbiakban hasonló legyen! Mert ez az ember, aki oly előkelő, oly megnyerő külsejű, tehetséges és a látszat szerint oly derék volt: ez a gazember, mert bizony nincs rá más név, szerelmet vallott nekem, és én meghallgattam. Hogy kételkedhettem volna abban, hogy őszintén beszél? Igaz, gazdag volt, nemes, ősi család sarja, de hát én is gazdag és előkelő lány voltam. Bár az is lehet, hogy nem tudhatta, mekkora vagyon maradt rám valójában apámtól, s azt sem mondtam meg neki... nem is emlékszem, tudtam-e akkor egyáltalán... ami pedig fontos lett volna, hogy e vagyon nagyobb része a spanyol önkényuralom elől már biztonságba van helyezve, s nem függ az ottani bírák bizonytalan, zsarnoki döntéseitől. Szerelmesem is abban a hitben lehetett, amelyet egyébként anyám nagy igyekezettel terjesztett; hogy csaknem egész vagyonunk azon a kétes kimenetelű peren múlik, mely miatt Madridba utaztunk; anyám azért ügyeskedett így, mert jól tudta, hogy ha kiderülne, mekkora vagyont utalt át apám Angliába, ez igencsak kedvezőtlenül befolyásolná spanyolországi perünk kimenetelét. Az, akiről beszélek, nem tudhatott többet vagyoni helyzetemről, mint amit általában gondoltak róla, mégis azt hiszem, hogy eleinte tisztességesek voltak szándékai. Befolyásos ember volt, el tudta volna érni, hogy a spanyol bíróság javunkra döntsön, és így csak azzal a pénzemmel is, ami Spanyolországban volt, vagyonos lánynak számíthattam. Hogy a lényegre térjek: akármi vitte is rá, hogy így elkötelezze magát, eljött anyámhoz, és megkérte a kezem, természetesen az én beleegyezésemmel, sőt, nagy örömömre. Anyámnak, ahogy betegsége elhatalmasodott rajta, egyre gyöngült az ítélőképessége, ingerlékeny volt és szertelen.
Biztosan hallottál már arról, hogy az ősi skót családok között micsoda elkeseredett háborúságok dúltak mind a mai napig, melyekről valóban el lehet mondani az Írás szavaival, hogy az apák savanyú szőlőt esznek, és a fiaik foga vásik belé. Szerencsétlenségemre... azaz, ha meggondolom, miféle embernek mutatkozott aztán a kérőm, tulajdonképp: szerencsémre... valami ilyen háborúság volt az ő családja s anyámé között, és anyám még örökölte a régi gyűlöletet. Mikor tehát a fiatalember megkérte a kezem, anyám nem tudta türtőztetni magát, elősorolta és kérőm fejére olvasta mindazt a kárt, bajt és sértést, amely a két ellenséges család a két évszázados véres küzdelme során felgyülemlett; kigúnyolta, vérig sértette, és úgy utasította el, mintha a világ legaljasabb gonosztevője kérte volna meg a kezemet.
Udvarlóm haraggal vált el tőle, én pedig sírtam, átkoztam balsorsomat, és... mennyire bánom most már... zúgolódtam jó anyám akarata ellen. Más szellemben nevelkedtem, mint anyám, s a skót famíliák viszályoskodása, mely az ő számára szent emlék, komoly történelem volt, nekem oly kicsinyes, jelentéktelen históriának tűnt, mint Don Quijote kalandjai és fantazmagóriái; keserű szívvel vádoltam hát anyámat, amiért a családi büszkeség hiú ábrándjáért feláldozta boldogságomat.
De nem sokáig gyötrődtem e keserves gondolatok között, mert szerelmesemnek sikerült elérnie, hogy újra láthassuk egymást. Rendszerint annak a hölgynek a házában találkoztunk, akiről már említést tettem, és aki léhaságból vagy talán egyenest bűnös szándékkal pártfogolta titkos kapcsolatunkat. Végül is titokban összeházasodtunk: ennyire elragadott a vak szenvedély. Jegyesem anglikán papot hívott a szertartáshoz. Az egyik tanúnk Monna Paula volt, aki apró gyerek koromtól fogva engem szolgált. Igazságtalanság lenne, ha bármit is szemére vetnék, mert e hű szolgáló semmiben sem volt hibás: könyörögve kért, hogy várjak türelemmel, amíg anyám él, hisz azután már nyíltan is összeházasodhatunk; de hiába, inkább hallgattam udvarlóm sürgetésére, és saját türelmetlen szenvedélyemre, mint az ő aggodalmas szavára. A másik esküvői tanú az a hölgy volt, akiről beszéltem: sohasem tudtam meg róla, be volt-e avatva vőlegényem titkába, vagy sem. Mindenesetre az ő nevének védelmében, az ő házánál tudtunk gyakran találkozni, és úgy éreztem, mintha férjem éppolyan őszintén és határtalanul szeretne, mint én őt.
Azt mondta, büszke rá, hogy a felesége vagyok, s ezért nagyon szeretne bemutatni egy-két nemes angol barátjának. Erre Lady D. házánál nem volt lehetőség, így hát parancsára, melyet akkor már illendőképpen törvényemül fogadtam, kétszer is kieszközöltem, hogy elmehessek hozzá a maga szállására, Monna Paula kíséretében. Szűk körű társaságban voltunk, rajtunk kívül csak még két nő és két férfi volt jelen. Hangos zene, vigadozás folyt egész este. Hallottam, milyen szabadosak az angolok, de bizony ezekből az összejövetelekből úgy gondoltam, hogy amit e tánc s a rákövetkező lakoma alatt művelnek, az már az erkölcstelenséggel határos, csakhogy azt hittem, idegenkedésem onnan ered, hogy nem ismerem szokásaikat, és úgy véltem, hogy amit férjem helyesel, az csak helyes és illendő lehet.
Hamarosan szomorúbb dolgok töltötték ki időmet: szegény anyám a halálán volt... Máig is örülök annak, hogy nem jött nyomára a történteknek, mert az nagyon megkeserítette volna utolsó napjait.
Talán hallottál már arról, hogy Spanyolországban a papok, főképp a szerzetesek, valósággal megszállják a haldoklók szobáját, hogy az egyház javára szóló végrendeletet csikarjanak ki tőlük. Amint már mondtam, anyámat ingerlékennyé tette a betegsége, s ettől jócskán veszített ítélőképességéből. Valósággal új életre kelt, úgy fellobbant haragja a körülötte settenkedő papok ellen, s haldoklásában is ékesszólóvá tette híven megőrzött protestantizmusának könyörtelen bátorsága. Vallást tett hite mellett, melyet oly régóta titkolt, lemondott minden vigasztalásról, szolgálatról, amit hite ellen akartak ráerőszakolni, megvetéssel utasítván el a katolikus egyházi szertartásokat, szidalmazta a megrökönyödött papokat, mondván, hogy kapzsiság és képmutatás vezette őket hozzá, s végül kiutasította őket házából. Bosszút lihegve távoztak, s hamarosan vissza is tértek az inkvizíció elfogatóparancsával és poroszlóival, de nem volt kin bosszút állniuk, mert már csak hűlt tetemet találtak ott. Mivel, amint hamarosan kiderült, osztoztam anyám eretnekségében, elhurcoltak holtteste mellől, s egy távoli zárdába csuktak, ahol azután igen kegyetlen bánásmódban volt részem, melyre, amint a főnökasszony mondta, züllött életemmel s hitetlen tévelygésemmel szolgáltam rá. Állapotom igazolására megvallottam, hogy férjhez mentem, és kértem a főnökasszonyt, hogy tudassa a férjemmel, hol vagyok. Kérésemen csak mosolygott gőgösen, s azt mondta, az egyház méltóbb jegyest talált számomra, így hát azt tanácsolja, öltsek fátyolt, hogy kiengesztelhessem az eget, s elnéző bánásmódban részesülhessek köztük is. Bizonyságképpen, hogy nincs más választásom, megmutatta a királyi ediktumot, mely szerint minden vagyonom a Szent Magdaléna zárda gondjaira bízatik, s ha meghalok, vagy fogadalmat teszek, rájuk is száll az egész. Mivel határozottan megtagadtam, hogy rendjükbe lépjek, azért is, mert vallásom tiltotta volna, és azért is, mert szerettem a férjem, azt hiszem... Isten ne vegye bűnömül, ha igaztalanul gyanúsítom... halálom óráját akarta kissé közelebb hozni, hogy zsákmánya biztosítva legyen.
Szegény kis zárda volt ez a Guadarrama hegyei között. Az apácák részben a környéken lakó hidalgók lányai közül kerültek ki, éppoly szegények voltak, mint amilyen gőgösek és tudatlanok; a többieket pedig bűnös magatartásukért száműzték ide. Maga a zárdafőnöknő előkelő családból származott, ennek is köszönhette tisztét, bár úgy mondták, fiatalon szégyent hozott a nevére szabados életével, s csak idős korára kerekedett felül benne a kapzsiság, a hatalomvágy és a kegyetlenkedés hajlama korábbi kéjsóvárságán. Sokat szenvedtem e miatt a nő miatt... sötét, merev tekintetű szeme, magas, hajlott alakja s rideg arca még most is fel-felmerül álmaimban.
Nem úgy akarta a sors, hogy anya legyek. Igen beteg voltam s kétséges volt, felépülök-e valaha is. Erőszakos gyógymódokat alkalmaztak rajtam, ha ugyan valóban gyógyításnak szánták. Végre, amit magam sem reméltem, s a környezetem sem gondolt volna, mégis meggyógyultam. Hanem amikor először a tükörbe néztem, azt hittem, kísérletet látok. Annakelőtte gyakran hallhattam a bókot, különösképpen a férjemtől, hogy milyen szép piros az arcom, hát ez bizony odalett, s ami még különösebb, azóta is ilyen holtfehér maradtam. Megfigyeltem, hogy az a néhány ember, aki mostanában meglát, mind elhűlve néz rám, mint valami fagyott erű kísértetre: ez azoknak a szörnyű viszontagságoknak az emléke, melyeket ott testem-lelkem kiállott. Isten bocsássa meg nekik, akik ezt tették velem! Hála az égnek, ezt most már képes vagyok éppúgy szívemből kívánni, mint saját bűneim bocsánatát. Gyógyulásom után kissé tűrhetőbben bántak velem, talán azért, mert különös megjelenésem, mely gyötrelmeim bizonysága volt, szánalmat keltett bennük, de lehet, hogy azért, mert a püspök készült meglátogatni őket, és attól féltek, hogy magamra hívom a figyelmét. Egy nap a zárda kertjében, ahová újabban kiengedtek sétálni, megszólított egy nyomorúságos vén mór, az apácák rabszolgája, aki ezt a tenyérnyi kis földet művelte, de persze nagyon halkan suttogott, s úgy, hogy arcát és görbe derekát egy pillanatra sem fordította el a földtől: - Árvácska ott van a hátsó kapunál.
Valamennyire értettem a virágnyelv allegóriáit, a jelbeszédet, amelyet egykor a Spanyolországban élő mórok vittek a legnagyobb tökélyre, de még ha sohasem hallottam volna róla, fogoly elmém akkor is rögtön felismeri a szabadulás e halvány ígéretét. Rohantam volna a hátsó kapuhoz, de persze csak óvatosan mehettem, hisz rögtön gyanút fogott volna a főnökasszony vagy valamelyik apácája, aki az ablakból figyel. A kapu szokás szerint, zárva volt, de mikor halkan köhögtem egyet, válasz hangzott fel a túloldalról, s Istenem, a férjem hangja szólt hozzám: - Egy pillanatig se állj itt, menj tovább, de mihelyt elhangzott a vecsernyére szóló harang, gyere ide tüstént.
Ujjongott a lelkem, úgy mentem vissza a házba. Nem szoktak vecsernyére hívni, nem is engedték meg, hogy részt vegyek rajta. Míg az apácák a kórusban voltak, cellámban kellett maradnom. Mióta betegségemből meggyógyultam, már nem zárták rám az ajtót, csak megfenyegettek, hogy ha ilyenkor elhagyom a cellát, szigorúan meg fognak büntetni. Dehogy törődtem most a büntetéssel, alig vártam, hogy a parancsukat megszeghessem. Épp hogy elcsendesült az utolsó harangütés, én máris kisurrantam a szobámból, észrevétlenül a kertbe tértem, szaladtam a hátsó kapuhoz, legnagyobb örömömre nyitva találtam, s a következő percben már férjem karja közt voltam. Egy másik nemes lovag kísérte; fegyverben, álarcosan jöttek mind a ketten. Lovaikat, s velük az én számomra felnyergelt paripát, a zárda melletti bozótban hagyták, ott őrizte két álarcos lovas, nyilván a szolgáik. Két perc se telt belé, már nyeregben ültünk, és hepehupás, isten háta mögötti utakon vágtattunk oly gyorsan, ahogy csak bírtunk; az egyik szolga járt elöl.
A gyors vágta és a félelem nem engedett szóhoz jutni, csak egy-egy tört mondatban tudtam kifejezni meglepetésemet és örömömet. Éppen ezért férjem szótlansága sem tűnt fel. Végül egy elhagyatott kunyhó előtt megálltunk, az urak leugrottak a lóról, de engem nem M... M..., nem a férjem segített le, hanem az ismeretlen lovag.
- Eridj be ebbe a kunyhóba - szólt a férjem -, öltözz át, de villámgyorsan, találsz benn valakit, aki majd segít, s mihelyt ruhát cseréltél, azonnal megyünk tovább.
A kunyhóban a hűséges Monna Paula fogadott. Órák óta várt már ránk, s majd megőrült izgalmában és rettegésében. Az ő segítségével gyorsan lehánytam magamról a gyűlölt zárdai öltözetet, s angol szabású útiruhát vettem fel. Láttam, hogy Monna Paula is ilyet visel. Épp csak hogy felrángattam magamra ezt a ruhát, már szólítottak is, hogy azonnal szálljunk nyeregbe. Amint láttam, Monna Paula számára is gondoskodtak lóról, s így mindannyian folytattuk utunkat. Útközben egy súlyos kő köré csavartuk zárdai köntösömet, s bedobtuk egy tóba, amely mellett elhaladtunk. A két lovag ment elöl, utána következtünk mi, Monna Paula és én, s a szolgák képezték a hátvédet. Monna Paula, valahányszor megszólaltam, könyörögve kért, hogy hallgassak, mert a hangos beszéd életünkbe kerülhet. Nem esett nehezemre a hallgatás, mert miután a szabadulás mámora, szerelmes szívem első öröme elszállt, úgy éreztem, mintha szédülnék a gyors lovaglástól, s gyengeségemben, maradék erőmet össze kellett szednem, hogy a nyeregben tartsam magam, míg végre (sötét este volt már) erős fényt pillantottam meg az út mellett...
Férjem visszafogta a lova kantárját, és kettőt füttyentett, melyre bizonyos távolságból válasz érkezett. Ezután az egész társaság megállt egy paratölgy széles koronája alatt, férjem pedig szorosan mellém került, s kicsit feszélyezetten, amiről én azt hittem, csak azért van, mert aggódik értem, így szólt: - Itt el kell válnunk. Ezek az emberek, akikre most rábízlak, csempészek, úgy tudják, angol vagy, és borsos árért vállalták, hogy átvisznek a Pireneusok hágóin, egészen Saint Jean de Luzig.
- Hát te? Te nem jössz velünk? - szóltam kétségbeesetten, de azért suttogóra fogva a hangom.
- Nem, nem lehet - mondta -, végünk lenne... vigyázz, mindig angolul beszélj előttük, tégy úgy, mintha spanyolul egy szót sem értenél. Az életed forog kockán, mert igaz, hogy ezek az emberek az állam ellenségei, s abból élnek, hogy kijátsszák a spanyol törvényt, de az egyház törvényeit nem mernék megszegni... jönnek... Isten áldjon, Isten áldjon.
Nagyon sietett, utolsó szavait már szinte hadarta, míg én erőtlenül kapaszkodtam a köpenyébe, hogy visszatartsam.
- Ugye ott leszel Saint Luzben?
- Igen, hogyne - hadarta -, Saint Luzben ott lesz az oltalmazód.
Kirántotta kezemből a köpenyét, és eltűnt a sötétben. Aztán odalépett hozzám a társa, és megcsókolta a kezem... akkor, halálos rémületemben, alig vettem ezt észre... és ő is elment a férjem után, az egyik szolgával.
Hermione-nak eleredt a könnye, úgy látszott, nem bírja folytatni a történetet. De azután erőt vett magán, és félig-meddig bocsánatot kért Margarettől:
- Minden apró szó és mozdulat - mondta -, amit ezekben a percekben láttam, hallottam, amikor még kapaszkodtam a boldogság hamis ígéretébe, mélyen emlékezetembe vésődött, mert ezután már minden, ami történt, amire emlékezni tudok, olyan sivár és egyhangú, mint Arábia homoksivatagjai. Ó, Margaret, mért is terhellek haszontalan emlékképeim hiú festegetésével, mikor épp eléggé izgathat a magad baja.
Margaretnek tele volt a szeme könnyel, nem is lehetett másképp, hisz jótevője szomorú történetét hallotta, amely némiképp hasonlított az övéhez; de senki sem veheti tőle rossz néven, hogy noha buzgón kérlelte barátnőjét, mondja tovább, mi történt vele, tekintete mégis az ajtó felé fordult, mintha szemrehányást tenne Monna Paulának lassúságáért.
Lady Hermione látta, milyen érzések hadakoznak Margaret szívében, s nem haragudott érte, így hát neki is megbocsáthatjuk, hogy miközben rég ideje magába fojtott érzelmeiről ily részletesen beszámolt, bizony megfeledkezett azokról az érzelmekről, amelyek Margaret lelkét ekkor foglalkoztatták, sőt talán teljességgel betöltötték.
- Azt hiszem, említettem, hogy az egyik szolga az urakkal tartott - folytatta elbeszélését a lady -, a másikuk velünk maradt, amint kiderült, azért, hogy összeismertessen azzal a két emberrel, akiket M... mondom, akiket a férjem füttyjelével odahívott, de ő maga már nem várt meg. A szolga magyarázott nekik valamit egyfajta tájszólásban, amiből egy szót sem értettem, a két idegen pedig megfogta lovaink kantárját, és a felé a tűzfény felé vezetett bennünket, amelynek megláttakor, mint már mondtam, megálltunk. Megfogtam Monna Paula karját, és észrevettem, hogy remeg minden ízében; ez meghökkentett, mert úgy ismertem, hogy olyan erős lelkű és vakmerő, mint egy férfi.
A tábortűz körül, mikor odaértünk, amolyan cigányféle, cserzett bőrű, sombreros alakokat pillantottunk meg, övükben pisztolyokkal, háromélű tőrrel, és kóbor, veszedelmes életük egyéb szükséges felszerelésével; oly vad figurákat, hogy látásuk máskor igen megrémített volna. De akkor nem éreztem mást, csak a búcsú fájdalmát, hisz alighogy megmenekültem, újra el kellett szakadnom férjemtől. A banda nőtagjai... mert négy-öt nő is volt a csempészek között... bizonyos esetlen udvariassággal fogadtak minket. Ruhájuk, viselkedésük alig különbözött a férfiakétól, akikkel együtt járták a hegyeket, mondhatni ugyanolyan edzettek és bátrak voltak, mint a férfiak, náluk is fegyver volt, és mint később egy-egy alkalommal tapasztaltuk, fegyverüket ugyanolyan jól tudták használni.
Természetesen féltünk ettől a vad néptől, bár igazában nem panaszkodhattunk rájuk; mindig szívélyesen s a maguk nyers módján udvariasan bántak velünk, és egész úton alkalmazkodtak fáradékonyságunkhoz, szokatlan kívánságainkhoz, még ha egymás közt szidták is elpuhultságunkat, mint ahogy egy faragatlan, nagy darab hordár átkozza a szokatlan terhet, melyet valamely értékes, törékeny holmi szállítása jelent, de azért mindent megtesz, hogy épségben eljuttassa a kívánt helyre. Néhányszor azonban, mikor egyik-másik csempészvásáruk nem jól sikerült, majd mikor elvesztették áruik egy részét, a fináncokkal való összetűzésben, s végül üldözőbe vette csapatunkat a katonaság, társalkodónőmmel együtt rémülten hallottuk zúgolódásukat... persze egy hanggal, egy mozdulattal sem mertük elárulni, hogy értjük a beszédjüket... mert minket átkoztak, szigetlakó eretnekeket, akik miatt Isten, Szent Jakab, s az Oszlopos Szent Szűz megfosztja őket a remélt haszontól. Rettenetes még visszagondolni is rá, kedves Margaret.
- Drága asszonyom - szólt Margaret -, akkor miért beszél még mindig e fájdalmas időkről?
- Csak azért - szólt Lady Hermione -, mert mint a halálraítélt, még a vérpadon is szeretném húzni az időt, hogy késleltessem a gyászos véget. Igen, drága Margaretem, szívesen elidőzöm ezen a fárasztó, ezer veszéllyel teli úton, mely vad, kietlen tájakon át, rémítő hegyéleken vezetett, s útitársaink maguk is féktelen, törvényen kívül élő emberek voltak, és ráadásul mindenkit, akivel csak találkozhattak, könyörtelen és bosszúálló ellenségüknek tekinthettek, mégis szívesebben felidézem még e veszélyes kalandokat is, mint azt, ami Saint Jean de Luzben várt rám.
- Hát nem érkezett meg épen, biztonságban? - szólt Margaret.
- Dehogynem, kislányom - válaszolta Lady Hermione -, megérkeztem bizony, és a banditák vezére ugyanazzal a körültekintő óvatossággal, ahogy egy bála vámolatlan árut juttatott volna el valamely kereskedő megbízottjához, elvezetett minket ahhoz a házhoz, amelynek címét előre megadták neki. Ott azt mondták, hogy egy úr két napja vár rám... repültem a szobába, s a következő pillanatban, mikor azt hittem, férjemet ölelem át... a barátja karjában találtam magam.
- Aljas gonosztevő! - kiáltott fel Margaret, aki most egy pillanatra, mikor a történet ilyen fordulatot vett, akarata ellenére elfeledkezett a maga aggodalmáról.
- Igen - szólt Hermione nyugodtan, bár egy kicsit elakadt a hangja -, nincs rá más szó, megérdemli, hogy így nevezzék. Ő, akiért mindenemet feláldoztam, akinek emlékezete, akinek szerelme még az áhított szabadulásnál is drágább volt nekem, míg a kolostorban fogva tartottak, és drágábbra tartottam az életemnél a hosszú út ezer veszedelme között, nem mást akart, mint hogy lerázzon magáról, és megunt szajhájaként rábízzon szabados erkölcsű barátjára. Az idegen először csak nevette kétségbeesésemet és zokogásomat, amelyet az önhittségében pórul járt szajha hisztérikus kitörésének, vagy ravasz kurtizánhoz illő tettetésnek gondolt. Kinevetett, mikor a házasságunkra hivatkoztam, azt mondta, tudja, hogy ezt a cécót megköveteltem, s a barátja annak idején bele is egyezett, mert nem volt ellenére, hogy a tisztesség egy kis látszatát fenntartsa; azt mondta, csodálkozik, hogy valaha is többet hittem erről az esküvőről, melyet sem Spanyolországban, sem Angliában nem ismerhetnek el törvényesen, és sértő gúnnyal felajánlotta, hogy így akár vele is még egyszer megesküdhetem, ha ez megnyugtatja a lelkemet. De hangos sírásomat hallva bejött a szobába Monna Paula, aki, mint kiderült, mindvégig a közelben tartózkodott, mert számított arra, hogy ilyesmi következik.
- Jóságos Úristen! - szólt Margaret. - Tán még ő is az ön alávaló férjének pártjára szegődött?
- Ó, nem - szólt Hermione. - Hogy is gondolhatod? Kitartó kérdezősködéssel ő kutatta fel rabságom helyét, ő mondta meg férjemnek, hol vagyok, de már akkor is észrevette, hogy barátját sokkal jobban érdekli az ügy, mint őt magát, s így már akkor gyanította, hogy ez az elvetemült ember cserben akar hagyni. Útközben igazolódott a gyanúja. Hallotta, amint gúnyos megjegyzést tett a fogságtól és betegeskedéstől elváltozott arcszínemre, és kegyetlenül nevetett hozzá; s hallotta, amint a másik férfi azt válaszolta, sebaj, azon még lehet segíteni egy kis spanyol pirosítóval. Mivel e kihallgatott párbeszédből meg egyéb baljós jelekből előre tudta, mi fog történni, most nyugodtan, határozottan belépett, és azonnal védelmemre kelt. Higgadt, elutasító szavai nagyobb hatással voltak az idegenre, mint az én kétségbeesésem. Ha nem is hitt az igazunkban, a lovagiasság szabályait azért nem akarta megsérteni, nem erőszakolta rá társaságát két védtelen, tiltakozó nőre, akármifélék is legyenek, s hamarosan megvált tőlük, miután Monna Paulának elmagyarázta, miként érhetünk leghamarabb Párizsba, s még pénzt is adott velünk, hogy legyen miből fizetnünk az utat. A francia fővárosból írtam Heriot úrnak, apám legtöbbre becsült üzlettársának, ő pedig, amint levelemet megkapta, tüstént eljött értünk Párizsba... de itt is van már Monna Paula. Több pénzt is adok, mint amennyit kértél. Szívesen adom, kislányom, segíts ezen a fiatalemberen, ha mindenáron akarsz. De ne számíts a hálájára, kedves Margaretem!
Lady Hermione átvette a pénzes zacskót társalkodónője kezéből, és odaadta kis barátnőjének, az pedig átölelte a nyakát, jobbról-balról megcsókolta sápadt arcát, mely nedves volt az elbeszélésben felidézett bánat könnyeitől, aztán a kislány felugrott, megtörülte könnyes szemét, és gyors, határozott léptekkel távozott a Foljambe-lakosztályból.
Huszonegyedik fejezet
Ne járj te boltról boltra: itt olyat
Találsz, kinél sör és beretva együtt
Van - torkodat kívül-belül kaparni;
Ha ez kell csak, megvágnak így is, úgy is.
(EGY BORBÉLY SÖRMÉRÉSÉNEK
CÉGÉRFELIRATA)
Történetünknek ezen a pontján olvasóinkkal együtt ismét át kell települnünk Benjamin Suddlechopnak, az ügyes és tevékeny Ursula asszonyság férjének házába, ahol a mester, akárcsak a felesége, sokféle feladatot teljesített. Mert nemcsak megnyírta akárki bodros haját-szakállát, és hetyke, harcias kunkorba sütötte, vagy előzékeny lefelé hajló hullámba görbítette a keze alá kerülő bajszokat; nemcsak vért vett hébe-korba akár köpölyözéssel, akár pedig érvágással, kihúzta a benntört fogat, és elvégzett még más efféle apró orvosi szolgálatot, szinte ugyanolyan nagy szakértelemmel, mint patikárius szomszédja, Mr. Raredrench, hanem ugyanúgy kimért egy jó kupa sört, mint ahogy kihúzott bármely rossz fogat, és a hordót is ugyanúgy meg tudta csapolni, mint az ereket, s akiknek bajuszát nyírta, mindjárt meg is áztathatták a frissen nyírt bajuszt egy jó korsó sörben. Ezt a kétfajta foglalkozást mindenesetre más-más helyen űzte.
A Fleet Streetre hosszú, titokzatos borbélycégére nyúlt ki, s tarkára pingálva emlékeztetett a színes szalagokra, amelyekkel régebben szokás volt teleaggatni ezt a tisztes jelvényt. A kirakatban rózsafüzér módra felfűzött fogak díszelegtek, továbbá köpölyöző csészék, bennük vért utánzó piros rongy, annak jeléül, hogy a borbély eret vágni, köpölyözni és hólyagot húzni is tud, sőt még el is látja a beteget "kellő hozzáértéssel"; csak a mindezeknél sokkal jövedelmezőbb, de kisebb becsben tartott haj- és szakállnyírást nem illusztrálta semmi, ezek csupán írásban adattak tudtára a járókelőknek. Belül az üzletben elnyűtt bőrszék várta a vendégeket, melléje támasztva egy gitár vagyis pontosabban lant, amellyel a várakozó vendég elüthette idejét, míg az előtte levő kikerül Benjamin keze alól, s e becses zeneszerszám hangjai sokat nyúzták a szenvedő vendég fülét képletesen, míg Benjamin az állát nyúzta valóságosan. Egy szó, mint száz, a helyiségben minden a borbélykodó orvosról, azaz orvos-borbélyról árulkodott.
Hanem a hátsó szobának egészen más rendeltetése volt: rejtett ivónak használták, s egy kis zegzugos sikátoron át volt a bejárás, amely a kerítések mentén, számos udvaron át a Fleet Streetre vezetett ki, de Bacchusnak ebbe az eldugott templomába egy hosszú, szűk folyosón át Benjamin köztudomásúbb, közismertebb természetű borbélyüzletéből is be lehetett jutni; itt itta szép csendben reggeli sörét néhány vén korhely, s itt kapták meg a pálinkakedvelők reggeli adagjukat, miután előbb mindig a borbélyüzletbe nyitottak be, úgy téve, mintha borotváltatni akarnák magukat. Ebből a homályos söntésből viszont Ursula asszonyság lakosztályába vezetett egy hátsó feljáró, amelyről úgy tudták, hogy az asszonyság gyakran igénybe veszi változatos tevékenysége során, s nem is csak ő maga közlekedik rajta, hanem azok az ügyfelei is, akik nem akarják ország-világ elé tárni, hová járnak tanácsért. Így aztán, ahogy elmúlt a délidő, s a csendes, szerény köszörűsök (mert főképp ezek voltak Benjamin ivóvendégei) mind megitták a korsó sörüket, vagy a pohár pálinkájukat, az ivóhelyiség már más szerepet töltött be, s a hátsó ajtónál is rendszerint őrségváltás volt; a soros borbélylegény helyét elfoglalta Suddlechopné asszony maszatos kis írisze, a mulatt leányka. Titokzatosnál titokzatosabb vendégek adták egymásnak a kilincset; csuklyába s köpenybe bújt divatfiak, álarcos hölgyek, s a legkülönfélébb álruhát viselő kliensek siettek végig a kanyargós sikátoron a leselkedő szemek előtt, s már maga az a halk kopogás, melyre a kis félvér lány sűrűn nyitogatta az ajtót, az is kifejezte valamiképp, hogy bizalmas természetű ügyben járnak itt, és félnek a leleplezéstől.
Annak a napnak az estéjén, amelyen Margaret azt a bizonyos hosszúra nyúlt beszélgetést folytatta Lady Hermione-nal, Suddlechopné asszony megparancsolta a kis portáslánynak, hogy "úgy őrizze az ajtót, mint az uzsorás a pénzes ládáját", és "úgy vigyázzon, hogy ő bizony eltöri azt a sárga lábszárát, ha akárki mást beenged, mint..." Itt suttogóra fogta a hangját, úgy mondta meg az illető nevét. A kis szolgáló rábólintott, hogy érti, őrhelyére állt, és alig telt bele egy kis idő, már be is vezette az asszonyság színe elé ugyanazt a polgári lovagot, akin Beaujeu fogadójában olyan csálén állt a díszes ruha, s aki aznap, hogy Nigel először fordult meg ama rossz emlékű helyen, oly bátran megverekedett ott a harcias kapitánnyal. A kis mulatt lány így kiáltott fel az emeletre: - Nagyságos asszony, szép fiatal nemesúr, tiszta arany- meg bársonyruhában! -, de magában így szólt, míg az ajtót zárta: - Nemesúr, még mit nem! Annak a legénye, aki a sok tiktakot csinálja.
Mert mi tagadás (sajnálattal közöljük, és reméljük, hogy olvasóink éppúgy szívükön viselik a sorsát) - valóban a derék Jin Vin volt az, aki annyira elveszítette a józan eszét, és úgy elfeledte az őrangyala szavát, hogy nem átallott ilyen maskarát ölteni, és a legújabb szabású előkelő ruhában oly szórakozóhelyekre járni, ahol, ha a maga természetes öltözetében mutatkozik, egyszer s mindenkorra vége szakad pályafutásának; már úgy értve persze, hogy, ha abban a hacukában egyáltalán beengedték volna efféle helyre. Homlokán gondterhelt ráncok verődtek, díszes ruháján látszott, hogy idegesen és szórakozottan kapkodta magára, dolmányát félregombolta, öve rendetlenül meg volt csederve, úgyhogy a kardja messze elállt az oldalától, ahelyett, hogy kecsesen himbálózott volna a lábaszára mellett, a tőrét pedig, ezt a finoman metszett, aranyozott remekművet úgy dugta az övébe, mint a böllérkést a hentes a kék köténye korcába. Mellesleg megjegyzendő, hogy akkoriban az elegáns, előkelő ember jobban elkülönült a köznéptől, mint manapság, mert amit az udvari dámáknak az abroncsos szoknya s később a krinolin, ugyanazt jelentette az urak számára a kard: olyan ruházati kellék volt, mely óhatatlanul nevetségessé tette azt, aki megszokás híján esetlenül viselte. Vincentnek is egy-kettőre a lába közé fordult a kardja, megbotlott benne és mérgesen kiáltotta: - A fene egye meg! Ma má másodszor csinálja ezt velem... mintha csak lelke volna ennek az átokverte vasdarabnak, és tudná, hogy nem vagyok úr.
- No, no, kedves Jin Vin, csak nyugodtan, semmi baj, ne dühösködj! - csitította az asszonyság. - Ne is törődj ezzel a szamársággal. Egy derék, becsületes londoni mesterlegény többet ér, mint akármelyik divatfi, még ha a híres jogászkollégiumból szalajtották is.
- Addig voltam én derék és becsületes londoni mesterlegény, míg magát meg nem ismertem, Suddlechopné asszony - szólt Vincent -; hogy mivé tettek a tanácsai, azt inkább csak mondja ki maga, mert esküszöm Szent György lovagra, én bizony rágondolni is röstellek.
- Jaj, istenem - szólt az asszonyság -, hát így állunk? No, én erre csak egy orvosságot tudok... - azzal odament egy kis faragott sarokszekrényhez, kinyitotta egy kulccsal, amely vagy fél tucat másikkal együtt egy csomóban ezüstláncon lógott le a derekáról, s egy karcsú, vékony üvegű, fűzfavesszővel körülfont flaskát húzott onnét elő, meg két hosszú nyakú, öblös flamand borospoharat. Egyik poharat színültig töltötte a vendégének, a másikat jóval mértékletesebben csak a kétharmadáig, magának, s míg a drága szíverősítő simán, olajosan ömlött a két pohárba, többször is elmondogatta: - Valódi Rosa Solis, soha jobb itallal nem űzték el bogaras ember főfájását.
Jin Vin minden további nélkül, egy hajtásra felhörpintette az értékes nedűt, amit a hölgy csak apránként kortyolgatott, de semmi nyoma nem mutatkozott rajta a mondott jótékony hatásnak: ellenkezőleg, dühösen belevágta magát Ursula asszony bőrös karosszékébe, amelyben este pihengetni szokott, s kijelentette, hogy "ameddig csak a londoni harang kongása elhallatszik, nincs még egy olyan nyavalyás alak, mint ő".
- Hogy lehetsz olyan megveszekedett szamár, hogy ilyet gondolj magadról, fiacskám? - felelte Suddlechop asszonyság. - De hát így van ez már a gyerekekkel meg a bolondokkal; sose tudják, mikor van jó dolguk. Hisz az egész Szent Pál-kerületben nincs még egy legény, akár sapkás, akár tollas-kalapos, aki annyi kegyes pillantást kapna a lányoktól, mint te, mikor sapkádat félrecsapva, botodat hónod alá véve végigparádézol a Fleet Streeten. Hisz magad is tudod, hogy a bírónétól kezdve egészen a sikátorban tanyázó cifra leányzókig egy se fér a bőrébe, ha arra jársz, mind utánad kukucskál a tenyere mögül: te meg nyavalyás alaknak tartod magad! Pedig hetvenhétszer elmondtam már ezt neked, de oda se neki, mintha egy nyűgös gyereknek énekelném a "Londoni harangokat", hogy a síró baba végre elhallgasson!
Ursula asszonyság hízelgésének ugyanaz lett a sorsa, mint a szíverősítőjének, a fiú lenyelte, s jól is esett neki, de egy fikarcnyit sem csillapodott tőle haragos kedve. Nevetett egy nagyot, félig-meddig, mint aki megveti az effélét, félig meg, mint akinek azért mégiscsak tetszik, ha legyezgetik a hiúságát, de azután komor pillantást vetett Ursley asszonyságra, s úgy felelt utóbbi szavaira.
- Tényleg úgy bánik velem, mint egy kisgyerekkel; ugyanazt a buta nótát fújja állandóan, pedig biz' isten, annyit se törődök vele, mint egy öreg rézpitykével.
- Értem! - szólt Ursley asszonyság. - Nem törődöl vele, ha minden leány szíve a tied is, innentől Whitechapelig, csak egy legyen jó szívvel hozzád, a te kis szeleburdid!... Egyszóval igaz szerető vagy... Nohát csak türelem, fiam, meglátod, én leszek végül az a kapocs, ami összefog benneteket.
- Ideje volna - szólt Jenkin -, mert mostanáig inkább ék volt köztünk, mint kapocs.
Suddlechopné asszony eddigre épp kiitta a poharát, mely nem épp az első volt aznap; és elképzelhetni, hogy bár jól bírta a szeszt, s ha mértékletesen nem is, mindenesetre óvatosan bánt az itallal, béketűrő kedélyének azért nem használt az esti poharazás.
- Hálátlan, goromba csirkefogó - rikácsolta -, nem tettem meg mindent eddig is, hogy úrnőd kegyét elnyerd? Úgy bolondul az előkelőségért, az a szeleverdi beképzelt skót csitri, akár egy walesi a sajtért, és ha nem is mutatja, folyton csak azon jár az esze, mint uzsorásnak a pénzen, hogy az apja attól a Dalmicsoda hercegtől, vagy hogy az ördögbe hívják, származik. És ha törik, ha szakad, férjhez nem megy máshoz, mint úrhoz... márpedig én urat csináltam belőled, Jin Vin, ezt az egyet nem tagadhatod.
- Tudja, mit csinált belőlem? Szamarat! - mondta Jenkin végignézve a kabátja ujján.
- A szamárságtól még akárki lehet úr - nevetett erre Ursley asszony.
- És ami ennél is rosszabb - szólt, hirtelen mozdulattal elfordítva a fejét, s ültében kényelmetlenül fészkelődve -, gazembert.
- Attól meg éppen hogy úr lehetsz - szólt az asszonyság zavartalan derűvel -, ha valaki vidám képet vág önnön szamárságához, és gazemberségei nem hozzák zavarba, az manapság bizony egykönnyen felülkerekedik akárki becsületes, komoly emberen. Régen volt az, talán még Arthur király, vagy a mesés Lúd király idején, hogy bemocskolta címerét az az úriember, aki a józan ész és a becsület törvényeit nem mindig tartotta tiszteletben... Manapság a pimasz tekintet, a fürge kéz, a szép ruha, cifra káromkodás és a szertelen különcködés képessége teszi finom úrrá az embert.
- Csak beszéljen - szólt Jin Vin -, tudom én, mi lett belőlem, mióta kugli és méta helyett teniszre adtam a fejem, becsületes angol sör helyett híg bordóit és savanyú rajnait iszom, marhasült és jó húsos puding helyett fajdkakassal, rákkal tömöm a hasam, mióta botomat kardra, sipkámat tollas kalapra, becsületes parolámat káromkodásra cseréltem, s ugyanígy karácsonyi perselyemet a kockarázó dobozra, vallásomat az ördög zsolozsmájára, tisztességes jó nevemet pedig... hallja-e, legszívesebben beverném a fejét, maga vén szipirtyó, valahányszor elgondolom, hogy a maga tanácsa juttatott ide.
- Kinek a tanácsa? No, kinek a tanácsa? Mondd még egyszer, te kis csúszó-mászó háziszolga, mondd csak még egyszer, ki volt a tanácsadód! - válaszolta Ursley asszonyság fülig vörösen a sértődöttségtől. - Gyerünk csak, barátocskám, ki mondta neked, hogy hazárdjátékos légy, és még lopásra is vetemedjél, ahogy saját magad megvallottad... Uram, ments meg a gonosztól! - és nagy ájtatosan keresztet vetett.
- Ide hallgasson, Suddlechopné asszony - pattant fel szikrázó szemmel Jenkin -, engem nem olyan fából faragtak ám, mint a férjét! Jobban tenné, ha nem felejtené el, kinek a küszöbét sepergették meg, mikor legutóbb Skimmingtont járattak[98] egy magafajta házsártos szipirtyóval.
- Előbb látlak én téged Holborn felé járni - mondta Ursley asszony, aki most már úgy felhergelődött, hogy egy hízelgő szava sem maradt -, kötéllel a nyakadban, pappal az oldaladon.
- Az meglehet - felelte Jin Vin élesen -, ha ezután is, mint eddig, magára hallgatok; de előbb még megtudja, mennyit ér a szavam a Fleet Street-i serény céhlegények közt. Igenis, maga vén boszorkány, majd én teszek róla, hogy meghajszolják utca hosszat, mint kerítőt és bűbájolót, és vörösre mázolva hurcolják kordén a bridewelli-i dologházig, míg az összes rézüst, ami csak a Temple-Bar és a Szent Pál közt található, úgy csörömpöl a menet előtt, mintha az ördög püfölné a vasvillájával.
Ursley asszony arca bíborszínűre vált a méregtől, felragadta a félig üres üveget, és kis híján Vincent fejéhez vágta, legalábbis így látszott a mozdulatából, de azután mintegy komoly belső harc árán lenyelte ádáz haragját, és az üveget arra használva, amire kell, példás fegyelmezettséggel színig töltötte a két poharat, majd békítő mosollyal, mely nyájas, barátságos ábrázatához sokkal inkább illett, mint az előbbi mérgeskedés, így szólott:
- Idd csak ki, Jin Vin, jószívvel adom, akárhogy is rám dühödtél mostan, pedig anyád helyett anyád voltam, mióta csak ismerlek.
Jenkin jó angol természete nem tudott ellenállni ennek a hathatós kínálásnak, színtiszta jóindulatból ki is itta hát az asszonysággal a békepoharat, majd félig zsörtölődve, félig az iménti dühkitörését mentegetve így szólt:
- Hiszen tudja, Ursley néném, maga beszélt rá arra, hogy ebben a cifra holmiban parádézzak, meg hogy abba az istenverte fogadóba menjek, s ott az előkelő urakkal együtt kakaskodjam, mert azt mondta, hogy ha már a kerületünkben én voltam a legény, hamarosan az leszek a fogadóban is, és tízszer annyit nyerek majd a kártyán, mint eddig a pénzdobálós játékon, és éppúgy duplát fogok dobni a kockával, mint ahogy a kuglipályán is mindig kilencet ütök, meg azt is mondta, hogy olyan híreket hozhatok onnét, amivel mind a ketten megcsinálhatjuk a szerencsénket, ha maga egyszer kézbe veszi a dolgot... aztán látja, mi lett belőle? Semmi!
- Úgy van, ahogy mondod, fiam - szólt az asszonyság -, de hát légy egy kicsit türelmesebb. Rómát sem egy nap alatt építették fel, te sem szokhatsz bele az udvaroncruhába egy hónap alatt, mint ahogy az is szokatlan volt eleinte, amikor a hosszú kabátodat a mesterlegények térdnadrágjára és feszes dolmányára cserélted; a kártyajátékban meg okvetlen számítani kell arra, hogy az ember veszthet is: aki legtovább bírja, az söpri be a bankot.
- Az ám, a bank söpört be engem - válaszolta Jin Vin -, de még hogyan! Persze, bár ez lenne a legrosszabb, csakhogy ezért a szép mulatságért még adósságba is keveredtem, a számadás napja pedig egyre közeledik, s akkor a mesterem megtudja, hogy húsz aranyom hiányzik. Szegény öreg apámat fogják majd idecitálni, hogy fizesse meg, én pedig... Könnyebbséget szerezhetek a hóhérnak azzal, hogy önkezemmel kötöm fel magam, vagy mehetek Virginiába szerencsét próbálni.
- Ne kiabálj, fiam, még meghallják - mondta Ursula asszonyság -; hanem mondd csak, miért nem kérsz kölcsön pénzt valamelyik barátodtól, hogy fedezd a hiányodat? Aztán amikor az ő számadása is eljön, megint kölcsönvehetnél a te bevételedből, és megadhatnád neki.
- Erről szó sem lehet, elegem van az ilyesmiből - mondta Vincent. - Tunstall biztos szívesen adna kölcsön, szegény fiú, lenne is annyija neki magának, de az a koldus úri rokonsága mindenét elszedi, így aztán úgy áll ott szegény, mint a nyírfa tél közepén. Nem, az én sorsom már megpecsételődött, s a pecsétre az van írva: bukás.
- Hallgass, te gyáva fajankó - szólt Ursley asszonyság -, nem hallottad még, hogy ahol legnagyobb a veszedelem, közel a segítség? Meglátod, megtaláljuk a módját, hogy kikeveredj a bajból, hamarabb, mint gondolnád. Hidd el, nem tanácsoltam volna azt, hogy erre az útra térj, de hát te éppen Margaret kisasszonyt szemelted ki magadnak, és senki mással be nem érted volna. Ha már így volt, mi mást mondhattam volna, mint hogy rázd le a polgári élet nyűgét, s próbálj ott szerencsét, ahol bárki vagyonra tehet szert?
- No hát, én is emlékszem a maga szép terveire, éppen eléggé - mondta Jenkin -, hogy majd bemutat neki, amikor a gavallérságban már tökélyre vittem, s gazdag leszek, mint egy császár, ő pedig majd csodálkozik, hogy nem más vagyok, mint a szegény Jin Vin; én, aki a reggeli kakaskukorékolástól az esti harangszóig csak lestem-vártam, hogy egyszer rám tekintsen... de semmi sem lett ebből a sok jóból, sőt, arra a híres karvalyra, a verebek rémére vetette a szemét, ugyanazon díszes uraságra, aki az utolsó pennymből is kiforgatott, hogy verje meg az átok; és most már mindenem odavan: szerelmem, pénzem, becsületes nevem, pedig még a szegődött időmet sem töltöttem le, és mindez a sok csapás maga miatt ért engemet. Maga Sötétség Öreganyja.
- Kedves fiam, Jin Vin, jobb lesz, ha a tisztességes nevemen szólítasz - válaszolta Ursula mézesmázos hangon, mely mögül újra kiérződött haragja -, mert tudod, szent azért nem vagyok, csak egy szegény bűnös asszony, akinek épp annyi türelme van, amennyivel a mindenképp szükséges mérget lenyelheti. Hogyha pedig rossz tanácsommal ártottam is neked, azért még jóvátehetem, és jóvá is teszem most mindjárt, hasznos tanáccsal. Ami azt a húsz aranyat illeti, ha csak ez hibázik a számadásodból, nesze itt van egy szép zöld erszény, találsz benne annyit, amennyi kell. A vén Crosspatch szabót pedig szépen megkérleljük, hogy adjon hosszú hitelt a ruhádra, és...
- Jaj, öreganyám, igaz ez, nem álom? - szólt Jin Vin, alig akarván hinni a szemének-fülének.
- Akár megesküszöm rá, nohát - válaszolta az asszonyság -; aztán most is a Sötétség Öreganyja vagyok-e, he, Jin Vin?
- Még hogy a Sötétség Öreganyja! - kiáltott fel Jenkin, s elragadtatásában átölelte a tekintélyes asszonyságot, és olyan szívből jövő, s éppen nem kelletlenül fogadott csókot nyomott még mindig takaros orcájára, hogy akkorát szólt, mint egy puskalövés -; szép világosságom édesanyja, tündöklő napom, amely felkelt, hogy eloszlassa minden bánatomat... jobb anyám, mint az igazi, mert ő szegény, csak megszült erre a bűnös és gondokkal teli világra, a maga idejében jött segítsége viszont bűntől-gondtól megszabadít. - S a jólelkű fiú heves mozdulattal hátravetette magát a karosszékben, és keze fejével megtörölte könnyes szemét.
- Akkor hát nem fogsz tenni róla, hogy Skimmingtont járassanak velem - kérdezte az asszonyság -, és nem hurcoltok kordén a dologházba, míg a környék minden rézüstje a menet előtt csörömpöl?
- Előbb vigyenek engem akasztani - válaszolta bűnbánóan Jin Vin.
- No hát, akkor meg húzd ki magad szépen, törüld meg a szemed, és ha igazán örülsz annak, amit kaptál, hallgasd meg, hogyan viszonozhatod a legkönnyebben.
- Hogyan? - kérdezte Jenkin Vincent, ültében felegyenesedve. - Hát ára van annak, hogy kisegített?
- Igenis, ára van - szólt Ursley asszonyság -, mert tudd meg: szívesen vagyok szolgálatodra ezzel a pénzzel, de nem az enyém, hanem úgy adta valaki, hogy egy bizonyos feladatra megbízható embert keressek... Mi bajod már megint? Hát olyan bolond vagy, hogy megharagszol, ha nem kapsz meg ingyen egy zacskó pénzt? Szeretném tudni, hol osztogatnak ilyesmit. Sokfelé jártam, de ingyen pénz sohasem hevert az utamban, annyit mondhatok.
- Nem, asszonyom - mondta szegény Jenkin -, nem úgy gondoltam; mert elhiheti, hogy pénzhez jussak, csontig lenyúznám a munkába ezt a tíz ujjamat, csakhogy... - s itt elhallgatott.
- Csakhogy, csakhogy, mi az, hogy csakhogy? - kérdezte Ursley asszony. - Azt mondod, kész vagy megdolgozni a pénzedért, mégis, amikor felajánlom a munkát, olyan görbén nézel rám, mint Lincolnra az ördög.
- Jobb nem emlegetni az ördögöt, öreganyám - mondta Jenkin. - Épp ő járt az eszemben nekem is. Mert tudja, ahová én jutottam, pontosan ott szokott a pénzzel a kezében megjelenni, hogy a kétségbeesett nyomorult lelkektől elcsalja az örök üdvösséget! Hanem én ebben a nehéz néhány napban erősen feltettem magamban, hogy inkább maradok bűnben, gondban, szégyenben, ahogy vagyok, s ahogy maradok is, azt hiszem, Ursula asszony, mint hogy rossz úton menekedjem meg szorultságomból; így hát jól gondolja meg, mivel akar kísértésbe vinni, hogy megtörjem ezt a szent fogadalmat.
- Még hogy én viszlek kísértésbe - mondta Ursula -, szó sincs róla, sőt, mivel látom, hogy önfejű vagy, és nem akarsz semmi áron a jó szóra hallgatni, inkább elteszem ezt az erszényt a zsebembe, és majd keresek erre a munkára mást, aki jó szívvel, hálásan el fogja végezni. Te meg csak menj a magad útján, szegd meg a szerződésedet, tedd tönkre apádat, veszítsd el a jó hírnevedet, és a szép Margaret kisasszonynak mondj örökre búcsút.
- Várjon csak - szólt Jenkin -, maga is olyan, mint minden asszony, csak kapkod összevissza. Mondja meg előbb, mit akart ajánlani.
- No hát, nem nagy dolog egyáltalán, csupán egy bajba jutott előkelő uraságot kellene megszöktetni a Temzén, elvinni valahová az Isle of Dogs tájára, vagy még tovább, ahol elrejtőzhetik, míg módjában nem lesz külországba menekülni. Ha jól tudom, te úgy ismered a folyópart minden szegletét, mint az ördög az uzsorást, vagy a koldus a tányérját.
- A fene essen a hasonlatába, jóasszony - szólt a mesterlegény -, mert az ördög tanított arra a tudományra, és koldulás lesz a vége. Hanem mit művelt ez az úriember, hogy olyan nagyon bujdokolnia kell? Csak nem pápista? Vagy valami újabb Puskapor Összeesküvés tagja? Remélem, nem valami Caterby-Piercy-féle ügybe akar engem is belekeverni?
- Szégyelld magad! Kinek tartasz? - felelte Ursula asszonyság. - Vagyok én is olyan hivő keresztyén asszony, mint akármelyik papné, igazán csak a dolgomtól nem érek rá mindig templomba járni, legfeljebb, ha minden karácsonykor... Isten ments, dehogy keveredem pápista ügyekbe. Ez az úr csak annyit vétett, hogy kardot vont valakire a Királyi Parkban...
- Micsoda? - csattant fel Vincent.
- Nono, úgy látszik, tudod, kiről van szó. Pontosan róla, igen, akiről annyit beszéltünk. Lord Glenvarlochról.
Vincent felugrott ültéből, és gyors, ideges léptekkel járkált fel-alá a szobában.
- Lám, lám, mindig ilyen vagy... előbb semmi sem érdekel, aztán egyszerre csak robbansz. Kornyadozol abban a bőrszékben, nincs benned több élet, mint kerti mulatságkor a gerendán lógó röppentyűben... míg meg nem gyújtják! Akkor aztán sss!... te is egyszerre odafönt vagy a magas égben, se látsz, se hallasz, se a szavadat nem érteni. Ha már eléggé kifáradtál ebben a járkálásban, leszel szíves megmondani, mit határoztál? A dolog ugyanis sürgős. Tehát hajlandó vagy segíteni, vagy sem?
- Nem, nem és nem - felelte Jenkin -, hát nem maga mondta, hogy ebbe az úrba szeretett bele Margaret?
- Nem egészen - felelte az asszonyság -; Margaret csak úgy képzeli, hogy szereti, s én nem jósolok valami hosszú időt az érzelmeinek.
- De hát nem az imént mondtam magának azt is - válaszolta Jenkin -, hogy ő volt az, Glenvarloch, aki mindenemből kiforgatott Beaujeu fogadójában, még a becsületemből is, mert többet nyert el tőlem, mint amennyim valójában volt?... Ó, az az átkozott pénz, amit a Shortyard mészáros adott aznap reggel kontóra a Szent István-templom órájának megjavításáért! Ha nem hozta volna úgy a balszerencsém, hogy az a pénz nálam legyen, akkor csak a magamét szórhattam volna el hiába, s nem szennyezem be a becsületemet. Nem volt elég, hogy engem csaltak, mind ahányan voltak, még az utolsó öt aranyamat is elnyerte a kishalak cápája!
- Mind igaz - szólt Ursula asszonyság -; tudom, hogy így volt, és azt is elismerem, hogy ha Lord Glenvarloch volt az utolsó, akivel játszottál, jogod van őt okolnod bukásodért. Továbbá elismerem, mint mondtam is már, hogy Margaret némiképp versenytársaddá tette. De most, amikor az a veszély fenyegeti, hogy levágják a kezét, azt hiszem, igazán nem kellene erre gondolnod.
- Már hogy is ne! - mondta az ifjú polgár. - Még hogy lemetélik a kezét? Felőlem ugyan fejét is vehetik, azt se bánom. Fejével-kezével művelte azt, amivel engem nyomorulttá tett.
- Nem volna mégis bölcsebb, ó, mesterlegények fejedelme, megvenni rajta a tartozásodat, vagyis ugyanazon skót lord által, aki, mint mondod, pénzedet, szeretődet egyaránt elcsalta, most gyorsan visszaszerezni mind a kettőt?
- És honnét meríti bölcsességed e szép reményeket, Ursula asszony? - kérdezte a legény. - Az még érthető, hogy a pénzemet visszanyerem, feltéve persze, ha maga célt ér velem... de szép Margaretemet, ó, hogy is szerezhetném vissza azzal, hogy azt a lordot szolgálom, akit ő abba a csökönyös kis fejébe vett? El sem tudom képzelni, hogyan gondolja.
- Ez azért van - mondta Ursula asszonyság -, mert megmondom egyenest, annyit se értesz a nők lelkületéhez, mint a ma kikölt csibe. Ide figyelj! Ha azt kell jelentenem Margaretnek, hogy az ifjú lord szerencsétlenül járt miattad, mert udvariatlan módon megtagadtad tőle segítségedet, akkor, fiam, téged örökre meggyűlöl az a lány. Éppen úgy utálni fog, mint azt a hentest, aki bárdjával lenyisszantja az úrfi kezét, s mellesleg csak annál jobban beléhabarodik a lordjába. Egész London másról sem akar majd hallani, mint róla, legalább három hétig mindenki róla beszél, őrá gondol, és az egész hűhóból annyi hasznod lesz majd, hogy a lordot soha, de soha ki nem verheted már Margaret fejéből; mert a lányok semmit sem szeretnek jobban, mint ha valami közük lehet egy efféle nevezetes személyhez, akinek a nevét mindenki emlegeti. Így hát, ha a lordot kézlevágásra ítélik, hidd el, édeskevés remény van arra, hogy Margaret valaha is elfelejtse. Én is láttam egy derék úr kivégzését, a szép ifjú Babingtonét, még a királynő alatt, és egy év múlva is az eszemben volt, ahogy fölakasztották szegényt, pedig akkor még kislány voltam. Azonkívül akármi történjék is, akár elítélik Lord Glenvarlochot, akár felmentést kap, minden bizonnyal Londonban marad, és az a szamár lány továbbra is róla fog képzelődni. Ha viszont megszökik...
- No, hadd halljam, mit használ vele nekem? - szólt Jenkin.
- Ha megszökik - folytatta érvelését Ursley asszony -, évekig kerülnie kell majd a királyi udvart, ha ugyan valaha is beteheti oda a lábát, s akit nem látnak, azt elfelejtik. Ez az, amit tudnod kellene.
- Igaz, de mennyire igaz - mondta Jenkin -, úgy beszél, mint a bölcs orákulum, drága Ursula asszony.
- No látod, tudtam én, hogy végül hallgatni fogsz a jó szóra - mondta a furfangos asszonyság -; és ugye tudjuk már, hogy ha ez a híres lord végül egyszer s mindenkorra eltűnik a láthatárról, ki lesz a mi kis kedvencünk legfőbb bizalmasa, s ki töltheti be a szívében támadt ürességet? Ki más, mint te, mesterlegények gyöngye? Hiszen láthatja majd, hogy az ő kedvéért úrrá lettél leghevesebb érzelmeiden is, ezért pedig minden nő hálás; ráadásul még hős is leszel, aki kockázatot vállaltál azért, hogy teljesüljön hölgyed kívánsága, s kit is szerethetne jobban egy nő, mint azt, aki bátran teljesíti akaratát? És akkor majd egyedül te leszel az, aki ismered a titkát, tehát kedvesnek, figyelmesnek kell lennie hozzád, a bizalmasa is te leszel, egyre-másra négyszemközt kíván beszélni veled, míg végül már csak egyik szemével sír távollevő szerelme után, s másikkal rád kacsint, aki ott vagy mellette... s ha akkor sem tudod, hogyan hajlítsd magadhoz a szívét, akkor nem is vagy az az eleven, talpraesett fiú, akinek ismerlek. Jól beszélek?
- Bölcsen beszél, felséges Ursula császárnő - mondta Jenkin Vincent -, engedelmeskedem akaratának.
- Ismered-e eléggé Alsatiát? - kérdezte a tudós asszonyság.
- De még mennyire - bólintott erre Jenkin -; eleget kockáztam én ott annak idején, mielőtt úrrá nem vedlettem, és annak a hamis nevű Savalir Bozsónak díszes vendégei közé nem álltam... mondhatom, a kettő közül a fogadó a gonoszabb varjútanya, akármilyen szép tollak lengenek is az urak kalapján.
- És terád adnak valamit az alsatiabeliek is, nem?
- Ó, csak megint a kordbársony zekémben lehessek, hónom alatt a régi jó botommal, akár éjfélkor is éppúgy végigsétálhatok Alsatián, mint délben a Fleet Streeten; egy sem akad közöttük, aki bele merne kötni a legények fejedelmébe, a furkósok királyába... jól tudják, hogy a környék összes markos legényét rájuk csődíthetem.
- És ugye a vízi népet is ismered?
- Hogyne, szót értek én minden evezőssel Richmondtól Gravesendig, és ismerek minden vízi embert John Taylortól, a költőtől kezdve egész a Vigyorgó Kis Griggig, akinek evezés közben mindig fültől fülig ér a szája, mintha valami jó tréfán nevetne.
- És, ha úgy jön sora, meg tudsz játszani mindenféle mesterségű embert, evezőst, mészárost, bakát, más effélét, igaz-e? - folytatta Ursula.
- Nincs még egy legény a városban, aki úgy eljátszana akármi maskarát, mint én, ezt kegyed is tudja, Ursula asszonyság - válaszolta a mesterlegény. - Még a Fortuna vagy a Ball színészei se alakítanák különbül bármi rendű és rangú ember szerepét... csak egyet nem tudok játszani: urat. Ha ezt az átkozott cifra rongyot, amit az ördög aggatott rám, végre ledobhatom magamról, akármilyen ruhába bújtat, úgy fog állni rajtam, mintha csak abban születtem volna.
- Nos, az átalakulásodat még megbeszéljük, ha eljön az ideje - mondta az asszonyság -, akkor aztán megfelelő ruhát is találhatunk hozzá, meg persze pénzmagot, mert abból is kell még egy marék, hogy az ügyet simán, szépen le lehessen bonyolítani.
- Igen ám, asszonyság, de honnét lesz az a pénz? - kérdezte Jenkin. - Választ várok erre a kérdésre, mielőtt hozzányúlnék.
- Már megint kérdezősködöl, bolond! Hát gondold például, hogy én adom kölcsön a kisasszonykának, szíves örömest, mi rossz van abban, no!
- Látja, ezt az egyet nem hiszem - vágta rá Jenkin -, mert nagyon is jól tudom, hogy magának, asszonyom, nincs kölcsönözni való pénze, és ha volna, se adná oda; ezzel ne is próbálkozzék. Biztos vagyok benne, hogy Margarettől kapta a pénzt.
- No te gyanakvó lélek, és ha tőle van, mit cselekszel akkor? - kérdezte Ursula.
- Csak azt - felelte Jenkin -, hogy tüstént hozzá megyek, s kikérdezem, hogy jutott hozzá, mert inkább felkötöm magam, semhogy sorsára hagyjam azt a szegény lányt, ha nem becsületes úton-módon szerezte a pénzt. Éppen elég baj szakadt az én nyakamba, szó sem lehet róla, hogy még ő is bajba keveredjék a miatt a csirkefogó miatt. Szaladok hozzá, s figyelmeztetem a veszélyre; lelkemre mondom, megteszem!
- Megőrültél, hogy ilyet akarsz művelni? - szólt ijedten Suddlechopné. - Figyelj csak ide egy kicsit. Nem tudom pontosan, kitől kapta a pénzt, de azt tudom, hogy keresztapja házánál jutott hozzá.
- Ugyan, ne mondjon ilyet! Heriot uram még Franciaországban van - szólt Jenkin.
- De Judith asszony otthon van ám - felelte Ursula -, aztán meg ott az a külföldi hölgy is, akit Heriot uram kísértetének neveznek... az soha ki nem mozdul a házból.
- Igaz, igaz, Suddlechopné asszony - szólt Jenkin -, és azt hiszem, fején is találta a szöget... azt mondják, az az úrhölgy bővében van a pénznek... akkor hát semmi baj, ha Margaret megtalálta a tündérek kincsét, igazán úgy szórja el, ahogy akarja.
- Ó, Jin Vin - szólt az asszonyság, csaknem suttogásra fogva a beszédét -, bezzeg, nekünk is volna aranyunk bőven, ha annak az úrhölgynek a titkában olvasni tudnánk.
- Aki akarja, próbálkozzék vele - mondta Jenkin -, én nem ácsingózom olyasmi után, amit nem kötöttek az orromra... Heriot uram derék, becsületes polgár, London város büszkesége, joga van rá, hogy olyan rendet tartson odahaza, amilyen neki tetszik. Két évvel ezelőtt azt beszélték, hogy november ötödikén fel fogják forgatni a házát, mert apácákat rejteget, mint az öreg Lady Foljambe; de Heriot uramért tűzbe mennének a mesterlegények, össze is toboroztunk annyi markos legényt, hogy felforgatták volna a felforgatókat, ha lett volna merszük cselekedni.
- Jól van, hagyjuk ezt most - szólt Ursula -, hadd halljam inkább, hogyan tudsz az órásboltból egy vagy két napra távol maradni, hiszen gondolhatod, hogy ennyi időre szükség lesz a vállalkozáshoz.
- Nos, erre nem tudok mit szólni - mondta Jenkin. - Mindig becsülettel szolgáltam, és semmi kedvem épp most csavargóvá is lenni, hogy miután elloptam a mesterem pénzét, most már az idejét is elraboljam.
- Ó, de hisz éppen arról van szó, hogy visszaszerezd a pénzét - mondta Ursula -, hisz másképp aligha fogja viszontlátni! Nem kérhetnél szabadságot, hogy meglátogasd esseyi nagybátyádat? Miért ne lehetne beteg az öregúr egy-két napig?
- Hát ha okvetlen meg kell lenni - mondta Jenkin nehezet sóhajtva -, de mondhatom, nem egyhamar lépek megint ilyen görbe útra.
- Akkor most eridj - szólt az asszonyság -, kérd el magad már ma estére, aztán gyere vissza, és bemutatlak a másik emberemnek, akit rajtad kívül még alkalmaznunk kell. Várj no!... Mi ütött beléd? Csak nem állítasz be a mesteredhez ebben az öltözetben? A ládád, benne a legényruha, itt van a gyékényes szobában, menj és öltözz át, amilyen gyorsan csak tudsz.
- Jaj, igazán úgy érzem magam, mint aki megzavarodott, mintha ez a bolondgúnya valóban akkora szamarat csinált volna belőlem, amilyet nem egyet láttam efféle díszben. De csak megszabadulhassak már ettől az idegen cafrangtól, ezennel megfogadom, ha csak egyszer is azon kap, hogy ilyenbe bújtam, akármikor eladhat a cigányoknak, hogy bögrét, batyut, piszkos rajkót, mit hordjak utánuk holtom napjáig.
Így szólván, ment a másik szobába, hogy átöltözzék.
Huszonkettedik fejezet
A sors nem végzi dolgunk - mint a szél,
Sodor csupán; s ha elbóbiskolunk
A kormánynál, szelünk, mely révbe vinne,
Zátonyra hajt... Vigyázz tehát, hajós,
Jó szélben éppúgy, mint viharban!
(RÉGI SZÍNDARAB)
Nigelt, akit a címlapon tett ígéretünk szerint végig kell kísérnünk kalandjain, míg jussát meg nem kapja, utoljára az uzsorás Trapbois házában hagytuk, bánatosan és egyedül, amint épp a jurátus sorait olvasta, a levelet, amelyet barátja maga helyett küldött, tudatván benne, miért nem látogathatott személyesen is Alsatiába. Úgy látszott tehát, hogy egyelőre megszakadt az utolsó csekélyke összeköttetés is, melyet Nigel a társadalom tiszteletre méltó és becsületes rétegeivel fenntarthatott. Ez bizony fájdalmas felismerés volt, sőt a lord büszke lelkének fölöttébb megalázó is.
Az ablakhoz lépett, s kitekintvén, azt kellett látnia, hogy az utcát vastagon megüli az a sűrű, piszkos, sárga színű köd, amely oly gyakran lepi el London és Westminster alacsonyan fekvő részeit. A tapintható, nyirkos homályban, mint megannyi kísértet, úgy imbolygott két-három korhely, akire azon a helyen virradt a reggel, ahol az estétől búcsút vettek, s akik most tántorgó léptekkel, részegségükben is éber ösztönnel tapogatóztak hazafelé, hogy víg tivornyájuk után, amelyben nappallá tették az éjszakát, végigaludják a napot, mintha csak éjszaka lenne. Bár a város többi részén javában benne jártak már a délelőttben, itt alig hajnalodott még, és nem hallatszott a különféle műhelyek zaja sem, amely máshol mindenütt rég felverte a leglustább hétalvót is. Csúf és leverő volt az a kép, amely Lord Glenvarloch szeme elé tárult, így hát elfordult az ablaktól, s a bérelt szoba formáját és bútorzatát kezdte mustrálgatni.
A berendezés nagy része valamikor fényűző és különleges holmi lehetett: többek közt volt ott egy óriási négyoszlopos tölgyfa ágy, amelyen annyi volt a faragás, hogy egy hadihajó orrának is elég lett volna, s hozzá annyi függöny, hogy az meg elég lett volna e hajóra vitorlának. Egy nagy tükör is díszelgett a szobában, súlyos aranyozott rézkerettel, velencei műremek, mely bizonyára sok pénzt megért, míg ketté nem repedt, de ez a repedés most végigszántott egyik szélétől a másikig, úgy kettévágva a sima felületet, mint a Nílus Egyiptomot. A székek mindegyike más-más alakú és stílusú, egyik faragott, másik aranyozott, némelyik mintás bőrüléssel, olyik meg hímzett ülőkével, de nem akadt egy se, amelyik ne lett volna törött, szakadozott, szúette roncs. A kandalló felett "Zsuzsanna és a vének" képe lógott, egyébként kitűnő festmény, csak sajnos, a patkányok erősen kikezdték a szemérmes szépség orrahegyét, valamint az egyik agg hódoló szakállát.
Vagyis mindaz a limlom, amit Glenvarloch itt láthatott, alighanem árverésről került ide, vagy csődbe jutott emberek adogatták el egy-egy darabját szorultságukban, bár az is meglehet, hogy vagy valami kis zálogkölcsönző eldugott boltjában vásárolták fel az egészet pár pennyért, s aztán összehordták ide egy halomba, a rend vagy a jóízlés legkisebb igénye nélkül, mint egy áruraktárba.
Nigelt ez a hely a tengerparti házakra emlékeztette, melyeket igen gyakran a hajóroncsok maradványaival rendeznek be, mint ahogy ezt a szobát meg minden bizonnyal tönkre ment pazarlók elkótyavetyélt ingósága töltötte meg. "Bizony az én hajóm is az örvényben van már - gondolta Lord Glenvarloch -, ámbár a roncsa nem sok hasznára lesz majd a kapzsi fosztogatóknak."
Jelen állapotában főképpen az üres tűzrostély kötötte le figyelmét, otromba nagy vasalkotmány, mely a kandallóban állt, félrebillenve, három rézveretes, oroszlánkarmokkal díszített lábon, míg a negyedik lába valami baleset folytán meggörbült, s így büszkén előrelendült, mintha a következő pillanatban dobbantani akarna, vagy az a becsvágyó kívánság lendítette volna a magasba, hogy meginduljon a szoba közepe felé. Nigel arcán halvány mosoly suhant át, mikor ez a képtelen ötlet eszébe villant. "Szó sem lehet róla, hogy elszaladj - gondolta aztán -; csontig hat ez a köd, be kell gyújtani."
Így hát lekiáltott a súlyos tölgyfa karfájú, széles lépcsősor tetejéről, ahonnan még néhány szoba nyílt az övén kívül, mert a ház régi volt és meglehetősen tágas, de hiába próbálkozott kétszer-háromszor is, hívására senki sem felelt, ezért aztán kénytelen volt felfedező útra indulni, hogy kerítsen valakit, aki elvégzi körülötte a szükséges teendőket.
Nigelt a régi skót világ szokásainak megfelelően igénytelen egyszerűségre és edzettségre nevelték, de másrészt azért hozzászokott, hogy sokan hódoljanak és engedelmeskedjenek neki, s mindig legalább egy, de esetleg több szolga is legyen körülötte. Skóciában ez a szokás járta minden úriháznál, mert a szolgák bére alig volt több a semminél, s a rangos, befolyásos ember akkora személyzetet tarthatott, amekkorát csak akart, csupán a cselédség élelméről, ruházatáról és védelméről kellett gondoskodnia. Nigelt tehát szégyen és harag emésztette, amikor tapasztalnia kellett, hogy senki sem ugrik a szavára; s csak annál jobban mérgelődött, mivel haragudott magára, amiért efféle apróság bosszantja, miközben sokkal, de sokkal nagyobb bajok tornyosulnak a feje fölé. "Nem hiszem, hogy ekkora házban meg tudnának lenni szolga nélkül" - mondta magában, míg áthaladt egy előszobaféle helyiségében, ahová a főfolyosóról nyíló átjárón keresztüljutott. Itt lenyomta több szoba kilincsét, egyik zárva volt, a másikba benyitott, de üresen találta, bebútorozatlanul; nyilvánvaló volt, hogy egyikben sem lakik senki, s így arra határozta magát, hogy lemegy a földszintre, mert úgy gondolta, ha mást nem is talál, ott biztosan megleli legalább a vén uzsorást vagy kellemetlen leányát. Ezzel a szándékkal mindjárt be is nyitott egy kis alacsony, sötét társalgóba, melyben egy nagy, kopott bőrkarosszék állt, előtte egy pár papucs, balról nekitámasztva pedig egy keresztfogantyús bot, s volt még ott egy tölgyfa asztal is, hatalmas vasveretű asztallappal, rajta súlyos ón tintatartó. A szoba falai mentén polcok, szekrénykék, s más irattárolásra alkalmas bútordarabok sorakoztak. A kandalló fölött egy kard, egy puska és két pisztoly hivalkodott, mintegy tudatván a belépővel, hogy a tulajdonos nem késlekedik, ha házának védelmére fegyvert kell fognia.
"Biztosan a vén uzsorás tanyája" - gondolta Nigel, s épp kiáltani akart, amikor az öreg, mert a fösvény ember a legkisebb neszre is megébred, vékony, dühtől és reggeli köhögéstől reszketeg hangon morgolódni kezdett a szomszéd szobában.
- Khö, khö... kijár itt? Hé?... Khö, khö... ki az? Martha, hé!... khö, khö... Martha Trapbois... tolvaj van a házban, szólítom, nem felel... Martha, hé!... tolvaj... khö, khö, khö!
Nigel megpróbált magyarázkodni, de úgy látszik, az a félelem, hogy kirabolják, igen mélyen beleette magát az öregúr agytekervényeibe, mert csak krákogott és sipítozott, sipítozott és krákogott szünet nélkül, míg elő nem került bájos leánya, Martha, akit Nigelnak sikerült meggyőzni arról, hogy nincs veszély, csak új lakójuk járt a szobában, de apja ura egyre csak azt hajtogatta: - El ne ereszd, khö, khö, míg oda nem érek - s a leánynak csak nagy sokára sikerült félelmét lecsillapítania; akkor azután ridegen, kimérten megkérdezte Lord Glenvarlochot, hogy mit keres voltaképpen az apja szobájában.
Az új lakónak közben alkalma nyílt újra tanulmányoznia a leányzó külsejét, bizony, az semmivel sem volt előnyösebb, mint amilyennek előző este látta gyertyafénynél. Olyan öltözéket viselt, amelyet "Mária királynő fodros-abroncsos divatja" néven emlegettek, de tévedés ne essék, nem arról a lazán leomló nyakfodorról van szó, amelyben a szerencsétlen sorsú Skóciai Máriát szokták ábrázolni a festők, hanem arról, amely spanyol szigorral övezte lobbanékony természetű névrokona, a smithfieldi máglyák füstjétől sötét emlékezetű "angol királynő" büszke nyakát, s gőgös tartásba merevített, örökké rosszkedvű arcát. Ez az ódivatú viselet jól illett az aggszűz sápadt arcához, szürke hajához, keskeny ajkához és zord ábrázatához, mely vonásait csak még jobban kiemelte a csúcsos fekete főkötő, amit fejdíszül hordott, s igen gondosan úgy kötötte fel, hogy egy szál haja se látszódjék ki belőle, talán mivel abban a kezdetleges korban még nem ismerték a módját, hogy az öregedést jelző hajszínt miként lehet festéssel álcázni. Különben magas, vékony, horpadt keblű nő volt, karja és keze csont-bőr, lába egy kissé nagyobb a kelleténél, s ráadásul még magas sarkú topánt viselt, mely további egy-két hüvelykkel megemelte égimeszelő alakját. A szabója szemmel láthatólag igyekezett elfedezni tartásának enyhe ferdülését, ami abból adódott, hogy egyik válla jóval magasabban volt, mint a másik, de a találékony mester e tiszteletreméltó erőfeszítése csak arra szolgált, hogy felhívja a szemlélő figyelmét jóindulatú szándékára, a célt magát nem sikerült elérnie.
Ilyen volt Martha Trapbois, akinek rideg, tárgyilagos kérdése: - Mit keres itt, uram? - másodszor is, s ha lehet, még egy fokkal élesebben, Nigel fülébe hasított, amint elnézte ezt a csodalényt, s magában az ágyánál lógó régi hímzett szőnyeg megfakult, groteszk alakjainak egyikéhez hasonlította. Mindenképp válaszolnia kellett, így hát megmondta, hogy valami szolgát keres, akárkit, aki begyújtana a kályhájába, mert hideg a reggel, és ő fázik.
- Nyolckor jön a bejárónő - felelte Martha kisasszony -, egyébként talál tűzifát meg egy vödör szenet az emeleti kis fülkében, a lépcsőfeljáró végén, s acélt-kovát is ugyanott, a felső polcon. Ha előbb akar tüzet, gyújtson be maga.
- Nem, Martha, nem, nem - kiáltotta az apja, aki már felrángatta színehagyott mellényét s begombolatlan nadrágját is, és belebújt a papucsába, így csoszogott elő nagy sietve a hálószobájából, eredetileg abban a hitben, hogy rablókkal kell szembeszállnia, mert kezében csupasz kardot tartott, melynek a rozsda kissé kikezdte ugyan a pengéjét, de azért még mindig eléggé fenyegetően villogott. Ám amint meghallotta, hogy kandallóról, tűzrakásról van szó, nyomban más irányba terelődtek a gondolatai. - Hogyisne!... dehogy!... még mit nem! - ismételgette egyre nyomatékosabban. - Dehogyis engedjük, hogy az úr maga legyen kénytelen begyújtani... khö, khö. Én gyújtok tüzet nála, bizonyos fel-té-tel-lel.
Az utóbbi kifejezést sűrűn használta az öregúr, s furcsamód tagolva ejtette ki, külön megnyomva az utolsó szót. Egyfajta védekező gesztus volt ez, amelyhez gyakran folyamodott, attól való félelmében, hogy netán túlságosan udvariasnak vagy segítőkésznek talál mutatkozni, s ezzel meggondolatlanul olyasmire kötelezi magát, amit megbánhat később, ha elhamarkodott kijelentésére lecsapva a másik fél esetleg szaván akarja fogni.
- Szégyelld magad, apa! - mondta Martha. - Grahame úr vagy begyújt maga, vagy megvárja a bejárónőt, ahogy neki tetszik, de erről szó sem lehet.
- Nem, nem, gyermekem. Nem, kis Marthám - ismételgette a vén zsugori. - Az én házamban nem gyújt tüzet a bejárónő... khö, khö... mind felrakják a rostélyra a fát, alul a szenet, így aztán a szén meg sem gyullad, a fa lángja egyenest felmegy a kéménybe, s a fa is kárba vész, meleg sem lesz. Nem, én rakok tüzet az úrnak, bizonyos feltétellel, mert, khö, khö, ha én megrakom, akkor legalább egész nap ég. - Úgy felhevült ettől a beszédtől, hogy a köhögés egészen elhatalmasodott rajta, és Nigel épp csak sejtette egy-egy sikerrel kinyögött szavából, hogy arra kéri a lányát, hozza elő a tűzpiszkálót meg a szénfogót a vendég kandallója mellől, s egyszersmind bizonykodik, hogy ha a szükség úgy kívánja, maga a házigazda fog az uraság szolgálatára állni "bizonyos feltétellel".
Martha annyit sem törődött apja vezényszavaival, mint egy kardos asszonyság papucs alatt tartott férje parancsával. Csak megismételte még határozottabban, még elítélőbb hangon, amit az imént mondott: - Szégyelld magad, apa, szégyelld magad! - Majd a vendéghez fordult, és szokott nyers modorában így szólt hozzá: - Grahame uram, jobb, ha mindjárt megmondom, mihez tartsa magát. Apám öreg ember, nagyon-nagyon öreg, és amint maga is láthatja, az elméje már eltompult egy kicsit, bár nem ajánlom, hogy vásárt kössön vele, mert megtapasztalhatja, hogy a magafajtákat megvágni még mindig elég éles az esze. Ami engem illet, szegény, magányos nő vagyok, és az igazat megvallva, látni se kívánok senki ember fiát. Ha megelégszik azzal, hogy van egy szobája, tető a feje fölött, biztos zug, ahol meghúzhatja magát, ezt megkaphatja, s csak a maga hibájából veszítheti el, és másutt ilyet nem is igen találhat ezen a szerencsétlen környéken. De, ha azt várja, hogy alázatosan lessék s teljesítsék minden kívánságát, akkor meg kell mondanom: csalódik.
- Ó, nem akarom én a jelenlétemmel zavarni, hölgyem, s gondot sem szeretnék önnek okozni - mondta a vendég -, de csakugyan szükségem lenne egy háziszolgára, aki segít az öltözködésnél... nem tud valakit ajánlani?
- Húszat is, ha arról van szó - felelte Martha kisasszony -, de csupa olyat, aki, míg segít begombolni a kabátját, elcseni az erszényét, és míg egyik kezével megsimítja a párnáját, a másikkal elmetszi a torkát.
- Majd én kiszolgálom - mondta az öreg, akinek néhány percre, úgy tűnt, elkalandoztak a gondolatai, de most újra bekapcsolódott a beszélgetésbe. - Én kefélem le a kabátját... khö, khö... be is gombolom... khö, khö... a cipőjét is kifényesítem... khö... akármit bíz rám, gyorsan, biztosan elintézem... khö... khö... khö... khö... bizonyos feltételekkel.
- Isten áldja, uram - szólt Martha Nigelhoz, mintegy határozottan felszólítva vendégét a távozásra. - Gondolhatja, mit érez egy leány, ha az apja a füle hallatára ilyeneket mond egy idegennek. Ha ön valóban úriember, most visszavonul a szobájába.
- Tüstént megyek - válaszolta Nigel tisztelettudóan, mert megértette, hogy a nehéz körülmények mentségére szolgálnak ennek a nőnek goromba modoráért -, csak azt szeretném, ha még megmondaná: valóban olyan veszélyes ebben a városban szolgát fogadni?
- Nem sokat tudhat Whitefriarsről, fiatalember, ha ilyeneket kérdez - szólt Martha. - Magunk vagyunk ebben a házban, ha megkérdezték volna a véleményem, hát maga sem lenne itt. Nézze meg ezt az ajtót, és mondja meg, vajon egy várkastély kapuja erősebb-e, s az ablakokon is, itt a földszinten: kívül rács van, belül pedig, nézze csak ezeket a zárakat! - Felhúzta az egyik függönyt, és megmutatta a súlyos vasrudakból és láncokból álló bonyolult szerkezetet, mely a spaletták biztosítására szolgált, de apja mindjárt odaállt melléje, reszkető kézzel fogta meg a ruháját, és izgatottan susogta: - Ne ám, hogy megmutasd, hogyan kell kinyitni. Meg ne mutasd neki, Martha... khö, khö... semmi feltétellel. - Martha nem is ügyelt rá, úgy folytatta a kioktatást.
- És látja, fiatalember, még ez a megerősített védelem is elégtelennek bizonyult nem is egyszer, s csak a szerencsén múlt, hogy az életünket megmenthettük: ilyen veszedelmes hatással van az itt lakó gonosz emberekre szegény apám közismert gazdagsága.
- Egy szót se erről, te lány - szólt a zsugori, akinek valósággal sértette a fülét, ha valaki gazdagnak nevezte -, ne beszélj ilyeneket, mert a hátadra verek a botommal, hogy efféle hazugságokat meghallgatsz és továbbadsz, végül még emiatt kerül torkunkra a kés... khö, khö... szegény egyszerű ember vagyok én - folytatta Nigel felé fordulva -, igen-igen szegény, és önnek is akármely becsületes szolgálatot megteszek, szerény feltételekkel.
- Azért hát, ifjú uram, hallgasson rám, és éljen úgy, ahogy én mondom - szólt Martha -, az a szegény asszony, aki nálunk takarít, úgyis ellátja majd önt, ahogy csak tőle telik, de az okos ember magamagának szolgája.
- Jól kioktatott, kisasszonyom, hálásan köszönöm. Lesz időm elgondolkodni szavain.
- Hasznára válik - szólt Martha -, s mivel úgy látom, hálásan fogadja a jótanácsot, még valamivel megtoldom az eddigieket, bár nem szokásom tanácsokat osztogatni. Itt Whitefriarsben senki ember fiával ne barátkozzék, senkitől semmi áron ne kérjen kölcsön pénzt, legkevésbé az apámtól, mert lehet, hogy fecsegő vén bolondnak mutatkozik, de magát azért még bolonddá tudja tenni. Végül pedig, s ez a legfontosabb, menjen innét, mihelyt lehet, egy perccel se maradjon tovább, mint ameddig feltétlenül szükséges. Isten áldja, uram.
"Olykor göcsörtös fa termi az édes gyümölcsöt, és goromba ember adja a jó tanácsot" - tűnődött magában Glenvarloch lordja, amint visszatért lakására, ahol háromszor-négyszer is végiggondolta a hallottakat, mivel képtelen lévén rászánni magát, hogy ő rakja meg a tüzet, fel-alá járkált a hálószobában, hogy a mozgástól kissé fölmelegedjék.
Gondolatai végül a következő monológba rendeződtek - mely "monológról" sietve meg kell jegyezni, hogy a kifejezést nem abban az értelemben használom, mintha Nigel hangos beszéddel valóban kimondta volna a következőkben gondolatjelek között idézett szavakat, míg egymagában sétált föl-alá, hanem csupáncsak azt értem rajta, hogy én, az író, jobbnak látom közvetlen idézet formájában ismertetni hősöm lelkiállapotát, gondolatait és elhatározásait, mint harmadik személyben elmesélni őket. Vagyis nem teszek mást, mint hogy határozott szavakba foglalom gondolatait; ez lévén, véleményem szerint, a monológ feladata mind a színpadon, mind a magányos dolgozószobában: biztosítani a legtermészetesebb, s talán egyedül lehetséges módját annak, hogy az író közölhesse a nézővel, mi megy végbe a szereplő személyek lelkében. A valóságban persze nincsen efféle monológ, elismerem, de a színpadon el kell fogadnunk, mint az író és a közönség közti érintkezés hagyományos eszközét, különben a drámaírók tevékenységét Pöffenti uram eljárására korlátoznánk, akinek egyik szereplője Lord Burleigh, egy hosszú politikai érvelést egyetlen mélyértelmű fejbólintással hoz a közönség tudomására. Igaz, a regényírónak ezzel szemben megvan az a lehetősége, hogy átvegye a szót, és maga mesélje el, hogy ezt meg azt gondolta, ilyen meg olyan következtetésre jutott, és így tovább, de a monológ azért mégiscsak tömörebb és elevenebb közlőforma; tehát azt mondom, hallgassák meg figyelmesen, hogy társalkodott, illetve hogyan társalkodhatott volna magamagával Glenvarloch lordja.
"Igazat szólt ez a nő, és olyat tanulhattam tőle, amiből későbben is hasznom lesz. Egész életemben mindig másokhoz fordultam segítségért minden apró-cseprő dologban, holott sokkal nemesebb lett volna a magam erejére támaszkodnom. Most aztán szégyellhetem magam, hogy így kétségbeesem csupán csak azért, mert nincs mellettem senki, aki kiszolgáljon, s hogy a segítségvárásra a hosszú megszokás így rákapatott... igaz, ezért is szégyellhetem magam, de még sokkal-sokkal jobban szégyellem azt, hogy másokra hárítottam sorsom terhét, s mióta csak megérkeztem ebbe a városba, mindig csupán játékszere voltam az eseményeknek, soha meg sem próbáltam, hogy befolyásoljam őket; mint egy élettelen tárgy, olyan voltam, magam soha nem cselekedtem, csak a barátaim tevékenykedtek, egyik értem, másik ellenem, s a hív barátság áldásait, meg a hamis barátság okozta kárt egyaránt oly tétlenül és tehetetlenül viseltem el, mint a kormány és evező nélkül hányódó hajó a szélfúvást és hullámverést. Udvaronc lettem, mert Heriot így tanácsolta... hazárdjátékos lettem, mert Dalgarno rávett, hogy az legyek... alsatiai számkivetett, mert Lowestoffe így akarta. Ami jó- vagy balsors ért, mind a mások igyekezetének eredménye volt, nem a magamé. Nem lennék az apám fia, ha továbbra is ilyen gyerekes, felelőtlen módra élnék. Nigel Olifaunt, akár megél, akár elpusztul, akár felszínen tudja tartani magát, akár elsüllyed a mélybe, ettől a pillanattól fogva csak magának köszönheti majd biztonságát, szerencséjét és becsületét, s ha mégis el kell vesznie, akkor is meglesz az az elégtétele, hogy legalább megpróbált tisztességgel segíteni magán. Fel is írom a jegyzetfüzetembe: »Az okos ember magamagának szolgája.«" Épp visszacsúsztatta zsebébe a jegyzetfüzetet, mikor bebicegett hozzá a vén bejárónő, aki ugyancsak ügyes asszony lehetett, mert különben alig tudott mozogni súlyos köszvényétől; benézett az idegen ifiúrhoz, hátha megkereshet nála néhány garast valami apró szolgálattal. Készséggel vállalta, hogy felhozza Lord Glenvarloch reggelijét, és mivel mindjárt a szomszéd házban volt is egy kocsma, hamarabb is meghozta az ételt, mint Nigel hitte volna.
Amint befejezte magányos étkezését, az asszony jelentette, hogy a Temple-ből keresi valami kifutófiú vagy egyéb szolgagyerek, akit Nigel barátja, Lowestoffe uram küldött. Ez a fiatalember, miután az öreg takarítóné bebocsátotta Nigel lakosztályába, egy kis útiládában átadta neki azokat a ruhaneműket, melyekről írta, hogy küldjék utána, aztán, kissé titokzatoskodva egy pénzes ládikót, más néven "erősjancsit" vett elő, melyet mindeddig bő ráncú köpönyege alatt rejtegetett. - Ó, be örülök, hogy ettől megszabadultam - szólt a legény, amint a ládikót az asztalra tette.
- Ugyan miért - szólt Nigel -, nem nehéz ez, te meg elég erős fiú vagy, amint látom.
- Jaj, uram - válaszolta a legény -, a Sámson ereje se lett volna elég, hogy megvédjen, ha az alsatiai betyárok megtudták volna, mit viszek a hónom alatt. Kérem, nézze csak, uram... én magam becsületes ember vagyok, úgy adom át ezt a holmit, ahogy kaptam. Nem tudom, hogy marad meg önnél, ez most már csak azon múlik, hogy ön hogyan tud rá vigyázni. De azt nem szeretném, ha utóbb, mikor rájönnek, hogy egy és más eltűnt belőle, az én becsületem szenvedne csorbát.
Lord Glenvarloch, hogy a küldöncöt megnyugtassa, jelenlétében kinyitotta a ládikót, és megállapította, hogy kevéske pénze, s két-három értékes okmány, köztük a király saját kezű aláírásával ellátott kegyes levele, mind ott van a ládában, úgy, ahogy ő betette. Azután írószereit is elővette a pénzes ládából, mert a küldönc arra kérte, hogy írjon néhány igazoló sort Lowestoffe uramnak, miszerint rendben megkapta holmiját. Lord Glenvarloch megírta a kívánt igazolást, s írt még hozzá néhány köszönő sort Lowestoffe-nak, amiért ily nagy szolgálatot tett neki, s épp lepecsételte és átadta a levelet a küldöncnek, amikor a vén házigazdája belépett a szobába. Fekete szövetből készült nyűtt öltönye valamivel jobban állott rajta, mint reggel, amikor Nigel korai látogatása alkalmából sebtiben magára kapkodta, s mintha elméje és idegállapota sem lett volna oly zaklatott, mert nem sokat köhécselt, nem is habogott összevissza, hanem mindjárt megkínálta Nigelt "egy korty" egészséges reggeli sörrel, melyet egy vastag-bőr borítású korsóban hozott be. Egyik kezével a korsót fogta, a másikban egy rozmaringágacskát tartott, ezzel kevergette a sört, hogy amint mondta, megadja neki azt az igazi jó ízét.
Nigel elutasította a szíves kínálást, és hangjával, mozdulatával még azt is tudtára adta a házigazdának, hogy jobban szeretné, ha lakosztályán nem zavarkodnának; erre a kis udvariatlanságra annál is inkább joga volt, mert hiszen ő sem részesült sokkal figyelmesebb fogadtatásban, mikor a számára kijelölt szobákat elhagyván véletlenül a házigazda lakásába tévedt. De hiába a finom elutasítás, a vén Trapbois úgy lecövekelt, mint a kutya, mikor elállja a vad útját, mert a nyitott ládában olyasmit, vagyis, hogy pontosak legyünk, olyan fémneműt pillantott meg, ami mindennél jobban vonzotta: még szimatoló orrát is feltartotta, az egyik kezét meg olyanformán nyújtogatta előre, ahogy a kutya szokta jelezni, ha nyúlszagot érez. Nigel már épp meg akarta törni a vén Trapbois-t hatalmába kerítő varázst: már azon volt, hogy egy mozdulattal rácsapja a ládikóra a tetejét, ám ekkor megszólalt a küldönc, és ezzel elterelte figyelmét Trapbois-tól. Azt kérdezte, Nigel orra alá tartván a levelet, hogy mit csináljon vele, Lowestoffe jurátus úr szállásán hagyja-e, vagy pedig elvigye a Marshalsea börtönbe.
- A börtönbe? - kérdezte Lord Glenvarloch. - Mért vinné oda? mért épp a Marshalsea-be?
- Hát, uram - mondta a fiú -, hűvösre tették ám szegény fiatalurat, azt mondják, azért, mert olyan jó szíve van, hogy megégette magát valakiért.
Nigel erre kikapta a levelet a legény kezéből, feltörte a pecsétjét, írt hozzá még néhány sort, melyekben könyörögve kérte a jurátust, hogy azonnal üzenje meg, miért fogatták el, és tudatta vele, hogy ha miatta raboskodik, rabsága nem lesz hosszú, mert ő maga jelentkezik az udvarnál, így döntött, még azelőtt, hogy értesült volna arról az újabb körülményről, mely ellentmondást nem tűrve amúgy is ezt követelné tőle; azért döntött így, mert úgy gondolta, ez az egyetlen hozzá illő és férfias módja annak, hogy kezébe vegye sorsát, miután balszerencséje és meggondolatlansága folytán más lehetősége nem maradt. Éppen ezért kérve kéri Lowestoffe uramat, hogy ebben az ügyben ne legyen a szükségesnél óvatosabb, és mivel neki határozott szándéka, hogy a becsületén esett csorba helyrehozása végett mindenképpen feladja magát, bátran közölje azt a tényt fogvatartóival, úgy, ahogy legelőnyösebb annak érdekében, hogy ő, Lowestoffe mihamarabb szabaduljon fogságából, melynek oka, kénytelen ezt gondolni, csakis az őneki nyújtott önzetlen baráti segítség lehet. Levelét azzal fejezte be, hogy csupán Lowestoffe válaszára vár még huszonnégy órát, azután hozzálát terve végrehajtásához. Amint a levelet lezárta, mindjárt oda is adta a küldönc kezébe, és némi pénzzel nyomatékot adván szavának, arra kérte, hogy percnyi késlekedés nélkül vigye Lowestoffe uramhoz.
- Majd én! Én viszem el! - szólt a vén uzsorás. - Sokkal szerényebb feltételekkel!
A legény, amint látta, hogy megbízatását s a velejáró borravalót is el akarják halászni az orra elől, egy percig sem gondolkodott tovább, hanem gyorsan zsebre vágta a pénzt, s nagy sietve útnak indult.
- Trapbois uram - fordult Nigel a házigazdájához, most már kissé türelmetlenül -, tulajdonképp mit akar tőlem?
- Én... Én csak azt akartam kérdezni, megfelel-e a szoba - válaszolta az aggastyán -, s hogy nem lehetek-e valamiben szolgálatára, bármilyen feltétellel.
- Köszönöm, uram - mondta Lord Glenvarloch -, igazán köszönöm... - de mielőtt befejezhette volna a mondatát, a lépcsőházból súlyos léptek dobogása hangzott fel.
- Jaj, uramisten - kiáltott fel az öreg ijedten. - Dorothy... hé, takarítóné... Dorothy... lányom, lányom... hé, asszonyok!... Nyitva a kapu!... Azonnal becsukni!
Ám ekkor már sarkig tárult a szoba ajtaja, s döngő léptekkel bemasírozott rajta az a termetes vitéz, aki előző este oly ismerősnek tűnt Nigel számára, s akiről mégsem tudta volna megmondani, hogy kicsoda.
Huszonharmadik fejezet
HENTZECHY Jelszóm a kard...
PIERROT Oly sokszor mondogattad,
Hogy rég elszállt varázsa... Meghihedd,
Az utcakölykök is nevetve hallják
Kihívásod, mely senkit sem riaszt.
HENTZECHY Akkor tudom, mi kell... kutyákkal én is
Kutyául bánok majd... s bosszúm bevégzi
A fényes kard helyett a fürge kés.
(RÉGI SZÍNDARAB)
A nemes és nemzetes Lesipuska, vagy más néven Puskalesi kapitány, mert több más elnevezése mellett főképp ez a kettő forgott közszájon, harcias és hirtelen haragú ember benyomását keltette, mely hatást jelenleg a bal szemét s a fél arcát eltakaró fekete kendő is megerősített. Vastag kordbársony zekéjének ujja fénylett a zsírtól és piszoktól, hatalmas bivalybőr kesztyűjének szára a könyökéig ért, ugyanazon anyagból való derékszíja pedig a csípőcsontjától a bordájáig, és egyik felől egy nagy fekete markolatú kard, másfelől egy hasonló méretű tőr himbálózott rajta. Nigelt azzal a szándékolt pimaszsággal üdvözölte, amellyel az efféle ember már előre tudomásunkra hozza, hogy nem törődik vele, bármily hűvös a fogadtatás, Trapbois-tól pedig, akit bizalmasan csak "Pellengér Papának" szólított, megkérdezte, hogy szolgál a kedves egészsége, majd fogta a nagy pintes korsót, s egy hajtásra kiitta belőle a sört, Alsatia legújabb s legifjabb állampolgárának, a nemes és szeretetreméltó Nigel Grahame úrnak egészségére.
Letette az üres korsót, szusszant egyet, aztán mindjárt csepülni kezdte a korsó bűvészgyorsasággal eltüntetett tartalmát. - No, ahhoz képest igazán megjárja, ahogy Pellengér Papa a sörét főzeti... egy hordó Temze-vízhez egy kiskanál maláta... állott is, mint a pocsolyalé, de azért csak sistergett, ahogy lement a torkomon, mint a víz a tüzes vason, mert Jupiterre, nagyon szomjas vagyok... Hamar elment tegnap, Grahame uram, de sebaj, azért jót mulattunk ám a tiszteletére, egy hordó bort úgy megittunk, mint a pinty, még meg is kongattuk, hogy üres-e csakugyan, és a végén már úgy szerettük egymást, mint az édestestvérek, aztán hogy a dáridót megkoronázzuk, még verekedtünk is egyet. Amint látja, a tiszteletes rajtam is hagyta a keze nyomát, hogy úgy mondjam, a fülem helyett a bal szememet találta a zsolozsmája, hanem Isten alázatos szolgája sem szabadult, mondhatom, az én kézjegyem nélkül, de végül is a herceg összebékített minket, úgyhogy puszipajtások lettünk... jaj, annyi jó égett borba került ez nekem, amennyit egymagam egy álló hétig se tudnék meginni, nem is szólva a töméntelen sok rajnairól, ami szintén elfolyt, míg a szent embert meg lehetett békíteni... De istenuccse! Ez semmit se változtat azon, hogy hitvány szentes képmutató, és előbb-utóbb kiverem az ördög libériájából, olyan szép tarkára, hogy a szivárvány is megirigyelheti... Nohát! Nincs igazam, vén Trapbois? Hol van a lányod?... Mit szól hozzá, hogy megkértem a kezét? Igazán jóravaló kérő vagyok! És te, Pellengér Papa, elfogadsz-e vődnek egy becsületes katonát, hogy a bátorság lelkét vegyítsd kicsinyes, alamuszi tolvajvéredhez, ahogy a zavaros sörbe tüzes pálinkát szoktak önteni?
- A lányom senkit se fogad ily korai órában, nemzetes kapitány uram - mondta az uzsorás, és szárazan, nyomatékosan kettőt köhintett.
- Semmi feltétellel... ugye? - szólt a kapitány. - Aztán miért nem, Háromkrajcár Apó? Azt hinné az ember, épp elég sürgős volna már neki egyezkedni.
- Kapitányom - szólt Trapbois -, épp egy fontos dolgot akartam ezzel a mi nemes Nigel Green barátunkkal megbeszélni... khö... khö... khö.
- Vagyis, ha jól értem, szeretnéd, ha elmennék - kérdezte a garázda katona -; türelem, Pellengér Papa, még nem jött el a te órád... mert úgy látom - mondta és a nyitott pénzes ládára mutatott -, a nemes Grahame uram, akit te Green-nek nevezel, egyelőre még nem mondott búcsút az aranyainak.
- Melyektől szíves örömest megszabadítanád, ugye?... Hahaha! khö, khö - válaszolta az uzsorás -; az ám, csak tudnád, hogyan, de hát sajnos, te is azok közé tartozol, akik folyvást másokat akarnak megkopasztani, aztán mégis őket kopasztják meg. Bizony, bizony, ha nem lennék esküdt ellensége mindenféle fogadásnak, most még én is fogadnék egynéhány aranyba, hogy ez az úriember derekasan ki fog zsebelni, és egy lyukas garas nem sok, annyid sem marad... khö, khö... ha olyan pimasz vagy, hogy le mersz ülni vele az urak játékát játszani.
- Nocsak, most jól eltaláltad, mit beszélj, te zsugori vén csaló! - válaszolta a kapitány, s zekéje ujjából egy csomó kockát vont elő. - Igaz is, úgy kell nekem, hogy mindig ezek közt a ragyaverte rangkórosok közt tanyázom, akik valóságos balekot csináltak már belőlem, úgy megpurgálták a pénztárcámat, hogy ráncosra zsugorodott, de hát a nyavalya essen belé, valamivel csak el kell ütni az időt, nem igaz, Grahame uram?
A fickó választ várva elhallgatott, de akármilyen arcátlan volt is, alig állhatta a hideg, megvető tekintetet, ahogy Nigel végigmérte, majd végül is így felelt neki: - Csak olyan helyen szoktam játszani, ahol ismerem a társaságot, kora reggel pedig soha.
- Sebaj, kártyázni csak szeret hajnalban is - mondta Lesipuska kapitány -, ami pedig az ismeretséget illeti, a derék Pellengér Papa rögvest kezeskedik érte, hogy nálam becsületesebben még senki sem játszott, aki csak valaha kockát vett a kezébe. Emlegetnek mindenféle sipista fortélyt, cinkelt kártyát, meg még százféle csalást, de égessenek meg, ha bármelyiknek is kitanultam a módját!
- No, a nevüket elég pontosan tudja - mondta Nigel az előbbi elutasító hangon.
- Hitemre, de mennyire, hogy tudom - válaszolta a dicső Hektór -; akarva, akaratlanul eltanulja az ember ezeket a kifejezéseket, ha úri társaságban forgolódik... De talán inkább teniszezni volna kedve... Vagy inkább a labdajátékot kedveli? Kifogástalan pályánk van nem messze innét, és olyan ütőink, hogy jobb se kell, egy bőrlabdát téglafalhoz csapkodni.
- Egyelőre, ha nem haragszik, kénytelen vagyok lemondani a gondűző szórakozásokról - mondta Lord Glenvarloch -; és az igazat megvallva, az ön barátságát akkor becsülném a legtöbbre, ha jótéteményeihez azt is hozzászámíthatnám, hogy a magam szállásán akkor lehetek egyedül, amikor akarok.
- Szolgálatára, uram - mondta a kapitány -; és köszönöm, hogy ilyen udvarias... Lesipuska Jacknek épp elég barátja van, senkire sem erőszakolja rá magát. De egy kis tekejátszmától csak nem áll el?
- Nincs szándékomban tekézni - válaszolta az ifjú nemes.
- Hát métázni, pilinckázni, faramucizni?
- Amint mondtam, uram, nem játszom - válaszolta Nigel.
Erre az öreg, aki addig csak figyelte őket a ravasz kis hunyorgó szemével, megrántotta a nagy darab Hektór kabátja szélét, és a fülébe súgta: - Vigyázz, ne ess neki ilyen nagy garral, mert így semmire se mégy vele... hagyd egy kicsit fickándozni, attól előbb-utóbb horogra akad.
A garázda fickó azonban túlbecsülte az erejét, annál is inkább, mivel bátortalanságnak vélte a hűvös megvetést, amellyel Nigel az ajánlatait fogadta, s ráadásul a nyitott pénzes láda sem hagyta nyugodni, úgyhogy hangot változtatott, s most már fenyegetően lépett föl. Kihúzta magát, összevonta sűrű szemöldökét, s mint afféle vérbeli martalóc, harsányan rárivallt az ifjúra.
- Hallja-e, uram, Alsatiában tisztességesen és barátságosan kell ám viselkedni. Teringettét! Aki fenn hordja az orrát, annak az orrát egykettőre lenyisszantjuk... Az ám, uram, vagy beverjük, hogy csak úgy recseg, még ha életében mást se szagolt, mint pézsmát, ámbrát és udvaronc parfümöt, akkor is. Katona vagyok, vagy mi, hát kössenek fel, ha érdekel, hogy uraságod lord-e vagy lámpagyújtogató.
- Mindenáron okot keres az összetűzésre? - szólt Nigel csendesen, mert igazán semmi kedve sem volt most még valami mocskos csetepatéba keveredni ezen a rossz hírű helyen, ezzel az aljas csirkefogóval.
- Én ugyan nem keresem - szólt a kapitány -, eszemben sincs, bár akkor se ijedek meg, ha véletlenül okot találok rá. Csak annyit mondok, jól értse meg: Alsatiában barátságosan kell viselkedni. Mit szólna, ha átmennénk a túlsó partra a kertbe, és megnéznénk egy bikaheccet ebben a szép időben?... A mindenségit, hát semmit sem akar csinálni?
- De, hogyne, valamire most már ugyancsak nagy hajlandóságom van - mondta Nigel.
- Nocsak - szólt hetykén Lesipuska kapitány -, hadd halljuk, mire.
- Nagy hajlandóságot érzek rá, hogy magát kihajítsam az ablakon, ha el nem takarodik innét, amerre szokás, a lépcsőházon át.
- Méghogy kihajít az ablakon? Engem? Ördög és pokol! - kiáltotta a kapitány. - Engem, aki egy szál karddal húsz görbe szablya ellen vívtam Buda ostrománál, engem akar egy koldus, tejfölösképű, szájtáti skót lordocska az ablakon kihajítani? Félre az útból, Pellengér Papa, hadd vágok belőle skót marhaszeletet! Apróra vágom!
- Isten békéjére, urak! - kiáltotta a vén uzsorás közéjük ugorva. - Csak semmi rendbontás, semmi szín alatt!... Nemes vendégem, ne nyúljon a kapitányhoz, maga a trójai Hektór ő, nekem elhiheti... derék Hektór, ujjal se érintsd a vendéget, mert ki tudja, hátha Akhilleusznak fog bizonyulni... khö, khö...
Egy asztmás roham itt belefojtotta a szót az öregbe, de tovább is ott ugrált Lesipuska kapitány és Nigel között; az előbbi már kivonta a tőrét, az utóbbi hátralépett, hogy ő is fegyvert ragadjon, s már bal kezébe fogta, de még nem vonta ki a kardját.
- Vége legyen ennek a vásári mókának, maga csirkefogó! - kiáltott Nigel. - Miért jött ide? Hogy nagyhangú szitkozódásának és borból merített bátorságának erejét rajtam próbálja ki? Úgy látszik, ismer, s bár szégyellem megvallani, nekem is rémlik már, hogy honnan... Emlékezzék csak vissza Beaujeu kertjére, maga hitvány zsebtolvaj, s hogy úgy elfutott onnét, ötven ember szeme láttára, egy szál kivont kard elől, mintha egy hadsereg kergetné... Takarodjék innét, de azonnal, ha meg akar kímélni attól a megalázó feladattól, hogy egy ilyen gyáva csirkefogót, mint maga, nekem kelljen végigvernem a lépcsőházon.
A nagy krakéler ábrázata úgy elsötétült, mint a viharos éjszaka, oly kellemetlenül érintette e váratlan leleplezés, mert hisz alighanem azt gondolhatta, hogy ha öltözetet cserél, s a fél szemét fekete kendővel köti be, aki végtére is csak egyszer látta, semmiképp sem fog ráismerni. Foga összecsikordult, keze ökölbe szorult, úgy tűnt, hogy egy pillanatra úrrá lesz a gyávaságán, s ellenfelének ugrik. De végül mégis cserbenhagyta a bátorsága, visszadugta hüvelyébe a csupasz tőrt, sarkon fordult, meg se mukkant, míg az ajtóig nem ért, és csak onnét fordult vissza egy szóra: - Hollók vájják ki a szememet, és vigye az ördög a lelkem a pokol fenekére, ha rövid időn belül meg nem bosszulom ezt a szemtelen sértést!
Így szólt, s míg vad indulatoktól eltorzult arcán egyszerre tükröződött a mindenre elszánt gonosz bosszúvágy és a palástolhatatlan félelem, hirtelen sarkon fordult, és távozott a házból. Nigel utánament a lépcső feletti folyosóra, hogy lássa, csakugyan kimegy-e a kapun, majd visszafelé jövet, mielőtt a szobájába ért volna, szembetalálkozott Martha Trapbois kisasszonnyal, aki az összetűzés lármájára előjött lakosztályából. Nigel, érthető felháborodásában nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon neki: - Hölgyem, jó lenne, ha apját és apja barátait is oly sikerrel kioktatná, mint engem ma reggel, és rávenné őket, hogy hagyjanak békén, ha egyedül akarok lenni a szobámban.
- Fiatalember, ha békére és nyugalomra vágyik - válaszolta Martha Trapbois -, ugyancsak rossz helyre jött. Előbb talál kegyelmet a Csillagkamara urai előtt, vagy üdvösséget a pokol fenekén, mint Alsatiában nyugalmat. De arról tenni fogok, hogy apám máskor ne zaklassa.
Így szólván, belépett Nigel szobájába, ahol mindjárt észrevette a nyitott pénzes ládát, s nagy nyomatékkal megjegyezte: - Ohó, ha ilyen mágneskövet helyez közszemlére, ne csodálkozzon, hogy a torka felé vonzódik a kések acélja.
Nigel erre sebesen becsapta a ládikó fedelét, a leányzó pedig apjához fordult, s meglehetősen tiszteletlen hangon összeszidta, amiért nem átall szóba állni Lesipuska Jackkel, ezzel a gyáva, hencegő, orgyilkos gazemberrel.
- Jól van, jól van, gyermekem - szólt az öreg ravasz hunyorgással, amely rendíthetetlen önbizalmát kívánta jelezni -, ismerem én őkelmét... khö... de ne félj, túljárok ám az eszén... Beléjük látok egytől egyig, az ám, és kézben tartom őket, bizony, bizony, értem a módját... khö, khö.
- Kézben tartod őket, az már igaz - szólt a fanyar képű leányzó -, addig, addig, míg el nem metszik a torkodat, ami nem is lesz soká. Már nem tudod úgy titokban tartani előttük aranypénzedet, ezüstportékádat, mint régen.
- Pénzemet? Portékámat? Hallod-e, te lány, mit locsogsz itt? - szólt az uzsorás. - Jaj, az ég a tanúm, milyen kevés van, és mily nehezen szereztem.
- Apám, ennek a beszédnek már nem sok hasznát látod - szólt a lány. - Eddig is csak azért sikerült megmenekülnöd, mert azt hitte az a nagyszájú gazfickó, hogy kockázat nélkül is kifoszthat, nyomorult személyem által... Ó, de miért is beszélek annyit - szólt észbe kapva, s megvetően vállat rándított. - Hiszen nem törődik velem... észre sem vesz... Nem furcsa, hogy a pénzgyűjtés szenvedélye erősebb lehet, mint a természetes ösztön, hogy javainkat és életünket védelmezzük?
- Az ön apja igazán elegendőképp résen van - mondta Lord Glenvarloch, akiben a szegény nő iránt annak gorombaságai és ridegsége ellenére is tisztelet ébredt, amint felfedezte, milyen komolyan gondolkodik és érez -, legalábbis úgy tűnik, hogy összes mindennapi tevékenységében helyén van az esze... Csodálom, hogy nem hallgat az ön súlyos érveire.
- Sohase törődött a veszedelemmel, és mondhatom, ez a nemtörődömség az egyetlen jótulajdonság, amit örököltem tőle - magyarázta a leány -, ami pedig a ravaszságát illeti, vénségére bizony csak annyi maradt belőle, amennyivel régi, kitaposott útját járhatja, új útra már nem térhet. Az öreg, vak ló is eljár még körbe-körbe a malomban, ahogy megszokta, bár odakinn a mezőn már megbotlana.
- Lányom!... Hé, te lány!... Hallod-e? - szólt az öreg, magához térvén álmából, amelybe az imént még úgy elmerült, hogy közben fel-felkuncogott, és fülig ért a szája; biztosan valami nagy zsiványság járt a fejében, s előre örült neki, mintha már sikerrel végre is hajtotta volna. - Eridj a szobádba, leányzó, told be a reteszt, tedd fel a láncot, figyeld jól az ajtót, s a nagyérdemű Grahame uramon kívül senkit ne engedj be, se ki... én most kapom a kabátom, és megyek Hildebrod herceghez... bizony, bizony, volt idő, hogy magam is intézkedhettem volna, de hiába, a szegény embert még az ág is húzza.
Azzal a szokott krákogás és motyogás kíséretében kicsoszogott... lánya egy ideig csak nézett utána, s arcára kiült a mindenkori gond és bosszúság.
- Ha ennyire aggódik édesapja biztonságáért - kérdezte Nigel -, akkor miért nem beszéli rá, hogy erről a veszedelmes környékről elköltözzenek?
- Sehol másutt nem lenne biztonságban - mondta az uzsorás lánya -, s ha nyilvánosan megszégyenítőnek, az rosszabb lenne, mint maga a halál. Márpedig mindenütt másutt bottal kergetnék, kővel dobálnák, mint a baglyot, ha kimerészkedik a napvilágra. Ezen a vidéken csöndben meghúzhatta magát, amíg a cimborái hasznát látták csavaros eszének, de most már szüntelenül csak szorongatják és zsarolják. Úgy tekintik, mint a partra sodort hajóroncsot, melyről ki-ki elhordhatja, ami neki tetszik, és az életét fenyegető, vakmerő támadástól is csupán az védi meg, hogy fosztogatói féltékenyek egymásra, s úgy őrzik egymás elől, mint valami köztulajdont.
- Mégis, úgy gondolom, el kellene költözniük innét - felelte Nigel -, mert ki tudja, hátha biztonságos otthonra lelhetnek valahol, egy távoli országban.
- Talán bizony Skóciában? - kérdezte a lány, és éles, gyanakvó pillantást vetett rá. - Hadd gazdagodjanak megmentett vagyonukon a menedéknyújtó külföldiek... eltaláltam, fiatal úr?
- Hölgyem, mentségére szolgál, hogy nem ismer - szólt Lord Glenvarloch -, különben nem fogna gyanúba olyan csúf váddal, amelyre szavaiból következtetek.
- Ki biztosít erről? - szólt Martha élesen. - Amint mondják, maga hazárdjátékos, és hírhedt verekedő, márpedig nagyon jól tudom, mennyire bízhatnak az efféle emberben a szegény boldogtalanok.
- Esküszöm, hogy hazudnak, akik ezt mondják! - szólt Lord Glenvarloch.
- Meglehet - szólt Martha -, bár engem cseppet sem érdekel, mily mértékben bűnös, és mily mértékben tökkelütött; annyi bizonyos, hogy akár itt, akár ott, de valami hibázik, különben nem jutott volna ide, s csak akkor remélheti valamennyire is, hogy békéjét, biztonságát, boldogságát visszanyeri, ha minél hamarabb szedi innen a sátorfáját, mert ez a hely mindenképp disznóól, de a rosszabbik esetben még vágóhíd is lehet. - Így szólván, kiment a szobából.
Valami olyasmi érződött e nőszemély modorában, ami arra vallott, hogy egész egyszerűen megveti azt, akivel beszél, ilyen sértésben pedig, akármilyen szegénységre jutott is, Lord Glenvarlochnak még sohasem volt része, s így fájdalmas meglepetésként érte ez a megalázó felismerés. De nem szolgált épp megnyugtatására az a sötét célzás sem, mely arra vonatkozott, hogy milyen veszedelmes helyen húzta meg magát. Még a legderekabb emberrel is megeshet, ha mindenfelől gyanakvás veszi körül, és senki nem szolgálhat neki sem tanáccsal, sem segítséggel, nem bízhat másban, csupán lelke és karja erejében, hogy szorongattatásai közepette szívét elszorítja a félelem, s az általános elhagyatottság érzése jéggé dermeszti a vérét, és egy pillanatra felülkerekedik a vele született bátorságon.
Ám akármilyen szomorú elmélkedések töltötték is be Nigel lelkét, nemigen jutott rá ideje, hogy sokáig eméssze magát miattuk, s ha nem is volt semmi reménye arra, hogy Alsatiában barátot találjon, az a veszély sem fenyegette, hogy látogatók híján magányosan kell szomorkodnia.
Alig tíz percig sétált csak fel-alá a szobájában, azon tűnődve, hogy mit tegyen, ha kijut Alsatiából, mikor ismét megzavarta valaki, mégpedig nem más, mint e tájék legfőbb uralkodója, a nagy Hildebrod herceg, aki előtt az uzsorás házának zárai és láncai mintegy maguktól lehullottak, és a kapu mindkét szárnya kitárult, hogy begurulhasson a házba, mint egy nagy pálinkáshordó, amely edényre mind méretét, nagyságát és külszínét, mind pedig belső tartalmát tekintve ugyancsak hasonlított.
- Szép jóreggelt, lordom - szólt a hájas szeszkazán, s félszemével ravaszul kacsintott, majd sajátságos pimasz bizalmaskodással méregette Nigelt, míg ijesztően nagy bulldogja morgó torokhangot hallatott, s mintegy a gazdája példáját követve így üdvözölte a girhes macskát, az egyetlen élőlényt, mely az eddig felsoroltakon kívül a Trapbois-házban tartózkodott, ez alkalommal épp az ágymennyezeten, ahová ijedtében felszökött, s ahonnan körmével jól megkapaszkodva ádázul fújt és köpködött le a szelindekre, amelynek köszönését ilymód hasonló kedvességgel viszonozta, mint Nigel a kutya gazdájának szíves jóreggeltjét.
- Kuss, Belzebub! Kuss, hogy a nyavalya essen beléd! - szólt Hildebrod herceg. - Hiába, lordom, az állat és az ostoba ember csak nem tud békén maradni.
- Úgy emlékszem, uram - szólt Nigel gőgösen, mert feltett szándéka volt, hogy amennyire csak lehet, távol tartja magától a tolakodót -, tegnap már közöltem önnel, hogy átmenetileg a Nigel Grahame nevet használom.
Ő whitefriarsi kegyelmessége erre hatalmas, csukladozó, tiszteletlen kacagásban tört ki, addig mondogatva két szót, míg egészen értelmetlenné nem vált az ajkán: - Niggle Green! Niggle Green! Niggle Green!... No, uram, magának is elég volna egy gyűszű bor az eszét elinni, ha így megsértődik, mielőtt bántanák. Hisz most is épp maga árulta volna el a titkát, ha ugyan én ki nem találtam volna már jóval előbb, amilyen ravasz vagyok. Jól van na, Nigel uram, ha ragaszkodik hozzá, hát csak azért tituláltam lordnak, mert tegnap este a nagy borivás közepette megtettük Alsatia főrendjének... No csak, erre meg majd felnyársal a tekintetével!... Hahaha! Nigel észrevette, hogy szükségtelenül elárulta magát, ezért gyorsan, kissé hadarva azt felelte, hogy igazán megtisztelő a cím, amelyet ráruháztak, de sajna, nem szándékozik hosszabb ideig Alsatiában tartózkodni, s így ezt a dicsőséget nem sokáig fogja élvezni.
- Ahogy tetszik, mi nem marasztaljuk, jól is teszi, ha így cselekszik - válaszolta a nagy potrohú fejedelem; és Nigel hiába maradt állva, abban a reményben, hogy ily módon hamaros távozásra ösztönzi vendégét, az csak hanyatt vágódott egy hímzett támlájú, öreg bársony karszékben, és míg a szék csak úgy recsegett-ropogott nagy súlya alatt, a herceg hangos kiáltással hívta a vén Trapbois-t.
A gazda helyett azonban csak az öreg mindenesasszony jelentkezett, akit a herceg mindjárt jól összeszidott, és lusta szipirtyónak nevezett, amiért egy külföldi vendéget s hozzá ilyen derék urat reggelire papramorgó nélkül hagy.
- Sohasem szoktam reggel inni, uram - szólt Glenvarloch.
- Nos, akkor itt az ideje, hogy rászokjék - felelte a herceg. - Te meg, sátán oldalbordája, eridj a palotámba, s hozd el Lord Green papramorgóját. Lássuk csak, uram, mi is legyen az?... Csendesen forrdogáló édes sör, dupla korsó, aminek a tetején sült alma ugrándozik, mint ladik a híd felett a megáradt folyón?... vagy talán, hm, hm, egy ilyen fiatal ember édes szájú... hozzon egy icce égetett bort, cukorral, fűszerrel... az a köd ellen is jó. Vagy mit szól hozzá, igyunk mégis inkább egy kupicácska valódi, erős pálinkát?... Mindegy, meghozhatjuk mind a hármat, majd csak eldönti, melyiket válassza...
Eridj, Jezabel, kérd el Timtől a sört is, a bort is, a két kupica dupla erős pálinkát is, és mondd neki, adjon vele még egy kis pirítós kenyeret, vagy affélét, s rója fel az egészet az újonnan érkezettnek.
Glenvarloch, miután meggondolta magában, hogy jobb, ha most egy ideig elviseli a fickó pimaszkodását, mintha további alantas összeütközésekbe keveredik, tűrte hát, hadd beszéljen és rendelkezzék tetszés szerint, s csak ennyit mondott: - Amint látom, uram, otthon érzi magát itt nálam, csak tessék, nyugodtan, ahogy a legkényelmesebb, most igazán nincs semmi dolgom nekem sem. De ha szabad tudnom, mondja meg, kérem, minek köszönhetem váratlan és megtisztelő látogatását egyszerű szállásomon?
- Majd megtudja, ha a vén Deborah visszatért az itallal, mert amíg száraz a gégém, nem tudok hivatalos ügyben beszélni. Nohát, milyen lassan csoszog ez a vénasszony... fogadni mernék, hogy minden lépésnél megáll, s ebből is, abból is lehúz egy kortyocskát, aztán ön még azt hiheti, hogy az italt hamis mértékkel mérték... Addig is, nézze csak ezt a kutyát, nézzen a képibe ennek a Belzebubnak. No? Látott valaha is ennél aranyosabb dögöt? Ha ez nekiugrik valakinek, csak a torkának megy egyenest.
Emez ígéretes dicshimnusz után a herceg belefogott egy kutya-bika párviadal meglehetősen hosszadalmas történetébe, s a feltartóztathatatlanul kanyargó elbeszélést csupán az szakította félbe, hogy szerencsésen visszatért az öregasszony és vele Hildebrod herceg két csaposa, a rendelés szerint meghozván a különféle innivalókat: ha más félbeszakítást nem is tűrt volna a herceg, ezt bizonyára örömmel fogadta. Miután a korsókat, poharakat annak rendje-módja szerint szétrakták az asztalon, s Deborah, akit a bőkezű herceg egy pennyvel jutalmazott a fáradságáért, kíséretével együtt elvonult, a nagyérdemű uralkodó előbb az udvariasság kedvéért megkínálta Nigelt azokkal az italokkal, amiket majd neki kell megfizetni, majd megjegyezvén, hogy három buggyantott tojáson, egy pint árpalén, s egy kupica zsályapálinkán kívül aznap még legfeljebb ha bűnnel élt, mert minden mástól tartózkodott, aztán kegyesen pártfogásába vette a felszolgált tüzes folyadékokat. Glenvarloch látott már inni skót földesurat, holland polgármestert, mindkettő híres nagyivó fajta, de hőstetteik közelébe sem értek Hildebrod herceg teljesítményének, mert ő olyan volt, mint egy tökéletesen puszta homoksziget, amely bármennyi folyadékot elnyel, se ki nem virul tőle, se az ár el nem önti. A sört egykettőre legurította, mondván, hogy csak ezzel csillapíthatja lázát, mely reggeltől estig és estétől reggelig égeti; aztán felkortyolta a bort is, mondván, hogy az is kell, leöblíteni a durva sör pórias ízét, végül pedig felhajtotta a pálinkát, mondván, hogy kell az, a sört meg a bort gyomrában összebékíteni. Ezek után közölte Nigellal, hogy ebédig már egy kortyot sem iszik, hacsak nem valami szívbeli jóbarátjának tiszteletére. Végül kijelentette, hogy most már hajlandó tárgyalni arról a hivatalos ügyről, amely miatt ily kora reggel eljött hazulról, s Nigel készséggel fogadta a prepozíciót, bár magában úgy gondolta, hogy Hildebrod herceg látogatásának legfőbb célja már teljesült.
De ebben nagyot tévedett. Hildebrod, mielőtt belefogott volna a mondókájába, alaposan átkutatta Nigel lakosztályát, közben időnként csalafintán az orrára nyomta az ujját, s egyetlen szemével folyvást Nigelra kacsingatott, míg kinyitott-becsukott minden ajtót, megemelte a falikárpitot, amely helyenként az idő pusztításait takarta a faburkolatú falon, bekukucskált minden fülkébe, s végül még az ágy alá is benézett, mindenképp meg akarván bizonyosodni arról, hogy tiszta a levegő, sehol sem bujkálnak kémek és cselszövők. Ezek után visszaült a helyére, és bizalmaskodóan intett Nigelnak, hogy húzza közelebb a székét.
- Jól ülök én itt is - válaszolta az ifjú lord, akinek semmi kedve nem volt vendégét tolakodó bizalmaskodásában megerősíteni; de a herceg zavartalanul folytatta mondókáját:
- Bocsásson meg, lordom... ezúttal komolyan értem a lordot... de nem ok nélkül figyelmeztetem arra, hogy baj lenne, ha esetleg leskelődnének ránk, mert még ha a vén Trapbois olyan süket lenne is, mint az ágyú, a lányának szeme is, füle is éles, és mondanivalóm épp őket érinti.
- Akkor hát rajta, uram, hadd halljuk - mondta Nigel, egy arasszal közelebb húzván székét a szesznyelőhöz -, bár egyelőre fogalmam sincs, mi közöm lehet nekem akár a házigazdámhoz, akár a leányához.
- Sebaj, majd megtudja egy korsóvillantás múlva - válaszolta a kegyes herceg -, hanem, lordom, legelőször is: ne higgye azt, hogy maszkabált játszhat a jó öreg Jack Hildebrod előtt, aki legalább háromszor annyi telet látott, mint maga, és akárcsak Richárd király, harminckét foggal született a világra.
- Rajta, uram, hadd halljam már, mit akar mondani - szólt Nigel.
- Nos, lordom, én csak azt szándékszom mondani, hogy ha sejtésem helyes, és valóban ön az a bizonyos Lord Glenvarloch, akinek a nevét minden veréb csiripeli... a skót ifiúr, aki mindenét elherdálta, hogy semmije se maradt egy kopott ujjason s egy lapos pénztárcán kívül... ne indulatoskodjék, lordom... mit tegyünk, ha egyszer így beszélik a népek... mert mi tagadás, csak úgy emlegetik, mint Lord Karvalyt, a verebek rémét, aki könyörtelenül lecsap mindenkire... bizony, akár a Királyi Parkban is... ugyan, lordom, csak nem fog felfortyanni ilyen semmiségtől...
- Szégyellem, uram - felelte Glenvarloch -, hogy ezzel az arcátlansággal képes volt indulatba hozni... de azt mondom, vigyázzon... s ha csakugyan annak tart, akinek mond, gondolja meg azt is, meddig tűrhetem szemtelen bizalmaskodását.
- Esedezem bocsánatáért, uram - szólt Hildebrod mogorva, de azért meghunyászkodó tekintettel -, nem gondoltam, hogy együgyű véleményem sérti lordságodat. Nem tudom, csakugyan olyan nagy dicsőség-e lordságoddal bizalmas viszonyban lenni, de annyi szent, hogy semmiképp sem biztonságos; Lowestoffe uramat például már azért is hűvösre tették, amiért önt Alsatiába elvezette; hogy mit tesznek akkor azokkal, akik befogadták, s hogy dicsőségük lesz-e több belőle, vagy gondjuk-bajuk, azt lordságod is megítélheti, jobban, mint én.
- Amennyiben tőlem függ, én senkit sem kívánok magammal rántani a bajba - szólt Lord Glenvarloch. - Holnap elhagyom Whitefriarst. Dehogyis, istenemre, még a mai napon.
- No, azért bízom benne, hogy a méreg mégsem veszi el minden eszét - szólt Hildebrod herceg -; előbb hallgasson csak végig, mert soha többet ne dobjon kockában duplát a derék Jack Hildebrod, s ne járjon túl a zöldfülűek eszén, ha most mindjárt ki nem tanítja magát, hogyan söpörheti be a bankot. Más se kell hozzá, egyszerűen szólva, csak annyi, hogy merjen és nyerjen.
- Kérem, szóljon, ha lehet, még egyszerűbben, mert én ezt nem értem - mondta Nigel.
- Az ördögbe is, micsoda kártyás maga, meg szerencsejátékos... hogyan forgatja az ördög kockáit, ha még a tolvajnyelvet sem érti? Hát akkor kénytelen leszek egyszerű angol nyelven beszélni, ahogy a szájtátiakkal szokás.
- Csak rajta, uram - mondta Nigel -, és könyörgök, fogja rövidre, mert nincs annyi időm, hogy magával töltsem a napot.
- Nos hát, uram, hogy szavamat rövidre fogjam... ahogy ön kívánja, s ahogy a prókátorok mondják... lordságodnak, úgy hallom, birtoka van a magas Északon, amely birtok hamarosan gazdát cserél, mert hiányzik a pénz, amivel a zálogból ki lehetne váltani... Nocsak, hogy összerezzent, pedig nem megmondtam, hogy előttem hiába játszik maskarát... aztán még a királynál is megromlott a dolga, amitől persze az egész udvar felbolydult, a trónörökös görbén nézett önre kalapja árnyékából, a nagy kegyenc mordul összevonta a szemöldökét, a kegyenc kegyence pedig...
- Kérem, ne folytassa - szólt közbe Nigel -; és ha mindez így volna, abból is mi következik?
- Hogy mi következik? - kérdezte Hildebrod herceg. - Jaj, uram, hát csak az, hogy jótettet s barátságos indulatot várhat el öntől az, aki kiokosítja, hogyan sétálhat be mégis félrecsapott kalappal a királyi palotába, kevélyen, mintha legalábbis Kildare grófja volna; hogyan leckéztetheti meg az udvaroncokat; hogyan nézhet szembe a trónörökös lesújtó tekintetével; hogyan állhat meg egyenes derékkal a nagy kegyenc előtt, és kényszerítheti a csatlósát, és...
- Remek - szólt Nigel -, csak tudnám, hogy jutok e nagy lehetőségek birtokába!
- Hát csak úgy, ó, jámbor ifjú ember az Észak földjéről, hogy Peru hercegévé tesszük uraságodat, s akkor aztán ósdi várát aranyrudakkal dúcolhatja alá, és elárvult birtokát tiszta aranyporral trágyázhatja... más se kell hozzá, csak annyi, hogy bárói koronáját egy napra, kettőre... ennek a vénecske Caducának a feje búbjára tegye, a háziasszonyt értem, akkor aztán egyszeriben olyan kincs királya lesz, hogy mindazt megteheti, amit az előbb elregéltem, és...
- Micsoda?... Úgy érti, vegyem feleségül ezt a koros úrhölgyet, a házigazdám leányát? - szólt csodálkozva Nigel, s nem tudta, haragudjék-e, vagy inkább nevessen a képtelen ötleten.
- Dehogy a lányát, uram, az ötvenezer font sterlingjét, mert legalább annyit harácsolt össze a jó öreg Trapbois, ha ugyan nem többet; s higgye el, csak jót tesz vele a vénembernek, mert előbb-utóbb úgyis meg kell válnia az aranyaitól, mégpedig ennél erőszakosabb módon, mert most, hogy munkálkodása napjai elperegtek, bizony a számadás napja közeledik.
- Igazán lovagias ajánlat - szólt Lord Glenvarloch -, de ha szabad kérdeznem, ó, nemes, szókimondó herceg, miért bízza ezt a töméntelen kincset egy idegen vendég gondjaira, aki úgy lehet, már holnap odébbáll vele?
- Csak csendesen, uram - felelt a herceg -, egyébként ez a kérdés már jobban rávall a Beaujeu fogadójában tanult bölcsességére, mint mindaz, amit eddig hallottam kegyelmedtől. Válaszolok is rá annak rendje-módja szerint. Először is tudnia kell, hogy a főrendjeim közül, akár világi ember legyen, akár isten szolgája, egyik sem kell Martha Trapbois kisasszonynak. Megkérte már a kapitány, megkérte a tiszteletes, kosarat kapott mind a kettő; hiába, ez a lány többre vágyik, s az igazat megvallva, valóban józan fehércseléd, meg minden, sokkal mélyebb lelkületű és magasabb szellemű, semhogy egy zsíros ujjassal, vagy reves csuhával megelégedjék. Ami fejedelmi személyünket illeti, nekünk biz' van már hites társunk a sírig, s hogy csak a lényeget tekintsük, ezt Martha kisasszony is jól tudja. Így hát, mivel csúcsos posztófőkötőjét nem hajlandó mással kidíszíteni, csak a legfinomabb csipkével, nincs más hátra, lordom, önnek kell elvennie, s vele együtt az ötezer csaló, ötezer bérgyilkos, betörő és könnyelmű tékozló elvert vagyonát, természetesen az alaptőkéből levonva ötezer fontot a fejedelmi tanács és pártfogás díjaként, hisz enélkül, ahogy a dolgok mostanság állnak, nemigen nyerheti meg az alsatiai játszmát.
- Helyes, uram - felelte Glenvarloch -; és vajon azt is kitervelte már bölcsességed, mely úton-módon segítene ki a házassági kötelék mostani szorult helyzetemből?
- Hát, uram, erről csak annyit mondhatok - szólt Hildebrod herceg -, hogy ha lordságod negyven-ötvenezer fonttal a zsebében nem tud kilábalni a bajból, akkor nem is érdemel mást, mint hogy fejét együgyűségéért, jobb kezét szűkmarkúságáért üsse le a hóhér.
- Ha már annyira jó hozzám, hogy így fontolóra vette minden dolgomat - folytatta Nigel, aki igen helyesen fölfogta, hogy egyáltalán nem volna bölcs dolog magára haragítani ezt az embert, aki igazán nem akarta megsérteni, sőt, a maga módján segíteni igyekszik rajta -, akkor talán azt is megmondhatja, mit szól majd a rokonságom, ha csakugyan hazaviszem ezt a menyasszonyt, akit ajánl?
- Uram, ami a dolog e részét illeti, én legalábbis úgy értesültem, hogy az ön honfitársai eléggé tudják, csakúgy, mint minden egyéb náció, hol keressék a hasznukat. Sőt, az igazat megvallva: ahogy én az ön hazáját ismerem, nincs még egy hely a földön, ahol ötvenezer font, mondom: ötvenezer font hozománnyal szívesebben fogadnának egy menyasszonyt, mint abban az ősi királyságban. És, az igazat megvallva, ha eltekintünk attól, hogy egy icipicikét ferde a válla, Martha Trapbois kisasszony igen komoly és ünnepélyes megjelenésű hölgy, sőt, amennyire én tudom, sokkal előkelőbb származású is lehet, mint bárki gondolná; mert az öreg Trapboisra ugyan nem ütött, az anyja pedig nagylelkű és szabadszellemű asszonyszemély volt.
- Úgy gondolom - válaszolta Nigel -, ha csak ennyit tudni a származásáról, az aligha elégséges ahhoz, hogy becsületes családban nyájas fogadtatást biztosítson neki.
- Akkor meg, uram - válaszolta Hildebrod -, úgy kell nekik, mert... remélem, nem veszi rossz néven, ha kimondom... összeférhetetlenségben a maga egész fajtája nem ér fel a kisasszonykával.
- Nos, bizony az egy kicsit kellemetlen lehet az én számomra is.
- Egy cseppet sem, uram, egy csipetnyit sem! - mondta az ötletekben kifogyhatatlan herceg. - Ha már sehogyan sem lehet elviselni, ami könnyen bekövetkezhetik, nos hát, akkor mire valók az ön nemes lakhelyének, mely bizonyára várkastély, föld alatti helyiségei és toronyszobácskái? Akár fent, akár lent, bőségesen akad ott hely, ahová szépséges hitvesét elhelyezheti úgy, hogy pergő nyelvétől megszabaduljon, s akkor aztán barátainak megvetésén is mélyen alul marad, vagy magasan felülemelkedik.
- Köszönöm a bölcs tanácsot, ó, legigazságosabb uralkodó - válaszolta Nigel -; ez az eljárás valóban méltó büntetés lesz ostoba fejének, ha így kiszolgáltatja magát nekem.
- Tehát lordságod nem veti el a tervet? - kérdezte Hildebrod herceg.
- Huszonnégy órát kérek rá, hogy meggondolhassam - válaszolta Nigel -, és könyörgök, gondoskodjék róla, hogy addig ne is zavarjon senki, mert sok itt a látogató.
- Majd kibocsátunk egy rendeletet, hogy senki ne merje háborgatni - mondta a herceg -, és ugye nem sokallja - tette hozzá bizalmasan letompítva hangját -, hogy Alsatia uralkodójának, mint a hölgy gyámjának, tízezer fontot fizessen.
- Tízezret? - szólt Lord Glenvarloch. - Hogyhogy? Mintha az imént még csak ötöt mondott volna.
- Hohó! - szólt a herceg, ujját az orra tövéhez szorítva. - Hát emlékszik rá? Nohát, ha ilyen pontosan megfigyelte, amit mondtam, akkor sokkal komolyabban gondolkodik a dolgok felől, mint hittem volna, különben nem csípett volna rajt a turpisságon. Jól van, no, a feltételeken, ahogy az öreg Trapbois mondaná, nem veszünk össze; csak rajta, ostromolja meg és vegye be a hölgyet, az ön arcával, megjelenésével nem lesz nehéz dolga, én meg majd gondoskodom róla, hogy közben senki se zavarhassa. Mihelyt délben összeül a szenátus, ráveszem őket, hogy hozzanak erről rendeletet.
És ezeket mondván, Hildebrod herceg eltávozott.
Huszonnegyedik fejezet
Eljött a perc... a fényes égi őrző
Otthagyta posztját... halványul az apróbb
Mécsek világa is; hát hadd a létrát
S a feszítővasat... majd Anthony
Az ajtót lenn a mordállyal vigyázza,
Te meg mögöttem készen tartsd a kést,
Mert vár a tett... az éj szuroksötétje
Lesz most nekünk aranyló hajnalunk.
(RÉGI SZÍNDARAB)
Amint Hildebrod herceg elment, Nigel először is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy nagyot nevessen e bölcs tanácsoson, aki így összepárosította volna egy csúnya, vén hárpiával; de következő gondolata már a szánakozás volt, szánta e szerencsétlen párt, apát és leányát, akiknek sorsa, mivel e gyászos környéken egyedül nekik volt vagyonuk, félelmetesen hasonlított a barbár partokon zátonyra futott hajóéhoz, melyet csak néhány pillanatig véd meg a lerohanástól a vad törzsek egymás közti féltékenysége. Azután önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy az ő helyzete sem épp biztonságos itt, hiszen őt is épp ilyen istenadományának tekintik az alsatiaiak, kincses gályának, melyet kelta partokra sodort a vihar, vagy Afrika sivatagjain átvánszorgó leromlott, de mesés gazdagságú karavánnak, melyet a pusztaság rabló népei a sokat mondó Dummalafong névvel illetnek, ami annyit tesz: felfalni való dolog, közpréda, szabad zsákmány.
Nigelnak már készen állt a terve, hogy akármi áron is, de kiverekedi magát ebből a veszélyes és megalázó helyzetből, s a terv végrehajtásához csak azért nem fogott hozzá, mert arra várt, hogy Lowestoffe küldönce visszatérjen. De egyelőre hiába várta, s nem akadván más elfoglaltsága, a korábbi szállásáról utánaküldött holmit válogatta át abból a célból, hogy a legszükségesebbeket összerakja egy kis csomagba, amely nem akadályozza majd gyors, feltűnés nélküli szökésében, mert úgy gondolta, elengedhetetlenül fontos, hogy hirtelen s titokban távozzék, ha négyszemközt találkozni akar a királlyal, lévén, hogy hajlamai és érdekei egyaránt ezt az utat jelölték ki számára.
E tevés-vevés közben nagy megelégedéssel vette észre, hogy Lowestoffe uram nemcsak kardját és tőrét küldte utána, hanem két kis pisztolyát is, melyek külországi útjain vele voltak, és amelyek jóval kisebb méretük miatt ügyesebbek, használhatóbbak voltak, mint az akkor általánosabban elterjedt mordály, más néven nyeregpisztoly, mert ez a kisebb fegyver övön is, zsebben is jól elfért. Ha valakit veszély környékez, s nem számíthat megbízható, erős bajtársak segítségére, leginkább még az önthet belé lelket, ha úgy érzi, kellőképp fel van fegyverezve; így hát Nigelt is, aki kissé félt attól, hogy támadás esetén semmi mással nem védheti az életét, mint azzal az ügyetlen szerszámmal, amit a tökéletes álöltözet kedvéért Lowestoffe-tól kapott, most már-már diadalmas biztonságérzet öntötte el, mikor sok próbát kiállt jó kardját kivonta, megtörölte a zsebkendőjével, megvizsgálta a hegyét, majd a padlónak támasztva, néhányszor ide-oda hajlította, hogy ellenőrizze, nem rongálódott-e meg a jól ismert kitűnő acél, s végül nagy gyorsan visszadugta hüvelyébe, már csak azért is, mert újfent kopogtattak ajtaján, s nem akarta, hogy rajtakapják, amint kivont kardjával hadonászik.
Vén szállásadója lépett a szobába, és nagy hajlongás, hímezés-hámozás közepette azt adta tudtára, hogy szállásának díja napi egy korona, s hogy itt mindenki előre szokta kérni a lakbért, bár ő, különösen olyan nagyrabecsült vendéggel szemben, mint Grahame uram, sohasem okvetetlenkedik miatta két hétnél, egy hónapnál előbb, ha egy kis méltányos előleget kaphat. Nigel, hogy megszabaduljon a fecsegő vénembertől, két aranyat vetett neki, s azt mondta, nyolc napra kéri a szállást, bár úgy hiszi, a nyolc napot sem fogja itt kitölteni.
A zsugori ember csillogó szemmel, reszkető kézzel zárta markába a megkaparintott két aranyat, majd előbb nagy élvezettel egyensúlyozta őket egy kicsit kiszikkadt ujja végén, de aztán nyomban megmutatkozott rajta, hogy még az arany birtokában sem nyugtathatja meg végérvényesen azt a mohó ösztönét, amely oly elvakultan törekszik a pénz megszerzésére. Először is, az aranynak esetleg nincs meg a kellő súlya... a vén Trapbois tehát nagy sebesen előhúzott egy mérlegecskét a ruhája redőiből, s megmérte a két fontot, előbb együtt, aztán külön-külön, s amint látta, hogy a mérleg megfelelőképp lebillen, átszellemülten mosolygott, mivel ez a körülmény ugyancsak növelhette még a bevételét, ha igaz, amiben minden tudósítás megegyezett, hogy az Alsatiában forgalomban levő aranypénzeknek csak igen kis hányada volt hibátlan, és kikerülni onnét egy sem került ki ilyen tökéletes állapotban. De a vén uzsorásnak mindjárt új aggodalma is támadt, hogy egy percig se örülhessen zavartalanul. Csak most fogta fel Nigel szavainak értelmét, hogy a szobát esetleg nem veszi igénybe annyi időre, amennyire kifizette. Ez pedig esetleg azt is jelenti, hogy a pénz egy részét vissza kell téríteni, ami egy régi skót tréfamester szerint még a hittérítésnél is sokkal keservesebben esik az ember szívének. Erre egyoldalú vitába kezdett, számtalan okkal alátámasztván azt a fontos következtetést, hogy a lakbérként egyszer már kifizetett összeget semmilyen jogon nem lehet visszakövetelni a házigazda sérelme nélkül, addig-addig, míg Nigel végképp kifogyott a türelemből, és közölte vele, hogy a pénz egyszer s mindenkorra az övé, sem egészben, sem részben nem kéri tőle vissza, csak azt az egyet kéri, hogy ha már kifizette a szobát, egyedül lehessen benne. Erre viszont az öreg Trapbois, akinek már magától is rájárt a szája arra a hízelgő, kedveskedő beszédre, amellyel annak idején sok ifjú örökös tönkremenetelét siettette, áradozva dicsérni kezdte vendégének nemes, adakozó természetét, úgyhogy Nigel most már csakugyan türelmét vesztve, szelíden kézen fogta az öregurat, és kedvesen, de határozottan az ajtóhoz vezette, s kitette a folyosóra, igaz, akkora önuralommal, s oly gyöngéden, hogy eljárása a legkevésbé sem hatott gorombaságnak; aztán az ajtót elreteszelvén, ugyanolyan tüzetes vizsgálat alá vette a pisztolyait, mint az előbb kedves kardját: gondosan ellenőrizte a závárzatot, a köveket, s számba vette a kevéske muníciót.
E tevékenykedése közben másodszor is kopogás zavarta meg, s a lord gyorsan ajtót nyitott, mivel biztos volt benne, hogy senki más nem lehet az, mint Lowestoffe küldötte, akit annyira várt. De nem ő volt, csak a vén Trapbois kellemetlen leánya, aki apja tévedéséről dadogott valamit, és letette az asztalra az egyik aranyat, amelyet Nigel adott apjának, mondván, hogy ami pénzt megtartott, az a szoba teljes bére arra az időre, melyet Nigel megnevezett. Nigel azt felelte, hogy amit kifizetett, azt kifizette, és nem kívánja visszavenni.
- Akkor csináljon vele, amit akar, ott van az asztalon, én ugyan hozzá nem nyúlok. Ha maga olyan ostoba, hogy többet akar fizetni, mint ami méltányos, az apám nem lesz olyan alávaló, hogy elvegye, ami nem jár neki.
- De kisasszony - szólt Nigel -, az édesapja azt mondta...
- Ó, az apám, az apám - szólt közbe a lány -; míg megvolt hozzá az esze, ő intézte az ügyeit... most már én intézem, és azt hiszem, ez a legjobb mindkettőnk számára.
Az asztalra tekintett, s meglátta rajta a fegyvereket.
- Amint látom, van fegyvere - szólt -; aztán tudja-e forgatni is?
- Kell, hogy tudjam, kisasszony - felelte Nigel -, eleget gyakoroltam, higgye el.
- Akkor hát katona? - kérdezte a hölgy.
- Egyelőre még nem, csak annyira, amennyire szülőhazámban katonának tekinthető minden úriember.
- No persze, erre mind büszkék... hogy el tudják metszeni a szegény ember nyakát... valódi úri szórakozás, mikor pedig az lenne a dolguk, hogy védelmezzék a szegényt.
- Én nem azért viselek fegyvert, hölgyem, hogy akárkinek nyakát metsszem vele - felelte Nigel -, hanem azért, hogy megvédelmezhessem magam s hazámat is, ha a szükség úgy hozza.
- Szép szavak - felelte Martha -, de magáról bizony úgy hírlik, hogy benne van minden csip-csup verekedésben, akárcsak a többiek, akkor is, ha sem az élete, sem a hazája sorsa nem forog kockán; és hogy is került volna ide, ha nem így lett volna?
- Hölgyem - válaszolta Nigel -, azt hiszem, hiábavaló fáradság lenne, ha most megpróbálnám önt meggyőzni arról, hogy a férfi, ha úgy kívánja a becsülete, amelyet többre kell tartania az életénél is, gyakran rákényszerül, hogy az életét és a mások életét kockára tegye, oly dolgokért, amelyek a kívülállónak semmit sem jelentenek.
- Isten törvénye hallgat erről - mondta a hölgy -, abban csak az áll: "Ne ölj!"... De hát most sem időm, sem kedvem önnek prédikálni... annyi szent, hogy itt, ha oly nagyon szeret, eleget verekedhetik, sőt szerencséjének tarthatja, ha nem olyankor szorul védekezésre, mikor cseppet sem készült fel rá. Mára elbúcsúzom; kérem, közölje a mindenesasszonnyal az étkezésre vonatkozó kívánságait.
A kisasszony távozott, pedig Nigel, amennyire a fensőbbséges, elítélő hang felingerelte, már-már hajlott volna rá, hogy bőbeszédű előadást tartson a becsület dolgáról - az uzsorás lányának. Nevetett magában, hogy micsoda bolondságba hajszolta bele kis híján az önigazolás ellenállhatatlan vágya.
Lord Glenvarloch ezután valóban a mindenesasszonyhoz fordult, s a vén Deborah egészen tűrhető ebédet kerített neki; a vendéget most már csak egyvalami zavarta, nevezetesen, hogy a vén bolond házigazda újfent betolakodott hozzá, s mindenáron segédkezni akart az asztal megterítésénél. Nigel csak nagy üggyel-bajjal tudta megakadályozni, hogy az öreg lerámolja a fegyvereit, meg egynémely iratait arról az asztalról, amely mellett ült; s csupán a legkomolyabb, leghatározottabb paranccsal lehetett rávenni, hogy ne azt terítse meg, hanem a szobában található másik asztalt.
Végül Nigel mégiscsak rákényszerítette, hogy szándékától elálljon, de úgy vette észre, hogy az eszelős vénember továbbra is folyvást az asztal felé tekinget nagy aggodalmasan, amelyen a vendég kardja és pisztolyai vannak, s miközben apró-cseprő szolgálatait végzi, mégpedig rendkívül buzgón, csak hogy vendége kedvében járjon, minden adódó alkalmat kihasznált arra, hogy a figyelmét lenyűgöző tárgyakat bámulja, és a közelükbe férkőzhessék. Végül, mikor Trapbois azt gondolta, hogy vendége nem figyeli, Nigel az egyik repedt tükörben, melynek hírforrás szerepével az öregember nem számolt, azt vette észre, hogy csakugyan ki is nyújtja kezét a kérdéses asztal felé. Erre aztán az ifjú lord, minden udvariaskodást mellőzve, szigorú hangon tudtára adta a házigazdának, hogy fegyvereihez senki sem nyúlhat, s ráparancsolt, hogy menjen ki a szobából. A vén uzsorás erre hosszas mentegetőzésbe fogott, amelyből Nigel csak annyit vett ki, hogy elég sokszor ismétlődik benne az ilyen-olyan "feltétel", és így nem is tartotta szükségesnek, hogy válaszoljon, csak rászólt még egyszer, hogy menjen már, mert ha nem, keservesen megbánja.
Az elaggott Hébe, aki ez alkalommal Lord Glenvarloch pohárnokaként tevékenykedett, most pártjára kelt a vendégnek a magánál is vénebb Ganymedesszel szemben, s ő is noszogatta kifelé az öreg Trapbois-t, kilátásba helyezve, hogy ha rögtön el nem takarodik, szól az úrnőnek, aki ugyancsak haragudni fog. A vénembert, úgy látszik, leginkább még a papucskormány tartotta kordában, mert a mindenesasszony fenyegetése jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint Nigel bármily félelmetes haragja. Az öreg végre-valahára visszavonult, magában duzzogva és motyogva; s Lord Glenvarloch kisvártatva hallotta is, hogy elreteszeli a folyosó innenső végén az ajtót, az átjárást a tágas palota többi része és vendégének lakása között, amely, mint az olvasó emlékezhetik rá, a főlépcső tetejéről nyílott.
Nigel, amint hallotta, hogy az öreg Trapbois bizonytalan kézzel sorra helyrekattantja a zárakat és reteszeket, ezt annak jeléül értelmezte, hogy aznap este nem kell számolnia az öreg újabb látogatásával, s szívből örült háborítatlan magányának.
A vénasszony nagy készséggel tudakolta, nem lehet-e még valamiben a segítségére; s úgy tetszett, olyan örömmel tölti el Nigel szolgálata, vagy talán inkább az érte várható fizetség, hogy valósággal megifjodott és megelevenedett tőle. Nigel kérte, hogy hozzon néhány szál gyertyát, gyújtson be a kandallóba, és tegyen egy nyaláb tűzifát is a kandalló mellé, hogy rakhasson a tűzre, mert már egész testében didereg, úgy átjárta a folyóparton fekvő ház nedves hidege. Míg az öregasszony távol járt, hogy megbízatásának eleget tegyen, ő azon gondolkodott, hogyan töltse el az előtte álló hosszú, magányos estét.
Az elmélkedéstől Nigel nem sok szórakozást s még kevesebb vigasztalást remélhetett. Kétségbeejtő helyzetét már minden oldalról meghányta-vetette magában, s úgy érezte, éppoly haszontalan, mint kellemetlen vállalkozás volna most újra kezdenie a tépelődést. Maradt tehát az olvasgatás, mint a legalkalmasabb módja annak, hogy gondolatait elterelje kényszerű pályájukról; és Nigel, bár tanulóidejében, akárcsak a legtöbbünk, épp eleget tanyázott nagy és gazdag könyvtárakban, néha bizony anélkül, hogy tudós tartalmukat túlságosan megbolygatta volna, most olyan helyzetben találta magát, amikor egyetlen könyvecske, legyen bár a legértéktelenebb, valóságos kincset jelent az ember számára. A vén szolgáló hamarosan visszatért a tűzifával, s egynéhány félig leégett viaszgyertyával, melyek alighanem valami fondorlatos lakáj jogos vagy bitorlott tulajdonából kerültek hozzá, s miután kettőt beletett a két különböző formájú és mintázatú réz gyertyatartóba, a többit az asztalon hagyta, hogy Nigel kicserélhesse, ha az első kettő csonkig ég. Figyelmesen meghallgatta Lord Glenvarloch kérését, hogy könyvet hozzon neki... bármilyet, csak könyv legyen... amivel elűzheti az éjszaka unalmát, de csak azt válaszolhatta, hogy tudtával nincs más könyv a háznál, mint a biblia, amit az ifjú úrnő (így nevezte Martha Trapbois kisasszonyt) bizonyára nem ad kölcsön senkinek, meg még az öreg gazda olvasmánya, Az elme fenőköve, mely nem egyéb lévén, mint Robert Record Aritmetiká-jának második kötete, a hozzávaló Gyakorlatokkal és Számtani Műveletekkel kiegészítve, ígéretes címe ellenére is aligha keltette fel érdeklődését. Ekkor a jó öregasszony felajánlotta, hogy esetleg Hildebrod hercegtől kér kölcsön könyvet, "mert ő, szegény, néhanap szokott olvasgatni, amilyen tudós egy úriember, ha Alsatia államügyeitől hozzájut".
Nigel kapott az ajánlaton, fáradhatatlan Irisze pedig már szedte is a lábát, hogy eljárjon küldetésében, immár másodszor. Hamarosan vissza is ért, hóna alatt egy viharvert kvartókötettel, a kezében pedig egy kancsó égett borral, mert a herceg úgy vélte, hogy a könyv önmagában kicsit száraz mulatság, kell hát hozzá egy kis borocska is, ami a tudományt leöblíti, közben persze arról sem feledkezett meg, hogy az árát hozzáadja a reggeli italszámlához, amit már elkönyveltek, mint a Menedék legújabb lakójának tartozását.
Nigel kivette a könyvet az öregasszony kezéből, s a bort sem küldte vissza, mert úgy vélte, főleg miután belekóstolt, s kiválónak találta, hogy egy-két pohárka nem fog megártani, frissítőnek az olvasgatás mellé. Útjára bocsátotta a szegény öreg szolgálót, aki oly készségesen eljárt a dolgaiban, szépen megköszönve fáradozását, s megígérve, hogy nem marad el a jutalma, aztán felszította a tüzet, levágta a gyertya kanócát, s a legkényelmesebb öreg karosszéket jól elhelyezte a tűz és a vacsoraasztal között, mert ezen az asztalon állt most a bor és a két gyertya; s a komoly olvasást összekapcsolván a fényűzés minden rendelkezésére álló lehetőségével, nézegetni kezdte az egyetlen könyvet, amelyet a hercegi bibliotéka nyújthatott.
A könyv, bár tartalma úgy általában eléggé érdekes lett volna, nem volt épp a legalkalmasabb arra a célra, hogy Nigel félelmét és gondjait elűzze. Címe: Isten bosszúja a gyilkoson, a mű maga azonban mégsem az, amire most a könyvészkedő olvasó gondol: nem a Reynolds kiadásában ugyane tekintélyes címen megjelent írás, hanem egy másik, sokkal korábbi munka, amelyet még a jó öreg Wolfe nyomtatott ki és hozott forgalomba, s amelynek egyetlen példánya, ha ma előkerülne valahonnét, alighanem többet érne, mint ugyanannyi súlyú arany.[99]
Nigel hamar megelégelte a sok gyászos históriát, melyek a könyvében egymást követték, félretette hát az olvasmányt, s az időtöltés egyéb módjaival próbálkozott. Kinézett az ablakon, de odakinn csak az eső esett, s a fel-feltámadó szél dudált; élesztgette a tüzet, de a fa még nedves volt, váltig csak füstölgött, nem lobbant lángra; s mivel az ifjú lord természettől fogva mértéktartó volt, úgy érezte, hogy a vére már felhevült kissé a bortól, és ez elvette a kedvét a további poharazástól is. Megpróbált hát kérvényt fogalmazni a királyhoz, melyben leírta helyzetét, de mindjárt tűzbe is dobta az írást, mert fájdalmasan belenyilallt, ahogy elképzelte, milyen megvetően bánik majd a kérvényével a király, s így aztán, mintegy végső kétségbeesésében, újra kezébe vette a könyvet, melyet az előbb letett.
Másodszori olvasásra mintha jobban érdekelte volna, mint amikor először fogott hozzá. E történetekből, bármily idegenszerűek és riasztóak is a jóérzésű olvasó számára, nem hiányzott valamiféle mágikus vonzóerő, mely épp az iszonyat felkeltésével ejti rabul a figyelmet. Sok szó volt bennük azokról a furcsa és hátborzongató véres cselekedetekről, amelyeknek elkövetői szembeszegülnek mind a természet, mind az emberség törvényeivel, és a bosszúszomj, a kapzsiság, vagy a zabolátlan becsvágy ösztönzésére erőszakkal betörnek az élet szentélyébe. De még a változatos bűneseteknél is meglepőbbek és titokzatosabbak voltak azok a történetek, amelyek arról számoltak be, hogyan derült fény a véres tettekre, s hogyan követte őket a megtorlás. Még az állatok, az esztelen állatok is képesek voltak kibeszélni a titkot, még a madarak is széthordták a bűn hírét. Sőt, maga a négy elem is mintegy ellene fordult annak, aki beszennyezte őket: a gyilkos lépte alatt beszakadt a föld, átfagyott tagjait nem melegítette a tűz, cserepes ajkát nem hűsítette a víz, s a levegő nagy bősége nem könnyített ziháló tüdején. Egy szó, mint száz, az egész világmindenség összefogott, hogy tanúságot tegyen a gyilkos ellen. Máskor meg a felébredő lelkiismeret vette űzőbe s hajszolta az igazságszolgáltatás ítélőszéke elé a vétkest, vagy pedig, mint hírlett, a sír nyitotta meg száját, hogy az áldozat lelke bosszúért kiálthasson.
Jócskán éjszaka lett, s Nigel még mindig a könyv fölébe görnyedt, amikor a háta mögött egyszer csak meglibbent a falon lógó függöny, s a hirtelen támadt levegőmozgás vadul meglobogtatta a gyertyák lángját. Nigel felrezzent, s gyorsan hátrafordult; meglehetősen zaklatott idegállapotban, ami érthető hatásként következett olvasmánya természetéből, különösképp abban a korban, amikor bizonyos babonák még egyetemes hit igazságaként ivódtak be a hivő lélekbe. Az ifjú tehát erősen felindult, midőn meglátta házigazdájának vértelen ábrázatát, ösztövér alakját, és egész kísérteties figuráját, amint újra csak kinyújtja aszott kezét a felé az asztal felé, melyen a vendége fegyverei hevertek. Mivel e váratlan jelenés azt sugallta neki, hogy valami gonosz van ellene készülőben, Nigel felugrott, kardjához kapott, kivonta hüvelyéből, s hegyét a vénember mellének szögezve követelte, mondja meg, mit keres a szobájában e késői órán. Trapbois nem árult el sem rémületet, sem meglepetést, s feleletként is csupán töredék mondatokat motyogott, valami olyasmit, hogy inkább válik meg az életétől, mint jogos tulajdonától; Lord Glenvarloch pedig, akit ugyancsak meghökkentett ez a válasz, egyrészt nem értette, hogy voltaképp mi csalta ide az öreget éjnek évadján, másrészt el sem tudta gondolni, hogyan szabaduljon meg tőle. Másodszor is megpróbált ráijeszteni, remélve, hogy így elűzheti, ám ekkor még egy kísértet bújt elő a függöny mögül: Trapbois lánya, kezében lámpával. Úgy látszott, éppoly kevéssé félti az életét, mint az apja, mert csak odalépett Nigel mellé, hevesen félrelökte a kivont kardot, sőt megpróbálta kicsavarni a fiatalember kezéből.
- Pfuj, szégyellje magát - mondta -, kardot rántani egy aggastyánra, aki rég túlhaladta már a nyolcvan esztendőt!... Ez a skót úri becsület?... Ide azt a kardot, jó lesz tán guzsalynak!
- Kérem, nyugodjék - szólt Nigel -; nem akarom bántani az apját, de azt tudni akarom, hogy miért kerülgeti a fegyvereimet egész nap, s még most, az éjszaka kellős közepén is.
- A maga fegyvereit?! - kérdezte vissza a leányzó. - Ugyan már, ifjú ember, hiszen a londoni Tower minden fegyvere is semmiség ahhoz az egy nyomorult aranypénzhez képest, amelyet ma reggel ezen az asztalkán hagytam, s maga, amilyen esztelen tékozló, azóta se tett a helyére.
Így szólván, az aranypénzre mutatott, mely még mindig ott hevert az asztalkán, ahová ő tette; úgy látszik, ez volt a csalétek, amely a vén Trapbois-t odavonzotta, olyannyira, hogy még az éjszaka csendjében sem hagyta nyugodni, mígnem a rég használt titkos feljárón belopózott vendége szobájába, hogy amíg az alszik, elcsenhesse nála maradt kincsét. Most vékony, sipító hangján így kiáltozott:
- Az az enyém! Nem adom senkinek!... Én kaptam... Inkább meghalok, mint hogy megváljak attól, ami az enyém!
- Csakugyan az övé, hölgyem - szólt Nigel -, s könyörögve kérem, adja vissza annak, akinek szántam, s hagyjanak már magamra ebben a szobában.
- Rendben van, akkor majd én fizetem vissza önnek - mondta a leányzó, s vonakodva apja kezébe nyomta a Mammon morzsalékát, amelyre az úgy csapott le vékony, csontos kezével, mint a héja, amikor megragadja zsákmányát; s amint kezében tartotta a pénzt, olyan elégedetten morgott rá, mint a vén kutya, ha megkaparintotta a csontot, s mint ahogy a jóllakott kutya egyet-kettőt térül-fordul, azután lefekszik, ő is csak tipegett-topogott, azután megfordult a lánya után, s követte a függöny mögötti kis ajtón át, mely láthatóvá vált, amint megemelték a kárpitot.
- Ezt holnap reggel beszögezzük - mondta Nigelnak az uzsorás lánya halkan, úgyhogy apja, aki kissé süket volt, s akinek a figyelmét amúgy is lekötötte szerencsés szerzeménye, nem hallhatta meg -; addig is vigyázok, hogy ne szökjék fel még egyszer... nyugalmas jó éjszakát kívánok.
E búcsúszavaknak, melyek udvariasabban hangzottak, mint bármi, amit eddigelé az új lakó a hölgytől hallhatott, mindazonáltal nem sok foganatja lett, noha a vendég, mihelyt egyedül maradt, rögtön nyugovóra tért.
Nigel kedélyét erősen felkavarták az este kiállott különféle kalandok, s mint mondani szokás, elrabolták az álmát. Elméjét zavaros-fájdalmas gondolatok árasztották el, mint valamely rohanó folyó, és minél inkább igyekezett álomba ringatni magát, áhított céljától csak annál távolabb sodródott. Megpróbált mindent, ami ilyenkor ajánlatos, számolt egytől ezerig, míg körbefordult vele a világ; bámult a parázsba, míg belekáprázott a szeme; hallgatta a szél egyhangú zúgását, a himbálózó cégtáblák csikorgását, s a kóbor kutyák innen is, onnan is felhangzó ugatását, míg a füle bele nem fáradt.
Ám egyszerre a tompa zajok e monotóniájába belehasított egy hang, amely felrettentette kábulatából. Női sikoly volt. Felült az ágyban, hogy hallgatózzék, de aztán eszébe jutott, hogy itt Alsatiában, a környék törvényen kívül élő lakói között, bizonyára mindennaposak a verekedések. Hanem az első sikoltást második követte, majd harmadik, negyedik, oly gyors egymásutánban, mely nem hagyott kétséget afelől, hogy a lárma, bár távolinak tűnt, és fojtottan hangzott, mégis innen a házból ered.
Nigel hirtelen felugrott, magára kapta a ruháját, felragadta kardját és pisztolyait, s kirohant az ajtón. A folyosón kettőzött erővel hallotta a sikoltozást, s ahogy sejtette, a zaj valóban az uzsorás lakosztályából szűrődött ki. A lépcsőházi folyosóra azonban nem lehetett bejutni, s a derék ifjú lord türelmetlenül rázta a zárt ajtót, de mindhiába. Hirtelen eszébe jutott a titkos átjáró. Visszafutott hát a szobájába, s nagy siettében még gyertyát gyújtani is alig bírt, oly szörnyen felizgatta, hogy a kiáltozásnak nem akart vége szakadni, vagy még inkább az, hogy talán mindjárt vége szakad.
Végigrohant a szűk, kanyargós folyosón, amerre a zaj irányította, mely most már közvetlen közelről hasított a fülébe, s amíg lebotorkált a szűk lépcsőn, ahová a folyosó vezetett, fojtott férfihangokat hallott, úgy tűnt, egyik biztatja a másikat. - Átkozott némber... szúrd le... üsd agyon... fogd be a száját! - A női hang pedig, a gazda lányának elfúló hangja azt sikoltotta: - Segítség!... Gyilkos! - A lépcső alján volt egy kis ajtó, amely engedett a lökésnek, amint Nigel a tett helyére berontott: egyik kezében felhúzott pisztoly, gyertya a másikban, kard a hóna alatt.
Két brigantit látott, akik nagy nehezen legyűrték, vagy legalábbis nem sok hiányzott hozzá, hogy legyűrjék Trapbois lányát, bár az áldozat minden bizonnyal kétségbeesett ellenállást tanúsított, mert a padlón szanaszét heverő ruhafoszlányok és kitépett hajcsomók ádáz dulakodásra vallottak. Már-már úgy látszott, hogy a leány az életével fizet a bátorságáért; az egyik gonosztevő kezében ugyanis már döfésre lendült a hosszú pengéjű gyilok, amikor Nigel váratlanul rájuk tört, s amint riadtan feléje fordultak, a késelőt azon nyomban agyonlőtte, majd mikor a másik ellene indult, a fejéhez vágta a gyertyatartót, és karddal hárította el a támadást. Sötét volt, csak a kevéske holdfény szűrődött be az ablakon, s a gazfickónak, miután minden eredmény nélkül elsütötte pisztolyát, és néhány gyönge kardvágással próbálkozott, végképp inába szállt a bátorság, az ablakhoz hátrált, kiugrott és elszaladt. Nigel vaktában kilőtte utána a másik pisztolyát, azután gyertyáért kiáltott.
- A konyhában van égő gyertya - válaszolta Martha Trapbois, sokkal nagyobb lélekjelenléttel, mint várni lehetett volna. - Tapodtat se mozduljon, nem ismeri az utat. Mindjárt hozom... Jaj, apám! Szegény apám! Tudtam, hogy ez lesz a vége... s mindez az átkozott pénz miatt!... MEGÖLTÉK!
Huszonötödik fejezet
Játékaink közt ér a vég... a mord
Halál, mint mérges dajka, elparancsol
Gyerekszobánkból. Szigorú szavára
Hívságaink mögöttünk ittmaradnak;
S még jó, ha ott túl mentséget találunk
Rájuk, midőn bírónk kérdőre von.
(RÉGI SZÍNDARAB)
Hátborzongató látványra derült fény, amint Martha Trapbois a gyertyával visszatért. A lány durva vonású, beesett arcát iszonyúan eltorzította a kétségbeesés, a fájdalom, a rémület s mindenekfölött a vad indulat. A leterített zsivány teteme a padlón hevert; Nigel golyója azonnal végzett vele, egy nyögés nélkül múlt ki, s bőven patakzó vére most pirosra festette körös-körül a földet. Mellette ott feküdt egy másik embertest is, amelyre zokogva borult rá a boldogtalan nőszemély, hogy szerencsétlen apjának tetemét könnyeivel öntözze. De aztán nyomban fel is ugrott, s így kiáltván: - Hátha van még benne élet! - nagy igyekezettel próbálta a testet feltámogatni. Nigel segítségére sietett, de közben jelentőségteljesen az ablakra nézett; s Martha, akinek a figyelme olyan éles volt, mintha sem rémület, sem indulat meg nem zavarhatná, azonnal elértette a célzást.
- Ne féljen - kiáltotta -, cseppet se féljen; közönséges gyáva tolvajok ezek, a bátorságot éppoly kevéssé ismerik, mint a kegyelmet. Ha lett volna nálam fegyver, én is meg tudtam volna védeni magam, minden segítség nélkül... Jaj, apám! szegény apám! Neki így is későn jött a segítség... ki tud életet lehelni e hideg tetembe?... Halott! Halott!
Míg a lány így beszélt, egyesült erővel felemelték a földről a vén uzsorás testét, bár súlyos, merev, tehetetlen tagjainak már a puszta érintése is meggyőzhette őket arról, hogy az élet végképp elköltözött belőle. Nigel kereste rajta a sebet, de hiába. Az elhunyt leánya, aki ismét több lélekjelenlétet tanúsított, mint amint e percben várni lehetett volna tőle, végül is felfedezte a halál eszközét: a kendőt, amelyet szorosra húztak az öregember nyakán, s ily módon először csak a segélykiáltást fojtották belé, azután az életétől is megrabolták.
Martha kinyitotta a végzetes hurkot, majd a testet Lord Glenvarloch karjaiba helyezte, s maga elrohant vízért, alkoholért, illatszerekért, abban a hiú reményben, hogy apja élete nem aludt ki, s még visszahozható. Mint bebizonyosodott, ez valóban hiú remény volt. A lány, mindazonáltal, megtette, amit csak tudott; dörzsölgette apja halántékát, felemelte a fejét, kigombolta rajta a hálóköntöst (mert, úgy látszott, ágyából kelt ki, meghallván, hogy rablók járnak a házban), s végül nagy nehezen szétfeszítette mereven összeszorított ökleit: egyikből egy kulcs esett ki, a másikból az aranypénz, amely még nemrég annyi aggodalmat okozott a szerencsétlen öregembernek, és amelyet homályba borult elméjével valószínűleg olyan kétségbeesetten védelmezett, mintha csakis ettől függött volna az élete.
- Hiába minden! - szólt az uzsorás lánya, felhagyván reménytelen igyekezetével, hogy visszatérítse az elszállt lelket, amelyet oly durván űztek ki a porhüvelyéből a gyilkosok, hogy a szegény embernek valósággal kitekerték a nyakát. - Halott, halott, hiába... mindig tudtam, hogy ez lesz a vége, és most tanúja vagyok, hogy bekövetkezett!
Azután felkapta a földre hullott kulcsot és a pénzdarabot, majd megint földhöz vágta, mondván: - Átkozott legyen mind a kettő... ezek miatt lelte halálát!
Nigel szólni akart, figyelmeztetni a hölgyet, hogy azonnal intézkedniük kell a menekülő gyilkos üldözéséről, valamint arról, hogy ő maga most már biztonságban legyen, ha netán visszatérnének a támadók, de amaz élesen szavába vágott:
- Hallgasson - mondta -, hallgasson! Hát nem érti, hogy nem tudok többet elviselni, mint amit érzek, amit gondolok, amit látok? Egy hangot se, mondom - szólt újra, ezúttal még komorabb hangon -; hogy figyeljek efféle beszédre, amikor apám meggyilkolva fekszik az ölemben?
Lord Glenvarlochra nagy hatást tett a leányzó kétségbeesett gyásza, de közben arról sem feledkezhetett meg, hogy milyen veszedelmes helyzetbe került. Mindkét pisztolyát kilőtte, a rabló pedig bármikor visszatérhet, esetleg többedmagával, mert bizonyára nem csak az az egy bűntársa volt, aki otthagyta a fogát... s mintha az ablak alatt valóban beszédet hallott volna. Gyorsan odaszólt hát sorstársának, hogy visszamegy a szobájába, ahol a töltényeit hagyta.
- Jól teszi - mondta megvetően -, eddig is többet tett, mint amennyit embertől várni lehet. Menjen csak, és mentse a bőrét... Úgyis tudom, hogy ez a szándéka... hagyjon sorsomra.
Nigel nem látta szükségét, hogy megálljon magyarázkodni, a titkos átjárón keresztül visszasietett a szobájába, megtöltötte a pisztolyait, s ahogy jött, ugyanolyan gyorsan fordult is mindjárt; magában csodálkozva, hogy milyen pontosan tudja követni az út kanyarulatait, pedig csak egyszer ment végig rajta, akkor is izgalomtól elvakultan.
Megtérvén azt látta, hogy közben a szerencsétlen nőszemély kiterítette a földön apja holttestét, betakarta arcát a köpenye szárnyával, s most úgy áll a fejénél, mint a kőszobor a sírokon. Nem mutatott sem meglepetést, sem örömet Nigel visszatérésekor; csak ennyit mondott csendesen: - Megsirattam... panaszomat, legalábbis, amit ember hallhatott tőlem, bevégeztem... de igazságot követelek, és a hitvány gazember, aki képes volt megölni ezt a védtelen aggot, midőn már a természet sem hagyott többet számára, mint alig egy évnyi életet, követni fogja áldozatát a halálba, mégpedig hamarosan. Ó, idegen, akit bosszúm eszközéül küldött az ég, menjen hamar, értesítse Hildebrodot... bizonyára ébren találja őket, hisz ott dáridóznak szokásuk szerint hajnalig... s kérje meg, hogy tüstént jöjjön ide, amit nem is merészel majd megtagadni, lévén ez egyszerre kötelessége és érdeke, nem is fogja, mert jól tudja, hogy módomban van meghálálni a segítségét. Mit tétovázik? Azonnal induljon!
- Mennék szívesen - mondta Nigel -, de félek kegyedet itthagyni egyedül; ezek a gonosztevők még visszajöhetnek, s akkor...
- Igaz - felelte Martha -; lehet, hogy visszajön; s bár az életem nem számít, nem akarom, hogy birtokába kerüljön annak, aki gaztettére felbujtotta. Fogja ezt a kulcsot meg az aranypénzt, vigyázzon rájuk: mind a kettő fontos... ha megtámadják, védekezzék; s ha megöli azt a nyomorultat, gazdaggá teszem. Magam megyek Hildebrodért.
Nigel kifogásokat akart támasztani, de a lány egyszerűen faképnél hagyta, s ő egy szempillantás múlva már azt hallotta, amint a távozó mögött becsapódik a kapu. Az jutott eszébe, hogy utánamegy, de meggondolta, hogy Hildebrod kocsmája nem esik messze a Trapbois-háztól, a leányzó különben is jobban ismeri az utat nála, nemigen érheti baj, s ő jobban teszi, ha ott marad és őrködik, ahogy megkérték.
Nem volt valami kellemes érzés olyan ember számára, aki nincs szokva az ilyesmihez, hogy egy nagy, üres házban magára maradjon két halottal, két néhai embertársával, akik félórája sincs, hogy természetellenes halállal múltak ki: egyikükkel merénylő kéz végzett, másikukat, akinek felsebzett torkából még mindig buzgott a vér, s elárasztotta körülötte a padlót, maga a szemlélő fosztotta meg életétől, jogosan ugyan, de mégis erőszakosan. Nigel egy pillanatra undorral s egyszersmind babonás félelemmel fordította el tekintetét e nyomorúságos porhüvelyekről, de ekkor meg úgy tapasztalta, hogy e testek hátborzongató jelenlétének tudata így, hogy nem láthatja őket, még inkább nyugtalanítja, mint az előbb, amikor velük szembenézve, állnia kellett hideg-élettelen szemük merev tekintetét. S ráadásul a képzelődés is űzni kezdte ismert játékait. Nigel egyszer úgy hallotta, mintha a jobblétre szenderült uzsorás viseltes damaszt hálóköpenye megrezdülne; másszor meg, mintha a lemészárolt bérgyilkos a lábát mozdítaná, s csizmája talpa megcsosszanna a padlón; majd megint úgy tetszett, mintha újra hallaná az imént megugrott zsivány lépteit és suttogását az ablak alatt. Hogy ez utóbbi s leginkább fenyegető veszéllyel szembeszálljon, és egyszersmind lerázza magáról a félelmet, amellyel a többi rossz érzés már-már megbénította akaratát, Nigel az ablakhoz ment, s ugyancsak megrémült, amikor egy sor fáklyát pillantott meg, amelyek megvilágosították az utcát, ahol is, mint hangjukból következtetni lehetett, nagy tömeg ember közeledett; itt is, ott is felvillantak kovás puskáik és alabárdjaik, amelyekkel fel voltak fegyverezve. Élükön Hildebrod jött (ezúttal nem regényes uralkodói minőségében, hanem abban a tisztében, melynek valóban birtokosa volt: mint a Whitefriars Menedék törvényszolgája), hogy kivizsgálja a bűntényt és körülményeit.
Furcsa és szomorú látványt nyújtottak ezek a korhelyek, amint víg éjféli dorbézolásukból felriasztva, a borzalmas esemény színhelyére értek. Zavaros tekintettel bámultak egymásra, majd a véres tettek elébük táruló eredményére; imbolygó léptük megcsúszott a vértől iszamos padlón, lármás tülekedésüket ijedt suttogásra váltották, és mivel lelküket felkavarta a látvány, elméjüket pedig még mindig ködbe borította a szesz, olyanok voltak, mint az alvajárók.
A vén Hildebrod volt az egyetlen kivétel. Ez a különleges emberi boroshordó, akármilyen tele volt, a nap bármely órájában mozdítható volt, ha kellő fontosságú ok mutatkozott arra, hogy valahová elguruljon. Úgy tűnt, a látvány megrendíti, s magatartása, melyet a hivatalos eljárás során tanúsított, sokkal ésszerűbb és illendőbb volt annál, amit akármikor is várni lehetett volna tőle. Először is kikérdezte a leányzót, aki csodálni való gonddal és pontossággal számolt be róla, hogyan riadt fel az apja szobájából kihallatszó dulakodás hangjára, annál is hamarabb, mivel aggódott egészségi állapota miatt. Amint belépett, látta, hogy apját legyűri a két brigand, akikre teljes dühével s a tőle telhető erővel rárohant. Mivel az arcukat feketére mázolták, és álruhát viseltek, nem meri azt állítani, hogy felismerte volna, különösen abban a feldúlt állapotban, bármelyiket is. Ezután már nem is emlékszik semmire, csak arra, hogy lövések dörrentek, majd kettesben maradt vendégével, miután az egyik bandita elszökött.
Lord Glenvarloch ugyanazt mondta el, amiről már tudósítottuk az olvasót. Hildebrod imígy végezvén a szemtanúk kihallgatásával, tüzetes vizsgálat alá vette a helyszínt. Megállapította, hogy a gonosztevők csak az ablakon juthattak be, amelyen át életben maradt társuk megszökött; de teljességgel érthetetlen volt, hogy ez hogy sikerült nekik, mikor az ablak erős vasrudakkal volt biztosítva, melyeknek zárát a vén Trapbois minden este gondosan ellenőrizte. Hildebrod mindent átvizsgált, amit csak a lakosztályban talált, s alaposan szemügyre vette a leterített betörőt is. A ruhája után közönséges tengerésznek látszott, arcát a jelenlevők közül senki sem ismerte. A nyomozás vezetője ezután elhívatott egy Alsatiában élő orvost, aki bizonyos vétkei miatt feladni kényszerült azt a pozíciót, amelyet tudománya biztosíthatott volna számára, s így arra szorult, hogy ezen a nyomorúságos környéken folytassa praxisát. Hildebrod most megparancsolta neki, hogy vizsgálja meg a holttesteket, s annak rendje-módja szerint írjon bizonylatot haláluk vélhető okáról. A gyakorlott vizsgálóbíró figyelmét sok más egyéb közt nem kerülte el a földön heverő vállszíj sem, s miután mindenkit meghallgatott, akinek valami mondanivalója vagy feltételezése volt a tárggyal kapcsolatban, és minden lehetséges bizonyítékot felírt, ami a véres tett kinyomozása során fontos lehet, úgy rendelkezett, hogy reggelig tartsák zárva a lakosztály minden ajtaját; majd a meggyilkolt öregember boldogtalan leányával együtt a konyhába vonult, ahol is az egy Glenvarloch jelenlétében megkérdezte a leányzót, nem gyanúsít-e valakit különösebben a gonosztett elkövetésével.
- Maga talán senkit sem gyanúsít vele? - kérdezte Martha, mereven rászögezve a szemét.
- Még ha tenném is, hölgyem, az én dolgom akkor is az lenne, hogy kérdezzek, a kegyedé pedig, hogy válaszoljon. Csak tartsuk magunkat a játékszabályokhoz!
- Ami engem illet, ennek a vállszíjnak a viselőjét gyanúsítom. Tudja maga nagyon jól, kire gondolok!
- Nos, ha már ilyen nyílt színvallásra kényszerít, annyit megmondhatok, hogy Lesipuska kapitány viselt effélét, s őkelme nem az az ember, aki gyakran váltja az öltözékét.
- Akkor hát vétesse üldözőbe és fogassa el - szólt Martha.
- Ha valóban ő volt a tettes, akkor már rég messze járhat azóta - válaszolta a bölcs bíró -, de tárgyalni fogok a megfelelő hatóságokkal.
- Vagyis futni hagyja - vonta le a következtetést Martha, szúrósan a szemébe nézve.
- Esküszöm minden kolbászra és hurkára - felelte Hildebrod -, ha rajtam múlnék, az a gégemetsző már rég ott lengedezne, ahová Hámánt akasztották, de hát egy kis idő csak kell a dologhoz. Vannak köztünk, akik a kezére játszanak, ezt kegyed is nagyon jól tudhatja; akit pedig felhasználhatnék ellene, az mind részeg, mint a csap.
- Bosszút követelek... bosszút - ismételte Martha -, és vigyázzon, nehogy packázni merjen velem!
- Kegyeddel packázni? Inkább packáznék egy felingerült nőstény medvével. Azt a gonosztevőt pedig elfogjuk, csak türelem, kisasszonykám. Jól ismerem a búvóhelyeit, s mivel előbb-utóbb feltétlenül be kell térnie valamelyikre, hamar nyakon csíphetjük, különösen, ha csapdát is állítunk neki. Ne féljen, kisasszony, akinek olyan eszközök állnak rendelkezésére, mint kegyednek, annak nem kell sokáig várnia, hogy igazságot kapjon.
- Akik segítenek bosszúmat megállni - szólt Martha -, szintúgy rendelkezhetnek azokkal az eszközökkel.
- Ennyi elég is - válaszolta Hildebrod -, most pedig, kérem, jöjjön át a házamba, és igyon valami meleget, ne búslakodjék itt egymagában.
- Nem leszek egyedül, elhívatom az öreg mindenesasszonyt - válaszolta Martha -, azonkívül itt van még ez az idegen úr is.
- Hm, azt mondja, az idegen úr - szólt Hildebrod, kissé félrevonva Nigelt. - Ez a kapitány alighanem megcsinálta az idegen úr szerencséjét, amikor a magáét olyan mohón kereste. Bevallhatom uraságodnak... mert ugyebár nem szabad lordnak szólítanom... hogy elejtettem egy-két célzást a mi kettőnk megállapodásával kapcsolatban, és könnyen lehet, hogy az a megveszekedett kapcabetyár ettől kapott kedvet a véres munkára... Magának csak jó... após nélkül jut a hozományhoz... Remélem, megtartja a feltételeket?
- Jobban tette volna, ha senkinek sem szól erről a képtelen tervéről - mondta Nigel.
- Miért lenne képtelenség? Talán uraságod képe nem tetszik a leányzónak? Most kell meghódítani, amikor könnyes a szeme... én mondom magának, ilyenkor hódolnak be a leghamarabb, amikor a szemük könnyes. Holnap aztán tudassa velem, mire jutottak. Jó éjt, uram... értek én a hallgatásból is, ha nyilatkozni nem akar. Most azonban elszólít a kötelesség, zárni és pecsételni, ahogy ilyenkor szokás. Jaj, igaz is, ez a nagy bolond öldöklés itten majd kiverte a fejemből: Lowestoffe úr valami embere keresi kegyelmedet. Azt mondta, sürgős üzenettel jött, úgyhogy a szenátus nem is marasztalta, csak két kancsó borra, és épp útnak indult már, hogy felkajtassa az ön szállását, mikor hozzánk ért ennek a ribilliónak a szele... Hé, koma, erre jöjjön! Itt találja Nigel Grahame urat.
Erre előlépett egy zöld bársonyzekés, afféle csónakos külsejű fiatal legény, karján fémjelvénnyel, s félrevonta Nigelt egy sarokba, míg Hildebrod herceg feladatához híven még egyszer végigjárta a szobákat, és ellenőrizte, hogy ajtó-ablak zárva van-e. Amit Lowestoffe hírnöke mondott, nem volt valami biztató. Suttogva, de igen udvariasan a következőket hozta Nigel tudomására: Lowestoffe uram könyörögve kéri, hogy biztonsága érdekében azonnal távozzék Whitefriarsből, mert a Legfőbb Bíró elfogatási parancsot adott ki ellene, s a végzést mindjárt másnap reggel foganatosítani is kívánják egy csapat muskétás által, amely túlerővel az alsatiaiak el nem bírhatnak, de nem is merészelnének szembeszállni.
- Ezért, uram - szólt a vízi ember -, hajnali ötkor legyen a parton, a Temple-lépcsőnél, ott várom a csónakommal. Ha el akar illanni a vérebek elől, megteheti.
- Ha Lowestoffe uram küldött, miért nem adott veled semmi írást? - szólt Nigel.
- Az ám! Hisz tudhatja, hogy a derék urat hűvösre tették, s most olyasformán van a tintával, tollal, mint az egyszeri tiszteletes: nemigen ér rá ilyesmivel bajmolódni.
- Legalább mondott neked valamit, amiről megismerszik, hogy ő küldött?
- Amiről engem megismerhet!... de mennyire, hogy mondott, méghozzá azt mondta... de én meg nem is felejtettem el - a legény rántott egyet a nadrágján - ...ejnye, mit is mondott?... Megvan! Hogy higgyen a szavamnak, mert bár Grahame-nek hívják, O betűvel írja a nevét. Azt hiszem, így mondta, nohát. Akkor két óra múlva találkozunk a parton, amikor fordul az ár, aztán csak uzsgyi lefelé a folyón, akár egy tizenkét evezős gyorshajó, igaz-e?
- Hát azt tudod-e, hol tartózkodik most a király? - kérdezte Lord Glenvarloch.
- A királyt kérdi? No hát, az tegnap lement hajón Greenwichbe, mert nemes uralkodó, ha teheti, mindig csak vízen jár. Azt mondják, vadászni készül, de aztán mégis megváltoztatta a szándékát, s most a királyfi, meg a herceg, meg az egész kompánia mind Greenwichbe ment, ahol ugyancsak vígan vannak.
- Nos - válaszolta Nigel -, öt órakor készen állok az útra, te meg gyere ide, s vidd a poggyászomat.
- Úgy lesz, uram - válaszolta a legény, azzal kiment, s elvegyült Hildebrod herceg szedett-vedett kísérői közt, akik szintén elvonulófélben voltak. Whitefriars nemes uralkodója lelkére kötötte a vendégnek, hogy minden ajtót jól bezárjon utána, majd a hunyorgó tűz előtt ülő leányzóra mutatott, aki úgy hanyatlott el a széken, elmerevült tagokkal, mintha már őrá is rátette volna kezét a halál, s ilyképp suttogott Nigel fülébe: - Gondoljon a nyereségére, és ne felejtse az egyezségünket, mert ha netán el akarna illanni, én útját állom, abban biztos lehet.
Lord Glenvarlochot mélységesen felháborította az a határtalan durvaság, mely leplezetlenül megnyilvánult a biztatásban, hogy aljas módon visszaéljen a szerencsétlen leány kiszolgáltatottságával; de megfékezte feltörő indulatait, és szó nélkül meghallgatta a tanácsot, s ami az első utasítást illeti, azt végre is hajtotta, amennyiben gondosan elreteszelte a kaput Hildebrod herceg és népe mögött, abban a hallgatag reményben, hogy soha többé nem látja őket, s nem is hall felőlük. Ezután visszament a konyhába, ahol a boldogtalan leányzó ült, kezét az ölében összekulcsolva, szemét egy pontra szegezve, tagjait mereven elnyújtva, mint aki révületbe esett. Nigel, akit őszintén megrendített a szegény nő sorsa, valamint az előtte álló szomorú jövő, amit csak tudott, mindent megtett, hogy valahogy magához térítse, s végül sikerült is felráznia kábultságából, legalább annyira, hogy megérthesse, amit mondanak neki. Azután értésére adta, hogy ő néhány óra múlva elhagyja a Whitefriarst, s bár jövője és úti célja egyelőre bizonytalan, amennyire módjában áll, szívesen segítene a hölgyön, ha tudná, mit tehetne az érdekében. Készséggel megvinné például az üzenetét valamely barátjának, hogy milyen veszedelmes helyzetbe került... Itt azonban félbeszakította a leányzó, aki nagy nehezen megértette, mit akar mondani, s miután a maga kurta-furcsa modorában megköszönte a vendég kedvességét, csak annyit jegyzett meg: - Bizonyára jót akar, de tudhatná, hogy a nyomorultnak nincs barátja.
Nigel erre azt válaszolta, hogy "igazán nem akarja alkalmatlan kérdésekkel zaklatni, de mivel nemsokára eltávozik..."
A leányzó most ismét közbeszólt:
- Micsoda? Eltávozik Whitefriarsből? Önnel tartok!
- Velem tart? - kiáltott fel Lord Glenvarloch.
- Igen - felelte Martha -, apámat is rábeszélem, hogy hagyjuk itt ezt a rablótanyát. - De amint kimondta, máris eszébe jutott ismét mindaz, ami történt. Arcát tenyerébe temette, és görcsös zokogásba, jajveszékelésbe kezdett, majd valóságos hisztérikus roham tört ki rajta, rendkívüli testi-lelki erejének megfelelő példátlan hevességgel.
Lord Glenvarlochot megrémítette és megzavarta a szokatlan látvány, s tanácstalanságában már épp azon volt, hogy elmegy orvosért, vagy legalább valami asszonyért, de ekkor a roham lassacskán alábbhagyott, s a beteg, aki egyik kezét még mindig az arcára szorította, a másikkal visszatartotta a távozni készülőt a kabátujjánál fogva, míg a szeméből patakzó könnyek valamelyest enyhítették lelkében az érzelmek feszültségét, amely az imént oly heves kitörésben nyilatkozott meg.
- Ne hagyjon itt magamra - mondta a leányzó -, és kérem, ne is hívjon ide senkit. Ilyen még sohase esett meg velem, és most sem esett volna - mentegetőzött sóhajtozva, ültében felegyenesedve, és megtörülve szemét a kötényével -, most sem viselkednék így... de hát engem... engem szeretett szegény apám, ha senki más emberfiát nem is... és most így kellett... ilyen hitvány kéztől kellett halálát lelnie!
S a boldogtalan nőn újra erőt vett a fájdalom; folyt a könnye, zokogott, jajgatott, egyszóval teljesen elhagyta magát kétségbeesésében, mint minden nő, amikor bánata tetőfokára hág. Végre nagy nehezen visszanyerte egyébként megszokott komor nyugalmát, és nagy elhatározással meg is őrizte, mindenáron meg akarván akadályozni, hogy hisztérikus rohama visszatérjen, hasonló erőfeszítéssel, mint amilyennel az epilepsziások is, köztudomásúan, képesek elhalasztani rohamaikat. Akarata mégsem tudott azért teljesen úrrá lenni hajszolt idegein, úgyhogy egy-egy pillanatra oly görcsös remegés futott át tagjain, hogy nézni is ijesztő volt. Nigel szinte teljesen megfeledkezett a maga bajáról, sőt voltaképp mindenről, csak az előtte ülő szerencsétlen nőt látta, akinek nyomorúsága annál mélyebben meghatotta az ő nemes lelkét, mivel a tartózkodó büszkeségben erősen hasonlítottak egymásra; a mások együttérzésére vagy szánakozására lehetőleg egyikük sem kívánt ráhagyatkozni.
- Igazán nem szokásom, hogy ilyen gyönge legyek - mondta a lány -, csak... csak... hiába, a gyarló ember nem mindig képes rá, hogy úrrá legyen a természeten... Öntől, uram, jogom van segítséget kérni, hiszen ön az oka, hogy túléltem ezt a szörnyű éjszakát. Bárcsak előbb érkezett volna megmentésemre, vagy inkább még később... de így vagy úgy, mindenesetre megmentette az életemet, s most segítenie kell, hogy életem legalább elviselhető legyen.
- Készséggel, hölgyem, csak árulja el, miben lehetek szolgálatára - válaszolta erre Nigel.
- Azt mondja, hamarosan távozik innét, nos: vigyen magával! - szólt a boldogtalan nőszemély. - Ha magamra hagy, már soha nem szabadulhatok a bűnöknek és nyomorúságoknak ebből a vadonából.
- Ó, jaj, mit tehetnék? - ismételgette Nigel. - Az én utam, amelyről le nem térhetek, majdnem bizonyos, hogy a börtönbe vezet. Ha távozni akar innét, szívesen felajánlom, hogy csatlakozzék hozzám, de azután már feltétlenül a barátaihoz kell fordulnia.
- Barátaimhoz? - kiáltotta a leányzó. - Nincs barátom nekem! Mind elhagytak, ahányan csak voltak, réges-régen. Egy sírból feljáró szellemet szívesebben látnak, mint ahogy engem házukba fogadnának azok, akik megvetéssel elfordultak tőlünk; s még ha most, furcsa módon, barátságos érzületet tanúsítanának is irántam, hát nem kellene a barátságuk, ha egyszer már megtagadták tőle... tőle... - s e szavaknál megint csaknem erőt vett rajta a fájdalom, de azután határozott hangon így szólt: - tőle, aki amott kiterítve fekszik... Nem, nincsenek barátaim. - Hallgatott egy ideig, majd hirtelen, mintegy összeszedve minden erejét, így folytatta: - Nincs ugyan barátom, de aminek birtokában vagyok, azzal sok barátot szerezhetek... barátot és bosszúállót... Még jó, hogy eszembe jutott; ezt a hatalmas eszközt semmiképp sem hagyhatom itt a rabló gazemberek prédájára... Kedves idegen, még egyszer vissza kell térnie abba a szörnyű szobába. Menjen át rajta bátran, egyenest az ő... egyenest a hálószobába; tolja el a helyéről az ágyat, s akkor látni fogja, hogy mind a négy lába alatt egy-egy rézlemez van, amelyek mintha csak azért lennének ott, hogy a nagy ágy súlyát viseljék; de a négy közül csak eggyel lesz dolga, azzal, amelyik a falnál van bal felől; nyomja meg a lemez egyik sarkát, arra felugrik, s így megleli alatta a zárat, és kinyithatja ezzel a kulccsal. Azután emelje fel a titkos ajtót, és a padló alatti mélyedésben egy kis ládát talál. Hozza ide, kérem, magunkkal kell vinnünk az útra, mert a benne levő kincs árán minden bizonnyal megvásárolhatok majd magamnak egy zugot, ahol meghúzhatom magam.
- Igen ám, de ez a népség a konyhaajtót is bezárta - mondta Nigel.
- Igaz is, azt elfelejtettem; kétségtelenül volt rá jó okuk - válaszolta a leányzó. - De az ön szobájába vezető titkos folyosóról nem tudtak, arra nyugodtan mehet.
Lord Glenvarloch átvette a kulcsot, de amint a lámpát megemelte, hogy világosítson magának, Martha észrevette, hogy arcán valami nemtetszés tükröződik, mintha nem szívesen teljesítené a rárótt feladatot.
- Ó, hát fél? - szólt a leányzó. - Semmi oka rá! Csendesek mind a ketten, a merénylő is, meg az áldozat is... Jól van hát, szedje össze a bátorságát, magával megyek... egyedül úgysem boldogulhat a titkos ajtó rugójával, meg aztán nemigen tudná felemelni azt a nehéz ládát.
- Dehogy félek... hogy félnék - szólt Lord Glenvarloch, szégyenkezve, hogy a lány így félreértette pillanatnyi tétovázását, mert ő csupán a borzalmas látványtól iszonyodott, ami gyakorta előfordul a nemes lélekkel, bármily idegen legyen is tőle egyébként a veszélyes vállalkozástól való félelem -; végrehajtom a megbízását, ahogy kívánja; de a kisasszonynak nem szabad velem jönnie... nem, ne jöjjön velem.
- De igenis magával megyek - mondta Martha. - Higgadt vagyok. Ide nézzen! - Azzal felemelt az asztalról valami félbemaradt hímzést, és határozottan, nyugodtan befűzött egy selyemszálat az ott heverő tűbe. - No mondja meg, meg tudnám-e ezt tenni - szólt kísérteties mosollyal, amely még ijesztőbb volt, mint korábbi kétségbeesése -, ha nem volnék nyugalmam és bátorságom teljes birtokában?
Így szólván, gyorsan előreindult a lépcsőn Nigel szobájába, és éppoly sebesen áthaladt a titkos átjárón, mintha attól tartana, hogy elhatározása meginog, mielőtt céljához érne. A lépcső alján habozott egy pillanatra, mielőtt a rettenetes helyre benyitott volna, azután gyors léptekkel végigment a szobán, be a mögötte levő hálófülkébe, nyomában Lord Glenvarlochhal, aki teljesen megfeledkezett a mészárlás színhelyétől való irtózatáról, annyira aggódott a szomorú tragédia egyetlen, életben maradt áldozatáért.
Martha első mozdulata az volt, hogy széthúzta apja ágyán a függönyt. Az ágynemű rendetlenül összevissza gyűrődött; mutatván, hogy az öregember fejvesztett sietséggel ugrott ki az ágyból, amikor meghallotta, hogy rablók járnak a szomszéd helyiségben. A kemény derékaljon szinte nem is látszott a vén uzsorás könnyűvé száradt testének lenyomata. Az árván maradt leány most térdre rogyott az ágy előtt, összekulcsolta a kezét, s kevés szóval, mély érzéssel fohászkodott az éghez, hogy segítse meg veszedelmes helyzetében, és álljon bosszút a gonosztevőkön, akik megfosztották apjától. Halkan, s még rövidebbre fogva szavát, esdekelt még azért is, hogy az ég fogadja magához az elköltözött lelket, és keresztyéni kegyelemmel bocsássa meg bűneit.
Miután teljesítette e kegyes kötelességét, jelt adott Nigelnak, hogy segítsen neki; s amint az ágyat félrehúzták, előtűnt az a rézlap, amelyet kerestek. Martha lenyomta a rugót, a lemez felugrott, és rögtön megláthatták a kulcslyukat, valamint a nagy vaskarikát, amely a titkos ajtó megemelésére szolgált, s amint az ajtót ennél fogva kinyitották, egy pénzes ládika, vagy inkább nagyobbacska láda tűnt elő, az, amelyről Martha beszélt, s amely valóban oly súlyosnak bizonyult, hogy bár Nigel erős ember volt, egyedül aligha tudta volna megemelni.
Ezután mindent visszatettek a helyére, úgy, ahogy találták, Nigel pedig társnője segítségével, már amilyen segítséget szegény nő nyújthatott, megemelte a ládát, és átcipekedett vele a szomszéd szobába, ahol a balul szerzett kincs balvégzetű tulajdonosa hevert kinyújtózva, minden zajra, bajra immár mindörökké érzéketlenül, hiszen ha bármi a világon megzavarhatta volna hosszú álmát, féltve őrzött aranyainak távozására most bizonnyal felriad.
A szerencsétlen leányzó odalépett a halotthoz, s még arra is volt bátorsága, hogy felemelje róla a leplet, amellyel illő módon letakarták. Kezét a megállott szívre helyezte, de az egyet sem dobbant, tollat tartott a dermedt ajkakhoz, de nem rezdült meg a pihe; végezetül tiszteletteljesen megcsókolta apja sápadt homlokán az ereket, majd pedig ajkához emelte az elszáradt kezet.
- Bárcsak hallanád, amit mondok, apám! - szólalt meg ekkor. - Esküszöm, hogy most, amikor elviszem innen, amit a földön a legbecsesebbnek tartottál, csak azért teszem, hogy bosszút állhassak méltatlan halálodért!
Ezután visszatakarta a holttestet, és egy könny, egy sóhaj, egyetlen szó nélkül nekiindult, s amennyire erejétől tellett, segített vinni a terhet, míg fel nem értek vele Lord Glenvarloch hálószobájába.
- Ezt a ládát - mondta -, az ön csomagjaként kell elszállítanunk. Mire a csónakos itt lesz önért, én is felkészülök.
Ezzel visszament szobájába, Lord Glenvarloch pedig, látván, hogy erősen közeledik indulásuk ideje, letépett egy darabot a régi kopott függönyökből, és bebugyolálta vele a ládát, nehogy különös alakja, valamint a féltő gonddal rávert sok pánt és keresztpánt gyanút keltsen, s megsejtesse a szemlélővel, mi rejlik a csomagban. Miután ezzel az óvatossági intézkedéssel végzett, levetette a banditajelmezt, melyet Whitefriarsbe indulásakor magára öltött, és rangjához illő ruhát vett fel, majd végigheveredett az ágyán, és mivel képtelen volt aludni, noha az éjszaka eseményei kimerítették: a mennyezetet bámulva várta a csónakos hívó jelét.
Huszonhatodik fejezet
Adj jó utat, szelíd folyó... ne félj,
Nyugalmadat lármánk meg nem zavarja;
Nem verjük föl szendergő partjaid
Síppal, dudával... kérésünk csak az,
Hogy megtűrj minket széles melleden,
Hol bizton ringhat néma sajkánk.
(A KETTŐS MENYEGZŐ)
Szürke vagy inkább afféle piszkossárga fény szűrődött át a whitefriarsi ködön, amikor a szerencsétlenül járt uzsorás ajtaján halk kopogás hallatszott, amiből Nigel tudhatta, hogy megérkezett a csónakos. Az ajtónál valóban az a legény várakozott, aki az este itt járt, csak most még egy másik is volt vele.
- Siessünk, jó uram, mi már húznánk is az evezőt - mondta egyikük halk, sürgető hangon -; az idő meg a dagály nem vár senkire.
- Énrám nem is kell várnia - szólt Lord Glenvarloch -, de van itt még egypár holmi, amit magammal viszek.
- Na tessék, mit szólsz ehhez, Jack... ez is csak olyan, mint a többi, úgy megrakja azt a kétevezős csónakot, mint egy hatlovas szekeret. Mind kétevezőst bérel, ha csak nem költözködik házastul, barmostul, hogy ott egye meg a fene. Gyerünk már, hol a cókmókja?
Az egyik legény már kellőképpen, saját vélekedése szerint legalábbis épp eléggé, meg volt rakodva Lord Glenvarloch útipoggyászával, s lassan, cammogva el is indult a Temple-lépcső irányában. A másik, a vállalkozás szervezője és láthatólag irányítója, a vén uzsorás kincseit tartalmazó ládát próbálta megemelni, de mindjárt földre is ejtette, s nagy káromkodás közepette azt kérdezte, miért nem a Szent Pál-székesegyházat akarják elvitetni vele a helyéből. Ekkorra már Trapbois leánya is csatlakozott hozzájuk, földig érő, sötét színű csuklyás köpenybe burkolózva, s idegesen kiáltotta Lord Glenvarloch fülébe: - Hagyják itt, bánom is én, az egészet hagyják itt, csak erről az irtózatos helyről jussunk ki minél előbb.
Említettük már más helyütt, hogy Nigel ugyancsak atlétatermetű ifjú volt, s mivel most még az együttérzés és a felháborodás is ösztönözte, hihetetlen nagy testi erőről tett tanúságot, amint megemelte a nehéz pénzes ládát, s a körébe tekert kötél segítségével a hátára vette, majd erős, határozott léptekkel haladt előre akkora teherrel, amelyet a mi elpuhult korunkban három ifjú arszlán együtt se tudna megmozdítani. A csónakos elképedve kullogott a nyomában, s azt kiáltotta: - Megálljon, uram, várjon már, hadd fogjam csak meg a másik végét! -, majd kisvártatva újólag felajánlotta közreműködését, nem is hiába, mert egy-két perc múlva Nigel már örült, hogy elfogadhatja a segítséget. Mire a sajkához értek, amely megbeszélésükhöz híven a Temple-lépcsőnél volt kikötve, Nigel csaknem összeroppant a nagy súly alatt, melytől a csónak, amint belézuhintották, csaknem peremig süllyedt a vízbe.
- No, ezzel a fuvarral aztán lesz annyi bajunk - mondta a csónakos legény a társának -, mintha egy csődbe ment jóembert kellene szállítanunk, s vele az összes eltitkolt kincset... Hé! Hé! Lassan a testtel, asszonyság, maga aztán nem száll be ide! Nem látja, hogy majd becsorog a víz a csónak peremén? Szó sem lehet arról, hogy még élő terhet is felvegyünk.
- Márpedig ez a nő velem jön - mondta Lord Glenvarloch -, pillanatnyilag az én védelmem alatt áll.
- Csigavér, uram - válaszolta az evezős cimbora -; nem vállalok olyat, amivel nem bíztak meg: kétszeres teherrel nem indulok útnak... menjen a hölgy csak gyalog, ami pedig a veszedelmeket illeti, az ábrázata ugyan minden veszedelemtől megóvja, Berwicktől Land's Endig.
- Nos, tehát ha megkétszerezem a fuvardíjat, nincs ellenére, hogy a terhet is megkétszerezzem? - kérdezte Nigel, mivel semmiképp nem akarta magára hagyni ezt a boldogtalan nőt, akinek biztonságba helyezéséről már volt is egy félig-meddig kialakult elgondolása, és ezt a tervet készült most meghiúsítani a temzei csónakosok goromba akadékoskodása, amely különben közmondásos volt akkoriban.
- De isten az atyám, bizony hogy ellenemre van - felelte a zöld bársonyzekés fickó -; drágább nekem a csónakom, mint a feleségem, s nem vagyok hajlandó elsüllyeszteni se pénzért, se szerelemből!
- Nono, koma - felelte kollégája -; igazi csónakos nem beszél így. Ami engem illet, dupla fuvardíjért akár az ördög öreganyját is elszállítom, úgyhogy ne jártasd annyit a kereplőt, hanem fogd csak meg szépen az evező végit, aztán induljunk.
Úgy lett, ahogy a második csónakos akarta, egykettőre a dagály sodrásában voltak, és bár a ladik alaposan meg volt terhelve, tűrhető sebességgel eveztek lefelé a folyón.
A könnyű sajkákról, melyek mellettük elsiklottak, megelőzték őket, vagy keresztezték útjukat, csak úgy záporozott rájuk a sok hangos csúfolódás, amit akkoriban csónakos-szellemességnek neveztek; az élcelődésnek többnyire Martha kisasszony csúf és savanyú ábrázata, valamint ennek ellentéteképp Nigel daliás ifjú alakja, csinos megjelenése volt a céltáblájuk, s az sem kerülte el a tréfálkozók figyelmét, hogy mennyire túl van terhelve a csónak. Egymás után hárman is köszöntötték őket vicces célzásokkal; egyikük, mint a fűszeresnél, aki az első segéddel indul kéjutazásra; a másik, mint az unokáját iskolába vivő nagymamát; a harmadik, mint szélhordta ír vándorlegényt, aki ezzel a megpenészedett lánnyal épp a redriffe-i dr. Rigmarole-hoz szökik, ahol egy ezüstért meg egy pohárka pálinkáért akárki leányával összeboronálnak akárki koldus fajzatot. Ám a zöldzekés meg a komája mindezt a sok kötekedést ugyanolyan szapora szóval tudta viszonozni, ahogy kapta.
Közben Lord Glenvarloch megkérdezte vigasztalanul magára maradt útitársát, vajon eldöntötte-e már, hogy ki lesz az az ismerőse, akinél vagyonával együtt bizonyos időre meghúzódhatik. Erre a leányzó előadta, ezúttal nyugodtabban és részletesebben, hogy apjának jellembeli fogyatékosságai miatt minden barátjuk elfordult tőlük, s mióta Whitefriarsbe költöztek a törvény keze elől, mely apja szertelen haszonlesése miatt másutt már utolérte volna őket, ő, a maga részéről, teljesen elzárkózva élt, nem vegyült el azok között, akiket ott a környéken találhatott, s így, mivel a rossz hírű hely s ráadásul apja fösvénysége mindenki mást távol tartott tőle, teljességgel el volt zárva bárminő társaságtól. Most tehát semmi egyebet nem kívánt, mint hogy tisztességes szálláshoz jusson, becsületes emberek oltalmába, akármilyen szegényesen élnek is, míg nem talál megfelelő jogi tanácsadót, akinek segítségével bosszút állhat apja haláláért. Cseppet sem kételkedett abban, hogy Lesipuska (vagy más néven Puskalesi) kapitány volt a tettes, hiszen jól tudta róla, hogy akármi véres gazságra kapható, bármilyen gyáva is egyébként minden olyan helyzetben, mely valódi férfit követel. A korábbiakban már kétszer is felmerült ellene a rablás alapos gyanúja, amelyet az egyik esetben még egy brutális gyilkosság is súlyosbított. Ez a briganti, mesélte Martha, többször megkérte már a kezét, mivel ez lett volna a legbiztosabb és legveszélytelenebb módja annak, hogy hozzájusson az öreg Trapbois vagyonához, s amikor házassági ajánlatai, ha ugyan egyáltalán így nevezhetők, a leghatározottabb elutasításban részesültek, oly fenyegetően célozgatott sötét bosszúterveire, hogy Martha, különösképp miután néhány sikertelen betörési kísérlet is történt a házuk ellen, állandó rettegésben élt, mind a maga, mind apja életéért.
A boldogtalan nő iránt érzett gyöngéd tisztelet most visszatartotta Nigelt attól, hogy említést tegyen a történet bizonyos mozzanatairól, mert ezek csak még jobban felizgatták volna Marthát, megerősítvén a gyanút, amely egyébként már őbenne is felötlött. Eszébe jutott, hogy Hildebrod az elmúlt este valamiféle elejtett megjegyzéseket emlegetett, amelyek igencsak szöget ütöttek a kapitány fejébe, s ily módon siettethették a katasztrófát. Mivel az említett megjegyzések Hildebrod az irányú terveire vonatkoztak, hogy Nigel lépjen házasságra Trapbois uzsorás gazdag örökösnőjével, a hitvány martalóc csakugyan attól tarthatott, hogy elszalasztja a soha vissza nem térő alkalmat, s ez a félelem, a csalódás dühétől és az alantas lélek gonosz indulataitól egyaránt fűtött elkeseredés ösztönözhette végül a gyilkost a szörnyű tett elkövetésére. Az a gondolat, hogy e sötét tragédiában az ő veszedelmessé vált neve is említésre kerülhet, még inkább megnövelte Lord Glenvarloch aggodalmát a bűncselekmény életben maradt áldozata iránt, akit ő mentett meg a biztos haláltól; s ugyanakkor arra a titkos elhatározásra is sarkallta, hogy miután a maga ügyeit rendezte, minden hatalmában levő eszközzel szolgálni fogja a véres gaztett leleplezését.
Úgy értesülvén útitársnőjétől, hogy az semmiféle határozott tervvel nem rendelkezik, azt ajánlotta neki, hogy keressen szállást az ő egykori házigazdájánál, a Szent Pál-kikötőben lakó John Christie hajókellék-kereskedőnél, s részletesen elbeszélve, milyen derék, becsületes házaspárt ismert meg ama vendégszerető hajlékban, annak a reményének adott kifejezést, hogy Christie-ék, ha tán nem is tudnák házukba fogadni az oltalomkeresőt, akkor is biztosan tudnak neki lakást keríteni olyan embereknél, akikért vállalják a felelősséget, s míg ott megpihen, lesz rá ideje, hogy további, kényelmesebb elhelyezéséről maga gondoskodjék.
A szegény nő hálásan fogadta a tanácsot, amelyre kétségbeejtő helyzetében oly igen rászorult; s bár köszönetét kevés szóval fejezte ki, mégis több érzéssel, mint ahogy bármit is mondott eddig útitársának, s mint amit rideg természetétől várni lehetett volna.
Lord Glenvarloch ezután közölte Marthával, hogy bizonyos okokból, melyek személyes biztonságát érintik, haladéktalanul Greenwichbe kell mennie, s így nincs módjában őt elkísérni Christie-ékhez, amit egyébként örömmel megtett volna; mindazonáltal, hogy valamelyest segítségére legyen, kitépett írómappájából egy lapot, s néhány sorban arra kérte egykori szállásadóját, mint becsületes és jóérzésű embert, hogy vegye pártfogásába az üzenet átadóját, aki jelenlegi helyzetében ugyancsak rászorul a jótanácsra és a támogatásra, bár a rendelkezésére álló eszközök képessé teszik rá, hogy bőkezűen meghálálja a gazda szívességét. A levélíró tehát azzal a kéréssel fordult John Christie-hez, mint jó hívéhez és régi barátjához, hogy rövid időre szállásolja el a hölgyet a maga házánál; vagy ha ez túlságos kényelmetlenséggel járna, legalább igazítsa útba, hogy hol találhatna megfelelő lakást... s végezetül még megbízta Christie uramat egy további s valamelyest nehezebb feladattal is, nevezetesen, hogy ajánljon védencének egy becsületes vagy legalábbis jóhírű és tapasztalt ügyvédet, aki lebonyolítaná bizonyos nagy fontosságú jogi ügyeit. A levelet valódi nevével szignálta, majd odaadta pártfogoltjának, aki szívből jövő "köszönömmel" fogadta, s ez az egy szó jobban kifejezte igaz háláját, mint akármi bőbeszédű udvariaskodás; a dologgal ekképp végezvén, a lord ráparancsolt a csónakosra, hogy evezzenek be a Szent Pál-kikötőbe, amelynek már jócskán a közelébe értek.
- Nincs időnk ilyesmire - mondta a zöldzekés -, nem köthetünk ki minden fánál.
Mivel azonban Nigel nem tágított, s azt is megmondta, hogy azért kell kikötniük, mert a hölgy ki akar szállni, a csónakos végtére azt felelte, jól van, ő bizony többre becsüli az ilyen utas üres helyét, mint a társaságát, s kievezett velük a partra. A kikötőben sürgölődő hordárok között mindjárt találtak is két markos legényt, s utasították őket, hogy emeljék meg a nagy kincsesládát, és vezessék el tulajdonosát, a hölgyet John Christie házához, akit egyébként jól ismert a környéken mindenki.
A csónak, mely ily módon jóval könnyebb lett, ennek megfelelően sokkal gyorsabban siklott lefelé a Temzén. Most azonban egy kis időre le kell mondanunk róla, hogy útját kövessük, mert előbb még annak szeretnénk utánajárni, hogy vajon milyen fogadtatásra talált Lord Glenvarloch ajánlólevele.
Martha Trapbois sértetlenül elérte a hajókellék-árus kapuját, s már épp zörgetni akart rajta, amikor hirtelen elfogta a rosszullét arra a gondolatra, hogy milyen bizonytalan a helyzete, s milyen szörnyen kellemetlen lesz elmondania egész történetét, s ezért a remélt menedékhely küszöbén megállt, és tétovázott pár pillanatig, hogy meggondolja, miként támogathatja meg leghatékonyabban istentől küldött oltalmazójának baráti ajánlólevelét. Ha ismerte volna a világot, amelytől életmódja évtizedekig elzárta, tudván tudhatta volna, hogy akkora kincs, amelynek birtokában van, megfelelően felhasználva akár a nemesek házaiba, s hercegek palotáiba is bebocsátást biztosíthat a tulajdonosának. Így azonban, bár volt némi fogalma arról, hogy általában mekkora értéket képvisel a pénz, s hányféle formában és öltözetben érvényesítheti hatalmát, olyan tapasztalatlan volt, hogy teljességgel indokolatlan félelem gyötörte, vajon az a mód, amellyel apja a vagyont ekkorára gyarapította, nem száműzi-e az örököst akár egy egyszerű kereskedő szerény hajlékából is.
Amíg így késlekedett, nagyobb oka is támadt rá, hogy ne merjen bezörgetni; a házból ugyanis élénk szóváltás lármája szűrődött ki, s egyre hangosodott, amint a vitatkozó felek mind közelebb kerültek az utcához vagy inkább sikátorhoz, amelyre a kapu nyílt.
Elsőnek egy magas, nagy csontú, viharvert ábrázatú ember jelent meg a színen, azaz jött elő a boltból, öles léptekkel, akár egy becsületében sértett spanyol, aki méltóságán alulinak érzi, hogy futásnak eredjen, s ezért az indulat tetőfokán is csak úgy fokozza előrehaladásának sebességét, hogy jó nagyokat lép. Amint kiért a házból, szembefordult üldözőjével, egy egyszerű, jámbor külsejű, idősebb kereskedővel; John Christie-vel magával, a bolt és a telek tulajdonosával, aki, úgy látszik, mindeddig nyomában volt, méghozzá sokkal izgatottabb, felháborodottabb állapotban, mint ahogy a hozzá hasonló személyek általában a nyilvánosság előtt mutatkoznak.
- No most már oszt fogja be a kereplőjét, hallja? - szólalt meg az az ember, amelyik először jelent meg a kapuban. - Fogja be, azt mondom, mert százszor is megbánja! Mert ez az egész semmi más, mint szemtelen, mocskos kitalálás, én tanúsíthatom, és Scandaalum Magnaatum, az ám, uram, Scandaalum Magnaatum[100] - mondta másodszor is, erősen megnyomva a második magánhangzót, a glasgow-i és edinburghi kollégiumok jól ismert latin kiejtése szerint, amelyet itt nem tudunk másképp érzékeltetni, mint hogy kettőzve írjuk a mondott magánhangzókat, illetőleg az őket jelölő betűket, s amely kiejtés bizonnyal megbizsergette volna a humanista uralkodó szívetájékát, ha hallhatja, mert makacsabbul küzdött azért, hogy alattvalói megtartsák az eredeti latin kiejtést, vagy amit ő annak tartott, mint királyi előjogaiért, amelyeket egyszer-másszor ugyancsak tüzesen védelmezett a parlamenttel szemben.
- Egy fikarcnyit se törődök vele - felelte erre John Christie -, hogy te mit tartasz felőle, de amit mondok, az IGAZ; és vedd tudomásul, szabad angol vagyok, jogom van kimondani az igazat, a magam dolgában; és meg is mondom kereken, hogy a gazdád igenis közönséges csirkefogó, te meg egy nagyszájú csavargó vagy, semmi több, és ha ebben a minutumban el nem takarodsz a portám elől, úgy beverem a fejedet, ahogy beverték már mások is, mikor nem volt ekkora okuk rá.
Így szólván meglengette a kezében levő kerti kapát, amelyet máskor a boltocska előtti lépcső tisztogatására szokott használni, de most, mivel ez esett a keze ügyébe, fegyverként ragadott föl, s már indult is vele, hogy ellenfelének alaposan ellássa a baját. Az óvatos skót (mert az olvasó is bizonyára felismerte nemzetiségét különös nyelvhasználatáról és tudákosságáról) kissé meghátrált a dühödt hajókellék-árus előtt, de ezért ő is harcias képet vágott, s kezét a kardmarkolatára tette, mutatván, hogy nem olyan ember ő, akit megfutamít egy nála gyengébb, korosabb s hitványabbul felfegyverkezett támadó, hanem olyan, aki csak nagy nehezen tudja megtartani illendő nyugalmát és óvatosságát.
- Hátrább az agarakkal, Christie uram, azt mondom - mondta -, hátrább, hallja-e, mert bizony isten, nem tudom, mit csinálok. A házába csak elviseltem, hogy csepüljön, meg ebannyázzon, még ennél jobban is, mivel nem tudom, milyen törvény van itten az erőszakos behatolás meg a magánlaksértés ellen, meg ez, meg az... aztán meg nem is akartam én bántani, az az igazság, még itt az utcán se, pedig itten már nekem is szabad annyit, mint magának, de csak eszembe van, milyen kedves volt hozzám, mikor még itt laktunk, aztán meg eddig azt is gondoltam, fölheccüték szegény embert, az eszého köll téríteni. De a tüzes ménkű vágjon belé... nem mintha szokásom volna káromkodni... ha avval a bolond kapával eltalálja az én becsületes skót vállamat, hát egyszerre beleszalad a kardom a hasába, úgy bizony, mert már most is igen nyughatatlankodik.
Így szólván, bár továbbra is csak hátrált, hátrált a harciasan meglóbált kapa elől, egyharmad részig kihúzta hüvelyéből kosármarkolatú kardját. Erre aztán John Christie dühe is lelohadt kissé, talán mivel nem volt hosszúharagú ember, de az is lehet, hogy az acél hideg csillogása hűtötte le kedélyét, amint ellenfele a szemébe villantotta a csupasz pengét.
- Botra kiálthatnám ellened a legényeket, s azok aztán úgy megbuktatnának a Temzében, mint annak a rendje - szólalt meg Christie, míg a kapát eszélyesen leengedte -, te nagyszájú csirkefogó, aki nem szégyellsz kardot vonni egy becsületes polgárra a saját portája előtt; de most eridj innét, s be ne tedd hozzánk a lábadat még egyszer, mer ne legyen Christie a nevem, ha legközelebb nem a temzei halakkal vacsorázol. Bár magam is a Temze fenekén lettem volna inkább, mint hogy benneteket a házamba fogadjalak, sima képű, mézesmázos, kétszínű skót tolvajok!
- Rendes madár nem piszkolja a saját fészkét - válaszolta Christie uram ellenfele, kissé talán merészebben is, mint ahogy eddig beszélt, mivel látta, hogy az ádáz harc végképp békés szóváltássá szelídült -, és bizony, öreg hiba, ha egy derék skót ember nem átall idegen országba nősülni, oszt ottan is az ilyen pudingfejű, pénzükre büszke, vastag hájú, hígvelejű délvidékieket szaporítani, mint ahogy maga is tette, Christie uram. No, de hát isten áldja, én ugyan akkor lássam, amikor a hátam közepét, de annyit mondhatok, ha legközelebb megint összerúgja a port egy skót legénnyel, azt mondom, ha őt magát szidja is, a gazdáját meg a szülőföldjét ne igen pocskondiázza, mert egy ilyen viszketeg felföldi kard, mint az enyim is, olyan egykönnyen lemetélheti azt a nagy elálló fülét, hogy a jóisten se óvja meg tőle, nemhogy a maga lapos sipkája.
- No, tisztulj már a házam elől - torkolta le John Christie -, mert ha két perc alatt el nem takarodol, pandúrt hívok, aztán az a hetyke skót bokád megismeri ám az angol kalodát!
Így szólván, sarkon fordult, s győztesként vonult vissza az üzletébe, mert ellenfele, akármekkora bátorsággal áldotta is meg a természet, úgy látszott, most mégsem akarja tovább feszíteni a húrt; talán, mivel sejtette, hogy ha John Christie-t magát valószínűleg le is győzheti, ezzel a győzelemmel ugyan nem sokra menne, hiszen csak magára bőszítené vele az angol hatóságokat, amelyek akkortájt nem bántak épp szőrmentében az újdonsült angol alattvalókkal, midőn igazságot kellett tenniük a se szeri, se száma csetepaték során, amelyek a két büszke nemzet fiai közt gyakorta kitörtek, mivel az emberekben még jóval elevenebbül élt a több évszázados marakodás emléke, mint a néhány éve tartó perszonálunió tisztelete.
Martha Trapbois épp elég időt töltött Alsatiában, hogy ne lepje meg, s különösképpen meg se rémítse a civakodás, melynek tanúja volt. Voltaképpen inkább azon csodálkozott, hogy a két ember heves szóváltása nem végződik dulakodással és öldökléssel, ahogy ezt odahaza megszokta. Amikor tehát a perlekedő felek hátat fordítottak egymásnak, ő, mivel álmában sem gondolta volna, hogy civakodásuk mélyebb gyökerű, mint azok, amelyeket nap mint nap látott Alsatia utcáin, habozás nélkül megállította Christie uramat, amint az be akart menni a boltjába, s kezébe nyomta Lord Glenvarloch levelét. Ha jobban ismerte volna a világ dolgait, bizonyára megvárja az alkalmas pillanatot; aminthogy a fejlemények mindjárt okot is adtak rá, hogy megbánja elhamarkodottságát, mert a felindult hajókellék-árus, miután az aláírást meglátta, a legcsekélyebb figyelemre sem méltatta az üzenet tartalmát, hanem se szó, se beszéd, földre dobta a levelet, s nagy megvetése jeléül még meg is tiporta; Martha kisasszonnyal pedig szóba sem állt, legfeljebb egy-két vakkantást eresztett meg, vagy inkább vaskos káromkodást, ami nemigen illett tiszteletre méltó, komoly személyéhez; majd sarkon fordult, bement a boltba, s az ajtaját becsukta maga mögött.
Kimondhatatlan kétségbeesés fogta el az elhagyott, tanácstalan, szerencsétlen nőszemélyt, amint eltűnt szeme elől az egyetlen ember, akitől segítséget, támogatást, védelmet remélhetett, s ő képtelen volt magyarázatot találni e különös viselkedésre; mert, becsületére váljék, az az egy gondolat meg sem fordult a fejében, hogy új barátja, akit csak Nigel Grahame néven ismert, netán becsaphatta, pedig ez a lehetőség, az ő helyében, bizony sokaknak eszébe jutott volna. Bár a könyörgés egyáltalán nem volt természete, most mégsem állhatta meg, hogy utána ne kiáltson a haragosan távozó hajókellék-árusnak: - Kedves jó uram, csak egy percig hallgasson meg! Az irgalom nevében! A becsület nevében!
- Ugyan má, kisasszony, irgalmat, becsületességet ettül? - szólalt meg a skót, aki ugyan nem segített a hölgynek abban, hogy a távozó kereskedőt visszatartsa, de azért nem hagyta el a küzdőteret. - Akárha száraz babszárbú akarna pálinkát présűnyi, vagy a kűsziklábú tejet. Megbolondút ez a szegin ember, méghozzá a szarvátú ment el neki az esze.
- Ó, akkor biztosan nem neki kellett volna odaadnom a levelet - mondta Martha Trapbois, s olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná venni a földről az udvariatlan fogadtatásban részesült írást. A skót észrevette szándékát, s magától értetődő udvariassággal megelőzte; bár közben olyat is tett, ami már kevésbé tartozik az etiketthez; vetett a levélre egy ferde pillantást, amint átnyújtotta, s meglátván rajta az aláírást, meglepetten így szólt: - Glenvarloch... Nigel Olifaunt, Glenvarloch lordja... Csak nem ismeri a kisasszony Lord Glenvarlochot?
- Nem tudom, kiről beszél - felelte Martha ingerülten -; én egy bizonyos Nigel Gram úrtól kaptam ezt az írást.
- Nigel Grahame?... Uhum, tudommá!... Csak nem volt eszemben - szólt a skót. - Egy derék, magas ember, olyan magas, mint én, kék a szeme, mint a sólyomnak, és a beszéde is kellemetes, egy kicsit ugyan északias forma, de nem nagyon, mert soká volt külföldön, igaz-e?
- Szentigaz - szólt az uzsorás lánya -; de mit akar evvel mondani?
- Oszt a haja is olyanforma, mint az enyém, igaz-e?
- A maga haja vörös - válaszolta a hölgy.
- Ne vágjon egyszerre a szavamba, kérem szépen - szólt a skót -, mondok, olyanforma, csak egy kicsit sötétebb gesztenyeszín. No, kisasszony, ha egy emberre gondolunk, akkor én azzal az úrral igen bizalmas viszonyban voltam, akarom mondani lakájos viszonyban... sok szolgálatot tettem neki, meg még fogok is. Jóakarattal viseltettem hozzá, és azt hiszem, sokat vesztett velem, de hát arról se én tehetek. Most hát, mivel a levele semmit se ér már annál, akiho írta, csak a magasságos Úristen rendűhette úgy, hogy éppen itt legyek, és átvehessem, mivelhogy én eszemben tartom a küldőjét, el nem felejtem, oszt meg van is bennem annyi irgalom és böcsület, amennyivel akárki megkeresheti a kenyerét, segítek én a megszorult felebarátomon, hát még a barátom barátján, tanáccsal is, meg máshogyan is, már csak amennyire a pénzemből telik, mivelhogy ebben az idegen országban olyan vagyok, mint a kis bárány, amelyik elkeveredik a nyájától, oszt itt is, ott is otthagy egy kis gubancot a gyapjából, minden ármányos déli tüskebokron, amelyik az útjába akad. - Míg ezeket mondta, szépen elolvasta a levelet, anélkül, hogy megkérdezte volna, szabad-e, majd így folytatta: - Hát csak ez köll magának, tubám? Semmi más, mint biztos, tisztességes szállás és ellátás, amiért megfizet?
- Semmi más - felelte a leányzó. - Ha férfi a talpán... ha igaz keresztény, akkor hozzásegít ahhoz, amire oly nagy szükségem van.
- Hogyne lennék férfi - felelte a délceg skót -, talán nem annak látszom? Keresztyénnek is keresztyén vagyok, ha a magam érdemeiről nem is dicsekedhetem, meg nem is sok igaz tanítást hallottam, amióta itt vagyok, mert hát ezek itt mind föleresztik a tiszta bort az emberi oktalanság vizével... hm, hm... oszt, ha maga tisztességes fehérszemély - ezt mondván, bekukkantott a kisasszony fejkendője alá -, mint ahogy annak is nézem... pedig hát nagy ritkaság az ilyen, mondhatom, több is elkelne belőle ebben a városban, mint amennyi van... mert lássa, tegnap is... nem, még azelőtt volt... majd megfojtott az utcán két olyan fertelmes cafka a magam nyakfodrával, annyira nagyon be akartak hurcolni egy kocsmába... de mivel maga derék, böcsületes nőszemély - erre ismét Martha kisasszony arcába pillantott, s bizonyára nem látta olyan szépnek, hogy bármiféle gyanú támadhatott volna benne -, mint ahogy én derék, böcsületes nőszemélynek látom, hát akkor elviszem egy derék házhoz, ahol kedves, barátságos emberek közt lakhatik elég olcsón, oszt hébe-korba éppen én is meglátogathatom, hogy jó tanáccsal, miegyébbel ellássam, vagyis hát nem mindennap, csak amikor a dolgomtól ráérek.
- Ó, uram, hogyan fogadhatnék el ekkora szívességet egy idegentől? - szólt Martha érthető mód tétovázva.
- Kisasszony, nem köll ám ezt úgy venni, mintha muszáj volna elfogadni, dehogyis - felelte a nyalka skót legény -, csak azt mondom, nézze meg azt a szállást, oszt ha tetszik, maradjon, ha nem tetszik, menjen. Olyan nagyon idegenek se vagyunk egymásnak, mint gondolja, hiszen én ismerem a maga pártfogóját, meg aztán, úgy látszik, maga is az enyémet, ez pedig olyan köztünk, mint a szerzőasszony, azazhogy összeköt bennünket, mint a madzag a két végén levő csomót. Hanem ezt még pontosabban is elmagyarázhatom, csak menjünk már innen, ha mást nem gondolt, oszt szóljon arra a két naplopó hordárjára is, hogy emelintsék meg azt a ládikót, bizony isten, egy valódi skót a hóna alatt elvinné akárhova! Tisztelet, böcsület, kisasszony, de itt Londonban egyszerre lesoványodik ám a bukszája, ha két szolgát fogad föl arra, amit egy is el tudna végezni.
Így szólván, elvezette Martha Trapbois kisasszonyt, akinek a szeszélyes sors, bármily bőven mérte is a kincseket, nem juttatott, legalábbis egyelőre, bölcsebb tanácsadót és előkelőbb patrónust, mint a derék Richie Monipliest, a kiérdemesült szolgát.
Huszonhetedik fejezet
Emitt biztonság vár, könnyű menekvés;
Amott veszély les, szégyen, büntetés;
Jöjj hát, veszély - mondom, s hozzáteszem még,
Bár szívszorulva: - Jöjjön hát a szégyen;
És jöjjön büntetés, mellyel, ha vétkes
Vagyok, csupán a tartozást rovom le;
S ha ártatlan, csak őket szégyenítem,
Kik terhet rónak rám, méltatlanul.
(AZ ÍTÉLET)
Lord Glenvarloch, akinek sorsát történetünk főképp követi, amikor magára hagytuk, épp sebesen siklott lefelé a Temzén. Amint a kedves olvasó tán megfigyelte, nem volt barátságos hangulatban, sőt semmi kedve nem lehetett ahhoz, hogy társalgásba fogjon azokkal, akiknek társaságába vetődött. Ez nem volt ügyes viselkedésnek mondható, bár nem annyira a büszkeségéből fakadt (amely hiba egyébként megvolt benne), hanem inkább szemérmességből restellt szóba eredni ismeretlen emberekkel. Ebből a hibából csak úgy gyógyulhat ki az ember, ha sokat forgolódik a világban, és tapasztalatokra tesz szert, mert így, de csakis így, minden józan és valamelyes értelemmel megáldott ember felfedezi azt az igen fontos igazságot, hogy bárki emberfiával elegyedik is szóba, a beszélgetés mindig elszórakoztatja, s ami még fontosabb, növeli tájékozottságát és tudását. Elhiheti nekünk a kedves olvasó, hogy nem volt az a kelekótya útitárs, sem az a morózus fajankó, akitől, ha sikerült vele szóba elegyednünk a postakocsin, meg ne tudtunk volna egyet-mást, nevetni, vagy sírni valót, vagy egyszerűen csak tudnivalót, olyasmit, amiről kár lett volna soha nem hallani, sőt amit azon nyomban elfeledni is kár lett volna, s talán ha sikerül itt-ott elszórakoztatnunk, az ennek is köszönhető. Nigel azonban kissé bezárkózott rangjának Bastille-falai közé, amint valamelyik filozófusunk (alighanem Tom Paine) írja meglehetős diadallal, arról a szégyenlősségről, amely az előkelő emberek átka, és sokkal inkább abból ered, hogy nem tudják egészen biztosan, kivel legyenek bizalmasak és mennyire, semmint arisztokratikus gőgjükből. Való igaz, a mi sorsüldözte hősünk most ráadásul olyan szorongatott helyzetben volt, hogy figyelmét teljességgel lekötötték a saját ügyei.
Ezért némán ült köpenyébe burkolózva a csónak farában, és gondolatai egyre akörül forogtak, mit csináljon, mit mondjon, hogy ha valóban találkoznék uralkodójával, amit mindenképp el akar érni, és ezt, hogy így elmerült gondolataiba, meg is lehetett érteni, bár talán, ha kikérdezi a két csónakost, olyasmit is megtudott volna tőlük, ami igen fontos lehetett számára.
Akárhogy is, Nigel egész úton egy szót sem szólt, míg a csónak el nem érte Greenwich városát, itt azután megparancsolta a csónakosoknak, hogy kössenek ki az első arra alkalmas helyen, mivel határozott szándéka, hogy itt partra szálljon, s őket is kifizesse.
- Azt már nem - szólt a zöld dolmányos legény, aki, mint már többször említettük, kettőjük közül a vezető szerepet vállalta. - Tovább kell mennünk, Gravesendbe, ott már várja önt egy skót hajó, amely az előző dagálykor úszott le oda, csakis ön miatt, hogy visszaszállítsa szeretett északi szülőföldjére. Már a függőágyát is felrakták, minden készen várja, uraságod meg itt csak parancsolgat, pedig hát szó sem lehet arról, hogy Greenwichnél kiszálljon.
- De kérem, hogyhogy szó sem lehet - szólt Nigel -, épp ellenkezőleg, ott köt ki velem, ahol akarom, szó arról nem lehet, hogy oda vigyen, ahová nem akarom.
- Nocsak, ki kormányozza a csónakot, ön vagy mi? - kérdezte a zölddolmányos félig tréfásan, félig komolyan -, én bizony azt hittem, arra megy a csónak, amerre mi kormányozzuk.
- Hogyne - felelte Nigel -, csakhogy arra eveznek, amerre én mondom, különben édeskevés reményük lehet rá, hogy pénzt látnak tőlem.
- No és ha azt mondjuk, hogy üsse kő a pénzt? - szólt vissza a csónakos, úgy, hogy a szempillája se rebbent. - Kíváncsi vagyok, hogy akkor mitévő volna, akármennyire fenn hordja is az orrát (bocsásson meg, uram, nem akartam megsérteni, de igazán fenn hordja egy kicsit).
- Tudja, mit? - felelte Glenvarloch. - Egy órája sincs annak, hogy tanúja volt, mikor lehoztam azt a ládát a csónakhoz, amelyet egyikük sem bírt megemelni. Ha nem tudunk megegyezni abban, hogy merre menjünk, összeszedem azt a kis erőmet, amivel a ládát a csónakba löktem, s kihajítom innét mind a kettőjüket. De inkább hagyjuk a dulakodást, csak kérem, ne feledkezzék meg arról, hogy én mindig el is jutok oda, ahová akarok.
- Hálásan köszönöm nyájas udvariasságát - szólt a zölddolmányos -, hanem ide hallgasson. A komám az egy, én is vagyok egy, egy meg egy, az kettő; maga pedig, engedelmével, akár ha maga George-a-Green is, akkor is csak egy, nem kettő, és ketten csak-csak elbánunk magával. Elhibázta a számítását, uram!
- Maga hibázta el - kiáltott fel Nigel, akinek most már fejébe szállt a vér -, érek én három embert kettő ellenében, uram: két emberhalált hordok az övemen.
Így szólván, széttárta köpenyét, s megmutatta az övén lógó két pisztolyt. A zölddolmányú meg se rezzent a pisztolyok láttán.
- Nekem is van két karabélyom, éppen úgy, mint magának - és megmutatta őket. - Kezdhetjük, mihelyt parancsolja.
- Nos, akkor essünk túl rajta minél hamarább - válaszolta Lord Glenvarloch, elővéve pisztolyát, s felhúzta a kakast. - De úgy kezdjen velem harcba, hogy gonosztevőnek tartom, aki erőszakot akart elkövetni személyem ellen, s ha nyomban partra nem tesz itt Greenwichnél, gondolkodás nélkül szétlövöm az agyvelejét.
Ahogy Nigel erre megemelte a pisztolyát, a másik csónakos igen megrémült, a zölddolmányos azonban nyugalmasan felelte: - Kérem, uram, nekem ugyan egy rézpitykét sem ér az életem, így hát akár maga ellen is szívesen kockáztatnám, de igazság szerint nem arra fogadtak fel, hogy ártsak, hanem arra, hogy segítsek uraságodnak.
- De tulajdonképpen ki küldte magukat utánam? - kérdezte Lord Glenvarloch. - Ki mer utánam kémlelni, és megkérdezésem nélkül beleavatkozni az ügyeimbe?
- Ami ezt a kérdést illeti, nem árulom el megbízómat - válaszolta a csónakos ugyanolyan közönnyel. - Engem ugyan nem érdekel, hogy ön partra száll-e Greenwichben, hogy önként dugja a hurokba a nyakát, vagy hajlandó felszállni a Királyi Bogáncs fedélzetére, s visszaszökni rajta a hazájába, akármit választ, nekem már sem így, sem úgy nem lehet utamban. De a becsület kedvéért mindenképp meg kell mondanom, mi várja Greenwichben, hogy tudja, mit válasszon.
- Már választottam - mondta Nigel. - Nem hallotta? Háromszor is elmondtam már, hogy Greenwichben kössön ki velem.
- Akkor adjon írást arról, hogy az ön határozott kívánságára tettem partra - szólt a csónakos -, kell valami, amivel igazolhatom megbízóm előtt, hogy nem a magam akaratából szegtem meg az utasítást, hanem csakis az ön kívánságára.
- Míg partot nem ér velem, jobbnak tartom nem letenni a kezemből ezt a két ócskavasat - szólt Nigel, megemelve pisztolyait -, majd ott megírom az igazolást.
- Én bizony ezer aranyért sem szállok ki önnel a partra - szólt a csónakos. - Önnek eddig minden lépését balszerencse kísérte, kivéve közismert kis kártyanyereségeit; kérem hát, legyen hozzám méltányos, és írja meg most mindjárt azt az igazolást; ha attól tart, hogy eközben jogtalanságra vetemedünk, akkor arra a kis időre odaadom a pisztolyaimat. - Ezzel átadta fegyvereit Nigelnak, aki övébe dugta őket, s mivel most már semmiképp nem kellett attól tartania, hogy védtelenségét kihasználva megtámadják, habozás nélkül megírta a csónakos kívánta elismervényt, a következőképpen:
Ezennel igazolom, hogy Zölddolmányos Jakab és társa, a Víg Hollóról elnevezett csónak evezősei, kötelességükhöz híven jártak el, amikor határozott parancsomra partra tettek Greenwichnél; ők maguk készen voltak arra, hogy épségben elszállítsanak a jelenleg Gravesendnél horgonyzó Bogáncs nevű hajóhoz, sőt minden módon igyekeztek rávenni, hogy arra vegyem utamat.
Miután befejezte az írást, alá is írta: N. O. G., amivel mintegy teljes rangját és címét akarta jelezni, és újra megkérdezte a csónakost, hogy kinek fogja átadni, és kicsoda a megbízója.
- Uram - válaszolta Zölddolmányos Jakab -, én tiszteletben tartottam az ön titkát, kérem, ön se kutakodjék az enyémben. Ha megtudná is, kinek a kedvéért vállaltam ezt a kényes munkát, abból sem lenne semmi haszna, és egy szó, mint száz, tőlem ugyan nem tudja meg: ha pedig ezért megverekszik velem, aminthogy az előbb is már igencsak arra állt a kedve, hát csak rajta, essünk túl minél hamarabb. Csak annyit mondok, s erre akár mérget vehet, hogy mi nem akartuk a kárát, és ha most mégis bajba keveredik, maga kereste. - Amint befejezte a mondókáját, már oda is értek a kikötőhelyhez, és Nigel fürgén partra ugrott, a csónakos kitette a lépcsőre kis útiládáját, azzal a megjegyzéssel, hogy elég ácsorgót talál ott, akik kellő bérért akárhová utánaviszik.
- Ugye, azért jóbarátokként válunk el? - szólt az ifjú nemes, oly értékű pénzdarabot tartván elébük, amely több, mint kétszerese volt a szokásos fuvardíjnak.
- Úgy válunk el, ahogy találkoztunk, nem másképpen - válaszolta Zölddolmányos -, a pénze pedig nem kell, elég fizetés ez a darab papír. Ha mégis úgy érzi, hogy adósom maradt egy kis barátsággal ezért a fuvarért, arra kérem; hogy legközelebb ne fossza ki minden filléréből az első mesterlegényt, aki az útjába akad, csak azért, mert bolond fejjel meg akarja játszani az úri gavallért. Te meg mit bámulsz arra az aranyra, kapzsi ökör - szólt rá a társára, aki vágyakozó tekintettel meredt a pénzre, melyet Nigel még a kezében tartott -, lökd el a csónakot, egykettő, mert ha fölemelem ezt a lábtámasztót, belapítom vele azt a kutya szolgakoponyádat, úgy vigyázz. - A koma ellökte a csónakot a parttól, ahogy parancsolták, de azért morgolódott magában, szólván: - Ez aztán minden, csak nem a sajkásvirtus.
Glenvarloch, bár az erkölcstanár "sértett Thales"-ének a nagy uralkodónő emléke iránt érzett mély tiszteletéből egyetlen hang sem rezdült meg a lelkében, most lábával érintette azt a
Szent földet, mely adá Erzsébetünket...
akinek csarnokait most utódja kevésbé tiszteletreméltóan foglalta el. Amint a boldogult szerző is leírta, Jakab király sem volt pedig tehetségtelen; ami pedig az önkényességeket illeti, előde a királyságban legalább annyira önkényes az uralkodásban, mint ő elméleti fejtegetéseiben. Csakhogy Erzsébet meg volt áldva azzal a komoly férfias józansággal és határozottsággal, amely még gyengeségeit (melyek pedig önmagukban ugyanolyan nevetségesek voltak, mint Jakab gyengeségei), és rigolyáit is bizonyos értelemben tiszteletre méltóvá tették, míg Jakab király annyira híjával volt a "kemény elszántságnak", ami, ahogy találóan mondta a skót költő:
A férfilélek rostja, sűrűje...
hogy jószándékát és minden erényét is nevetségessé tette kapkodó bizonytalansága. Legbölcsebb szentenciáin, legjobb szándékú tettein is gyakran ott volt furcsa, habozó, zaklatott természetének nyoma. Épp ezért hiába is próbálkozott uralkodása folyamán többször is azzal, hogy valamelyes népszerűségre tegyen szert, ez a népszerűség sohasem élte túl népszerű tettét, ami beszédes bizonyítéka annak a sokak által emlegetett ténynek, hogy a tömeg inkább szíveli az olyan uralkodót, aki határozott, még ha vétkes tettek tapadnak is nevéhez, mint az olyat, aki kicsinyes gyengeségeivel nevetségessé teszi magát. De kanyarodjunk vissza tárgyunkhoz: Lord Glenvarloch, Zölddolmányos Jankó biztatásának megfelelően, hamarosan talált is egy munkátlan lézengő sajkást, aki szívesen elvitte volna a ládáját oda, ahová parancsolja, és csupán ez az "ahová" volt pillanatnyilag kérdéses. Végül, mivel eszébe ötlött, hogy haját és szakállát feltétlenül meg kell nyírni, mielőtt a király elé merészkedik, továbbá úgy gondolta, hogy a király és az udvar napirendjéről is jó volna némi felvilágosítást szereznie, azt a parancsot adta a csónakosnak, hogy vezesse egy borbélyműhelybe, melyet a legközelebb érnek. Mint már említettük, akkoriban csakugyan a borbélyműhelyekben gyülemlettek fel a legkülönfélébb szállingózó hírek. Hordára egykettőre el is vezette a mindentudás egyik efféle birodalmába, ahol hamarosan megbizonyosodott arról, hogy itt mindent megtudhat, amit csak akar, sőt jóval többet is, míg állát és koponyáját aláveti egy ügyes kezű hajfodrász tevékenységének, akinek pergő nyelve egy pillanatra sem maradt el bűvészujjai mögött, és lélegzetvétel vagy gondolkodásnyi szünet nélkül hadarta ide-oda csapongó mondókáját:
- Hogy az udvar, uram?... Igen, uram, nagyon fellendíti az üzletünket... sok jó vendéget hoz a házhoz. Igen, őfelsége rajong Greenwichért... a parkban vadászik minden áldott délelőtt... ó, minden olyan jóravaló személyt hozzáengednek, akinek a palotába belépése van... nem, a csőcselék nem mehet oda... felhőköl tőlük a lova, a kócos zsiványaitól... Parancsol, uram? Hegyesebbre a szakállát? Igenis, uram, valóban úgy viselik most. Ismerem én a legújabb módit... egy sereg udvaroncot én nyírok, én fésülök... egy ajtónállót, két testőrapródot, egy rangos konyhai tisztviselőt, három futárt, két kutyapecért, és egy tekintetes skót lovagot, Sir Munko Malgrowlert.
- Sir Malagrowthert gondolja talán? - vetette közbe Nigel óvatos helyreigazításképpen, határtalan ügyességgel, amikor a borbély mégis szusszant egyet.
- Igenis, uram, Malcravder, ahogy mondani tetszik... kacifántosak ezek a skót nevek, uram, angol embernek nyelve törik belé. Hanem ez a Sir Munko igazán jóképű ember... ugye, ön is ismeri, ha leszámítjuk, hogy egy-két ujja hiányzik, meg hogy a lába béna, meg hogy az álla egy csipetnyit túlságosan hosszú. Gondolja csak meg, uram, az ő szakállát megnyírni egy perc, tizenkét másodperccel hosszabb időbe telik, mint bármely más szakállát Greenwich városában. Hanem azért meg kell adni, igen nyájas úriember, és kellemes társalgó, s valóban igen jóindulatú is, ha nem számítjuk, hogy egy kicsit bizony süket, úgyhogy senki ember fiáról meg nem hall semmi jót, s olyan tapasztalt, bölcs, hogy ha hallja, akkor sem hiszi el; hanem azért kedves úriember az, kivéve, ha az ember nem beszél elég hangosan, vagy ha rosszul bodorodik egy szakállszőre. Jaj, uram, csak nem horzsoltam meg? Mindjárt, mindjárt rendbe hozzuk egy csepp vérzéscsillapítóval... saját készítmény, pontosabban a feleségemé, uram... ő készíti, a maga kezével. Csak egy csepp vérzéscsillapítót, uram, s rá egy pontocska tafotát, akkorát, mint a bolha nyerge... így ni, uram, higgye el, nagyon előnyös. A minap a trónörökös viselt ilyet, másnap már a herceg is, és akár hiszi, akár nem, azóta tizenhét és háromnegyed yard tafotát vágtunk fel az udvaroncoknak.
- És hol van Sir Mungo Malagrowther? - szólt közbe újra Nigel villámgyorsan.
- Ó, igen, uram... Sir Munko, ahogy mondani tetszik; igazán kedves, jóindulatú úriember... Hogy hol szólhatna vele? Hát vele könnyen szóba eredhet akárhol, már amennyire persze a süketsége engedi. Ó, kérem szépen, épp most ül neki a főtt marhacsülöknek, hacsak valaki meg nem invitálta reggelire, odaát lesz Ned Kilderkinnél, az én kedves szomszéduramnál, az úttól kissé félreeső kocsmában. Ned konyhája, uram, híres a sertésbordájáról, de Sir Munko, akárcsak ő szent királyi felsége,[101] vagy Lennox herceg, vagy Lord Dalgarno, hozzá sem nyúlna a disznóhúshoz... kérem, uram, ha most meghorzsoltam, arról igazán nem tehetek, csak az ön hibája... Sebaj, még egy csepp vérzéscsillapítót, még egy pöttyöcske tafotát, csak akkorát, mint a bolha köpönyege, a bajusza alá baloldalt, jól fog állni, uram, ha mosolyog, mintha egy gödröcske lenne az orcáján, és ha szép hölgy elé megy... de bocsánatot kérek, ön, uram, sokkal komolyabb annál, nagyon is komoly, a korához képest... Talán csak nem sértettem meg? Nekem kötelességem, uram, hogy szórakoztassam vendégeimet... persze olyan kötelesség, amelyet kész örömmel teljesítek... Sir Munko Malcrowther?... igenis, uram, e pillanatban minden bizonnyal ott találja Ned vendéglőjében, nem nagyon hívhatták meg mostanában reggelire, mert Lord Huntinglen visszament Londonba. Ne tessék mocorogni, mert megint meghorzsolom... igen, uram ott megtalálja, híg sört iszik rozmaringággal kavarva, mert, uram, ő sose iszik erőset, hacsak nem Lord Huntinglen kedvéért... uram, hát tessék egy kicsikét vigyázni... vagy más kedvéért, aki reggelire invitálja... De Ned kocsmájában mindig a híg sört issza, főtt marha- vagy birkacsülökkel, pardon, mostanság lehet, hogy báránycsülköt eszik, most annak van itt az ideje... de sertést, azt nem, pedig Ned a sertésbordájáról híres. Hanem hát a skótok meg nem ennék a sertéshúst... különös, nemde? Van, aki azt mondja, hogy bizonyos értelemben olyanok, mint a zsidók. Alighanem csakugyan van köztük valami hasonlóság, nem úgy gondolja? Kegyelmes uralkodónkat is nemdebár második Salamonnak szokták nevezni, és amint uraságod tudja, Salamon a zsidók királya volt: ugye így már egészen nyilvánvaló a hasonlóság? Nos, uram, azt hiszem, készen vagyunk, és azt hiszem, meg is lehet elégedve a munkámmal. Bár egyetlen igazi bírám csak szerelmes szép hölgye lehet. Esedezem bocsánatáért, de hát az csak nem sértés? Kérem, pillantson a tükörbe! Ezt a makrancos kis fürtöt még megigazítjuk a sütővassal, így ni, uram, köszönöm bőkezű adományát! Tiszteljen meg minket máskor is, míg itt Greenwichben tartózkodik. Nincs kedve egy kicsit a lantunkon játszani, hogy helyreálljon a kedve a mai szép napra? Plim, plim, plim, lala. Szó, ami szó, egy kissé lehangolódott ez a szerszám, túlságosan sokan játszanak rajta - hiába, mi nem tudunk úgy bánni vele, mint a művész urak. Hadd segítsem fel a kabátját! Mit parancsol, uram? Szóval nincsen kedve a lantot pengetni? Ó, hogy merre menjen Sir Munko kocsmájába? Azonnal, uram, bár az igazat megvallva, az nem a Sir Munko kocsmája, hanem Nedé. Bár kétségtelen, hogy a lovag ott étkezik, s így a kocsma némi részben csakugyan az övé, hahaha! Ott van, kérem, kissé hátrébb az úttól, új fehérre meszelt oszlopok, vörös függöny, a kapuban kövér, hosszú kabátos férfi... Ned maga, személyesen... jól megszedte magát, azt mondják, ezer fontja is van... hiába, disznópofát perzselni nagyobb haszonnal jár, mint az udvari urak szakállát bodorítani... meg kell adni az árát annak, ha nem póri hivatást választunk... Isten áldja, uram, lássuk máskor is. - Így szólván végre kegyelmesen elbocsátotta Nigelt, akinek a füle valósággal zúgott már a kínzó locsogástól, akárha szakadatlan csengettyűzésnek lett volna kitéve.
Amint Lord Glenvarloch megérkezett a vendéglőbe, ahol Sir Mungo Malagrowtherrel akart találkozni, akitől végső tanácstalanságában valami útbaigazítást szeretett volna kérni arra nézve, hogy hogyan jusson be a király színe elé; a kocsmáros személyében hallgatag angol mintapéldánnyal találta magát szemközt. Ned Kilderkin úgy beszélt, ahogy egy bankár levelet ír: a legszükségesebbet érintette. Arra a kérdésre, hogy ott tartózkodik-e vajon Sir Mungo Malagrowther, azt felelte: Nem. - Arra, hogy várható-e az érkezése, azt mondta: - Igen. - Mivel erre azt kérdezték tőle, mikor várható, azt felelte: - Hamarosan. - Végül, mikor erre Lord Glenvarloch azt kérdezte, hogy vajon kaphatna-e valamit reggelire, a házigazda már egy szót sem szólt, hanem csak bevezette egy tiszta, rendes szobába, ahol jó néhány asztal állt, egyiket odatolta egy nagy karszék elé, megkérte Lord Glenvarlochot, hogy foglaljon helyet benne, s néhány perc leforgása alatt nagy darab marhasültből és gőzölgő sörből álló bőséges reggelit tálalt elébe, amelynek a friss folyami levegő hatására, az átélt izgalmak ellenére is ugyancsak nagy étvággyal látott neki.
Bár Nigel el volt foglalva az elébe tálalt bő lakoma elfogyasztásával, amikor nyílni hallotta a kocsma ajtaját, időnként mégis fel-felkapta a fejét, oly igen várta Sir Mungo Malagrowther megérkezését (aligha várta valaki is ilyen izgatottan és hírszomjasan), ám egyszer csak olyasvalaki nyitotta rájuk az ajtót, aki láthatólag legalábbis ugyanolyan fontosságú személy volt, mint a lovag, ha ugyan nem fontosabb, és komoly tárgyalásba fogott a király alattvalójával, aki úgy tartotta illőnek, hogy levett kalappal álljon elébe. A tekintélyes úriember foglalkozására meglehetős biztonsággal lehetett következtetni az öltözékéből. Hófehér kabát volt rajta, durva szőttes anyagból, ugyanolyan fehér térdnadrág, továbbá fehér kötény, amelyet a derekán körbecsavarva hordott, mint a törökök az övet, amelybe azonban kard helyett hosszú pengéjű szarvasagancs nyelű, nagy konyhakés volt tűzve; a fején fehér sipka és alája takarosan betűrve a haja, ami együttvéve kellőképp bizonyította, hogy Comus papjainak egyike, akiket közönséges nyelven szakácsnak neveznek, s haragos szavaiból, amelyekkel leteremtette a kocsmárost, amiért elmulasztott bizonyos megrendelt élelmiszereket a palotába küldeni, kitetszett, hogy magának a királynak a szolgálatában áll.
- Ez így nem megy tovább, Kilderkin uram - mondta -, a király már kétszer is hiába rendelt borjúmirigyet és frikasszírozott kakastaréjt, mégsem kaphatta meg ebédre ő szent felsége, és miért, mert Kilderkin uram nem szállította a konyhafőnöknek, noha ki volt alkudva. - Kilderkin uram erre, már ismert szűkszavúságával valami mentegetőzésfélét rebegett, halkan és ijedten, mint mindenki, aki ehhez hasonló kínos helyzetbe kerül. Ura és parancsolója erre még emeltebb hangon így válaszolt: - Kérem, ne sorolja most el az összes balszerencsés véletlent, meg hogy a tyúkketreceket Norfolktól szállítják idáig, mert hogyha hű alattvaló lenne, futárt küldött volna az áruért, és ha kell, térdig járta volna a lábát, mint Widdington. És akkor mi lesz, Kilderkin uram, ha a király étvágyát veszti? Ha ő szent felsége nem ebédel? Ó, Kilderkin uram, ha megvolna önben foglalkozásunk méltóságának érzete, melyről az elmés afrikai rabszolga (ahogy kiváló olvasottságú uralkodónk nevezi) Publius Terentius zeng: Tamquam in speculo in patenas inspicere iubeo.[102]
- Linklater uram sokat tanult - szólt az angol kocsmáros, ugyancsak megerőltetvén beszédizmait, hogy egyfolytában négy szót is ki tudjon mondani.
- Ó, szegényes műveltség csak az enyém - szólt Mr. Linklater -, de hát köztünk, őfelsége honfitársai között, valóságos szégyen, ha az ember nem tanulmányozta legalább valamelyest azokat a tudományokat, amelyeknek ő oly kiváló mestere... Regis ad exemplar, Kilderkin uram, totus componitur orbis,[103] ami annyit tesz, hogy amit a király citál, azt a szakácsának is illik tudnia. Egy szó, mint száz, Kilderkin uram, mivel abban a szerencsében részesültem, hogy ott nőttem fel, ahol öt garasért mérnek egy angol rőf latin tudományt, én is, mint akárhány honfitársam, szert tettem, hüm, khö... khö...! - Ekkor Mr. Linklaternek, mivel tekintete Lord Glenvarlochra esett, hirtelen elakadt tudós szónoklata, és olyan megdöbbenés ült ki az arcára, hogy Ned Kilderkin, ugyancsak erőt véve hallgatag természetén, nemcsak azt kérdezte meg tőle, mi baja volna, hanem még azt is, mit hozzon, amitől az úr felüdülne.
- Ó, semmi bajom - válaszolta a bölcselő Syrus méltóképp pallérozott versenytársa -, semmi, csak egy kicsit megszédültem. Ha hozna egy kupicát, a felesége aqua mirabiliséből, megköszönném.
- Hozom máris - felelte erre Ned, s fejével is bólintott hozzá; de alighogy hátat fordított nekik, a szakács odament Lord Glenvarloch asztalához, és jelentőségteljesen a szemébe nézett, mintegy így akarván tudtára adni, hogy olyasmit fog mondani, aminek a szó szerintinél magasabb értelme van. - Uram, ön nem ismerős Greenwichben. Azt tanácsolom, használja ki a kedvező alkalmat, és kukkantson be egy kicsit a parkba! A nyugati kapu nyitva volt, mikor idejöttem, de minden percben bezárhatják, úgyhogy jó lesz sietni... azazhogy siessen, ha meg akarja nézni a parkot. Most van itt az ideje a szarvasvadászatnak, uram, és nagy élvezet annak, aki szem-, sőt fültanúja lehet. Valahányszor ezeket a nemes állatokat ugrándozni látom, mindig arra gondolok, mekkora gyönyörűség nyársra tűzni azt a gömbölyű tomporukat, vagy felvagdosni a mellehúsukat, jó sok feketeborssal vegyítve, egy tésztatorony falainak megerődítésére.
Kilderkin visszatért a szíverősítővel, úgyhogy a szakács egy mukkot sem szólt többet, sem azt meg nem várta, hogy Nigel mit válaszol, hanem mint a kilőtt nyílvessző, visszasurrant előbbi helyére, mindössze azt a jelentőségteljes pillantást ismételve meg, amellyel megszólította Nigelt.
Az életveszély éleselméjűvé teszi az embert. Nigel is, mihelyt a gazda figyelme a király főétekfogójáról ismét őrá irányult, kifizette a számláját, és engedelmesen követve az utasítást, eljutott a mondott rácsos kapuig. Valóban nem volt bereteszelve, ahogy megmondták; belépve keskeny ösvényen találta magát, amely sűrű, szövevényes bozóton át kanyargott a fácánok és az őzsuták alkalmas rejtekhelyén. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha itt megáll, és vár, és valóban, alig várt öt percig, már jött is a szakács, hevültebben a sietségtől, semmint nagy tűzhelyének forróságától valaha is; alig szuszogott szegény, amint az ajtón belépett, gyorsan bezárta maga mögött a kulcsával.
Lord Glenvarlochnak nem volt ideje az ismeretlennek ezen a cselekedetén eltűnődni, mert az ember máris ott termett mellette, s látható aggodalommal így szólt: - Kedves Lord Glenvarloch, kedves jó uram! Miért veszélyezteti az életét?
- Ó, hát ismer? - kérdezte Nigel.
- Nem sokat láttam, uram, de régi tisztelője vagyok lordságod nemes családjának... Nevem Laurie Linklater, uram.
- Linklater? - ismételte Nigel. - Mintha emlékezném, hogy...
- Lordságod engedelmével - szólt közbe a szakács -, én az öreg Mungo Monipliesnél voltam mesterlegény, annál a mészárosnál, akinek azon a verekedős környéken volt az üzlete, a Nyugati Kapunál (bárcsak láthatnám még egyszer, mielőtt meghalok). S miután uraságod nemes atyja Richie Monipliest felfogadta ön mellé inasnak, valamennyire - tetszik érteni -, én is megismertem a családjukat.
- A csuda vigye el - szólt Lord Glenvarloch -, látja, kis híján elfelejtettem a nevét, bár jó szándékú erőfeszítését azért nem. Ugyebár ön volt Richie-nek segítségére, hogy átadhassa a kérvényemet őfelségének?
- Úgy igaz, ahogy lordságod mondja - válaszolta a király szakácsa. - Csaknem ráfizettem erre a próbálkozásra, mert Richie, ahogy az énekben is van, "nem hajlott a jó szóra". Hanem hát ezek közt a derék angol szakácsok között egy sem akad, aki őfelsége legszentségesebb ínyét úgy meg tudná csiklandozni ízes skót étkekkel, mint én. Azért akkor összeszedtem minden tudományomat, a barátoktól vettem tyúkot, abbú főztem jó erős húslevest, utána meg olyan húspástétomot, mint a parancsolat, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána, ahányan csak vótak; és annyira sikerült, hogy dehogyis büntettek meg, hanem inkább előléptettek. Mostanára királyi étekfogó lettem (hála legyen az égnek), már az asztalnok dolgába is van beleszólásom, sőt egykettőre az enyém lesz az a hivatal is.
- Igazán örülök, hogy nem került bajba miattam, sőt inkább előbbre jutott.
- Arany a szíve, kedves jó uram - szólt Linklater -, nem feledkezik meg a népéről! Ugyan nem tudom, jó-e annak, és mire jó, aki megfeledkezik rólunk, hiszen a király is kerülhet egyszer-másszor kéregető sorba. No, mondom, én csak jöttem, jöttem lordságod után, hogy a vén tölgyfa sudár hajtását megszemlélhessem, de majd elakadt a szívverésem, mikor megláttam, hogy lordságod csak úgy leült reggelizni abban a kocsmában, ahol ki-bejár mindenki, mikor halálra keresik.
- Micsoda? Hát csakugyan elfogatóparancsot adtak ki ellenem? - kérdezte Nigel.
- Bizony, uram, és nem egy, se kettő azoknak a száma, akik önt közönséges csirkefogó színében akarják feltüntetni, s annak való sorsra juttatni. Meg is veri őket az Isten, hogy nem átallanak egy híres ősi famíliát feláldozni aljas céljaiknak!
- Úgy legyen! - mondta Nigel.
- Mert ha még tegyük fel, lordságod itt-ott ki is rúgott a hámból, akárcsak a többi fiatalúr...
- Most nincs időnk arra, hogy ezt megbeszéljük, barátom - szólt Nigel. - Azt mondja meg, hogy válthatnék szót a királlyal.
- A királlyal, uram? - szólt Linklater megrökönyödve. - Uram, hisz fejjel rohan a falnak! Hogy úgy mondjam, olyat főz, amivel megégeti a száját!
- Kedves jó barátom - válaszolta Nigel -, amennyire az udvart és azt a helyzetet ismerem, amelybe kerültem, úgy látom, hogy az én esetemben a bátor és egyenes út egyszersmind a legbiztonságosabb is. Királyunk judíciuma felismeri majd, hogyan cselekedhet igazságosan, és nemes szíve majd azt teszi, ami a helyes.
- Uram, ez nagyon is igaz, mi tudjuk legjobban, régi szolgái - mondta Linklater -, de jaj, ha tudná, hányan vannak az olyanok, akik éjjel-nappal arra törekednek, hogy elméje ítéletét a szíve ellen, szívét elméje ellen lázítsák... hogy kegyetlen dolgot cselekedjék az igazság örve alatt, és igazságtalanságot jó szíve bizonyítására. Jaj szegény fejemnek! Ő szent felségével is úgy áll a dolog, mint az a szólásmondás tartja, amellyel odahaza a mesterségembelieket csúfolják: "Jó húst adott az isten, az ördög meg szakácsot mellé."
- Mit sem érünk most azzal, barátom, ha siránkozunk a dolgon - szólt Nigel -, kénytelen vagyok vállalni a kockázatot, mert meggyalázott becsületem halaszthatatlanul követeli. Megcsonkíthatnak, koldusbotra juttathatnak, de azt nem mondhatják, hogy elszöktem vádlóim elől. A főrendek előtt majd én is elmondom a magamét.
- A főrendek előtt? - kiáltott fel a szakács. - Jaj, uram, nem vagyunk Skóciában, ahol legalább a nemes urak bátran letehetik a voksukat, néhanap még a király ellen is, ha kell. Ezt a levest a Titkos Tanácsban főzik, az pedig, uram, forró konyha ám, hétszeresen felfűtött kemence... de ha mégis mindenáron találkozni akar a királlyal, hát azt azért nem mondom, hogy semmiképp sem járhat szerencsével, azt ugyanis mindig szereti, ha közvetlenül az ő bölcs ítéletéhez folyamodik valaki, és egy-két ilyen esetben magam is tanúja voltam, hogy csökönyösen ragaszkodott a véleményéhez, amely pedig mindig helyes. Csak azt tanácsolom, uram (meg ne haragudjék érte), hogy mondókáját jó erősen mazsolázza be latin idézetekkel, sőt ha lehet, egy-két szem göröggel is, ha pedig szót keríthet Salamon ítéletére, eredeti héber nyelven, semmiképp se hagyja el; s ha még egy-két ügyes tréfát is el tud sütni közben, ellenállhatatlan lesz sültje-főztje. Ami engem illet, a főzésben való ügyességemen kívül azt hiszem, gyors előrehaladásomért ugyancsak köszönetet mondhatok az öreg rektornak is, aki belém verte a pálcájával azt a főzési jelenetet a Heautontimorumenosból.
- Jó, jó, kedves barátom - szólt Lord Glenvarloch -, csak mondja meg már végre, hol találkozhatnék úgy a királlyal, hogy beszélni is tudjak vele?
- Találkozni vele a legkevesebb - szólt Linklater -, erre fog jönni lovon, valamelyik fasorban a kutyák után, hogy lássa, hogyan teperik földre a szarvast, mert ettől jobb étvágya van az ebédnél... erről jut eszembe, nekem már feltétlen a konyhán kellene lennem. Szólni vele már nehezebb eset, hacsak nem találkozhatik vele úgy, hogy egyedül van, ami ritkán fordul elő; ha ez nem sikerül, akkor legjobb lesz megvárni a tömegben, amely látására összecsődül, amikor leszáll a lóról... Hát jó szerencsét, uram, és isten megáldja!... Többet nem tudok segíteni, pedig megtenném szívesen.
- Köszönöm, így is éppen eleget tett, s meglehet, már ezzel is bajba keverte magát - szólt Lord Glenvarloch -, kérem, hagyjon engem sorsomra, és távozzék tüstént.
A derék szakács álldogált még ott egy kicsikét, de hamarosan kürtjel zendült meg a közvetlen közelben, amitől ráeszmélt, hogy nincs vesztegetni való ideje, s tudtára adván Nigelnak, hogy a hátsó ajtót nem csukja be kulcsra, úgyhogy arrafelé, ha szükséges, elmenekülhet, még egyszer isten áldását kérte rá, és elbúcsúzott tőle.
Lord Glenvarloch tudta, hogy egyszerű honfitársának kedvessége, amely részben nemzeti részrehajlásból fakadt, részben pedig olyan régi, csak számára emlékezetes jótéteményekből, amelyeket a jótevő annak idején észre sem vett - volt az utolsó rokonszenv, amelyre itt az udvar fagyos levegőjében számíthat, s ezután már egyedül kell megállnia a helyét, mert különben elveszett.
Átvágott egy vagy két fasoron, a hajtás lármájának irányában, és már több hajtóval, egyéb szolgával is szembe találkozott, de mind azt hitték, hogy külső érdeklődő, akik olykor engedélyt kaptak az udvari tisztviselőktől a vadaskert megtekintésére. De sem Jakab királynak, sem magas rangú udvaroncainak még híre-hamvát sem látta, és már az is megfordult a fejében, vállalja a kockázatot, hogy hasonlóképp megszégyenítsék, mint a hős és tüzes Richie Monipliest, azaz visszamegy a palota felőli kapuhoz, és ott várja ki az alkalmat, hogy megszólítsa a királyt, ha Fortuna istenasszony szeszélye is így akarja.
Épp átvágott a hosszú sétányok egyikén, amelyek keresztül-kasul szelték a parkot, amikor előbb távolról közeledő csörtetést hallott, azután a föld is megdöndült a szarvas vágtató patái alatt, távolról csaholás hangzott, mely figyelmeztetésre már félreállt, hogy kitérjen a hajtás útjából. A szarvasbika már tántorgott, habzott a szája, fekete lett az izzadságtól, orrlyukai kitágultak, amint a lélegzetet szedte, és úgy nekilendült, hogy már csaknem Nigel elé ért, de félreugrani már nem bírt, mert két nagy agár, abból a fajtából, amelyet a Skót Felföld szarvasvadászai még ma is tartanak, Angliában azonban sokáig ismeretlen maradt - lerántotta a földre. Az egyik eb a bika torkát kapta el, a másik valósággal a zsigereibe vájt éles tépőfogaival. Az lett volna a természetes, ha Lord Glenvarloch, aki ellen szintén hajtóvadászat folyt, úgy tekintette volna ezt az esetet, mint a méla Jacques; de a megszokás különös tanítómester, úgyhogy attól tartok, az, amit ekkor érzett, sokkal inkább vallott a gyakorlott vadászra, mint az erkölcsfilozófusra. De nem volt ideje ezen merengeni, oly gyorsan peregtek az események.
A kutyákat magános lovas követte, kinek paripája oly tökéletesen engedelmeskedett gazdája akaratának, hogy a kantárszár legkisebb rántását is pontosan követte, mintha csak finom gépezet volna benne elrejtve, amelynek a kantárszár a rugója, vagyis a nyergébe süppedő, s lova hátára akképp felszíjazott lovas, hogy onnan semmiképp le nem eshetett, kedve szerint félelem és habozás nélkül lassíthatta vagy gyorsíthatta az iramot, habár ügetésnél sebesebbre csak ritkán fogta; uralkodott a paripája vérmérsékletén, és nem engedte, hogy a lovasiskolában tanított lépések ritmusát kicsit is áthágja. Jellemző volt Jakab királyra, hogy kedves szórakozásában, amely voltaképp igen veszedelmes szórakozás, éppoly tökéletes biztonságot teremtett, mint életpályájának minden más területén. Egyetlen kísérője sem tűnt fel még mögötte, tudniillik így jártak kedvében, hadd higgye azt, hogy mindenki lemaradt mögötte, olyan gyorsan lovagolt.
- Jól van, Bash, jól van, Battie! - kiáltotta lelkesen, amint odaért a helyszínre. - Királi becsületemre, nem hoztatok szégyent a balwitheri fészekre... Fogd a lovamat, legény! - kiáltott rá Nigelra, meg se nézve, kihez szól. - Tartsd a kantárt, oszt segíts leszállni a nyeregből, az ördög rúgjon beléd, nem tudsz egy kicsit sietni, hogy megelőzd ezt a sok lusta szájtátit... mindjárt ideérnek... könnyedén tartsd azt a gyeplőt, így ni, de ne hadd, hogy faroljon a ló, jól van, most a kengyelt fogjad, jól van, ez is megvan, lent is vagyunk, terra firma. - Így szólt a jólelkű Jamie király, és fél pillantást se vetvén arra, aki a leszállásnál segédkezett neki, kivonta rövid éles vadászkését, tán az egyetlen szúró-vágó szerszámot, melynek látását elviselte, és nagy kéjjel elmetszette vele a szarvas nyakát, véget vetvén ily módon haláltusájának.
Lord Glenvarloch megtanulta, hogy kell szolgálni a királyt a vadászaton, s most hasznát is vette ennek, mert tudta, mit csináljon: a király lovának kantárát egy faágra vetette, majd kötelességtudóan letérdelt, a levágott szarvast a hátára fordította, és ebben a helyzetben tartotta, míg a király, aki annyira elmerült az élvezetben, hogy semmi mást nem vett észre, vadászkésével felhasította a szarvas mellkasát, secundum artem, majd kereszt alakú metszést is ejtett rajta, hogy megnézze a szalonnáját, és amint meglátta, milyen vastag, diadalittasan kiáltott fel: - Három hüvelyk hófehér szalonna! És ez olyan valóságos, mint a korona ezen az én bűnös fejemen! És nem ám ezek a lusta mihasznák kapták el, egyik sem, hanem egyedül én! Hét ága... Nem is, nyolc, nyolc ága van az agancsának. Nyolcágú, eszem a lelketeket, de szeretlek titeket. Csókoljatok meg, kölkeim, csókoljatok meg. - A kutyák szót fogadtak, nyalták-falták, összepiszkították véres állkapcsukkal, úgyhogy egykettőre olyan volt az arca, mintha merénylők támadtak volna felszentelt személyére. Feküdj! egykettő a teremfáját! - kiáltott rájuk a király, akit már csaknem ledöntött a lábáról a két féktelenül rohamozó nagy vadászeb. - Ti is csak olyanok vagytok, mint a többi népem, ha odaadom az egyik ujjam, egyszerre az egész kezem kéne... Hát te ki vagy, komám? - fordult Nigelhoz, miután végre lecsillapodott annyira vadászi lelkesedése, hogy szemügyre vehesse alkalmi segítségét. - Te nem vagy közibénk való. Ki az ördög vagy te, hogy az isten akárhova tegyen?
- Sorsüldözte ember, felséges uram - válaszolta Nigel.
- Azt rögtön tudtam - zsémbelődött a király -, színedet se látnám különben. Mind ilyenek az alattvalóim: az örömüket megtartják maguknak, de ha fordul a kocka, akkor bezzeg hozzám szaladnak siránkozni.
- Kihez is fordulhatnánk a panaszainkkal, felséges úr, ha nem hozzád, a mennyei király helytartójához? - felelte Nigel.
- Helyes a beszéd, legényke, nagyon helyes - szólt a király -, de hát a mennyek helytartójának is csak elkel egy kis földi békesség.
- Ha felséges uram kegyeskedik rám tekinteni (mert eddig annyira elfoglalták a királyt a kutyák, majd pedig a bontás rituális művelete, vagyis közönséges nyelven szólva, a szarvas felmetszése, hogy pillantása minduntalan elsiklott a segédje fölött) -, ha jól megnéz, felséges uram, felismerheti, ki vagyok én, s miért nem szalasztottam el ezt a soha vissza nem térő alkalmat.
Jakab király rápillantott, s arca egyszeriben falfehérre vált (eltekintve a lábánál heverő vadról rákenődött vérfoltoktól), elejtette a kését, tétova pillantást vetett a háta mögé, mint aki iszkolna, vagy segítségért rimánkodna és így kiáltott: - Ó, Glenvarlochides! Ne hívjanak Stewart Jakabnak, ha nem az vagy. Szép kis csávába kerültem, aztán itt vagyok egyedül, és még a lóról is leszálltam! - tette hozzá, s iparkodott vissza a lovához.
- Uralkodóm, esedezem bocsánatodért - szólt Nigel, elállva a király útját -, figyelmezzen rám felséged csak egy pillanatig.
- Csak a lóról tudok figyelni - szólt a király -, gyalog egy szót se értek, legény, egy szót se, nem is illik így szemtől szembe állnunk, ilyen közel egymáshoz. Félre az útból, ha nem akarod megszegni az alattvalói hűséget. Az ördög szánkázzon rajtuk, hol bódorognak ezek ilyen sokáig?
- Uralkodóm, esdekelve kérlek, tekints koronád becsületére - szólt Nigel -, a koronádra kérlek, melyért hősként küzdött minden ősöm, uralkodj magadon és hallgass meg!
Hanem, amit Nigel kért, az nem állt a király hatalmában. Szaladhatnékja volt, de nem csupán félt, amely az ember természetes ösztöne a menekülésre, s csak szánalmat, vagy megvetést kelt bennünk, hanem annál sokkal bonyolultabb és mulatságosabb lelkiállapotot élt át. Ugyanis a szegény király egyszerre félt és haragudott, biztonságban akarta tudni magát, de szégyellte is méltatlan viselkedését; így aztán egy pillanatig sem igyekezett megérteni Lord Glenvarloch magyarázkodását, csak mindenáron a lovához akart jutni, és azt mondogatta:
- Szabad emberek vagyunk, a király szabad ember... nekünk nem parancsolgat egy alattvalónk se. Steenie, hol késel ennyi ideig, az Isten áldjon meg? No, hála istennek, mégiscsak megjött. Hó, hahó! Steenie, erre, erre!
Buckingham herceg számos udvaronc és a királyi vadászatnál segédkező csatlósok kíséretében gyors vágtában ott termett a király mellett és szokásos bizalmaskodó hangján így szólt:
- Úgy látom, mint mindig, kedves papánknak és keresztkománknak megint csak kezére játszott Fortuna istenasszony... Hát ez meg micsoda? Hogy kerül ide ez az ember?
- Hogy micsoda? Megmondom, micsoda: árulás, úgy látom legalábbis - szólt a király -, és te tehetsz róla, Steenie. Tőled meg is gyilkolhattak volna, megölhettek volna, a te kedves papádat és csevegő társadat.
- Megölhették volna?... Fogják el a gazembert! - kiáltotta a herceg. - Magasságos mennyek! hisz ez maga Olifaunt! - Egyszerre egy tucat vadász is leszállt a nyeregből, lovaik szanaszét vágtattak a parkban. Némelyek durván megragadták Lord Glenvarlochot, aki ostobaságnak tartotta volna, hogy ellenkezzék, mások a király körül sürgölődtek.
- Megsérültél, urunk? Hol sérültél meg?
- Nem vettem észre - szólt a király, rettegése tetőfokán (amely érthető ily félénk embernél, hiszen oly sok szörnyű merényletet követtek el ellene fiatalabb korában); nem, nem vettem észre... De csak motozzátok meg... Motozzátok meg! Az biztos, hogy lőfegyvert láttam a köpönyege alatt, meg hogy puskaporszagot is éreztem rajta, az is biztos.
Lord Glenvarlochról lerángatták a köpenyét, és így előtűntek a pisztolyai; csodálkozó és elborzadt kiáltások hangzottak fel, amikor a vélt merénylő szándék imigyen lelepleződött, és nőttön-nőtt a csődület. Az a sokat emlegetett pisztoly, amelyet nemrégiben egy Nigelnál nem kevésbé hősies és királyhű nemes övében láthatott az udvar egy ünnepélyes alkalomkor, sem okozott nagyobb oktalan hűhót a lovagok és dámák körében, mint az az alaptalan szörnyülködés volt, amely a csődületben támadt, amikor Lord Glenvarlochtól elvették fegyvereit, és maga Mhic-Allastar-More sem utasíthatta volna vissza nagyobb megvetéssel és haraggal azt az alávaló gyanúsítást, amely szerint gonosz céllal tűzte őket övébe.[104]
- El innét a nyomorulttal! A hazaárulóval! A véres gyilkossal! - kiáltottak mindenfelől, és a király, aki természetesen legalább annyira becsülte a maga életét, mint a körülötte állók, legalábbis látszatra, mindannyiuknál hangosabban kiáltotta: - El innét! El vele! Elegem van belőle nekem is, Angliának is. De bántani ne bántsátok, és Isten nevére kérlek, uraim, ha meggyőződtetek arról, hogy tökéletesen lefegyvereztétek, dugjátok vissza tőrötöket és kardotokat a tokjába, mert különben előbb-utóbb kárt tesztek egymásban.
A király parancsa nyomán minden fegyver visszacsusszant hüvelyébe, mert erre a hősködőknek, akik királyhűségük bizonyítékául villogtatták kardjukat, eszébe jutott, hogy őfelsége a csupasz acélnak még a látványát is gyűlöli, és ez az ellenszenve úgy látszik, éppoly mélyen gyökerezett benne, mint általában félénksége, amit sokan onnét eredeztettek, hogy Rizzio lovagot boldogtalan anyja szeme láttára gyilkolták le, bestiális módon, épp amikor ővele, Jakabbal volt másállapotban.
Ebben a percben egyszeriben a trónörökös is közöttük termett, aki eddig az akkoriban igen nagy kiterjedésű park távol eső részén vadászott, és egy ijedt hírvivő zavaros beszámolójából értesült arról, ami történt, néhány nemes kíséretében jött, köztük volt Lord Dalgarno is. Leugrott lováról, és türelmetlenül faggatta apját, megsebesült-e.
- Nem úgy vettem észre, gyerekem... csak elgyöngültem egy kicsit, mer egyedül kellett viaskodnom a merénylővel. Steenie, tőts egy pohár bort, ott lóg a bőrkulacs a nyeregkápánkon... Csókolj meg, kicsi Károly... - szólt ezután az uralkodó, miután kiitta szíverősítőül a borát[105] - jaj, nagy veszedelemtől menekült most meg az ország is, meg te is, mind a ketten árván marattatok volna, mert hiába mink se csak pater patriae[106] vagyunk, hanem pater familias[107] is... Quis desiderio sit pudor aut modus tarn cari capitis?...[108] Jaj, bizon, egyszerre fölment volna az ára a fekete posztónak, és zokoghattak vóna szegény alattvalóim.
És a jószívű uralkodó annak tudatában, hogy mekkora gyász érte volna halálával egész népét, szívből siratta magát.
- Hogy eshetett ez meg? - szólt komoran Charles, mert egyrészt sértette büszkeségét apja viselkedése, másrészt a király ellen megkísérelt merénylet felháborodást keltett benne, úgy is, mint apja fiában, s úgy is, mint jó alattvalóban. - Hadd halljuk, ki látta, mi történt... Ön itt volt, Lord Buckingham?
- Nem láttam, hogy őfelsége életére törtek volna, uram - válaszolta a herceg -, akkor azon nyomban életével lakolt volna a vakmerő bűnös.
- Az oktalan heves cselekedet lett volna, lordom - válaszolta a trónörökös -, az efféle felségsértőkkel jobb, ha a törvény végez. Dulakodott a királlyal az a gazfickó?
- Nem mondhatnám, uram - szólt a herceg, akinek sok nagy hibája volt ugyan, de a közönséges hazudozást megvetette -, csak annyit láttam, hogy tartóztatni akarta őfelségét, őfelsége viszont mindenképp igyekezett lóra szállni; de pisztolyt találtak nála, a közzétett tilalom ellenére, és mivel nem más az illető, mint Nigel Olifaunt, akinek zabolátlan természetéről hellyel-közzel fenséged is tudomást szerzett, úgy tűnik, jogos róla feltételeznünk a legrosszabbat.
- Kicsoda? Nigel Olifaunt? - szólt a trónörökös. - Lehetséges, hogy ez a szerencsétlen bűnös újabb féktelen gazságot akart elkövetni? Hadd lássam a pisztolyait.
- Ne bolondozz, kicsi Károly, ne nyúlj puszta kézzel ezekhez a pokolgépekhez! - szólt Jakab király. - Steenie, ne add oda neki... kényúri jogomra parancsolom... Még elsül magától, volt már olyan... Mégis a kezedbe veszed?... Ki az ördög látott még ilyen makrancos gyereket, amilyennel engem ver az Isten! Mintha nem volna elég testőrünk, katonánk, ez a sok kenyérpusztító itt, akit mind azért fizetünk, hogy ők tegyék hurokba a nyakukat, és nem mi, mért kell neked, személyünk képviselőjének, koronánk örökösének magad kezével kiüríteni azt a lőszerszámot?
De Károly herceg nem hajtott apja siránkozására, hanem (mivel apróságokban és komoly dolgokban egyaránt csökönyös volt), igenis, saját kezűleg szedte ki a két pisztolyból a dupla töltést. A körbenállók, afeletti borzalmukban, hogy miféle rémes bűntett volt itt készülőben, s hogy milyen vékony hajszálon múlott a király élete, ámulva hadonásztak az égre.
Nigel eddig egy árva szót sem szólt, de most nyugodtan szót kért.
- Ugyan mit mondhat mentségére? - szólt riadtan a trónörökös. - Tudván tudta, hogy súlyos vétséggel vádolják, mégis ahelyett, hogy a rendelkezésnek megfelelően a törvény kezére adta volna magát, felségsértő és erőszakos módon a királyt zaklatja, és pisztolyt visel a színe előtt, ami törvénybe ütközik.
- Megkövetem fenségedet - válaszolta Nigel -, én ezt a keserves fegyvert csak önvédelemből viseltem, és nem sok órája múlt, hogy mások életének védelmében is szükségem volt rá.
- Uram - válaszolta a trónörökös ugyanolyan hűvösen és érzéketlenül, ahogy az előbb szólt -, az az életforma, amelyet az utóbbi időben folytatott, valamint a társaság, amelyben mostanában forgolódik, nyilván mindennapossá tehette az ön szemében a véres verekedéseket, s az erőszakos fegyverek használatát. De ez különben sem a kettőnk ügye, hanem a törvény alá tartozik.
- Hallgass meg, hallgass meg, ó, nemes herceg! - esdeklett Nigel. - Hallgass a szavamra: egy napon te is könyörögni fogsz majd, s lehet, hogy akkor a te könyörgésed is elutasíttatik.
- Nocsak - szólt gőgösen a trónörökös -, hogy értsem ezt, lordom?
- Ha nem is e földön - válaszolta a rab -, de az Úr színe előtt bizonyosan, mert ott mindannyian türelmes és kegyelmes meghallgatásra szorulunk.
- Úgy igaz, lordom - szólt a trónörökös, gőgös alázattal lehajtva a fejét -, én sem tagadnám meg öntől a meghallgattatást, ha segíthetnék vele. Igazságtalan ítéletben nem lesz része, mi magunk vizsgáljuk meg az ügyét.
- Úgy bizon - válaszolta a király -, appellatio ad Caesarem[109] lesz... magunk hallgatjuk ki Glenvarlochidest, személyesen, a megfelelő helyen és időben, de addig is vigyétek innen a pisztolyaival együtt, ne is lássam, mert elegem van belőle.
A király a kívánságát elhadart parancsokban adták tovább, s Nigelt egykettőre elrángatták őfelsége színe elől, ahol azonban, mint láttuk, mégiscsak szóhoz jutott, és szavai nem estek egészen hiába.[110] - Roppant különös ügy ez, George - fordult kegyencéhez a trónörökös -, ennek az ifjúnak oly nemes az arca, bizalomkeltő a megjelenése, s tekintete és beszéde is nyugodt és határozott. El sem tudom képzelni, hogy ilyen kétségbeesett és haszontalan lépést forgatott volna a fejében.
- Ami engem illet, éppenséggel nem kedvelem ezt az urat, nem is akarom a pártját fogni - szólt erre Buckingham, akinek nagyratörése világéletében nyíltsággal párosult -, de én is csak megerősíthetem fenségednek azt a vélekedését, hogy jó öreg pletykapartnerünk ezúttal kissé elhamarkodottan ítélt, amikor úgy hitte, hogy Glenvarloch miatt veszélyben forog az élete.[111]
- Hitemre, Steenie, igen magas lóról beszélsz velem - szólt az uralkodó. - Még azt hiszed, én nem érzem meg a puskaporszagot? Ki szagolta meg előre november ötödikét, ha nem fölséges személyünk? Cecil is, Suffolk is, ahányan csak voltak, mind hamis nyomon csaholtak, akár a veszett kutya, én jutottam csak a nyomukra egyedül, és te mégis azt beszéled, nem tudom, mi a puskapor? A teremburáját, nem megírta Joannes Barclasius, hogy így vagy amúgy, de engemet sugallat irányít, annyira, hogy annak a történeti munkájának, amit arról az összeesküvésről írt, azt a címet adta: "Series patefacti divinitus parricidii."[112] És Spondanus is ugyanúgy vélekedik mirólunk: "Divinitus evasit."[113]
- A haza ujjongott felséged szerencsés megmenekülésén - szólt Buckingham herceg -, valamint fortélyos szellemének győzelmén, hogy a cselszövésnek ezt a felismerhetetlenül kusza fonalát fel tudta gombolyítani.
- Igaz lelkemre, Steenie, most helyesen szóltál! Nem sok olyan ifjú akad, mint te, aki így tisztelné apái bölcsességét, ami ezt a lator áskálódó pernahajdert illeti, hidd el ez is egyívású azokkal. Nem láttad-é te is, hogy szakasztott olyan, mint egy pápista? Csak kutassátok át a ruháját, meglátjátok, hogy keresztet hordoz magán, vagy más római babonaságot.
- Nem illendő, hogy mentegessem ezt a nyomorultat - szólt Lord Dalgarno -, ha kísérletének végtelen gonoszságát tekintjük, amelytől mindannyiunkban megfagyott a vér. Mégis úgy érzem, illő alattvalói tisztelettel meg kell mondanom (ha oly valakit mentegetek is vele, aki eddig mindig is csak ellenségemnek tűnt, de a mai napon sokkal rosszabb színben mutatkozott be), hogy ez az Olifaunt nekem sokkal inkább puritánnak tűnt, mint pápistának.
- Ejnye, Dalgarno, te is így vagy? - szólt a király. - És nem szégyelled magad, hogy egyedül karunk erejére, meg a gondviselésre bíztad, hogyan menekszünk meg egy gyilkos karmai közül? Most meg ide mersz jönni?
- Megkövetem felségedet, ily szorult helyzetben a gondviselés bizonyára csakugyan közbelép, hisz meg kell óvnia minket attól, hogy gyászba boruljon a három királyság.
- Úgy van, fiam, úgy van, ahogy mondod - felelte a király -, hanem azért egy kis ideje igen megörültünk volna, ha az édesapád a nagy hosszú kardjával hipp-hopp mellettünk terem; és mostantól fogva gondoskodunk is róla, hogy a gondviselés mentő szándékát megtámogassuk két derék marhahúson nőtt testőrrel, akik nem tágítanak mellőlünk... szóval puritán ez az Olifaunt, nem pápista? mindegy az, attól még egy húron pendülhet a pápistákkal, hiszen két véglet könnyen találkozik, a tudós hittanárok is ezt bizonygatják. Én is bebizonyítottam a könyvemben, hogy vannak bizony pápista elvű puritánok is, akikről azt hisszük, új nótát fújnak, pedig csak a régi pikulát nyaggatják.
Ekkor a trónörökös (talán attól való féltében, hogy végig kell hallgatniuk az egész Basilicon Daront) figyelmeztette az apját, hogy célszerű volna a palota felé venni útjukat, s megfontolni, mivel nyugtassák meg az ott összecsődült tömeget, amelyben sok alaptalan gyanakvást kelthetett a mai vaklárma. Amint a kapun beléptek, egy nő állt elébük, és szertartásosan meghajolva, valami levelet adott át a királynak, melyet a felséges úr nyögve, sóhajtva gyűrt zsebre. A trónörökös mindjárt tudni szerette volna, mi van benne. - Sose félj, fiam, majd megmondja a komornyikom, ha leszedi rólam ezt a hacukát. Az hiszed, hogy nekem van arra időm, minden papírrongyot végigböngészni, amit a kezembe nyomnak? Ide nézzél, gyerekem (és megmutatta bő lovaglónadrágjának iratokkal teletömött két zsebét), úgy meg vagyunk rakodva mind a két felől, mint a szamár, hogy már ezt kell mondanunk, amelyik már alig is vánszorog a terhe alatt. Úgy bizony: Asinus fortis accumbens inter terminos,[114] ahogyan a Vulgatában olvasni... vidi terram, quod esset optima, et supposui humerum ad portandum, et factus sum tributis serviens...[115] azóta, hogy erre a híres angol földre léptem, azuta lettem csak illen nyaggatott, zaklatott király.
- Hát kedves papánkra és keresztkománkra csakugyan túlontúl sok teher nehezedik, az már igaz - szólt Buckingham herceg, egy csomóba fogva az írásokat, melyeket Jakab király előhalászott a két zsebéből.
- Jaj bizony - panaszkodott tovább a király -, azt mondom, per aversionem[116] vegyétek a kezetekbe mind: a jobb felőli köteg csupa kunyerálás, a bal felőli csupa kajánkodás, jó kis szórakozás lesz, mondhatom. Higgyétek el, hogy a Cadmus meséjében titkos értelem van, a sárkányfogak, amiket elvetett, a bötűk, ő találta föl a bötűket. Mit nevetsz, Károly fiam? Jól jegyezd meg, amit most mondok. Amikor hazulról idejöttem, hazulról, ahol oly gorombák a népek, akárcsak az időjárás is, esküszöm, azt hittem, hogy Anglia sokkal kényelmesebb hely, és hogy itten más dolga sincs a királnak, mint sétálgatni a szép csendes tavak partján, per aquam refectionis.[117] De aztán, én nem tudom hogyan, igen-igen megváltozott ez az ország meg a bennelévők... olvasd csak el azt a pasquillust, amelyik az étrendünket és kormányzatunkat csúfolja. Bizony, kicsi Károly, a sárkányfog el van vetve, csak azért könyörgök Istenhez, hogy ne a te idődre szökjön szárba az a mezőre való kardél, ami ebből kinő, mikor már én nem leszek. De meg azt mondom, ne is éltessen addig Isten, mer irtóztató munka lesz azt mind learatni.
- Mit gondolsz, George, ugye én tudni fogom, hogyan kaszáljam le a vetést, mielőtt beérik? - fordult kegyencéhez a trónörökös, gőgös pillantással adva tudtára, hogy megveti apja rettegését, s teljességgel bízik saját erejében, határozottságában, felsőbbrendű ítéletében.
E beszélgetés alatt Nigelt már egy fegyveres hírnök rángatta-löködte végig a városkán, melynek lakói elősereglettek a vélt merénylő látására, mivel mindannyiuk kíváncsiságát fölajzotta az a rémséges hír, hogy ez az ember a király életére tört. Ezekben a zűrzavaros percekben is felismerte a királyi étekszállító arcát, amint nyíltan, mereven, közönyösen rábámult, s a borbélyét, amint viszolygó kíváncsisággal vigyorgott reá. Mintha a zöld dolmányos csónakost is látta volna egy pillanatra.
De nem volt annyi ideje, hogy bármihez is kommentárt fűzzön magában, mivel a hírnök és a két királyi testőr egykettőre csónakba szállította, s csónakjuk oly gyorsan haladt felfelé a Temzén, amennyire csak hat markos evezős karja bírta az iramot az ár ellenében. Árbocok erdeje mellett haladtak; Nigel, aki először látta a tanújelét London élénk kereskedelmének, még szomorú helyzetében is elámult rajta. Hamarost odaértek az elé a zömök, vénségtől fekete körfal és a bástyacsoportozat elé, melynek tetejéről itt-ott egy-egy ágyú kandikál le, vagy magányos őrszem sétál rajta, egyébként azonban nemigen hivalkodik a katonai erődítmények félelmetes fegyverzetével. Egy kiugró és alacsony ívű kapu, mint valami vastag szemöldökű, mélyen ülő szem, mely sok hasonló esetben nézett már szemközt ártatlanokkal és bűnösökkel, most Nigellal bámult szembe. A csónak szorosan a part mellett kötött ki, lassú hullámok csapkodták a széles lépcsőfokokat. Az apró, rácsos kapun kinézett az ügyeletes őr, s néhány suttogó szót váltott a hírnökkel. Pár perc múlva előjött a Tower parancsnoka, hogy igazolja Nigelnak, Glenvarloch lordjának átvételét.
Huszonnyolcadik fejezet
Te Caesar tornya! London szégyene;
Sötét merényeket rejt kőfalad!
(GRAY)
Így kiáltott fel Gray. Bandello, jó néhány évvel őelőtte, hasonlókat írt, és ilyen-amolyan formában, de mindenki ezt érezhette, gondolhatta, aki ennek a hírhedt börtönnek a kapuján belépve, elmerengett az előtte ott raboskodók sorsán, és minden oka megvolt arra, hogy sejtse már a magáét. A sötét, alacsony boltív, amelyen látszott, hogy akárcsak Dante Poklának kapuján, innen nincs visszatérés, az őrök fojtott beszéde, a szigorú szertartásossággal nyitott és csukott rácsos kapu, az erőd parancsnokának hideg, tartózkodó köszöntése (ez az úr Nigelt azzal a kimért udvariassággal fogadta, amellyel a foglár a tisztességnek adózik): mindez csüggesztőleg hatott Nigel lelkére, mert fogságának kegyetlen tudatára ébresztette.
- Fogoly vagyok - szaladt ki az ajkán, szinte észre sem vette -, a Tower foglya!
A parancsnok udvariasan meghajolt, és így szólt: - Igen, uram, az a megbízatásom, hogy lordságodat a cellájába vezessem, ahol parancs szerint fogva kell tartanom. Szeretném ezt megkönnyíteni önnek, amennyire kötelességem engedi.
Nigel csak főbólintással viszonozta a köszöntést, és követte a parancsnokot a gyakorlótér nyugati oldalán, közvetlenül a kápolna mellett álló régi épületekhez, amelyeket akkor állami börtönként használtak, most pedig a várőrség szolgálatot teljesítő tisztjeinek ebédlőjeként. A kettős ajtók nem voltak bezárva, a parancsnok és egy magasabb rangú foglár néhány lépcsőfokon vezette fel a foglyot. Tágas, de szabálytalan alakú, alacsony és sötét, fukarul berendezett szobába léptek. Az őrnek parancsa volt, hogy tüzet gyújtson, és mindenben teljesítse Lord Glenvarloch rendelkezéseit, ami nem ellenkezik kötelességeivel; a parancsnok pedig, miután kifejezte tiszteletét a szokásos bókkal, hogy erősen hiszi, őlordsága nem marad soká az ő oltalmában, elbúcsúzott.
Nigel szerette volna kissé kikérdezni az őrt, aki még vele maradt, hogy rendbe tegye a helyiséget, de ebben a jóemberben kissé túltengett a hivatástudat. Úgy tűnt, meg sem hallja a fogoly kérdéseit, noha csak általánosságokat kérdezett, de kérdéseire nem válaszolt, s ha beszélt, olyan röviden és mogorva hangon, amely ha nem volt is éppen tiszteletlen, semmiképpen sem buzdított további beszélgetésre.
Nigel hagyta tehát, hogy csendben végezze a dolgát, és azzal a szomorú feladattal foglalta el magát, hogy kibetűzze azokat a neveket, jeligéket, verseket és hieroglifákat, amelyekkel elődei a rabságban börtönük falát teleírták. Látta itt sok elfelejtett szenvedő nevét, vegyítve azokéval, akik élni fognak az angolok emlékezetében mind történelmük végezetéig. Látta egymással keveredve az áhítatos katolikusok kegyes sirámait, kik így öntötték ki szívük bánatát azelőtt való este, hogy a Tyburnön pecsételték meg vérükkel hitvallásukat, és a nyakas protestánsok fohászait, akikre az várt, hogy Smithfield máglyáit táplálja a testük. Itt volt olvasható a szerencsétlen sorsú Jane Grey szelíd írása, akinek története könnyekre fakasztja a rákövetkező nemzedékeket, ellentéteképpen pedig annak a bátor kéznek a nyoma, amely mélyen bevéste a falba a Medvét és a Fütyköst, a büszke Dubleyek büszke jelképét. Olyan volt ez, mint a próféta siralmai, a panasz és gyász lajstroma, amelybe azonban a belenyugvás tömör szavai és a legszilárdabb eltökéltség mondatai is vegyültek.[118]
Ekkor a hirtelen felnyíló zárkaajtó félbeszakította Lord Glenvarlochot elődei nyomorúságának tanulmányozásában. A börtönőr jött be, és közölte, hogy a Tower parancsnokának utasítására és engedelmével őlordságának meg kell osztania börtöne magányát egy rabtársával. Nigel rögtön ráfelelte, hogy nem kíván társaságot, szívesebben maradna egyedül; de az őr harapós udvariassággal értésére adta, hogy a parancsnok feladata a foglyok elhelyezése, és hogy nem lesz a fiúval semmi baja, hiszen olyan szánalmas lény, hogy alig éri meg ráfordítani a kulcsot. - Gyere, Giles - mondta -, hozd be a gyereket.
A másik őr gyengén megtaszítva betessékelte a fiút a cellába, majd a zárt becsattantva és a láncokat zörgetve, amint visszatették a szabadság e súlyos akadályait a helyükre, mindkét őr távozott. A fiún a legfinomabb szövetből készült szürke öltöny volt, ezüstsujtással díszítve, és barnássárga, ugyanolyan mintázatú köpeny. Fekete bársonysapkáját a szemöldökére húzta, és göndör hajfürtjeinek tömege csaknem eltakarta arcát. Pontosan azon a helyen állt meg, ahol a foglár eleresztette a gallérját, az ajtótól körülbelül két lépésnyire. Szemét a földre szegezte, és minden ízében reszketett a zavartól és rémülettől. Nigel jól meglett volna a társasága nélkül, de nem volt természete, hogy akár testi, akár lelki fájdalom láttán ne kíséreljen meg enyhíteni rajta.
- Fel a fejjel - szólt -, kedves fiam. Úgy látszik, társak leszünk egy kis ideig... legalábbis én biztos vagyok abban, hogy fogsága rövid lesz, hiszen fiatal ahhoz, semhogy bármi olyat tett légyen, amiért hosszú karcer jár. Jöjjön, jöjjön... ne féljen. Reszket a keze! És milyen hideg! Pedig a lég nagyon is meleg itt, de lehet, hogy csak ennek a sötét szobának nedves párájától. Üljön a tűzhöz... No, mi az? Csak nem sír, kis ember? Kérem, ne legyen gyerek. Még nincsen szakálla, hogy könnyei szégyenére válnának, de azért nem kislány, ne sírjon hát. Gondolom, csak iskolakerülés miatt csukták be. Egy napot akkor is csak kibír sírás nélkül!
A fiú nagy nehezen tűrte, hogy Nigel a tűzhöz vezesse és leültesse, majd miután hosszasan mozdulatlan ült, egyszerre keservesen tördelni kezdte a kezét, aztán arcát kezébe temetve, olyan sűrűn hullatta könnyeit, hogy kicsordultak hosszú, karcsú ujjai közül.
Nigel szinte fel sem vette már a saját helyzetét annak láttára, hogy micsoda megrendülés és gyötrelem a fogság a szép és oly ifjú lény számára, ezért letelepedve, tőle telhetőleg vigasztalni igyekezett; majd oly mozdulattal, amelyet korkülönbségük természetessé tett, végigsimította a kétségbeesett gyermek hosszú haját. Az ifjú annyira félénk volt, hogy a bizalmasságnak még ilyen csekély jelétől is félénken elhúzódott - de azért, amikor Lord Glenvarloch felismerve és tekintetbe véve félénkségét, átült a tűz túlsó oldalára, úgy tűnt, nyugodtabb és láthatóan némi érdeklődéssel figyel az érvekre, amelyeket Nigel időnként felsorolt, hogy a fiú keservét enyhítse. Míg figyelt, könnyei, ámbár el nem apadtak, sokkal könnyebben csordultak ki, már nem zokogott olyan görcsösen, és a sírás fokozatosan mély sóhajokká enyhült, amelyek talán még mindig nagy bánatról tanúskodtak, de az első felindulás ijedtsége nélkül.
- Mondja meg, ki ön és micsoda, kedves fiam - szólt Nigel. - Tekintsen engem, gyermekem, társának, aki a javát akarja, csak szóljon, miként segíthetnék.
- Uram... azaz lordom - válaszolt a fiú, nagyon félénken és olyan halkan, hogy a közelben ülő Nigel is csak alig hallotta a hangját -, ön nagyon jó... és én... én nagyon szerencsétlen vagyok.
Bármit is akart mondani, újabb sírógörcs szakította félbe, amit mondani akart, és Lord Glenvarloch újabb jóindulatú intésére és bátorítására volt szükség, hogy visszanyerje önuralmát, és ismét érthetően fejezze ki magát. Nagy sokára, mégis megszólalt: - Tudatában vagyok az ön jóságának, uram... és hálás is vagyok érte... de én bizony igen szerencsétlen és boldogtalan teremtmény vagyok, és ami még rosszabb, csak magamnak köszönhetem szerencsétlenségemet.
- Ritkán esik olyan szerencsétlenség az emberrel, fiatal barátom - mondta Nigel -, amelynek ne többé-kevésbé maga volna az oka... én ezt jogosan mondhatom, különben én sem lennék most itt... de ön még nagyon fiatal, és csak kevéssé felelhet balsorsáért.
- Jaj, uram! Szeretném, ha ezt mondhatnám... önfejű és akaratos, meggondolatlan és féktelen voltam, és most... most milyen drágán fizetek érte!
- Eh, fiam! - válaszolta Nigel. - Az nem lehetett más, mint gyerekes csíny... kis rakoncátlankodás... valami iskolakerülő tréfa... És mégis, miként lehet, hogy ilyesmi miatt a Towerba került? - Valami titokzatos van itt ön körül, fiatalember, aminek nyomára kell jönnöm.
- Uram, igazán higgye el, nincsen bennem semmi rosszindulat - mondta a fiú, és az utolsó szavak, amelyek láthatóan felizgatták, sokkal közelebb hozták a töredelmes vallomáshoz, mint mindazon intelmek és érvek, amelyekkel Nigel előzőleg igyekezett őt szóra bírni. - Ártatlan vagyok... azaz helytelenül cselekedtem, de semmi olyat nem tettem, amivel megérdemeltem volna, hogy ezen a szörnyű helyen legyek.
- Mondja meg hát nekem az igazat - szólt Nigel parancsoló hangon, amelybe bátorítás is vegyült -, nincs mit félnie tőlem, és talán meglepő... mégis, épp helyzetemnél fogva, szeretném tudni, kivel beszélek.
- Egy szerencsétlen... fiúval, uram... aki haszontalan volt, és csavargásra adta a fejét, ahogy lordságod mondta - válaszolta az ifjú, a földre nézett, és hol elpirult, hol elsápadt, ahogy felváltva hol félt, hol szégyenkezett. - Engedély nélkül hagytam el apám házát, hogy megnézzem a királyt, amint a Greenwichi Parkban vadászik; ekkor árulást kiáltottak, és minden kaput lezártak... én megrémültem, elbújtam, néhány királyi őr rámtalált és kihallgatott... és azt mondták, nem tudtam tisztázni magam... és ide küldtek.
- Istenem, milyen nagyon szerencsétlen vagyok - szólt Lord Glenvarloch felemelkedve és végigmenve a szobán -; aki csak a közelembe jut, elkapja a balszerencsémet! Halál és rabság követi lépteimet, és vár arra, aki közelembe kerül. Mégis ennek a fiúnak a története furcsán hangzik... Azt mondja, fiatal barátom, hogy kihallgatták. Engedje meg, hogy megkérdezzem, vajon megmondta-e a nevét és a módot, ahogyan a vadaskertbe bejutott... ha ezt megtette volna, biztosan nem tartották volna őrizetben!
- Ó, uram - mondta a fiú -, vigyáztam, hogy meg ne mondjam a barátom nevét, aki beengedett; és az apámét sem... London minden kincséért sem akarom, hogy tudja, hol vagyok most!
- Csak nem gondolja - szólt Nigel -, hogy ki fogják engedni, amíg meg nem mondja, hogy ki és micsoda ön?
- Mi előnyük lenne abból, ha itt tartanak egy ilyen haszontalan lényt, mint én vagyok? - szólt a fiú. - El kell engedniük, már szégyenükben is.
- Ne bízzék ebben... mondja meg nekem a nevét és lakóhelyét; én közölni fogom a parancsnokkal, aki előkelő és becsületes ember, és nemcsak szabadulását fogja kieszközölni, hanem apjánál is közbenjár majd, ebben biztos vagyok. Részben kötelességem is megadni ezt a gyarló kis segítséget, amelyet nyújtani tudok, hogy kikerüljön szorult helyzetéből, miután én idéztem elő azt a riadalmat, amelynek során letartóztatták; mondja meg hát a nevét, meg az apjáét is.
- Az én nevemet, önnek? Ó, soha, soha! - válaszolta a fiú a mély felindultság hangján, aminek okát Nigel semmiképp sem értette.
- Azért fél tőlem annyira, fiatalember - válaszolta -, mivel vádlott vagyok és fogoly? Gondolja meg, hogy lehet az ember vádlott is, fogoly is, bár talán nem érdemli. Miért ilyen bizalmatlan hozzám? Magányosnak látszik, és én is az vagyok, annyira azonos körülmények között, hogy csak sajnálkozni tudok a helyzetén, amikor a magamén töprengek. Legyen okos, én jót akarok önnek.
- Ó, nem kétlem, uram, nem kétlem - mondta a fiú -, és én mindent el is mondtam önnek! Ez... majdnem minden.
- Ne mondjon el nekem semmit, fiatal barátom, csak ami segítségemre lehet abban, hogy hasznára legyek - szólt Nigel.
- Ön igen nagylelkű, uram - mondta a fiú -, és biztos vagyok abban, ó, egészen biztos, hogy nyugodtan megbízhatom a becsületében... Olyan meggondolatlan és könnyelmű voltam, nem mondhatom el önnek, milyen ostobaságot követtem el. Azonkívül már nagyon sokat el is mondtam erről, túlságosan is sokat, olyasvalakinek, akiről azt gondoltam, hogy megesett rajtam a szíve... és most mégis itt találom magam.
- Kinek tette ezt a vallomást? - kérdezte Nigel.
- Nem merem megmondani - válaszolta a fiatalember.
- Valami rejtély bujkál ön körül, fiatal barátom - mondta Lord Glenvarloch, miközben kedvesen félrehúzta a fiú kezét, amellyel ismét eltakarta a szemét -; ne kínozza magát helyzetére gondolva... érverése szapora, a keze láztól forró... feküdjön le oda a priccsre, próbáljon megnyugodni, hogy álom jöjjön a szemére. Ez a legjobb orvossága mindama rémképeknek, amelyek gyötrik.
- Uram, köszönöm kedves figyelmét - mondta a fiú -, engedelmével inkább itt maradnék egy kicsit, csendben, ezen a széken, itt jobban érzem magam, mint a fekhelyen. Zavartalanul gondolkozhatom azon, amit tettem és még tennem kell; és ha isten álmot küld ilyen elcsigázott lényre, nagyon jól fog esni.
Így szólván, kihúzta kezét Lord Nigeléból, maga köré és részben arcára húzta bő köpenye redőit, és átadta magát az alvásnak vagy tűnődésnek, míg társa, mai és előző napi kimerítő élményei ellenére, folytatta tépelődő sétáját fel s alá a szobában.
Minden olvasó tapasztalhatta, hogy vannak időszakok, éspedig nemcsak a lordok életében, amikor az ember nemcsak hogy külső körülményeinek nem ura, de önnön gondolatainak szeszélyes birodalmát is képtelen rendezni. Nigelnak a természetében rejlett, hogy szerette saját helyzetét hűvösen szemlélni és meghatározni a követendő eljárást, amely neki, mint jóérzésű és bátor férfinak leginkább megfelel; de akarata ellenére, pedig valóságos helyzete nagyon is lefoglalta, inkább rabtársának sorsa foglalkoztatta gondolatait, mint a sajátja. Képzeletének csapongására nem volt más magyarázat, mint hogy nem bírt vele. Még fülében zsongott soha azelőtt nem hallott kedves könyörgése, tulajdonosa nyelvét azonban az álom már megláncolta.
Lábujjhegyen közelebb lopódzott, hogy meggyőződjék, így van-e? Arca alsó részét a köpeny redői teljesen eltakarták; de a kissé félrecsúszott sapka alól kilátszott kéken erezett homloka, lehunyt szeme és hosszú selymes pillái.
- Szegény gyermek - szólt magában Nigel, amint elnézte a széken kuporgó, bő köpenyegbe burkolózó fiút -, még könnyed harmatcseppje ott ül a szempilládon, máris álomba sírtad magad. A bánat durva, goromba ily fiatal és kényes teremtménynek, mint te vagy. Békesség legyen álmodon, én nem fogom zavarni. Bizony éppen elég bajom van nekem magamnak is, amin elgondolkodjam, s most át kell adnom magam megfontolásának.
Eszerint is próbált tenni, de minduntalan megzavarták imént támadt gondolatai, amelyek sokkal inkább az alvó körül jártak, mint saját maga körül. Dühös és ingerült lett, és szemrehányást tett önmagának, amiért túlzott érdeklődést tanúsít olyan valaki iránt, akiről mit sem tud, azon kívül, hogy társaságát rákényszerítették azok, akiknek az őrizetére van bízva, talán épp azért, hogy kémkedjék; a varázs azonban nem tört meg és a gondolatok, amelyek ellen küzdött, továbbra is háborgatták.
Így múlt el egy fél óra vagy több, amikor ismét fölhangzott a zár érdes kattanása, és az őr jelentette, hogy valaki beszélni kíván Lord Glenvarlochhal. - Ki akar beszélni velem? Ki lehet az? - A kérdést John Christie, Nigel Paul's Warf-i házigazdája oldotta meg a szobába lépve.
- Ó, mennyire örülök, hogy eljött... mennyire örülök, kedves házigazdám! Ó, hogy örülök - mondta Lord Glenvarloch. - Nem is álmodtam volna, hogy jelenlegi szállásomon viszontláthatom. - Egyúttal oda is lépett Christie-hez, és a megszokott barátsággal kezét nyújtotta; de John visszariadt, mintha baziliszkuszt látott volna.
- Tartsa meg a bókjait magának, uram - mondta mogorván. - Annyi van már belőlük, hogy kiszolgálnak életem végéig.
- Mi az, Master Christie - szólt Nigel -, mit jelentsen ez? Remélem, nem bántottam meg.
- Ne kérdezzen tőlem semmit, uram - szólt Christie nyersen. - Én a békesség embere vagyok... nem azért jöttem ide, hogy veszekedjem önnel, ezen a helyen és ebben az időben. De feltételezem, hogy jól értesültem az ön magas rangjának megfelelő minden előnyről, és így felvilágosítást ad nekem, a lehető legrövidebben arról, hogy hol van az a szerencsétlen asszony... mit tett vele?
- Hogy én mit tettem vele? - mondta Lord Glenvarloch. - Kivel? Nem tudom, miről beszél.
- Ó, igen, uram - szólt Christie -; játszhatja az elképedést úgy, ahogy akarja, valami sejtelmének kell lennie, hogy arról a szegény bolondról beszélek, aki feleségem volt, mielőtt lordságod szeretője lett volna.
- Az ön felesége! Elhagyta a felesége? És miért hozzám jön felőle érdeklődni, ha így történt is?
- Igen, uram, ez különösnek tűnhetik - válaszolta Christie keserű gúnnyal hangjában, és olyan vigyorfélével az arcán, amely igen elütött dúlt arcvonásaitól, villámló szemétől és tajtékzó szájától -, ön különösnek tarthatja, hogy idejöttem ezt a kérdést lordságodnak feltenni. Bizonyára csodálkozik azon, hogy így szenvedem el ezt a csapást, mert el sem tudja gondolni, mennyire másképp gondolkodunk mi, kisemberek, ebben a házban, mint a nagyok. Ölemben feküdt, a poharamból ivott, és ezt, bár ilyen lett, most sem tudom elfelejteni... Noha soha többé nem akarom viszontlátni... azért, uram, azt nem akarom, hogy éhezzék, vagy még rosszabbat tegyen, hogy kenyérhez jusson, ámbár számolok azzal, hogy lordságod azon a véleményen lehet, megkárosítom a társadalmat, amikor megkísérlem, hogy e nő szokásait megváltoztassam.
- Keresztyén hitemre és úri becsületemre - mondta Lord Glenvarloch -, bármi történt is a feleségével, én mit sem tudok róla. Bízom az égben, hogy amikor bűnösséggel vádolja, éppen annyira téved, mint amikor feltételezi, hogy részes vagyok benne.
- Ejnye, ejnye, uram - szólt Christie -, miért nehezíti a dolgot? Hiszen csak egy vén bolond kereskedő feleségéről van szó; aki olyan esztelen volt, hogy magánál húsz évvel fiatalabb fehércselédet vett el. Lordságodnak nagyobb dicsősége már nem származhat a hódításból; és mivel ezen a helyen előnyül és vigasztalásul nem szolgálhat, úgy érzem, Nelly asszony most szükségtelen az ön boldogságához. Nem szívesen bolygattam volna; az öreg megcsalt férj jobban megfontolta volna a helyzetét. Azonban szép lordságodat zár alá rakták itt a királyság egyéb válogatott drágakövei közé, és Nelly asszony nem tud, úgy vélem, bejönni, hogy megossza önnel az enyelgés óráit... - A felbőszült férj a dadogástól nem bírta folytatni, felhagyott a gúnnyal, és botjával a padlót verve, így kiáltott fel: - Ó, bár ne volna bilincsben a lába, hanem úgy lenne, mint mikor először lépte át becsületes küszöbömet, nem kérném, hogy kíméljen a korom miatt, és nem bánnám, ha fegyvert fogna rám, de vigye el a lelkemet az ördög, ha nem tanítanám meg ezzel a tölgyfa bottal olyan példásan, tanulságul minden hálátlan, tányérnyaló udvaronc számára, hogy az idők végezetéig megemlegetnék, hogyan agyabugyálta el John Christie a felesége finom szeretőjét!
- Nem értem a szemtelenségét - mondta Nigel -, de megbocsátom, mert valami előttem érthetetlen tévhitben él. Ha jól értettem heves támadását, semmiképp rá nem szolgáltam. Ön, úgy látszik, nekem tulajdonítja felesége elcsábítását, én erősen hiszem, hogy ártatlan. Nekem legalábbis olyan ártatlan, mint egy angyal az üdvösségben. Soha nem gondoltam rá, soha nem érintettem kezét vagy arcát, mindig csakis tisztes udvariassággal.
- Ó, igen... udvariasság! Ez az igazi kifejezés. Ő is mindig lordságod megtisztelő udvariasságát dicsérte. Becsaptatok engem magatok között az udvariassággal. Uram, uram, nem valami gazdag emberként jött hozzánk, ezt jól tudja. Nem haszonlesésből fogadtam be önt és azt a szájhőst, az ön Don Diegóját szerény hajlékomba. Soha nem törődtem azzal, hogy az a kis szoba ki van-e adva, vagy sem; meg tudtam élni anélkül is. Ha nem tudott érte fizetni, senki sem kérte számon. Az egész rakpart tudja, hogy John Christie-nek megvan a módja és a hajlandósága is ahhoz, hogy jót tegyen. Amikor ön először lépett be tisztességes hajlékomba, nagyon boldog voltam, olyan boldog, amilyen csak lehet egy férfi, aki már nem a legfiatalabb, és akit a csúz gyötör. Nelly kedves és jó természetű fehérnép volt... néha esett köztünk szóváltás egy-egy ruha vagy pántlika miatt, de egészében nem volt nála kedvesebb lélek és gondosabb teremtés, fiatalságát figyelembe véve, amíg ön oda nem jött... és most mivé lett! De nem szándékom bolondként kiabálni, amikor segíteni se tudok neki. Nem az a kérdés, hogy mi ő, hanem, hogy hol van; és ezt magától kell megtudnom, uram.
- Hogyan tudhatja meg, mikor mondom - válaszolt Nigel -, épp úgy nem tudom, mint ön, vagy inkább még kevésbé. Mindeddig soha nem hallottam semmiféle ellentétről a felesége és ön között.
- Ez hazugság - mondta John Christie nyersen.
- Ön közönséges gazember! - szólt Lord Glenvarloch. - Visszaél a helyzetemmel! Ha nem tartanám őrültnek, és nem tudnám, hogy valamely elszenvedett sérelem tette ilyenné, tapasztalná, hogy fegyvertelenségem nem jelent védelmet a számára. A falon loccsantanám ki az agyvelejét!
- Csak rajta, rajta - felelt Christie -, szájaljon, ahogy tetszik. Kocsmázott Alsatiában is, megtanulhatta a gonosztevők nyelvét, nem kétlem. De megismétlem, ön nem valóságot beszélt, amikor azt mondta, hogy nem tudott feleségem álnokságáról; mert amikor bosszantották ezzel mulatós cimborái, ez minden napos tréfa tárgya volt önök között, és lordságod elfogadta mindazt a bámulatot, amellyel ezek szerelmi viszonyáért és háládatosságáért körülvették.
A vád e részében volt némi igazság, ami módfelett megzavarta Lord Glenvarlochot; ugyanis mint becsületes ember, nem tagadhatta, hogy Lord Dalgarno, és mások alkalmilag tréfálkoztak vele Nelly asszonyról, és hogy bár nem éppen a Fanfaron des vices qu'il n'avoit pas[119] szerepét játszotta, nem is volt eléggé gondos abban, hogy tisztázza magát e bűn gyanúja alól az olyanok előtt, akik azt érdemnek tartják. Ezért kissé habozva és valamiféle helyreigazító hangon ismerte be, hogy történtek üres tréfálkozások, jóllehet a valóság legcsekélyebb alapja nélkül.
John Christie nem akarta tovább hallgatni mentegetődzését. - Saját bevallása szerint - szólt - ön megengedte, hogy hazugságokat mondjanak önről tréfából. Honnan tudjam, hogy most igazat mond, hogy most komolyan vehetem a szavát? Bizonyára azt képzeli, finom dolog egy becsületes család meghurcolójának hírnevét viselni. Ki fogja elhinni, hogy nem volt alapja aljas hencegésének? Én legalább nem vélekedhetem másképp, és azért, uram, jegyezze meg, amit most mondok. Ön most maga is bajban van... Arra kérem, ahogyan reméli, hogy túljut rajta sértetlenül, élete és vagyona elvesztése nélkül, mondja meg nekem, hol van ez a szerencsétlen asszony. Mondja meg, ha hisz az égben; mondja meg, ha fél a pokoltól; mondja meg, ha nem akarja, hogy egy teljesen tönkretett asszony és egy megtört szívű férfi átka kövesse egész életén át, és nem akarja, hogy ön ellen tanúskodjanak a Nagy Napon, amely a halál után következik. Ön feldúlt, uram, látom tekintetén. Nem tudom elfelejteni a rosszat, amit velem tett. Nem tudom megígérni, hogy valaha meg fogom bocsátani; de mondja meg, és soha többé nem fog látni, nem fogja hallani szemrehányásaimat.
- Szerencsétlen ember - szólt Lord Glenvarloch -, amit ön mondott, mélységesen feldúl. Ha szabad volnék, mindent megtennék, hogy segítsek felkutatni azt, aki önt tönkretette, annál is inkább, mert azt gyanítom, hogy az én jelenlétem, ha távolról is, de csakugyan oka volt annak, hogy a tolvaj a karámba került.
- Boldog vagyok, hogy lordságod ennyit is megad nekem - mondta John Christie, ugyanabban a keserű-gúnyos hangnemben, amelyben megszólalt. - Megkímélem a további szemrehányásoktól és zaklatástól, ön döntött, és döntöttem én is... Hé, foglár! - Az őr belépett, és John hozzá fordult. - Szeretnék kimenni, testvér. Ügyelj jól a feladatodra... az is jobb volna, ha azok a ragadozó vadak amott, barlangjukból szabadulva, a Tower-Hillre támadnának, mint hogy ez a mézesmázos, előzékeny úriember visszatérjen a becsületes emberek társaságába.
Így szólt, és sietve elhagyta a cellát; és Nigelnak bőségesen volt ráérő ideje arra, hogy megsirassa szeszélyes sorsát, amely úgy látszik, soha nem fárad bele őt olyan bűnökkel üldözni, amelyekben ártatlan, és olyan bűncselekmények látszatával behálózni, amelyeket iszonyatosaknak tart. Mindamellett el kellett ismernie, hogy mindazt a kínt, amelyet John Christie vádaskodása során el kellett szenvednie, meg is érdemelte, amiért hiúságból, vagy inkább mert nem akart gúny tárgya lenni, eltűrte, hogy képesnek tartsák ilyen aljas, komisz bűntettre, csak azért, mert az ostobák lovagias ügynek mondják az ilyesmit; és nem volt sebére ír, amikor arra gondolt, amit Richie mondott neki, hogy a fogadó aranyifjúsága kinevette a háta mögött, amiért olyan szerelmi viszony hírében tetszelgett, amelyhez valójában nem volt bátorsága. Egyszóval, a színlelés abba a végzetesen kínos helyzetbe hozta, hogy a züllött ifjúság, akiknél a csábítás érdemet jelentett volna, hencegőnek gúnyolta, a megsértett férj pedig konokul meg volt győződve bűnösségéről, és elvetemedett nőcsábásznak bélyegezte.
Huszonkilencedik fejezet
Mi végre jutna az, kit megvető
Ítéletével sújt a zord erény,
Ha nem tanítaná hitünk, hogy ott,
Hol jó okot lel gyűlölet s lenézés,
Még jobb okot talál a szánalom.
(RÉGI SZÍNDARAB)
Mi sem természetesebb annál, mint hogy John Christie látogatása teljességgel elvonta Nigel figyelmét csendesen alvó társáról. Ez volt, egy kis időre legalábbis, annak az új gondolatsornak a közvetlen hatása, amelyet a kellemetlen eset kiváltott; azonban hamarosan a megsértett ember távozása után, Lord Glenvarloch elgondolkozott afölött, milyen különös, hogy a fiú olyan mélyen aludt, amíg ők hangosan beszéltek a közelében. Nem látta, hogy egyet is moccant volna. Nincs-e rosszul? Mímeli csak az alvást? Közel ment hozzá, hogy megfigyelje, és látta rajta, hogy sírt, és még mindig sír, ámbár szemét lehunyta. Óvatosan megérintette a vállát, a fiú félénken elhúzódott, de nem riadt fel. Erősebben is megrázta, szólítgatta, kérdezvén, alszik-e.
- Maguk felé az a szokás, hogy felébresztik az embert, csak azért, hogy megtudják, alszik-e? - szólt morcosan a fiú.
- Dehogyis, fiatalúr - szólt Nigel -, csak akkor, ha úgy sír álmában, mint te, akkor bizony felébresztjük, és megkérdezzük, mi baja.
- Mit érdekel akárkit, mi bajom - szólt a fiú.
- Igazad van - válaszolta Lord Glenvarloch -, de azért nem értelek: mielőtt elaludtál volna, akkor is tudtad, hogy édeskeveset lehetek segítségedre, mégis úgy láttam, mintha kicsit nagyobb bizalommal lettél volna irántam.
- Ha úgy volt, ha nem, most már másképp van - szólt a legényke.
- S mitől lett másképp? - kérdezte Lord Glenvarloch. - Van, aki álmában beszél, te meg talán hallod álmodban, amit mások mondanak?
- Nem, uram, de Szent József pátriárka sem álmodott igazabb álmokat, mint én.
- Igazán? - szólt Lord Glenvarloch. - És mondd csak, miféle álom miatt tagadhattál ki a barátságodból? Mert alighanem ez az álom értelme.
- Ha elmondom, magától is megérti - válaszolta a fiú. - Azt álmodtam, vadon erdőben járok, és egyszerre kutyacsaholás hangzott fel, s kürt harsant, éppen úgy, mint reggel a greenwichi parkban.
- Ó, hát az azért van, mert a parkban jártál ma délelőtt, ostoba - szólt Nigel.
- Hallgassa csak tovább, uram - szólt a kis legény. - Mentem tovább álmomban, míg egy széles, zöld árnyas csapás végén szép, nemes szarvast pillantottam meg, amely kelepcébe esett; úgy tűnt, mintha tudnám, ez az a vad, amelyet az egész ember- és állatsereglet hajszol, s ha beérik, a kutyák ízekre szedik, és a vadászok elvágják a torkát; szántam a nemes vadat, s bár nem voltam a fajtájából való, s féltem is tőle egy kicsit, úgy gondoltam, megpróbálom, mit tehetek, hogy kiszabadítsam ezt a szép állatot; kirántottam a késemet, de alig vágtam el a háló néhány szemét, az állat fölpattant, s tigris képében az arcomba ugrott, nagyobb tigris volt, s vérszomjasabb is, mint amiket a vadállatok parkjában mutogatnak, és csaknem széttépett már, de akkor ön fölébresztett.
- Azt hinné az ember - szólt Nigel -, hogy duzzogás helyett inkább köszönetet érdemelnék, ha ekkora veszedelemtől mentettelek meg. Hanem ide hallgass, te kisfiú, én bizony úgy gondolom, hogy ennek a kedves szarvas-tigris történetnek édeskevés köze van a hangulatod megváltozásához.
- Tudom is én, van-e, nincs-e - szólt a fiú -, akkor sem mondom meg, ki vagyok.
- No hát, tartsd csak meg magadnak a titkodat, morcos gyerek - szólt Nigel, és hátat fordított, úgy sétált föl-alá a szobában, majd hirtelen mégis megállt, és azt mondta: - Nem, azt mégsem úszod meg, hogy a szemedbe ne mondjam: tudom, mi az oka nagy titkolózásodnak.
- A titkolózásomnak? - szólt a legényke részben ijedten, részben dühösen. - Hogy érti ezt, lordom?
- Csak úgy, hogy minden káldeus álommagyarázó nélkül is értem az álmod, s megfejtésem a következő: szép kis rabtársam nem azt a ruhát viseli, mely nemét megilletné.
- Lordom - ugrott fel Nigel rabtársa, maga köré szorítva a köpenyegét -, akármi ruhában vagyok is, nem hozok szégyent az öltözetemre.
- Sokan kihívásnak vennék az efféle beszédet - szólt Lord Glenvarloch, és jól a szemébe nézett -, a nők nem azért szoktak férfiruhába bújni, hogy férfi módra harcoljanak.
- Nincs is szándékomban - szólt a fiúnak öltözött lány -, van rá egyéb módom is, hogy magamat megvédjem és épp elég hathatós... de most már én szeretném tudni, mi az ön szándéka.
- Szándékom tisztességes és tiszteletteljes - szólt Lord Glenvarloch -, akárki, akármi is ön, s akárhogy is került ebbe a kétértelmű helyzetbe, én érzem, és minden szava, minden tekintete, minden mozdulata erről győz meg: ön nem azt érdemli, hogy durván háborgassák, vagy hogy visszaéljenek nyájasságával. Nem tudom, milyen körülmények folytán került ebbe a kétes helyzetbe, de ezt biztosan tudom, hogy szántszándékkal nem követhetett el semmi rosszat, s ezért senkinek sincs joga arra, hogy sértegesse. Nincs oka félni tőlem.
- Uram, nemes jellemét ismerve, ezt el is vártam öntől - válaszolt a leányzó. - Kalandos próbálkozásom, magam is érzem, őrültség volt, de talán mégsem egészen, és még itt is nagyobb biztonságban vagyok, mint első tekintetre gondolni lehetne, vagy ha valaki a ruhámat nézi. Elég szégyen és kínszenvedés volt tűrni, hogy ebben a nőhöz nem illő ruhában meglátott, s az is, hogy tudom, milyen magyarázatokra adhat alapot ez szükségképpen, de hála istennek, nem kellett volna sértést bosszulatlan elszenvednem.
Amint a leány végére ért ennek a különös magyarázkodásnak, bejött az őr, és olyan ebédet hozott Lord Glenvarlochnak, amelynél jobbat mostani helyzetében nem is kívánhatott, s ha nem is volt olyan rendkívüli, mint Chevalier Beaujeu híres ebédjei, mindenesetre sokkal tisztább és bizalomgerjesztőbb, mint az Alsatiában elébe tálalt étkek. Az őr szolgált fel az asztalnál, és odaintette az álruhás leányzót, hogy ő is segédkezzen neki. De Nigel kijelentette, hogy ismeri a fiú szüleit, és nem engedte, hogy felszolgáljon neki, hanem addig erősködött, míg ő is leült, és vele evett. A férfiruhába bújt lány nagy zavarban volt, de zavara még vonzóbbá tette csinos kis arcát. Mindazonáltal természetes jómodorral viselkedett, ahogyan az asztalnál illik, és Nigel úgy érezte - akár csupán találkozásuk szokatlan körülményei folytán, akár mert jó megfigyelő volt -, hogy ritkán látott fiatal lányt, aki ilyen helyesen és illendően, s mégis eredetien és egyszerűen viselkedett volna; ugyanakkor persze meglátszott rajta, hogy nem tud megfeledkezni arról, milyen különös helyen vannak, és ez egész viselkedésnek sajátos színt adott, semmiképp sem volt szertartásosnak vagy könnyednek mondható, sem pediglen zavartnak, bár mindhárom alkatelem megvolt benne. Az őr bort tett az asztalra, de a leányzót semmi áron nem lehetett rávenni, hogy akár csak egy kortyocskát is igyék belőle. Az őr jelenlétében persze társalgásuk csak az étkezés körül foroghatott; de még mielőtt az asztalt leszedték, Nigel már erősen feltette magában, hogy ha csak teheti, megtudja a leány történetét, annál is inkább, mert most már úgy rémlett, mintha nem először hallaná a hangját, s nem először látná finom kis arcát, amint azt eleinte gondolta. De csak lassacskán jutott erre a meggyőződésre, ahogy az étkezés folyamán egy-egy szava, mozdulata felidézte benne az emlékeket.
Végre elköltötték a börtönebédet, és Lord Glenvarloch már törte a fejét, hogy térhetne rá legügyesebben arra a tárgyra, amelyről beszélgetni szeretett volna a kislánnyal, csakhogy ekkor megint belépett az őr, és újabb látogató érkezését jelentette.
- Phű - mondta Nigel -, úgy látszik, az alkalmatlankodó látogatók mindenhová utánajönnek az embernek, még a börtön sem véd meg tőlük.
Mindazonáltal fölállt, hogy vendégét fogadja, de kis rabtársa úgy megriadt, hogy visszamenekült abba a nagy bölcsőforma karszékbe, amelyben eleinte is meghúzódott, összehúzta magán a köpenyt, s amennyire csak tudott, úgy helyezkedett el, hogy ne vonja magára a figyelmet. Alighogy tökéletes észrevehetetlensége érdekében mindent elrendezett, már nyílt is az ajtó, és George Heriot, a derék polgár lépett a börtöncellába.
Szokott gyors, éles, mindent felmérő pillantásával körültekintett, majd Nigelhoz lépve így szólt: - Lordom, sajnos, nem mondhatom (bárcsak mondhatnám), hogy örömömre szolgál ez a találkozás.
- Hát igen, Master Heriot, a boldogtalan ember látása nemigen ébreszthet örömet jóbarátaiban... én viszont igen örülök, hogy láthatom.
Azzal Nigel kezet nyújtott az aranyművesmesternek, de Heriot, ahelyett, hogy elfogadta volna ezt a kedves udvariasságot, amely abban az időben, mikor a rangkülönbségekhez minden külsőségben szertartásosan ragaszkodtak, különleges kegynek számított: ahelyett, hogy megszorította volna a feléje nyújtott kezet, ünnepélyesen bókolt Nigel előtt.
- Látom, nincs megelégedve velem, Master Heriot - szólt Lord Glenvarloch fülig pirulva, mert nem csalta meg az érdemes polgár túlzott alázatot és tiszteletet színlelő gesztusa.
- Dehogy, uram - válaszolta Heriot -, csak Franciaországból jövök, s úgy gondoltam, nem árt néhány más, némiképp foghatóbb értékkel együtt a híres francia jólneveltség egy kis töredékét is magammal hoznom Angliába.
- Igazán nem kedves öntől - szólt Nigel -, hogy legelőször régi barátján próbálja ki, aki oly sok mindenért hálás önnek.
Nigelnak erre a szavára Heriot nem felelt mással, csak egypár száraz, kurta köhentéssel, majd így folytatta:
- Hm, hm, lordom, csak azt akartam mondani, hm, nos, úgy látom, újsütetű francia udvariasságommal nem sokra megyek, azért inkább egyenest megkérdezem, csakugyan úgy beszélhetek-e lordságoddal, mint jóbarátja, mivel annak tetszett nevezni, vagy pedig szorítkozzam csak az üzleti megbeszélnivalóra, ahogy rangomhoz és foglalkozásomhoz illik.
- Heriot uram, kérem, csakis jóbarátként szóljon velem - mondta Nigel -, úgy látom, elhitettek önnel valamit a rólam keringő számtalan sok rágalomból, ha ugyan nem mindent. Beszéljen csak nyíltan, őszintén... ha akad a vádak között olyasmi, ami igaz és nem tagadható, legalább megvallhatom.
- S remélem, jóvá is teszi, lordom - szólt Heriot.
- Ha és amennyiben hatalmamban áll, igen - felelte Nigel.
- Bizony, uram - mondta Heriot -, ez szomorú, de annál inkább szükséges megszorítása az ígéretnek; hiszen hiába tesz az ember sokszor épp annyi jót is, mint amennyi rosszat művelt, még sincs módjában helyrehozni, amit a miatta szenvedőknek s általában a társadalomnak ártott! De nem vagyunk magunkban. Ki ez itt? - szólt és ravasz, okos tekintetét a fülig beburkolózó lányra vetette, aki a legnagyobb igyekezettel sem tudott úgy elhelyezkedni, hogy láthatatlanná váljék. Nigel e pillanatban sokkal inkább féltette a kislány (hogy lelepleződik), semmint a maga titkait, azért eléggé hadarva így válaszolt:
- Csak az apródom; nyugodtan beszélhet előtte úgy, ahogy tetszik, Franciaországból hoztam magammal, egy szót sem tud angolul.
- Nos, ha uraságod úgy parancsolja, szívem szerint szólok - mondta Heriot, s közben még egyszer a nagy karosszék felé sandított -, bár könnyen lehet, hogy nem fog tetszeni, amit mondok.
- Rajta, uram, halljuk - szólt Nigel -, megmondtam, hogy nyugodtan fogom viselni szemrehányásait.
- Csak egy kérdésre feleljen, uram: miért kell önnel ezen a helyen találkoznom, s méghozzá olyan bűnök vádja miatt, melyek mindenképp szégyent hoznak évszázadok óta becsületesnek tartott és dicsőséges nevére?
- Nos, egész egyszerűen, azért kerültem ide - felelte Nigel -, mert bölcsebb akartam lenni apámnál: ebből az egy tévedésből származott rám minden baj.
- Az ugyan nemigen sikerülhetett volna, uram - felelte Heriot -, az ön apját mindenki Skócia legbölcsebb férfiának tartotta, s a legbátrabbak egyikének.
- Apám megtiltotta - folytatta Nigel -, hogy bármiféle szerencsejátékba bocsátkozzam; én ezt a tilalmat olyanformán módosítottam, hogy bizonyára játszhatom, ha ügyességemhez, pénzemhez, szerencsémhez szabom játékomat.
- Persze, ez önálló, szabad vélemény, de alapja nem más volt, mint a szerzés ösztöne... mintha bizony kátrányba nyúlhatna valaki anélkül, hogy bepiszkítaná a kezét - felelte Heriot -, nem szükséges tovább mondani, lordom, hallottam, éspedig nagy szomorúsággal, hogy ezzel a magatartással milyen rossz hírbe keverte magát. Következő eltévelyedésére is kíméletlenül emlékeztetnem kell: uram, uram, akármekkorát is vétett ön ellen Lord Dalgarno, ennek az úrnak az édesapja oly nagy jót tett önnel, hogy nem lett volna szabad fegyverrel támadnia rá.
- Heriot uramból most a hideg megfontolás szól, de nekem száz kígyó marta a lelkemet, melyeket Lord Dalgarno a barátság leple alatt csempészett be oda.
- Vagyis hát - szólt Heriot - helytelen tanácsokat adott, lordságod meg...
- Igen, én meg olyan kötözni való bolond voltam, hogy hallgattam rossz tanácsára - válaszolta Nigel -, de hagyjuk ezt, ha lehetséges, Heriot uram. Öreg és fiatal, kard embere s a békés mesterségeké mindig másképp gondolkodott és mindig is másképp fog gondolkodni az efféle ügyekről.
- Elismerem - felelte Heriot -, hogy egy vén aranyműves meg egy ifjú nemesember véleménye között nagy különbség lehet, de szerintem az öreg Lord Huntinglen kedvéért, meg a saját jól felfogott érdekében is mindenképp meg kellett volna őriznie türelmét. Tegyük fel, hogy haragja igazságos, akkor is...
- Könyörgök, fejtegessen már valami más vádpontot - szólt Lord Glenvarloch.
- Nem vagyok vádlója, uram; hiszem Istenemet, hogy saját lelkiismerete nálam sokkal keservesebben vádolja már azért, hogy ilyen csúful visszaélt a vendégjoggal, azért, amit korábbi szállásadó gazdája ellen követett el.
- Ha vétkes lennék abban, amire céloz - szólt Lord Glenvarloch -, ha egyszer is magával ragadott volna valami pillanatnyi hév, nem vártam volna a megbánással mostanáig. De akárki tette szerencsétlenné ezt a szegény asszonyt, nekem semmi részem benne, egy fél órával ezelőtt hallottam róla először.
- Ugyan, ugyan, lordom - szólt Heriot szemrehányó hangon -, álszent beszéd ez, annak is hangzik. Nagyon jól tudom, hogy a mai fiataloknak nemcsak az emberölésről, hanem a házasságtörésről is egészen más véleményük van, mint nekünk... jobb szeretném, ha azt fejtegetné, hogy módosítani kell a Tízparancsolatot, s az előkelő osztályok számára finomított formában forgalomba hozni, szívesebben venném, mondom, ha így vélekedne, mint azt, hogy letagadja azt, amivel ország-világ előtt hetvenkedett.
- Hetvenkedtem? - szólt Lord Glenvarloch. - Soha életemben nem tartottam volna dicsőségnek az ilyesmit, nem is fogom annak tartani soha. Csak annyi volt a hibám, hogy nem tudtam megakadályozni üres fejű, üres beszédű emberek alaptalan hírköltését.
- Uram, ön csak tudta volna, hogy kössön féket locsogó nyelvükre - szólt Heriot -, ha nem hallotta volna örömmel ezt a szóbeszédet, és ha mellesleg nem felelt volna meg az igazságnak... Rajta hát, lordom, ne felejtse el, azt ígérte, hogy megvallja, ami rosszat elkövetett, és ebben az esetben a bűnvallás egy kis részben már jóvátétel is lenne. Hiszen én is látom, milyen fiatal még, és a fiatalság bolondság... aztán az asszonyka is csinos volt... s amint láttam, bizony, kicsit könnyelmű is. Mondja meg, hová rejtette. Szegény bolond férje még most is szereti... meg akarja menteni a zülléstől... talán idővel vissza is venné magához... mi, kereskedők, békülékeny fajta vagyunk. Ne keljen azokkal versenyre, lordom, akik csak kedvtelésből is gonoszt művelnek... ez már valóságos ördögi lelkületre vallana.
- Megőrjít komor intelmeivel - szólt Nigel -, az a baj, hogy amit mond, látszólag igaz és okszerű, mégis higgye el, nem kíván mást, mint hogy megmondjam valakinek a tartózkodási helyét, akiről az égvilágon semmit sem tudok.
- Rendben van, uram - válaszolta ridegen Heriot. - Akárhogy áll a dolog, jogában van megőrizni a titkait; és mivel, úgy látszik, ebben az ügyben annyit ér a szavam, mint a falra hányt borsó, okosabb lenne hát áttérni a hivatalos megbeszélnivalókra. Egyedül azért nem cselekszem így, mert előttem van édesapja képe, s arra kér, hogy folytassam.
- Ahogy kívánja, uram - szólt Glenvarloch -, annyi szent, hogy aki kételkedik egyszeri szavamban, annak ugyan nem bizonygatom igazságát.
- Nos, hát, uram... úgy hallom, hogy whitefriarsi menedékhelyen (melynél alkalmatlanabb tartózkodási hely egy gáncstalan lovag számára nem is akadhat, bármilyen nagy bajba került is), úgy hallottam, ma éjjel megöltek valakit.
- S ugyebár azt gyanítja, hogy én voltam a gyilkos?
- Isten ne adja, lordom! - mondta Heriot. - Megvizsgálták a halál okát, s többek közt kiviláglott, hogy lordságod Grahame álnéven hősiesen viselkedett.
- Kérem, csak ne dicsérjen - szólt Nigel -, örülök, hogy nem én öltem meg az öregurat, illetve, hogy nem varrják még ezt is a nyakamba.
- Csakugyan nem, lordom - válaszolta Heriot -, de bizony itt is akad egy és más, amire csak ön adhat magyarázatot. Amint hallom, lordságod ma hajnalban egy asszonyszeméllyel távozott Whitefriarsből csónakon, akinél iszonyú nagy kincs volt, részint váltópénzben, részint értéktárgyakban... ennek a nőnek nyoma veszett.
- A Paul's-kikötőben tettük partra - szólt Nigel - a poggyászával együtt. Épp ehhez a parti kereskedőhöz adtam neki ajánlólevelet, John Christie-hez.
- Ezt regéli a csónakosuk is, csakhogy John Christie azt állítja, nem emlékszik rá, hogy egy percre is látta volna a hölgyet.
- Rossz, hogy ezt kell hallanom - mondta az ifjú nemes -, adja isten, hogy ne essék baja, mert nagy kincs van nála, könnyen lehet, hogy tőrbe csalják.
- Adja isten, csakugyan, uram, hogy megmeneküljön a hölgy - válaszolta Heriot -, de hát nagyon aggódik érte mindenki. Mindenki Skóciát gyalázza. Lord Sanqhuar szörnyű esetét emlegetik, aki megölte azt a vívómestert, s aztán felakasztották érte, azt mondogatják, ez így nem mehet tovább, hogy a skót nemesség meggyalázza asszonyainkat, s kifosszon minket vagyonunkból.
- No hát, még ezzel is rágalmaznak? - szólt Nigel. - Ez alól ugyan könnyen tisztázhatom magam.
- Magam is azt hiszem, lordom - szólt Heriot -, ebben az egy esetben biztos vagyok benne. Hanem hát akkor miért jött el Whitefriarsből?
- Reginald Lowestoffe uram küldött utánam egy csónakot azzal az üzenettel, hogy én biztonságom érdekében szökjem meg onnét.
- Sajnos, uram - válaszolta Heriot -, Lowestoffe határozottan azt állítja, hogy mióta lordságodnak utánaküldte a holmiját, azt sem tudja önről, él-e, hal-e.
- A csónakosok azt mondták, az ő zsoldjában állnak.
- A csónakosok, a csónakosok! - szólt Heriot. - Egyikük, mint kiderült, egy kerge mesterlegény, akit épp eléggé ismerek; ezt elkapták, a másik megszökött, de az, amelyik hűvösön van, esküszik, hogy lordságod bérelte fel, senki más.
- Hazudik! - vágta rá hevesen Lord Glenvarloch. - Hozzám azzal állított be, hogy Lowestoffe uram küldte... De ugye azt a kedves úriembert szabadon bocsátották már?
- Hogyne - felelte Heriot -, megúszta az ügyvédi kamara figyelmeztetésével, semmi más kára nem lett abból, hogy lordságod ügyébe ártotta magát. Az udvar ezekben a zavaros időkben igyekszik barátságos viszonyban maradni a temple-beliekkel, különben nem szabadult volna ilyen olcsón.
- Ez az egyetlen vigasztaló szó, amit eddig öntől hallottam - válaszolta Nigel -, ami most már ezt a szegény nőt és a poggyászát illeti, utoljára két hordárra bíztam őket.
- Igen, az állítólagos csónakos is ezt mondta, de a kikötőbeli hordárok közül egy sem ismerte el, hogy ő végezte volna ezt a megbízatást... Amint látom, lordom, ez a hír ugyancsak nyugtalanítja; de csakugyan, mindent megpróbáltak már, hogy felderítsék szegény nő tartózkodási helyét, s hiába... ha ugyan még életben van... Ezzel, lordom, el is mondtam mindent, ami mondanivalómból kizárólag önt illette; ami még maradt, az hivatalosabb természetű ügy.
- Essünk túl rajta minél hamarabb - szólt Lord Glenvarloch -, akárki másnak az ügyeiről szívesebben hallanék, mint a magaméról.
- Lordom, bizonyára nem feledkezett meg arról az ügyletről, melyet néhány héttel ezelőtt Lord Huntinglen házánál hoztunk létre - mondta Heriot -, s amelynek révén egy nagy pénzösszeget készültünk lordságod rendelkezésére bocsátani, hogy kiválthassa birtokát?
- Hogyne, tökéletesen emlékszem rá - szólt Nigel -, mostani ridegsége sem törölheti ki emlékezetemből irányomban mutatott akkori kedvességét.
Heriot szertartásosan meghajolt, majd így folytatta: - Azt az összeget abban a reményben, azzal az elvárással utalták át önnek, hogy a király kézjegyével ellátott adománylevél alapján vissza fogja kapni a kincstártól azt a nagy összegű kölcsönt, amellyel a király az önök családjának tartozik, s ebből kifizetheti majd adósságát... Azt hiszem, lordságod annak idején megértette, miről van szó, s remélem, hogy így most sem veszi rossz néven, ha újra szóba hozom, és figyelmeztetem fontosságára. Ugye nem tart igazságtalannak, amiért szóba hozom?
- Nem, cseppet sem igazságtalan - felelte Glenvarloch -, ha az adósságlevélben feltüntetett összeget nem adom meg idejében, akkor birtokom azokra száll, akik a záloglevelet kifizették: nem éri őket károsodás.
- Úgy, ahogy mondja, lordom - szólt Heriot -, csakhogy a hitelezőket, gondolni való, egy kissé megriasztotta lordságod balszerencséje, s ezért most, sajnálattal kell közölnöm, sürgetik, hogy vagy a birtokot kapják meg, vagy a pénzt, de valamiképp rendezze ezt a függőben levő ügyet.
- Joguk van bármelyik megoldást választani - felelte Lord Glenvarloch -, de mivel jelen helyzetemben igen valószínű, hogy nem fogom tudni kifizetni őket, azt hiszem, nem tehetnek mást, mint hogy birtokba veszik az örökségemet.
- Várjon csak, lordom - válaszolta Heriot -, ha személyesen már nem is tekint barátjának, arról, úgy érzem, bizonyságot kell tennem, hogy változatlanul apja családjának hívei közé tartozom, ha másért nem, apja emlékéért. Ha ideadja a király kézjegyével ellátott adománylevelet, azt hiszem, a jelen konstellációban is meg tudom szerezni pénzét a királyi udvartól.
- Szívesen odaadnám azt az iratot - szólt Lord Glenvarloch -, csak az a baj, hogy nincs nálam a ládikó, amelyben tartottam. Mikor Greenwichnél elfogtak, elvették tőlem.
- Nemsokára mindenképp visszakapja - mondta Heriot -, mert amint megtudtam, urunk bölcs ítélőképessége, valamint bizonyos felvilágosítások, amelyeket, nem tudom, hogyan, önről kapott, arra ösztökélték, hogy a személye ellen elkövetett merénylet vádját visszavonja. Az egész botrányt igyekeznek titokban tartani, és önt csak azért fogják perbe, amiért a Királyi Palota területén fegyverrel támadt Lord Dalgarnóra... szó, ami szó, ez is épp elég súlyos vád.
- Nem roppanok össze a súlya alatt - mondta Lord Glenvarloch. - De hisz nem erről volt szó... ha azt a ládikót megkaphatnám...
- Nos, uram, a csomagját ott láttam a király előszobájában, amikor bementem hozzá - mondta a polgár -, és a szemem megakadt azon a ládán. Azt hiszem, tőlem kapta... Öreg barátomé, Sir Faithful Frugalé volt. Az ám, neki is olyan fia volt, aki... - Nem folytatta.
- Olyan, aki szégyent hozott apja emlékére, mint az ifjú Lord Glenvarloch, igaz-e? Nem így akarta mondani, Master Heriot? - szólt az ifjú nemes.
- Lordom, ne haragudjék, elhamarkodottan szóltam - válaszolta Heriot. - Isten mindent elrendez a maga idején, úgy, ahogyan kell. Csak annyit szeretnék mondani, hogy nem egyszer irigyeltem a barátaimtól kedves, népes családjukat, de a családfő halálával sokszor oly szomorú változások következtek be, oly sok gazdag ember fia maradt fillér nélkül, oly sok lovag és főnemes örököse egy hold föld nélkül, hogy úgy gondolom, az én szerzeményem (s vele emlékem is), amiként rendelkezni fogok vele, alighanem sok nagy emberét túléli, ha isten nem is áldott meg örökössel. De hát megint eltértem a tárgytól. Hahó, strázsa! Hozza be Lord Glenvarloch poggyászát. - A katona megtette, amit parancsoltak neki. Úgy látszott, hogy a bőröndöt is, a ládikót is egyszer már lepecsételték, de amint az őr mondta, az udvartól érkezett újabb parancsra föl kellett törni a pecséteket, s a fogoly rendelkezésére bocsátani poggyászát.
Lord Glenvarloch szerette volna, ha kellemetlen látogatója lehetőleg minél hamarabb távozik, azért hát kinyitotta a ládikót, s előbb nagy gyorsan, majd még egyszer, lassan, alaposan végignézte a benne levő írásokat, de hiába. Az uralkodó kézjegyével ellátott adománylevél szőrén-szálán eltűnt.
- Gondoltam én, hogy ez történt, nem is vártam egyebet - mondta haragosan George Heriot. - Ha a gátat egy helyen átvágják, nincs, ami a kiömlő vizet feltartsa: a bűn is ilyen. Lám, így veszett el egy szép birtok, mondhatni, egy hamis kockavetésen vagy egy hamiskártyás fogásán!... Milyen ügyesen játssza a meglepettet, lordom! Gratulálok a teljesítményéhez. Nem egy duhajt és tékozlót láttam életemben, de egy sem volt ifjú fővel ennyire tökéletes képmutató... Nem, fiam, hiába akar átdöfni a szemével. Szívem keserűségéből szólok, mert szegény jó apját nem tudom elfelejteni, és ha nem akad senki, aki az ő árván maradt fiát romlottságában megfeddje, akkor nekem kell ezt megtennem, az egyszerű vén ötvösnek.
Ez az újabb gyanúsítás a végsőkig csigázta Nigel idegeit, de a jó öreg mester indítékai, lelkes segítőkészsége, valamint azok a megmagyarázhatatlan tények, amelyek joggal gyanút kelthettek benne: annyira érthetővé és megbocsáthatóvá tették magatartását, hogy Lord Glenvarloch lenyelte haragját, s egy-két indulatos felkiáltás után büszke-dacos hallgatásba burkolózott. Végül Heriot uram folytatta a leckéztetést:
- Lordom, hallgasson rám - szólott -, aligha lehetséges, hogy ilyen fontos okmányt ne legyen mód visszaszerezni. Kérem, árulja el, melyik piszkos kis zálogházban lapul, mely nevetséges összeg fejében... hátha nincs még késő a beavatkozásra.
- Uram, értem való fáradozásai annál is inkább tiszteletre méltók - szólt Lord Glenvarloch -, mivel olyvalaki érdekében gyötri magát, akit egy gondolatára sem tart érdemesnek; tiszteletre méltó küzdelem, mondom, de hiábavaló. Sorsom minden szárnyon csatát nyert ellenem. Nincs más hátra, mint visszavonulni.
- Tüzes ménkű, adta teremtette! - tört ki Heriot. - Még egy szent is elkáromkodná magát az ilyen beszédtől! Ide hallgasson, ha nem lesz meg ez az iromány, amelynek elvesztése az ön számára, úgy látszik, semmiségnek tűnik, akkor, én mondom, búcsút vehet a szép glenvarlochi uradalomtól, fenyvestől, folyótól, földtől, barázdától, tóparttól és nádastól; egyszóval mind az egész szépséges birtoktól, amely Vilmos, az oroszlán ideje óta szállt apáról fiúra az Olifaunt családban.
- Nos, akkor búcsút veszek tőle - mondta Nigel -, még csak nem is rívok utána.
- Ördög és pokol! Annál többet siratja majd később halála napjáig - szólt Heriot ugyanolyan ingerült hangon, mint az elébb.
- Nem én, öreg barátom - szólt Nigel. - Van nekem nagyobb siratnivalóm, éspedig az, hogy elvesztettem egy jóravaló embert, azaz kegyelmed megbecsülését, mégpedig higgye el, érdemtelenül.
- No, no, fiatalúr - szólt Heriot, fejét csóválva -, ezt nemigen hiteti el velem. Egy szó, mint száz - mondta, miközben felállt székéről, és odaballagott az álruhás leányzóhoz -, mert ami beszélnivalónk még van, azt kevés szóval elintézhetjük: úgy hiszem el ezt a bókot, mint azt, hogy ez maskara itten, aki azonnal megérzi atyai tekintélyem súlyát, francia apród, aki állítólag egy szót sem tud angolul.
Így szólván, az apródot a kabátjánál fogva elkapta, és nem is éppen szelíden a szoba közepére penderítette, ahol is az álruhás leányzó hiába próbálta előbb a kabátja ujjával, azután a két kezével rejteni az arcát, mert Heriot uram minden teketória nélkül félrevonta a kabátujját is, a kezét is, úgyhogy az arca csak előtűnt, s lelepleződött: Margaret Ramsay, a vén órás leánykája, Heriot uram szép keresztlánya.
- Hát te mit művelsz itt! - szólt az aranyműves, és amint beszélt, csak úgy a keze önkéntelen mozdulatával, kicsit megrázta a leányzót, mert ahogy már másutt is említettük, sokat adott a fegyelemre. - Hogy lehet, hogy ilyen szégyentelen öltözetben téblábolsz itt, ezen a hozzád méltatlan helyen? Nem, galambom, most már késő irulni-pirulni, előbb jutott volna eszedbe. Beszélj, vagy azt mondom...
- Heriot uram - szólt Lord Glenvarloch -, nem tudom, mi köze van ehhez a lányhoz, de míg itt tartózkodik, ne merje bántani, mert az én oltalmamban van.
- Csakugyan, az ön oltalmában, lordom?... Szép kis oltalom, mondhatom!... S mióta van őlordsága oltalmában, kisasszony? Ki vele, hadd halljam!
- Csak két órája, keresztapám - válaszolta a leányzó leszegett fejjel, fülig pirulva -, de akaratom ellenére.
- Két órája! - ismételte Heriot. - Épp elég idő a helytelenkedésre... úgy látom, lordom, ez a szegény lány is áldozatul esett az ön csábos széptevésének... talán ezzel a kalandjával is Beaujeu fogadójában akart eldicsekedni? Pedig azt hittem volna, hogy a tisztes fedél, amely alatt először találkozott ezzel a bolond lánnyal, megóvja az ilyen balsorstól.
- Igaz hitemre, Heriot uram - szólt Lord Glenvarloch -, ha nem mondja, nem jutott volna eszembe, hogy ezt a hölgyet már láttam az ön családja körében. Nem olyan az arca, hogy könnyen el lehetne feledni, de hiába kutattam az emlékezetemben, nem bírtam rájönni, hol láttam. Ami gyanakvását illeti, hát az téves is, igazságtalan is mindkettőnkkel szemben. Csak néhány pillanattal az ön belépése előtt fedeztem fel, hogy álruhában van. Magatartásából azonban biztosra vettem, hogy akarata ellenére került ide, és isten őrizzen, dehogyis jutott volna eszembe visszaélni helyzetével.
- Ez szépen hangzik, lordom, csakhogy a ravasz barát az apokrifeket is ugyanolyan hangosan olvassa, mint a Szentírást. Ön, lordom, odáig jutott már, hogy szavát sem lehet hinni jótálló levél nélkül.
- Lehet, hogy összeszidnak, amért szólok - vágott közbe Margaret, akit, amilyen élénk, akaratos természete volt, semmiféle kellemetlenség nem hallgattathatott el sokáig -, de ezt nem állhatom meg szó nélkül. Keresztapám igazságtalan velem, meg ezzel a nemes fiatalúrral is. Azt mondja, kezes kell ahhoz, hogy higgyen a szavának. Nos, hát egy részéről annak, amit az úr elmondott, nagyon is tudom, hogy ki kezeskedhetik, a többit meg szívből és egészen elhiszem anélkül is.
- Köszönöm, kedves hölgyem, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam - válaszolta Nigel. - Úgy látszik (bár valójában nem tudom, miért jutottam erre a sorsra), tetteimet és szándékaimat mindenki más rosszra magyarázza. Azért annak, aki megadja a becsülethez való jogomat, melytől mindenki megfoszt, kétszeresen hálás vagyok. Így hát, hölgyem, kardom és karom rendelkezésére áll, és megkeserüli, aki önt rágalmazni meri, mihelyt innét kiszabadulok.
- Szavamra, akárcsak Adamis és Oriana! - szólt George Heriot. - Ha nem lennének hallótávolságra a derék jó marhahúsfalók, itten egykettőre elnyisszantanák a torkom, ha nem a lovag, akkor a hercegnő. Elő a históriáddal, szerelmes hölgyikém; velem nem boldogulsz másképp, mint puszta tényekkel, mindenféle regényből, színdarabból tanult beszédek nem sokat érnek. A jó Isten áldjon meg, hogy kerülsz ide?
- Uram - felelte Margaret -, ha mindenképp szólnom kell, hát kimondom: ma reggel Monna Paulával Greenwichbe mentünk, hogy a királynak átadjunk egy kérvényt Lady Hermione nevében.
- Uram, irgalmazz! - kiáltott fel Heriot. - Ő is benne van a paktumban? Nem tudott várni az ügyei kiteregetésével, míg hazaérek? Úgy látszik, nem nyughatott már azon hír miatt, amit megírtam neki. Jaj annak, aki nőkkel kezd, szedje össze bizony a türelmét, mert nincs köztük kettő, akiknek egyféle rugóra járna az esze. Aztán mondd csak, miért kellett Monna Paula miatt ezt az ostoba álöltözetet felvenned?
- Monna Paula annyira félt, alig mert elindulni - válaszolta Margaret -, hiszen keresztapám is tudja, hogy alig teszi ki a lábát hazulról... azért... őérte, beleegyeztem, hogy vele megyek, hátha attól több bátorsága lesz, ami pedig a ruhámat illeti, hát nem emlékszik rá, hogy múlt karácsonykor volt rajtam az álarcosbálon? Akkor pedig azt tetszett mondani, helyesen áll rajtam.
- Hogyne, karácsonyi mulatságon - mondta Heriot -, de nem utca hosszat járkálni benne! Ilyen maskarában! Persze, hogy emlékszem rá, kis szentem, most is megismertem rajtad, ennek köszönhető, meg a kicsi lábadnak, meg igaz, egy barátom rejtélyes figyelmeztetésének is (ő legalábbis baráti cselekedetnek tartotta), hogy hiába bújtál el a karosszékben. - Lord Glenvarloch közben meg nem állhatta, hogy egy pillantást ne vessen a tekintélyes polgár által is említésre méltónak ítélt lábra; de valóban csak egy pillantást, mert látta, hogy milyen szörnyű zavarba ejti Margaretet, ha nézi. - És mondd csak, kislányom - szólt Heriot uram, mert amit itt megjegyeztünk, az csak mellékesemény volt, azért a vallatás folyt tovább -, mit tud erről a csínyről Lady Hermione?
- Jaj, dehogy tud róla, egy szót sem szóltam neki - felelte Margaret -, ő azt hitte, egyik mesterlegényünk megy Monna Paulával.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy az "egyik mesterlegényünk" szóban valami olyan boszorkányság rejlett, amely megtört valami varázslatot, Lord Glenvarloch most már nem hallgatta Margaret történetét, mely eddig töredékes voltában is fölöttébb izgalmas volt a számára.
- S miért nem ő ment vele? Ő jobban is illett volna Monna Paula mellé kísérőnek, mint te.
- Neki másutt volt dolga - rebegte Margaret alig hallhatóan.
Master George gyorsan Nigelra pillantott, de amint meglátta mit sem sejtő arcát, magában azt dünnyögte: - No, talán mégsem áll olyan rosszul az ügy, mint gondoltam. - Hát ez az átkozott spanyol vénasszony (úgy látszik, ennek is tele a feje álruhával, cselszövéssel, süllyesztővel, kötéllétrával, álarccal, mint mindegyiknek), szóval olyan ijedős bolond volt, hogy nem szégyellt magával cipelni erre a fölösleges útra? Aztán milyen szerencsével jártatok?
- Épp mikor a vadaskert kapujába értünk - válaszolta Margaret -, árulást kiáltottak. Nem tudom, hogy mi lett Monnával, én csak szaladtam, amerre láttam, míg el nem kapott egy igen tisztességes királyi szolga, Linklater nevezetű; és mindjárt megmondtam neki, hogy a maga keresztlánya vagyok, és így aztán távol tartotta tőlem a többieket, s mivel könyörögtem neki, hogy hadd beszéljek őfelségével, még a király színe elé is bevitt.
- No, ez az egyetlen jele annak, hogy még maradt benned egy fikarcnyi józanság - mondta Heriot.
- Őfelsége olyan kegyes volt - felelte a leányzó -, hogy négyszemközt fogadott, pedig az udvaroncok mind veszélyt szimatoltak, és meg akartak motozni, uramfia, hogy nincs-e nálam fegyver, csak szerencsére a király nem engedte. Alighanem Linklater megsúgta neki, ki és mi vagyok voltaképpen.
- Nos, kislányom, azt már nem is kérdezem, miről beszéltetek - mondta Heriot -, nem volna illendő, hogy uram királyom titkai után fürkésszem. Ha nagyapjával lettél volna négyszemközt, a Saint Andrewsi Red Toddal (ahogy Davie Lindsay nevezte valamikor), lenne okom egyet-mást gyanítani, de a mi urunk, áldja meg az Isten, szelíd, mértékletes ember, és bár minden egyéb tekintetben Salamon királyhoz hasonlítható, asszonyok meg ágyasok dolgában azért nem.
- Nem tudom, mire gondol, uram - válaszolta Margaret. - Őfelsége igen kedves és együttérző volt, csak ideküldött azzal, hogy a parancsnok felesége, Lady Mansel majd felel értem, s arra is vigyáz, hogy ne érjen baj, és a király őfelsége azt is megígérte, hogy ponyvás csónakban hoznak ide, egy olyan úr őrizete alatt, akit keresztapám jól ismer; így kerültem a Towerba.
- Jól van, szépségem, de miért éppen ebbe a cellába csuktak? - szólt George Heriot. - Légy szíves, ezt magyarázd meg, mert ez aztán fogas kérdés.
- Azt nem tudom, keresztapa, csak annyit tudok, hogy hiába sírtam, rimánkodtam, kértem az Úristent, hogy mentsen meg ettől a szégyentől, Lady Mansel ide csukatott. Nem mintha féltem volna, tudtam, hogy senki sem bánthat. De csaknem elsüllyedtem a szégyentől.
- Ha szívből bánod ezt az ostobaságot, és nem hamisak a könnyeid - szólt Heriot -, akkor eltörlik botlásod emlékét. Tud-e apád a szökésedről?
- Dehogy, irtóztató volna, ha megtudná - felelte a lány -, azt hiszi, Lady Hermione-nál vagyok.
- Hát bizony ez a derék Davie jobban ért a horoszkópjához, mint a lányához. No gyere, te kisasszony, hadd vigyelek vissza Lady Manselhez! Annyit azonban megmondok neki, hogy ha legközelebb libát őriz, ne rókára bízza. Az ő hajlékáig csak eljutunk anélkül is, hogy az őrök akadékoskodnának.
- Egy pillanatra hallgasson még rám - szólt Lord Glenvarloch. - Akármilyen rossz véleménnyel van rólam, nem haragszom érte, idővel kiviláglik majd, hogy tévedett, s akkor úgyis szívből bánni fogja igazságtalanságát. De ezt az ifjú lányt, akinek tisztaságáról az ég angyalai kezeskednek, hagyja ki a gyanúsításaiból; őrzöm emlékeimben minden tekintetét, minden mozdulatát, s amíg élek és lélegzem, úgy gondolok rá, mint...
- Kérem, lordom - vágott a szavába George Heriot -, azt hiszem, azzal teszi vele a legnagyobb jót, ha egyáltalán nem gondol rá; vagy csak úgy, mint Davy Ramsay órásmester leányára, akit nem úgy neveltek, hogy gáláns udvarlásra, romantikus kalandokra, magasröptű árkádiai komplimentok meghallgatására alkalmas legyen. Szép jónapot, uram. Lehet, hogy kissé keményen szóltam, de nem gondoltam mindent egészen úgy, ahogy mondtam. Segítek magán, ahogy tudok... azaz, bárcsak el tudnék igazodni ebben az útvesztőben... de most hiába is beszélek. Isten áldja, lordom... Hahó, őrség! Engedjenek át minket Lady Manselhez.
Az őr odajött, s azt felelte, erre utasítást kell kapnia a parancsnoktól, és amíg elment megkérdezni, hogy mitévő legyen, Nigel, Margaret Ramsay és Heriot ott maradt az ajtóban, s egyetlen szó nélkül, csak lopva tekingetett egymásra az ifjú és a lány, amitől viszont, minél tovább tartott ez a helyzet, annál inkább zavarba jöttek mind a ketten. Akármilyen komolyan vették akkoriban a rangkülönbségeket, Lord Glenvarlochnak mégiscsak feltűnt, hogy milyen csinos leány ez a Margaret Ramsay, csinosabb, mint akárki, aki addig az útjába került, és megsejtette azt is (bár nem tudta szegény, honnét), hogy ő sem közömbös Margaretnek, sőt csaknem biztosra vette, hogy őmiatta keveredett bajba: így hát csodálat, önérdek, hála egyaránt Margaret mellett szólt, s mikor a királyi darabont visszatért a parancsnok engedélyével, hogy Heriot és a leányzó elhagyhatja a cellát, Nigel olyan hódolattal bókolt az órás lánya előtt, hogy Margaret csak most jött igazán zavarba, sokkal inkább, mint bármikor az eseménydús nap folyamán. Félszegen, határozatlanul viszonozta az udvari bókot, majd gyorsan keresztapja karjába kapaszkodott, s távozott vele a cellából, mely akármilyen sötét volt is, Nigelnak csak akkor sötétedett be igazán, amikor a leány mögött bezárult az ajtó.
Harmincadik fejezet
Gyalázkodók közt bús utad
Bitó felé vezet,
De ott lesz majd egy jóbarát,
Ki szánja végzeted.
(JEMMY DAWSON BALLADÁJA)
George Heriot uramat és gyámleányát (nyugodtan nevezhetjük így, hisz Heriot úgy szerette Margaretet, hogy a gyámapa minden gondját magára vette érte) a parancsnok lakására kísérte az őrségen levő tiszt. A parancsnokot s nejét is otthon találták, már vártak rájuk. Nagy tisztelettel fogadták az aranyművest, mert még ez a szertartásos öreg katona és udvaronc, Sir Edward Mansel is úgy gondolta, hogy ezzel tartozik Heriot uram érdemeinek, s a király mellett betöltött állásának. Lady Mansel ugyanolyan udvariasan köszöntötte Margaretet, s George urammal is közölte, hogy a kislány most már nem foglya, hanem vendége.
- Őfelsége úgy rendelkezett - mondta -, hogy bocsássuk szabadon, s az ön felügyelete alatt térjen vissza övéi közé.
- Ennek igazán örülök, asszonyom - felelte Heriot -, bár sokkal jobb lett volna, ha előbb szabadul, semmint összezárták volna ezzel a csavaros eszű ifiúrral; csodálkozom is nagyon, hogy ezt megengedhette, kedves Lady Mansel.
- Kedves Heriot uram - szólt Sir Edward -, mi csak parancsra cselekedtünk, egy magunknál kiválóbb és bölcsebb személy parancsára, akinek parancsát mindig pontosan és maradéktalanul teljesítjük, és tán szükségtelen is mondanom, hogy őfelsége bölcsessége kezeskedett...
- Ha valaki, akkor én ismerem őfelsége bölcsességét - mondta Heriot -, mégis azt mondom, az a közmondás a tűzről meg a viaszról... No de hagyjuk ezt.
- Úgy látom, Sir Mungo Malagrowther sántikál errefelé... - szólt Lady Mansel - szakasztott, mint egy sánta gólya... már másodszor tisztel meg bennünket ma délelőtt.
- Ugyanis ővele küldték el az írást, amelyben a király felmentette Lord Glenvarlochot a felségsértés vádja alól - mondta Sir Edward.
- Én is tőle hallottam meg egyet s mást, arról, ami történt - felelte Heriot -, ugyanis én, egyeseknek eléggé váratlanul, tegnap este értem vissza Franciaországból.
Mire ez az eszmecsere elhangzott, Sir Mungo már be is lépett a szobába; a Tower parancsnokát és a parancsnok nejét szertartásos udvariassággal üdvözölte, George Heriotot csak kedélyes pártfogói főbólintással, Margaret kisasszonyt pedig a következőképpen: - Hollá, rabocskám, hát még nem vetkőztél ki a férfiruhából?
- Azt mondta, kedves Sir Mungo - mondta Heriot jó hangosan, hogy ne lehessen félreérteni -, addig nem öltözik át, ameddig ön nem kér bocsánatot tőle, amiért lovagiatlanul elárulta az álöltözetét... de igaz, ami igaz, Sir Mungo, szerintem, amikor elárulta nekem, hogy milyen bolond öltözetben jár-kel ez a lány, azt is megmondhatta volna, hogy már semmi baj, mert Lady Mansel szárnyai alatt van.
- Heriot uram, ez a király titka volt - mondta Sir Mungo, gőgösen és rosszkedvűen hanyatt vágta magát egy karosszékben -, pusztán jóindulatból céloztam arra, amire lehetett, mivel ön a leányzó pártfogója.
- Hát igen - válaszolta Heriot -, ez megint rávallott önre... éppen eleget mondott ahhoz, hogy nyugtalanságban legyek miatta, de egy szó biztatás nem sok, annyit sem adott.
- Az ilyesmit Sir Mungo úgysem hallja meg - szólt a parancsnokné -, beszéljünk valami másról. Mi újság az udvarnál, Sir Mungo? Greenwichből jön, nemde?
- Akárha azt kérdezné, asszonyom - felelte erre a lovag -, mi újság a pokolban.
- Kérem, Sir Mungo! - mondta erre Sir Edward. - Jobban válogassa meg a szavait, ha Jakab király udvaráról beszél.
- Sir Edward, ha mindjárt a Tizenkét Császár udvaráról beszélnék is, akkor is csak azt mondhatnám, hogy ez az udvar most úgy fel van bolydulva, olyan zűrzavar van benne, mint az alvilági tartományokban. Itt most még a magamfajta régi udvaronc is, aki negyven éve él az udvarban, éppoly kevéssé ismeri ki magát, mint egy kishal a Maelströmben. Némelyek azt mondják, a király haragosan nézett a trónörökösre, mások, hogy a trónörökös baljós tekintetet vetett a hercegre, egyesek szerint Lord Glenvarlochot felségárulásért felakasztják, mások viszont azt rebesgetik, hogy Lord Dalgarno ellen emeltek olyan súlyos bűnvádat, melynek büntetéséhez képest a fejvesztés kismiska.
- Mégis, uram, mire következtet mindebből a magafajta régi udvaronc, aki már negyven éve él az udvarnál? - kérdezte Sir Edward Mansel.
- Jaj, ne kérdezze, ne kérdezze, Sir Edward - szólt a hölgy, jelentős tekintetet vetve a férjére.
- Sir Mungo sokkal eszesebb annál, semhogy elfelejtené - szólt Heriot uram -, hogy ha egy olyan szót is elejt valaki, amit vissza lehetne mondani, akárha fegyvert osztana ki a társaság valamennyi tagjának, mellyel tetszés szerint halálra sebezhetik az illetőt, mikor csak jónak tartják.
- Micsoda? - tiltakozott a szókimondó lovag. - Azzal gyanúsít, hogy félek az áskálódóktól? És ha azt mondom: Dalgarnóban több a szellem, mint a becsület, a hercegnek nagyobb a vitorlája, mint a hajója, a királyfinak nagyobb a büszkesége, mint az esze, a király pedig... - Lady Mansel intőleg feltartotta az ujját - a király pedig jó gazdám, aki negyven évre megadta nekem, ami a kutyának jár: rágódni való csontot és a harapás jogát... No látják, kimondtam mindent, amit akartam, de hisz mond ezeknél vadabbat is Archie Armstrong, nap mint nap, az udvar színe-virágáról.
- Nos hát, ő az udvari bolond - szólt George Heriot -, bár nem lehet azt mondani, hogy ne volna igazság abban, amit mond, mert a bolondsága a bölcsessége. Hanem azért jobban tenné, Sir Mungo, ha nem kelne versenyre egy bolonddal, még ha udvari bolond is az illető.
- Bolond, uram? - ismételte Sir Mungo, mivel nem jól hallotta, amit Heriot mondott, vagy inkább nem akarta hallani. - Csakugyan bolond voltam, hogy ehhez a szűkmarkú udvarhoz ragaszkodtam, mikor értelmes, fürge emberek vagyonokat szereztek mindenhol másutt Európában. Minálunk bezzeg felkophatik az ember álla, hacsak nem tesz szert egy nagy rozsdás kapukulcsra (Sir Edwardra néz), vagy nem tud kalapáccsal kitetoválni egy óntányért... Hanem, uraim, nekem ma úgy kell szaladnom, mintha fizetett hírhordó volnék... Sir Edward, kedves hölgyem, ajánlom magamat... magának is minden jót, Heriot... ha meghallgatja a tanácsom, ezt a kis törvényszegőt legjobb lesz jól megböjtöltetni, s közben-közben a vesszővel is enyhén megkezelni, akkor majd kigyógyul a kergeségéből...
- Sir Mungo - mondta a parancsnok -, ha Greenwichbe készülne, ne fáradjon, mert a király egykettőre a Whitehallba ér.
- Úgy, hát azért siettek annyira a Koronatanácsot összehívni - mondta Sir Mungo. - Én most akkor, ha megengedi, megnézem ezt a szegény Glenvarloch gyereket, oszt egy kicsit elvigasztalgatom.
A parancsnok egy percre kétkedőn meredt rá, de nem szólt egy szót sem.
- Kell valaki a mellé a szegény gyerek mellé, aki szép kedvesen elmondja neki, miféle büntetésben lesz része, meg más hasonló tudnivalókat. Nem is tágítok mellőle, míg be nem látja, hogyan tette végképp tönkre magát, tetőtől talpig, milyen siralmas helyzetben van most, s mily kevés a reménye arra, hogy ebből kijusson.
- Nos, Sir Mungo - válaszolta a parancsnok -, ha valóban azt gondolja, hogy a szegény bűnös mindettől megvigasztalódik, szólok az őrnek, hogy kísérje önt hozzá.
- Én pedig esedezem Lady Manselhez, hogy ennek a kerge leányzónak adjon egyet a szolgálója ruháiból, mert ha én most felmászom a Tower-dombra ezzel a maskarával, azt hiszem, búcsút mondhatok az üzleti hitelemnek... nem mintha épp rosszul állna rajta ez a hóbortos öltözet, a kis bolondon.
- Szólok a kocsisomnak, hogy azonnal fogjon be, és vigye haza uraságtokat - mondta szolgálatkészen a hölgy.
- Szavamra, úrnőm, ez a segítség most igen kapóra jön, el is fogadom illő köszönettel - mondta a polgár -, az idő sürget, s a délelőtt máris eltelt haszontalan dolgokkal.
A parancsnokné kocsija előállott, s elszállította az érdemes polgárt gyámoltjával együtt Lombard Street-i palotájába. Odahaza Lady Hermione már izgatottan várta, mert felszólítást kapott, mely szerint egy órán belül meg kell jelennie a Királyi Titkos Tanács előtt, és ez a parancs a hivatalos ügyekben való járatlansága s a világtól való hosszú elzárkózása folytán annyira megijesztette, mintha nem is annak a kérvénynek szükségszerű következménye lett volna, amelyet aznap délelőtt Monna Paulával a királyhoz küldött. George Heriot kicsit megpirongatta a hölgyet, amiért a fontos ügyben, akármily csekély mértékben is, az ő visszatérése előtt intézkedett, holott abban a kísérőlevélben, melyet a bizonyítékokkal együtt Párizsból elküldött neki, nyomatékosan kérte, hogy semmihez ne fogjon, míg ő haza nem ér. Lady Hermione nem tudott mást felhozni mentségére, mint hogy közvetlen beavatkozásától azt remélte, kedvező irányban befolyásolja majd rokonának, Lord Glenvarlochnak ügyét, mert, amint kissé szégyenkezve bevallotta, ifjú barátnőjének könyörgése megnyerte az ügynek, és ennek a fiatalembernek a pártjára állította. Margaret célja tudvalevőleg az volt, hogy Nigelt megmentse, de, amíg kiderül, hogy függött ez össze Lady Hermione kérvényével, még várnunk kell egy kicsit. Addig is térjünk vissza Sir Mungo Malagrowtherhez, az ifjú fogoly vigasztaló látogatójához.
A lovag először is elmondta a szokásos üdvözlő szavakat, majd Nigel helyzetén való színlelt, körülményes siránkozással bevezetvén mondandóját, letelepedett melléje, s a lehető leggyászosabb és reménytelenebb arcot vágva, így fogott károgásába:
- Uram, örömmel közölhetem, s istennek hálát adva, hogy én voltam az, aki őfelsége kegyelmes üzenetét meghoztam a parancsnoknak, amely szerint az első bűnvádi eljárást azért, hogy őfelsége felszentelt személye ellen merényletet akart elkövetni, ezennel megszüntetik; mert ha kisebbik vétkéért, a királyi palota és körzete előjogainak megsértéséért perbe fogják is, s akár usque ad mutilationem, kézvesztésre ítélik is, ami egyébként ugyancsak valószínű, egy végtagrész elvesztése igazán semmiség ahhoz képest, hogy ha az árulónak kijáró büntetéssel sújtanák, azaz csak úgy ripsz-ropsz felakasztanák.
- Ha csakugyan erre ítélnek, sokkal jobban fog fájni annak szégyene, hogy ilyet érdemeltem, mint maga a büntetés.
- Magam is úgy hiszem, lordom - felelte Nigel kínzója -, annak tudata, hogy megérdemelte ezt a büntetést, egyfajta lelki és metafizikai felakasztás, csigázás vagy felnégyelés lehet, amely bizonyos tekintetben azonos értékű az ember testi valója ellen alkalmazott hurokkal, vassal, tűzzel vagy más hasonló kivégzőeszközzel.
- Higgye el, Sir Mungo - szólt erre Nigel -, s kérem, értse meg a szómat, nem érzem úgy, mintha akármit is vétettem volna, azt az egyet kivéve, hogy gondatlanságból fegyveresen járultam uralkodóm színe elé.
- Jól teszi, uram, hogy nem vall, nagyon jól teszi - mondta Sir Mungo. - Nemhiába tartja a régi skót közmondás: "Vallj igazat"... hiszen tudja. És igaz, ami igaz, őfelsége igencsak irtózik mindenféle fegyvertől, és mind közül leginkább a pisztolytól, hanem ahogy mondtam, ebből már amúgy se lesz baj.[120] Azt kívánnám, hogy ugyanígy megússza a másik kalamajkát is, de hát az nemigen valószínű.
- Ami azt illeti, Sir Mungo - válaszolta Nigel -, ön igazán felszólalhatna értem a Vadaskertben történt esettel kapcsolatban. Senki sem tudhatja önnél jobban, milyen gyalázatos gonoszságokat követett el ellenem Lord Dalgarno, hiszen tetteire részben épp ön derített világosságot, ami tán akkor s azon a helyen nem is volt nagyon célszerű, hisz attól jöttem úgy tűzbe, hogy nem tudtam magamon uralkodni.
- Jaj, uram, jaj szegény fejének! - válaszolta Sir Mungo. - Bizton nem felejtettem el, hogy megmérgesedett, hijába mondtam, hogy nem szabad ilyen helyen heveskedni. Jaj bizon! Nem mondhatja, hogy figyelmeztetés híján esett kelepcébe.
- Úgy látom, Sir Mungo, feltette magában, hogy mindenre fog emlékezni, csak olyasmire nem, amivel szolgálatot tehetne nekem - mondta Nigel.
- Dehogy, uram, én segítek, amit tudok - szólt a lovag -, azt hiszem, mostan az lesz a legjobb, ha elmondom, hogyan hajtják végre azt a büntetést, amire magát biztosan elítélik; én el tudom mondani, mert olyan szerencsés vótam, hogy végignézhettem egyszer még a királyasszony idejében. A rakoncátlan kölyök valami pasquillust írt. Akkoriba én Lord Gray kíséretéhez tartoztam, aki itt táborozott, és mivel minden hasznosat, szépet szerettem mindig megnézni, erről a látványosságról se maradhattam el.
- Én is csodálnám, ha egyszer úgy le tudná gyűrni féktelen jóindulatát, hogy nem nézné meg az ilyesmit - mondta Lord Glenvarloch.
- He? Nem hallom. Arra kért lordságod, hogy az ítélet-végrehajtáson legyek jelen? - szólt a lovag. - Hát, uram, nehezemre fog esni, hogy jóbarátja lévén, végignézzek ilyet, de isten neki, magamra vállalom ezt a próbát: nem szeretnék önnek csalódást okozni. Mindent összevéve igen fényes látványosság volt, ünnepélyes is nagyon. Az a fickó olyan bátor képpel állt a bakó elé, hogy öröm volt nézni is. Tiszta fehérbe volt öltözve, avval mutatta, hogy ártatlan és nincs benne rossz szándék. A Westminsterben csinálták meg rajta a dolgot a vérpadon (az ön ítéletét biztosan Charingben hajtják majd végre). A sheriff legényei meg az udvarmester emberei voltak ottan, meg még egy sereg kenyérpusztító, aztán a hóhér, egy bárddal meg egy nagy kalapáccsal meg a segédje, annál volt a szénparázs, egy nagy serpenyőben, meg a vasak, mert ugye ki is kell égetni a sebet. Ügyes hóhér volt az a Derrick: Gregory, a mostani hóhér a nyomába sem érhet. Tudja, mit, én azt mondom, megérné magának, ha egy orvos-borbéllyal kitaníttatná ezt a mamlaszt, hogy legalább tudjon egy kis anatómiát, a maga érdekében is, meg más szenvedőkkel is jót tenne, meg Gregory is csak örülhetne neki.
- No, ezt a fáradságot aztán már nem vállalom - mondta Nigel. - Ha a törvény úgy ítél, hogy le kell vágni a kezemet, valahogy majd csak levágja ez a hóhér is. De ha a király a helyén hagyja a kezem, még talán jobb szolgálatokat is tehetek vele neki.
- Milyen szépen beszél, lordom, milyen nemes lélekkel, - mondogatta Sir Mungo -, szép látvány az, ha bátor ember szenved. Ez az ember is, akiről beszélek, ez a Tubbs vagy Stubbs (vagy hogy is hívták azt a parasztot), úgy fölvágta a fejét, mikor a tönkhöz lépett, mind valami császár, aztán így beszélt a népekhez: "Kedves barátaim, igaz angol keze marad itt ezen a tönkön." Aztán mindjárt föl is tette oda a kezét, olyan szelíden, mintha csak a szeretője vállára tette volna, akkor aztán Derrick, a hóhér odaigazította a bárdot a csuklójára, éppen ahova köll, és úgy rávágott a kalapáccsal, hogy a jobb kéz messze röpüt tőlük, mint mikor valaki párbajra hív ki valakit, és messze eldobja magától a kesztyűjét, a másik elébe. Hol is tartottam: ez a Stubbs vagy Tubbs, uram, csöppet sem jött ki a sodrából erre se, csak amikor a hóhér segédje rászorította az izzó vasat a levágott keze helyére. Uram, ha hiszi, ha nem, úgy sistergett, mint a jó vékony szelet szalonna, akkor aztán nagyot kiáltott ám az a nyomorutt ember, amiért már sokan azt hitték, hogy mégiscsak inába szállt a bátorsága, pedig nem úgy volt ám, mert alighogy szusszant egyet, lekapta a kalapját a bal kezével, meglengette, és azt kiabálta: "Isten oltalmazza a királynőt, és verjen meg minden rossz tanácsadót!" A tömeg háromszoros éljent kiáltott, amit meg is érdemüt a koma, amilyen vígan szólott, remélem, lordságod is ugyanilyen bátran viseli el majd a csapást.[121]
- Köszönöm, Sir Mungo! - mondta Nigel, aki érthető módon csak-csak megborzongott egy kicsit ettől az alapos beszámolótól. - Biztos vagyok benne, hogy az ítélet végrehajtása önnek is, a többi nézőnek is valódi élvezet lesz, akármit is jelent annak, aki igazán érdekelve van benne.
- Igen rendes - felelte Sir Mungo -, igen, igen nagylelkű, bár azért nem lesz olyan érdekes, mint a felségárulásért való kivégzés. Én láttam azt is, amikor Digbyt, Wintert, Fawkest, meg a Puskapor Összeesküvés többi tagját kivégezték, éppen felségárulásért, az volt aztán a szórakoztató mutatvány, mindenhogyan, akár a szenvedésük mértékét tekintsük, akár azt, hogy milyen soká kínlódtak, vagy azt, hogy milyen állhatatosan tűrték.
- Ó, hát akkor igazán hálás lehetek a jóságáért, kedves Sir Mungo - felelte Nigel -, hogy megfosztották ettől a mutatványtól, és mégis elárulta, miszerint én már nem részeltethetem ugyanolyan épületes látványosságban.
- Ahogy mondja, lordom, nem veszít olyan sokat, mint sokan hiszik - válaszolta Sir Mungo. - A természet igen bőkezű velünk, kettőt is adott minden végtagból, hogy ha földi vándorutunkon így vagy amúgy elvész az egyik, még mindig segíthessünk magunkon a másikkal. Nézze csak meg ezt az én szegény jobb kezemet, úgy elmetélték, ho nem maradt belőle más, mint a hüvelykujjam, a mutatóujjam, meg a tenyerem, igaz, hogy az ellenfelem metélte el vívás közben, nem a hóhér. Tán el se hiszi, uram, éppúgy szolgál engem ez a csonka jobb kezem, mintha egészben maradt volna; igaz, hogy a magáét csuklóban metszik le, de azért használhatja a balt, és még mindig jobban járt, mint az a kis holland törpe, akit városszerte mutogatnak: annak egy keze sincs, oszt szépen befűzi a cérnát, rajzolgat, ír, még rudat is hány, mind csak a lába ujjával.
- Nos, Sir Mungo - mondta Lord Glenvarloch -, kétségtelen, hogy mindez nagyon vigasztaló; de én azért még mindig reménykedem abban, hogy a király nem engedi levágni a jobb kezemet, mert tán eszébe jut, hogy jobb hasznát veheti a csatatéren, ahol is, akármilyen kedves öntől egyébként, hogy lelket akar önteni belém, mégiscsak szívesebben hullatnám a vérem, mint a vérpadon.
- Bizony, bizony, lordságod alighanem a vérpadon végezte volna (szomorú, de így igaz), mert senki sem akadt, aki egy szót is szólt volna mentségére, azon az eszeveszett bolond lánygyereken, Maggie Ramsayn kívü.
- Kiről beszél? - kérdezte Nigel, s mintha ez most jobban érdekelte volna, mint bármi, amit a lovagtól eddig megtudott.
- Ej, hát kiről másról, mint arról a kis férfigúnyába bújt lányról, akivel Heriot ötvösnél ebédeltünk együtt a minap. Maga tudja, nem én, hogy tudta így elcsavarni a fejit, de én láttam, amikor térden állva rimánkodott a királynak a maga életéért. Énrám bízták, amikor ideküldték, hogy vigyázzak rá az úton. Ha úgy lett volna, ahogyan én szeretem, akkor kiviszik kordén Brideville-ba, aztán ott kiverik belőle korbáccsal a fölösen buzgó vért... kikapós perszóna, a nemjóját, még csak férjhez se ment, oszt nem fél nadrágba bújni!
- Ide hallgasson, Sir Mungo Malagrowther - felelte Nigel -, előttem tisztelettel beszéljen arról a lányról.
- Minden tisztelettel, böcsülettel, ami lordságod szeretőjit, és Davy Ramsay lányát illeti, lordom - szólt száraz, gúnyos hangon Sir Mungo.
Nigelnak ugyancsak kedve lett volna komolyra venni ezt a vitát, és megszorongatni a vénembert, de a Sir Mungóval való szópárbajoknak nem lehetett komolyabb következménye, s így csak nevetségessé tette volna magát. Ezért inkább lenyelte haragját, s kérlelni kezdte az öreg lovagot, hogy mondja el, mit hallott a leányzóról az udvarnál.
- Uram, én csak ott voltam a király előszobájában, mikor kihallgatást nyert a királytól, és zavarba is jöttem egy kicsikét, mer a király azt mondta: "pulchra sane puella",[122] Maxwell meg, mivel a latin fülhallása nem valami kifinomult, azt hitte, őt szólítgatja keresztnevén, mert Sawnynak hívják, ugrott is rögvest, és az ajtó résén én is megláttam, amint fölséges királyunk, Jakab, fölsegíti a térdeplésből azt a lánygyereket a tulajdon kezével, és hogy fiúruhában van az a tűzrevaló. Könnyen tudhattam volna, hogy ezt mire vegyem, de hát őfelsége nem fiatal már, meg fiatalabb korában se volt a lányok, menyecskék veszedelme; most is csak a maga módján vigasztalgatta a leányt, azt mondja: "Ne emészd magad, szép kislány, Glenvarlochidesnek igazságos elbánásban lesz része; mikor az után a kavarodás után egy kicsit szusszanhattunk, hogy kitisztuljon az agyunk, magunk is úgy gondoltuk, hogy az a legény nem is tört az életünkre. Ami meg egyéb vétkeit illeti, fontolóra vesszük mindet, a szükséges bölcsességgel." Akkor aztán rám bízták a kis szökevényt, hogy idejöjjek vele, a Towerba, és bízzam Lady Mansel felügyeletére, de őfelsége szigorúan a lelkemre kötötte, hogy egy szót se szóljak neki a maga viselt dolgairól, mert azt mondja, meghasad a szíve szegény leányzónak.
- Ezért oly kegyes, hogy gyanúba fogja az ifjú hölgyet, amit nem átall meg szóban is kifejezésre juttatni? - kérdezte Lord Glenvarloch.
- Mondja meg őszintén, kedves lord - válaszolta Sir Mungo -, mit tartsak az olyan nőszemélyről, aki férfiruhát szed magára, és térdre borúva könyörög a királynak egy garázda nemesúrfi életéért? Én nem tudhatom, minek nevezik az ilyent mostanság, a szavak változnak, csak az erkölcs a régi. Egy szó, mint száz, ammondó vagyok, nem úgy viselkedett, ahogy az úrihölgyhöz illik, hanem inkább, mint valami céda.
- Végtelenül igazságtalan hozzá, Sir Mungo - mondta Nigel -, vagy legalábbis a látszat alaposan megtévesztette.
- Lordom, ez a látszat alighanem az egész várost ugyanígy megtévesztette - felelte a gúnyos kedvű lovag -, s tévedésüktől nem is állnak el, hacsak olyasmivel ki nem oktatja őket, amit főnemesi származásához, azt hiszem, nem talál méltónak.
- Legyen szíves, árulja el, ezt hogyan értsem!
- Hát csak úgy, hogy el kell vennie azt a lányt. Lady Glenvarlochot csinálni belőle. No csak, úgy látom, ez nem tetszik... pedig ebben a cipőben jár. Inkább vegye el, semhogy rosszabbat műveljen, ha ugyan meg nem történt már a legrosszabb is.
- Sir Mungo - mondta Nigel -, könyörgök, hallgasson erről, beszéljen inkább a kézcsonkításról, amelyet az imént még oly lelkesen ecsetelt.
- Bocsásson meg, lejárt az időm - válaszolta Sir Mungo, hallván, hogy az óra négyet üt -, de bízvást számíthat rá, hogy mihelyt elítélik, még egyszer eljövök és töviről hegyire beszámolok arról, hogy zajlik le az ünnepélyes aktus, úri és lovagi becsületszavamat adom rá, hogy elkísérem a vérpadra, még ha egyesek görbén néznek is rám emiatt. Nekem mindig, a legrosszabb helyzetben is volt, sőt van is bátorságom ahhoz, hogy kitartsak a barátaim mellett.
Így végezte beszédét, azzal elbúcsúzott Lord Glenvarlochtól, akinél jobban még senki sem örült távozásának mindazok közül, akiket valaha is megkínzott jelenlétével ez a becses személyiség.
Hanem amint Nigel magára maradt, lassan úgy érezte, hogy jelen helyzetében az egyedüllét csaknem ugyanolyan kellemetlen, mint Sir Mungo Malagrowther társasága. Anyagi végromlása, mely most, hogy a király adománylevelét elvesztette, elkerülhetetlennek látszott, olyan csapás volt, melyre nem számított. Sehogy nem tudott visszaemlékezni rá, mikor látta utoljára ezt az írást, csak sejtette, hogy amikor a whitefriarsi uzsorásnak kifizette ottani szállását, mintha még benne lett volna a ládikájában. Azóta is mindig keze ügyében tartotta a ládikát, azt a rövid kis időt kivéve, amikor elfogatásakor elvették tőle. Az a kis idő elég volt arra, hogy kivegyék belőle az írást, semmi kétség, hisz aligha jóakarói tartják fogságban, pénzes ládája zárját viszont úgy vette észre, nem törték föl, s mivel ritka és bonyolult szerkezet volt, nemigen nyithatták ki észrevétlen anélkül, hogy rejtett nyitjába illő szerszámot csináltatnak hozzá, amire azonban nem lehetett idejük. De akárhogy törte is a fejét, azon nem változtathatott, hogy ez a fontos okmány eltűnt, s az is valószínű, hogy nem jó kezekbe került. - De hát vigye el az ördög, mégsem ez a legnagyobb baj, hisz a vagyonom szénája akkor sem állt jobban, amikor ebbe az átkozott városba megérkeztem. Hanem az, hogy durva vádakkal halmoznak el, és nevemhez aljas tettek gyanúja tapad; hogy ez a derék polgár oly megalázó részvéttel van irántam; ez az irigy, epés udvaronc pedig, aki úgy gyűlöli más ember szerencséjét és kiválóságát, mint a vakondok a napvilágot, most tetszés szerint gúnyolódhat rajtam: erre valóban rossz rágondolni is, ennek szégyene nem múlhat el nyomtalanul, s akadályoz majd mindenben, amit akár a fejem, akár a kezem munkájával (ha lesz még kezem) valaha is elérhetek.
Aligha lehet fájdalmasabb és tűrhetetlenebb érzés annál, hogy mindenki megveti az embert, s mindenki elfordul tőle. Még az a kegyetlen gonosztevő is, aki nem riad vissza a legiszonyúbb gaztettek végrehajtásától sem, sokkal inkább attól a tudattól gyötrődik, hogy gyötrelmeiben senki sem érez majd együtt vele, mint a reá váró testi kíntól, s ezért a bűnözők köztudomásúlag olyankor is szépítgetik szörnyű tettüket, mikor az már nyilvánvalóan rájuk bizonyult, csak azért, hogy kínszenvedésükkor ne legyen rajtuk az emberi nem átka. Nem csoda hát, hogy Nigel, a róla keringő igazságtalan hírek súlya alatt görnyedve, hálásan gondolt arra, aki legalább egymaga nemcsak hitt ártatlanságában, hanem gyenge erejét is latba vetette, hogy közbelépjen érdekében.
- Szegény leány! - mondogatta magában. - Szegény meggondolatlan, nagylelkű leány! Sorsod olyan, mint azé a hölgyé, aki a skót regében a karját tette a kapu tolózárába reteszül, hogy feltartóztassa ura és királya gyilkosait. Önfeláldozó tette hiábavaló volt, bár örökre emlékezetessé tette a nevét, és a hagyomány szerint ő is családunk tagja volt.
Nemigen tudom tájékoztatni a nyájas olvasót arról, hogy a régmúlt nemes és önfeláldozó tett emléke, és az a nagy hatás, melyet Nigelra e régi történetnek Margaret Ramsay tettéhez való, tán kissé eltúlzott hasonlósága tett, vajon nem azzal magyarázható-e, hogy hősünk oly sokra tartotta az ősi származást. Következő gondolatait már éppen ellenkező érzés vezérelte. "Báróság - gondolta -, bárói származás! Mit érek vele? Ősi birtokom idegen kézre jutott, s így bárói rangom valóságos szégyen, hiszen mi sem nevetségesebb a rangos koldusnál. Jó híremet gyanakvás kezdte ki, nincs is már maradásom a hazában, s ha már egyszer vennem kell a vándorbotot, ki mondhatná, hogy méltatlan a rangomhoz, amelyről amúgy is lemondtam, ha ilyen bájos, kedves, bátor és önfeláldozó leányt veszek magamhoz társamul?"
Szép és regényes volt elgondolni, milyen boldog pár lennének, hűségesek egymáshoz, egyik a másikának elég az egész világ helyett, életre-halálra megküzdve a rájuk zúduló sorssal; s ráadásul mindehhez az, hogy ilyen gyönyörű teremtéssel szövetkezhetik a sors ellen, aki oly alázatosan és saját érdekeiről megfeledkezve akart őrajta segíteni; olyan látomássá formálódott előtte, aminőt regényes ifjak szoktak látni merengő álmaikban.
Egy kínos gondolat azonban egyszeriben köddé foszlatta álmát: rádöbbent, hogy mindez merő önzés és hálátlanság. Ha kastélyát, várát, erdeit és legelőit még a magáénak mondhatná, ha nem vesztette volna el mindenestül kies birtokát és előkelő rangját, akkor meg sem fordult volna fejében az a gondolat, hogy egy órásmester lányát, bármilyen szép legyen is, a maga rangjához emelje; csak most, hogy főúri címét elvesztette, s nyomorúságra jutott, ezerféle bonyodalomba keveredett, most jutott csak eszébe, és már szégyellte is, hogy így érez, s ezt a szegény leányzót, aki vak és lelkes szerelmében csakugyan követné bárhová, feladva érte szebb és biztosabb jövőjét, nem sajnálná magával sodorni a veszedelmes és kétes kimenetelű kalandokba. Visszariadt hát nagylelkűségében attól az önzéstől, amely elképzelt boldogsága mögött rejlett, és egész este igyekezett kiűzni a fejéből ezt a tündéri hölgyet, vagy legalábbis nem gondolni arra, hogy pillanatnyilag ez a hölgy az egyetlen személy a föld hátán, aki szeretettel és megbecsüléssel gondol rá.
De csak ébren űzhette el képét; midőn kimerítő napja után nyugtalan álomba merült, a hölgy újra megjelent. Margaret alakja itt is, ott is feltűnt azokban a vad álmokban, melyek legutóbb átélt kalandjaiból szövődtek össze, s még amikor Sir Mungo hátborzongató beszámolójának hatására álmában csuklójából buzgott a vér, és sisteregve csordult az izzó vasra, Margaret akkor is odaállt mögéje, a világosság angyalaként, s gyógyulást lehelt sebére. Végtére elhagyták a kavargó, gyötrő, kimerítő látomások, mély álomba merült, s aludt reggelig, amikor is egy jól ismert hangra ébredt, amely nem egyszer, sem kétszer ébresztette már álmából a napnak ugyanebben az órájában.
Harmincegyedik fejezet
Csínján, uram... nem minden ám a kék vér!
E szűrdolmány alatt is, lám, a jó
Piros folyam csakúgy melengeti
A szívet, mintha onnantól eredne,
Hol trónt szereztek ős asszír királyok.
(RÉGI SZÍNDARAB)
Az a hang, melyre az előző fejezet végén utaltunk, nem más, mint Richie Moniplies zsémbes dünnyögése volt.
A derék szolgának, mint minden olyan embernek, aki nagyra tartja magát, gyakori szokása volt, legalábbis, ha más hallgatója nem akadt, hogy azzal a személlyel értekezzék, aki mindig jó hallgatóságnak bizonyult: tudniillik önmagával. Olyan hidegvérrel kefélgette, rendezgette Lord Glenvarloch ruháit, oly kimérten, nyugodtan, akkurátusan, mintha soha el sem mozdult volna mellőle aznap reggelig, s ekképp morgolódott, míg végezte a dolgát: - Éppen ideje, hüm, hüm, hogy megint kezembe akad ez a dolmány és ez a köpeny, bizon, nem is tudom, látott-e lószőrt a bársonya, amióta utoljára a kezembe volt. A hímzése is jól össze van szabdalva, meg az aranygombok!... Igaz böcsületemre mondom, ne legyek az apám fia, ha el nem maradozott belőle itt is, ott is kerek egy tucat... Köllött neki Alsatiában csatangolni... Uram, kegyelmezz szegény fejünknek, és szabadíts meg a gonosztól!... hát a kard az hol van... no persze, biztos ez a mostani helyzet az oka, hogy nem találom...
Nigel egy ideig nem mert hinni a fülének, azt hitte, álmodik, oly hihetetlen volt, hogy a szolgája, akiről azt hitte, rég Skóciába ért már, itt van, rálelt, s beengedték hozzá a Towerba. Amint azonban a függönyök közül kikukkantott, megbizonyosodott arról, hogy mégiscsak ez az igazság, mert a két szemével láthatta, hogy a nagy csontú, hórihorgas Richie van ott, és a szokásosnál is sokkal fontoskodóbb ábrázattal a gazdája köpenyét kefélgeti egy régi bús skót balladát dudorászva. De hiába győződött meg rögtön Richie személyazonosságáról, mégiscsak kiszaladt az ajkán a fölösleges meglepett kérdés: - Richie, az ég szerelmére, csakugyan te vagy az?
- Ki más lennék, uram? - szólt erre Richie. - Ki volna olyan eszeveszett bolond, ho lordságodnak utánajön ide, hiszen senki más nem volna köteles rá!
- Bizony csodálkozom - felelte Nigel -, hogy akad egyáltalán ember fia, aki itt kiszolgáljon, de még inkább azon, hogy te vagy az, Richie, hisz az utunk elvált, és én már azt hittem, rég Skóciában vagy.
- Bocsásson meg nekem, uram, nem úgy van az, a mi utunk nem vált még el, nem is válik el egyhamar: két ember köll az egyezséghez, két ember köll a fölbontásához is... Lordságodnak ugyan úgy méltóztatott viselkedni, hogy már úgy látszott, el köll búcsúznunk egymástól, de ahogy utóbb meggondoltam a dolgot, mégse akarózott itthagynom. Vagyis hát, megmondom úgy, ahogyan van, ha uraságod nem is tudja megkülönböztetni a jó szolgát a rossztól, én bizony annál inkább tudom, mikor szolgálok jó urat; de meg igaz, ami igaz, ez most könnyű szolgálat is lesz, mert itt aztán nemigen tehet rossz fát a tűzre uraságod.
- Hát bizony csakugyan rá vagyok szorítva a jó magaviseletre - felelte mosolyogva Lord Glenvarloch -, de ugye azért nem élsz vissza szomorú helyzetemmel, Richie, és nem korholsz folyvást a botlásaimért?
- Dehogy, uram, isten ne adja - felelte Richie önhitten, bölcsessége tudatában, de azért mély érzéssel -, most már éppen nem, hiszen uraságod belátta, hogy rosszul cselekedett. Való igaz, hogy szót emeltem uraságod viselt dolgai miatt, mert ez volt a kötelességem, de eszemben sincs, hogy azt most fölhánytorgassam... hiszen én is csak gyarló ember vagyok... tudom én, hogy én se vagyok tökéletes... nincs ember hiba nélkül.
- Köszönöm, Richie, hogy ilyen kedves vagy, és itt is szolgálni akarsz - szólt Lord Glenvarloch -, de miért vállalod, hogy ezért megszóljanak az emberek, holott nekem ugyan keveset használsz vele?
- Uram, kérem, másodszor is bocsásson meg - szólt Richie, aki most, hogy ura ilyen szorult helyzetbe jutott, háromszor oly esetlen volt, mint máskor -, de ahogy én szolgálni fogom, abból uraságodnak igenis haszna lesz, és méghozzá csöppet se szólhatnak meg érte.
- Nem tudom, barátom, hogy ezt hogy oldod meg - mondta Lord Glenvarloch -, hiszen, ha csak a pénzt tekintjük is...
- Uram, ami a pénzt illeti - válaszolta Richie -, nekem most éppen elég pénzem van, annyira, hogy az itteni tartózkodásom költségét sem lordságodnak köll állni, és nekem se köll, hogy fájjon miatta a fejem. Csak arra kérem, engedtessék meg, hogy itt való szolgálatomat bizonyos föltételekhöz kössem.
- Kösd, amihez akarod - felelte Lord Glenvarloch -, mivel amúgy is azt csinálsz, amit akarsz, akár feltétellel, akár anélkül. Mivel nem tágítasz mellőlem (pedig azt hiszem, ez lenne a legokosabb, amit tehetnél), hát szolgálj úgy és akkor, amikor és ahogy kedved tartja!
- Uram, én semmi mást nem kérek - mondta Richie ünnepélyesen, s igen szerényen -, mint hogy szabadon, kedvem szerint járhassak-kelhessek, mert bizonyos fontos elintéznivalóim vannak jelenleg folyamatban, de azért naponta vigasztalására lennék jelenlétemmel és szolgálatommal, amikor nekem is alkalmas, meg amikor lordságodnak is elkel a segítségem.
- Amit persze egyedül és kizárólag te ítélsz meg - szólt erre Nigel mosolyogva.
- Ehhez semmi kétség nem fér - válaszolta Richie komoran -, mert lordságod csak azt tudja, amit maga akar, én viszont mind a két oldalát látom a dolognak, azt is tudom, mivel mozdítom legjobban előre a lordságod ügyeit, meg azt is, nekem mi a legjobb.
- Barátom, Richie - szólt Nigel -, attól tartok, hogy az efféle szolgálat, amelyben a szolga rendelkezik az úrral, nemigen felelne meg nekünk, ha mindketten szabadlábon lennénk; de mivel így is, úgy is rab vagyok, igazán fel sem veszem, ha egyebeken kívül, mintegy ráadásképp, még neked is szolgálatodra kell állnom; gyere hát, amikor akarsz, ha semmiképp nem hallgatsz rám, holott megmondtam, hogy eridj vissza Skóciába, s hagyj engem a sorsomra.
- Az ördög tördelje össze a lábam csontját, ha csak elindulok is - szólt Moniplies -, nem olyan legény vagyok én, aki odébbáll, ha rossz szelek fújnak, holott míg szebb napok jártak, mindig uraságoddal tartottam, uraságod mellett volt meg a kenyerem. Hogy is oldhatnék most kereket? Meg aztán szebb napok is jöhetnek ám még ránk annál, amit eddig megéltünk, mert a nóta is azt mondja:
Haza húz, haza húz, haza húz a szívünk,
Bár sűrű homályban vesztegelünk;
Mert felleg alól a nap kiragyog,
S szól: "Megmutatom haza jó utatok!"
Végigénekelte Richie Moniplies a nóta egy versét, olyan hangon, akárcsak egy igazi balladaénekes, aki a süvítő északi széllel méri össze a gégéjét, és attól rekedt be; segített Lord Glenvarlochnak felöltözni, ünnepélyes figyelemmel és tisztelettel kísérve minden mozdulatát, majd pedig felszolgálta a reggelijét, s végül nagy szabadkozva elment, mondván, hogy fontos elintéznivalója akadt, amely végett néhány órára kénytelen távol maradni.
Gondolhatjuk, hogy Lord Glenvarlochot hellyel-közzel igen bosszantotta Richie Moniplies önhittsége és halálos szőrszálhasogató komolysága, mégis ujjongott a lelke annak hallatán, hogy ez a hűséges szolga milyen változatlanul és rendíthetetlenül szereti, és nem kell már folyvást egyedül lennie, mert rabságának unalmát jelenlétével és szolgálatával elűzi. Ezért nagy örömmel fogadta az őrt, aki azt a hírt hozta, hogy szolgája mellette lehet a napnak azokban az óráiban, amelyekben egyébként sincs tiltva, hogy idegenek tartózkodjanak a Towerban.
Közben a nemes szívű Richie Moniplies már elérte a Tower kikötőjét. Itt körültekintett, megvető kézlegyintéssel elküldte az evezősöket, akik szolgálatukat felajánlották, és büszkén így kiáltott: - A legjobb csónakot! - amely kiáltás jó néhány szerte lebzselő előkelő tritont is megmozgatott, akik, Richie külsejéből ítélve, elébb úgy gondolták, hogy semmi értelme mozgolódniuk. Richie ezután kibérelte az egyik sajkát; bő köpenyege alatt karba fonva a kezét, fontoskodó képpel leült a hajótatba, és a Whitehalli-lépcsőhöz vitette magát. El is érte a palotát épségben, és ott Linklater uramat hívatta, őfelsége konyhájának al-étekfogóját. Azt felelték, hogy most senkivel sem áll szóba, mivel épp hagymás kokaslevest főz őfelsége legszentebb gusztusa szerint.
- Mondják meg neki, hogy egy honfitársa keresi, kit ő igen kedvel, s aki igen fontos ügyben akar vele szót váltani.
- Egy honfitársam, akit én kedvelek? - szólt Linklater, mikor átadták neki az erőszakos üzenetet. - No hát, erisszék be, az ördög tegye akárhová, hogy már ezt kell mondanom. Biztos megint valamelyik vörös képű, pipaszárlábú, lúdtalpas koma lesz a Nyugati Kapu mellől, akinek a fülébe jutott, hogy vittem valamire, s most azzal nyaggat, tegyem meg pecsenyeforgatónak vagy kuktának. Hiába, mindenkinek, akinek szép reminyei vannak a jó előmenetelre, vannak ilyen kunyeráló barátai is, akik, mint a rossz kutya, csak beleakaszkodnak a kabátja szélibe, és azt várják, hogy majd vele együtt előbbre jutnak. Te vagy az, Richie Moniplies? Mindjárt gondoltam. Mi szél hozott erre, nem félsz, hogy megismernek, hogy te voltál az a pernahajder, aki megugratta a király lovát!
- Arra most ne vesztegessük a szót, komám - mondta Richie -, különben ugyanabba járok, mind akkor: a királlyal akarok szót váltani.
- Kivel? A királlyal? Megvesztél, komám - szólt Linklater, majd meg rákiáltott konyhai beosztottjaira. - Nézzetek a pecsenyére, ti csirkefogók... pisces purga... Salsamenta fac, macerentur pulchra...[123] megálljatok csak, majd én megtanítlak benneteket latinul! Nem tudom, hogy lehettek kukták Jakab királynál, mikor még latinul se tudtok! - Majd halkra fogta a hangját, úgy, hogy csak Richie hallja, amit mond, s így folytatta:
- Nem tudod, milyen pórul járt a gazdád a minap! Mondhatom, amiatt most sokan reszketnek az állásukért.
- Laurie, Laurie, csak most az egyszer segíts még rajtam, nem köll más, mint hogy ezt az icurka-picurka folyamodványt a tenyerébe csúsztasd. Hidd el, igen megörül, ha elolvassa, ami ebben írva van.
- Richie - szólt erre Linklater -, hát végképp megfogadtad, hogy a Kapus-házban mondod el az imádságot, csupasz háttal, lehajolva, két lovászfiúval mögötted, jobbról-balról, kutyakorbáccsal, hogy azzal verjék ki rajtad az áment?
- Hadd el, Laurie, hadd el - szólt erre Richie -, legalább most már tudom, milyen folyamodványt szeret a király, mindjárt meg is látod, csak vidd be neki ezt a kurta kis írást, oszt csúsztasd a tenyerébe.
- Nem én, Richie, ezzel ugyan egy szemernyit se koptatom se a tenyerem, se a talpam - szólt az óvatos királyi konyhamester -, de ha akarod, ide hallgass, most szolgálják föl őfelségének a kokaslevest, amit főztem neki, a kis szobájában. Becsúsztatod azt a levelet az aranycsésze alá, a tányérjára, így e, ő szent fölsége biztosan észreveszi, amikor a szájához emeli a csészét, mert a levét mindig úgy szokta kiinni.
- Jól van - szólt Richie, s a levelet a mondott helyre rejtette, épp az utolsó pillanatban, mert már jött is az apród a levesért, hogy bevihesse őfelségének.
- No, koma - szólt Lawrence, amint a leves eltűnt a láthatárról -, ha most olyat tettél, amiért vesszőt futtatnak veled, vagy megkorbácsolnak, az csak azért lesz, mert a magad csökönyös feje után mentél!
- Nem is fogok érte senkit kárhoztatni! - felelte Richie azzal a felfuvalkodott gőggel, amely éppúgy vele született, mint a pulykával. Várta a választ, és bizony nem is sokáig várta.
Nem telt belé három perc, maga Maxwell lépett a konyhába, és sürgetőzve kérdezte, ki tette azt az írást a király tálcájára. Linklater tagadta, hogy tudomása volna róla, de ekkor keményen előlépett Richie Moniplies, és így szólt: - Én voltam az.
- Akkor jöjjön utánam - felelte erre Maxwell, és csodálkozva tetőtől talpig végigmérte.
Egy kis hátsó lépcsőn mentek fel, ám az udvari felfogás szerint ezen sokkal rövidebb út vezet a hatalomhoz, mint a főbejáraton át. Amint megérkeztek abba a "söpretlen-mosatlan" előszobába (ahogy Richie nevezte), az ajtónálló jelezte Richie-nek, hogy álljon meg, s maga belépett a király dolgozószobájába. Nem sokáig tanakodtak, Maxwell már nyitotta is a belső szoba ajtaját, és így a párbeszéd végét Richie is hallhatta:
- Aztán biztos, hogy nincs semmi gyilkos szándéka?... Egyszer már megjártam!... Ne menj messzebbre, mint ahonnét meghallasz, maradj az ajtótól három könyéknyire. Ha fölemelem a hangom, röpülj hozzám, mint a sólyom... de amikor halkan szólok, nem ám, hogy idejössz nekem hallgatózni!... No, ereszd be, egykettő.
Maxwell kézmozdulatára Richie belépett az ajtón, s íme szemtől szembe állt a királlyal. A legtöbb Richie-féle neveltetésű és származású ember zavarba esett volna, ha négyszemközt marad uralkodójával. Richie Moniplies azonban sokkal többre tartotta magát, semhogy efféle gondolatok bátortalanították volna; mereven, méltóságteljesen meghajolt, majd egész magasságában újra kihúzta magát, s úgy állt királya előtt, mint a cövek.
- Nálad vannak, fiam? Valóban nálad vannak? - kérdezgette idegesen a király, remény, viszketeg mohóság s gyanakvás közt reszketve. - Add ide őket, add ide már, egy szót se halljak addig, alattvalói hűségedre követelem, add ide, de rögtön.
Richie kis ládikát húzott elő a ruhája elejéből; fél térdre ereszkedett, s a ládikát odaadta a királynak, aki is alighogy kezébe vette, gyorsan kinyitotta, s meglátva benne a kérdéses gyémántkoszorút (ugyanazt, amellyel az olvasó egy korábbi passzusban ismerkedett meg), alig tudta tartóztatni lázas örömét; végigcsókolt minden egyes gyémántot, mint rég elvesztett szerető rokonokat, és gyerekes ujjongással mondogatta: - Onyx cum prole, silexque... Onyx cum prole![124] Jaj, szép fényes csillogóim, tündökletes ragyogóim, hogy örül a lelkem, hogy újra látlak benneteket! - majd Richie-hez fordult, akinek rideg aszkétaarcán őfelsége magatartása zord mosolyt fakasztott, s ettől őfelsége egy időre abbahagyta az ujjongást, hogy megfeddje Richie-t: - Hallod-e, ne merj rajtunk nevetni, elfelejtetted, hogy mi a te koronás királyod vagyunk?
- Hogy is nevetnék, uram királyom, isten ne adja! - szólt erre Richie, tüstént újra komor képet vágva. - Csak azért bátorkodtam mosolyogni, hogy ábrázatomat fölségedhez igazítsam.
- Nagyon helyes, úgy beszélsz, ahogy az jó alattvalóhoz és becsületes legényhez illik - mondta a király -, aztán hogy a fenébe hívnak?
- Richie Monipliesnak, kérem tisztelettel, a vén Mungo Moniplies fia vagyok az edinburghi Nyugati Kapu mellől, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a Királyasszonynak, a fölséged édesanyjának, meg későbben fölségednek is királyi konyhájára húst, szárnyast, halat szállított, amikor még olyan idők jártak.
- Persze! - nevetett erre a király, mert ugyancsak éles volt az emlékezete (ami az ő helyzetében igen hasznos is volt), senkit el nem felejtett, aki egyszer a szeme elé került. - Nemdenem te vagy az az áruló, aki a múltkor kis híján végigdöntött lovastul a saját udvarunkban? De mi megültük a lovat, meg ám! Aequam memento rebus in arduis servare.[125] No, Richie, azér ne ijedj meg, hiszen ahogy sok böcsületes ember árulóvá lesz, egyszer-kétszer az is megeshetik, hogy egy áruló, contra expectanda,[126] igaz embernek bizonyul. Aztán hogy került hozzád ez az ékszer? Ki küldött ide? George Heriot? Vagy ki a szösz?
- Nem, felséges uram, semmiképpen - szólt erre Richie. - Megkövetem felségedet, én úgy jöttem, ahogy Harry Wynd szokott hadakozni, csakis a magam szakállára, bizony nem küldött engem senki ember fia, mint ahogy nincs is más úr fölöttem, mind az Úristen, aki teremtett, és fölséges királyom, aki uralkodik rajtam; meg még a nemes glenvarlochi Lord Nigel Olifaunt, akinek a kenyerét ettem, míg szabadon járt-kelt az a szegény úriember!
- Glenvarlochides, már megint ő! - kiáltott fel a király. - Hitemre mondom, minden bokorból ez leselkedik rám!... Úgy hallom, Maxwell kopog az ajtón. Az ám, George Heriot jön bejelenteni, hogy nem leli a gyémántokat! Richie, bújj el oda a kárpit mögé... lapulj a falhoz, ne tüsszögj, ne köhögj, ne is lélegezz! Csingilingi Geordy mindig olyan bőven méri a bőcsességét, az aranyát meg olyan átkozottul szűken, hogy királi hitemre, jólesik kicsit megugratni.
Richie, a derűs lelkületű uralkodó parancsának engedelmeskedve, beállt a falikárpit mögé, a király pedig, aki az efféle imposztorkodást sosem érezte méltóságán alulinak, saját kezével rendezgette el a redőket, hogy semmi árulkodó jel ne sejtesse a rejtőzködőt, majd szólt Maxwellnek, jelentse be, ki várja az ajtó előtt. Maxwell olyan halkan válaszolt, hogy Richie Moniplies nem hallotta meg, mit mond, pedig attól még, hogy a függöny mögé állították, cseppet sem fogyatkozott meg ravasz kíváncsisága, sem az a vágya, hogy a kíváncsiságát kielégítse.
- Geordie Heriot? Engedd be, ha már itt van - mondta a király, és amint Richie a kárpit résén át megfigyelhette, a becsületes polgár, ha nem is épp zaklatottan, kissé mégis nyugtalanul, belépett a királyi dolgozószobába. A király, akinek élcelődő kedve épp olyanfajta volt, hogy az ezután következő jelenetet igen élvezte, hűvösen fogadta a polgár bókolását, és komor, méltóságteljes hangon szólalt meg, mely igen elütött attól a bizalmaskodó könnyedségtől, amelyet máskor használt Heriot-tal. - Heriot uram - kezdte a király -, ha nem csal az emlékezetünk, mi kezedhez adtunk némely koronaékszereket zálogba, bizonyos pénzösszeg ellenében... így van, vagy nem így van?
- Legkegyelmesebb uralkodóm - szólt Heriot -, senki sem vitatja, hogy így méltóztatott cselekedni felséged.
- De úgy, hogy ezek az ékszerek egyszersmind a tulajdonunkban maradnak - folytatta a király, ha lehet, még szertartásosabban -, s csak addig rendelkezel velük, amíg a kölcsönt vissza nem fizetjük; miután tehát a kölcsönt visszafizettük, jogunk van a zálogba helyezett tárgyakat visszakövetelni. Voetius, Vinnius, Groenwigeneus, Pagenstechenus, mind ahányan de Contractu Pignerationis[127] írtak valamit, consentiunt in eundem, azaz ebben az egy dologban megegyeznek. A római jog, az angol közjog, valamint ősi skót királyságunk jogszokásai, több dologban eltérnek egymástól, semmint az kívánatos és kedvünk szerint való volna, ebben azonban annyira egy mind a három, mint a kötél összesodrott szálai.
- Megkövetem felségedet - válaszolta Heriot -, ahhoz egy becsületes embernek sem kell ennyi tekintélyt elősorolni, hogy tudja, miszerint ha a kölcsönadott pénzt visszafizetik, neki is vissza kell adnia az érte adott zálogot.
- Ugye? Nohát! Én most kijelentem, hogy a pénzt visszaadom, tehát azonnal szolgáltasd vissza a nálad elzálogosított ékszereket, mert oly események következnek, melyek alkalmából meg kell jelennünk a nyilvánosság előtt, és rossz vért szülne, ha ott e nélkül a jeles ékszer nélkül jelennénk meg, mivelhogy ez koronaékszer, amelynek hiánya gyanakvást és megvetést kelthet irányunkban hű alattvalóink között.
George Heriot uramat a király válasza ugyancsak felzaklatta, s felindult hangon így válaszolt: - Az ég a tanúm, hogy ártatlan vagyok, és már azt sem bánnám, ha nekem kellene megfizetnem ezt a nagy summa pénzt, csak vissza tudnám szolgáltatni az ékszereket, melyeknek eltűntén felséged oly jogosan háborodik fel. Ha nálam lennének, mondhatom, nem volna nehéz számot adnom róluk; de alázattal kérem felségedet, emlékezzék csak vissza, s igazat ad nekem: hogy mielőtt én elutaztam Párizsba, felséged határozott parancsára átadtam őket más valakinek, bizonyos nagy összegű kölcsön fejében. A pénzre szükség volt, mégpedig sürgősen, és úgy láttam, nincs más mód előkeríteni. Mikor meghoztam a gyorssegélyt, közöltem felségeddel, hogy rossz hírű személytől származik, fejedelmi válasza azonban, megszagolván a pénzt, csak annyi volt: Non olet; azaz nem érzik a szagán, hogy mi mód lett.
- Nem értem - szólt a király -, mire szaporítod a szót? Ha az ékköveimet effélének adtad is, nem az lett volna a dolgod, mint jó alattvalónak, hogy gondoskodj visszaszerzésükről? Hogy történhetik az meg, hogy a te gondatlanságod miatt elrabolják tőlünk azt az ékszert, nem is szólva arról, hogy most nevetség, megszólás tárgya leszünk hűbéreseink meg az összes külföldi követek előtt?
- Felséges királyom - mondta erre Heriot -, istenem a tudója, de azt hiszem, hogy engem hiába fedd, hiába szégyenít meg e baleset miatt, mert attól még felségedről nem hárul el a szégyen, akármilyen szívesen magamra vállalnám, hiszen hálás szolgája vagyok, aki felségednek sok jót köszönhet, de ha felséged fontolóra veszi, hogy az illetőt kegyetlenül meggyilkolták, a lánya pedig, egész vagyonával együtt, szőrén-szálán eltűnt, bizonyára emlékszik arra is, hogy én kötelességemhez híven előre figyelmeztettem felségedet, miszerint ilyesmi előadódhatik, s könyörögve kértem, legyen türelemmel, ne folyamodjunk ahhoz az emberhez.
- Ej, Geordie, mit kötekedsz, jobbat te se tudtál - szólt a király -, semmit se tudtál... Bajban voltam, segítségem nem volt, mit tehettem volna, mint hogy kaptam a pénz után, akárhonnan való is, aminthogy a fuldokló még a vékony fűzfaágba is belekapaszkodik, ami a víz fölé hajol? Attól még itt lehetne most az a gyémánt, hiszen valahol biztosan megvan, csak jobban kéne ügyeskedned.
- Megkövetem felségedet - válaszolta a polgár -, tüzetesen kerestettük, minden lehető és lehetetlen helyre írtunk már, de képtelenség nyomára bukkanni az eltűnt leányzónak és vagyonának.
- Azt elhiszem, hogy nehéz, Geordie, de ami nehéz, még nem lehetetlen, mert a lehetetlen vagy természettől fogva lehetetlen, exempla gratia, hogy kettőből három legyen, vagy pedig erkölcsileg lehetetlen, mint például igazsággá tenni a nem igazat; hanem bizony, Csingilingi Geordie, ami nem lehetetlen, csak nehéz, az néhanap mégiscsak megesik ám, ide nézz! - azzal a visszakapott kincseket az ötvös szeme elé tartotta, úgyhogy annak még a szája is tátva maradt, s diadalmasan így kiáltott fel: - No, Csingilingi, ehhez mit szólsz?... Királyi hitemre, akkora szemeket meresztesz, mintha bizony uradat, királyodat mágusnak néznéd. Minket, aki valóságos malleus maleficarum,[128] és vezeklésre készítő ostora vagyunk a rontóasszonyoknak, szemfényvesztőknek, mágusoknak, ahányan csak vannak, ez meg nem átallja azt hinni, hogy fekete mágiába ártottuk magunkat!... Csak menj a magad útján, derék Geordie, nem vagy te egyik se a hét görög bölcs közül, ne is üsd az orrod olyasmibe, amihöz nem értesz, eridj, és tartsd eszedbe azt az igaz szót, amit mostanában ejtettél valahol, hogy egy ember akad csak, aki ebben a hazában Bölcs Salamonhoz, Izrael királyához mérhető minden tettében, szokásaiban, kivéve az egy idegen asszonyok meg a fáraó lányának szerelmét.
Heriot éppen eléggé meghökkent már attól is, hogy miután a király oly keményen megdorgálta az ékszerek eltűnéséért, most egyszeriben ott vannak előtte, de az, hogy a király ráadásul még egy elejtett szavára is célzást tesz, amelyet Lord Glenvarlochon kívül, úgy gondolta, senki sem hallott: végképp zavarba ejtette; a király pedig úgy örült pillanatnyi titokzatos felsőbbrendűségének, hogy azt sem tudta, mit csináljon, dörzsölgette a tenyerét, nagyokat kuncogott, és végül félretéve diadalában méltóságérzetét, hanyatt vágta magát karosszékében, s harsogva nevetett, míg csak el nem állt a lélegzete, és könnytől ázó arccal levegő után nem kapkodott. Közben a felséges úr kacajába a függöny mögül egy másik szörnyűséges hahota is belecsapott, mely mintha olyasvalakit rázna, aki nincs hozzászokva, hogy így engedjen utat bánatának-örömének, s ezért most mintha csiklandoznák, nemhogy elfojtani, de fékezni sem tudja nekiszabadult örömmámorát. Heriot ekkor még nagyobb meglepetéssel fordult a kárpit felé, amely mögül a király színe elé olyannyira nem illő zajos jókedv-nyilvánítás felhangzott.[129]
A király is megérezte, hogy ez már mégiscsak illetlenség, felállt, letörülte a könnyeit, s félrefordulva szólt: - Bújj elő - majd a függöny mögül hipp-hopp elővarázsolta a hórihorgas Richie Monipliest, aki egész magasságában előállott, és még mindig úgy döcögött a nevetéstől, mint falusi keresztelőn a gazda komája. - Sss, pszt - csillapítgatta királya -, minek örülsz úgy, mint bohóc a sipkájának? Nem mondom, jó móka vót, és nem más rendezte, mint én, de azért még ne bújj ki a bőrödből! Igaz, ahogy ezt a Csingilingi Geordie-t elnézem, ez bizony okosabbnak tartja magát akárki fiánál, most meg csak bámul, bámul, hahaha, és emészti magát, Euclio apud Plautum[130] hogyan lelhetné meg, ami nem másutt van, mint az orra előtt.
"Perii, interii, occidi-quo curram? quo non curram?
Tene, tene-quem? quis? nescio nihil video."[131]
Jaj, Geordie, Geordie, pedig máskor milyen jó a szemed, ha ezüstre, aranyra, gyöngyre, gyémántra ügyelsz, mégse tudod előkeríteni, ha egyszer elvész. Nézz ide, most csak nézz ide, itt vannak mind egy szálig, egy morzsa nem sok, annyi se hibázik, egyiket se cserélték ki.
Ekkorra már elszállt George Heriot megdöbbenése, de sokkal gyakorlottabb udvaronc volt annál, semhogy megzavarja a királyt képzelt diadalában, s csak a derék Richie-re vetett egy feddő oldalpillantást, aki (másképp ezt nem is lehet mondani) még akkor is üdvözülten vigyorgott. Beszéd helyett inkább darabonként megvizsgálta a gyémántokat, s mivel mindet kifogástalannak találta, őszintén, egyszerűen közölte őfelségével, mennyire örül, hogy visszakerült hozzá ez a kincs, melynek elvesztése mindenképp szégyent hozott volna az angol koronára; majd azt kérdezte, kinek tartozik hát megfizetni azt az összeget, amelyért a gyémántkoszorút zálogba adták, mert, mint mondta, a pénz már együtt van rá.
- Az ördög bújjék beléd, mért kapkodsz ennyire? Egy becsületes, szíves hazánkfia hozta vissza, ez az ember. Honnan tudod, hogy rögvest köll neki a pénz? Hátha egy írás is elég, amire a kincstárunk mától számítva hat hónapig fizet? Hiszen tudod, milyen üres az államkassza, de azért csak azt hajtod, fizessünk, fizessünk, mintha bizony a mienk volna az ophiri aranybánya.
- Megkövetem, felséges királyom - válaszolta Heriot -, ha ennek az uraságnak joga van a pénzzel rendelkezni, akkor kétségtelenül adhat haladékot is, ha akar. De ahogy én emlékszem, s amilyen kopott gúnyában utoljára láttam, szakadozott köpenyben, betört fejjel... bizony, alig hihetem, hogy ő rendelkezik azzal a pénzzel. Valld meg a felséges úr előtt, nem Richie Moniplies vagy-e?
- Bizony én, az edinburghi Nyugati Kapu mellől, ki más is volnék - válaszolta Richie.
- Nos, bocsásson meg, felséges uram, de hát ez csak egy szegény lyukas zsebű lakáj - szólt erre Heriot. - Képtelenség, hogy becsületes úton jutott légyen ekkora kincs birtokába.
- Ugyan, ugyan - mondta a király -, aztán miért? Azt hiszed, hogy senki más nem szedheti meg magát, csak te? A te kabátod is csak széllelbélelt volt, amikor ide kerültél, aztán milyen jól kibélelted azóta. Ami meg a szolgaságát illeti, hát bizony, nem egy ilyen szegénylegény jött már ide a Tweed folyón túlról, vállán a gazdája batyuja, aki azóta már csupa selyemben, bársonyban jár, öt-hat cseléddel a nyomában. Ezeknek egyik mintapéldánya áll előttünk. Kérdezd ki, Geordie, hogy csinálta!
- No, az ő szavában nem mindig lehet megbízni - válaszolta az óvatos polgár.
- Ugyan-ugyan - szólt a király -, ne légy szőrszálhasogató. Azoknak a csibész orvvadászoknak van egy jó mondásuk: Non est inquirendum, unde venit venison. Aki elhozza a szarvast, az rendelkezik vele... Hallod-e, komám, ne pironkodj, hanem mondd meg az igazat: neked jár-e valóban a pénz, hogy haladékot adhass rá, vagy nem?
- Megkövetem, felséges királyom, igenis én rendelkezem vele - válaszolta Richie Moniplies -, és alá is írok akármiféle írást róla, amivel csak fölséges királyomnak kedvébe járhatok, felségedtől cserébe csak egyetlenegy apró kegyet kérek.
- Megállj csak - szólt a király -, hát megint ezért jöttél? De mindjárt gondoltam, hogy te is csak olyan vagy, mint a többi. Először, régebben azt gondoltuk, hogy alattvalóink élete és vagyona a mienk, azt tehetjük vele, ami nekünk tetszik, de bizony nem így van, mert ha néhanap igazán rászorulunk a pénzükre (többször is, mint szeretnénk), egy peták nem sok, annyit se kapunk, csakis ha mi is adunk érte valamit cserébe. Ennyit adok, mennyit adsz... semmi több. No hát, komám, ki vele, mire fáj a fogad? Valami kiváltságra, ugye? Vagy talán kövér papi földekre, amikkel tized is jár? Vagy lovagi rangra, affélére?... Vigyázz, ne kérjél túl nagyot! Ha csak nem folyósítasz még egy kis kölcsönt a legújabb kiadásainkra.
- Uram, királyom - válaszolta Richie Moniplies -, a kölcsönzött összeg tulajdonosa szabadon rendelkezésére bocsátja azt felségednek, kamat nélkül, korlátlan határidőre, csak azt az egyet kéri, hogy Lord Glenvarloch, a londoni Tower foglya iránt méltóztassék kegyesnek lenni.
- Még ilyet! - kiáltott fel a király, s oly érzések hatására, melyek bizony nemesebb indítékúak voltak, mint amelyek más alkalmakkor felzaklatták, elvörösödött, alig jutott szóhoz, majd így folytatta: - Hisz ez annyi, mint pénzért eladni az igazságszolgáltatásunkat, a kegyelmünket!... Nem vagyunk tán koronás király, nem tettünk rá esküt, hogy igazságos törvénykezést biztosítunk alattvalóinknak, esküt annak színe előtt, aki az ég és föld királya? (Ez utóbbi szavak közben kegyesen az égre fordította tekintetét, s tisztelete jeléül megérintette a kalapját, majd kissé csípős hangon így folytatta): - Nem, fiam, ilyen áruval nem kereskedünk, és tudd meg, ha nem volnál szegény tudatlan paraszt, és nem tettél volna csak az imént igen kedves szolgálatot, tüzes vason sütögetnék meg a nyelved, in terrorem,[132] a többieknek. Tüntesd el innen, Geordie, fizesd ki az utolsó fillérig, amivel tartozunk, aztán gondoskodj róla, hogy többet ide ne jöjjön nekem senki ilyen ajánlattal.
Richie, aki teljességgel bizonyos volt abban, hogy ez a ravasz terv már jól fog elsülni, nem úgy, mint az első próbálkozása, úgy érezhette magát, mint egy építőmester, aki alatt az egész állványzata leomlik. Mindenesetre igyekezett megkapaszkodni bármiben, amiről úgy gondolta, hogy esésében feltartóztathatja őt.
- Nem csak azt a pénzt teheti el fölséged, amiért a gyémántját zálogba adta, hanem kétszer annyit is, ha úgy tetszik, se kamat, se semmi föltétel nem köll, akár soha ki ne fizesse, csak a lord...
De a király nem hagyta, hogy végigmondja a mondatát, hanem még indulatosabban kiáltott közbe, mint először (meglehet, attól is tartott őfelsége, hogy saját nemes elhatározása meginog):
- El innen! Dobjátok ki! Jobb, ha rögvest eltisztul innen, mielőtt háromszor annyit ajánl! A nemjóját, ne hagyjátok, hogy egy szava is fülébe jusson Steenie-nek vagy a falkájának, ki tudja, milyen csávába kerülök miatta!... Ne inducas in tentationem!... Vade retro, Sathanas... Amen.[133]
George Heriot, a király parancsának engedelmeskedve, kituszkolta a leforrázott kérvényezőt, ki a szobából, ki a palotából, s mikor a palota udvarába értek, mivel még nem felejtette el amiatti bosszúságát, hogy a király által kieszelt mókában Richie egyenrangú félként merte kezelni őt, nem tudta megállni, hogy vissza ne fizesse a kölcsönt: gúnyosan mosolyogva köszöntötte abból az alkalomból, hogy így megnövekedett hitele az udvarnál, s petíciót beadni is sikeresen megtanult.
- Sose eméssze magát amiatt, Heriot uram - szólt Richie úgy, hogy a szeme se rebbent -, inkább azt mondja meg, hol és mikor folyamodjak magához azért a nyolcszáz font sterlingért, amiért ezek a gyémántok zálogba voltak!
- Mihelyet elém hozod a pénz valódi tulajdonosát - válaszolta Heriot -, akivel amúgy is beszélnem kell minél előbb, nem is egy okból.
- Akkor már megyek is vissza őfelségéhez - szólt Richie Moniplies makacsul -, vagy a pénzt adja vissza, vagy a zálogot. Így köll eljárnom megbízásom szerint.
- Lehet, hogy így van, Richie - szólt erre a polgár -, de az is lehet, hogy nem így van, mert akárhogy vesszük, neked nem minden szavad szentírás, ne is számíts hát arra, hogy nem ellenőrzöm, igazat beszélsz-e, mielőtt ennyi pénzt kiadok a kezemből. Írást természetesen adok az ügyletről, s az összeget is készenlétben tartom, hogy bármikor ki lehessen fizetni. E percben azonban, kedves Richard Moniplies, az edinburghi Nyugati Kapu tájékának szülötte, akármennyire is sajnálom, vissza kell még mennem őfelségéhez, egy fontos ügy elintézése végett. - Ezt mondván, megfordult, s elindult fölfele a lépcsőn, de félútról még visszaszólt, hogy mintegy összefoglalja az eset tanulságát: - George Heriot nem esik ám egykönnyen csapdába, annál vénebb róka!
Richie sóbálványként meredt Heriot után, amint az a palotakapun belépett: úgy érezte magát, mint akit alaposan cserbenhagytak. - Hogy a ragya fusson el - dünnyögte -, csavaros eszű vén pernahajder, aki vagy! Attól, hogy te magad becsületes ember vagy (azt ugyan senki se tagadja), mégse kéne úgy bánnod a többiekkel, mintha mindenki egytől egyig csirkefogó lenne... De vigyen el engemet az ördög, ha megijedek tőled!... Azt a ragyogóját, már meg jön a Laurie Linklater, és még kikérdez, hogy esett a petíciózás! De nem várom meg, nem én. Szent András úgy segéljen!
Így szólt, és nem sétált már peckesen, mint addig, hanem behúzta a nyakát, úgy sompolygott vissza a kikötőbe (a csónakja ott várt rá, ahol hagyta), úgy surrant vissza, olyan gyorsan, mint aki okkal szökik valahonnét.
Harminckettedik fejezet
BENEDEK Be furcsa esküvő!
SHAKESPEARE Sok hűhó semmiért.
(Fodor József fordítása.)
Amint George Heriot uram visszaért a király szobájába, őfelsége újra Maxwellt szólította, és megkérdezte, megjött-e már Huntinglen gróf, s miután Maxwell azt felelte, igen, őfelsége hívatta a grófot. Az öreg skót a hagyományos módon köszöntötte a királyt, őfelsége csókra nyújtotta a kezét, majd nyájasan, de gyászos komolysággal kezdett szólni hozzá, ilyenformán:
- Reggeli levelünkben, amelyet saját kezünkkel írtunk, és titokban küldtünk el, annak jeléül, hogy hűséges szolgálatod érdemeit nagyra tartjuk, és nem is felejtettük el, titkos levelünkben tehát, értesítettünk arrul, hogy olyasmit köll neked szemtől szembe megmondanunk, aminek elviseléséhez bátorság és türelem köll, s ezért lelkedre kötöttük azt is, hogy olvasgass szép és magvas Textusokat Senecából, és Boethiusnak De Consolatione című munkájából a lelked megerődítésére, és szilárdan viselhesd el, ami reád méretett... hidd el, ezt a magunk tapasztalatából ajánljuk mindenkinek. "Non ignara mali, miseris succurrere disco",[134] mondotta Dido királynő, és én is elmondhatom magamról, non ignarus, bár igaz, a hímnemű alak megrontja a sor prozódiáját, márpedig déli alattvalóink a prozódiára igen kényesek. Amint mondám, kedves jó Lord Huntinglen, okosan tetted, ha megfogadtad a jótanácsomat, és türelemre edzted szívedet, mielőtt még tudnád, miért van rá szükség... venienti occurrite morbo... azaz, készítsd el az orvosságot, míg egészséged van.
- Megkövetem felséges uramat - válaszolta Lord Huntinglen -, én csak egy öreg katona vagyok, nem tudós pap; ha mégis akkora bajba keveredném, hogy nem segít ki belőle szívós természetem, remélem, felséged nem tagadja meg azt a kegyet, hogy vigasztalásomra az Írást forgathassam.
- Nocsak, már megint akadékoskodsz, uram? - szólt a király. - A Biblia, uram (és megemelintette a kalapját) -, valóban principium et fons,[135] de azért mégis nagy kár, hogy lordságod nem olvashatja eredetiben. Igaz, mi magunk mozdítottuk elő a fordítást, és minden biblia legelső lapján elolvashatod, hogy amikor a fényes esthajnalcsillag lenyugvása, azaz Erzsébet királyné elhunyta után vastag felhők telepedtek az országra, csakis a mi megjelenésünk, akinek dicsősége és ereje a diadalmas napéhoz hasonlatos, csakis mi oszlattuk szét a szerencsétlenség fellegeit, mondom, ahogy ottan írva van, támogattuk mi az evangélium hirdetését, hát még a Szentírásnak az eredeti szent nyelvekről való lefordítását, de meg köll vallanunk, hogy a héber szöveg tanulmányozásában olyan örömet és vigasztalást leltünk, amit még a Septuaginta latin szövegéről se mondhatunk el, hát még az angol fordításról.
- Megkövetem felségedet - szólt Lord Huntinglen -, ha felséged addig halogatja azon rossz hírek közlését, melyre kegyes volt levélben utalni, amíg csak meg nem tanulom olyan jól olvasni a hébert, mint felséges uram, akkor attól tartok, anélkül fogok sírba térni, hogy megtudnám, miféle veszély fenyegeti, vagy érte máris, nemes családfámat.
- Uram, hiszen megtudod egykettőre - válaszolta a király -, csak nehezemre esik kimondani a szót: Lord Dalgarnóról, a fiadról, akit mi valóságos szentnek hittünk, mert mindig a Charles gyerek meg Steenie körül téblábolt, kiderült, hogy siralmas, alávaló gazember.
- Mit, gazember?! - ismételte el Lord Huntinglen a hallott szót; és hiába döbbent rá, kivel áll szemközt, hiába tette hozzá csendesebben: - Bocsánat, királyom vélekedik így - első hangos, elhamarkodott szavának hatására a király úgy hátrahőkölt, mintha ökölcsapás érte volna. De őfelsége is hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és szokott nyűgös, kényeskedő módján, amellyel nemtetszését szokta kifejezni, így folytatta beszédét: - Igenis, lordom, mi szólottunk így... kérlek, ne emeld így meg a hangod, ha velünk beszélsz... non surdo canis... nem vagyunk mi süketek... itt ez a gyönyörű beadvány, olvasd csak el, aztán ítéld meg magad.
Azzal a király egy írást nyomott az öreg nemes kezébe, amely Lady Hermione szomorú történetét tartalmazta, rövid és világos előadásban, s meggyőző bizonyítékokkal, úgyhogy tagadhatatlanul kiviláglott a lady csalárd szerelmesének gonoszsága, aki nem más volt, mint Lord Dalgarno. Hanem egy szerető apa nem egykönnyen mond le fia védelméről.
- Megkövetem felségedet - mondta -, ha mindez csakugyan megtörtént, mért nem esett róla egy árva szó sem mindeddig? Mért nem emeltek rögtön vádat a fiam ellen, mihelyt ez az asszonyszemély angol földre tette a lábát? Hiszen itt él már hosszú évek óta!
- Csakugyan, Geordie, ez meg hogy lehet? Mondd meg, kérlek - mondta a király, Heriothoz fordulva.
- Sajnálom, hogy bánatot hozok, kedves Lord Huntinglen - szólt George Heriot -, de meg kell mondanom az igazat. Lady Hermione sokáig nem tudta rászánni magát arra, hogy kényes helyzetét nyilvánosságra hozza, és még mikor megváltozott is a véleménye, akkor is előbb be kellett szereznie az érvénytelen házasság okiratait, valamint az ezzel kapcsolatos leveleket és írásokat, melyeket a hölgy Párizsba érkezésekor, még velem való találkozása előtt, egy ottani kereskedőnél helyezett letétbe, aki egykor boldogult apjának szintén kereskedelmi megbízottja volt, mint jómagam. Közben azonban ez a kereskedő már tönkrement, s a lady iratai máshoz kerültek. Csak néhány nappal ezelőtt sikerült Párizsban nyomukra jönnöm s megkapnom őket. E bizonyítékok nélkül nem lett volna okos dolog panaszt emelni Lord Dalgarno ellen, akinek tudvalevőleg hatalmas pártfogói vannak.
- Nagy kópé vagy, Master Geordie - mondta a király -, tudom én pontosan, mire gondolsz... azt gondolod, Steenie belelépett volna az igazság serpenyőjébe, hogy az ifiúr javára billentse: hát arra nem gondolsz, ki tartja a kezében azt a mérleget? Szegény Steenie-hez se vagy ám igazságos, mert ő előttünk és Titkos Tanácsunk előtt egyszerre megvallotta, hogy Dalgarno az ő kezére akarta játszani azt a szegény gyermeket, a feleségét, és azt hitette el vele, hogy afféle könnyűvérű nőszemély; még akkor is azt hitte, amikor eljött tőle, pedig tudhatná, hogyha afféle volna, neki, Steenie-nek biztos nem állhatott volna ellen.
George Heriot erre így szólt: - Lady Hermione sosem feledkezett meg arról, milyen lovagias volt vele a herceg, hisz annak ellenére, hogy az ő kilétét rosszul ítélte meg, helyzetével mégsem élt vissza, mert aljasságnak tartotta volna, sőt ő látta el pénzzel, amire leginkább szüksége volt a ladynek ahhoz, hogy kiszabadulhasson nehéz helyzetéből.
- Erről csak megismerik, hogy ő volt az, az áldóját annak a szép fizimiskájának - mondta a király -, és kedves Lord Huntinglen, a lady panaszának annál is inkább hitelt adok, mivel Steenie-t semmi becstelenséggel nem vádolja... Vagyis, uram, száz szónak is egy a vége: a Titkos Tanács, saját magunk, valamint a Charles gyerek és Steenie, mind arra a véleményre jutottunk, hogy a fiad köteles jóvátenni a lady ellen elkövetett gyalázatot, azaz igazából is feleségül venni, ha pedig erre nem hajlandó, akkor minden szégyen és büntetés a nyakába szakad, amit csak hatalmunkban áll rásózni.
Lord Huntinglen, akihez a király utóbbi szavait intézte, nem volt olyan állapotban, hogy egyetlen szóval is képes lett volna válaszolni. Mozdulatlanul állt a király előtt, s úgy meredt maga elé, hogy még a szeme héja se rezdült, mintha csak egyik percről a másikra viharvert lovagkori szoborrá dermedt volna: kemény arcát, erős izmait úgy megbénította a hirtelen jött nehéz csapás; még egy pillanat, s olyan mereven, mint az említett szobor, ha villám hasít belé, mélyről fakadó nyögéssel ajkán hanyatt vágódott a kövön. A király magánkívül volt rémületében, kiáltva hívta segítségül Maxwellt és Heriotot, s mivel a lélekjelenlét sosem tartozott erősségei közé, föl-alá szaladgált a dolgozószobában, s így lamentált: - Édes, hűséges, vén szolgám... aki fölkent személyünket kimentetted a halál torkából! Vae atque dolor![136] Kedves Lord Huntinglen! Nézz rám!... nem bánom én, tőlem akár Sába királynőjét is elveheti a fiad, csak nyisd már föl a szemed, és nézz rám.
Közben Maxwell és Heriot egyesült erővel fölemelte az öreg nemesurat a földről, s egy karosszékbe ültették; lassan éledezett is már, ami a király figyelmét sem kerülte el, úgyhogy most már eszélyesebb vigasztalásba fogott.
- Ne lógasd az orrod, uram, húzd ki magad szépen, és hallgasd meg, mit mond neked a te jó és örökös fejedelmed... Szégyen ide, szégyen oda, nem arról van szó, mintha ingyen kellene elviselni... szép summa arany is jön vele, ami sok mindent megszépít és elfed... jó nagy hozomány... meg aztán a leányzó származása sem utolsó... és ha csintalanságot művelt, hát annak is csak a te fiad volt az oka, mindent jóvátesz, ha becsülettel feleségül veszi.
Ez a bölcselkedés, bármily sok vigaszt tartalmazott, a lordot nem vigasztalta, ha ugyan egyáltalán értette, mit beszélnek neki. Inkább megtette hatását jószívű öreg urának és parancsolójának szipogó sírása, amely a királyi vigaszbeszédet kísérte, és hellyel-közzel meg is szakította. Lassacskán kibuggyant pillái közül egy nagy könnycsepp, amint megcsókolta a király ráncos kezét, melyet a sokkal kevesebb tartózkodással és méltósággal síró-rívó uralkodó nyújtott neki oda, először az egyiket, aztán a másikat, azután mind a kettőt, míg emberi érzése mindenképp fölül nem kerekedett uralkodói méltóságán, úgyhogy két kézzel megragadta a Lord Huntinglen kezét, erősen rázogatta, mint vele teljesen egyenrangú, együttérző hű barát.
- Compone lachrymas[137] - szólt az uralkodó -, bánom is én a Titkos Tanácsot, a Charles gyereket, meg a Steenie-t, eredjenek a pokolba, ahányan csak vannak... nem köll elvenni a fiadnak azt a lányt, ha ez ennyire megvisel téged.
- De igenis elveszi, úgy irgalmazzon neki az ég! - válaszolta a gróf, és kihúzta magát, szeméből a könnyet kitörölte, s igyekezett visszanyerni külső nyugalmát. - Megkövetem, felséges királyom, de igenis el fogja venni, a becstelenséggel együtt, melyet hozományként magával hoz, még ha Spanyolország leghírhedtebb kurtizánja is az a nő... ha egyszer a szavát adta, állja is a szavát, ha utca rongyának adta is, a legutolsónak; tisztelet, becsület, de igenis, hogy feleségül veszi, vagy különben kardom oltja ki tőlem kapott életét. Ha a becstelenség mintaképét csapta is be ilyen aljas csalással, akkor is feleségül kell vennie.
- Dehogy, uram, dehogy, uram - csitítgatta az uralkodó -, nem annyira gonosz a helyzet... azt, hogy utcanő lenne, még maga Steenie se gondolta soha, még mikor a legeslegrosszabbat gondolta, akkor se.
- Talán megenyhül kissé a bánata, kedves Lord Huntinglen - mondta erre a polgár -, ha megtudja, amit becsületszavamra állítok: hogy az illető lady igen jó családból származik, s mindenképp szeplőtlen és jó híre van.
- Annál rosszabb - vágta rá Lord Huntinglen; majd észbe kapva így folytatta -, az ég bűnömül ne vegye, hogy hálátlanul fogadok ilyen szép vigasztaló szót, de csakugyan inkább sajnálom, semmint örülök, ha a hölgy olyan, amilyennek ön mondja, hiszen meg sem érdemli az a csirkefogó. Hisz így csak arra lesz kárhoztatva, hogy egy szép, ártatlan, tisztes származású hölgyet vegyen feleségül.
- Jaj, lordom, és gazdagot, micsoda gazdagot! - szólt közbe a király. - Csakugyan jobb sorsra ítéltük ezt a pernahajdert, mint amit érdemel.
- Régóta tudom már - kesergett a szegény apa -, hogy önző és kegyetlen, de hogy hitvány esküszegő legyen, hogy ekkora szégyent hozzon a nemzetségünkre, azt nem hittem volna! Ne is lássam soha többé!
- Dehogynem - mondta a király -, muszáj vele szólanod, hiszen ki más tanítsa ki a kötelességére? Fogadok, hogy inkább Demeaként beszélsz vele, mint Micióként, vi nempe et via pervulgata patrum;[138] de ami azt illeti, hogy látni se akarod soha többet, holott ő az egyetlen fiad, hát az már bolond beszéd, hidd el. Tudod, mit mondok (de nehogy a fülébe jusson a Charles gyereknek, mert még elbízza magát), azt mondom, ha London város lányainak felét bajba keveri is, akkor se venném a lelkemre, hogy ilyen kemény szót ejtsek róla, mint te erről az ördögfattya Dalgarnódról.
- Felséged engedelmével, hadd térjek most már otthonomba - mondta Lord Huntinglen -, kegyeskedjék e dologban királyi igazságérzete szerint intézkedni; ami engem illet, semmi kedvezést nem kérek.
- Úgy legyen, lordom, és ha akármit kívánna lordságod - tette hozzá az uralkodó -, ha módunkban van megadni, megadunk mindent, amivel vigasztalására lehetünk.
- Ó, felséged kegyes együttérzése minden vigasztalást megadott, amit csak ez a világ adhat - felelte Lord Huntinglen -, többet senkitől sem várhatok, hacsak nem a királyok királyától.
- Esedezni fogok hozzá én is, hűséges vén szolgám, hogy fogadjon téged oltalmába - szólt Jakab mély érzéssel. Miután a gróf távozott, a király elgondolkozva hallgatott egy kicsit, majd így szólt Heriothoz: - Te, Csingilingi Geordie, te tudsz minden titkot ebben a mi királyi udvarunkban, idestova harminc esztendeje, amint az bölcs emberhez illik, csak látsz, fülelsz, de nem szólsz. De lásd, most van valami, amit mégis szeretnék megtudni, csak az igazság kedvéért, semmi másért. Nem hallottál te valamit sustorogni a megboldogult Lady Huntinglenről, ennek a nemes lordnak rég jobblétre szenderült nejéről, hogy egyszer vagy másszor elbotlott volna, míg idelenn botorkált ezen a göröngyös földön? Úgy értem, hogy megcsuszamlott vagy félrelépett, vagyis hogy elejtette a tűt, hiszen tudod, mire gondolok.[139]
- Becsületszavamra - válaszolta George Heriot, akit egy kicsit meghökkentett ez a kérdés -, amennyire én tudom, a gyanú árnyéka sem vetődött rá soha. Tisztes úrhölgy volt, jártában-keltében megfontolt, és férjével igen jó egyetértésben élt, csak amiatt volt olykor köztük nézeteltérés, hogy a kedves jó grófné erősen puritán érzületű volt, s tán egy kicsit többet értekezett Isten szolgáival, mint Lord Huntinglen szerette volna, aki, mint felséged is igen jól tudja, még a régi, pogány világhoz húz, s szeret káromkodni, meg inni.
- Jaj, Geordie, mit beszélsz - kiáltotta a király -, ezek a régi világ botlásai, és ebben mi magunk se vagyunk különbek. De úgy látom, Geordie, a világ azóta napról napra gonoszabb lesz. Az ifjak mostanság csakugyan elmondhatják a költővel:
"Aetas parentum, peior avis, tulit
Nos nequiores..."[140]
Ez a Dalgarno nemigen iszik, káromkodni se káromkodik annyit, mint az apja; viszont menyecskézik, ami sokkal rosszabb, és megszegi az adott szavát, még ha megesküdött is rá. De tudod, Geordie, amit az öreg grófnéról meg a papokról mondtál, az is csak szöget ütött ám a fejembe, hiába, akár király, akár pap, csak esendő lelkek vagyunk mindannyian, aztán hátha mégis az volna az oka annak, hogy ilyen messze esett az alma a fájától? Hiszen a gróf maga a becsület, annyit se szaglászik a világi javak után, mint a jó vadászeb a büdös hús után. A fia bezzeg olyan szemtelen volt, addig nem hagyott nyugodni minket, Steenie-t, a Charles gyereket, a nemes Tanácsot, míg a hozományt meg nem hallotta, arra aztán ugrott mindjárt, mint a kokas a gilisztára. Bizony, ezek ketten úgy elütnek egymástól, hogy az már a természet ellen való, akár Baptista Portánál nézel utána, akár Michael Scottnál, akár másutt. Jaj, bizony, Csingilingi, ha az a sok üstfoltozás, fazék, sütő, meg mindenféle fémtálkalapálás ki nem verte volna a fejedből minden latin tudományodat, akkor még elcseveghetnénk erről egy kicsit.
Heriot nem volt olyan hajbókoló ember, hogy ez alkalomból hajlandó lett volna feledésbe merült latin tudásán siránkozni, csak kételyeire utalt, szerényen mondván, hogy sok embert látott életében, akik nem voltak méltók az apjuk süvegét viselni, noha soha idegen az apjuk hálósipkáját nem viselte, s e velős megjegyzés után rögtön azt kérdezte, beleegyezett-e Lord Dalgarno abba, hogy igazságot szolgáltat Lady Hermione-nak, vagy sem.
- Azt meghiszem, hogy beleegyezett - válaszolta a király -, elébe tettem a leányzó evilági gazdagságát igazoló irományokat, amiket nekünk a tanácsülésen átadtál, aztán hagytunk neki fél óra időt, hadd kérőddzék rajta. Ritkamód alkalmas iromány arra, hogy észre térítse. Otthagytam vele a Charles gyereket, meg a Steenie-t, hogy magyarázzák meg neki a kötelességét; ha mégsem teszi meg azt, amit ezek ketten akarnak, akkor én fordulok hozzá: tanítson ki engem is a tudományára. Jaj, Csingilingi Geordie, mekkora gyönyörűség volt nekem hallani (ki se mondhatom), ahogy a Charles gyerek lefestette, hogy milyen nagy bűn a kétszínűség, meg ahogy Steenie szónokolt a bujaság vétke ellen!
- Attól tartok - szólalt meg George Heriot, akinek ez egyszer előbb járt a nyelve, mint az esze -, hogy nekem, ha ott lettem volna, a bűnt szidalmazó Sátánról való régi közmondást juttatják az eszembe.
- Fékezd a nyelved, komám, hogy csipkedne meg a Sátán, akit emlegetsz - szólt erre fülig pirulva a király -, de van eszed, annyi szent. Teljes szólásszabadságot adtam neked előttem, és lelkemre mondom, nem hagyod, hogy non utendo elveszítsd a kiváltságodat... ami annyit tesz, hogy használat híján elévüljön. Azt gondolod talán, jó volna az, ha a Charles gyerek ország-világ előtt kikürtölné a gondolatait?... Nem bizony, de nem ám! A fejedelem gondolatai mind arcana imperi... Qui nescit dissimulare, nescit regnare.[141] A királynak minden hűséges alattvaló igazat tartozik mondani, de fordítva már nem úgy van. Aztán ami a Steenie-t illeti, igaz, hogy olykor szeret a kertek alatt szomszédolni, de hogy mered ezt neki fölhánytorgatni éppen te, aki az aranyművese vagy, és akinek, ha jól tudom, megszámlálhatatlan sok pénzzel tartozik?
Heriotnak nem akarózott Zeón szerepét játszania, s föláldoznia magát az erkölcsi jó védelmében, igaz, nem is futamodott meg, mert nem vonta vissza kimondott szavait, egyszerűen csak bocsánatot kért, ha netán olyant mondott volna, ami őfelségét sérti, s a békés lelkületű uralkodónak elég is volt ennyi.
- Most pedig, Geordie uram - mondta -, hadd lássuk újra a bűnöst, s hallgassuk meg, mit tud mentségül felhozni, mert még ma túl akarok lenni az egész kalamajkán. Te velem jössz, mert még szükség lehet a tanúskodásodra.
A király egy nagyobb helyiségbe vezette Heriotot, ahol az asztal körül a trónörökös, Buckingham herceg, valamint egynéhány titkos tanácsos ült, előttük pedig ott állt Lord Dalgarno, olyan úri hányavetiséggel és nemtörődömséggel, amilyen a kor megszabta merev öltözködés és viselet korlátai közt csak lehetséges volt.
Mindenki felállt, és hódolattal meghajolt a király előtt, míg ő, egy skót szóval élve, amely tökéletesen érzékelteti járását, odacsesztetett a karszékéhez, vagyis trónjához, és intett Heriotnak, hogy álljon a háta mögé.
- Reméljük - szólalt meg őfelsége -, Lord Dalgarno felkészült végre arra, hogy ennek a boldogtalan ladynek meg a saját hírének-nevének is, igazságot szolgáltasson?
- Szabad lenne megtudnom, felséges uram - szólt Lord Dalgarno -, hogy milyen büntetéssel sújtanak le rám abban az esetben, ha azt mondom, képtelen vagyok teljesíteni felséged parancsát?
- Száműzetés udvarunkból, lordom - szólt a király -, udvarunkból és színünk elöl.
- Ó, mily boldogtalan lennék! - szólt Lord Dalgarno, hangjában gúnyos éllel. - Annyi szent, hogy jó lesz magammal vinni felséged képmását, mert aligha látok még egy ilyen királyt az életben.
- És száműzzük a két királyság egész területéről is - mondta szigorúan a trónörökös.
- Fenséges uram, félre ne értse a szómat, de ehhez már törvényes ítélet kell - szólt Dalgarno, komoly tiszteletet mímelve -, márpedig semmi olyan törvényt nem ismerek, amely szerint ekkora büntetés terhe mellett feleségül kellene vennünk minden nőt, akivel valaha a bolondját járattuk. Talán majd jobban megértem, hogy is áll ez a dolog, ha őkegyelmessége, Buckingham herceg felvilágosítja róla.
- Aljas csirkefogó! - kiáltott fel erre a gőgös és hirtelen haragú udvaronc.
- Szégyen, gyalázat, uram! Így beszélni egy szegény fogollyal, méghozzá kedves atyai és királyi komád füle hallatára! - felelt vissza Lord Dalgarno. - No de már ideje véget vetni ennek a huzavonának. Átnéztem a megboldogult nemes Giovanni (igen, ha jól olvastam, nemes) tehát nemes Giovanni Pauletti genovai úriember, a Sansovino-ház egyik leszármazottja és Glenvarloch-házból származó, tehát nem kevésbé nemes Lady Maud Olifaunt leányának, Erminia Paulettinek ingóságairól és értékeiről készült lajstromot. Nos, bevallom, hogy én ezzel a nemes úrhölggyel csakugyan kapcsolatban álltam Spanyolhonban, néhány évvel ezelőtt, s bizonyos proelibatio matrimonii[142] is történt köztünk. Mi egyebet kíván még tőlem e komor gyülekezet?
- Hogy tedd jóvá durva és gonosz vétkedet, melyet a lady ellen elkövettél, azaz még ebben az órában oltárhoz vezesd őt - válaszolta a trónörökös.
- Megkövetem, fenséges uram - válaszolta Dalgarno -, ebbe még egy bizonyos agg grófnak is, aki apámnak nevezi magát, van némi beleszólása. Nincs mindenki engedelmes ősökkel megáldva. - Így szólván, arra merészkedett, hogy egy pillanatra a trón fölé fordította tekintetét, mintegy egyértelművé téve a célzást.
- Lord Huntinglennel mi magunk szólottunk - mondta a király -, felhatalmazott, hogy beleegyezésemet adjam a nevében.
- Sose mertem volna remélni, hogy ilyen előkelő proxaneta, azaz, a nép nyelvén szólva, szerzőasszony fog közbelépni az érdekemben - mondta Dalgarno, épp hogy el nem vigyorodva. - Szóval atyám beleegyezését adta. Pedig mielőtt Skóciából eljöttünk, azt szokta mondani, hogy a Huntinglen s a Glenvarloch vér még akkor is ellenségesen különválnék, ha kiontva egyazon tálba öntenék őket. Úgy látszik, öreg korára mégis kedve szottyant próbát tenni ezzel a kísérlettel.
- Lordom - szólalt meg Jakab király -, nem azért vagyunk itt, hogy bohóckodjál velünk; ki vele, egykettő, oltárhoz vezeted a ladyt most azonnal, sine mora,[143] itt a szomszédos kápolnában, vagy nem?
- Dehogynem, statim atque instanter[144] - válaszolta Lord Dalgarno -, úgy látom, nagy szüksége van rá a közjónak, hogy ezt megcselekedjem: gazdaggá kell lennem, hogy felséged párolgó pénzeit pótolhassam, s szép asszonyt kell szereznem, aki Buckingham herceg kedvére való.
A herceg felállt, elment a hosszú asztalnak addig a végéig, ahol Dalgarno állt, s fülébe suttogta: - Szép nénédet máris megszerezted nekem.
Ez a gúnyos megjegyzés megrendítette Lord Dalgarno magára erőszakolt nyugalmát. Összerándult, mintha vipera csípte volna. Hanem azért gyorsan erőt vett magán, mosolyogva farkasszemet nézett a herceggel, s bal keze mutatóujjával észrevétlenül kardja markolatára mutatott, úgy, hogy csak Buckingham herceg láthatta. A herceg még egyszer végigmérte, haragosan és megvetően, majd visszatért a helyére, de csak a király szavának engedelmeskedve, aki így szólt: - Ülj le, Steenie, ülj le, parancsolom, különben még összetörtök itt asztalt, széket.
- Sose tartson attól, felséges uram, türelmes vagyok én, mint a kezes bárány - szólt erre Lord Dalgarno -, s hogy megtarthassam, amit fogadok, egy szó nem sok, annyit se szólok többet felséged jelenlétében, kivéve azt a szöveget, amely az imádságos könyvnek a "hőn szeretettel" kezdődő és "rémülettel" végződő vidám fejezetében található, úgy, ahogy az iskolában bemagoltatták velem.
- Csökönyös gonosztevő vagy, Dalgarno, hajlíthatatlan a megátalkodottságodban - mondta a király -, ha én annak a leányzónak a helyében lennék, apám lelkére mondom, inkább Isten nevében elviselném annak szégyenét, hogy a szeretőd voltam, semhogy feleségedként még nagyobb bajba keverjem magam. De sebaj, nincs oka félelemre, mi ügyelünk a biztonságára... Nos, uraim, gyertek, nézzük meg ezt a malasztos menyegzőt. Felállt s elindult az ajtó felé, ezzel a többieknek is jelt adván az indulásra. Lord Dalgarno ott lépdelt köztük, de nem szólt egy árva szót sem senkihez, s őhozzá sem szólt senki, mégis olyan vidámnak és fesztelennek látszott, mint egy igazi vőlegény.
Egy kis oldalajtón jutottak be a kápolnába, amely közvetlen a király lakosztályaiból nyílt. Az oltár egyik oldalán Winchester püspöke állott teljes főpapi díszben, a másikon, Monna Paula karjára támaszkodva, holtsápadtan, félájultan a szégyentől és az izgalomtól, Lady Hermione, vagyis Erminia Pauletti. Lord Dalgarno mélyen meghajolt a lady előtt, de amint a trónörökös meglátta, mekkora rémülettel fogadja a menyasszony a vőlegényt, odament hozzá, s méltóságteljesen így szólt:
- Asszonyom, mielőtt teljességgel rábízza a sorsát erre az emberre, hadd mondjam meg, hogy beszédével az imént tökéletesen igazolta előttünk az ön becsületét, ami előző kapcsolatukat illeti. Gondolja meg, rábízza-e egész vagyonát és boldogságát olyasvalakire, aki érdemtelennek bizonyult bizalmára.
A lady csak nehezen bírt annyira erőt venni magán, hogy válaszolhasson: - Hála őfelsége jóságának - mondotta -, ő gondoskodott arról, hogy vagyonomból félretehessek egy keveset, annyit, amennyi szerény megélhetésemhez elég. A többit, azt hiszem, úgy használhatom fel a legjobban, ha visszavásárlom rajta jóhíremet, melytől megraboltak, s szabadságom, hogy holtomig békén, magányosan élhessek.
- A házassági szerződést szemünk előtt írták meg - szólt a király -, megfogalmazása felmenti a hölgyet házastársi kötelezettségei alól, és rendelkezik a házasfelek különéléséről. Kösd csak össze őket, püspök uram, hogy aztán egyszerre szétmehessenek, egyik jobbra, másik balra.
A püspök parancs szerint kinyitotta a könyvét, s felolvasta belőle a házassági szertartást. A menyasszony minden kérdésre csak feje és dereka meghajtásával válaszolt; a vőlegény viszont hetykén, határozottan felelgetett, minden szavát érteni lehetett, de mintha még itt is nyegleség, sőt megvetés érződött volna a hangján. Mikor a ceremóniának vége volt, Lord Dalgarno még egyszer odalépett a menyasszonyhoz, hogy üdvözölje, de mivel látta, hogy az riadtan hátrál előle, csak mélyen meghajolt. Aztán kiegyenesedett, s úgy húzta ki magát, mint aki tagjai erejét próbálgatja, de előkelően és kényszeredettség nélkül. - Ugrálhatnék örömömben - mondta -, hiába vertek rám béklyót, a béklyó aranyból van, így hát könnyű elviselni... Nos, úgy látom, minden szem ridegen tekint rám, ideje hát odébbállnom. Másutt vár a szerencse rám, nem Angliában. De azért szeretném tudni, hol helyezik el ezt a szépséges Lady Dalgarnót? Úgy tűnik, mintha illenék tudnom. Herceg uram háremébe küldik? Vagy ez az érdemes polgár, mint eddig, továbbra is...
- Tégy féket a piszkos nyelvedre! - szólalt meg ekkor az édesapja, Lord Huntinglen, aki az egész szertartás alatt ott állt a háttérben, s aki most egyszerre előlépett, karon fogta a ladyt, és szembefordult az alávaló férjjel. - Lady Dalgarno - folytatta -, házamban lakik majd fiam özvegyeként. Éppúgy özvegynek tekintem, mint ha becsületét vesztett férje immár nem lenne az élők sorában.
Lord Dalgarnón meglátszott, hogy apja váratlan megjelenése igen zavarba ejtette, és meghunyászkodva így válaszolt: - Uram, ha ön halálomat kívánja is, én nem fogom viszonozni bókját, noha az örököse vagyok. Azt hiszem - tette hozzá, miután úrrá lett azon az egyetlen komoly érzelmen, amelyet nem is bírt eltitkolni -, Izraelnek kevés elsőszülöttje mondhatja el ezt magáról igaz becsülettel. De mielőtt innét elmegyek, meggyőzöm még önt arról, hogy valódi hajtása vagyok annak a nemzetségnek, amelynek tagjai mindig híresek voltak arról, hogy minden sértést megbosszulnak.
- Csodálkozom, hogy felséged csak áll itt, és végighallgatja ezt az arcátlan beszédet - szólt Charles herceg. - Azt hinné az ember, éppen eleget hallgattuk pimasz gyalázkodását.
Jakab királyt azonban, mint igazi pletykakedvelőt, érdekelte a kibontakozó vita, és semmi kedve nem volt félbeszakítani, úgyhogy rászólt a fiára: - Pszt, Charles, csöndben légy... csak most az egyszer légy jó gyerek! Hallani akarom, mit mondhat még a szemtelen gazembere.
- Csak annyit, felséges uram - szólt Dalgarno -, hogy ennek a nőszemélynek nem a vagyonával vesztegettek meg, csupán ingóságai lajstromának egyetlenegy sorával, ha az nincs, bizony semmi sem bírhatott volna rá, hogy kezembe vegyem a kezét.
- Alighanem a summa totalis-t[145] érted ezen, fiam - mondta ekkor a király.
- Nem, uram - válaszolta Dalgarno -, bár a summa totalis, nem is nagyon rég, még igen fontos szempont lehetett egy bizonyos skót király szemében, rám azonban csekély hatást tett; egy dolog volt csak fontos ebben a lajstromban, egyetlen bejegyzés, amely kezembe adja az eszközt, hogy bosszút álljak a Glenvarloch családon, vagyis az a bejegyzés, amely tudtomra adja, hogy amikor ez a sápadt képű menyasszony kezembe nyomja a menyegzői fáklyát, tüzet ad a hatalmamba, amellyel porrá égethetem anyja házát.
- Ez hogy lehet? - szólt a király. - Mit beszél ez, Geordie?
- Uralkodóm - felelte Lord Dalgarno -, ez a jóindulatú polgár hölgyem vagyonának bizonyos részét, amely most már, hála az égnek, nem csupán az övé, hanem az enyém is, arra használta fel, hogy kifizesse a Glenvarloch birtokot terhelő jelzálogkölcsönt: ha ezt az összeget a határidő lejártáig, azaz holnap délig nem fizeti vissza senki, én leszek az ura annak a szép nemesi birtoknak, mely ez idáig azoké volt, akik évszázadok óta halálos vetélytársuknak tekintettek minket.
- Igaz ez? - kérdezte a király.
- Sajnos igaz, felséges úr - válaszolta a polgár. - Mivel a pénzt Lady Hermione fizette ki az eredeti hitelezőnek, a birtokjogot át kellett ruháznom őrá, s vele természetesen a férjére is, másképp nem járhattam el, így kívánta az üzleti becsület.
- Hát a mi adománylevelünk - szólt a király -, tudod, amit a kincstárunknak küldtünk, hátha avval lehetne segíteni a dolgon?
- Nem, uram, sajnos elvesztette vagy elkótyavetyélte. Nem sikerült felhajtanom. Boldogtalan fiú!
- No, szép kis história! - mondta a király, nyugtalanul föl-alá sétálva, miközben idegesen cibálta kabátja és nadrágja szalagjait. - Szóval most már csak úgy segíthetünk rajta, ha kétszer annyit fizetünk, mint amennyivel tartoztunk neki, holott a kincstár mostani állapotában egyszer is alig tudjuk kifizetni.
- Értékes hírt közölt velünk, felséges uram - szólt erre Lord Dalgarno -, de ígérem, nem fogok vele visszaélni.
- Ne is - szólalt meg a lord apja -, ha már gazemberré kellett lenned, légy bátor gazember, és fegyverrel vedd meg aljas bosszúd, ne uzsorás eszközökkel.
- Csak egy szóra, apámuram - szólt Lord Dalgarno -, bosszúm legbiztosabb eszköze a toll és a tinta; és én a jogász által teleírt birkabőrrel több földet szerzek, mint apám a birkacsont markolatú Andrea Ferrarával. Hanem, amint mondtam, nem élek vissza jogommal. Holnap még a városban maradok, a Covent-Garden környékén, ha bárki hajlandó délig megváltani a Glenvarloch-birtokot, annál jobb Lord Glenvarlochnak, ha senki sem akad, holnapután lóhalálában északnak indulok, s birtokba veszem jogos tulajdonom.
- Apád átkát viszed magaddal, korcs féreg! - kiáltotta Lord Huntinglen.
- S a királyét, aki pater patriale[146] - szólt Jakab.
- Bízom benne, hogy egyiket sem lesz nehéz elviselnem - felelte Lord Dalgarno, s jobbra-balra meghajolva, mindenkit köszöntve eltávozott. A jelenlevőket ugyancsak nyomasztotta, sőt, mondhatni, megfélemlítette gonoszsága és arcátlansága, alig is jutottak lélegzethez, míg meg nem szabadultak terhes jelenlététől. Lord Huntinglen, újdonsült menye lelki nyugalma érdekében, karját karjába öltve, vele távozott; a király pedig, titkos tanácsosaival egyetemben (akiket még ekkor sem bocsátott útjukra), visszatért tanácstermébe, bár késő volt már, s szokatlan idő a tanácskozásra. A király Heriotnak is megparancsolta, hogy tartson velük, de nem mondta, miért.
Harmincharmadik fejezet
...Gyere velem
A sátraink közt hallgatózni...
(SHAKESPEARE: III. RICHÁRD,
V. felv. 3. sz. (Vas István fordítása)
Jakab király alig ült le nagy székébe a tanácskozó asztal mellé, máris izgett-mozgott, fészkelődött, továbbá sűrűn harákolt, elővette zsebkendőjét, az orrát fújta, egyszóval nem egy jelét adta annak, hogy hosszú beszédnek fohászkodik neki. A tanácsurak illendőképp össze is szedték figyelmüket, hogy megérthessék, amit mond. Károly herceg, aki éppoly fontosnak tartotta az illemet, mint amennyire apja elhanyagolta, merev tisztelettel figyelt a királyra, a gőgös kegyenc viszont, aki tudta, hogy apa és fiú szívét egyaránt kezében tartja, könnyedén hátradőlt ültében, s azt is érzékeltette, hogy ez csak külsőség, udvariasság, nem pedig lelkiismeretes kötelességteljesítés.
- Úgy hiszem, uraim - szólt az uralkodó -, egyiktek-másiktok joggal gondolhatja, hogy itt lenne az ideje enni is valamit, és megkérdezni a komédiában szereplő rabszolgától: "Quid de symbolo?"[147] Hanem, uraim, a mi kenyerünk az igazságtevés; és ezért most kérünk benneteket, szedjétek össze minden bölcsességteket, s vegyétek fontolóra a boldogtalan ifjú Lord Glenvarloch ügyét, valamint azt, hogy méltóságunk és becsületünk csorbítása nélkül mit tehetnénk az érdekében.
- Csodálkozom, hogy felséged, aki oly híres a bölcsességéről, felteszi ezt a kérdést - szólt a herceg -, nyilvánvaló, hogy ez a Lord Dalgarno olyan arcátlan gazfickó, amilyen nincs még egy a föld színén, s ebből az is következik, hogy ha Lord Glenvarloch átdöfte volna a kardjával, azzal csak jót tett volna, mert legalább egy sehonnai bitanggal, aki máris túl sokáig élt, kevesebb volna közöttünk. Úgy gondolom, Lord Glenvarlochot nagy sérelem érte, és sajnálom, hogy mivel hallgattam az álnok cselszövő beszédeire, magam sem vagyok benne ártatlan.
- Steenie... akarom mondani, Lord Buckingham, úgy beszélsz, mint egy gyerek - válaszolta a király -, mint aki nem tanult logikát; hiszen tudjuk, hogy bármely cselekedet quo ad hominem, azaz azon személyt tekintve, aki ellen elkövették, ártalmatlan, sőt erkölcsös is lehet, de quo ad locum, a tett helyét tekintve, mégis káros és vétkes mindazonáltal, mint ahogy egyáltalán nem ütközik a törvénybe, ha valaki egy kocsmában táncot jár, de igenis törvénybe ütközik, ha inter parietes ecclesiae[148] cselekszi. Így tehát, noha meglehet, jót cselekedett volna a tettes, aki Lord Dalgarnót, amilyennek ma mutatkozott, bárhol másutt leszúrta volna, ám mivel a királyi udvar területén emelt rá kardot, cselekedete a törvény hatálya alá esik. Ugyanis, uraim, tisztesség ne essék szólván, de a Palotát sértő vívás elleni rendelkezésből nem sok hasznunk lenne, ha azon a címen, hogy a megszúrt vagy ledöfött személy gazember volt, ki lehetne játszani ezt a rendelkezést. Nagy kár és nagy szégyen, szent igaz, de az egész keresztyénségben nem tudok olyan udvarról, amelyben ne lennének gazemberek, s ha ezek kiirtására szabad volna megtörni a rendet, már az előszobánkban is csatabárdokkal csépelnék egymást.
- Felséged okfejtését áthatja közismert bölcsessége - válaszolta Károly herceg -, a királyi palotát és környékét szentnek, sérthetetlennek kell tekinteni, akárcsak a király személyét magát, akit még a kegyetlen barbárok is tisztelnek, mivel csak egy fokkal tartják őket isteneiknél alábbvalónak. De felséged szabadon alkalmazhatja vagy elvetheti a törvényeket, és ha fontolóra véve ennek a heves ifjú nemesnek az esetét, úgy találja jónak, akkor felségednek hatalmában áll megkegyelmezni neki.
- Rem acu tetigisti, Carole, mi puerule[149] - válaszolta a király -, mert tudjátok meg, uraim, hogy egy okos csel és ügyességünk segítségével mindenestül kiismertük ennek az ifjú Lord Glenvarlochnak a lelkét. Alighanem akad köztetek olyan, aki még emlékezik, miként derítettük fel Lady Lake különös esetét, hogyan vallottak szégyent azzal a mesével, hogy valaki bujkált a kárpit mögött.[150] Ez arra ösztönzött, hogy most is kisüssek valami okosat, törtem a fejem, és egyszer csak eszembe jutott Dionüsziosz, Szürakúzai királya, akit a történészek Τύραννος-nak neveznek, ami görög nyelven nem annyit tesz, mint a miénken, azaz vad, erőszakos trónbitorlót, hanem valóságosan uralkodó királyt, aki csak egy szemernyit keményebb kézzel kormányoz, mint más törvényes monarchák, akiket a régiek Bασιλευς-nek híttak... Mármost ez a Szürakúzai Dionüsziosz, ügyes építőmesterekkel, egy sutot építtetett... no, püspök uram, hát azt tudod-e, hogy az mi?
- Valami katedrálisféle, gondolom - felelte a püspök.
- Fenét katedrális!... bocsásson meg, kegyelmes uram, hogy káromkodom... de hát egyáltalán nem katedrális, hanem kémlelőfülke, amit a király sutjának vagy másképpen a fülének neveztek, ahol észrevétlen elüldögélhetett, és kihallgathatta a foglyait. Mármost, uraim, én ennek a Dionüsziosznak a mintájára, akit példaképnek tekintettem, annál is inkább, mert nagy nyelvtudós is volt őkegyelme, olyan grammatikai iskola feje, amelynek ezért még az ő eltávozta után is jó híre-neve volt (bár azt is mondják, hogy nem ő volt a grammatikus, hanem a fia, akit ugyanúgy hívtak, Dionüsziosznak); szóval én is csináltattam egy sutot ide a Towerba (inkább gyóntatófülke az, püspök uram, de katedrálisnak sehogyan se mondhatnám), ez a fülke pedig a parancsnok társalgójából nyílik. Szép csöndesen meghúzódhatunk benne, és kihallgathatjuk, mit beszélnek azok, akiket valamilyen államellenes vétségért zártak be oda, valósággal a szívük titkait fürkészhetjük ki, úgy ám!
A trónörökös erre titokban összenézett a herceggel, tekintetében felháborodás és undor tükröződött. Buckingham mintha vállat vont volna, de épp csak éreztette a vállrándítás mozdulatát, úgyhogy a királyi hercegen kívül senki sem vehette észre.
- Uraim, tudjátok, mekkora hűhó és ijedelem volt ma a vadászaton (bizony, amíg csak nem alszom rá egy jóízűt, ki se áll a lábamból a reszketés), alighogy az megvolt, hát elejbém hoznak egy csinos képű kis apródot, akit a Vadaskertben fogtak el. Igencsak intettek rá bennünket, nehogy négyszemközt hallgassuk ki, de mivelhogy a mi két királyságunkért mindig szívesen kockáztatjuk az életünket, szigorú parancsot adtunk rá, hogy mindenki tűnjön a szemünk elől, annál is inkább, mivel erősen gyanítottuk, hogy ez a legényke nem is legény, hanem leány. Nos, uraim, azt hiszem, nemigen vagytok rólunk olyan véleménnyel, hogy efféle dolgokban a szemünk élessége a saséval vetekedhetnék; de istennek hála, noha megöregedtünk, annyira azért mi is csak eligazodunk a kópéságban, amennyire az illem és a tisztesség megengedi. Nos tehát, uraim, mi ezt a férfiruhát öltött leányzót kihallgattuk, éspedig (nem dicsekszem, úgy volt, ahogy mondom), nagy alapossággal és igen sikeresen. Először ugyan nem akart vallani, azt mondta, csak azért bújt nadrágba, hogy elkísérje és bátorítsa azt a hölgyet, aki Lady Hermione kérvényét hozta, de amikor anguist gyanítván in herba,[151] egyenest Glenvarlochides felől kérdeztük, szégyenében és szemérmességében reszketve megvallotta iránta való szép szerelmét, olyan érzékenyen, hogy mi magunk is alig tudtuk lenyelni a könnyeinket. Továbbá elénk adta mindazon hamis praktikákat is, amelyeket ez a Dalgarno Lord Glenvarlochides ellen elkövetett, hogy ő csalta magával rossz hírű mulatóhelyekre, és a jóbarátság ördögi leple alatt helytelen tanáccsal traktálta, úgyhogy aztán ez a szegény jámbor csupa olyast művelt, amivel rossz hírbe keverte magát, és minket is megharagított. De akármilyen szépen beszélt is a kislány, azér nem akartunk bizonyíték nélkül hitelt adni a történetének, inkább úgy gondoltuk, hogy jobb lesz egy próbát tenni ezzel az alkotmánnyal, amit épp ilyen alkalmakra eszeltünk ki. Így hát, amilyen gyorsan csak bírtunk, a Towerba igyekeztünk, és beültünk fülelni Glenvarlochides zárkája mögé, miután ezt a kis apródot meg összecsuktuk vele, mivel úgy gondoltuk, hogy ha csakugyan szövetkeztek ellenünk, azt előbb-utóbb megtudjuk a beszédükből. Aztán mit gondoltok, uraim, mit láttam? Semmi olyasmit, Steenie, amiért el kellene fordulnod nevetni, mert bizony nem tudom, hogy te is olyan bölcsen, meggondoltan, keresztyén emberhez méltón viselkedtél volna-e, mint az a szegény fiú. Hozzád képest szent életű szerzetes az... Aztán, hogy még jobban próbára tegyük a türelmét, rászabadítottunk egy udvari embert meg egy polgárt, azaz Sir Mungo Malagrowthert, és hű szolgánkat, George Heriotot, aki itt áll mellettünk. Hű, hogy ezek ketten hogy megtáncoltatták... igaz, minket se igen kíméltek ám. Emlékszel, Geordie, mit mondtál a feleségekről meg az ágyasokról? Na, ne félj, nem haragszom, de nem is haragudhatok, hiszen olyasmiről van szó, ami éppen nem öregbítette Salamon jó hírét-nevét, nekünk tehát dicsőségünkre válik, hogy emiatt se szólhat meg senki. Hanem, lordjaim, mirólunk ez a szegény ember egy rossz szót se ejtett egész idő alatt, pedig gyermekember még, sok keserves kínlódása között se, még a rossz példa hatására se... ezért, meg mivel amúgy is örülünk, hogy bölcs tanácsotokkal egyetérthetünk, Lord Glenvarlochról úgy ítélünk, hogy igen erősen felingerelve, jogos indulatában helytelenkedett, és ezért teljes kegyelemben részesítjük.
- Szeretném - szólt Károly királyi herceg -, ha felséged egyetértene velem abban, hogy magas méltóságával nemigen egyeztethető össze, hogy gyakorta lépjen erre az útra.
- Sosem teszem még egyszer, Charles gyerek, erre neked is vagy akárkinek királyi szavamat adom. Nemhiába mondják, hogy nem jó kihallgatni, amit az ember háta mögött beszélnek: úgy éljek, a fülem is zúgott bele, amiket az én búvalbélelt Sir Mungóm összehordott ellenünk. Szűkmarkúnak nevezett minket, szűkmarkúnak. No, Steenie-m te aztán megcáfolhatod ezt, nem igaz? Csak az irigység beszél a vén megrokkant bűnösből, mert egy arany se akad a markában, ha a zsebébe nyúl, igaz, hogy ujja sincsen neki, amivel megmarkolhatná, ha lenne. - A király olyan szellemesnek érezte a saját tréfáját, hogy már csak azon kuncogott, és Sir Mungo neveletlenségéről egészen megfeledkezett, csak később célzott rá még egyszer, mondván: - Bos in linguam[152] köll adni a vén kujtorgónak, hogy tartsa a száját, mert különben még rossz hírünket költi az egész világban... Most pedig, uraim, rögvest írjuk meg Lord Glenvarloch fölmentő levelét, s engedjük szabadon, mivel pedig szegénynek a birtoka is az ebek harmincadjára jutott, azt is fontolóra köll majd még venni, milyen juttatásban részesítsük, mert megérdemli. Elbocsátlak, uraim, már inkább vacsorára, mind ebédre, annyira elhúzódott ez a dolog, és kívánok hozzá jó étvágyat mindenkinek. Károly gyerek, Steenie, ti ketten maradjatok velem, míg le nem heveredem szunnyadni. Püspök uram, te is maradj itt az asztali áldást elmondani. Geordie Heriot, hozzád is lenne még egy-két szavam.
Azzal őfelsége először is félrevonta a polgárt egy sarokba, míg a titkos tanácsosok, azt a hármat kivéve, akiknek maradást parancsolt, sorra meghajoltak királyuk előtt, s elmentek, egyik a másik után. - Geordie, hűséges szógám - szólalt meg a király, újfent nyugtalanul rángatva ruhája gombjait és szalagjait -, most láthatod, hogy a magunk jószántából, bölcsességünkhöz és igazságérzetünkhöz híven megtettük azt, amire az az égimeszelő, Monipliesnak hívják, ha jó tudom, súlyos pénzekkel akart minket rávenni, és amit mi elutasítottunk, mert koronás királyok vagyunk, és nem áruljuk pénzen se az igazságot, se a kegyelmet. Mit gondolsz most már, kedves szolgám, mi következik ebből?
- Hát, hogy Lord Glenvarlochot szabadon bocsátják, s visszanyeri felséged jóakaratát és támogatását - szólt Heriot.
- Annyit én is tudok - szólt nyűgösen a király. - Sehogy se fog ma az eszed. Úgy értem, mit gondoljon az esetről a Moniplies koma?
- Bizonnyal azt, hogy felséged jó és kegyelmes uralkodó - válaszolta Heriot.
- Hát bizony köll is, hogy türelmesek és kegyelmesek legyünk - mondta a király -, ha csupa ilyen fafejűvel vagyunk megáldva, akik meg nem értik, mit akarunk, ha csak jó gorombán ki nem mondjuk. Tehát kérlek, beszélj Moniplies fiunkkal, add tudtára, hogy mit tettünk érte a magunk szabad jóakaratából, azért, akinek a sorsát annyira a szívén viselte (Lord Glenvarlochot értem), mert ugye semmit nem fogadtunk el érte abból, amit felajánlott. Tehát ezek után a te kötelességed, Geordie, hogy megkérdezzed, mit gondol, szép és illő dolog lenne-e, ha most azonnal ki akarná vasalni belőlünk azt a nyomorult két-háromszáz fontot, amiért a koronaékszereket zálogba csapni kényszerültünk? Különben is, Geordie, megkérdezhetsz akárkit, mindenki azt mondaná neked is, hogy akkor vagy jó honpolgár, ha akkor se fizetsz neki, ha kéri, hiszen mind megkapta, amit a pénzéért kapni akart, meg aztán, ő mostanában bővében van az aranynak, mi viszont nagyon is szűkében vagyunk.
George Heriot egy mukkot sem szólt erre, csak mintegy gondolatban sóhajtott föl. "Jaj, kedves gazdám - gondolta -, kedves jó gazdám! Hát már örökre arra vagy ítélve, hogy soha egyetlen nemes, királyi tetted se legyen, amelyet utólag se maszatolna be a piszkos, kicsinyes önzés?"
De a király nemigen elmélkedett azon, mit gondolhat Csingilingi Geordie, hanem bizalmaskodva belekapaszkodott hátul a gallérjába, s imigyen szólt: - Úgy, most elmehetsz, tudod már, mit szeretnék. Bölcs ember vagy, rád bízzuk, hogy intézzed, de tartsd eszedben, hogy mostanság igen-igen szűken állunk.
- No, gyerekeim - fordult az ottmaradottakhoz -, mit bámultok egymásra? Mivel lepjen meg benneteket kedves öregapátok?
- Csak egyet kérünk, felséges uram - válaszolta a trónörökös -, éspedig azt, hogy minél hamarabb falaztassa be azt a hallgatózófülkét a Towerban... megengedhetetlen, hogy a foglyok ellen saját panaszszavuk tanúskodjék.
- A sutot? Befalaztassam a sutomat? Hiszen jól van, nem is bánom, jobb, ha az ember nem hallja a tulajdon fülével, mit beszélnek a háta mögött. Csak rakasd be jó erősen, ki se lehessen bontani, egy napot se várjál vele, úgyis csak egy órát kucorogtunk benne, de máris sajog belé a hátunk. Jól van. Aztán hadd lássuk most már, édes fiaim, mit ér a szakács.
Harmincnegyedik fejezet
Egy fiskálishoz ment a lovag,
S kért tőle jogászi tanácsokat;
És lelte őt a pultja megett,
Hová könyvet, pénzt halomba kitett,
Hogy ezt látván az ügyfelek,
A rosszért jól fizessenek.
(HUDBIRAS)
A kedves olvasó alighanem emlékszik még egy bizonyos sima hajú, mézesmázos beszédű, mindig kanavászban járó skót írnokra, akit történetünk elején úgy ismert meg, mint George Heriot pártfogoltját. Most újra felkeressük: sok minden változott azóta a háza táján. A kis sötét zug helyett már tekintélyes irodája van, kanavász helyett fekete bársony az öltözete, s bár e díszes öltöny viselője az előkelő klienst továbbra is alázatos udvariassággal fogadja, mindenki másnak már bátran a szeme közé néz, mint az olyan ember, aki érzi, hogy tele a pénztárcája. Nem sok idő kellett ehhez a nagy változáshoz; az, akivel történt, bizony még nem is szokta meg, bár nem esett nehezére, és napról napra kevésbé riadozott tőle. Új gazdagságáról tanúskodó egyéb becses ingóságai között volt az asztalon egy David Ramsay-féle óra is, melyre az írnok gyakorta felpillantott, járását figyelve, s ki-kiküldte azt a fiút, akit újabban íródeákként alkalmazott, nézze meg, ugyanannyit mutat-e a Szent Dunstan órája is.
Az írnok meglehetősen izgatottnak látszott. A pénzes ládikából elővett egy köteg írást, egyes cikkelyeket újra és újra figyelmesen átolvasott; aztán így töprengett magában: "Nem, itt nincs semmi törvényes kibúvó... semmiféle hátsó kiskapu... ha nem váltják vissza a Glenvarloch birtokot, mire delet üt az óra, Lord Dalgarno ölébe hull, ez olyan biztos, mint ahogy itt ülök. Furcsa, hogy végül is szembe mert fordulni hatalmas pártfogójával, Buckingham herceggel, és most magának szerzi meg a nagy földbirtokot, amelynek a megszerzésével folyvást őt biztatgatta. Nem játszhatnék én is, Andrew Skurliewhitter, valami hasonlót ővele? Igaz, a pártfogóm... ugyanúgy, mint neki Buckingham volt; de azután már nem sok ideje lesz velem bajlódni, hiszen Skóciába megy. Csak örülhetek ennek; gyűlölöm és félek tőle. Túlságosan sok titkomat ismeri, és én is túlságosan sok titkát őneki. De azért nem... nem érdemes ilyesmivel próbálkozni, nekem most nincs módomban kijátszanom őt. Hány az óra, Willie?
- Most ütötte el a tizenegyet, uram.
- Jól van, fiam, akkor eridj ki az előszobába, és dolgozzál - szólt rá az írnok. - Mi lehet a további teendő? A becsületes munkát, amit a vén gróf ad, elvesztem, annyi szent, és ami még rosszabb, a fia praktikáiból is kimaradok. Az öreg Heriot meg mindent maga gondol ki, rám csak a szövegezést hagyja... A whitefriarsi üzlet meg, phű, kutya teremtette, zsíros volt, de kezdettől fogva nyaktörő vállalkozás... Miről is jutott ez most az eszembe? Alig bírom el a tollat... Ha valaki meglátna ebben az állapotban!... Willie - szólt ki a legénynek -, hozz csak ide egy pohár pálinkát! Így ni. Most már jöjjön akár az ördög, azzal is szembenézek.
Utóbbi szavait elég hangosan mondta, mégpedig az ajtó közelében, az ajtó pedig egy szempillantás múlva felpattant, s a keretében ott állt Richie Moniplies, két úriember társaságában, valamint két hordárral, akik nagy pénzes zacskókat cipeltek. - Na, Skurliewhitter uram - szólt Richie -, ha valóban olyan napja van, hogy az ördöggel is szembenevetne, akkor azt hiszem, egy-két zsák pénznek még úgy se fordít hátat, hiszen Sátán és Mammón édes egytestvérek, igaz-e? - Míg ezt mondta, a hordárok bevitték a pénzes zsákokat az irodába, s letették a padlóra.
- Én... én... - nyökögte az írnok elképedten -, én igazán nem tudom, uram, hogy értsem, amit mondott.
- Hát csak úgy, hogy meghoztam Lord Glenvarloch adósságát, és ezzel ki van egyenlítve a zálogkölcsön, amely családi birtokát terhelte. Itt vagyunk mind a hárman idejében, én a pénzt hozom, Reginald Lowestoffe uram, meg ez a másik úr pedig hitelesen tanúsítják, hogy a fizetés annak rendje-módja szerint megtörtént.
- Én... én úgy érzem - dadogta az írnok -, ez a határidő már lejárt, egyszóval, későn jöttek.
- Megbocsásson, írnok úr - mondta Lowestoffe -, de ne járassa velünk a bolondját, délig a város minden órája szerint még háromnegyed óra van hátra.
- Csakhogy nekem meg köll ám számolni, meg is mérni az aranyakat egyenként, nem könnyebb-e egyik-másik a kelleténél - mondta Andrew.
- Számolja csak, számolja kedvére, írnok uram - felelt vissza Lowestoffe. - Mi már egyenként ellenőriztük minden zsák tartalmát, rajta van a pecsétünk. Itt van mind, összesen húsz kis zsák, mindegyikben háromszáz sárgacsikó, mi ketten ezennel tanúsítjuk is, hogy egyetlen garas híja sincsen.
- Barátaim - szólt az írnok -, ez az óvadék most már egy hatalmas úr tulajdonában van. Kérlek benneteket, mérsékeljétek a sietségteket, s engedjétek meg, hogy ide hívassam Lord Dalgarnót... vagy nem is, inkább magam szaladok érte.
Így szólván, már fogta is a kalapját; de Lowestoffe rákiáltott: - Moniplies barátom, őrizd az ajtót, ne hagyd elszaladni. Barátunk csak az időt húzza... Vagyis, Andrew, hogy ne szaporítsuk tovább a szót, felőlünk hívasd akár Belzebubot, akinél tudtommal nincs hatalmasabb uraság az ismerőseim között, de ettől a perctől fogva nem mozdulsz innét, amíg vissza nem utasítod, vagy el nem fogadod a törvényesen felajánlott váltságpénzt. Itt van az utolsó garasig, fogadd el, vagy küldd vissza, de adj róla írást. Annyi jogot én is tudok, hogy Britanniában nincs az az úr, aki a törvény fölött állana; ha többet nem is, ennyit megtanultam a Temple-ben. Azért jól vigyázz, Skurliewhitter uram, hogy a törvénnyel ne packázz, ha nem akarod, hogy egy hüvelykkel megrövidüljön az a hosszú füled.
- Uraim, ha erőszakkal fenyegetőztök, annak természetesen nincs módomban ellenszegülni.
- Dehogyis fenyegetőzünk... egy szóval sem fenyegetőzünk - szólt Lowestoffe -, csak figyelmeztetünk, kedves Andrew, baráti jószándékból: mert én Alsatiában is láttalak ám.
Az írnok erre szó nélkül leült az íróasztalához, s megírta a pénz átvételéről a szükséges elismervényt.
- Lowestoffe uram, a te kezeskedésedre elveszem én a pénzt, de remélem, nem felejted el, hogy se meg nem mértem, se meg nem számoltam csupa udvariasságból... ha híja lesz, ráfizetek.
- Vess neki egy aranyat, Richie - szólt a jurátus -, aztán fogd ezeket az írásokat, és menjünk ebédelni, úgyis tudod már, hová.
- Ha enyém volna a választás - szólt Richie -, én bizony nem mennék abba a kutya mulatóba, de hát azt akarom, hogy most az egyszer meglegyen a kedvetek, menjünk hát, ahova akartok.
- Beaujeu fogadójába - mondta az egyik jurátus.
- Beaujeu-höz - mondta a másik -, az az egyetlen hely Londonban, ahol finom bort, fürge pincért, változatos étkeket találni, és...
- És borsos árakat - szólt Richie Moniplies. - De, amint mondtam, uraim, rendelkezzetek velem tetszésetek szerint, miután ilyen jó szívvel segítségemre voltatok ebben a kis üzleti ügyben, holott semmi egyéni érdek nem ösztönzött benneteket, legföljebb ha egy kis barátságos ünneplés reménye.
Ez utóbbit már az utcán mondta, ahol is egyszerre összefutottak Lord Dalgarnóval. Látszott rajta, hogy siet, Lowestoffe uram üdvözlésére épp csak megbökte a kalapját, amit a jurátus valami hasonló hányaveti köszöntéssel viszonzott, Richie Monipliest azonban a lord egy parancsoló mozdulattal megállította, aminek Moniplies, ha sértve is érezte magát, a hosszú megszokás folytán mégis engedelmeskedett.
- Fiam, kinek a kíséretéhez tartozol mostanában? - kérdezte a nemesúr.
- Akit épp hazakísérek - válaszolta Moniplies.
- Ne csűrd-csavard a szót, zsivány! Azt kérdeztem, Nigel Olifaunt szolgálatában állsz-e még mindig? - kérdezte Dalgarno.
- Barátja vagyok a nemes lordnak - válaszolta méltóságteljesen Moniplies.
- Meghiszem azt - felelte Lord Dalgarno. - Lord Glenvarloch csakugyan olyan mélyre süllyedt, hogy lakájok a barátai... De nem bánom, ide hallgass... nem kicsinyeskedem: ha most is az még, aki akkor volt, mikor utoljára találkoztunk, ha nem változott meg semmi tekintetben, mondd meg neki, hogy holnap délután négy órakor az enfieldi réten találkozunk, a kíséretemtől nem kell tartania, mert azok java részét Barnet felé küldöm, északnak. Úgy tervezem, hogy kényelmes ügetésben haladok át az erdőn, és a camleti ároknál megállok egy kis időre... ismeri azt a helyet; ha a lord nem alsatiai szájhős, hanem becsületes nemes ember, akkor azt a helyet céljához alkalmasabbnak tarthatja, mint a Királyi Parkot. Úgy hallottam, már kiszabadult, vagy legalábbis hamarosan kiengedik. Ha ott nem sikerül velem találkoznia, keressen meg Skóciában, miután birtokba vettem apja kastélyát és földjeit.
- Hm! - dünnyögte Richie. - Két ember köll ám ahhoz a vásárhoz.
Kicsit törte a fejét, hogy kieszeljen valami tréfát, amivel megcsipkedheti Lord Dalgarnót, tudtára adván, hogy keresztülhúzta számításait, de amint meglátta az ifjú nemes ijesztő, eszelős tekintetét, csak így válaszolt:
- Isten óvja lordságodat új birtokában, ha csakugyan hozzájut. Átadom az üzenetét őlordságának... - "Azazhogy, tette hozzá magában, tőlem ugyan egy szót sem hall felőle. Nem vagyok én olyan legény, hogy veszedelembe sodorjam, semmiért."
Lord Dalgarno egy pillanatra jól a szeme közé nézett Richie-nek, mert nem tudta, mire vélje hangjának gúnyos élét, amelyen Richie félelme ellenére sem tudott úrrá lenni: de azután csak intett neki, hogy mehet. Míg a három legény el nem tűnt a szeme elől, lassan továbbsétált, aztán sarkon fordult, s nagy sebbel-lobbal visszament az írnok ajtajához, amelyet útközben már elhagyott, kopogtatott rajta, és belépett.
Amikor Lord Dalgarno belépett, a pénzes zsákok még ott sorakoztak szép rendben a törvény embere előtt, és Lord Dalgarno élénk figyelmét természetesen nem kerülte el az sem, hogy Skuliewhitter megijedt, és zavarba jött az ő érkezésére.
- Nocsak - szólt -, megnémultál? Egy mézesmázos bókod sincs boldog esküvőm alkalmából? Egy filozofikus szavad sincs, amellyel a királyi udvarnál való kegyvesztettségemért vigasztalnál? Vagy tán, mint előre felszarvazott férjnek és bukott kegyencnek, a Gorgó-fej jegyeit viseli az arcom, a turbatae Palladis arma-t,[153] ahogy a felséges mondaná?
- Igen örvendek, uram... azaz őszintén sajnálom... - felelte az írnok minden ízében remegve, mert Lord Dalgarno felfűtött lelkiállapotát észlelvén, még inkább megrémült attól, amit közölnie kell vele.
- Örülsz és sajnálod? - szólt erre Lord Dalgarno. - Egy szájjal fújsz hideget és meleget? Ide süss, te krajcáros tolvaj, ha azon sajnálkozol, hogy felszarvazott férj vagyok, jegyezd meg egyszer s mindenkorra, zsivány, hogy csakis én magam szarvaztam fel saját magamat: amilyen holtsápadt az a kedves lady, nem volt annak rajtam kívül más eltévelyedése. Sose félj te attól, hogyan viselem el az agancsaimat, ezüsttel futtatom, arannyal szalajtom, van hozzá pénzem; ami pedig a kegyvesztettségemet illeti, nos, azt is megédesíti a bosszú. Ó, bosszú, bosszú, most üt a te boldog órád.
Szent Dunstan templomának harangjai ekkor, mintegy vezényszóra, csakugyan elkongatták a delet. - Szépen csengtek, jó harangok! - szólt Lord Dalgarno diadalmasan. - Ezek a harangütések zúzzák össze a Glenvarloch lordságot egyszer és mindenkorra. Csak a kardom is olyan pontosan találjon holnap, mint ahogy a ti nyelvetek forog! Akkor a szegény kifosztott lordocskának nemigen lesz módjában megsiratni, amit ma szapora szóval elpöröltetek tőle. Ide az iratokkal! Add ide, ha mondom, te semmirekellő! Holnap útra kelek északnak, nem érted? Délután négykor már a camleti ároknál kell lennem, az enfieldi réten. Kíséretem zömét pedig útnak indítom még ma este. Hát ide azokkal az irományokkal, mert...
- Lordom, a Glenvarloch-féle jelzálogkölcsön iratai... az iratok... hm... nincsenek nálam.
- Nincsenek nálad? - visszhangozta Lord Dalgarno. - Tán már a szállásomra küldted őket, te gazfickó? Nem megmondtam, hogy értük jövök? Mit mutogatsz erre a halom pénzre? Kit öltél meg érte? Mert becsületes úton nem juthattál hozzá ennyihez.
- Lordságod tudhatja - válaszolta az írnok, nagy zavarban. - Ez a pénz lordságodé. Ez... ez...
- Csak nem a Glenvarloch birtok váltsága? - szólt Dalgarno. - Ne merd nekem azt mondani, mert kirázom nyomorult testedből azt az akadékoskodó lelket! - Így szólván galléron ragadta az írnokot, és úgy megrázta a szerencsétlent, hogy a gallér leszakadt köpenyéről.
- Uram, ha nem hagyja abba, segítségért kiáltok - szólt vacogva a gyáva írnok, mert e pillanatban semmi mást nem érzett, mint rettentő halálfélelmet -, a törvény műve, uram, nem az enyém. Mit tehettem volna?
- Még kérdezed? Te átkozott nyivákoló féreg, hol hagytad ezer cselfogásod, hamis esküid, számtalan hazugságod? Vagy tán azt képzeled magadról, olyan nagy úr lettél, hogy ha az én javamról van szó, már nem is alkalmazod őket? Hazudnod kellett volna, lehazudnod a napot is az égről, hangosabban esküdöznöd, mint ha igazad lenne! Minden jobb lett volna neked, nyomorult, mint hogy akadályozz a bosszúmban! De ide hallgass - folytatta -, tudod, hogy annyi gazságodat tudom, amennyiért bízvást felmagasztalnak. Csak egy sort kell írnom a főbírónak, és véged.
- Uram, mit kíván tőlem? - szólt az írnok. - Mindent megteszek, ami a tudományomból s a törvények csűrése-csavarásából telik.
- Igen? No, végre megjött az eszed! Ajánlom is, különben nem állok jót az életedért - mondta a lord -, s emlékezz vissza rá, hogy szokásom-e az üres fenyegetőzés. Akkor vigyázz arra az átkozott pénzre, és... Nem, dehogy - folytatta -, nem bízhatom meg benned; azonnal küldd el a szállásomra. Ezzel együtt megyek Skóciába, nagy ügyetlenséget kell ahhoz elkövetnem, hogy meg ne védjem tulajdonomat: a Glenvarloch birtokot jogos tulajdonosával szemben; épp azzal a fegyverrel, amellyel ő látott el. Szóval, kész vagy engem szolgálni? - Az írnok nem szólt, de lelkesen bólogatott.
- Akkor jól jegyezd meg: a határidő lejárta után térítettek, megértetted?... Gondoskodj megbízható emlékezetű tanúkról is, akik ezt eskü alatt vallják.
- Sőt, uram, többet mondok - szólt Andrew megélénkülve -, azt mondom, Lord Glenvarloch küldöttei fenyegetőztek, kardot vontak rám, az életemre törtek... Tán azt gondolja lordságod, oly háládatlan vagyok, hogy eltűrtem volna lordságod megkárosítását, ha nem szegezik nyakamnak a kést?
- Elég - felelte Dalgarno -, remek legény vagy, jobb nem is kell... Csak tarts ki ebben, mert különben nem menekülsz a bosszúmtól. Az apródomat itthagyom őrnek, keríts hordárt, és rögvest küldd utánam az aranyaimat.
Így szólván, Lord Dalgarno távozott.
Skurliewhitter nagy sietve megbízható hordárokat szerzett, akik elvitték a pénzt Lord Dalgarno szállására, aztán egyedül maradt félelmével, amelybe még a háta is beleborsódzott, egyre azon törve a fejét, mi módon szabaduljon meg a heves és bosszúálló lordtól, aki veszedelmesen sokat tudott viselt dolgairól, s akinek hatalmában is állt őt leleplezni, ami viszont az ő végromlása lenne. Igaz, hogy csak az imént egyezett bele az elúszott birtok megszerzésére felvázolt hagymázos tervbe, de ahogy jobban meggondolta, eddigi tapasztalataiból biztosra vette, hogy képtelenség megvalósítani; másrészt viszont reszketett nyomorult lelke Lord Dalgarno bosszújára gondolván, amelyre ugyancsak számíthatott, ha elpártol tőle. Most hatalmában van, s így kényre-kedvre kiszolgáltatva egy szeszélyes, gonosz, költekező ifjú nemesnek, épp amikor már azt remélhette, hogy iparkodása révén hamarosan vagyonos emberré lesz: ennél kegyetlenebb játékot nem is űzhetett volna a sors egy kezdő uzsorással.
Javában zajlottak zaklatott rémlátomásai, amikor egyszer csak kopogtak az ajtón, s miután az írnok kiszólt, hogy "szabad", az illető belépett. Durva szövésű wiltshire-i posztóból való csuklyás lovaglóköpenyt viselt, melyet a marhatenyésztők és egyéb vásáros falusiak szokása szerint széles, rézcsatos bőrövvel szorított a derekához. Skurliewhitter azt hitte, valami vidéki ügyfél lesz, akit megkopaszthat, s már szóra is nyitotta a száját, hogy hellyel kínálja, amikor is az idegen hátravetette a csuklyáját, s amint fény vetődött az arcára, az írnok rögtön felismerte azt az ábrázatot, melynek vonásai alaposan bevésődtek emlékezetébe, s amelyet, ha csak megpillantott, máris az ájulás környékezte.
- Maga az? - szólalt meg halk, vékony hangon, amint az idegen visszahúzta fejére a csuklyát.
- Miért, ki más lennék? - szólt erre a látogató.
Te pergamentfi, kit bölcsőd, a téka
Itt ringatott a kalamáris árnyán,
Lévén atyád a toll, anyád a tinta,
Bátyád pecsétviasz, porzó a húgod,
S a pellengér derék atyádfia -
Kelj fel, s köszönts, miként urát a szolga!
- Még most is itt ődöng - szólt az írnok -, hiába mondtam százszor is, hogy meneküljön vidékre? Nem értem, kapitány, tán azt hiszi, hogy ezzel a marhapásztori gúnyával, vagy akár az ócska színpadi szájhősködésével már biztonságban tudhatja az életét?
- Igen? És nem mondaná meg, mihez kezdjek ott? - szólt a kapitány. - Hisz felkopik az állam! Ha valóban azt akarja, hogy szárnyra keljek, pótolja ki a szárnyamat egy-két tollacskával. Amint látom, bőviben van a pénznek.
- Hiszen kapott már eleget: hova tette azt a tíz aranyat, amit a múltkoriban adtam?
- Elúszott - válaszolta Nyugipuska kapitány -, hogy hol, az igazán egyre megy, nem?... Kedvem szottyant kizsebelni valakit, és végül engem zsebeltek ki, ez történt, nohát... azt hiszem, a múlt éjjeli hajcihő volt az oka, mert csak úgy reszketett a kezem, s olyan ügyetlenül ráztam a kockát, mint egy kétnapos csecsemő.
- Egyszóval: eljátszotta az utolsó garasig? No hát itt van még ennyi, fogja, s eredjen innét - mondta az írnok.
- Micsoda? Nyavalyás két tallérral akar kifizetni? No hiszen, magától éhen veszhetek! Elfelejtette, hogy maga is nyakig benne van, éppúgy, mint én?
- Azt már nem, a mindenségit! - felelte az írnok. - Én csak úgy értettem, hogy elcsen az öregúrtól bizonyos írásokat, s esetleg pár aranyat, maga pedig mit csinált vele? Megölte.
- Ha még életben volna - válaszolta Nyugipuska -, újra csak drágábbra tartaná az aranyait, mint az életét. De nem erről van szó, Skurliewhitter uram: maga volt az, aki, még mikor élt az öreg, bizonyos üzleti ügyben nála járt, s belülről kinyitotta az egyik ablakot, úgyhogy, higgye el, barátom, ha engem elkapnak, magát is felakasztják. Kár, hogy Jack Hempsfield elpatkolt már, mert így már nem egészen illik a régi nóta:
Hárman vagyunk, hárman vagyunk,
Három víg cimbora;
Nem énekelt bitó alatt
Vígabb trió soha.
- Az ég szerelmére, halkabban - csitította az írnok -, mit ijesztgeti fényes nappal a világot ezzel az éjféli danával?... Bánom is én! Mennyit akar? Nekem sincs sok.
- Hazudsz - válaszolta a nagy verekedő -, alávaló hazugság minden szavad. Hogy mennyi kell? Nos, egyelőre elég lesz egy ilyen kis zsákocskával.
- Esküszöm, hogy ezzel a pénzzel nem én rendelkezem.
- Igazság szerint talán nem - mondta a kapitány -, de nálunk az édeskeveset számít.
- Esküszöm - folytatta az írnok -, hogy semmiféleképp nem rendelkezem vele, hivatalosan, megszámolva adták át nekem. Lord Dalgarnóé az egész, akinek az inasa már várakozik rá, és ha csak egy darab híja volna is, nyakamra hozná a rendőrséget.
- Nem halaszthatjuk egy kicsit az összeg átadását? - szólt a bűnöző, és nagy mancsával az egyik pénzes zsákot tapogatta, mintha viszketnének az ujjai, hogy összezárulhassanak rajta.
- Lehetetlen - mondta az írnok -, holnap indul Skóciába.
- Igen? - kérdezte a verekedő pillanatnyi gondolkodás után. - Ilyen rakománnyal vág neki az útnak Skócia felé?
- No, lesz elég kísérője - felelte erre az írnok -, de...
- De? Mi az, hogy de? - kérdezte a bűnöző.
- Semmi, semmi - válaszolt az írnok.
- De igenis, valamit akartál még mondani, valami jót szimatoltál ki - válaszolta Nyugipuska. - Úgy megálltál, mint a kutya, ha vadnyomra lel. Éppúgy nem mondod ki, de éppoly biztos a jel, amit adtál, mint egy jól nevelt spánielnél.
- Mindössze azt akartam mondani, kapitány, hogy a szolgáit Barnet felé küldi, ő maga pedig az apródjával az enfieldi rétnek tart; s tegnap úgy mondta, hogy lassú ügetésben fog haladni.
- Hohó! Hát erről fúj a szél, fiacskám?
- Igen, s azt is mondta, hogy kicsinyég megáll, mégpedig a camleti ároknál.
- Nohát, ez jobb, mint egy kakasviadal! - szólt erre a kapitány.
- Nem tudom, kapitány, mi haszna lehet belőle - mondta az írnok. - De annyi igaz, hogy nem tudnak gyorsan haladni, ugyanis az apródja a málhás lovon megy, amely ezt a terhet viszi - s azzal az asztalon levő pénzre mutatott. - Lord Dalgarno jól ügyel világi javaira.
- No, jó nagy teher lesz azon a szegény lovon, nyerít is majd örömében, ha leszedjük róla - válaszolta a gonosztevő -, és, az égre, meg is tesszük neki ezt a szívességet. Még most is az az apródja, Lutin, a lidérc? No, az egyszer-kétszer kezemre is játszott már. Bosszúmat is kielégítem a nemes lordon, amivel tartozom neki egy régi eset miatt, ami a fogadóban történt. Kit vigyek magammal, lássuk csak: a fekete Felthamet, zsebmetsző Dicket; de negyedik is kell, jobb szeretek biztosra menni, és elég nagy zsákmány ez, hogy megosztozzunk rajta, meg aztán amúgy is rászedem majd őket az osztozkodásnál. Nos, írnok, adj kölcsön két aranyat. Jól van... Szépen válunk el! A viszontlátásra. - Azzal szorosabbra fogta maga körül a köpenyét, s távozott. Amint kiment a szobából, az írnok csak tördelte a kezét, és így kiáltott: - Megint vér! Megint vér! Azt hittem, vége, de ezúttal igazán nem az én hibám volt, nem, semmit nem vétettem... és igazán csak javam származhatik belőle. Ha ez a gazfickó marad ott holtan, egyszer s mindenkorra vége a nyaggatásainak; ha viszont Lord Dalgarno vész oda (ami még sokkal valószínűbb, mert az igaz, hogy az acéltól úgy fél ez a gazfickó, mint az adós a hitelezőtől, de bokor mögül igen jó lövő), akkor éppenséggel ezerszeresen nyugodt lehetek, nyugodt, nyugodt!
Ezzel rá és elmélkedéseire kész örömmel lebocsátjuk a függönyt.
Harmincötödik fejezet
A bűnbe lassacskán bukunk... a rossznak
Titkon fakad forrása, oly kicsiny,
Hogy hasadékát gyermekkéz befödné;
De medre mélyül, s már a bölcseket,
Hiába küzd, és mit sem ér a vallás:
Eláradását nem fékezheti.
(RÉGI SZÍNDARAB)
Richie Moniplies bőségesen megvendégelte a jurátusokat Beaujeu vendéglőjének különtermében, ahol barátunk most már szívesen látott vendég volt, szolgazekéjét és köpenyét ugyanis egy sötét, de a kor divatja szerint való csinos öltönyre cserélte, amely jobban illett volna nála öregebb emberhez. Moniplies egyáltalán nem örült annak, hogy újra meg kell jelennie a fogadóban, de társainak ez igen kívánatos szórakozás volt, hiszen könnyen elképzelhető, hogy olyan nagy kópéknak, mint Lowestoffe és cimborái, éppenséggel nem volt ellenére egy kis vigasság a tudálékos, faragatlan skót zsebére és kárára, s örömest megkönnyítették néhány arannyal, amellyel amaz (úgy látszott) jelentős mennyiségben rendelkezik. De még a nagy mennyiségben fogyasztott vörös bor, amelyben csillogó apró buborékok kerengtek, mint napsugárban a muslicák, még az sem csorbította a legkevésbé sem Richie méltóságteljes viselkedését. Még amikor ivott is, mint a gödény, részben a jó szesz iránti természetes hajlandóságából, részben vendégei iránt érzett barátságból, még akkor sem vesztette el törvényszéki bíróhoz illő megfontoltságát. Amikor már kissé a fejükbe szállt a bor, Master Lowestoffe, talán épp mivel untatta Richie mogorvasága, aki most még sztoikusabb és merevebb lett, mint a mulatság kezdeti szakaszában volt, azt ajánlotta barátainak, hogy függesszék fel a dorbézolást, és kártyázzanak vagy kockázzanak, mint a többiek.
Hívták is a csapost, és Richie kiegyenlítette a számlát jókora borravalóval megtoldva, amit a szolgák nagy hajbókolással fogadtak, és nem győzték hajtogatni:
- Köszönjük szépen az uraknak!
- Fájlalom, hogy ilyen hamar el kell válnunk, urak - fordult Richie a társaihoz -, és szeretném, ha még felhajtanának egy messzellyel, vagy megvendégelhetném kegyelmetek egy kis vacsorára is, amit aztán egy pohárka rajnaival öblítenénk le. Mindazonáltal köszönöm azt is, hogy eleddig megtisztelték szerény asztalomat, és valamennyiüknek kívánok további sok szerencsét abban a módiban, amiben én sem ez ideig, sem pediglen ezután nem kívánok részt venni.
- Akkor hát, ég önnel - mondta Lowestoffe -, legbölcsebb kinyilatkoztatásokban bővelkedő Moniplies uram. Ó, bárcsak mihamarább volna újabb tartozása, amelyet ki kellene egyenlítenie, s bár én lehetnék ott is a tanúja; s bárcsak ugyanolyan jólelkű cimborának mutatkozna akkor is, mint ma.
- Ó, uraim, mindez csak kegyelmetek nagylelkűsége, hogy így beszélnek... de ha még meghallgatnák néhány feddő szavamat erről a gyalázatos fogadóról...
- Tartsa meg magának a leckét, nagyra becsült Richie - vágott közbe Lowestoffe -, amíg el nem vesztem minden pénzem - s eközben felmutatta degeszre tömött erszényét -, s akkor leckéinek legalább súlya is lesz valamelyes.
- És tartsa meg az én részemet is, Richie - fűzte hozzá a másik jurátus, felmutatván egy csaknem teljesen lapos erszényt -, amíg ez nem lesz újból tele; s akkor ígérem, némi türelemmel fogom hallgatni.
- Ej, ej, lovagok - mondta Richie -, a teli erszénynek meg az üresnek egy a sora, és eléggé szomorú az a sor, de eljön egyszer még majd az az idő...
- Már itt is van - kurjantott Lowestoffe -, fölállították a játékasztalt. Mivel maga végérvényesen úgy döntött, hogy nem tart velünk, hát ég önnel, Richie!
- Ég áldja az urakat is - mondta Richie, és távozott a fogadóból, amelybe amazok visszatértek. Néhány lépésre jutott csak, amikor egy férfi, akit a fogadók, szerencsejátékok meg a kor erkölcsein való elmélkedések közepette észre sem vett, s aki maga éppoly kevés ügyet vetett őrá - futtában nekiütközött, s amikor Richie azt tudakolta, vajon sértegetni kívánta-e őt ezzel, csak hosszú, kacskaringós átkot mondott Skóciára. A hazájáról kevésbé szókimondó vélemény is bármikor kihozta volna sodrából Richie-t, most pedig, amikor két messzely vörös bor is fűtötte az agyát, kiváltképpen. Már nyelvén volt a nyers válasz, a szavát kardja követte volna, amikor alaposabban szemügyre vette ellenfelét, s megváltoztatta döntését.
- No, komám, csakhogy itt vagy - mondta Richie -, teveled akartam ma leginkább találkozni.
- Én viszont - felelte az ismeretlen -, azt kívánom, akkor lássam magát meg a koldus honfitársait, amikor a hátam közepét. Csupa fennhéjázó hazudozó, de lyukas garasa sincs egynek se, és ahol megjelennek, tisztességes ember nem boldogul.
- Ami a szegénységünket illeti - felelte Richie -, az nem rajtunk múlik, barátom; ami azonban a jellemünket illeti, bizonyítani fogom, hogy a skót éppolyan hűséges és igaz szívű, mint az angol.
- Akár úgy van, akár nem, nekem édes mindegy! Eressz utamra - mondta a lovag mérgesen -, mit kapaszkodsz a köpenyembe? Eressz, vagy behajítlak a kanálisba.
- Azt hiszem, megbocsáthatnék neked, hiszen egyszer már jót tettél velem, amikor megmentetted az életemet - mondta a skót.
- Akkor hát átkozott legyen a kezem, amely segített rajtad - vágott vissza az idegen. - Egész hazádat tönkrejuttatnám veled együtt, ha tehetném, és isten átka verje a kezet, amely támogat benneteket! Mért állod utamat? - tette hozzá indulatosan.
- Mert rossz az az út, amelyen jársz, Master Jenkin - mondta Richie -, sose indulj arra, komám, látod, hogy ismerlek. Istenem, Istenem! hogy egy tisztességes embernek meg kölljön ijedni, ha a nevén szólítják! - Jenkin ökölbe szorított kezével dühösen kapott a homlokához.
- Gyere csak, gyere - hajtogatta Richie -, semmire se mégy azzal a vak szenvedéllyel!... Mondd csak, miféle úton jársz?
- Egyenest a pokolba! - felelte Jin Vin.
- Az pediglen sötét egy út, ha szó szerint érted - válaszolta Richie -, de amennyiben csak képletesen érted, vannak ebben az óriás városban a Pokolkocsmánál rosszabb helyek is; és én örömmel veled tartok, meg is hívlak egy pohár borra; az legalább elmulasztja a gyomrom égését, és jól megágyaz a hideg jércecombnak.
- Eressz el, míg szépen mondom - sziszegett Jenkin. - Meglehet, jó szívvel vagy irányomban, és nem is akarom, hogy a magam kezével ártsak neked; de olyan kedvemben találsz, amikor mind magam, mind mások számára veszedelmes vagyok.
- Mégis megkockáztatom - mondta a skót -, hogyha nem veted meg a társaságom, akad is itt alkalmas hely, kicsit közelebb, mint a Pokolkocsma, annak amúgy is túlságosan korhely, baljóslatú neve van. Ez a másik, a Szent András nevezetű, igen csöndes ivó, oda egyszer-kétszer magam is betértem, amikor a Temple közelében laktunk Lord Glenvarlochhal. (Mi az ördög van ezzel a legénnyel, hogy ennyire bolonduljon? Majd földöntött.)
- Ne ejtsd ki előttem annak a hitszegő skótnak a nevét - csattant föl Jin Vin -, hacsak nem akarod, hogy eszemet veszítsem! Boldog voltam, míg nem ismertem őt... ő minden bajnak az oka, ami rám zúdult... megőrjített, gazemberré tett.
- Ha gazember vagy - felelte Richie -, bennem rendőrödre találsz; ha bolond, az ápolódra; de jóindulatú rendőrre, és szelíd ápolóra. Nézd, komám, húszféle dolgot mondtál az imént egy úrról, amiben annyi igazság sem volt, mint a Mahomet hazugságaiban. A legrosszabb, amit elmondhatok róla, hogy nem mindig hajlik úgy a jótanácsra, mint azt én kérem tőle; olyan, mint te, vagy akármelyik hasonló ifiúr. Gyere velem, gyere, ha mondom, ha egy pohár bor meg egy nagy adag jótanács mégis könnyítene rajtad, akkor nem mondhatok egyebet, mint hogy olyasvalakire akadtál, aki eléggé bővelkedik ahhoz, hogy adjon a magáéból, és hajlamos is rá, hogy juttasson belőle a szűkölködőknek.
A skót makacskodása végül is győzött Vincent mogorvaságán, aki valóban igen feldúlt lelkiállapotban volt, képtelen eldönteni, mitévő legyen, miért is szívesen vette a mások javaslatait. Tűrte, hogy Richie bevonszolja az általa javasolt kocsmába, ahol hamarosan egy barátságos kis zugban találták magukat, egy messzely gőzölgő forralt bor és hozzávaló cukor mellett. Tettek elébük pipát, dohányt is, de csak Richie élt vele, ami méginkább súlyt és jelentőséget adott viselkedésének, valamint nyájas, kellemes kísérője volt bölcs szavainak. Miután megtöltötték poharaikat, és szótlanul kihörpintették az italt, Richie újfent megkérdezte Jin Vint, hogy merre tartott, amikor oly szerencsésen összeakadtak.
- Mondtam neked - felelte Jenkin -, a romlás felé; vagyis a szerencsebarlangba. Éppen eltökéltem, hogy felteszem ezt a két-három aranyat, hogy megszerezzem az útravalót Sharker kapitány hajójára, ami Gravesendben horgonyoz, és Amerikába indul... "Fel hát, nyugatra!", gondoltam. Egy ördög akadt már ma az utamba, aki el akart téríteni szándékomtól, de elkergettem... meglehet, te vagy a második, tudom is én... Az elkárhozás mely válfaját kínálod hát - tette hozzá indulatosan -, és milyen áron?
- Tudhatnád, hogy nem kereskedem efféle árucikkel - felelte Richie -, se vevőként, se eladóként. De ha szíved szerint elmondod keserűséged okát, akkor segítek rajtad, hacsak tehetem; jóllehet nem szívesen ígérgetek, amíg nem tudok többet a bajról, aminthogy a tudós orvos se ad addig tanácsot, amíg meg nem vizsgálja az esetet.
- Senkinek semmi köze az én ügyeimhez - mondta a szerencsétlen ifjú, és karját összefonva az asztalon, lehajtotta rá a fejét, mint egy terhektől megrokkant láma, amely leveti magát a földre, és inkább elpusztul, semhogy tovább menjen.
Richie Moniplies, mint a legtöbb ember, aki jó véleménnyel van önmagáról, örömmel vállalta a vigasztaló feladatát, ami egyfelől bizonyította felsőbbrendűségét, hiszen a vigasztaló szükségképpen, legalábbis egy időre, felsőbbrendű a bajbajutottnál, másfelől kielégítette beszélő kedvét. Könyörtelen hosszúságú szónoklatot zúdított a szegény szenvedőre, amely az emberi természet változékonyságával kapcsolatos jól ismert bölcselkedéseket tartalmazta... A türelem rendkívüli jelentőségét a szenvedésben... hogy milyen őrültség olyasmin bánkódni, amin már nem lehet segíteni... a jövőbeni óvatosság szükségességét... s néhány enyhe dorgálást a múlt kontójára, amelynek csípőssége arra volt hivatott szolgálni, hogy még inkább megtörje a páciens megátalkodottságát, amiként Hannibál is ecetet használt, amikor utat tört a sziklák között. Az emberi természetnek nem sajátja, hogy csöndben tűrje az ékesszóló közhelyeknek ilyen özönét; és Jin Vin akár azért, mert szerette volna megállítani a szavaknak ezt az áradatát, amelyek fülébe záporoztak "lelki gyomra ellenére", akár azért, mert bízott Richie-nek barátságáról adott ünnepélyes nyilatkozataiban, melyeket, mondja Fielding, a nyomorult mindig hajlandó elhinni, akár csak azért is, hogy fájdalmát szavakba öntse; felemelte fejét, és duzzadt, vörös szemét Richie-re függesztve így szólalt meg:
- Kakas csípje meg, mindent megtudsz tőlem, koma, csak fogd be már a szád... s akkor, amit kérek, az csupán annyi: fogjunk kezet, és ki-ki menjen dolgára. Ezt a Margaret Ramseyt... ugye láttad, ismered?
- Egyszer láttam - felelte Richie -, George Heriotnál a Lombard Streeten, ott voltam a szobában, amikor ebédeztek.
- Persze, már emlékszem, segítettél tányért cserélni - kiáltott fel Jin Vin. - No, hát ez a csinos lány, mert szerintem ő a legcsinosabb a Szent Pál-székesegyháztól a törvényszékig, ez most férjhez fog menni a te Lord Glenvarlochodhoz, hogy a dögvész essen a méla skótjába!
- Lehetetlen - hüledezett Richie -, hagymázos zagyva beszéd ez, koma, veletek, londoni legényekkel április bolondját járatják az év minden szakában... Még hogy Glenvarloch lord feleségül veszi egy londoni mesterember lányát! Előbb elhiszem, hogy Keresztelő János feleségül veszi egy zsidó ószeres gyerekit!
- Ide hallgass, pajtás - mondta Jin Vin -, sok mindent eltűrök, de azt senkinek nem engedem meg, hogy tiszteletlenül beszéljen erről a városról, ha bajban vagyok is.
- Ne haragudj, koma, nem akartalak megsérteni - mentegetőzött Richie -, de ami ezt a házasságot illeti, hát ezt bizony el nem hiszem!
- Pedig nyélbe fogják ütni, mert a herceg és a trónörökös keze van a dologban; s különösen a vén királyi bolond az, aki nagyasszonnyá akarja tenni, mert hiszen te is tudod, hogy minden skót nemesnek hiszi magát.
- Vincent mester - támadott most a vigasznyújtó -, csak azért tűröm, hogy szidd a nemzetemet, mert most nagy bajban vagy.
A pórul járt ifjú erre mentegetőzött, mikor szóhoz jutott, de egyre csak azt hajtogatta: - Pedig úgy igaz, hogy a király azt mondta, Peg Ramsey márpedig nemesi származású; és hogy ő nagyon szeretné, ha ez a frigy létrejönne, és lót-fut a vén fajankó, gagyorász Peggie-nek, mióta meglátta nadrágban, ami bizony nem is csoda! - fűzte hozzá a szerencsétlen Vin, mély sóhajjal.
- Úgy látszik, mégis igaz lehet - mondta Richie -, akármilyen furcsán hangzik is az én fülemnek; de ilyen nagy úrról ne beszélj így, komám. Ne átkozd a királyt, Jenkin, még a magad hálószobájában se... a várfalnak is füle van... nálam senki jobban nem tudja.
- Nem átkozom én az együgyű öreget - felelte Jenkin -, de azért nem bánnám, ha valamivel kevésbé magasan hordanák az orrukat az urak... Ha ők láttak volna a sík mezőn harmincezer dárdát, mint én láttam a tüzérségi gyakorlaton, akkor tudhatnák, hogy ott nem sokra mennének a hosszú hajú udvaroncai.
- Nyughass, komám, nyughass - mondta Richie -, ne feledd, honnan gyüttek ide a Stewartok, és ne hidd, hogy híjával vannak akár lándzsának, akár klémornak, különben is, ne beszéljünk olyasmiről, amiről hiábavaló a beszéd, hanem mondd meg inkább: mi közöd neked ehhez a dologhoz?
- Hogy micsoda? - kérdezte Jenkin. - Hát nem voltam-e biztos abban az első naptól fogva, amikor a műhelybe kerültem, hogy Peg Ramsey az én egyetlen szerelmem? Nem hordtam-e utána a facipőjét meg a papucsát három álló esztendeig, nem hordoztam-e az imádságoskönyvét a templomba, nem fújtam-e meg a párnáját is, amire térdepelt, és mondott-e valaha is nemet nekem?
- Nem látom okát, mért mondott volna nemet - mondta Richie -, ha csupa efféle apró szolgálat volt, amibe segítségire voltál. Jaj, bizony, kevés olyan ember van a földkerekségen, akár okos, akár bolond, aki tudná, hogyan köll egy asszonyt kormányozni.
- Hát talán nem szolgáltam őt, kockára téve érte még a szabadságomat is, sőt a nyakamat? S talán nem bírt-e rá arra, nem, az nem is ő volt, hanem az az istenverte banya, aki által a bolondját járatta velem, hogy szegődjek el a lord révészének, és juttassam el Skóciába, hogy a dögvész essen belé; s ahelyett, hogy békésen beeveztünk volna a gravesendi hajóhoz, nem hencegett-e és hetvenkedett, és hadonászott a pisztolyával, mígnem itt kötöttem ki Greenwichben, ahol aztán olyan őrültséget követett el, hogy magát is, meg engem is sikerült a Towerba juttatnia?
- Aha! - pillantott rá Richie a szokásosnál is több bölcsességgel. - Akkor hát te voltál az a zöld zekés révész, aki Lord Glenvarlochot levitte a folyón?
- És még annál is bolondabb voltam, mert nem fürdettem meg a Temzében - felelte Jenkin -, és én voltam az a legény, aki egy árva szót sem volt hajlandó bevallani arról, kicsoda-micsoda vagyok, pedig megfenyegettek, hogy összezárnak az exeteri herceg lányával.
- Hát az meg mi fán terem? - kérdezte Richie -, nem lehet valami mókás dolog, az biztos, ha ennyire megijedtél tőle, és ha ilyen rangos családból származik.
- A kínpad az, koma, a kínpad! - mondta Jenkin. - Hol nőttél föl, hogy sohasem hallottál az exeteri herceg lányáról? De Anglia egyetlen hercege vagy hercegnője se bírt volna kiszedni belőlem semmit... így hát az igazság más úton-módon derült ki, és engem szabadon eresztettek. Futottam is, egészen hazáig, s a világ legokosabb és legboldogabb emberének éreztem magam. Ő meg... ő meg... pénzzel akarta kifizetni szolgálataimat! És olyan bűbájosan és hidegen beszélt, hogy legszívesebben a Tower legmélyebb tömlöcébe bújtam volna... bárcsak halálra kínoztak volna, mielőtt meg kellett tudnom, hogy ez a nyavalyás skót elveszi tőlem a kedves Peg Ramsayt!
- De biztos-e már, hogy elveszítetted? - kérdezte Richie. - Nekem ugyan különösen hangzik, hogy Lord Glenvarloch egy kereskedő lányát veszi feleségül, ámbátor azt én is tudom, hogy Londonban előfordulnak efféle címtelen, rangtalan nővel kötött házasságok.
- Hát bizony ez a lord épp hogy csak kiszabadult a Towerból, amikor George Heriot társaságában eljött, hogy megkérje Peg kezét, a király hozzájárulásával, vagy mi a fene; s azzal a szép ígérettel, hogy őlordságát támogatja az udvar, mert földje az nem maradt, egy hektárnyi sem.
- No és mit mondott a jó öreg órásmester? - kérdezte Richie. - Nem ugrott ki a bőréből örömében? Mert az csak természetes lett vóna!
- Beszorzott egymás után hat számot, bejelentette a végeredményt... aztán beleegyezett.
- És mit csináltál te?
- Kirohantam az utcára - panaszolta a pórul járt legény sajgó szívvel és vérben forgó szemmel -, és egyszerre csak hol találtam magam, annál a boszorka Suddlechop mamánál, és mit gondolsz, mit tanácsolt nekem? Hogy vegyem nyakamba az országutat.
- Vegyed nyakadba? Milyen értelemben? - kérdezte Richie.
- Szent Miklós szolgájaként... haramiaként... mint Poins és Peto, meg a jó cimborák a színjátékban... És mit gondolsz, ki lett volna a kapitányom?... Mert kimondott ám mindent, mielőtt szóhoz jutottam volna... azt hiszem, úgy gondolta, hallgatásom beleegyezés, mert azt hitte a bolond, annyira kétségbeestem, hogy már nincs számomra menekülés, nincs számomra megváltás. És mit gondolsz, ki lett volna a kapitányom ebben a vállalkozásban? Ki más, mint az a gazfickó, akinek a vendégfogadóban elláttam a baját, amikor te Lord Glenvarloch szolgájaként voltál ott; az a gyáva, széltoló, az a tolvaj szájhős, aki itt kujtorog a városban mindenfelé, akit Lesipuskának neveznek.
- Lesipuska... hm, hm... tudok egyet-mást arról a bangóról - mondta Richie. - Arról tudsz-e valamit, Jenkin mester, mostan merre bóklászik? Nagy szolgálatot tennél vele, ha megmondanád.
- No, mostanában nemigen mutatkozik - válaszolta a mesterlegény -, ugyanis sötét gaztett gyanúja alatt áll... azzal a szörnyű gyilkossággal gyanúsítják, amely Whitefriarsben történt. De Suddlechop mamától akár mindent megtudhattam volna felőle, mert azt mondta, hogy az enfieldi réten kellene találkoznom vele meg néhány hasonszőrűvel, és együtt kirabolnánk valakit, aki nagy csomó pénzzel északnak tart, Skóciába.
- És te nem egyeztél bele ebbe a csodálatos tervbe? - kérdezte Moniplies.
- Átkozott boszorkának neveztem, és faképnél hagytam - válaszolta Jenkin.
- És ő mit szólt ehhez, mi? - kérdezte Richie. - Fejébe szaladhatott a vér!
- Nehogy azt hidd. Nevetett rá, és azt mondta, hogy csak tréfált - válaszolta Jenkin -, de nem hittem el neki, tudom én, mikor tréfál az az ördög öreganyja, és mikor beszél komolyan; engem nem csap be. De csak azért biztos a dolgában, mert tudja, hogy nem árulom el őt.
- Őt elárulni! Dehogyis - felelte Richie -, nem arról van szó, de hát talán ehhez a nagy okos Puskalesihez, vagy hogyhívják, ehhöz is köt valami, hogy eltűröd, raboljon ki akárki tisztességes úriembert, aki északnak tart a pénzével, és meglehet, éppen egy becsületes skót?
- Ej, hát egy halom angol pénzzel iparkodik hazafelé - mondta bosszúsan Jenkin. - Bánom is én, kicsoda ez az ember, tőlem kifoszthatják az egész világot, amikor én vagyok kifosztva, tönkretéve.
Richie megtöltötte a barátja poharát színültig, és erősködött, hogy igya ki, amit ő úgy fogalmazott: - Hadd lássam, tiszta-e a poharad! Ez a szerelem a magadfajta büszke fiatalember számára nem más - folytatta Richie -, mint merő gyermekded játék, Jenkin uram. És ha mindenképp szükséged volna ilyen szeszélyre, úgy hiszem, biztonságosabb volna, ha valaki megállapodott nőszemélyre bíznád magad, hisz ezer meg egy olyan pirospozsgás leányzó szaladgál Londonban, mint ez a Peg Ramsey. Csak ne sóhajts olyan keservesen mélyet, mert szent igaz: több hal is akad a tengerben, ahonnan ez való! Mért búslakodsz hát, szép szál büszke legény létedre, akihez fogható alig is terem a nap alatt, mért nem próbálsz fordítani a szerencséden?
- Bevallom én, Moniplies uram - bökte ki Jenkin -, szegényebb vagyok én, mint akármelyik skót. Megszegtem a szerződésemet, szöknöm kell az országból.
- Jaj, istenem! - szólt erre Richie. - Nem, koma, minek mindjárt ilyen rosszra gondolni? Tudom én a magam szomorú tapasztalatából, hogy a nyomorúság meg a baj kiveszi az emberből az erőt, és hogy akinek likas a gatyája,[154] a legszívesebben mindig csak ülne. De bátorság, te segítettél rajtam, most én vagyok soron, hogy rajtad segítsek. Ha összehoznál azzal a kapitánnyal, hidd el, igen nagy szolgálatot tennél vele.
- Sejtem, mit akarsz, Richard mester... menteni akarod a honfitársad dagadt erszényét - mondta Jenkin. - Nemigen hiszem ugyan, hogy ezzel segíthetek magamon, de hát üsse kő, segítségedre leszek, nem bánom, mert gyűlölöm azt a gyáva, hetvenkedő, vérszomjas gazembert. Ha tudsz alám lovat szerezni, nem bánom, elvezetlek oda, ahol a kerítőnő szerint találkoznom kellene vele, de nagy kockázatot vállalsz, mert ő maga gyáva ugyan, de nem egy markos barátja lesz vele.
- Elfogatási parancsot viszünk magunkkal - mondta Richie -, és, ha úgy gondolod, a polgárokat is riadóztathatjuk.
- Nem - vágott közbe Jenkin -, ha én megyek veled, nem csinálunk semmi effélét. Nem vagyok én olyan legény, aki orvul támad akárkire is. Ha azt akarod, hogy veled tartsak, viselkedj férfihoz méltón. Fölesküdtem a törvényre, és nem adom el ember vérét.
- Jól van - mondta Richie -, az akaratos emberrel csak úgy lehet, ahogy ő akarja, úgy is jól van nekem, mert ahol én születtem, több volt a betört fej, mint az ép. Meg aztán, nekem is vannak barátaim, két nemes ifjú, Master Lowestoffe a Templeből és unokafivére, Master Ringwood, akik örömest részt vennének ezen a kellemes kiránduláson.
- Lowestoffe és Ringwood? - kiáltott fel Jenkin. - Mindkettő derék ifjú; velük nem érhet baj. Te tudod, hogy ezek hol vannak?
- Persze hogy tudom - válaszolta Richie. - A kocka meg a kártya körül serénykednek kora hajnalig, arról kezeskedem.
- Becsületes, megbízható ember mindkettő - mondta Jenkin. - Ha ők egy véleményen vannak veled, én is megyek. Eredj, kerítsd elő őket, hiszen annyi mindent kellene megbeszélni velük. Nem szabad, hogy együtt lássanak bennünket az utcán. Nem tudom, hogy van ez, Master Moniplies - folytatta, és telitöltve a kupákat, felderült arccal így szólt: - De egy kissé megkönnyebbült a szívem, mióta ezt a dolgot eszembe hoztad.
- Ezért fogadnak fel az emberek tanácsadókat, Jenkin mester - mondta Richie -, és szívből remélem, hogy nem is olyan sokára, oly könnyű lesz a szíved, mint a pacsirtáé. Ne mosolyogj, és ne rázd a fejed, hanem jól jegyezd meg, amit mondok: maradj itt, amíg megkeresem ezeket a nemesurakat. Kezeskedem afelől, hogy kötéllel sem tarthatják vissza őket attól a mulatságtól, amit én ajánlok majd nekik.
Harminchatodik fejezet
A tolvajok megkötözték a becsületes embereket. Most te meg én kirabolhatnák a tolvajokat, aztán vidáman Londonba mehetnénk...
(SHAKESPEARE: IV. HENRIK. I. rész.)
(Vas István fordítása)
A nap már magasan állt az enfieldi rét irtásai fölött, ahol az ősi tölgyek között, festői csoportokba verődtek, a szarvasok (melyekben abban az időben bővelkedett az erdő), amikor lovaglóruhába öltözött gavallér és egy hölgy bukkant fel a végeláthatatlan ösvényen, amelyet a vadászok számára vágtak az óriás ligetben. Egyetlen kísérőjük egy apród volt, aki szemlátomást súlyos iszákot cipelő, kis termetű spanyol telivéren ült, s tisztes távolból követte őket. Az asszony, aki a kor valamennyi különös divathóbortját magán hordta, a szokásosnál valamivel több gyönggyel, függővel és más csecsebecsével is feldíszítve, egyik kezében pávatollas legyezőt, a másikban fekete bársony lovaglómaszkot tartott, az ilyen alkalmakkor szokásos kis kacérkodásai ellenére is, amelyekkel igyekezett magára vonni kísérője figyelmét, a lovag, aki a hölgy csacsogását (úgy tetszett) néha elereszti a füle mellett, olykor mégis megszakította a maga borús töprengéseinek láncolatát, és válaszolgatott neki.
- Ej, lordom, kedves lord, ne siessen már annyira, hiszen így nem tudok lépést tartani. Legszívesebben a karjába kapaszkodnék, de akkor hova teszem a maszkomat meg a legyezőmet? Miért is nem engedte, hogy magammal hozzam a komornámat, most volna, ki vigye a holmim. No nézze csak, ide dugom a legyezőmet a fűzőmbe, így ni!... s így felszabadul az egyik kezem, és magába fogódzhatom, most már nem szökhet meg tőlem!
- No, jöjjön csak - nógatta a divatfi -, igyekezzünk, ha már egyszer nem akart a komornájával (ahogy maga nevezi) meg a többi málhával a másik úton menni, ahogyan én parancsoltam. Azt hiszem, hamarosan belátja, hogy igazam volt, de nem fog örülni neki, annyit mondhatok.
A hölgy tehát karon fogta a lovagot, de alig tettek néhány sietős lépést, ismét elengedte, panaszkodván, hogy amaz megnyomorítja a kezét. A gavallér megállt, pillantása a szép kis kézre esett, amelyet a hölgy az orra alá tartott, szidván őt gorombaságáért. - Nézze meg - s a hölgy feltűrte a ruhát csuklójáról és alkarjáról -, könyékig csupa kék-zöld folt.
- Kegyed pedig higgye el nekem, hogy eszeveszett kis bolond - felelt a férfi, és csókokkal hintette a bántalmazott kart -, s hogy ez a kis pirosság csupán előnyösen hangsúlyozza a kék ereket.
- Ej, lordom, most meg maga bolondozik - nevetett föl a hölgy -, de azért örülök, hogy mégis sikerült, akármi áron is, szóra bírnom és megnevettetnem. Azért is rimánkodtam, hogy magával jöhessek az erdőn át, mert meg akartam nevettetni. Talán csak mégis különb társaság vagyok, mint az apródja! Most pedig kérem, mondja meg, ezek a bájos kis szarvacskás állatok nem szarvasok?
- De bizony, Nelly - helyeselt a hölgy nyegle kísérője.
- És mit csinálnak ennyi szarvassal?
- A városba küldik őket, Nelly, ahol húsukból szarvaspástétomot készítenek az okosok, szarvukat pedig trófeaként viselik - válaszolta Lord Dalgarno, akit olvasóink minden bizonnyal már felismertek.
- Lordságod csúfolódik rajtam - méltatlankodott a hölgy -, pedig én tudom, mi az a szarvaspástétom, még ha nem is feltételezi rólam. Évente egyszer mindig ettem belőle, amikor a követ úrnál vacsoráltunk - toldotta meg búsan, mert átsuhant lealacsonyodásának tudata az ostobaságától és hiúságától megzavart fejecskéjén. - Bizony lehet, hogy most már szóba se állna velem, még ha a Ward legszűkebb utcájában találkoznánk is.
- De mennyire, hogy nem állna szóba magával - felelte Lord Dalgarno. - Mert maga, kedves Nelly, megsemmisítené egyetlen pillantásával, hiszen remélem, több esze van annál, semhogy szavait efféle tökfilkókra pazarolja?
- Méghogy én! - pattogott Nelly úrhölgy. - Hah, megvetem én az ilyen úrhatnámkodókat! Tudja-e, hogy a Wardon kalaplevéve hagyta álldogálni mind a népeket, még az én jó öreg John Christie-met is meg a többit? - Ekkor azonban már kicsordultak szemén az érzelmek.
- Pestis a pityergésébe - tört ki Dalgarno nyersen. - Sose sápadozzon amiatt, Nell. No, nem haragszom magára, kis bolond. De mit gondoljak, mikor örökösen visszafelé pislog a folyó menti tömlöce felé, ami úgy bűzlik a sajttól meg a kátránytól, mint a walesi paraszt a fokhagymától, s tetejébe éppen akkor, amikor olyan gyönyörű kastélyba viszem, amilyen csak Tündérországban van.
- Odaérünk estére? - kérdezte Nelly, könnyeit szárítgatva.
- Estére, Nelly?... Ugyan! Jó, ha két hét múlva odaérünk.
- Akkor az Úr irgalmazzon nekünk, és óvjon bennünket! De hát nem a tengeren visz az út, édes lord? Én mindig azt gondoltam, Skóciából mindenki a tengeren át érkezik. Azt például tudom is, hogy Lord Glenvarloch és Richie Moniplies hajón jött.
- Nagy különbség van ám a között, hogy felmegyünk vagy lejövünk, Nelly - felelte Lord Dalgarno.
- Az bizony meglehet - bólogatott együgyű útitársa. - És én mégiscsak azt hiszem, hallottam, amikor többen mondogatták, hogy tengeren hajóznak fel Skóciába. Lordságod biztos abban, hogy jól tudja az utat? Elképzelhetőnek tartja, hogy szárazföldön jutunk Skóciába, édes lord?
- Legalábbis megkíséreljük, édes hölgy - felelte Lord Dalgarno. - Azt beszélik, hogy Anglia meg Skócia egyazon a szigeten terül el, így hát feltehetően akad közöttük egy-két szárazföldi út is.
- Soha nem bírnék ekkora utat lóháton megtenni - sóhajtott Nelly.
- Majd puhábbra tömjük a nyerget - biztatta a lord. - Mondtam már, le kell vedlenie polgári bőrét, és a baromfiudvar kerítésén mászkáló szegény kis hernyóból a herceg kertjének pillangójává kell válnia. Annyi ruhája lesz, ahány órája van a napnak, annyi koronája, ahány napja van a hétnek, és annyi cselédje, ahány hét van az évben; és csak vadászgat, solymászik majd egy lorddal, ahelyett, hogy egy vén kátrányárust szolgálna, aki nem tud egyebet, mint krákogni meg köpködni.
- De vajon nőd leszek-e? - érdeklődött Nelly úrhölgy.
- Hát persze! - felelte a lord. - Imádott nőm.
- De én úgy értem, nőül vesz-e? - kérdezte Nelly.
- Hát, Nelly, erre nem tehetek ígéretet. A feleség egészen más dolog, mint a szerető - válaszolta Dalgarno.
- Mrs. Suddlechoptól hallottam, akinél maga elhelyezett, mióta elhagytam a jó öreg Christie-t, hogy Lord Glenvarloch feleségül veszi David Ramsay órásmester lányát.
- Nem eszik a kását olyan forrón, ahogyan főzik, kedves Nelly. Van nálam egy és más, ami meghiúsíthatja azt a reményteljes frigyet, még ma napszállta előtt - mondta Lord Dalgarno.
- No hát, az én apám sem volt rosszabb, mint a vén Davie Ramsay, legalább olyan rangos ember volt, miért ne vehetne lordságod is nőül engem? Úgy hiszem, elég bajt kevert körülöttem, miért ne adhatná meg nekem azt, ami megillet?
- Két különböző okból, Nelly. Magának férjet adott a sors, nekem pedig feleséget a király - felelte Lord Dalgarno.
- De hiszen ők Angliában maradtak, lordom - mondta Nelly -, mi pedig Skócia felé tartunk.
- Érvelése bölcsebb, semmint gondolná - szólt Lord Dalgarno. - Skót jogászoktól úgy hallottam, hogy boldog hazánkban a hitvesi kötelék egyszerű bírósági tárgyalással is felbontható, míg Angliában csupán a Parlament hozzájárulásával törhetünk ki belőle. Nos, Nelly, ezt mindenesetre fontolóra vesszük, de akár összeházasodunk, akár nem, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy mostani nejünktől, illetve férjünktől megszabaduljunk.
- Ó, valóban, édes lordom? És ugye, akkor ritkábban jut majd eszembe John Christie, mert ő is megházasodik újra, afelől kezeskedem, mert neki bizonyára könnyen akad párja; és én boldogan gondolok arra, hogy lesz valaki, mint én mostanáig, aki a gondját viseli szegény áldott jó léleknek. Drága ember volt, jóllehet néhány évvel öregebb nálam, s én remélem, és imádkozom érte, hogy többet egyetlen ifjú lord se lépje át tisztes küszöbét.
Ekkor a hölgy ismét hajlamosnak mutatkozott arra, hogy szabad folyást engedjen könnyeinek, Lord Dalgarno nyers szavai azonban elűzték érzelmeit: - Fárasztanak az ön áprilisi szeszélyei, szép kedvesem, úgy vélem, jobban tenné, ha könnyeit nevezetesebb alkalmakra tartogatná. Ki tudja, mit hoz a forgandó szerencse néhány percen belül, s akkor kiderül, hogy elpazarolta csekélyke készletét!
- Ó, egek, édes lord! Hogy értsem e homályos szavakat? John Christie, a drága lélek, nem titkolt előlem semmit, s én merem remélni, hogy lordságod sem fogja elrejteni előlem szándékait.
- Üljön ide mellém, erre a padra - szólt a nemesúr -, nekem itt kell időznöm egy keveset, s ha csöndesen tudna maradni egy darabig, ez idő alatt fontolóra venném, hogy a jelen helyzetben miképp alkalmazkodhatom ahhoz a tiszteletre méltó példaképhez, melyet elém festett.
A hely, ahol ekkor a lord megállt, aligha volt több az idő tájt, mint egy kis földhányás, amelyet részben árok szegélyezett, s innét eredt a név: camleti árok. Faragott kövek hevertek a földön szanaszét, amelyek elkerülték társaik sorsát, s nem épültek be a királyi erdészek házainak falába. E maradványok azt jelezték, hogy "egykori emberkéz hagyta itt nyomát". Hajdan előkelő, de rég elfeledett család, Essex grófjai, a Mandeville-ek kastélyának romjaiból származtak, e család birtokában volt egykor Enfield mezeje és az egész környék, nagy kiterjedésben. Az erdei vadon látványa után a szem végeláthatatlan sétautakra fut szét, amelyek e helyt összeérnek, majd mindjárt szét is válnak; Lord Dalgarno épp ezért szemelte ki e pontot az összecsapás színteréül; ezt javasolta Richie Moniplies közvetítésével, sértett, elárult barátjának, Lord Glenvarlochnak vívóhelyül.
- Vajon eljön-e? - kérdezte Dalgarno mintegy önmagától. - Igaz, gyávának éppen nem gyáva, annál vakmerőbben viselkedett a parkban... Csakhogy lehet, hogy az a neveletlen fickó nem adta át az üzenetemet! De nem, az nem lehet, derék legény az, az a fajta, aki többre tartja gazdája becsületét a saját életénél. Ügyelj a lóra, Lutin, nehogy elszabaduljon, és sólyomszemmel figyeld valamennyi utat, s jelezd, ha jön valaki. Buckinghamet hiába hívtam ki párbajra, a király parancsaira hivatkozva nem hajlandó megvívni velem. Ha ezt a Glenvarlochot megszégyeníthetem, vagy ha sikerül megölnöm: ha a becsületétől vagy tán még az életétől is megrabolhatom, akkor éppen elég diadalt viszek haza Skóciába, amellyel feledtetem, sőt bearanyozhatom korábbi balszerencsémet. Ismerem drága hazámfiait, nem háborognak azok az ellen, aki akár pénzt, akár harci dicsőséget visz haza a tarsolyában, hát még, aki pénzt is, diadalt is visz.
Amint így elmélkedett, eszébe idézte a gyalázatot, amely érte, és mindazokat az okokat, amelyekért, úgy képzelte, gyűlölnie kell Lord Glenvarlochot, és ettől arca egészen eltorzult kínzó érzelmei hatására, Nelly nagy rémületére, aki észrevétlen a lábához kuporodott, s most aggódva látta, mint önti el lordja arcát a pír, préselődik össze ajka, tágul ki szeme, és mint ül ki ábrázatára az olyan ember kétségbeesése és végső elszántsága, aki halálos ellenfelével készül megküzdeni. Az elhagyott színhely, amely annyira különbözött mindattól, amihez szokva volt, az a sötét és ünnepélyes kifejezés, amely kiütközött csábítójának arcán, az, hogy őrá csöndet parancsolt, valamint különös viselkedése: hogy ily sok időt elfecsérel minden ok nélkül, holott oly hosszú út áll még előttük, mindez különös gondolatokat ébresztett gyenge kis agyában. Otthon olvasott olyan esetekről, hogy egy nőt elcsábított valami gazember, aki az ördöggel szövetkezett, nem, nem is csak szövetkezett vele, hanem maga volt a Gonoszság Atyja, aki miután áldozatát magával csalta az ember nem lakta vidékre, levedlette kellemes, csábító alakját, mellyel a nőszemély vonzalmát megnyerte, és teljes borzalmában mutatkozott meg. Elűzte magától ezt a képtelen gondolatot, mely szegényes és megzavart képzeletére nehezedett, de bizony átvitt, sőt tán valóságos értelemben is valami nagyon hasonló történhetett volna vele, ha nem jön közbe az, ami közbejött.
Végre odakiáltott gazdájának az éles szemű apród, s ujjával az egyik ösvény felé bökött, ahonnét lovasok közeledtek. Lord Dalgarno talpra ugrott, és kezével árnyékolva szemét, gyors, fürkésző pillantást vetett a sétány irányába; amikor golyó érte, amely kezét súrolva egyenesen a koponyájába fúródott, s holtan hanyatlott ledérsége szerencsétlen áldozatának lába elé, félig az ölébe. Az arc, amelynek változó vonásait oly aggódó figyelemmel nézte még az imént, egy pillanatra eltorzult, majd megmerevedett örökre. Három haramia rohant elő a bozótból, ahonnét a lövés eldördült, és a füst még épp hogy szétoszlott. Egyikük káromkodva az apródra vetette magát; a másik pedig a nőre, akinek kiáltozását fenyegetéssel próbálta elfojtani; míg a harmadik az apród lovára kötözött málhát kezdte lefejteni. Egy váratlan fordulat azonban megakadályozta őket abban, hogy a zsákmánnyal tetszésük szerint járjanak el.
Bizonyára sejtette már olvasónk, hogy Richie Moniplies, miután biztosította magának a két jurátus kíséretét, akik szívesen vettek részt mindennemű csetepatéban, velük és a kalauzként közreműködő Jin Vinnél egyetemben útnak indult, vitézül fölfegyverkezve, abban a hitben, hogy megelőzik a rablókat, és megakadályozzák őket tettük keresztülvitelében. Nem számoltak azonban azzal, hogy a korabeli angol útonállókkal szemben, akiknek ez nem volt szokásuk, más országok rablóinak példáját követve gyilkossággal akarják majd előre biztosítani rablásuk sikerét. Egy véletlen is föltartóztatta őket rövid időre. Ahogy az egyik ösvényen lovagoltak, egy mélységes keserűséggel sóhajtozó emberre bukkantak egy fa tövében, s Lowestoffe nem állhatta, hogy meg ne kérdezze, megsebesült-e. A boldogtalan azt felelte, hogy a feleségét kergeti, akit egy ördög ragadott el, s ahogy felemelte ábrázatát, Richie legnagyobb ámulatára John Christie-t fedezte föl benne.
- Az isten szerelmére, Moniplies mester, segíts rajtam! - kiáltotta az öreg. - Tudom, hogy a feleségem csak egy mérfölddel jár előttem azzal a fekete sátánnal, Lord Dalgarnóval.
- Ültessük fel rögvest valamelyik nyereg elé - szólt Lowestoffe -, íme, Orpheusz, aki keresi Eurüdikéjét! Ültessük föl: akkor nemcsak megmentjük Lord Dalgarno pénzét, hanem egy füst alatt a kedvesétől is megszabadítjuk. No, rajta, vigyük már, csak a mulatság kedvéért is. Tartozom őlordságának ezzel a bosszúval, amiért egyszer megkopasztott. Még van tíz percünk!
Veszedelmes dolog ilyen szorosan számolni oly ügyben, amely életre-halálra megy. Az az egy vagy két perc, amit elvesztegettek John Christie-vel, valószínűleg megmenthette volna Lord Dalgarnót a haláltól. Ekképp a bűnös szerelem lett közvetlen oka végzetének; "Legédesebb bűneinkből fonják az ostort, amellyel megostoroztatunk."
A lovasok teljes vágtában érkeztek a mezőre, épp egy másodperccel a lövés eldördülése után. Richie Nyugipuskára akarta vetni magát, aki épp a málhát igyekezett leoldozni az apród nyergéből, de olyan vadul ugratott neki a kapitánynak, hogy megbotlott a lova, és Richie, aki nem volt éppenséggel a legkiválóbb lovas, a földre bukott. Az elszánt Richie azonban rögtön fölpattant, s olyan hévvel tusakodott a banditával, hogy noha amaz izmos fickó volt, és végső kétségbeesése gyávasága ellenére is megsokszorozta erejét, Richie-nek sikerült legyőznie, s kitépve kezéből hosszú kését, ellene fordította saját fegyverét; majd amikor sebesült ellenfele azon küszködött, hogy Richie után maga is talpra álljon, mordálya tusával nagyot sújtott a fejére; ez az utolsó csapás végzetesnek bizonyult.
- Bravó, Richie! - kiáltott oda Lowestoffe, aki meg az egyik haramiával vívott, s hamarosan meg is futamította. - Bravó! No, fiam, ott hever a bűn, taglózd le, mint az ökröt, és a romlottság torkát mesd el, mint a borjúét.
- Nem tudom, miért évődsz velem folyvást azon, hogy hentes volt az apám, Master Lowestoffe - felelte Richie, megőrizve higgadtságát -, de őszintén mondhatom, hogy a vágóhíd jó előgyakorlat az efféle munkához.
Ekkor a másik jurátus felüvöltött: - Ide jöjjön mind, aki férfi: itt fekszik Lord Dalgarno, meggyilkolva!
Lowestoffe és Richie odarohant, az apród pedig kihasználta az alkalmat, hogy senki se figyel rá, és elügetett az ellenkező irányba; senki nem látta többet sem őt, sem a tetemes összeget, amellyel lova meg volt rakva.
A harmadik bandita nem várta be a jurátus és Jin Vin támadását (ez utóbbi kitette nyergéből az öreg Christie-t, hogy ne akadályozza a hadakozásban), s csakhamar mind az öten ott álltak, és iszonyodva meredtek az ifjú nemes véres tetemére, és az asszony vad fájdalmának kitörésére, aki haját tépte, és vigasztalhatatlanul sikoltozott, mígnem kétségbeesése csillapodott, vagyis inkább új irányba terelődött, mert váratlanul megpillantotta férjét, aki hűvös, komor pillantással mérte végig, és így szólt: - Ej, asszony! Ugyancsak nagy szomorúság lehet neked szeretőd elvesztése. - Majd a férfi véres hullájára tekintve, aki őt oly mélyen megsértette, az Írás szavait idézte: - "Mert enyém a bosszú, monda az Úr, és bosszút állok a bűnösökön."... Én, akit te úgy megsértettél, én teszem meg elsőként azt a szerény szolgálatot, ami a holtat megilleti.
Így szólván, köpönyegével takarta be a holttestet, majd még rajta felejtvén tekintetét, úgy tűnt, azon töpreng, miként folytassa mondókáját. Ahogy a sértett John Christie tekintete lassan odébbsiklott a csábítóról, annak cinkosa és áldozata felé, aki előtte térdepelt, és görcsösen átölelve tartotta férje lábát, de fölpillantani nem mert rá, nyers és mogorva arca olyan méltóságteljes kifejezést öltött, hogy lefegyverezte a jurátusokat, és Richie Monipliest is visszatartotta az okvetetlenkedéstől, pedig szívesen előhozakodott volna véleményével és jótanácsaival. - Ne térdepelj énelőttem, te asszony - szólt John Christie -, inkább térdepelj az Úr Jézus előtt, akit megbántottál, inkább, mint ahogy bárkit is a magad fajtájából bánthattál volna. Hányszor mondogattam neked, amikor a legvígabban voltál, hogy a gőgösséget pusztulás követi, és önhittségre megaláztatás következik. A hiúság könnyelműséget szül, a könnyelműség bűnt, és a bűn kézen fogva jár a halállal, eredendő cinkosával. Szükségszerű volt, hogy feledd a kötelességet, a tisztességet, hitvesi hűséget, és dáridózzál a gonosszal; most pedig itt heversz, akár az eltiport féreg, szeretőd élettelen teste mellett, gyötrelemben. S ámbátor sok rosszat cselekedtél ellenem; megszégyenítettél barátaim előtt, eloroztad házam becsületét és tűzhelyem békességét, mindazonáltal te voltál első és egyetlen szerelmem, s én nem bírnám elviselni, hogy utcára kerüljél, ha megakadályozhatom azt. Urak, köszönöm a segítségteket, amennyire megtört szívemtől telik. Richard, add át üdvözletemet a nagyságos lordnak. Én is szaporítottam szegénynek a baját keserű szemrehányásaimmal, de hát galádul rászedtek... Emelkedj, asszony, és kövess!
Karjánál fogva felsegítette az asszonyt, aki patakokban folyó könnyeivel és keserves zokogással vezekelt. Kezével eltakarta arcát, és tűrte, hogy férje elvezesse, és csak miután elfordultak az erdei útra, melynek kanyarulata elrejtette előlük a színhelyet, mit maguk mögött hagytak, csak akkor fordult vissza, sebes pillantást vetve Dalgarno holttestére, férjébe kapaszkodott és felsikoltott:
- Ments meg, ments meg! Meggyilkolták! Lowestoffe-ot ugyancsak meghatotta a jelenet, amelynek tanúja volt, azonban mint afféle nagyvilági uracs, szégyellte volna kinyilvánítani egyáltalán nem divatos érzelmeit, és erőszakot téve önmagán kijelentette: - Ej, hát hadd menjenek, a jószívű, hiszékeny, megbocsátó férj, meg könnyen alkalmazkodó hitvese. Ó, asszony, milyen nagylelkű a te hű urad! Felszarvazták, de szelíd, akár a kövér ökör, hát nem bánja! Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha majd hitvese újra felcseréli álarcát és lovaglókalapját nagykendőre, ormótlan kalapra. Egyszer még meglátogatjuk őket Paul's Wharfban, alighanem kellemes látogatás lesz.
- Inkább azzal a tolvaj cigány Lutinnal törődnél - vágott közbe Richie Moniplies -, hitemre, elszelelt gazdája málhájával, meg az összes pénzzel.
Ekkor egy vadőr, segédei és még néhány személy érkezett, majd tűvé tették az erdőt Lutin után, de hiába. A jurátusok őrizetül körülállták a holttesteket, s miután lezajlott a nyomozás, Richarddal és Vincenttel együtt visszatértek Londonba, ahol nagy ováció fogadta vitézségük hírét. Vincent tévedése könnyen megbocsáttatott, hiszen ezáltal kerülhetett sor a banda felszámolására; és joggal hihetjük, hogy ami más esetben csökkentette volna tettük értékét, mármint az, hogy késlekedve, Lord Dalgarnót nem menthették meg, ezúttal talán még csak növelte is becsét.
George Heriot, aki gyanította, hogy rosszul áll Vincent szénája, elnyerte gazdája beleegyezését ahhoz, hogy a szegény fiatalembert fontos üzleti ügyben Párizsba küldjék. További sorsát nem követhetjük nyomon, de úgy tudjuk, jól alakult, s hogy társával együtt jövedelmező üzletet nyitott, miután az öreg Davy Ramsay lánya házassága után nyugalomba vonult. Dr. Fuerespournak, a kiváló antikváriusnak pedig máig is birtokában van egy ezüst számlapú antik óra, amelynek rugója acél helyett bélhúrból készült, s amelyen a "Vincent és Tunstall órások" felirat olvasható. Lowestoffe mester ugyanaz a huncut legény maradt, aki volt, aminek azzal is tanújelét adta, hogy felkereste John Christie-t és Nelly asszonyságot, azonban nagy meglepetésére (sőt kárára is, mert fogadott valakivel tíz aranyban, hogy betelepszik a családba), csak a vevőket találta ott, a boltnak ugyanis új gazdája volt, a készletek elárverezve, az egykori tulajdonos pedig feleségestül elköltözött; hová, senki sem tudta. Azt beszélték, Amerikába költöztek, valami ottani új településre.
Lady Dalgarnóban egymással hadakozó érzelmeket keltett méltatlan férje halála, melyek közt legerősebb rémülete volt, hogy szegény férje bűnei teljében halt meg. Az eset nyomán kiújult mélakórja, s testi egészsége is, melyet mint tudjuk, előző bajok már kikezdték, szintén megrendült egy kicsit. Miután férje halálával újra birtokába került minden vagyonának, mindenáron igyekezett jóvátenni, mit az Lord Glenvarloch ellen elkövetett; azazhogy visszaváltsa a Glenvarloch birtokot. Az írnokot azonban megrémítették a legutóbbi fejlemények, s kereket oldott a városból, úgyhogy lehetetlen volt megtudni, kihez kerültek a birtokpapírok. Richard Moniplies hallgatott, és okkal, a két jurátus pedig, akik az ügyletnél tanúskodtak, szintén titkot tartott, mert ő kérte erre; s így mindenki azt hitte, hogy a meglógott írnok vitte magával az iratokat. Itt jegyezzük meg, hogy Suddlechop asszonyságtól hasonló módon szabadult meg London egyszer és mindenkorra, mint Skurliewhittertől: ő is félt, megszökött hát, és végül az amsterdami Raphausban fejezte be pályáját, ami ott ugyanaz, mint Londonban a Bridewell.
A kemény, öreg Lord Huntinglen büszke, egyenes tartással, száraz szemmel kísérte el egyetlen fiát utolsó útján; végül mégis ráhullott egy könnye a koporsóra, de nem annyira a fiút, mint inkább ősi nemzetségének utolsó férfi ivadékát siratta.
Harminchetedik fejezet
JACQUES Mindent rá, hogy új özönvíz készül, és ezek a párok a bárkába igyekeznek. Amott azonban ritka kettőse közeledik olyan állatoknak...
(SHAKESPEARE: AHOGY TETSZIK)
(Szabó Lőrinc fordítása)
Az ilyesféle történetek elbeszélésének módja, akárcsak minden más földi dolog, változandó. Volt idő, mikor a mesemondótól elvárták, hogy a menyegző, az ágy s a harisnya pontos leírásával fejezze be a mondókáját, vagyis azzal a nagy csúcsponttal, amelyhez oly sok kétségen és nehézségen át végül szerencsésen elvezette hősét és hősnőjét. Egyetlen tény sem maradhatott ki, a vőlegény férfias lángolásától a menyasszony szerény pirulásáig, a pap új karingétől a koszorúslány selyembársony köpenyéig. De az ilyen leírásokról most lemondunk, alighanem ugyanazon okból, amiért a nagy nyilvános menyegzők sem dívnak már úgy, mint régen, és a boldog pár, ahelyett, hogy nagy lakodalmi ebédre és táncra hívná össze a barátait, megszökik egy magányos postakocsin oly titokban, mintha Gretna Greenbe mennének, vagy még rosszabb helyre. Voltaképpen hálás vagyok ezért a különbségért, amely a szerzőt felmenti ama nehéz munka alól, hogy új színt vigyen az efféle dolgok megszokott leírásába; mégis, most kényszerítve érzem magam rá, amiként a vándort is néha arra késztetik a körülmények, hogy olyan útra térjen, amelyet már régtől fogva senki sem tapodott. Amint a tapasztalt olvasó bizonyára észrevette, az előző fejezetet a kevésbé érdekes szereplők kiseprésének szenteltük, hogy tiszta legyen a padló a vidám menyegzőhöz.
Legfőképpen is megbocsáthatatlan vétek volna, ha csak érintőlegesen említenénk azt, ami legfőbb szereplőnket, Jakab királyt mindenekelőtt foglalkoztatta. Ez a kedélyes és nagy tudományú uralkodó nem sok vizet zavart az európai politikában, de mintegy kárpótlásképpen, óriási gyönyörűséget lelt abban, hogy elvegyüljön kedves alattvalói közt, Lord Glenvarloch közelgő házassága tehát valósággal tűzbe hozta. A kis "szeleburdi" szépsége és ijedelme első találkozásukkor lelke mélyéig meghatotta (már amennyire az ő esetében lehetséges volt az ilyesmi), és ugyancsak nagy dicsőségnek érezte, hogy felismerte az álöltözetét, s milyen nagy bölcsességgel és körültekintéssel kérdezte ki.
Jó néhány hétig, míg az udvarlás tartott, őfelsége egyre azon fáradozott, amint mondta, elkopott bele egy szemüvege (amit a papa gyártott), hogy a tulajdon felséges szemével böngésszen végig egy sereg régi könyvet és okiratot, abból a célból, hogy a menyasszony nemesi származását, akármilyen távoli őstől is, igazolja, és azáltal elhárítsa az egyetlen kifogást, melyet a fiatal pár irigyei a frigy ellen emelhetnek. Őfelsége erőfeszítései, legalábbis a saját megítélése szerint, kiváló sikerrel jártak, ugyanis amikor Sir Mungo egy napon a király fogadószobájában keserves siránkozásba fogott a menyasszony dísztelen származása miatt, az uralkodó hirtelen szavába vágott, mondván: - Sir Mungo, azt mondom, a panaszaidat halaszd el máskorra, mert királyi hitünkre mondjuk, hogy az apját, Davy Ramsayt, igenis úriembernek tartjuk, kilencedfokon, az ükapja ugyanis a Dalwolsey lordok híres-nevezetes kardforgató nemzetségéből való, akinél bátrabb ember nem katonáskodott még királyért, hazáért. Sose hallottál még a dalwolseyi Sir William Ramsayről, akiről John Fordoun is megírta, hogy "bellocissimus, nobilissimus"?[155] A vára örökké tanúskodik életéről-haláláról, ott áll Dalkeithtől három mérföldnyire, és nem egészen egy mérföldnyire Bannokriggtől. Erről az ősi és nagy hírű törzsökről való a Davy Ramsay, és hidd el, uram, nem hoz szégyent az őseire evvel a mostani mesterségével sem. Acéllal tevékenykedtek azok is, mindahányan voltak; csakhogy a derék jó lovagok az ellenségük páncélingén fúrtak lukat, ő meg azokba a picurka kis rézkerekekbe. Aztán énszerintem még szebb dolog is látást adni a nemlátóknak (okuláréval), mint kiverni a szemet a látók képéből, és méghozzá az is, hogy ő tanít meg minket az időt becsülni, avval, hogy megmutatja, hogyan múlik, az is csak nemesebb foglalkozás, mint inni, verekedni, lándzsát hányni, és nap mint nap más efféle, keresztény emberhez nem illő módon helytelenkedni, reggeltől estélig. Azt is tudhatnád, hogy Davy Ramsay nem egyszerű mesterember, mert művészet az, amit művel, hiszen kis híján élő teremtményeket fabrikál, mert egy óráról bizony el lehet mondani, amit Claudius mond a Szürakuszai Arkhimédész gömbjéről:
"Inclusus variis famulatur spiritus astris
Et vivum certis motibus urget opus."[156]
- Ha már fölséged így ellátta a vén Davyt jó származással, akár címert is adhat neki - jegyezte meg Sir Mungo.
- Parancsodra, kedves Sir Mungo - szólt a király -, és azt hiszem, hogy mi, akik minden evilági dicsőség kútfeje vagyunk, igazán szórhatunk belőle pár csöppet olyan emberre is, mint ő, aki oly közel áll királyi személyünkhöz, Giringo vár lovagjának akkor sincs miért fölhúzni ránk az orrát. A Címertani Testület tudós tagjaival már tárgyaltunk a dologról, és kibővített címert fog kapni, vagyis az atyái címerit, csak éppen megkülönböztetés végett megtoldjuk egy fél órakerékkel, egy óra koronakerekével, valamint jobbról-balról két női alak fogja tartani a címerpajzsot, az Idő és az Örökkévalóság, csak még meg köll várni, mit gondol ki a címertanács, hogyan ábrázolja az Örökkévalóságot.
- Én kétszer akkorára fösteném, mint az időt - mondta Archie Armstrong, az udvari bolond, aki történetesen jelen volt, amikor a király előadta ezt a gondját.[157]
- Elhallgass, mert megkorbácsoltatlak - szólt a király a szellemes élcre válaszul -, ti pedig mindannyian, kedves angol alattvalóink, akik hamar nevettek, ha a skótok nemesi származásukkal dicsekszenek, mert az ága-boga sokszor igen hosszú és bonyolult, vegyétek példabeszédnek, amit most Davy mesterről mondtam. Ebből láthatjátok, hogy az igazi nemes származású úriember félre is teheti egy időre a nemességét, aztán, ha alkalma adódik, tudja, hol találja meg. Egy házalóhoz, ahogyan ti a vándorkereskedőt nevezitek (ami a mi skót atyánkfiai közt eléggé elterjedt foglalkozás), nem is illenék, hogy egész nemesi családfáját elgajdolja a vevőinek, míg garasárú szalagot ad el nekik, aminthogy az sem illenék, hogy oldalán karddal, fején tollas kalappal vegye hátára az eladni való holmit. Mit tesz ilyenkor? Szögre akasztja a kardját, szekrénybe zárja a tollas kalapját, a nemeslevelét meg zsebre vágja, úgy jár-kel okosan, ravaszul, keblén a kenyere, hátán a háza, mintha csatornavíz folyna az ereiben; de mihelyt ebből a mi házalónkból gazdag kereskedő lesz, ami az én tudtommal is sokszor megesett már, megint csak visszavedlik azzá, ami volt. Úgy ám, uraim. "In nova fert animus mutatis dicere formas",[158] akkor előveszi s jobbra-balra mindenkinek megmutatja a nemeslevelét, főcsatolja a kardját, kikeféli a tollas kalapot, és szemébe nevet akárki fiának. Mindezt csak azért fejtegettük ilyen bőven, hogy tudtára adjuk mindenkinek, akit illet: az ott megjelenők állapotjának teljes ismeretiben tiszteljük meg jelenlétünkkel Lord Glenvarloch és Margaret Ramsay udvari órásunk, David Ramsay leányának esküvőjét, aki is közeli, azaz csak harmadízigleni leszármazottja az ősi Dalwolsay nemzetségnek. Igen-igen bánjuk, hogy ennek a vitéz nemzetségnek a feje az ünnepségen nem lehet jelen, de hát Lord Dalwolsay biz' nem ül otthon, ha külhonban hírt-nevet szerezhet. Sic fuit, est, erit.[159] Mivel pedig te, Csingilingi Geordie, állod a lakodalom kőccségit, aligha lesz ott hiány ételben-italban.
Heriot kötelességtudón meghajolt. A királynak (aki ilyen kis dolgokban ugyancsak ravasz politikus volt) valójában sok ügyeskedésébe került, hogy velük tarthasson, de végül is sikerült elküldenie a trónörököst, Buckingham herceggel együtt, Newmarketbe vadászni, hogy így, az ő távollétükben egyszer megint kiélhesse pletykálkodó, ingyen vendégeskedő hajlamát, melytől Károly királyfi valósággal undorodott, s amellyel épp ezért a nagy kegyenc sem tartotta már érdemesnek egyetértését nyilvánítani. Miután a délutáni kihallgatáson jelenlevőket elbocsátották, Sir Mungo Malagrowther a karjánál fogva megragadta a Királyi Palota udvarán az érdemes polgárt, s megakadályozva erőteljes szabadulási kísérleteit, a következő, vesékbe látón bölcs szavakat intézte hozzá:
- Na, George uram, magának ugyan jól kijutott az ünneplésből... a király meg se gondolta, mit kíván... Úgy értem, ha azt a lakodalmi ebédet magának köll kiállítani, arra most sok pénze rámegy...
- Ne aggódjék, Sir Mungo, nem megyek bele tönkre - válaszolta Heriot -, a király teljes joggal elvárhatja, hogy egyszer bőven megterítsem számára asztalomat, melyen hosszú évek óta az ő jóvoltából van elég étel-ital.
- Szent igaz, Heriot mester... és ha jól tudom, ez amúgy is olyan esküvő lesz, ahol mindenki fizet, mert csak össze köll adni valamit azoknak a szegény fiataloknak, hogy ne csak a csupasz lábukat vigyék a nászágyba.[160] Mit ad nekik, George mester?... Ha például pénzről van szó, először mindig a citybeli urakat kérdezik.
- Csak egy kis apróságot, Sir Mungo, semmi egyebet: a keresztlányomnak én adom a jegygyűrűt; csodaszép ékszer, Itáliában vásároltam, Cosimo de Medicié volt. Hathatósabb anyagi támogatásomra nem szorul rá az asszonyka: van egy kis birtoka, amely anyai nagyapjáról maradt rá.
- Tudom, a jó öreg szappanfőzőtől, Isten nyugtassa - szólt Sir Mungo -, el is kél egy kevés a szappanából, ami kitisztogassa a Glenvarloch címeren esett foltot... de amint hallom, nem valami nagy az a birtok, he?
- Kedves Sir Mungo, ér az annyit, mint egynémely udvari hivatal, melynek viselője pedig előkelő nemesúrnak tartja magát - válaszolta George Heriot.
- Udvari hivatal? Azt mondja, Heriot mester, udvari hivatal? - szólt erre Sir Mungo, úgy vélvén, hogy itt megint leghelyesebb a süketségét alkalmazni. - Holdfény az a hullámzó vízen... szegény lány, szegény lány, hát nincs különb hozománya? Aggódom értük.
- Elárulhatok önnek egy titkot - vágta rá a polgár -, remélem, ez enyhít valamit szívbéli aggodalmán. Az özvegy Lady Dalgarno tetemes hozománnyal látta el a menyasszonyt, megmaradt birtokát pedig unokaöccsére, a vőlegényre íratta.
- Csakugyan? - mondta Sir Mungo. - Gondolom, ezzel akarja kimutatni, mennyire szerette nemrég megboldogult férjét... még szerencse, hogy nem az unokaöccse volt az, aki sírba küldte, nem igaz? De furcsa história is ennek a szegény Lord Dalgarnónak a halála... sokan azt mondják, igazságtalanul szégyenítették meg. Hiába, semmi jó nem származik abból, ha az ember az ősi ellenségét veszi feleségül; bár az igaz, hogy nem annyira a szegény Lord Dalgarno hibája volt ez a házasság, hanem csakis azoké, akik rákényszerítették; mindegy, örülök, hogy az ifjú házasoknak lesz miből megélni, örökség-e, könyöradomány-e, az már édes mindegy. Hanem bizony, ha mindjárt a hálóköntösét is eladja Lady Dalgarno, akkor se adhatja vissza nekik a szép glenvarlochi kastélyt, akárhogy is van... az már odavan... senki se adja vissza...
- Sajnos, ez így igaz - mondta George Heriot -, nem tudunk nyomára jönni sem a gyalázatos Andrew Skurhewhitternek, sem a zálogkölcsön okiratainak, amiket Lord Dalgarno eldugott valahová.
- Biztosan ráíratta valakire, nehogy az asszony megkaparinthassa a birtokot, ha ő netalán elhaláloznék; hiszen nem is nyughatna a sírjában, ha azt hihetné, hogy Glenvarloch még visszakapja a földjét - mondta Sir Mungo. - Gondoskodott az arról, higgye el, hogy vissza ne szerezhesse se a felesége, se az unokaöccse.
- Hát ez bizony elég valószínű, Sir Mungo - mondta Master Heriot -, de sajnos, nekem most mennem kell, mert még sok mindent el kell intéznem az esküvő előtt, úgyhogy nincs több időm az ön számára.
- Harmincadika? - feleli erre Sir Mungo, mint a visszhang. - Harmincadikán van az esküvő naptya? Én is ott leszek!
- A király hívja meg a vendégeket - mondta George Heriot, hátra se fordulva.
- Az ördög vigye el ezt a nyavalyás, neveletlen mesterembert! - morgolódott Sir Mungo. - Ha nem volnék adósa húsz fonttal, amit a múlt héten adott kölcsön, megleckéztetném, hogyan illik előkelő emberekkel beszélni! Azért is ott leszek az esküvői ebéden!
Sir Mungónak sikerült is elérnie, hogy meghívják az ebédre, pontosabban, hogy haragosan odaparancsolják; kevés ember volt meghíva, Jakab király ily alkalmakkor kicsiny, meghitt körben akart lenni, hogy királyi méltósága terhesnek érzett korlátaitól egy időre megszabadulhasson. Így hát csak igen kevesen voltak jelen, s voltaképpen még a meghívottak közül is hiányzott legalább kettő. Az egyik Lady Dalgarno volt, aki rossz egészségi állapota és férje nemrég bekövetkezett halála miatt nem lehetett jelen az ünnepségen. A másik távollevő pedig Richie Moniplies volt, akinek a viselkedése már kis ideje csakugyan titokzatosnak tűnt. Lord Glenvarloch körüli szolgálatait valóban egészen a maga rendje szerint végezte; az enfieldi réten történtek óta ugyan minden reggel megjelent ura ágya mellett, ugyanabban az időpontban, hogy az öltözködésben segédkezzék, s este is megint a vetkőzésnél, de a nap többi részét másutt, nem tudni, hol töltötte, amit annál is inkább megtehetett, mert az úrnak nem volt szüksége rá, hiszen megfelelő számú személyzet vette körül. Lord Glenvarloch azért kicsit kíváncsi volt rá, hol csavarogja el az idejét, de Richie mereven elzárkózott minden efféle kérdezősködés elől.
Az esküvő napjának reggelén Richie különösképp igyekezett ellátni inasi teendőit; aprólékos gonddal öltöztette fel urát, hogy daliás alakját a ruházata is kiemelje, és mikor öltözetét a legnagyobb gondossággal rendbe hozta - s amint mondta, az utolsó kis fürtöt is megigazította a fején -, akkor térdre ereszkedett, kezet csókolt a gazdájának, és ünnepélyesen búcsút vett tőle, alázatosan kérvén, hogy őlordsága bocsássa el szolgálatából.
- Nocsak, Richie, miféle ceremónia ez már megint? - kérdezte Lord Glenvarloch. - Tán azért kérsz elbocsátást, hogy mostantól fogva a feleségem parancsnoksága alá kerülhess?
- Szívből kívánom lordságodnak a kedves, jó ladyvel egyetemben (akivé hamarosan lesz), hogy az ég adjon mindkettejüknek olyan jó szolgát, mint én voltam - mondta Richie -, de a sors úgy rendelte, hogy mostantól fogva csak barátjaként lehessek szolgálatára.
- Richie - szólt erre az ifjú lord -, ha meguntad a lakájsorsot, majd gondoskodunk számodra valami tisztességesebb elfoglaltságról; de remélem, azért az esküvőre csak elkísérsz, s a lakomáról sem maradsz el?
- Lordságod engedelmével - válaszolta Richie -, szépen kérem, ne feledkezzék meg a megállapodásunkról, amit kötöttünk: nekem most igen sürgős elintéznivalóm van, úgyhogy az esküvőjén sem lehetek ott; de George mester vendéglátásából megint kivenném a részem, ha lehet, mert mint hallom, igen finom, drága ebiddel vár bennünket; hálátlanság vóna meg se kóstolni.
- Tégy, amit akarsz - válaszolta Lord Glenvarloch; és még felötlött ugyan benne, milyen rigolyás és önző szolgája is van neki, de aztán megfeledkezett erről, mert más gondolatok fészkelték magukat a fejébe, olyanok, amelyek jobban illettek ehhez az ünnepi naphoz.
Most a kedves olvasó képzelje el a templomba menő boldog pár lába elé szórt virágokat... a hangos zenét, melyre az esküvői menet lépdelt... a püspököt, aki a fiatalokat összeesketi... a királyt, aki Szent Pál templománál várt rájuk, hogy a menyasszonyt oltárhoz vezesse... a menyasszony apjának nagy megkönnyebbülésére, aki ez idő tájt, az esküvő idején, azzal volt elfoglalva, hogy kiszámítsa a hajtókerék forgási sebességét egy szép órához, melyet épp akkor szerkesztett.
Amint a szertartás véget ért, George Heriot házához hajtatott az egész násznép, a király hintóin, ahol a Foljamble-féle lakosztályban nagyszerű lakodalmi ebéddel várták őket. Alighogy a király megérkezett erre a kedves, titkos helyre, nagy kapkodva leoldotta derekáról övét és kardját, s úgy eldobta magától, mintha az ujjait is perzselné, majd a tollas kalapját hajította el egy sarokba, mintha csak azt mondaná, "El veled, méltóság!", és vígan felhajtott egy kupa bort az ifjú pár egészségére. Aztán csak ténfergett ide-oda a nagy szobában, ahol értetlen képet vágva, hol harsányan nevetve, hol adomázva (ezt ugyan sem túl szellemesen, sem túl válogatottan), de minduntalan nagy diadallal kacagva, hogy ezáltal a többieket is vidámságra késztesse. Míg őfelsége ily széles jókedvében volt, s a társaság éber füllel figyelte, mikor hangzik el a jeladás, hogy üljenek asztalhoz, egy szolga fülébe súgott valamit Heriot mesternek, mire emez kiment. Visszatérvén, odament a királyhoz, s most ő súgott valamit őfelsége I. Jakab fülébe, amitől szegény hátrahőkölt.
- Csak nem pénzért jött? - kérdezte kurtán, élesen.
- Semmiképpen sem, felséges uram - válaszolta Heriot. - Maga mondta, hogy nincs szüksége rá ezt a tárgyat valaha is szóba hozni, míg csak felségednek hallgatni méltóztatik róla.
- Ez már igen! - szólt a király. - Így jár el egy hűséges alattvaló! De meg is adjuk a kegyet, amit kér... igaz, hogy nem egyéb, mint egyszerű szolga, de hát egy valóságos királyt a piszkos kismacska is megbámulhat, attól még nem kisebbedik a korona méltósága. Ugyan!... hadd jöjjön... pandite fortes...[161] Moniplies... hm... nem egy redője van a köpenyinek...[162] nem mondom, ugyanúgy hívhatnák Sokpennynek is... persze ti, kedves angol alattvalóink, biztos azt hiszitek, hogy ilyen név Skóciában nincs is.
- Pedig ősi és dicső nemzetség az, a Monypennie-k - szólt Sir Mungo Malagrowther -, csak az a kár, hogy nem valami szapora.
- Nem is tudom, Sir Mungo, mintha mégiscsak sokasodóban volnának a honfitársai között - szólt erre Master Lowestoffe, akit Lord Glenvarloch hívott meg a menyegzőre -, legalábbis mióta őfelsége mindnyájunk örömére a trónra került, s oly sokan követték ide.
- Ahogy mondja, uram, ahogy mondja - felelte Sir Mungo bólogatva, és George Heriotra pillantott -, egyikünk-másikunk valóságos áldás az angol nemzetre.
Alighogy ezt kimondta, feltárult az ajtó, és Lord Glenvarloch nagy meglepetésére egykori szolgája, Richie Moniplies sétált be rajta, fényűző, sőt tündökletes ruhában, tetőtől talpig brokátba öltözve, s karján a magas, szikár, egy hajszálnyit ferde vállú Martha Trapbois-val, aki viszont hosszú, fekete bársonyruhában volt, amely különösen illett sápadt, komoly, szigorú arcához. A király, kissé megijedve, így kiáltott fel: - Mi a kutyafülét hoz ide ez a legény? Isten óvja királyi személyünket! Csak nem valami holttestet, amelyik megszökött a temetés elől?
- Alázattal kérem fölségedet, legyen most már kegyes hozzája - szólt Richie -, mivelhogy ma délelőtt volt az esküvőnk, úgyhogy ő az én hites feleségem, azaz név szerint Mrs. Martha Moniplies.
- Mária ereje! Csuda haragosan néz, hallod-e - szólt erre Jakab király. - Aztán biztos, hogy nem volt valamikor udvarhölgye kedves rokonunknak, Mária királynőnek, a lángoló emlékezetűnek?
- Az az egy biztos, megkövetem felségedet, hogy ötvenezer kemény fontot hozott a házhoz, meg még valamivel többet is, aztán abból tehettem kedvére fölségednek is, másnak is.
- No, erről jobb lett volna, ha nem szólsz - mondta a király -, ami azt a kis ügyet illeti, tudjuk, mivel tartozunk neked, és annak is csak örülünk, hogy ez a te pironkodó menyasszonyod olyan emberrel osztotta meg a kincseit, mint te, aki a király és a haza érdekében használja föl a vagyonát. Hanem hát azt mondd meg, hogyan sikerült megnyerned magadnak, he?
- Csakis a régi jó skót módon, uram király. Nyíllal-lándzsával - válaszolta Moniplies. - Úgy egyeztünk meg, hogy hozzám jön, ha bosszút állok az édesapja gyilkosán; a gyilkost levágtam, enyim a leány.
- Ni, hisz ez a vén Trapbois leánya, akit már annyi ideje keresnek - szólt Lowestoffe. - Hová a pokolba tudtad így eldugni, komám?
- Richard mester, ha nincs ellenére - válaszolta Richie -, vagy Richard Moniplies mester, ha úgy jobban tetszik. És ha tudni akarja, hová dugtam el, hát egy böcsületes hazámfiának a házánál... ott szereztem neki rendes, biztonságos szállást, ami pedig a titoktartást illeti, hát bizony ahhoz se köllött nagy ész, hogy szükség van rá, amikor tele van a város olyan szeleverdi fiatalurakkal, mint kegyelmed is.
Richie nemes válaszán jót nevetett mindenki, kivéve a menyasszonyt, aki türelmetlenül intett a férjének, és szokott kurta, szigorú modorában így szólott: - Csend! Nyughassanak már, kérem. Térjünk a tárgyra, amiért idejöttünk. - Így szólván, elővett egy köteg irományt, Lord Glenvarlochnak adta, majd hangosan azt mondta: - Kérem a felséges királyt s az összes jelenlevőket, legyenek tanúim, hogy a zálogból kiváltott Glenvarloch birtokot a mai napon visszajuttattam jogos tulajdonosának, minden tehertől mentesen, úgy, ahogy elődeitől rászármazott.
- Én voltam az egyik tanú a visszaváltásnál - szólt Lowestoffe -, de álmomban sem gondoltam, kinek a műve.
- Az nem is lett volna üdvös - szólt Richie -, nem köll ám mindent dobra verni.
- Nyughassanak, ha mondom - szólt ismét a menyecske. - Továbbá itt ez az okirat - folytatta, átnyújtva azt Lord Glenvarlochnak -, ez is az ön tulajdona, de kérem, ne kérdezze, hogyan került hozzám.
A király nyomban odafurakodott Lord Glenvarloch mellé, s szemét az írásra szögezve, így kiáltott: - Az arkangyalát! Hiszen ez nem más, mint a saját felséges kézjegyünkkel ellátott adománylevél, ami annyira köllött volna!... Hogy került ez magához, ifiasszony?
- Titok, nem árulhatom el - szólt Martha szárazon.
- Igenis - mondta Richie keményen -, olyan nagy titok, hogy soha el se árulom, ha csak a fölséges király alattvalói hűségemre meg nem parancsolja.
- De igen, igenis megparancsolom - szólt Jakab király határtalan kíváncsiságában dadogva és reszketve; amire Sir Mungo is, akár egy horgászbot, úgy odahajolt, terjeszteni való hírekre éhesen, szürke hajfürtjeit félrehajtva, s tenyerével tölcsért tartva a füle mögé, hogy egy hangot se szalasszon el. Martha kissé összevonta a szemöldökét, úgy nézett Richie-re, aki azonban rettenthetetlenül előadta a királynak, miszerint - boldogult apósa, aki, Isten nyugtassa, alapjában véve dicséretesen gondos ember volt, kissé mégis hajlott a túlzó mód evilági gondoskodásra, úgyhogy olykor-olykor a görbe utat választotta az egyenes helyett, kiváltképp olyanformán, hogy igen szeretett a felebarátja holmija közt tenni-venni, és olykor az ujjához ragadt belőle egy és más.
- Szégyen, gyalázat! - szólt Martha. - Ha el kell mondani ezt a szomorú és szégyenletes esetet, legalább fogja rövidre... Igen, lordom - tette hozzá Glenvarlochhoz fordulva -, nem az az aranytallér volt az egyetlen csalétek, amely azon a szörnyű éjszakán az ön lakosztályába vonzotta szegény apámat... igazi célja az volt (s el is érte ezt a célt), hogy emez írást öntől eltulajdonítsa. Aznap délelőtt járt nála az a gyalázatos írnok, és semmi kétség, ő vette rá szegény bolond öreget erre az aljasságra, abból a célból, hogy végképp lehetetlenné tegye uraságod számára birtoka visszaszerzését. Valószínű, hogy ő csak eszköz volt egy nála sokkal hatalmasabb úr kezében, de Isten bocsássa meg most már neki, ott, ahol minden vétekért felelni kell!
- Ámen - mondta Lord Glenvarloch, és szavát utána mondták mind a jelenlevők.
- Ami szegény apámat illeti - folytatta Martha, s komor arca a fájdalomtól egy pillanatra összerándult -, bűnéért, őrültségéért az életével fizetett; és csaknem biztos vagyok abban, hogy épp az a nyomorult, aki aznap reggel rávette ennek az írásnak az elcsenésére, az nyitotta ki belülről az ablakot, melyen át a gyilkosok behatoltak.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott; a nagy csendet először a király törte meg, parancsot adván a bűnös írnok elfogatására. - Lictor - fejezte be -, colliga manus... caput obnubito... infelici suspendite arbori.[163]
Lowestoffe erre kellő respektussal ugyan, de megmondta őfelségének, hogy az írnok minden jel szerint meglépett, közvetlenül Lord Dalgarno halála után, mert senki sem látta azóta, s nem is hallott felőle.
- Hát kutassák fel - mondta a király. - Most pedig beszéljünk valami másról... ettől a históriától a vér is megfagy az ember ereiben, és nem is épp menyegzőhöz illő. Ó, Hymen! - fűzte hozzá, ujjával csettintve. - Lord Glenvarloch, mit szólsz ahhoz, hogy Mrs. Moniplies, ez a helyre menyecske, menyegződ örömünnepén visszaültetett atyai birtokodba?
- Felséges uram, engedtessék meg neki, hogy egy szót se szóljon erről - mondta Martha -, így illik legjobban az érzéseihez meg az enyémekhez is.
- No, a váltságpénzt mindenképp vissza kell fizetni - szólt Lord Glenvarloch -, ebben nem maradhatok adósa.
- Jó, ezt még megtárgyaljuk - felelte Martha. - Ön énnekem nem lehet adósom. - S keményen összeszorította az ajkát, mint aki erről többet egy árva szót sem szól.
Sir Mungo azonban nem mondott le egykönnyen erről a csemegéről, s felhasználva a pillanatnyi csendet, így szólt Richie-hez: - Hallod-e, barátom, furcsa história ez az apósodról; nem hiszem, hogy a fiatalasszony köszönetet mond érte, amiért kifecsegted.
- Kedves Sir Mungo - válaszolta Richie -, én mindig ahhoz a szabályhoz tartom magam, hogy magam mondom el, jó hangosan, ami rosszat csak a családról tudok, mivel úgy vettem észre, ha én nem mondom el, elmondja más.
- Jól van, no - mondta Sir Mungo -, de hallod-e, ez a te asszonykád igen kardos természetű, alighanem ő lesz az úr a háznál.
- Erre meg - felelte Richie - azt mondom magának: amíg csak a szónál marad, én is tudok olyan süket lenni, hála a Magasságosnak, mint akárki, ha viszont a fakanálhoz kap, hát mire való a két kezem, ha nem arra, hogy jól elverjem?
- Jól van, Richie, ügyesen forgatod a szót - szólalt meg a király -, ezt jól megkapta Sir Mungo. Jobbról is, balról is. Igaz, ami igaz, kedves ifiasszony, ahhoz képest, hogy bolond férjet kapott, meg köll adni, fürge eszű bolond ez.
- Felséges királyom - felelte Martha -, van a világon fürge eszű bolond, van bátor bolond is, s végül olyan is, aki sokat tud, de csak annál nagyobb bolond. Én ezt az embert nem azért választottam, mert szellemesnek tartom, sem nem azért, mert bölcs ember volna, hanem csakis azért, mert amikor magamra maradtam, védelmemre kelt. Valóban becsületes, amellett jószívű és szorgalmas, ami bőven kárpótol egy kis bolondságért. Mivel ebben a világban, amely számomra félelmetes vadon, nagy szükségem van oltalmazóra, hát örülök neki, hogy nem rosszabbat kaptam.
- No, ez olyan okos beszéd volt - válaszolta a király -, hogy királyi hitemre, próbát teszek, hátha valamicskét még jobbíthatok az uradon. Térdelj le, Richie... adjatok egy kardot! Mr. Lowestoffe, a tied jó lesz... nocsak, azért ne hadonássz vele jurátusként, mintha rendőrt akarnál vele elijeszteni!
Elvette a kivont kardot, de elfordította a tekintetét (mert látni sem szerette), úgy próbálta lapjával rátenni Richie vállára, mégis majdhogy a szemét ki nem szúrta vele. Richie megijedt, felállt volna, de Master Lowestoffe visszanyomta, Sir Mungo pedig elirányította a királyi kézben remegő fegyvert, vagyis a lovaggá ütés ily mód végül is sikerült. - Surge, carnifex...[164] Állj föl, Húsvári Richard Moniplies - szólt a király -, most pedig, lordok, kedves alattvalóim, üljünk asztalhoz végre, mert még kihűl a hagymás-kokasleves.
A SZERZŐ JEGYZETEI
I.
A KOR ZÜLLÖTTSÉGE
Harrington: Nugae Antiguae, II. k., 352. l. A kor fertelmes züllöttségéről, melynek elterjedéséhez példájával nagyban hozzájárult maga az uralkodó is, aki más tekintetben nem volt épp híjával sem a tehetségnek, sem az emberséges jótermészetnek, érdekes adalékokkal szolgálhatnak Winwood Visszaemlékezései, Howel Levelei s az időszak egyéb emlékiratai, de leginkább azok a magánlevelek, amelyeket Steenie, alias Buckingham váltott tisztelt Papájával és Komájával, Jakab királlyal; a levelezés szembeszökően otromba és fölöttébb gyermeteg stílusa perdöntő bizonyíték. A tudós Mr. D'Israelinek, aki oly nagy igyekezettel vette védelmébe Jakab jellemét, mindössze annyit sikerült bebizonyítania, hogy ő maga ügyes és leleményes prókátor; királyi kliensének azonban mindebből kevés előnye származott.
II.
ALSATIAI KARAKTEREK
Csalaváry: közönséges csirkefogó, aki fizetetlen adósságai miatt nem mer kimozdulni a Whitefriars területéről, ahol is rendre behálózza a dús örökségek várományosait, élvezeti cikkeket és készpénzt szállít nekik nagy haszonnal, rendelkezésükre áll, és osztozik vigasságaikban, míg végezetül mindenükből kiforgatja őket. Léha, szemérmetlen, feslett erkölcsű fráter, a városi modor s a divatos beszédmód jó ismerője.
Porhinthy: a Belford család oldalági rokona, ki is, miután Csalaváry praktikái által tönkrejuttatott, most afféle csalétek gyanánt a mások megrontásának eszköze; a becsületes embertársaságból kiszorulván, Alsatiában kénytelen magát meghúzni. Csalaváryval egyetemben a gazdag örökösök szolgálatára áll, és rajtuk élősködvén, züllött életet folytat.
Csihipuhy kapitány: üresfejű alsatiai martalóc; gyáva, tolakodó, nagyhangú fráter; valamikor strázsamesterként szolgált Flandriában, de megszökött a regimentjétől, s holmi apró-cseprő adósság elől a Whitefriarsben keresett menedéket; itt a csőcselékkel kapitánynak tituláltatja magát, feleségül vesz egy nőszemélyt, aki szobák kiadásával foglalkozik, s most már mint háziúr pálinkaméréssel és leánykereskedelemmel harácsol vagyont.
Kapary: képmutató, pletykálkodó, ájtatos, zsoltáréneklő, tudálékos, kellemetlen fráter, hiába színleli a hitbéli buzgóságot; álszent gazfickó, aki Csalaváry cinkosaként élvezeti cikkeket és készpénzt bocsát a megtévedt ifjú örökösök rendelkezésére. - Az Alsatiai Nemesúr, Dramatis Personae; Shadwell Művei, IV. kötet.
III.
DAVID RAMSAY
David Ramsay, I. Jakab király órásmestere és udvari óraműkészítője valóságos történelmi személy; bár a szerző szabadon átköltötte alakját, hogy megfeleljen regénye kívánalmainak. Tény, hogy erősen vonzódott az elvont tudományokhoz, amelyek felé mestersége irányította; s az is, hogy számos kortársához hasonlóan e stúdiumokat misztikus és fantasztikus elképzelésekkel kapcsolta össze. Mentségére szolgáljon, hogy az idő tájt a matematikában, a csillagászatban s más efféle tudományokban nem húzódott pontos határ az igazság és a hamisság között, inkább amolyan terra incognita, ahol a legbölcsebbek is könnyen megtévedhettek. David Ramsay még a pénzét is kockára tette, oly igen bízván benne, hogy beteljesülnek jóslatai, amelyeket kutatásaiból kikövetkeztetett; egynémely órákat ugyanis oly feltétellel adott el, hogy ellenértékük csupán akkor fizetendő, ha Jakab király már megkoronázva ül Rómában a pápai trónon. Effajta fogadásokat akkoriban gyakorta kötöttek, amint ez jól kitetszik Ben Jonson Every Man out of his Humour (Ki-ki természete ellen) című művéből.
David Ramsay szerepet játszott egy másik különös szcénában is, amelyhez a hírhedett asztrológus, Lilly statisztált, mégpedig nem kis várakozással, mert az alkalomra liszteszsákot vitt magával, hogy majd telerakja a talált kinccsel.
"David Ramsay, őfelsége óraművese oly értesülést szerzett, hogy nagy tömegű kincs van eltemetve a Westminster Apátság klastromában. Tudomására hozta ezt Withnam székesegyházi főesperesnek, aki az időben a lincolni püspök tisztét is betöltötte. A főesperes felhatalmazta, hogy kutasson a kincs után, azon kikötéssel, hogy a talált javakból a templom is részesül. David Ramsay ekkor segítőül felfogadott egy bizonyos John Scott nevezetű embert, aki azt állította, hogy ért a varázsvesszők használatához. Engem is megkértek, hogy tartsak velük, s én beleegyeztem. Egy téli éjszakán David Ramsay kíséretébe vett számos urakat, kik között ott voltunk Scott és magam is, így mentünk be a klastromba. A varázsvesszőkkel először is a kerengőt kutattuk át. A nyugati oldalon a vesszők egyszer csak keresztbe fordultak egymáson, mutatván, hogy ott a kincs. A napszámosok leástak vagy hatlábnyi mélységbe, ahol is egy koporsó bukkant elő; de nem találván elég súlyosnak, nyitatlan hagytuk, amit utóbb erősen megbántunk.
A kerengőből ezután átvonultunk az apátsági templomba, ám itt, nagy hirtelenséggel (mert teljes szélcsöndben fogtunk volt munkába) oly heves és förgeteges szélvész kerekedett, hogy igencsak azt hittük, mindjárt a fejünkre omlik a templom nyugati homlokzata. A varázsvesszők nem moccantak; a gyertyák és fáklyák, egy híján, mind kialudtak vagy alig pislákoltak. Társam, John Scott fölöttébb megrökönyödve, sápadtan tekingetett körül, nem tudván, mire vélje a dolgot, s mit tegyen felőle, így hát én adtam tanácsot és rendelkezést a démonok kiűzésére; mi is megtétetvén, csend és nyugalom lőn ismét, s ki-ki szállására tért, mert későre járt már, közel az éjfélhez. Azóta aztán semmi áron rá nem vehettek engem, hogy ehhez hasonló vállalkozásokhoz csatlakozzam.
Hogy a dologgal kudarcot vallottunk, okát leginkább a jelenlevők fölös számában látom; lehettek ugyanis vagy harmincan, némelyek nevetgéltek, mások csúfolódtak; miért is bizton hiszem, hogy ha a démonokat időben ki nem űzzük, a templom nagyobb része leomlott volna. Titoktartás, élelmes segítők, bizodalom és hozzáértés: ez kell a jó munkához." - Lilly: Life and Times (Élete és kora), 46. l.
David Ramsaynek volt egy fia is, William Ramsay, aki alighanem örökölte atyja hiszékeny természetét. Csillagjós lett, s 1651-52 táján könyvet adott közre az alábbi címmel: Vox Stellarum, Bevezetés az Égitestek Fogyatkozásainak és mindenévi Körforgásainak Titkaiba. Az 1652-es kiadást atyjának ajánlotta. Úgy tetszik, amint sajátos kereskedelmi módszereiből is látható, hogy az öreg óraműves elmulasztotta magát meggyarapítani, míg ott időzött a húsosfazekak közelében; fia legalábbis erre utal, amikor dedikációjában ezt az egy momentumot külön kivételezi az atyai erények lajstromából: "Való igaz, hogy azon mulasztás, melynek folytán atyám uram, midőn pedig tehette volna, nem takarta be a jó idő termését készülvén a zordabb napokra, alkalmat adott egynémely alantasabb lelkeknek, hogy kegyelmedet ne tiszteljék aszerint, miként jobb természetéhez és tudós magamagához illendő, de hát az ilyenek csak addig tekintik az embert, amíg jól vagyon dolga, s mindenekfölött csupán a gazdagságot becsülvén, nem néznek sem bölcsességet, sem erőt, sem erényt." Mindebből kitűnik, hogy míg az öreg David Ramsay, a Stuart-ház hív követője, ugyancsak lecsúszott a parlament kormányzása idején, William fia annál inkább felkapaszkodott; mert oly kevéssé lett az asztrológia csalárdságainak áldozata, hogy maga is csalóvá lépett elő.
IV.
GEORGE HERIOT
E kiváló személyiséget, míg élt, kevéssé ismerték tetteiről, de az ő esetében talán joggal alkalmazhatjuk az Írás különös kitételét, mely szerint "bár megholt is, fönnen beszél". A Bevezetésben említést tettünk már a nagyszerű intézményről, amelynek alapítója volt; magánéletére vonatkozólag azonban alig egynéhány adat áll csupán rendelkezésünkre.
George Heriotot, egy edinburghi aranyműves elsőszülött fiát Trabrounban tartották keresztvíz alá, a gladsmuiri egyházközségben; családja régebb időkben Kelet-Lothian befolyásos famíliái közé tartozott. Atyja nagymértékben élvezte polgártársai bizalmát, s képviselőjükként foglalt helyet a skót parlamentben. Beválasztották abba a küldöttségbe is, amelyet a város polgárai menesztettek a király megengesztelésére, amikor az haraggal távozott Edinburghból az 1596. december 17-i zavargások után.
George Heriot, a fiú, atyja mesterségét folytatta, az aranyművességet, mely akkoriban különösképp jövedelmező volt, s szorosan kapcsolódott a pénzváltáshoz. Az ifjú embert kegyes pártfogásába vette mind Jakab király, mind pedig a királyné, Dániai Anna. Heriot magához illő hajadont választott feleségül, egy tisztes polgárleány, Christina Marjoribanks személyében. Aráját 1586-ban vezette oltárhoz. A későbbiekben fölvette "a királyné ékszerésze" címét, s patrónája az elkövetkező tíz évben mintegy negyvenezer font értékű megrendeléssel látta el. Megözvegyülvén, George Heriot a nemes Rosbery családdal lépett kapcsolatra, lévén második feleségének atyja James Primrose, a Titkos Tanács jegyzője. Hitestársától azonban ismét megfosztotta a kegyetlen sors; ifjú asszonya 1612-ben halt meg gyermekágyban, mielőtt betöltötte volna huszonegyedik életévét. A derék aranyműves becsületes szorgalomban töltött, eredményes élete Londonban ért véget, ahová királyi gazdáját követve maga is áttelepült; itt halt meg 1624. Február 12-én, hatvanegy esztendős korában. Arcképéről (az elveszett eredeti festmény nyomán készült Scougal-másolatról), mely ereje teljében ábrázolja, a következő leírást olvashatjuk: "Szőke haja, elmélyült gondolkodásra valló homloka, nyugodt, kritikus tekintete s a szája körül bujkáló mosoly jelezte természetes derű, mind-mind a vérbeli skót karaktert tükrözi, s oly személyt mutat, aki bölcsen és határozottan járta útját a világban, kellő erővel és céltudatossággal, hogy kiharcolja, s megfelelő kedéllyel, hogy élvezze a sikert." - James & John Johnstone: A Heriot-alapítvány története és teljes leírása, az alapító életrajzával kiegészítve; Edinburgh, 1827.
A föntiekhez, mivel George Heriottal kapcsolatban minden apróság érdekességgel bírhat, még hozzátehetném, hogy második feleségét, Alison Primrose-t, a Szent Gergely-templomban helyezték örök nyugalomra, s az egyházközség halotti anyakönyvéből a nagytiszteletű Barham úr, a jelenlegi lelkipásztor volt szíves megküldeni nekem az idetartozó kivonatot: "Mrs. Alison, Mr. George Heriot, nemes úr hitvese, 1612. április 20-án." A Szent Gergely-templom a londoni nagy tűzvész előtt, mely a székesegyházat elemésztette, a régi Szent Pál részét alkotta, mint az oldaltornyok egyike, s azon a területen emelkedett, ahol most Anna királynő szobra áll. Itt volt Mrs. Heriot sírja a kórus déli hajójában, s helyét díszesen kimunkált emlékkő jelezte az alábbi felirattal:
"Sanctissimae et charissimae conjugi ALISONAE HERIOT, Jacobi Primrosii, Regiae Majestatis in Sanctiori Concilio Regni Scotiae Amanuensis, filiae, feminae omnibus tum animi tum corporis dotibus, ac pio cultu instructissimae, moestissimus ipsius maritus GEORGIOUS HERIOT, armiger, Regis, Reginae, Principum Henrici et Caroli Gemmarius, bene merenti, non sine lachrymis, hoc Monumentum pie possuit.
Obiit Mensis Április die 16, anno salutis 1612, aetatis 20, in ipso flore juventae, et mihi, parentibus, et amicis tristissimum sui desiderium reliquit.
Hic Alicia Primrose
Jacet crudo abruta fato,
Intempestivas
Ut rosa pressa manus.
mndutn bisdenos
Annorum impleverat orbes,
Pulchra, pudica,
Patris delicium atque viri:
Quum gravida, heu! Nunquam
Mater, decessit, et inde
Cura dolore: Patri
Cura dolore: viro.
Non sublata tamen
Tantum translata recessit;
Nunc Rosa prima Poli
Quae fuit ante soli."
Ami fordításban így hangzanék:
"Legszentebb és legdrágább hitvesének, ALISON HERIOT-nak, James Primrose a skót Titkos Tanácsban őfelsége jegyzője leányának, e testi és lelki szépséggel egyaránt dúsan megáldott és kegyes tanításban nevelkedett hölgynek emlékére az ő bánatos férje GEORGE HERIOT nemes úr, a király, a királyné valamint Henrik és Károly hercegek ékszerésze állíttatta kegyelettel s nem könnyek nélkül e megérdemelt síremléket.
Elhalálozott április havának 16. napján az Úr 1612. évében, húsz esztendős korában, ifjúsága virágjában, nem hagyván mást sem nekem, sem szüleinek, sem barátainak, mint az utána való keserves vágyakozást.
Ifjú Alicia Primrose nyugszik e sírban;
Törte derékba a sors, mint rózsát tör a kéz.
Épp hogy kétszer tíz évét töltötte be nemrég;
Szép volt, tiszta, szerény; férj s atya szín öröme.
Áldott lőn, ám - jajj! - anya nem lehetett már;
Ettől bús az atya, ezt gyászolja a férj.
Mégsem lett a halálé, átalakult csak:
Földnek rózsája immár égi virág."
Bizonyára ez a csapás, fiatal, szépséges és szeretetre méltó hitvesének s vele leendő örökösének elvesztése, késztette rá George Heriotot, hogy vagyonát a jótékony intézményre hagyja. A sírfelirat szövege megtalálható Stave: Survey of London (London tüköre) című művének Strype-féle kiadásában, III. könyv, 228. l.
V.
KIÁLTVÁNY AZ ANGLIÁBA VÁNDORLÓ SKÓTOKRÓL
Ha valamiben, abban bizonyára mind egyetértettek az angolok, hogy folyvást szapulják Jakab királyt ama koldus siserahad miatt, amely nemcsak Skóciából való kijövetelekor szegődött az uralkodó nyomába, hanem - mint Osborne mondja - "országlásának egész ideje alatt feltartóztathatatlanul hömpölygött, mint valamely rohanó áradat, keresztül a Tweeden". Biztosra vehető pedig, amint a skót Titkos Tanács által kibocsátott s a király saját fogalmazására valló nagyszámú proklamációkból kitetszik, hogy maga a felséges úr is jól látta, milyen alkalmatlan és népszerűtlen a gyülevész kérelmezők e tolakodó sokasága, s éppoly hőn óhajtott volna tőlük megszabadulni, mint akármely déli alattvalója. Őfelsége azonban hasztalan fejtegette skót jobbágyai előtt, hogy micsoda szégyent hoznak szülőhazájukra és fejedelmükre, midőn okot adnak az angoloknak arra a feltételezésre, miszerint Skóciában talán nincs is jól nevelt s jómódú nemesség, maguk oly formát mutatván, amit a szemlélők egybehangzó ítélete csakis elmarasztalással illethet, mint csupa "lézengő gazfickót és ágrólszakadt nyomorultat". Hiába volt az is, hogy a hajókat, melyek a nem kívánt rakományt Londonba szállították, büntetéssel, sőt elkobzással fenyegette a törvény; az elrettenthetetlen kérelmezők továbbra is csapatostul törtek az Udvarba, és sokan közülük, az egyik kiáltvány megfogalmazása szerint, még arra is vetemedtek, hogy kárpótlást követeljenek "bizonyos régi tartozások fejében, kivel a Király nékik adósuk maradt", mely követelést, állapítja meg nem kis naivitással az említett irat, "őfelsége minden egyéb tolakodásnál inkább sérelmez". Az elbeszélésben szereplő kitételeket e különös proklamációk szövegéből idéztük.
VI.
JAKAB KIRÁLY
Az uralkodó öltözetét és magaviseletét így írja le a kortárs szemtanú:
"Termete középmagas és meglehetős kövér, bár ruházata hízottabbnak mutatta, mint aminő testében vala. Lábai gyengék, mit is arra magyaráztak, hogy gyermeksége idején vagy tán még születése előtt valamely kárt szenvedett bennök, amint hogy nem is tudott lábra állani hét éves koráig. Ilyetén sutasága miatt lett szokása mindenkor más emberek vállára támaszkodni. Járása féloldalt kacsázó, s járás közben kezeivel szüntelen babirkálta... (bizonyos ruhadarabját, mely azóta kiment a divatból). Indulatában Isten nevét sűrűn emlegette mind átkozódással, mind esküdözéssel, s még oly vakmerőn is, mi már káromlásszámba vehető; ám visszatérvén jobbik természete, mind azt mondogatta, hogy Isten tán nem fogja bűnéül felróni e szavakat, melyekre csupán indulatában ragadtatott. Mindazonáltal a jó reménység mellett igencsak szükségét látta a jó tanácsnak és imádságnak is, napjában ekként vétkezvén az Úristen ellen." - Dalzell: Sketches of Scottish History (Skót történelmi vázlatok), 86. 2.
VII.
SIR MUNGO MALAGROWTHER
Némely honfitársaim talán észrevették, hogy a hatodik fejezetben bemutatott gunyoros skót lovag leírásakor kölcsönvettem pár érdekes apró mozzanatot egy tiszteletre méltó derék nemes úrtól, aki gyakorta megfordult az edinburghi társaságban úgy huszonöt-harminc évvel ezelőtt. Mindebből azonban legkevésbé sem következik, hogy az élő személy, akár életpályáját, akár jellemvonásait tekintve, a költött alakhoz hasonlítana. Legfeljebb annyiban, hogy a mondott báró vagyona sem állott arányban előkelő rangjával és családja ősi hírével, s hogy az aránytalanságért ez a jó úr is keserű elégtételt vett magának, el nem mulasztván az alkalmat, valahányszor szatirikus szellemének élét a szerencse kegyeltebb fiaival megéreztethette. E csipkelődéseit pedig nagy ravaszul hallásbeli fogyatékosságával álcázta, s a legbántóbb célzásokat rendszerint úgy ejtette el, mintha félreértette volna, amit a körülállók beszéltek. Egy megyegyűlésen például olyan csipkés kabátban mutatkozott, amelyhez hasonló mintázatút nemigen láttak a társaságban majd száz esztendeje. A jelenlevő ifjak jót mulattak ezen, s tréfás megjegyzéseket tettek az öregúr ízlésére, mikor is ő nagyhirtelen kiszemelt egyet a csapatból, és így szólt hozzá: - Hogy azt mondja, régi a kabátom... hogy régi divatú?... Hát nem is új, az biztos; de azért derék egy szabó varrta, mégpedig a tekigyelmed tulajdon nagyapja ura, aki első mester volt Edinburghben a múlt század elején. - Más alkalommal pedig Sir Mungo Malagrowther ezen ihletője meghallotta, amint egy nemes úr, kit törzsfőjének vallott ama határvidéki nemzetségeknek egyike, melyek a régi időkben nemigen ismerték a különbséget a Meum és a Tuum között, megszólított egy vele azonos nevet viselő urat, s azt találgatta, vajon nincs-e közöttük rokonság; mire az agg báró hamar közbeszólt, s akképpen magyarázta a családi kapcsolatot, hogy míg a törzsfő elődei elhajtották, a másik úr elődei viszont levágták a szomszédok marháit; az a hír járta ugyanis, hogy az utóbbi família egy hentesmestertől vette eredetét. Elképzelhető, hogy olyanok társaságában, akik mindenkor kínos gonddal tartották számon a genealógiát, a jól értesült báró, aki pontos tudomással bírt akármi hibáról és foltocskáról, ami csak a kevélyek, az uraskodók és az újgazdagok címerét éktelenítette, bőven talált magának kifiguráznivalót, s ily módon kedvére szórakozhatott, mint a majom a porcelánkereskedésben.
VIII.
MRS. ANNE TURNER
Mrs. Anne Turner olyasfajta mesterséget folytatott, mint az elbeszélésben szereplő Mrs. Suddlechop; lévén részben divatárus, részben pedig kerítőnő és titkos közvetítője mindenféle ügyleteknek. Része volt Sir Thomas Overbury megmérgezésében, amiért a bűnsegédek közül többen is az életükkel lakoltak, míg Somerset grófja és grófnéja, az igazságszolgáltatás nagy szégyenére, bántatlanul menekülhetett, mivel Somerset azzal fenyegetőzött, hogy közhírré tesz bizonyos titkokat, melyek közelről érintik fölséges urát, Jakab királyt. Mrs. Turner terjesztette el Angliában a sárga keményítővel "kimerevített" nyak- és kézelőfodrok francia divatját, s Lord Coke rendeletére neki magának is ily módon öltözve kellett megjelennie a bitó alatt. Orvos özvegye volt, s ritka szép asszony, legalábbis ilyennek írja le az Overbury látomása című versezet. Ügyének tárgyalása során a bíróságon közszemlére helyeztek egynémely bábukat, melyek között vegyesen voltak mezítelenek és felöltöztetettek, ahogy a hölgy divatmintáit rajtuk bemutatni szokta. Ám ekkor, nagy riadalmára a jelenlevőknek, akik e figurákat ördögi praktikák eszközeinek vélték, ahogy a bábukat előhozták, "szörnyűséges recsegés hangzék a pulpitus felől, s töltötte el rémülettel és testük épségéért való félelemmel a szemlélők sokaságát, mintha maga az ördög jelent volna meg a teremben, feldühödvén, hogy keze műveit olyanok is láthatják, kik mesterségének nem beavatottjai". Az olvasó egybevetheti a fönt idézett érdekes passzust, mely a History of King James for the First Fourteen Years, 1651 (Jakab király uralkodásának első tizennégy esztendeje) című munkában található, dr. Heylin Aulicus Coquinarius (Udvari pletykák) című művével. Mindkettő szövege megjelent a Secret History of King James (Jakab király titkos története) című kiadványban.
IX.
LORD HUNTINGLEN
A nemes tettet, hogy I. Jakab királyt megmentette Alexander Ruthven tőrétől, az elbeszélésben költőileg a képzeletszülte Lord Huntinglennek tulajdonítottam. Igazság szerint, amiként minden krónikában olvasható, a király megmentője John Ramsay volt, aki később Holderness grófjának rangjára emelkedett; ő döfte le tőrével az ifjabb Ruthvent, míg az a királlyal dulakodott. Sir Anthony Weldon úgy meséli, hogy az esemény minden évfordulóján ünnepélyes külsőségek közt emlékeztek meg a király megmeneküléséről. A nevezetes nap augusztus ötödikére esett, "mikor is - írja a szatirikus hajlamú krónikás - Sir John Ramsay, jó szolgálata jutalmául, díszvendégként foglalhatott helyet a lakomán, s a király ilyenkor mindig teljesítette egy-egy kívánságát. Oly feltételek korlátozták azonban a kérést, hogy teljesüléséből végül is nem sok haszna származott a kérelmezőnek, aminthogy a tett is, amely kérnie jogot adott, vajmi kevéssé vált hasznára a királynak."
X.
BUCKINGHAM
Buckingham, akinek nagyra törő és ingerlékeny becsvágya nyílt természettel párosult, mindenkor készen állott rá, hogy szemtől szembe megütközzön azokkal, akik útját keresztezik, vagy óhajának ellene mondanak. Egy időben megkívánta magának az írországi Tipperary hercegséget és hozzá Anglia főkapitányának címét. Coventry, aki akkor lordpecsétőr volt, erősen ellenezte kinevezését, mivel veszedelmesnek tartotta még a főkapitánysággal járó szertelen hatalmat is a kezére bízni. Az ellenkezésről értesülvén, írja Sir Anthony Weldon, "a Herceg nyomban rátámadt Coventryre. - Ki tett meg téged Pecsétőrnek, Coventry? - kérdezte tőle. - A király - felelte rá amaz. A herceg pedig így torkolta le: - Tévedsz, mert én tettelek meg, s tudjad, ahogy hivatalodba tettelek, le is teszlek róla. - Mire Coventry azt válaszolta: - Ha tudtam volna, hogy hercegséged kegyelméből viselem, magam tettem volna le tisztemet, őfelsége zsámolyához helyezvén a nálam levő pecsétet. - A herceg ekkor haraggal és megvetéssel fordított neki hátat, mondván: - Nem soká lesz az tenálad. - S valóban, ha Felton közbe nem avatkozik, bizonnyal szavának áll." - Weldon: Court of King James and Charles (Jakab és Károly király udvara).
XI.
APRÓDOK A TIZENHETEDIK SZÁZADBAN
A lovagkor messzi múltra visszatekintő hagyományai és ős szokásai ez idő tájt már igencsak romlásnak indultak, elhajolván eredeti céljaiktól. Mi sem szembetűnőbb például, mint az a változás, amely az apródok nevelésében és alkalmazásában bekövetkezett. E különleges szolgálat ellátói eredetileg nemesi származású ifjak voltak, akik, a fegyverforgatás művészetét eltanulandó, korán odahagyták a túlságos engedékenységgel kényeztető szülői házat, s valamely fejedelem vagy vitéz hírű nemes úr szolgálatába szegődtek, ekképp járván ki, mondhatnók, a lovagság és az udvari modor inasiskoláját. Neveltetésük szilárd erkölcsi elvekhez igazodott, s szigorúan megkövetelte mind a hasznos testgyakorlást, mind pedig az akkoriban ismert finomabb készségek elsajátítását. Az apródi sorból azután a következő grádusra jutottak fel az ifjak, s lettek fegyverhordozók; a fegyverhordozókat pedig, a lovagi rang e várományosait, idő múltán, rendszerint lovaggá ütötték.
A tizenhatodik századtól kezdve azonban az apród közönséges háziszolgává degradálódott, s olykor az volt a feladata, hogy megjelenése és magaviselete csínjával feledtesse a kardos-pajzsos csatlósok kísérőcsapatának hiányát. Sir Johnra hivatkozhatunk e helyütt, aki ilyen szavakkal ereszti szélnek kísérete jórészét:
Mert Falstaff is mai kedélyt akar,
Elég egy apród - hisz a franc fukar...
DEVECSERI GÁBOR FORDÍTÁSA
A windsori víg nők, I. felv.
Jonson a legteljesebb erkölcsi felháborodás hangján kárhoztatja a változást. Az Új fogadó gazdája, midőn a fiát Lord Lovel apródi szolgálatába akarja fogadni, azt feleli az ajánlatra, hogy inkább volna kedve a fiút önkezével felakasztani, mintsem ilyen
Gyalázatos életre vesztegetni.
LOVEL
Gyalázatosnak mondod azt, mi hős
Elődeinktől szállott ránk örökbe,
S most minket szolgál, mint a legnemesb
Intézet, melyben eltanul az ifju
Bölcselmet, harcot, jómodort, finom
Beszédet, tornát, s minden tudományt,
Mi uriembernek diszére válik?
Hogy tudna másként jó lovat megülni,
Szöktetni, futni, csínnal szólani,
Magát viselni s testét-szellemét
A természettel szép összhangba hozni,
Ha iskolája nem tenné nemessé?
FOGADÓS
Az ám, amig az iskola nemes volt,
S erényre nézett, nem pedig piacra,
Mikor még címeket nem vettek-adtak
Köz-árverésen; jóság volt a nagyság,
S nagyság a szentség; akkor iskola
Volt minden ház, de most már más szokás
Dívik, s a régi értékek kivesztek
Az intézetből.
LOVEL
Mért rágalmazod,
Amit irígyelsz? Most tán nem tanulják
A Centaurok lovas-művészetét?
Vagy Pollux ős titkát, a bajvivást?
S Pyrrhus leckéjét: páncélban csatázni?
Eképp a hadban lesznek jó vitézek,
De jól ismernek számot és betűt is,
Hogy bölcs tanácsban súlyt kapjon szavuk,
S hogy édesebb legyen angol beszédük,
Mint mondá Chaucer.
FOGADÓS
Tévedés, uram;
Ahogy tudom, inkább csak Pandarus
Fortélyait tanulja most az apród;
Hogy betűt lásson, írást visz Cressidhez,
S nem büszke mént kantároz, csak cselédet
Szelidít csókkal, délceg szöktetés
Helyett szökik kocsmába ő, s a torna
Lesz ott a kocka, kártya, míg az elmét
Csalás csiszolja; szolgálván urát
A hű fiú fölös ruhát elad,
Zsebet könnyít órától, s szorgosan
Gyűjt boglárból kijáró ékkövet,
Mentéről gombot: íme, ebben áll
A szabadosság hét fő tudománya,
Az apródság, vagy mondhatnám, a romlás
Új iskolája, mit ha látogat,
Tyburnben kaphat diplomát az ifjú,
Tüzes pecséttel, s bújván Aquinast,
"Megmártó Szent Tamást", méltán remélhet
Tudós nyakára kenderkoszorút.
Az Új fogadó, I. felv.
XII.
LORD HENRY HOWARD
Lord Henry Howard Surrey költői lelkületű grófjának második fia volt, maga is nagy tehetségű, művelt ember, 1583-ban könyvet adott ki a következő címmel: A hamis jövendölések áfiuma ellen való orvosság. Munkájával megnyerte Erzsébet királynő kegyét, mert támadásának össztüzét, mint mondta, a próféták és álságos jövendőmondók felekezetére zúdította, ezek lévén, legalábbis szerinte, a legfőbb infesti regibus. A királynő utolsó éveiben Stuart Jakab lelkes párthíveihez csatlakozott, s nagy körültekintéssel és cselszövő ravaszsággal irányította a levelezést a skót király és az ifjabb Cecil között. Jakab trónra lépése után Northampton grófja lett és lordpecsétőr. A francia követ, De Beaumont úgy nyilatkozott, hogy Lord Henry Howard egyike a legnagyobb hízelgőknek és rágalmazóknak, akiket valaha is hátán hordott a föld.
XIII.
UTCAI CSETEPATÉK
Úgy tűnik, a tizenhatodik században és a tizenhetedik század elején, Edinburgh Európa legzűrzavarosabb városai közé tartozott. A derék polgár Birrel naplójában sűrűn előfordulnak az alábbihoz hasonló bejegyzések: "Folyó év (1567) november 24-én, délután két órakor Airth lairdje összetalálkozott Weems lairdjével az edinburghi Nagykapunál, s a két úr, valamint nagyszámú kíséretük véres csatát vívott, minek során mindkét részről többeket megsebesítettek a pisztolygolyóbisok." Efféle csetepatékra persze Londonban is van példa. Shadwell Scowrers (Huzakodók) című darabjában egy öreg korhely dicsekszik ifjonti hőstetteivel: "Ismertem én a Hektorokat; meg még őelőttük a Latrokat, Tityretukat; mondhatom, kemény legények voltak, egytől egyig. Akkoriban, kedves Sir Willie, ha az ember egyszer végigsétált a Rózsakerttől a Piazzáig, hát vagy kétszer biztos, hogy hajszálon múlt az élete." Különbséget kell tennünk azonban, hogy amíg a skót főváros háborúságai öröklött ellenségeskedésből, ősi gyűlölségből adódtak, a londoni rendbontásokat leginkább a garázda fiatalurak szabadossága és kötekedő erőszakoskodása idézte elő.
XIV.
A FRANCIA KONYHA
Az elbeszélésben említett francia leleményességről beszámolnak a korszak némely tekintélyes krónikásai is; hasonlóképp történelmi tény Leith ostroma, melyet a védők hosszan tartó, makacs ellenállása tett emlékezetessé, s amelynek során megmutatkozott a korabeli várvédelem valamennyi nevezetes hadifortélya, olyannyira, hogy Brantome feljegyzése szerint mindazokat, akik az ostromnál jelen voltak, azontúl valóságos hősnek tekintették, és véleményüket valóságos orákulumként hallgatták. Ugyanő meséli el Strozzi históriáját is, amelyből kitetszik, hogy e híres vitéz tréfái gyakorta összekapcsolódtak a szakácsművészettel. Egyszer például ellopatott egy öszvért bizonyos Brusquet-től, akit meg akart viccelni, s e tisztátalan állat húsát oly megtévesztő tökéletességgel elkészítve tálaltatta fel, hogy Brusquet gyanútlanul elfogyasztotta szarvaspecsenye gyanánt.
XV.
KAKUKKFÉSZEK
Az álkapitány és a londoni polgár párviadalának ötlete egy régi bohókás versezetből való, melynek címe: Csata a Csutorában, vagyis a Wood Street-i börtönben, amit akkoriban ily néven emlegettek. Az írásmű meglehetősen vaskos humorú, de egy időben nagy népszerűségnek örvendett. Arról szól, hogy a foglyok közt vita támadt, "vajh melyik volna a legkivált tiszteletreméltó mesterség", s az ügyvéd magának igényeli az elsőbbséget. A katona azonban nagy hetykén letorkolja:
Ha mi nem lennénk, mondhatom,
Nem üzletelnél szabadon!
De az ilyennek oltalom
Nem is jár;
Mert nincsen benned tisztelet
Azok iránt, kik küzdenek,
Hogy hitvány kakukkfészkedet
Megóvják.
A sértésre pedig hamar megfelel egy hős lelkű polgár, bizonyos Ellis nevezetű aranyműves:
Szép London volt szülőhelyem,
Itt vittem oltárhoz nejem.
E város legdrágább nekem
A földön;
S ki hitvány fészket emleget,
Ha meg nem követ engemet,
A gazfickón a mérgemet
Kitöltöm.
Mert bár csak kézműves vagyok,
Hírünkön foltot nem hagyok,
Puskával, karddal indulok
Csatára;
S a jó polgár, ki tettre kész,
Az ellenséggel szembenéz -
Hát holmi kapcarongy-vitéz
Ne bántsa!
A vita a továbbiakban valóságos csatává fajul, s ez képezi azután a versezet tárgyát. A teljes szöveg megtalálható Dryden Miscellany (Elegyes írások) c. művének második kiadásában: III. k, 12. 1., 1716.
XVI.
BURBAGE
Burbage, akit Camden úgy emleget, mint újabb Rosciust, valószínűleg az első alakítója volt III. Richárd szerepének, s a korabeli közfelfogás szinte egynek vette a színészt és a színpadi figurát. Corbet püspök Iter Boreale című munkájában megemlékezik a "Bosworthi vásár" fogadósgazdájáról, akiből csak úgy áradt a sergőz és a história:
Mutatja: "Itt a Richárd tábora.
Látják az erdőt? Mármost, amoda'
A rekettyés mezőben áll kivont
Kardjával Richmond. Középütt a domb,
Ahol megvívnak." Mondhatom, tudott
Minden hadállást, minden zegzugot.
S hogy honnan vette mind e titkokat?
Hát fejében volt az egész darab,
KIsérettel, merénnyel - oly tudós
Lett tőle, mint még soha Fogadós.
Az iskolája ott látszott kivált,
Hogy összetévesztett szinészt s királyt,
Amazt siratván el Richárd helyett:
"Lovat, lovat!... s Burbage-nek vége lett!"
(CRICHARD CORBET Versei,
1815-ös kiadás, 193. l.)
XVII.
SKIMMINGTON JÁRÁS
Egyfajta diadalmi menet, mely az asszonyi uralom illő felmagasztalására szolgált, ha ez már olyan fokra hágott, hogy felhívta magára a szomszédság figyelmét. Részletes leírása megtalálható a Hudibras-ban (II. rész, II. ének). Amerre a processzió elvonult, hivatalból jelenlevő résztvevőinek tisztéhez tartozott az is, hogy megsepregessék mindama házak küszöbét, melyeknek gazdasszonya a hírek szerint abszolutisztikus hatalmat gyakorolt; s e figyelmességet mind a kívülállók, mind a bentlakók afféle jeladásnak tekintették, hogy az érintetteknek alkalomadtán ugyancsak részük lehet hasonló ünneplésben. A Skimmington járás, mely kissé olyasféle megmozdulás volt, mint az afrikai falvakban a bálvány körülhordozása, Angliában már régóta kiment a szokásból, bizonyára azért, mert az asszonyi uralom szigora megenyhült, vagy legalábbis nem mutatkozott oly gyakran, mint őseink idejében.
XVIII.
MHIC-ALLASTAR-MORE
Ősi felföldi családnév, mely Glengarry néhai daliás törzsfőjét megillette. Az elbeszélésben tett célzás arra az alaptalan riadalomra vonatkozik, melyet egy bizonyos hölgy támasztott IV. György koronázásakor, meglátván a pisztolyokat, miket a törzsfő, mint a felföldi viselet tartozékait, magán hordott. Az eset, melyből további bonyodalmak származtak, egy ideje élénk szóbeszéd tárgya volt. Mindazok, akik ismerték Glengarryt (s a szerző jól ismerte), egy percig sem kételkedtek benne, hogy tántoríthatatlan hűség köti uralkodója felkent személyéhez.
XIX.
JAKAB KIRÁLY KULACSA
Roger Coke Detection of the Court and State of England (Az angol udvar és állam vizsgálata) című művében (1697, 70.1.) az alábbi észrevételeket teszi I. Jakabbal kapcsolatban: "A király fölötte igen kedvelte a vadászatot, valamint az italt, éspedig nem is a közönséges francia és spanyol borféléket, hanem a nehéz görög borokat, amelyeknek élvezetét rendesen összekapcsolta a vadászattal; s evégből külön csatlós járt ilyenkor utána, hogy mindig a közelben lévén, nyomban megtölthesse a kupát, valahányszor a király megszomjazik. Atyámtól hallottam, hogy amíg a királlyal vadászott, amikor ivott a király, ő is ivott a borából; s bár egészséges, fiatal ember volt, olyannyira a fejébe szállt az ital, hogy minden örömét elrontotta, s ő még azontúl is napokig szédelgett tőle. Akár e sok italtól, akár más okból, a király hovatovább oly kába és lomha lett, hogy szíjjal kellett fölkötözni a ló hátára, s ahogy felültették, úgy is maradt, meg sem mozdult a nyeregben; sőt, ha a kalapját a fejébe nyomták, még azt sem igazgatta meg, hanem hagyta, ahogy szolgái odabiggyesztették."
A fölszíjazásról, mely műveletre a korban használatos nyeregfajta különösképp alkalmas volt, az elbeszélésben is említés történik; ami pedig az italozást illeti, a szerzőnek, egyéb régiségek között, birtokában van egy bőrborítású flaska, aminőt azelőtt a vadászok magukkal hordtak, ilyetén felírással: "Jakab király vadászkulacsa"; bár ezen állítás hitele kétségbe vonható. Coke, úgy tűnik, túlozza Jakab iszákosságát. Weldon azt állítja, hogy a király az italban nem volt mértéktelen; "bátor hajlott korában, a Buckingham víg lakomáin, ha a herceg, valamely dolgát előmozdítandó, igen kapacitálta, olykor bizony ugyancsak lerészegedett, amiért másnap, könnyek közt felemlegetvén, erősen bánkódott. Való igaz, hogy gyakorta italozott, inkább megszokásból, mintsem gyönyörűségére; és rendszerint oly erős külhoni borokkal avagy skót sörrel élt, hogy ha nem lett volna elméjében különösképp állhatatos, bizonnyal naponta berúgott volna, bár egy-egy alkalommal nemigen ivott többet, mint négy kanálnyit, de sokszor egy vagy két kanálnyival is megelégedett." - Secret History of King James, II. k. 3. l., Edin., 1811.
XX.
A GREENWICH PARK-I JELENET
Nem mulaszthatom el e helyütt megjegyezni, hogy ismeretes egy régi stílusú festmény, melynek tárgya feltűnően emlékeztet a huszonhetedik fejezetben leírt jelenetre, bár igazság szerint a hasonlóság csakis a véletlen műve lehet, hiszen a szerző mindaddig nem is tudott a kép létezéséről, amíg több másikkal együtt áruba nem bocsátották, az alábbi leírást függesztve hozzá a tetszetős katalógusban:
"FREDERIGO ZUCCHERO
Vadászjelenet, amiként a »Nigel jussa« c. regényben olvasható;
alkotója Frederigo Zucchero, a király udvari festője
E különleges kép, mely festői értékeitől függetlenül ritka irodalmi érdekességgel is bír, a lehető leghívebben ábrázolja Jakab király és Nigel Olifaunt találkozását a Greenwich Parkban, úgy, ahogy azt a Nigel jussa című regény is elbeszéli, ekképp bizonyítván, hogy a szerző hiteles forrásból merítette a történetet. A kép közepén Jakab király látható, lóháton, nyársatnyelt, merev tartással. A király és Károly királyfi között, aki a kép bal felén foglal helyet, Buckingham herceg ül fekete lovon, s indulatosan rámutat a bűnösre, Nigel Olifauntra, aki ott áll a kép jobb oldalán. Ez utóbbi puskát vagy számszeríjat fog a jobb kezével, és haragosan tekint a királyra, aki némileg zavartnak és riadtnak mutatkozik. Nigel háta mögött a csatlósa két vadul csaholó kopót tart pórázon. Úr és szolga egyaránt az Olifaunt ház vörös libériáját viseli, melyet mind a mai napig hordanak Perth város közalkalmazottai, mivel egy régi királyi pátens feljogosítja az Olifaunt családot, hogy Perth tisztségviselőit házuk színeiben járassák. Buckingham herceg, öltözékének pompáját tekintve, semmivel sem marad el a király és a királyfi mögött. Őfelségéiktől csupán annyiban különbözik, hogy hajadonfőtt van, míg a király és a királyfi kalapban. Letitia Aikin Memoirs of the Reign of King James (Visszaemlékezések Jakab király uralkodásának idejéből) című művében megtalálható egy levél, melyet Sir Thomas Howard írt Lord T. Harringtonnak, arra buzdítván a címzettet, hogy jöjjön az udvarba, már csak azért is, mert őfelsége nyájas szavakkal tett róla említést. A levélíró a továbbiakban tanácsokat ad barátjának, hogy miképpen teheti magát kedvessé a király előtt. Azt ajánlja, hogy viseljen jól kikeményített dús nyakfodrot, majd az öltözködésre vonatkozó egyéb javaslatok után ezzel zárja instrukcióit: »... de mindenekfölött el ne mulaszd magasztalni amaz aranyderes poroszkát, akin naponta lovagol.« Nos, a szóban forgó festmény épp e nagy hírű aranyderes poroszka nyergében ábrázolja a királyt. A kép hátteréből két-három gyanús külsejű figura tűnik elő, mintha valamely galád mesterkedés kimenetelét figyelnék. Ezeket a piktor alighanem azért komponálta oda, hogy a királynak kedvére tegyen, úgy mutatván, mintha őfelségét valóban veszedelmes merény fenyegette volna, amelyből szerencsésen megmenekült, vagy sikerrel kivágta magát. A királyt számos udvaronc és csatlós kíséri, kik most mind előrenyomulnak, hogy a gonosztevőt elfogják. A festő ecsetkezelése kitűnő, a rajztechnika azonban túlontúl gótikus modorra vall; kísérlet sem történik a perspektíva érzékeltetésére. A kép tónusa sötét és homályos, ami nagyban fokozza a jelenet érdekességét."
XXI.
JAKAB KIRÁLY GYÁVASÁGA
Jakab, ki személyes biztonságát igen féltette, gyakorta megriadt, olyankor is, amikor erre semmi komoly oka nem lett volna. Egy alkalommal meginvitálták, hogy tekintsen meg egy szénfejtő aknát Fife partvidékén, s a szemleút során átvezették egy rövid tenger alatti járaton, majd egy kis szigeten hozták fel ismét a napvilágra, mert ide ágazott ki a bánya egyik kürtője, olyan területre, amit dagálykor a tenger elvágott a szárazföldtől. Jakab, aki azt hitte, az életére törnek, vagy szabadságában korlátozni akarják, ott találván magát a nagy víz közepén, nemhogy álmélkodott volna a változás láttán, mint kísérői várták, hanem torkaszakadtából árulás-t kiáltott, s nem lehetett sehogyan se megbékíteni, amíg vissza nem eveztek vele a partra. Lochmabenben hasonló alaptalan riadalmat támasztott, ha lehet, még csekélyebb okkal. A Loch valamely különleges halfajtáját tálalták elébe csemegéül, de a király, mivel ilyet még sohasem látott, arra gyanakodott, hogy az étel meg van mérgezve, és botrányba fullasztotta az ünnepi lakomát, "csudálatos kavarodást keltve".
XXII.
STUBBS MEGCSONKÍTÁSA
E procedúra, mely oly élénken foglalkoztatta Sir Mungo Malagrowther képzeletét, valóban rendkívüli esemény volt. A vétkes, egy harcias és vakbuzgó puritán, könyvet publikált, melyben kemény szavakkal kelt ki Erzsébet és az alenconi herceg tervezett házassága ellen, olyanformán szólván a nászról, mintha Isten leánya az Antikrisztus fiával lépne frigyre. A királynő, akit szerfölött megharagított a mű sértő hangneme, parancsot adott, hogy Stubbs, a szerző, Page, a kiadó, valamint a nyomdász, bizonyos Singleton nevezetű, állíttassék bíróság elé egy régebbi törvény alapján, melyet még Fülöp és Mária hozott a lázító sajtótermékek írói és terjesztői ellen. A bíróság bűnösnek találta a vádlottakat, s bár az ügyvédek egy befolyásos csoportja határozottan hangot adott annak a véleménynek, hogy a törvény csak időszakos érvényű volt, és Mária királynő halálával hatályát vesztette, Stubbs és Page mégis megkapták a szigorú ítéletet, mely jobb kezük levágására szólt. A büntetést ennek megfelelően végre is hajtották rajtuk oly módon, hogy csuklójukra helyezvén a hasítóbárdot, egy kalapácsütéssel elmetszették az ízületet. A nyomdásznak megkegyelmeztek. "Mivel magam is jelen voltam - írja a historikus Camden -, jól emlékszem, hogy amint a jobb kezét levágták, Stubbs a baljával megemelte a kalapját, és fennhangon kiáltotta: - Isten óvja a királynőt! - A körülálló sokaság egy pisszenést sem hallatott, akár azért, mert elborzasztotta őket ez új és szokatlan büntetés, akár mert együttéreztek a szenvedővel, ki becsületes és tántoríthatatlan jellemű ember hírében állott, akár pedig, mert maguk is gyűlölettel gondoltak a házasságra, amitől legtöbben vallásuk szabadságát féltették." - Camden: Annals for the Year 1581 (Az 1581-edik esztendő krónikája).
XXIII.
RICHIE MONIPLIES A KÁRPIT MÖGÖTT
Az efféle bohóságok, mint Heriot mester megtréfálása a kárpit mögé bújtatott Richie Monipliesszal, köztudomásúlag nagy kedvére voltak Jakab királynak. Akik kedélyét ismerték, gyakorta eszeltek ki számára ilyesfajta szórakozást. A híres Archie Armstrongról meg egy Drummond nevezetű másik udvari bolondról mesélik, hogy egy-egy ember hátára kapaszkodva bajvívó lovagok módján öklelőztek, az uralkodó szertelen mulatságára. Az alábbi esetet Webster említi a Boszorkányságokról írott munkájában. A szerző e helyütt azzal a jelenséggel foglalkozik, amit közönségesen hasbeszélőkészségnek nevezünk.
"S hogy a dolog veleje mindenek előtt világosabb és hihetőbb legyen, az elmondottakat megtoldjuk még egy történettel is, mely bizonyos hírhedett imposztorral vagyis hasbeszélővel esett meg, úgy ahogy azt nekünk Mr. Ady előadta s tanúságukkal megerősítették más udvarbeliek is, kik maguk látták és hallották, amint itt következik: - Hiteles bizonyság van róla (mondja krónikásunk), hogy Jakab király idejében volt egy ember az udvarnál, aki oly igen jól művelte ezt az imposztorságot, hogy akár nevén szólíthatta a királyt, s az csak nézdegélt maga körül, míg ő, ki szólította, ott állt a színe előtt, tekintetét reá függesztvén. Amikor aztán a csalafintasága kitudódott, a király olykor az ő víg kedvében úgy parancsolta neki, hogy megtréfáljon egynémely urakat, kik az udvarban jártak.
Vala példának okáért egy udvari lovag, kit a király magához rendelt a belső szobájába (hol ott senki más nem volt, csak a király, a lovag s a nevezett imposztor) úgy téve, mintha komoly beszéde volna vele; ám amint a király a mondókáját kezdené, s a lovag térdre ereszkedve hallgatná, a külső szobából hirtelen egy hang hallatszék, mely a lovagot nevén szólította: - Sir John, Sir John, gyere csak, Sir John! -, s a lovag igen-igen mérgelődött, hogy akárki is ily udvariatlanul merészeli háborgatni őt s a királyt, de hiába próbált a király beszédére figyelmezni, mert a hang megint csak sürgette: - Sir John, gyere már, igyál aszúbort! - Sir John ekkor már majd szétrobbant a haragtól, s hamar kifordult a szomszéd szobába, hogy megnézné, kicsoda lenne amaz elvetemült személy, ki őt ily alkalmatlan időben szólongatta, de bizony hiába kereste emberét, így tehát keserűen szidalmazván mindazokat, akiket ott kinn talált, ismét visszatért a király színe elé. Ám alighogy beszédbe fogott a király, mint elébb, a hang megint rákezdte: - Sir John, gyere hát, itt vár egy pohár aszúbor! - Sir John ekkor valósággal toporzékolt dühében, s mint a háborodott, többször is kirohant a külső szobába, majd vissza ismét a király elé, de nem volt nyugovása a hangtól, valameddig a király meg nem elégelte a tréfát." - Webster: Boszorkányságokról, 124. l.
XXIV.
LADY LAKE
Már akár kíváncsiságból, mi közös tulajdonsága minden pletykás embernek, akár az igazság szeretetéből, mi viszont az uralkodói jellem nemes vonása, Jakab király nagy örömét lelte benne, hogy személyesen vezesse az országlása idején előadódó causes célèbres kihallgatásait. Ekképp megvallatván példának okáért a csalárdságáról hírhedett Bilsoni Fiút, ki úgy tett, mikéntha a gonoszlélek megszállotta volna, vagy ama Richard Haydock nevezetű deákot, ki színleg képes volt álmában prédikálni, a királynak - a történetíró Wilson kifejezésével élve - tetszésére szolgált, hogy bölcselmének mérőónjával lehatoljon e silány hamisságok mélyére, s míg magát így mulatta, gyakran tanúságot tett eszélyességéről, amivel őt a Természet megáldotta. Lady Lake esete abban állott, hogy a nevezett hölgy nagy garral panaszt tett Exeter grófné ellen, azzal vádolván, hogy őt magát, valamint leányát, Lady Rosst, a grófné tulajdon mostohafiának, Lord Rossnak nejét elveszejteni kívánta; s bizonyítékul felmutatott egy hamisított levelet, melyben a vádlott, úgy tűnt, maga is beismeri ilyen szándékát. Arra nézve pedig, hogy miként került hozzájuk e levél, a vádaskodók úgy vallottak, hogy a grófné önkezével írta azt Wimbledonban Lady Lake és leánya, Lady Ross előtt, ily módon remélve elnyerni bocsánatukat korábbi gonosz terveiért. A királyt azonban nem elégítette ki az írás, mivel erősen gyanította, hogy hamisítvány. Lady Lake és leánya ekkor azt állította, hogy ha kevésnek találtatik a kettejük bizonysága, valamint egy Diego nevezetű belső cselédé, ki szintén jelen volt, midőn Exeter grófné a bűnvallását megírta, tanúságtételüket még esküjével megerősítheti egy komornájuk is, akit a levél írásának idején a falikárpit mögé bújtattak, s így végighallgatta, amint a grófné fennhangon olvasta az aláírásával ellátott vallomást. A király föltette magában, hogy mindenáron végére jár a dolognak, s ezért, amikor Wimbledon környékén vadászott, egy nap nagy hirtelen odahagyta mulatságát, s átnyargalt az állítólagos vallomás színhelyére, holott, mindent alaposan megszemlélvén, fölfedezte, hogy a szoba alakját és méretét tekintve, a mondott tárgyalás semmiképp sem történhetett olyanformán, amiként azt eskü alatt állították; s hogy a faliszőnyeg, mely harminc éve ugyanott függött, nem ér le a padlóig, hanem vagy egy singgel rövidebb a kelleténél, így tehát képtelenség lett volna bárkit is mögéje bújtatni. A dolognak híre menvén, országszerte magasztalták a királyt, amiért önnön bölcsességétől vezetve a csalást így egyedül földerítette. A vétkeseket azután pénzbüntetéssel és bebörtönzéssel sújtotta a Csillagkamara.
Jegyzetek
A szerző jegyzetei-t: XVII. Skimmington járás. [VISSZA] A műnek három példánya ismeretes; egy a kennaquhairi könyvtárban található, a további kettő pedig, melyeknek egyike pecsétes és hiányos, másika viszont kifogástalan állapotú, a Roxburghe Klub egy kiváló tagjának tulajdonát képezi - Kalamayka kapitány. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]100. Hatósági vagy rangos személy megsértése. [VISSZA]
101. Egészen a legutóbbi nemzedékig minden skót ugyanúgy megvetette a disznóhúst, mint ma a felföldiek. Rendkívüli mohóságnak minősült, amikor a határvidék fosztogatói annyira leereszkedtek, hogy ilyen elátkozott állatokat is raboljanak, amelyekben pedig a Sátán fészkel. Ben Jonson, Jakab királyt jellemezve, azt írja: "A sertések semminemű részét nem szerette." [VISSZA]
102. Tükör gyanánt vizsgálják... a tálakat! (Testvérek, 428-9. sor. Müller Péter fordítása.) [VISSZA]
103. Az egész világ a király példáját követi. (Claudianus.) [VISSZA]
104. Lásd A szerző jegyzetei-t: XVIII. Mhic-Allaster-More. [VISSZA]
105. Lásd A szerző jegyzetei-t: XIX. Jakab király kulacsa. [VISSZA]
106. A haza atyja. [VISSZA]
107. Családapa. [VISSZA]
108. Mily szégyen s fegyelem tiltana gyászt, ha ily kedves főt siratunk? (Horatius, 1, 24. óda. Grigássy Éva fordítása.) [VISSZA]
109. Fellebbezés a császárhoz. [VISSZA]
110. Lásd A szerző jegyzetei-t: XX. A Greenwich Park-i jelenet. [VISSZA]
111. Lásd A szerző jegyzetei-t: XXI. Jakab király gyávasága. [VISSZA]
112. Az Isten segítségével leleplezett gyilkossági kísérlet története. [VISSZA]
113. Isten segítségével megmenekült. [VISSZA]
114. Mint az erős szamár, mely az aklok közt heverész. [VISSZA]
115. Mikor látom... hogy a föld mily szépséges, teher alá hajtom hátamat, s robotoló szolgává leszek. (Mózes I. 49., Károli Gáspár fordítása.) [VISSZA]
116. Feltétel nélkül. [VISSZA]
117. A felüdülés vize mentén. [VISSZA]
118. A nagynevű bűnösök, de a hasonló sorsú ismeretlen személyek ismeretlen sorait is megőrizték, habár egy időben, a helyiségek kijavításakor fennállt a veszély, hogy lemeszelik kezük nyomát. Most illő tisztelettel helyrehozták a feliratokat, és legtöbbjüket bevésték. Lásd Bayley: A londoni Tower története és régiségei. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
119. Nem létező bűneivel kérkedő. [VISSZA]
120. Wilson adja hírül, hogy amikor a skót Grey ezredes, aki tüntető módon bivalybőr ruhában járt, béke idején is, egyszer ilyen katonás öltözékben jelent meg az udvarnál. Jakab király, látván, hogy övében pisztolyokat visel, amelyeket ő sohasem kedvelt túlságosan, tréfálkozva így szólt: "Úgy meg volt erődítve, hogy ha még élelmiszerrel is el volna látva, igazán bevehetetlen volna." Wilson: VI. Jakab élete és uralkodása, apud Kennet: Anglia története II. kötet, 389. lap. 1612-ben, Jakab király uralkodásának tizedik évében az a hír terjedt el, hogy Spanyolországból egy hajórakomány zsebpisztolyt exportáltak a protestánsok végső kiirtására. Ennek következményeképp kiáltványt bocsátottak ki, amely mindenkinek megtiltotta, hogy egy lábnál rövidebb csövű puskát hordjon magánál. Ibid., p. 600. [VISSZA]
121. Lásd A szerző jegyzetei-t: XXII. Stubbs megcsonkítása. [VISSZA]
122. Valóban szép lány. [VISSZA]
123. A halat pucold csak meg... Az a sós hal finom puha legyen. (Terentius: Testvérek, 375-381. sor. Müller Péter fordítása.) [VISSZA]
124. Onix, kicsi onix, kövecske! [VISSZA]
125. Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád, lelked nyugalmát. (Horatius 2. 3. óda. Szabó Lőrinc fordítása.) [VISSZA]
126. A várakozás ellenére. [VISSZA]
127. Az elzálogosítási szerződésről. [VISSZA]
128. Boszorkányok pörölye. [VISSZA]
129. Lásd A szerző jegyzetei-t: XXIII. Richie Moniplies a kárpit mögött. [VISSZA]
130. Euclio Plautusnál. [VISSZA]
131. Elvesztem, végem van, nem is élek már! Hova futok? Hova nem? Fogd meg! Kit? Ki? A szemem nem lát, az eszem nem fog... (Plautus: A bögre, 713-714. Sor. Devecseri Gábor fordítása.) [VISSZA]
132. Elrettentésére. [VISSZA]
133. Ne vígy a kísértésbe!... Távozz tőlem, Sátán... Ámen. [VISSZA]
134. Ismerem én a nyomort, tud e szív könyörülni az árván. (Vergilius: Aeneis, I. 630. Lakatos István fordítása.) [VISSZA]
135. Kezdet és forrás. (Horatius: Ars poetika.) [VISSZA]
136. Jaj, micsoda fájdalom! [VISSZA]
137. Fojtsd el a könnyeket! [VISSZA]
138. Itt: erőszakos apa módjára. (Terentius: Heautontimorumenos, 101.) [VISSZA]
139. A szólásmondást a költő, Allan Ramsay is használja hasonló jelképes értelemben:
Hogy olvashass, ismerd a betűt -
Anyámtól igy tanultam;
Elejtettem hát én is a tűt,
Míg főkötőmet varrtam.
(Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
Az ősökénél már szüleink kora rosszabb, s mi, náluk is kisebbek... (Horatius 3, 6. óda. Bede Anna fordítása.) [VISSZA]141. A hatalom titka... Aki nem tud színlelni, nem tud uralkodni. [VISSZA]
A házasság előre megkóstolása. [VISSZA]143. Késedelem nélkül. [VISSZA]
144. Nyomban és erélyesen. [VISSZA]
145. A teljes összeg. [VISSZA]
146. A haza atyja. [VISSZA]
147. Hát a lakomával mi lesz? (Terentius.) [VISSZA]
148. A templom falai közt. [VISSZA]
149. Fején találtad a szeget, Károly, fiam. [VISSZA]
A szerző jegyzetei-t: XXIV. Lady Lake. [VISSZA] Kígyót... a fűben. (Vergilius.) [VISSZA]152. Lakatot a nyelvére. [VISSZA]
153. A haragra gerjedt Pallas fegyverei. (Vergilius.) [VISSZA]
Ez az előkelő beszéd Douglas grófjának, Tinemannek ajkáról hangzott el, miután a shrewsburyi csatában megsebesült, és fogságba esett, ahol...öldöklő pallosa
A király képét háromszor levágta.
(Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
155. A legharciasabb, a legnemesebb. [VISSZA]
A különféle csillagokat beléjük zárt szellem igazgatja, és meghatározott forgásukkal eleven működésben tartja őket. (Claudianus.) [VISSZA]157. Chaucer azt írja, semmi új nincs, ami ne volna régi. Az olvasó itt eredeti for
májában találkozik egy anekdotával, amelyet azóta egy ma élő skót lordra ruháztak rá. [VISSZA] Új alakokká vált testekről indít a lelkem szólani. (Ovidius: Átváltozások. Devecseri Gábor fordítása.) [VISSZA]159. Így volt, van, lesz. [VISSZA]
A skótok filléres-menyegzője, amely ma már a legalacsonyabb néprétegekben is elterjedt, amolyan szórakozás is volt egyben, amelyen, ha a menyegzőt ülő pár népszerű volt, a részt vevő vendégek tetemes összeget fizettek, azon a címen, hogy hozzájárulnak az esküvő költségeihez, de valójában azért, hogy az ifjú párnak megkönnyítsék az elindulást az életben. [VISSZA]161. Nyissátok meg bátran. [VISSZA]
Moniplies a. m. "Sokredő". [VISSZA]163. Törvényszolga... kösd össze a kezét, takard be a fejét... kössétek fel az akasztófára. [VISSZA]
164. Állj fel, hóhér. [VISSZA]