ISTENBEN ÉLVE

 

Istenben élve

Biztató

Asztali imádság

Alázat

A Kéz

A Tanító

Az ács fia

HÚSVÉTI TRIPTICHON
I. tábla - Az utolsó vacsora
II. tábla - Isten álma
III. tábla - A sírt őrző katona monológja

Karácsony, 2002.

Karácsonyra - Betlehemes ének

Hegyek ormán

A reggeli napsugár

Álom volt?

Kérdések és válaszok

Állomások

Csupa kérés - ima

Gyermekeknek, 1-2

Gyermekünk

Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág? - mese

Atyai áldás

Kezdetben

Egy lépés

Előhang a Bibliához

Isten hangjai

Isten műhelye

Régi Mária-ének

Útravaló

Ne félj, csak higgy! - drámatöredék

A mindennapi kenyér - történet az élő Istenről

 

 

 

a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a

 

 

Istenben élve

Nem tudok soha Istennel betelni
Istent magasztalva a tollat letenni
mindigcsak írnom kell
újra s újra Róla
bármit kezdek, s bárhogy
neve lesz végszóra.

ha gyötör a gond, segélyt Tőle kérek,
ha a kétség ront, Ő nevéhez érek,
ha dolgom teszem,
vagy csak egyet lépek,
ha áldását köszönöm,
ha eltévedtem s félek,
ha lelkem erőtlen,
ha tétova kezem,
sóhajom száll Feléd:
Uram, adj erőt nekem!

*

Benne nem csalódom,
legyen nap vagy éj,
hosszú perc vagy óra,
bármit kezdek s bárhogy
neve lesz először,
s neve lesz végszóra!

 

 

Biztató

A reményt feladni soha nem szabad
ha csonton már csak száraz bőr maradt,
akkor is van még valami más,
ami sokkal fontosabb: a folytatás!,
hol minden remény valóra válik,
hol nem lesz fontos, mit mond a másik,
s a többi földi cél.
A reményt feladni a földön sem szabad
imádkozz, dolgozz,
s meglásd, életed míly szépen halad,
fogadd el, mit Isten ad neked,
hidd, hogy gyermeke vagy,
s Ő atyaként szeret!

 

 

Asztali imádság

I.

Édes Jézus, légy vendégünk,
Áldd meg, amit adtál nékünk!

Foglalj helyet asztalunknál
kis családunk Téged szolgál
étkünk legyen bő vagy szerény
érkezésed boldog remény
emeljed ránk áldó kezed
törd meg nékünk a kenyeret!

Légy velünk, ha napra kelve
kalács merül langyos tejbe
légy velünk, ha délre járva
ebédelünk Neved áldva
esteledő lámpafénynél
tűzhelyparázs melegénél
nyitott szívvel hívunk, várunk
boldogság, ha itt vagy nálunk!

Édes Jézus, légy vendégünk,
Áldd meg, amit adtál nékünk!

II.

Aki nékünk ételt-italt adott,
Annak neve legyen áldott!

Köszönjük, hogy velünk voltál
ételünkre áldást adtál
máskor is csak kérve kérünk,
legyél a mi  jó vendégünk
szeretettel hívunk, várunk
jóságodért így imádunk:

Aki nékünk ételt-italt adott,
Annak neve legyen áldott!

 

 

Alázat

Édes Istenem!
Bár szándékodat nem ismerem,
utadat boldogan követem.

Vezess, vezess, napokon, éveken át,
lássak fényt, árnyat, sok csodát!
lássam mindenben lényedet,
az irányító szent Kezet,
mely az egyetlen Út,
mi az üdvösséghez elvezet.

 

 

Ezt a keresztet, amely most annyira nyomja a válladat, mielőtt elküldte volna hozzád az Úr, mindenható szemével megvizsgálta, szerető irgalmával átmelegítette, mind a két kezével méregette, vajon nem nagyobb-e a te számodra, mint amenynyit elbírsz? Azután megáldotta szent kegyelmével, irgalmával megillatosította, rád és bátorságodra tekintett... így érkezett a Mennyből a Kereszt, mint Isten köszöntése, mint a te Istened szeretetének irgalmas ajándéka.

Szalézi Szent Ferenc

 A Kéz

Egy Kéz felsegített, amikor elestem,
egy Kéz megérintett, mikor keseredtem,
egy Kéz a falra írt, s boldog jövőt ígért,
ha hűen végigjárom a földön
a keresztek tengerét.
Egy Kéz kezemhez ért,
s éreztem csuklóján
a seb melegét.

A Kéz akkor innen eltávozott,
a seb azóta erővé változott,
hogy velem, veled, velünk legyen,
hogy a mi kezünk az Ő keze legyen!
hogy bennünk lakjon az Ő szíve,
szelíd pillantása, megváltó szelleme.

Így vált formáló erővé a szeretet,
s mozgat egy gigantikus ember-kezet,
mely felsegíti azt, ki elesett,
mely útra visz,
ha úgy érzed, lelked elveszett.
Mely akkora, hogy felér az égig
és munkál, mint az Ő Keze
a világ végezetéig!

 

 

A Tanító

Összegyűltünk sokadmagammal
gyalog, lóháton, szamarakkal
meg-megálltunk hol itt, hol ott
hol a Mester saruja
a porban nyomot hagyott.

Leültünk a fűbe...

S akkor megjelent Ő,
a végtelen isteni személy -
de ezt akkor még nem tudván,
megróttuk sokan:
hogy miért oly zárkózott,
miért olyan kevély? -
egyszerre csak a tömeg elé lépett,
és elkezdte tanítani az egyszerű népet.

Tartása egyenes, szeme szomorú volt
hangját nem emelte fel akkor sem,
ha Atyjáról szólt,
mégis hallottunk mindent
a leghátsó sorban is,
mert erő áradt belőle,
s ez messze vitte az Ige szavait.

Volt, amikor nem értettük,
mit akar mondani
kérdeztük is: Mester, ezt hogy érted?
Ő pedig bátran felénk lépett,
és elmagyarázta -
tanította a népet.

Így lépkedett egyre hátrébb a sorokban -
én egész hátul álltam,
beteg társamat támogattam,
hogy hallja ő is a Szót
háborgó sebére
gyógyírt, vigasztalót.
Haladt hát a Mester
egyre közelebb
s mire észbe kaptam,
már előttem állt -
szeme szemembe olvadt
éreztem, megszűnik köröttem a világ,
és látok valamit, mit felfogni nem tudok:
léten túli boldogságot, mennyei csodát.

Kétségekkel teli földi életem
kinőtt kígyóbőrként a semmibe dobtam
erő költözött belém is,
pedig köntösét nem illettem,
kezét meg sem fogtam.

Végtelen nyugalom szállt meg -
csak Őt láttam,
s újraéledt lelkem kiszáradt fája,
kivirágzott benne a hit bizonyossága.

Ne félj, még találkozunk! -
mondta, majd lassan tova lépett -
visszatértem a jelenbe,
és társam széles mosolyából
azonnal tudtam,
hogy Jézus neki is a szemébe nézett.

 

 

Az ács fia

Gyorsan elszaladt a harminchárom év
Nem volt hős, sem híres hadvezér
Mégis ismertté vált a neve:
József, az ács fia -
Megváltó halálra kell most várnia.

A keresztfa áll, a Rend szorgosan dolgozott
Katonák köre köpenyén osztozott
Szemében vér s fájdalom könnyei -
Szállhatna az angyalokkal, mégsem teszi.

Alatta hullámzó, komor tömeg
A bűn súlyától a föld megremeg
Ez Isten fia volt! - mondották sokan -
A kereszt tövében
Katonák hevernek fásultan, álmosan.

Szívekbe lopózik az iszonyat sötétje...

A Fiú meghalt, a bűn elkárhozott
Ember is volt Ő, ember sorsában osztozott -
Majd meleg eső hullt a szenvedők szemére
S harmadnapra eljött a pirkadat
S áradt a világra a kegyelem fénye.

 

 

HÚSVÉTI TRIPTICHON

I.tábla  -  Az utolsó vacsora

...és szólt Péter:

"Jó itt lenni, Uram, Veled!
s bár kint még sürgölődnek,
minden kész -
jer hát, ülj közénk,
mosd meg kezed
s utána mi is -
ime, a tál, Uram
egyél velünk,
mondj imát nekünk,
szenteld meg ételünk
s ha már az asztalról
minden elfogyott,
csak szólj,
többet örömmel hozok! -
s most hajtsuk meg fejünk,
ajánljuk ételünk
Neked, Uram -
együnk
s utána mesélj szépeket,
mondd el az életed,
mondd, hogy mi volt régen
s mi lesz Veled
mondj új éneket
Istenről - Rólad
mondd el, milyen a világ
a világon túl,
hol a földi sötét
Fényedre fordul -
csak mesélj! akármit!
s mi nézzük szemed
gyermeki áhitattal
hittel, szerelemmel
s tán sírva is fakadunk,
mint egykoron,
mikor atyain óvtál
szent kezeddel -
mesélj, mert tudjuk:
Te jártál odaát,
Neked az az otthonod
s minden, mi szép, jó és nemes,
onnan származott
Általad...
áldalak, Uram...
szeretlek, Uram...
hiszlek, Uram..."

Az ajak némaságba fordult
a makacs esti szélben
ablak csikordult -
s akkor felállt

és szólt az Úr:

"Jó itt lenni, Péter, veled,
s veletek mind,
mert érzem, szívetek szeret
elhoztam hát Életem,
hogy odaadjam neked,
s nektek is,
mielőtt elmegyek -
Atyám! ki látsz mindenütt,
nézd kezem:
kenyér van benne, az Életem,
ami a Tiéd
s tudom, elveszed,
hogy szétoszthasd mindenkinek,
ki a gyermeked -
félek, Atyám, mégis megteszem
kettétöröm Életem
és odaadom nekik,
hogy egyék és éljenek
sokáig - Nálad, Benned, Veled -
félek, Atyám, mégis megteszem
Neked ajánlom mindenem
végy magadhoz most!
és boldog leszek...
félek a csúf haláltól,
mit rám mérnek emberkezek,
mit értük mégis szenvedek -
végy magadhoz, Uram!
s viszek Neked bort, kenyeret
együtt fogok enni Veled,
mint most ővelük
s boldogok leszünk - Te és én...
ne hagyj magamra, Uram!
fázom, a kezem remeg
ugye hallod szívem?
száguldó fergeteg,
mert félek - s mégis megteszem
Érted...
értük...
s most lehajtom fejem,
megeszem végső Kenyerem
s iszom rá a Vérből,
hogy csillapuljon szívem,
hogy biztos legyen kezem,
amikor vinnem kell
a világ összes bűnét a hátamon."

... és szólt az Atya:

"Ne félj, mert én Veled vagyok
s holnap is Veled leszek -
ami terhet reád teszek,
megmértem azt,
kiválogattam,
megsimogattam
meglátod: nem lesz nehéz,
elbirja a váll s a kéz,
hisz Te már nem e világban élsz
útban vagy felém
s én várlak, mint apa
elveszett gyermekét,
ki hosszú útról tér haza -
várlak
puha öleléssel,
meleg takaróval,
atyai szép csókkal,
örök élettel, soha nem múlóval -
gyere hamar, Fiam!
oly régen láttalak
sok a homály ott lent
a felhők alatt
s már gyengül öreg szemem -
úgy vártalak...
Fiam...
költsd hát el új Életed
Első Vacsoráját velem
s mondd meg nekik is,
hogy ne féljenek,
mert gyermekeim ők is,
kiket hasonlón szeretek
mond nekik, hogy üzenem:
értük adod Életed,
de halál soha meg nem érint,
mert az nem lehet,
hogy Te ne legyél! -
a vérem vagy, gyermekem
s nem élhet hiába a Szent Asszony,
ki elment az első vérig -
Neked élned kell
s élni is fogsz
és velük leszel
a világ végezetéig!"

 

*  *  *

 

II.tábla  -  Isten álma

Uram, Te most alszol
álmod őrzik fegyverek
rettegő szívek
összetört életek
halk sóhajok
kételyek

volt hit,
volt remény
és volt szeretet
s most mind sírba lett
Veled
és alszanak
gyolcsba takarva
álomtalan mély álomba halva
feltámadást akarva
Veled

sötét van
s bár a nap hevít,
a fény eltávozott,
csak várakozást hagyott
a másnap-csodára
nem gondolva a pillanatra
nem figyelve a mára
hátha...
Veled

mert Veled mindent lehet!
tudják ezt ők, s mind, az emberek
és összegyűlnek
egy rejtett szobába
kezük imába zárva
csodára várva...

s akkor asszonyok jöttek sírva:
"Jertek gyorsan, emberek!
Valaki elvitte az Urat,
hiába kerestük, nincs benn a sírba'!"

 

*  *  *

 

III.tábla  -  A Sírt őrző katona monológja

"... sötét van,
és a többiek alszanak...
ki jár erre?
kinek a lépte hallatszik a sötétben?
nem látni senkit
a csend mindent beborít -
s most újra...
nem is igazán lépések ezek
mintha mezítláb járna valaki...
szellemek kísértenek
vagy az istenek útja vezet erre?...
éppen most?!...
sírrablók!
marhaság!
nincs mit rabolni
akit ide temettek,
annak semmilye sincs,
legfeljebb a halotti lepel,
de az úgysem kell senkinek
azért nem kockáztatnának...
sötét van
és csend...
furcsa,
nem szabadna ekkora csendnek lenni!
sosincs ilyen csend
mindig van valamennyi fény
a legsötétebb éjszakában is...
félnem kellene...
az istenektől, mert hatalmuk van,
a szellemektől, mert gonoszak
és kiszámíthatatlanok
az éjszakától,
a mozdulatlanságtól...
mégsem félek
(miért?)
csak felébredtem
(a csendre)
s most figyelek a hangra
(a történésre, amit nem értek)
a láb-surrogásra
nem félek
ez furcsa
a szívem sem dobog gyorsabban,
pedig nem szeretem a sötétet,
az ismeretlent,
a nem-tapasztaltat...
félnem kellene
s a kezem sem remeg,
mint már annyiszor,
amikor éjszaka volt
és fénytelen csend
veríték sem ütött ki a homlokomon,
pedig meleg az éjszaka
és meleg a helyzet - a feladat
halottat őrizünk...
mégsem félek
(milyen jó ez! milyen... nem tudom)
sőt,
valami furcsát érzek,
szokatlant, rendelleneset:
könnyűnek érzem magam
és a világot is,
hangok szólalnak meg,
miket eddig nem hallottam
(hova lett a csend?)
s képek
(léptek?)
szépek...
mi az a szép?
sosem találkoztam vele,
most mégis érzem,
meg olyanokat is,
amiket nem tudok elmondani
magamnak sem
ölelést,
simogatást,
szavakat,
suttogásokat,
örömöt!...
de nem olyat,
ami a kocsmák
hátsó szobájában kapok...
az ölelésben erő van,
a simogatás bársony,
a szavak bölcsek
és az öröm átjárja mindenemet!...
félnem kellene
a nem-tapasztaltaktól,
de ezektől nem lehet félni!...
sötét van
a léptek távolodnak,
velük az érzések is
utána kellene menni
(a lépteknek?)
de a parancs úgy szólt:
reggelig itt maradni, és vigyázni a sírra!
marhaság!!
azok nem érezték,
amit most én!
egy sírt egyébként sem lehet ellopni!
s kinek kellene, aki benne van?!
(vajon, ott van-e még?
hát persze! - megzavart az éjszaka!)
a lépések
már egész messziről hangzanak
utána kellene menni...
(a lépkedőnek)
utána kellene menni
és megkérdezni,
hogy hova megy
éjjel,
sötétben
megkérdezni,
hogy mit keres erre
(kit keres a halottak között?)
és hogy ki ő?
feltenni sok kérdést,
kivallatni,
mint az ellenség elfogott kémeit,
kikérdezni, hogy mit tud,
s ha mindent elmondott,
mehet rabszolgának -
vagy tanítónak...
ha jól felel,
talán még elő is léptetnének,
és nem kellene többet sírt őriznem
éjjel,
csendben,
léptekkel a fülemben...
léptek...
már nem hallani őket
a páncélnak újra súlya van,
vág a könnyű ing fölött
a világ bántó hangokba burkolózik
(érzések... csend... hol?... mikor?...)
gyorsan utána kellene menni,
hogy el ne tűnjön végleg
fáklyát gyújtani,
fényt,
hogy megtaláljam...
de nem!, azt mégsem lehet,
mert felébresztem a többieket,
s akkor a dicsőség
nemcsak az enyém,
meg ott a parancs is: őrizni a sírt!
Nem!!
ők nem érezték azt...
(mit?)
csak csendben...
letenni a vértet,
a kardot,
a lándzsát,
itthagyni mindent,
ami eddig rajtam volt,
mert azok csak akadályok
(az Úton, Felé)
csak csendben,
hogy el ne riasszam a lépkedőt
(lehet, hogy vár rám? miért?...)
kell a csend, az óvatosság
nem azért,
hogy a többiek fel ne ébredjenek -
mostmár nem!
ha megtalálom,
úgyis szólok nekik, hogy jöjjenek...
(mert lesznek újra érzések, meg minden)
milyen könnyű vagyok
páncél nélkül,
fegyver nélkül
(múlt nélkül)
milyen könnyű a lépés - tisztán
(ezek az én lépéseim?)
mi történt?!
látok!,
pedig még mindig sötét van
a hangok újra közelednek,
és az ölelés is, meg a többi jó
látok,
nem kell keresni az Utat,
pedig a csillagok is felhőbe burkolóztak
látom!
nem ment el!
itt van egész közel,
áll és vár
rám - tudom...
majd szólok nekik, ha beszéltem Vele ..."

és a Sírt őrző katona elindult Felé...

 

 

Karácsony, 2002

 Szép Karácsonyt, kedves-mókást!
füles nyuszit, ravasz rókát!
tiszta szívet, vidám lelket!
világ-széles szeretetet!
leborulva dícséretet!

Kicsi falut
kicsi gunyhót
kicsi jászolt
illatozót
puha szalmát
lágy takarót
édes danát
elaltatót.

 

 

Karácsonyra
(Betlehemes ének)

Üdvözlégy, Jézusunk
Szeretett Pásztorunk
Csak Téged hallgatunk
Egyetlen vigaszunk!

Te szavad vezérünk
Nélküled nem élünk
Tebenned remélünk
Rád bízzuk életünk!

Szenteld meg ünnepünk
Ma este légy velünk
Hozzád száll énekünk
Kegyelmes Istenünk!

Terítve asztalunk
Mind Feléd fordulunk
Elébed indulunk
Megváltó Krisztusunk!

 

 

Hegyek ormán

Hegyek ormán
templom tornyán
hópárnában harang szólván
messzehangzó szép üzenet:
kacagjatok, örvendjetek,
Megváltótok megszületett!

 

 

A reggeli napsugár

A reggeli napsugár
Isten szavára vár
a reggeli napsugár
óriási szentjános bogár.

Világít, látni egymásban
mi szép volt, s ami elveszett
világít, hogy lelkünkben
fény legyen, béke és szeretet.

Harmatcsepp fényét ezer színre bontja
bolyhos melegét a világra gazdagon ontja
madárfióka félénken elsőt csipog
s a lezárt redőnyök résein
arany fénye lassan becsorog.

Ébred az élet, ébred a táj,
ébredünk mi is
s újra érezzük mindazt, mi fáj
de ajkunk imára nyílik,
mint minden reggelen
nehéz sóhajok árja száll az ég felé:

          Segits meg ma is, Istenem!

 

 

Álom volt?

Isten szólt hozzám az éjjel:

"Mit törődsz a világgal, a kevéllyel?!
Mi végre halmozol hírt, javat,
hisz földi élted csak pillanat,
mely átsuhan a végtelen időn.

Az anyag elvész, a napok kihúnynak,
veszett lelkek az űrön át hiába
üvöltenek, s kérnek esdeklőn,
nem biztos, hogy engem megtalálnak -
a fény gyorsabban röppen, mint ők -
fény híján vannak a keresők.

Jer hát hozzám most! Ne késlekedj!
Szívem irgalmas, lelkem szüntelen szeret
ne legyen szavam pusztába kiáltott szó,
ember vagy, szabad és gondolkodó
érző szíved van, mit én adtam neked,
szárnyaló lelked, kereső szellemed! -
Vedd most a Szentlelket, énem egy csillagát."

Nyugtalan ébredek: ki beszélt? ki szólt?
Ki küldheti lelkét nekem, vigasztalót?

Nincs kétség!
elmémet szent fény járja át:
Atyám volt, ki álmomban szobámban járt!

 

 

Köszönöm Neked, Istenem, hogy bennem is munkál erőd, a kegyelem!

Kérdések és válaszok

Kinek a kezében van a lámpás?
Ki az, ki mindenben jobb, mint a többi?
Ki az, ki mindenben más?
Ki az, ki mindenható?
Ki az, ki nem közülünk való, s mégis oly emberi?
Ki az, kit említünk, mégsincs rá emberi szó?
Kihez kötődik életünk?
Ki az, ki nélkül nem is élhetünk?
A kérdésözönre válasz nem létezik,
csak mit gyarló elmém számba ad,
s az csupán egyetlen szó:
Ki velünk van mindig,
legyünk bűnösök vagy szentek,
Isten, a kedves-gyengéd Atya,
a
Mindenható!

 

 

Állomások

Kezdetben volt a kétkedés
mit Isten adott, kevés volt, nagyon kevés
kértem, hittem és mégsem bíztam,
pedig lépnem sem kellett:
ott ültem Isten tenyerén.

Aztán jött a bizonyosság,
mint apró magból szökkenő virág
kezdtem látni, hogy nem vagyok magam,
hisz szólnom sem kellett:
s mindig ott volt az én Uram.

Ma pedig nap mint nap tapasztalom:
Isten ereje végtelen, teremtő hatalom
Vele mindent legyőzhetek,
mert a szeretet életem része lett.

Ha nem sorsod a csillogás, öröm
Isten talán ezzel óv valamitől,
mi tested, lelked kára lenne -
hidd hát, hogy veled van Ő
s az Ő kegyelme!

 

 

 

Gyenge és esendő vagyok, hát Hozzád fordulok, Istenem...

Csupa kérés
(ima)

Édes Istenem, kérlek, légy velem!

Adj erőt és egészséget,
nyugodalmat, békességet.
Adj szerelmet, aggódást, féltést,
boldogságot és megértést!

Adj, ó Uram Szent Lelkedből egy szikrát,
Add, hogy a lelkem felszálljon Hozzád!

Édes Istenem, kérlek, légy velem!

 

 

Gyermekeknek

I.

Jöttem, láttam, tettem, vettem
eget, földet teremtettem.
 
Erdőt, füvet, virágkelyhet,
hol kismadár árnyat lelhet.

Patakpartot, suta gidát,
barna macit, kedves cicát.

Napsugarat, hogy mind éljen,
higgyen, szeressen, reméljen.

 

II.

Istenem, még gyermek vagyok,
szívem mégis Veled ragyog.
 
Nem értve is csodálom művedet,
kicsiny lelkem mohón issza
sugárzó fényedet.

Nem tudom, mit szeretek jobban:
fát, virágot, harmatcseppet?
de ha szívem Feléd dobban,
bizonyosság ébred abban:
Téged mindennél jobban szeretlek, Istenem!

 

 

Gyermekünk
 
A gyermek még védtelen
a gyermek nem tudja, mi a félelem
a gyermek bátor és merész
vakmerőn tettrekész.

A gyermek még boldog és gondtalan
kacag mindenen s minduntalan
szemében röpke vendég a bánat
kis szíve érzi: mindenre van bocsánat.

A gyermek lelke hófehér
illatos kalács, puha, lágy kenyér
mit gyúrhatsz, ronthatsz és törhetsz
mit oltárra emelhetsz,
ha türelmes szód nyomán
kivirágzik benne a szeretet-erény.

Óvjad hát mindig gyermeked
törékeny virág ő, kedvét könnyen szeged
úgy szólj hozzá, mint Isten angyala
légy te is teljes lényegedben
a türelem és szeretet maga.

S ha fedded is, érezze meg:
kemény a szó, de mögötte
végtelen a szeretet
ne költözzön szívébe rettegés
álma legyen mindíg édes,
szelíd, tejszagú szendergés.

Ha mindezt híven megteszed,
ha kicsinyed óvod, védelmezed,
benne Isten száll le rád
s Őt látod akkor is,
ha rád villantja tündéri, pajkos mosolyát!

 

 

Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág?

Úgy, Kedveseim, hogy Isten egyszer régen lejött a földre körülnézni, és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel. Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette, hogy érzik magukat a földön. De a gyöngyök bizony nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök, akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni sem, mert nincs bennük Élet. Fogta hát Isten a gyöngyöket, rájuk emelte szelíd szemét, Életet lehelt beléjük, hogy érezni tudjanak, majd szétszórta őket a földkerekségen és azt mondta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel az emberek szívét, gyönyörködjenek mosolyotokban, szeressen titeket minden élő, az erdők és mezők vadjai, az ég madarai és az emberek is az egész földön." A gyöngyök pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten és az egész világ örömére.

Isten - látván, hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncra perdült és így énekelt:

 mmÖrülök, ha ragyog a nap,
mmÖrülök, ha felhő-borús,
mmHegyek csúcsa köd-koszorús
mmÉdes-kedves szép világ,
mmGyöngyből lett a gyöngyvirág!

mmVillám csapkod, ég morajlik,
mmDörgő hangja messze hallik
mmZáporeső, szivárvány,
mmEső után csalogány
mmÉdes-kedves szép világ,
mmGyöngyből lett a gyöngyvirág!

 A gyöngyvirágok vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.

Így teremtette Isten a gyöngyvirágokat.

 

 

Néhány éve Húsvét előtt Bach Máté passióját hallgattam a templomban. Kevesen voltunk, csak a zenére figyeltünk. S a zenéből áradó erő egyszercsak átvitt egy másik világba, önmagam mélyére, ahol szem- és fültanúja voltam egy ősi szertartásnak: egy, az életét összekötni szándékozó pár Istennek ajánlásának, majd megáldásának. Az áldást a fiú apja kérte a durván faragott kőoltár előtt az Úrtól. Amikor a szavak elhangzottak, az apa kézenfogta a fiatal párt s együtt mentek ki a templomból, mint Isten új gyermekei.

Atyai áldás

Urunk, Jézus Krisztus!
Eléd járultunk gyermekeiddel, akik még két lélek és két szív, de szeretnének egyek lenni.
Ártatlanok és őszinték, s a boldogságot keresik életükben.
Szeretnek és követni akarnak Téged, Uram.
Tudom, Uram, hogy kegyelmed az erejük, amely megtartja őket életük nehéz időszakaiban is.
Tudom, Uram, hogy minden napon és minden percben figyelsz rájuk.
Köszönöm, Uram, áldásaidat, törődésedet, szeretetedet. Köszönöm, hogy előbb szeretted őket, mint ők szerettek Téged.
Köszönöm, Urunk, Jézus, hogy elfogadod és megáldod őket.

Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében.

Amen

 

 

Kezdetben

Kezdetben volt Isten,
majd lett a vers

Isten,
ki felfoghatatlan érzet

Kinek
léte maga a költészet

S a vers,
melyben Őt foglalja
gyarló szavakba a költő,
ha érinti Isten szent malasztja.

 

 

Ha az Andromeda galaxisban leejtenek egy gombostűt, az is hatással van az egész világegyetemre,
csak hatása nem mérhető.
                                                                                                                         Fekete András, OFM

Egy lépés

Ha egyet lépsz,
nem is te mész
a Föld fordul el alattad
a lökést te adtad -
lépted többet ért,
mint a csillagok hullása,
mint napok kihunyása,
lépted a világot formálja,
fénysebesen terjed hatása
csak éppen nem mérhető,
felfoghatatlan,
talán nem is érthető -
de higgy nekem!
én nálad többet tudok,
mert
én a te Istened vagyok!

 

 

Előhang a Bibliához

Túl mindenen, a végtelen peremén
Isten kisujját megfogtam én
szemébe néztem végre Őneki
nem volt sem öreg, sem szakállas,
de egészen emberi.
Gondolatsugár feszült közöttünk
szikra íve lett közös lelkünk
anyag áramlott belém,
mint régen, az idők kezdetén,
amikor a csillagok születtek
s galaxisokká forrt össze a fény.
Az Örök Világosság egy foltja rám vetült,
szemem szemébe merült
életem része lett szent színe látása
kinyílt lelkem kapuja
alkalmassá lettem - mint egy jó adó-vevő -
az Írás szavainak befogadására.

Ezt adom most nektek
szavakban, szerényen
nem az Írás helyett,
de követve egészen.
Én csak leírtam,
mit Isten megüzent
hozzátéve azt az égi tüzet,
melynek fényénél
sokmindent megláttam
olyat is, mi könnyedén kifejezhető,
de több olyat, mi szavakkal
csak rejtjelezhető,
mit nem érteni, de élni kell,
ha felvettük a közvetlen kapcsolatot
az egyetlen élő Istenünkkel.

Lássunk hát neki!
Kezdjük az elején,
ahogy a rend megköveteli.
Az utolsó fohász után
tettre kész a toll
nyitott a szív, nyitott a szellem
s már születnek is a betűk
szavakká dagadnak
füzet füzet után, oldalakkal telten.

Az idők előtt nem volt semmi
sötét volt minden fény
a lámpák vaksi szemüket
hiába fúrták a mélybe,
nem jött feléjük sem szellem,
sem földi lény.
Azután lassan feltöltődtek
az energiakábelek,
a fűtőszálak felizzottak
s a halott lámpák boldogan mutatták
Isten művére a zöldet.
Elindult tehát éppen így:
Kezdetben teremté Isten az eget és a földet...

 

 

Isten minden emberben jelen van és munkálkodik, s mivel Isten lényege a szeretet, az ember lényege is a szeretet.  Ezt időlegesen elnyomhatja a külvilág rárakódott szennye, de semmilyen külső hatás nem irthatja ki. A lelki élet ápolása, a közeledés Istenhez ezt a szennykérget feltörheti, olyannyira, hogy az ember véglegesen meg is szabadulhat tőle. Ha eljutunk odáig, hogy az evilági hatások nyom nélkül lepattannak a szeretet pajzsáról, egyenes utunk vezet az életszentségen át Isten trónusa felé.

Isten hangjai

A mennybolt megreped, iszonyút dördül az ég
egy hang kiált a magasból: Elég!!
Elég a sok bűn, a mocsok,
melyben az ember fetreng, tántorog!

BÜNTETNEM KELL!!!

de mégsem teszem...
csak ostorozom gyengéden,
mert nagyon szeretem.
Én alkottam, tisztán, bűntelen
vigyáztam léptét a Kertben szüntelen,
de a sátán megátkozta őt
hát segítenem kell az esendőt.

Hisz képmásom ő:
lelke lelkemmel, szíve szívemmel egy
az ember csodálatos isteni elegy,
kiben lángol a szeretet,
ki, ha akar, mozgathat hegyeket,
kiben vágy ég a bűn kérgével takarva:
      szeretni társam,
      odaadni magam,
      ahogy Isten akarja!

Büntetnem kellene, de erőtlen kezem,
csak feddem gyengéden,
     s ha kétségek gyötrik, védelmezem.

Erőm, hatalmam végtelen,
ha akarom, föld és ég megszűnik,
de egyvalamit én sem tudok megtenni:
az embert sújtó kézzel érinteni!

 

 

Isten műhelye

A pokol az szörnyű ám, gyermekem! -
mondták hajdanán
a faluban a szomszédok nekem. -
Ott hatalmas üstökben
bűnös embereket főznek,
s az izzó katlanok körül
vidám ördögfiókák kergetőznek!
Van ott fűtőmester
és számos segédek
szemük vérgolyó, fortyogó vörös,
pillantásuknak tüze van,
mely villámlik és éget.
A pokol emeletes építmény
lent a Föld fenekén!
A bűnös-elosztó sátán
jól ismeri az egyes bugyrokat
s minden vétkes számára
válogatott kínokat osztogat.

Jól figyelj, amit most mondok neked!
Láttam már álmomban
pokolra vált gyereket!
Ott lent a tűz soha ki nem alszik,
alatta vastag parázsréteg
táplálja a lángot,
mely minden élőt hamuvá éget,
de nem úgy, mint a kemence lángja
ott a sarokban,
a pokol tüze másként emészt el,
az ember sosem enyész el,
hanem iszonyún szenved
ordít,
rángatózik,
csapkod
vonagló testével.
Levegőt sem kap,
aki a pokolra vettetett,
mert a szellőző nyílások
rég eltömődtek a sok koromtól
s a kénköves, fojtogató bűzt
csak az ördögök bírják,
akik nem is lélegeznek.

A pokolban a lélek kialszik,
a test örökké szenved
nincs menekvés onnan
a tüzes katlan magába zár,
a végén már sóhajtani sem enged.
Lassan ér véget a bűnös léte,
azután a takarító ördögök
- ez a legfeketébbje! -
villára kapják a hajdanvolt ember
zörgő csontjait,
s a pokol legalján fortyogó
vulkán torkába dobálják.
Helyét pedig elfoglalja más
Lucifer nyugodt:
mindig van utánpótlás.

Úgy vigyázz, hát, fiam!
gondold meg minden vétkedet,
Istennek tetszőn
irányítsd napjaid s léptedet
rettegj a bűntől,
mert az csak nő, dagad, mint a tályog,
ha elfordulsz Istentől,
szemed elveszti fényét,
rajta bőrlebeny nő, elfedi a hályog!

* * *

Sok év elmúlt már az intő szavak óta -
hogy féltem akkor!
emlékszem,
erőmből csak egy szemrebbenés futotta,
s amikor eljött a lefekvés-óra,
anyám mellettem éjszakázott,
mert - bár semmiért nem vallottam volna -
a félelemtől testem, lelkem didergett és fázott.

Mára már sokmindent megtudtam Istenről
és a pokolról egyaránt
a dörgő szavakat többször értelmeztem,
de még mindig idézik bennem
a békés-poros falusi nosztalgiát.
A szörnyű képek a bűntől megvédelmeztek
emberi erőmből tellően
Isten szándéka szerint
próbáltam igazítani emberléptemet.

Gyermekkorom pokol-hallgatása
nem múlt el nyomtalan
nagyjából minden a helyére került:
lassan rájöttem, hogy a pokol
nem a bűnösök kivégző helye,
hanem
Isten jobbító műhelye,
ahol
a lélekben megtévedt,
bűn sarába lépett
embernek
lehetősége van
- túl a földi életen -
vétkeit korrigálni,
s ha sikeres volt a "műtét",
új emberként, megtisztulva
Isten színe elé állni.

 

 

Régi Mária-ének

Te lány, ki anya lettél vala
Te lány, te gyönyörű talány!
Téged ily bájosnak Isten alkota.

Ajkad csók volt, eleven élet
Oldozva ment tova, ki reád nézett.
Szemed sötétje viharos tenger,
Ki ha nem vigyáz, örökre elnyel'.

Tiszta voltál, bűntelen és szűz,
Bár égett benned is az asszonyi tűz,
De egyszer Lélek szállt le rád,
S tüzed boldog gyönyörbe lobbant,
Szíved alatt Jézust hordozád.

S mily szelíd voltál utána is!
Rejtve hordtad édes terhedet.
Teszed a jót, osztod kegyelmed máma is,
Gyógyítod, ki szenved,
s ki már sokat szenvedett.

Hogy megváltott minket az Isten Fia,
Köszönjük neked, drága Mária!

 

 

Útravaló
Hegedűs Leventének szeretettel
házasságkötése alkalmából

Könnyű tavasz lesz életed,
ha Isten vezérli minden léptedet
engedd hát Őt, hogy legyen veled,
könnyű tavasz lesz akkor életed.

Könnyű tavasz lesz életed,
ha Isten szavát szívedbe elteszed
derű, ború később majd egyre jön,
de az Úr fénye mindíg rádköszön.

Könnyű tavasz lesz életed,
ha úgy érzed is, a lég megdermedett
kezed imára fogja meg kezed,
hívd az Urat s Ő ott lesz veled.

S ha élted során gonosz gondolat kísért,
ha beborul az ég, ha kétely átka ért,
ha elhagytad is Őt, Ő ottmarad veled,
s te tévelyegsz talán, de ne félj,
az Úr szeretve fogja hűtlen kezed.

Könnyű tavasz lesz életed,
puha boldogság minden gyermeked
szeresd és kövesd az érted is szenvedőt,
s társad szemébe nézve
mindíg megtalálod Őt!

 

 

NE FÉLJ, CSAK HIGGY!
Drámatöredék a pécs-tettyei Passiójátékok emlékére
Boginak szeretettel

... mégis féltem... sokszor és nagyon...
... s néha még ma is félek...

NYITÁNY
Játék az életért

Élnünk kellett, ezért minden évben játszottunk. Komolyan, szívvel - hogy éljünk.
S hogy továbbadjuk az életet.

A délutáni nap bágyadt ragyogása gyöngy-fénybe borította a várost. Tavasz volt. A nap besütött a tettyei dombok fái közé, feloldotta az éleket, egybemosta az ébredő színeket. Fény... Akkor borús volt az ég. Ez a különbség. Meg sok minden más is.

Halvány-barna füstköd ül a városon, felette sápadt-kék ég. A mozgó anyag morajlása egyenletes háttérzajként érzékelhető itt fent: a város felett s egy kicsivel még feljebb: az emberek felett, a kereszten.

Innen fentről többet látni. Tisztább minden és érthetőbb. És más is. Vágnak a kötelek. A testnek súlya van. De nem fáj a szegek helye, mert nincsenek szegek. Akkor voltak. Ez is különbség.

Most csak játszunk. Komoly, izgalmas játékot. Mert élnünk kell, s az élethez erő kell. Az erőt pedig a játék adja: a találkozás Veled. Itt fent a kereszten. Meg lent, a kereszt tövében várakozva, téve a dolgukat, felnézve rám - Rád. Szolgálva engem, a játékot - Téged. Emlékezve erre a napra - Rád. Megértve a történéseket - a Te utadat. Elfogadva a játékszabályokat - elfogadva: Téged, Uram.

Játszunk Istennel és egymással. Szigorú játékot, erős játékot, mert szeretnénk megérezni Istent. Nemcsak beszélni vagy olvasni Róla sokat, bölcsességeket. Megérezni Őt! Ez a nagy kaland, ennek van igazán értelme! Ez segít, ez tart, ez lök tovább, ha megállunk. Megérezni, mert akkor kitölt minket. S ha kitöltött, akkor egész lényünk egy élő ima lesz Felé s az emberek felé is. Akkor majd nem mi szólunk, nem mi cselekszünk, hanem Ő. Akkor nem mi simogatunk, hanem Ő simogat. S az közismert, hogy az ember simogatása jó és puha, Isten simogatása viszont minden!

Ezért játsszuk el az utolsó utat a legfontosabbhoz: az újjászületéshez. Ez az út vezet az Élet Kapujához.

Sokan veszünk részt ebben a játékban - mint akkor. Kellenek a segítők, a szervezők. Kellenek ruhák, eszközök, szívek és akaratok.

Szeretünk játszani, mert szeretünk Téged, Uram. Szívvel játszunk és odaadással, mert Te is odaadtad Magad - először nekünk, utána értünk, majd újra nekünk. S azóta is minden nap nekünk adod Magad. Tudjuk, néha érezzük. De akkor is kell az erő, mert fogyatkozol bennünk. Játékunk lelki élményt ad az embereknek és nekünk is, feltölti a kiürülő tartályokat.

De nekem ez inkább munka. Egyre jobban vágnak a kötelek, és figyelni kell, mert az idő halad, s most megint én jövök.

- Szomjúhozom, Uram! - mondom halkan-kiáltva. Meleg van itt fent az erőlködéstől. Valóban jól esne egy pohár víz. Akkor Neked is jól esett volna. Ez egyezik. S kaptál is. Ez is egyezik. Csak egy kis víz - és Te, Uram, mert akkor már a víz sem számít. Sok minden egyezik.

A rúdra kötött szivacs menetrendszerűen ajkamhoz érkezik. De jó! Lent a "katona" alig bírja nevetés nélkül megállni, amikor arcomhoz nyomja a nedves szivacsot. Vajon miért? Azért, mert akkor is nevettek? A francba! Ezek jól kiszúrtak velem! A szivacs valódi volt és az ecet is. Kedves "meglepetés" lentről. Mint akkor. Egyezik... Majd, ha vége a játéknak, megköszönöm nekik...

Elfintorítom az arcom, pedig édes az ecet íze. Lopva megnyalom, hogy érezzelek, Uram, hogy végre elinduljak Feléd, hogy részed legyek. Ne csak szavakban, kósza gondolatokban, kérésekben, követelésekben, sóhajokban, hanem a valóságban is. Megköszönöm nekik, mert Hozzád löktek s Te kezdesz magadhoz ölelni, betakarni, dédelgetni, szerelmes szavakkal elaltatni. Szeretlek - mondod, de az ecet ízével a nyelvemen ez egészen mást jelent: megtapasztalást, égető tüzet, testi valót, amely beépül a lélekbe és valahol mélyen egy végtelenül szilárd acélhidat épít nekem, hogy azon járjak - Veled. Arról nem lehet leesni, mert az Te vagy, s akiben Te vagy, akit Te tartasz, az sohasem esik el igazán. Erő kell az élethez, acél, meg még annál is keményebb erő: a Te erőd. Ehhez pedig játszani kell, ízlelni, amit te ízleltél, hogy általa megérezzük a Te ízedet is. Ajkamhoz ért a szivacs. Ajkadhoz ért a szivacs. Csókot váltottunk, Uram! Szerelmes csókot. Szeretlek - mondom a kezdődő megtapasztalás enyhe izgalmával. Szeretlek és ezt majd el kell mondanom mindenkinek. Majd ha vége lesz ennek... Holnap és minden nap, mint ahogy Te teszed kétezer éve.

De most még ma van. Folytatni kell a közeledést Hozzád.

A fintort lent is észrevették, a szivacs gyorsan távozik. Tovább kell játszani, tovább kell szenvedni.

Lent a tömeg szinte mozdulatlanul áll. Áhítattal, várakozással, kíváncsisággal, közömbösen. Ki, hogy. Hátul valaki telefonál - élni kell. Meg ez egyébként is csak játék. Mint akkor: komoly, véres játék - hogy éljünk. Kis csoportok verődnek össze hangtalanul, majd csendes beszédbe elegyedve. Innen fentről nem lehet hallani, mit mondanak. Mint akkor. A tömeg állt és várt, a hírvivők jöttek és mentek. Ez is egyezik.

A nap lejjebb csúszott az égen, tejfehér fátyolfelhők mögül lesi a játékot, amely az életemért folyik, mert ha azt megnyerem, sok élet nyerődik meg általa. Ez itt egyszerű. Csak játék. Mint akkor. De az a játék nem volt tréfadolog. S Ő megnyerte. Nyilván, hiszen Ő minden, plusz: nem azért jött közénk, hogy veszítsen. Úgyhogy nekem is meg kell nyernem és meg is fogom nyerni! Tiszta sor.

A kötelek már szinte elviselhetetlenül vágnak, az ujjaim nem élnek. De én még élek. Meleg van és viszket a hátam. A karomban és a lábaimban mintha ezernyi hangya mászkálna. Kezdődő vérkeringési zavarok. Mint akkor. De ott elfolyt a vér. Ez a különbség. Az én vérem csak tétovázik, hogy merre menjen. Ezért a hangyák. Őneki csak fájdalom volt. Hangyák nélkül.

A kereszt tövében osztozkodás folyik. Mielőtt felszegeztek - felkötöztek, micsoda különbség! - a keresztfára lerángatták a köpenyemet. A halottnak nincs szüksége ruhákra. Néhány ócska rongy takarta, amit az illendőség megkíván. Mostanára a rongyokat sötétre színezték az erőfeszítés és a félelem súlyos nedvei. Meddig tart még?

Nem sokáig.

A kereszt tövében Anyám szíve szakad meg. Miért, Atyám? Nem lehetett volna simábban, fájdalommentesebben? Nem nekem, Neki, a szent asszonynak. Az ő bűne csak az, hogy befogadta Lelked magját, életével táplált, a világra hozott és szeretett mint gyermekét. Az a bűne, hogy nem az ő gyermeke voltam, hanem a Tiéd, s mégis magának akart? Azt gondoltad, el akar venni Tőled?... Ilyesmiket nem gondolhattál. Akkor miért?... Atyám... Hol vagy, hogy megértselek? Messze vagyok Tőled... Nem értem a szenvedést. A magamét még úgy-ahogy, de a másokét - egyáltalán nem. Minek vagyok én, ha mások szenvednek? Messze vagy, Atyám, nem hallak tisztán. Eldugult a fülem vagy más nyelven beszélsz hozzám? Messze vagyok... messze vagy... messze vagyunk egymástól... Segíts, mert a Te erőd végtelen, az enyém: semmi. Irgalmazz Fiadnak, irgalmazz Anyámnak - Anyádnak!!! Mert mi egyek vagyunk, ugye?

Gyere vissza Anyánkhoz, mert szenved egyedül, szenved Nélküled. Hiába Isten Anyja ő, akkor is csak egy ember. Szívvel, mosollyal, rebbenő szemekkel, puha meleg kezekkel, könnyűléptű lábakkal. Halk szóval, angyal-énekkel, őszinte imával. Gyere vissza, Atyám! Az én kedvemért, a Fiad kedvéért, a Mi kedvünkért. Alázattal könyörgöm: gyere vissza!...

Mi jogon beszélek ilyeneket?!

A Gyermek jogán!

Anyánkat néhány tanítvány támogatja, hogy porba ne hulljon. Körbeveszik, vigasztalják, letörlik könnyeit, arcukat arcához szorítják, együtt sírnak vele. Nekem is sírnom kell. Ezt már nem lehet elviselni! Elfelejtkezem a kötelekről, a kínlódásról. Csak őket látom: Anyát és Apát - együtt. Sírnom kell, de nagyon! Nem baj, ez is a játék része. A könnyek tisztára mossák a szívet, kifényesítik a lelket. Kiseprik a szemetet, a port, a sarat, helyet adnak az életnek. Szuper! Hiszen erre megy ki a játék! Akkor is erre ment ki! S ezt tudta Ő is a kereszten és Atyja is. Egyezik! Köszönöm!

Lassú könnyeim végigfolynak izzadt arcomon, a világ oldalra csusszan, kissé megremeg, hullámzani kezd. A könnyeken keresztül sokkal tisztábban látok mindent és mindenkit. A lényegtelen dolgok eltávolodnak, a fontosak szemem elé ugranak. A könnynek optikai lencseként viselkednek, néha kicsinyítenek, máskor nagyítanak. Feledést és megértést hoznak. Alázatot, türelmet és kitartást. Köszönöm, Uram.

A tanítványok felnéznek, észreveszik, hogy az Úr sír. Az egyik feláll, közelebb lép a kereszthez, kezét előre nyújtja, hogy felfogja a lehulló cseppeket. Tenyeréből tálat formál és vár a könnyeimre. Az élő tálban a cseppek lassan tóvá növekednek. A tanítvány áhítattal néz fel rám, majd a szent tóra, melynek tiszta felszínén az ég tükröződik, a fák lombja, s felvillannak benne a néha el-elsuhanó madarak is. A tanítvány szeme fényes felhőbe burkolózik, az ő világa is megremeg. Majd visszatér a szenvedőkhöz, vigyázva, nehogy egy csepp is elvesszen az Úr könnyeiből. Mindenki őt nézi - én is. A szél abbahagyja örök táncát, a morajok messze távolodnak, az idő megállni látszik. Minden és mindenki vár valamire. A tanítvány a szenvedők felé nyújtja kezét és rájuk mosolyog. S akkor sorban egymás után ujjukat belemártják a legszentebb vízbe s a kereszt jelét rajzolják a homlokukra. A tanítvány is a sajátjára. Az Anya lát mindent, ért mindent, de teste erőtlen. A tanítvány megszenteli Őt is, majd még egyszer: ujjával érintve az Anya szent ajkait.

A könnyek hűsítenek és égetnek, belemarnak a bőrbe, a csontba, az agyvelőbe és meg sem állnak a lélekig. Összefacsarják a szívet, hogy utána kétszer olyan erővel dobogjon, beleüvöltenek a lélekbe, hogy utána higgyen és reméljen. Anyám felemeli a fejét, tiszta szemmel körülnéz és elmosolyodik. "Én Uram, én Istenem..." "A Te akaratod szerint..." A tanítványok nagy levegőt vesznek, s csak azért nem mosolyodnak el ők is, mert az most az Anya kiváltsága. Boldog vagyok, nagyon boldog. Megérte. Megéri. Minden. Ami volt, s ami lesz. Megérte játszani - szenvedni, meghalni, akkor.

A világ helyre zökken, s vele én is. A köteleket már nem érzem, helyette a fejem kezd fájni. Folytatódik a mutatvány - mint akkor.

Ostobák tülekednek előre, akik mindig másokból éltek, mert maguk üres héjak voltak. Kölcsönzött szavak, hallott bölcsességek s ha hézag támadt: erő és erőszak. Ezek mindig működnek. Szétterpesztett lábbal állnak a kereszt alatt, szélesen vigyorogva felnéznek rám, kezüket karba teszik. Erő és biztonság sugárzik szemükből. Most fogják elmondani életük Nagy Beszédét.

- Ide figyelj te Jézus! Ha valóban Isten Fia vagy, mit kínlódsz ott fent?! Azt tudod, hogy meg fogsz halni. A keresztről nincs menekvés, hacsak mi nem szedetünk le onnan. Nem szeretjük a helyi királyokat, ezt is tudod. Ezért vagy ott. Persze ezt tagadtad: "Az én országom nem erről a világról való." Micsoda marhaság! Sőt, rosszabb: hazugság! Nem szeretjük a hazudozókat, meg azokat, akik sikamlós beszédekkel át akarnak verni minket. Azért szegeztek oda fel. Érted, mit mondunk?! Az ilyen hősök veszélyesek, mert mindenféle más dolgokat is kitalálnak. A hátunk mögött. Nem szeretjük, akik a hátunk mögött szervezkednek! Egyébként semmi kifogásunk ellened, Jézus, de mégsem szeretünk, mert veszélyes vagy. Hatásos, amiket mondasz, befolyásolod a tömeget. Még jó, hogy idejében észrevettük ezt. Szóval, ha tényleg Isten Fia vagy - ahogy fűnek-fának mondogattad az elmúlt három évben -, gyere le a keresztről ide közénk. Akkor megbocsátunk neked és nem kívánjuk halálodat. Hihetsz nekünk, nem akarunk becsapni. Ne makacskodj, ne hősködj - legalább most. Gyere, a húsvéti bárány elkészült, vacsorázzunk együtt!

A szónoklat befejeződött, az ostobák önelégülten álltak. Tudták, nekik lesz igazuk, mert a földön mindig nekik van igazuk. Az egyik hívó mozdulattal biccentett "Gyere, ha tudsz, te szájhős!". A tanítványok közelebb húzódtak Anyánkhoz, fejüket lehajtották, nem mertek egymásra sem nézni. A Hatalom szólt az előbb, s tudták, de mégsem akarták tudomásul venni, amit az Úr cselekedni fog. Hogy nem fog lejönni a keresztről, mert itt most nem egy "ec-pec-kimehetsz"-játék folyik, hanem a Játék Az Életért. Az ő életükért és mindenki életéért. Ezeknek a gőgös hólyagoknak az életéért is. Különösen ezekéért!

A tömegből szórványos kiáltások röppentek a kereszt felé. "Gyere, Názáreti! Mutasd meg, mit tudsz!" A kiáltásokba néha vaskos trágárság, durva röhögés vegyült, néha halk könyörgés. "Ments meg minket, Uram! Ne hagyj magunkra!" A lárma erősödött, egy-egy tétova kő közel koppant a kereszthez. A bekiabálások önkéntes számonkérő, vádoló kórussá álltak össze. "Becsaptál minket, Názáreti! Ígérgettél, cserbenhagytál! Jó helyen vagy ott!" A tömeg zúgott, a kövek szaporodtak, némelyek a húsomba vágtak.

- Igen, Atyám, most már érzem, hogy eljöttél! - szóltam fennhangon - Érzem, hogy itt vagy velem. Jó helyen vagyok itt, mert Te tettél ide, s amit te cselekszel, az jó. A te gyermekeid háborognak alant. De nem baj, mert nem tudják, mit mondanak, s azt sem, hogy mit cselekszenek - önmagukkal és Velünk. Bocsáss meg nekik, Atyám... Jó Veled. Csak ne menj el többet, ne hagyj magamra, mert ember is vagyok és fájnak a sebek.

A hangom lassan elhalt, a tömeg újra néma tömbként töltötte ki a kereszt környékét. Az ostobák is hallgattak, mert szavaimnak ereje volt, nem locsogás, hanem lényeg. A szeretet ellen nincs orvosság, a bocsánat ellen sincs. A tömeg komor pillantásokat vetett rájuk, úgyhogy gyorsan összeszedték magukat és elódalogtak, még mielőtt valami történt volna.

Furcsa remény, emberi érzések, vágyak, kívánságok. pedig semmi értelme, ez már régen kiderült. És mégis: nekem hatalmam van égen és földön. Kipróbáltam. Mégsem kéne talán idő előtt meghalni. Mennyit taníthatnék még, mennyi mindent nem tudtam elmondani, mennyi jót nem tudtam cselekedni. Nincs itt valami kis hiba? Csak egy kis számolási tévedés. 33 év helyett 66 vagy 99? Vagy legalább ne így meghalni! Valami tisztességesebb módon, tekintélyt parancsolóbban. Gondolkodjunk csak!

A fejfájásom elviselhetetlenné fokozódott, s hányingerem is van. pedig még semmit nem ettem ma. Persze, pont azért. Vagy másért. Hol vagy, Atyám? Az előbb itt voltál, erősítettél, éreztelek. Ne menj el megint! Ments meg Minket. Ne kelljen végigcsinálnom, ha lehet. Te meg tudod tenni, meg tudod engedni nekem. Ne kínozd ennyire a véredet! Hol vagy, Atyám?... Az előbb hülyeségeket beszéltem, ugye? Azért hagytál magamra. Igazad van, de ember is vagyok. Segíts, irgalmazz vagy végezzük be gyorsan!

Bevégezzük. A játék lassan befejeződik. A nap a hegyek mögé bújt, emlékére szivárványszínbe öltöznek a felhők a nyugati égbolton. A város zaja felerősödik, fények gyúlnak. Jön az este, készítik a bárányt, hogy levágják, megfőzzék és megegyék, ahogy a hagyomány előírja. A Bárány kész az áldozatra, beletörődött a sorsába. Nem kapálózik, nem béget, nem kér kegyelmet sem embertől, sem Istentől. Életereje, amely földi útja során táplálta, lassan elszáll, át egy másik világba, hogy ott felépüljön újra ugyan olyanná és többé: erőssé, hatalmassá, örök életűvé.

Köhögőroham jön rám, hajam csapzottan tapad koponyámra, fejemet ide-oda dobálom. Nem érzek meleget, nem érzek hideget, sem fájdalmat. testem üres héj, melyet a kiszáradt csontok feszítenek ember alakúra. Legyen már vége! Elég volt! Essünk túl rajta, azután jöhet a kálvária a világok között, majd Atyám meleg szobája. De az még plusz három nap. Mindegy, megéri, csak ennek legyen már vége!

Most.

- Elvégeztetett! - kiáltásom beleveszett a tompa zsongásba, csak a legközelebb állók hallották. Fejem végleg előre csuklott, tagjaim elernyedtek és többet nem volt már semmi.

Anyánk és a tanítványok a földre roskadtak. Már sírni sem volt erejük. Csak feküdtek a porban, s én ott voltam velük. Végre együtt, szorosan, elválaszthatatlanul.

Sóhajok emelkedtek a levegőbe s szálltak az égig, megrendült emberek néznek a keresztre: rám, a mozdulatlanra. "Hát mégis meghalt! Hogy lehet ez?! Mi lesz velünk?! Hova menjünk ezután? Kihez? Kihez?!!!..." Majd - mintegy láthatatlan vezényszónak engedelmeskedve - mindannyian térdre borulnak, kezüket összekulcsolják, szemüket rám emelik és mondják:

mmMi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
mmSzenteltessék meg a neved,
mmjöjjön el a Te országod,
mmmert az jó nekünk.
mmLegyen meg a Te akaratod,
mmmert az az élet nekünk
mma mennyben, s itt a földön is.
mmMindennapi kenyerünket
mmadd meg nekünk ma és minden nap,
mmmert éhezünk és szomjazunk.
mmÉs bocsásd meg vétkeinket,
mmmert gyengék vagyunk.
mmS akkor mi is meg tudunk bocsátani
mmaz ellenünk vétkezőknek,
mmmert meg akarunk bocsátani.
mmNe vígy minket a kísértésbe,
mmmert emberek vagyunk,
mmés szabadíts meg a gonosztól,
mmmert tisztán akarunk élni.
mmMi Atyánk, irgalmas Isten!
mmTiéd az Ország, a hatalom és a dicsőség
mmmost és mindörökké.
mmÁmen

Én is velük mondtam, s amikor vége volt, felnéztem és boldogan elmosolyodtam. Maszatos ábrázatom, mint játékban megfáradt gyermek arca, testemen porcsíkok, horzsolások, néhány csepp vér. Hát persze! Hiszen játszottunk.

Az emberek felálltak, "pihenj"-t vezényeltek maguknak, testük és lelkük ellazult. Élénk járkálás, hangos beszéd oldotta az egésznapos feszültséget. Anyánk és a tanítványok felém fordultak, rám mosolyogtak s csak néztek. Amikor már percek teltek el ebben a néma áhítatban, kénytelen voltam felébreszteni őket.

- Nem szednétek le innen?!

Mintha áramütés érte volna őket, megrázkódtak, visszatértek a kétezer év előtti világból - ahol néhány percig az Úr vendégei voltak - a mába. Erős férfikezek ragadták meg a keresztet, kiemelték a talapzatából és óvatosan a földre fektették velem együtt. Körém sereglettek, mint a csibék, de nem csipogtak. Némán guggoltak a kereszt mellett és csak vigyorogtak, mint akik nem normálisak. S nem is voltak azok: más emberek lettek, nagyon is eltérőek a normálistól. Istennél jártak. S aki Vele tölt egy pillanatot is, az már soha nem lesz olyan, mint régen volt.

A keskeny, kemény fa egyre jobban nyomta a hátamat. Megint szólnom kellett.

- A kötelek, fiúk. Le kéne venni.

- Hát persze... - gyors kezek matattak, a kötelek lehullottak. Ismét szabad voltam. Feltápászkodási kísérleteim segítségükkel végül sikerrel jártak. Lassan fel-alá járkáltam, hogy beindítsam elgémberedett tagjaimat. Csukló- és bokamasszírozás: máris jobb volt minden. Normális vérkeringés. Mint akkor. A sírban. Hiszen nem halt meg, csak alszik. Az Úr, Lázár, a kislány? Mindenki. Csak alszunk, mert Ő is csak aludt, s mi az Ő gyermekei vagyunk, tehát nem tehetünk másként, mint ahogy Ő tett.

A tömeg lassan oszladozni kezdett. A férfikezek az üres keresztfát visszatették a tartójába. Mint akkor. Sok-sok egyezés.

Elindultunk a domb aljába parkolóhely felé a poros ösvényen. Már majdnem teljesen besötétedett, de a város fényei, a feljövő hold és a csillagok mesevilággá varázsolták a Tettye dombjait. Amerre mentünk, élő és élettelen meghajolt előttünk, utat engedett nekünk, integetett utánunk és szép szóval kérlelt: "Gyertek vissza holnap is! Gyertek minden nap, mert jó az Úr közelében lenni!" S mi válaszoltunk a fáknak, a bokroknak, a romok hasadékaiban megbúvó páfrányoknak és az éji bogaraknak is: "Visszajövünk. Csak ne féljetek, mert Isten nem feledkezik meg senkiről, s nem hagy el senkit. Titeket sem, minket sem. Mi most már tudjuk ezt, s tanúsítjuk nektek is. Ne féljetek, karcsú tettyei fák, ne féljetek, játékos bogarak, ne féljetek, sziklák, kövek, szürke göröngyök! Csak higgyetek, mert az Úrnak gondja van mindnyájunkra. Isten szeretete erősebb a halálnál! S Ő itt van most is és velünk marad a világ végezetéig." A sötétben feketéllő romok szélesen elvigyorodtak, a fák táncra kérték a bokrokat, a madarak énekeltek s a föld göröngyei elporladtak a talpunk alatt, bársonyszőnyeget terítve mezítlábas lépteink alá.

Leértünk a parkolóba, az autóinkhoz oszlottunk, s egy pillanatra megálltunk: búcsúzkodni.

- Köszönök nektek... mindent... Holnap találkozunk... - a szavak elfogytak, de nem is volt rájuk szükség. Elhangzott néhány "Jó éjszakát!" és "Szia!", majd bekászálódás az autókba. Én is.

A Játék véget ért. Most is, akkor is. Utolsó egyezés?...

Óvatosan kitolattam a parkolóból és elindultam hazafelé.

 

I. FELVONÁS
Pilátus
...

II. FELVONÁS
Utak
...

III. FELVONÁS
Világok
...

FINÁLÉ
A kövek közé hullott mag

Már nem félek annyira...

A kövek közé hullott mag kicsírázott, szárba szökkent s körülnézett a világban. Gyökerei küszködnek a kemény anyaggal, réseket keresnek a termőtalaj felé. Vizet szívnának fel, mert szomjas a növény. Ennének, hogy vastagodjon a szár, húsosodjanak a levelek, hogy a bimbók kiviruljanak. A világ száraz, üres, kegyetlen. Mint a kövek. Nem enged semmit, elnyom mindet. Mint a kövek.

Mégis élni akarok! A kövek között, ha már ide szórtak. Virágozni akarok! A száraz forróságban, ha már a kövek között ez a módi. Élni... De hogyan?...

Mi lenne, ha valaki arra járna és észrevenne? Mi lenne, ha felismerné, hogy ha még sokáig így maradok, elpusztulok. Mi lenne, ha körülnézne és tanulmányozná a talajt körülöttem? Mi lenne, ha nem azt gondolná, hogy jó sok víz kell neki s akkor minden OK lesz? Mert a víz elfolyik a kövek között s én nem tudok utána menni. Mi lenne, ha megtalálná a jó megoldást: dús termőföldet hozni a kövek közé, feltölteni a réseket, kitölteni a hiányokat, elegyengetni a durva felszínt?

Mi lenne, ha mindez megtörténne?!

ÉLET!

Ami nekem kell! Meg a mellettem kókadozó többieknek...

De a köves pusztákat elkerülik az emberek.

És Isten?...

 

 

Ha látsz egy otthontalant az utcán heverni, küldj felé egy hangtalan áldást, mert azt meghallja Isten és meghallja ő is. S amikor mindketten átléptek a Kapun, ott ő a legjobb barátod lesz.

A mindennapi kenyér
Történet az élő Istenről

Koszos volt és büdös. A mosdatlanság és a félelem szaga lengte körül. Gyűrött fekete rongyhalom a fal mellett, mint a többi: szemetes zsákok és emberek. Mindenki elkerülte. Amikor távolabb voltak, a látvány miatt, amikor közelebb értek hozzá az utcaiak, a szag miatt, amely hol felerősödött, hol alábbhagyott, ahogy felerősödött benne a félelem, vagy már félni sem volt ereje.

A világ már régen idegen volt számára. Szeme éles volt, látása tiszta, de mire a mozgás, a fények, árnyak és a színek az agyához értek, torz álommá váltak.

Régóta csak álmodott és hevert a fal mellett a többiekkel együtt.

Amikor enni adtak neki és úgy érezte, jól lakott, kissé kitisztult a kép. Akkor - ha körülnézett - valamit meglátott a való világból, s azonnal becsukta a szemét. Nem akart tudni a világról és nem akart tudni önmagáról sem. A világ is rossz volt, önmaga padig olyan volt, mint a világ. Mert a világból jött, de nem a világ tette ilyenné. Ezért még kevésbé akart magáról tudni.

Néha odébb vánszorgott, valami régi reflex hatására előre nyújtotta a tenyerét, hátha belepottyan valami. Az utóbbi időben a tenyere rendszeresen üres maradt. Ennek ellenére ment tovább, majd leült a járdára és nézett előre. Ha letelt az ülés ideje, egyszerűen eldőlt és elaludt.

Nem volt nehéz elaludnia; már nem voltak belső konfliktusai, nem harcolt senkivel. Sem másokkal, sem önmagával, sem Istennel. A néha rátörő félelmek egy állat védekező reflexei voltak, semmi több.

Könnyű volt elaludnia, mert nem bántotta senki; messzire elkerülték. Még a néha felbukkanó rendőrök is elmentek mellette, hiszen tudták, nincs hova mennie, s azt is, hogy nincs hova vinni, mert rég túl van azon a határon, hogy érdemes lenne valahova is vinni. Szépen megkötötték a maguk hallgatólagos egyezményét: hagyjuk egymást békében élni-pusztulni, mert így mindenkinek jobb. Ne okozzunk egymásnak felesleges fejfájást, felesleges papírmunkát. Egyébként is békés csomó volt a fal mellett, semmi különös nem volt benne és nem is ártott senkinek. Az előállítási parancs csak a rendbontókra vonatkozott. Ő pedig nem volt az. Nem szólt, ritkán mozdult, nem hadonászott, nem volt erőszakos, nem kiabált, csak még élt és néha nagyon éhes volt.

Furcsa dolog ez az éhség. Amikor még tudott, gondolkodott rajta. S akkor jobban el is tudta viselni. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a föld felé, egyre nehezebben tűrte az éhséget, ingerült lett, nyűgös, mint a gyerekek. De ebből senki nem vett észre semmit, mert az alacsonyabb szinteken a kifele irányuló aktivitása is egyre csökkent. Úgyhogy ezzel sem zavart senkit; nem is tudtak róla. Csak ő. A rongydarab. A járdán, a fal mellett.

Amikor még vissza tudott emlékezni a múltra, csodálkozott magán: miért is probléma az evés, hiszen sohasem volt az. Gyerekkorában előfordult, hogy napokig alig evett, mert egyszerűen nem volt rá pénzük. Később néha jóllakott, néha csak evett valamit, néha kihagyta az ebédet, vacsorát, mindent. Olyankor többnyire aludt, mert az alvó gyomor nem követelőzik. Idővel megszokta ezt a rendszertelenséget, a gyakori "nincs"-et, s egészen jól viselte. Kialakított magában egy praktikus étel-filozófiát: az evés nem fontos! Ha van, eszem, ha nincs, akkor nem eszem. Ha kevés van, keveset eszem, ha sok, akkor sokat eszem. Egyszerű és működik.

De mostanában - évek óta? - ez valahogy mégsem akart működni. Ha éhes volt, fájt a belseje. Nem csak a gyomra, az egész belseje. Néha halványan gyanította, hogy ebben nem igazán a gyomor a hibás, van valami más, megfoghatatlan dolog is, amely kiváltja ezt a nyomasztó érzést. Előfordult, hogy lassú gondolataival eljutott a megoldás közelébe, de megtalálni mégsem tudta. Mire odaért, elfáradt, s hagyta az egészet a francba. Inkább eldőlt és aludt egyet.

Mint most is. Még öntudatánál volt, csak készült az alvásra. Az emberek változatlanul elkerülték, bár a szagok intenzitása csökkent, teste - mozdulatlanul fekve a járdán - nyugalmat árasztott, akik arra jártak, érezték, hogy nem bánt ez senkit.

Ettől némelyek felbátorodtak, s némi aprópénzt szórtak a lábához. Meg ennivalót is. Közeledett az este, a vacsora-reflex mindenkiben dolgozott, meg a sajnálat is, és az azt hűen kísérő megkönnyebbülés-öröm: nem én fekszem ott!

A pénz kevés volt, az ennivaló kevés volt. Fektében érzékelte mindezt, mégis kis öröm, vagy mi, suhant át az arcán. Láthatatlan, belső torz mosoly, megelégedettség. Behunyta a szemét: az étel mindig kevés, a pénz is mindig kevés. De akkor is jó. ("Mi az, hogy jó?" - már nem emlékezett erre a fogalomra, csak annyi történt, hogy a szíve percenként eggyel többet vert.)

Enni kell, utána is lehet aludni. Nehézkesen ültébe tápászkodott, hogy elérje az adományokat. Az aprópénzt egybesöpörte, úgysem viszi el senki. Szeme az ennivalóra tévedt: nápolyi, becsomagolva. Valószínűleg friss, még senki nem evett belőle. A furcsa mosoly most már láthatóvá lett az arcán - tétova, ideiglenes öröm -, bár senki nem figyelt rá. Sötétedett, meg az ő fajtájára nem is szoktak odafigyelni.

Ők a megtűrtek, az ártalmatlan szerencsétlenek, a tehetetlen hülyék, akik semmire sem képesek. Nem használták ki az esélyegyenlőséget, a lehetőségeket. Ezért hevernek a járda szélén és ezért bűzlenek. Mert még a legalapvetőbb dolgokra sem képesek. Ezeket egy előadáson hallotta nagyon régen, ahol hetente egyszer, vagy akárhányszor, összegyűltek ők, a hülyék, és ahol segítség címén előadásokat tartottak nekik azok, akik kihasználták a lehetőségeket. Persze nem így mondták, finomabban, de ez volt az értelme. És voltak, akik valóban segíteni akartak, hasznos dolgokat mondtak, címeket, telefonszámokat, ajánlóleveleket adtak nekik. Elmentek velük helyekre.

Kezdetben mindegyikőjük elfogadta a segítséget, majd lassan elmaradoztak. Akkor még egyáltalán nem volt szaga. A szag akkor kezdődött, amikor már csak hetente egyszer ment a Központba. Majd még ritkábban; most már egyáltalán nem. Fokozatosan szokta meg saját szagát. Először furcsa és idegen volt neki, néha körülnézett: honnan jön ez?!... Majd lassan rájött, hogy belőle. A végén a szag már nem számított. Csak az ennivaló. Az is csak akkor, ha volt. Ha nem volt, akkor aludt. Ha sokáig nem volt: sokat aludt és sokat szenvedett.

Régen volt saját bevásárló kocsija is, amiben összegyűjtött mindenféléket, amikre nem is volt szüksége. Mégis gyűjtött, mert az az ő tulajdona volt, azzal csak ő rendelkezett. Akkor több volt az aprópénz is és az ennivaló is, mert a kocsi tekintélyt adott neki. Az emberek a kocsitulajdonosokhoz nagyobb bizalommal vannak, mint a fal mellett heverőkhöz. Azoknak van valamijük, van hitelük, ezért még adnak nekik. S akiknek semmijük sincs, azokat elfelejtik, s ha tehetnék, még a semmijüket is elvennék tőlük.

Később valahol elhagyta a kocsiját vagy ellopták tőle; mindegy. Ezért összeállt olyanokkal, akiknek szintén elveszett a kocsijuk. S amikor elegen voltak a bátorsághoz, eltoltak egy kocsit a legközelebbi üzlet parkolójából, ahol az esélyeket kihasználó valódi kocsitulajdonosok hagyták őket, miután bepakoltak a valódi kocsijuk csomagtartójába.

Ekkor már kevesebbet gyűjtött, mert osztozni kellett a helyen, de jó volt, mert mászkáltak, beszélgettek, s az emberek amúgy sem törődtek velük, pláne nem azzal, hogy hányan vannak egy kocsihoz. Veszekedtek is néha, mert még egy kicsit emberek voltak, majd kisimult minden: szétváltak s ő egyedül maradt. Kocsi nélkül. Cuccok nélkül. Társak nélkül. De nem is kellett már semmi. Jól megvolt magával és a lassan távolodó világgal. Jó volt a fal mellett, megvédte a tűző naptól és az esőtől is.

Mint most is. Kibontotta a nápolyit. A celofán csomagolás esetlen kezében elrepedt, a nápolyi széthullt, egy része a kezében maradva, más része le a koszos járdára. Nem számít, hiszen egy idő óta már rendszeresen így történt.

Volt olyan is, amikor egy üveg kakaót tett a lábához valaki, s ettől olyan izgalomba jött, hogy remegő kezéből kicsúszott az üveg és a betonjárdán darabokra tört. Gyermekkorának puha itala szétfolyt, összekeveredett a porral és az apró földdarabokkal, barnából lassan szürkévé, majd feketévé vált. Először csak nézte, mert nem hitte, hogy ez megtörténhetett. Forróság öntötte el az egész testét, s most már nemcsak a keze remegett. Ujjaival óvatosan belenyúlt a folyadékba, hogy megbizonyosodjon róla: az üveg valóban eltört, a kincs valóban elment. Kakaós ujjait a szájába vette, ízlelgette, szopogatta, mint a háziasszony, amikor kóstolni kell és nincs kéznél kanál.

S akkor biztossá vált, hogy: nincs! De van! Lassan lehajolt a földre, nyelvét próbálta beledugni a kakaófoltba: egy kicsit megmenteni belőle. Mint a kutyák. Ha nekik megy, neki is menni kell!

Nem ment, mert az ember nem kutya, legalábbis azok, akik kihasználták a lehetőségeket. S rá kellett jöjjön, hogy ő már kutya sem, mert nem tudta felnyalni a kakaót. Miért? Miért?! Akarom! Akkor se ment. Arca ragacsos, barnásfekete lett a porral keveredett kakaótól, s az orrába beszívott folyadéktól még köhögnie is kellett. Kétségbeesetten küzdött a tócsával. Nem ment! Nehézkesen jobb kezére támaszkodott, a tócsa fölé emelte a fejét. Búcsúzott tőle.

Nem engedem! De igen!! S amikor belátta, hogy a "De igen!!" győzött és ő megint a vesztesek oldalán áll, újra remegés fogta el, először csak alig, majd egyre hevesebben. Az egész teste rázkódott, mintha gonosz görcs költözött volna bele, a feje lecsuklott, alig tudta magát fél kezén tartani, hogy arccal bele nem bukjon a lassan száradó tócsába. Valami nyögésfélék is előtörtek belőle a rázkódás ütemére, fojtott hörgések, megakadt sóhajok.

A fekete rongycsomó sírt. Siratta a kiömlött kedvencet, a finomat, a puhát, az emléket. Sírt, ahogy ők szoktak: hangtalanul, mert nem tudnak másként sírni. Hiszen ők nem használták ki a lehetőségeket és a hangos sírás is a lehetőségek egy darabja.

Akkor az emberek lelassították a lépteiket mellette és sajnálták. Némelyiknek mozdult a keze, mozdult az agya, hogy segítsen, de a léptek és gondolatok lendülete tovább vitte őket. Egy volt, aki leguggolt mellé, hátha rosszul van és hívni kell a mentőket. Keze simogatásra, nyugtatásra lendült, de a mozdulat félbemaradt, mert neki szaga volt. S amikor az utcai közelebbről látta, hogy nincs komolyabb baja, csak sír, sajnálkozva felállt, megcsóválta a fejét és tovább ment. Eszébe sem jutott, hogy a már megszáradt kakaófolt miatt van ez az egész. Volt egy másik is, aki megállt és készített egy fényképet róla. A kép jól sikerült, rendkívül élethű volt, kitűnően kifejezte őket, a tehetetleneket, a rászorulókat (mire?) úgy, ahogy vannak. A fotót eladta egy jólmenő újságnak, amely éppen az elesettek megsegítésének szükségességéről írt elemző cikksorozatot. Ezzel elindult a karrierje és ma szép pénzeket keres.


Először a kezében tartott nápolyiszeleteket ette meg, gondosan vigyázva, hogy le ne essenek. Finom volt, jól esett neki, mert régen szerette a csokis nápolyit. Most is; meg mindent, ami ennivaló.

A beálló estében megritkult az utca forgalma, az erősek már rég otthon voltak, akik még csak lesznek erősek, hazafelé tartottak, ők pedig itt maradtak - otthon.

Közepes nagyságú fekete kóborkutya tűnt föl látóterében. Megérezte a friss ennivaló szagát, s természetes ösztöneit követve részt kért belőle. Először csak szaglászott, megközelítve a zsákmányt, majd - mivel látta, hogy komoly ellenféllel nem kell számolnia - egyre közelebb jött, orra folyamatosan a járda felszínét kutatta, majd felnézett rá. Ő éppen lenyelte az utolsó kezében tartott szeletet, amikor arcuk egyvonalba került egymással. A kutya még nem mert a földön heverő nápolyidarabokhoz nyúlni, csak a nyelvét lógatta, néha bólintott egyet, jelezvén, hogy mit akar és hevesen csóválta a farkát. Izgalmában a fara ide-oda járt s néha az egész teste megremegett. Engedélyre várt az Embertől. Az Embernek újra mosoly játszott az arcán arra a gondolatra, hogy ő Ember. "Kutya vagyok, mint te!" sugározta a szeme az állat felé. "Te sem tudtad kihasználni a lehetőségeket, én sem. Ezért vagyunk itt mindketten. Ezt mondták az Okosok, a Lehetőséggel Élők." Bal kezét előrenyújtotta, simogatásra a Társnak. A hirtelen mozdulat kissé elfordította testét, kicsúszott alóla a támasztékul szolgáló, elgémberedett jobb kéz, s ő nehézkesen a járdára esett. Bal keze felcsapott s ettől a kutya megijedt, mordult egyet, hátrébb ugrott s ott megállt. Farkcsóválása szelídebbé vált, mert kellett az ennivaló. Várt és amikor látta, hogy mégsincs veszély, közelebb lépett, egészen odahúzódott őhozzá.

A rongycsomó nem kelt fel újra, mert minek. Úgyis jön az éjszaka, aludni kell, meg nem akarta újra elijeszteni a kutyát. A kutya várakózóan nézett az emberre, szemei türelmetlenül kérdezték: "Mikor ehetek már?!" Ő pedig most már óvatos, de határozott mozdulattal megsimogatta a kutya fejét, majd orrát a járdán heverő nápolyiszeletek felé nyomta. Megértették egymást. A Társ mohón bukott a váratlan szerencsére és pillanatok alatt eltüntette a nápolyikat. A helyüket a járdán gondosan felnyalta, majd elégedetten elmosolyodott és lefeküdt mellé. Fejét a lábára hajtotta s hamarosan mindketten elaludtak.

A mosolyt csak ő látta, az alvó nyomorult párt pedig mindazok, akik ebben a késői órában még az utcán voltak kénytelenek lenni. "Uram, segítsd őket!" gondolták páran és siettek tovább.

A néhány szelet nápolyi mindkettőjükben dolgozott, könnyen elaludtak, nem forgolódtak, nem mocorogtak. De egy idő után kevés ételt látott ember-gyomor működése megfordult. Étel-emésztő savforrások törtek elő a rejtett zsigerekből, feloldani a keveset és követelni a többet. De több nem volt, ezért felfele szivárogtak, egészen fel, ahol az ember-szív és az ember-gondolatok fészkelnek.

S ő - hosszú idő óta először - álmodott.


Ahogy telt az éj-idő, a levegő és a járda egyre hidegebb lett. Feltámadt a szél, megrezegtette a szemetes zsákok műanyag száját s az alvók álma nyugtalan remegéssé vált. Hideg volt, fáztak. Ő is. Először csak forgolódott, majd fel is ébredt.

Sötét félhomály volt, az utcai lámpák alig adtak némi fényt. Körülnézett. A kutya nem volt mellette. Egy pillanatig nem értette, hogy lehet ez, de azután nem foglalkozott vele, mert újra rátört a jól ismert belső éhség s ez még csak fokozta a hideg-érzetét. Didergett. Ez is furcsa volt, mert nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire fázott volna. Nehézkesen feltápászkodott: valahova menni kell; kapu alá, szélvédett helyre, kapun belülre, ha nyitva találja. Kell a meleg, hogy tovább tudjon aludni, s ne érezze az egész testét elborító éhséget.

Kezével a falnak támaszkodva botladozva elindult - valamerre, az egyik irányba. A mozgás jót tett neki. Néha hátranézett, ő maga sem tudta, miért. A fekete mozdulatlanságba dermedt csomók lassan elmaradtak mögötte.

A kapuk általában zárva vannak. A legtöbb nappal is, de különösen éjjel. Meg egyébként is: a kapukon az esélyekkel élni tudók szoktak bemenni, mert azoknak van kulcsuk hozzájuk, vagy beengedik őket. Neki nincs semmije. De azért ment. Azután talált egy kaput, amely még most is, az éjszaka közepén is nyitva volt. Amikor neki támaszkodott, a faajtó hangtalanul kinyílt, s ő majdnem beesett rajta. Hogy el ne essen, kezeivel megtámaszkodott a földön, úgy nézett be az ajtón túlra.

Bent kellemes félhomály uralkodott, kevés lámpák fényei láttatták a barnásfekete padsorokat s köztük a széles utat, amely valahova a színes messzeségbe vezetett. Hogy ott mi van, azt innen nem látta tisztán. Iskola... Ott vannak padok. Nem, azok valahogy mások. Próbált emlékezni, de nem ment. Néha majdnem tudta, hol is van, de a felismerés feloldódott az éhség mindenét elborító óceánjában. Nagyon éhes volt és várta, mikor jön valaki, hogy elküldje és becsukja a kaput. Várta a kőlapokon koppanó lépteket, s az esélyes fojtott szitkozódását, amiért elfelejtette becsukni a kaput, ezért most egy ilyennel kell bajlódnia.

De nem jött senki, s bent nem fújt a szél és kellemes meleget is érzett. Be kellene menni! Be kell menni!

Nehézkesen felállt, s fájó gyomra miatt kissé meggörnyedve, a padsorok között elindult befelé. Kezével a padokra támaszkodott, úgy dobta előre magát, egyre közelebb érve az ajtóból távolinak tűnő színes világhoz. Ott több volt a fény, ezért ment arra. Azt már többször tapasztalta, hogy a fény együtt jár az ennivalóval. Minél több a fény, annál nagyobb az esély az ennivalóra. Nappal adnak az emberek, s amikor jó az idő és süt a nap, még többet adnak. Esőben, éjszaka nem adnak. Ezért a fényre kell menni, akkor minden rendben lesz. Tiszta sor.

A padok közötti út nem akart véget érni, s mire elért a padsorok végére, kimerülten rogyott le a kőkockás padlóra. Esélytelen volt a hosszú utak önálló megtételére is. De legalább itt meleg volt.

Megint heverő rongycsomó lett, de ahogy teltek a percek, egyre pihentebbnek érezte magát, s egy kicsit már gondolkodni is tudott. Érzékelte maga körül a tárgyakat, fejében értelmes szavak bukkantak fel s mondatokká álltak össze. Talán magában beszélt, de lehet, hogy hangosan. Nem volt lényeges, csak mondta a magáét, hátha meghallja valaki.

- Éhes vagyok és fáradt. Jó lenne itt maradni. Meleg a padló és puha... hogy lehet ez? A kő sohasem puha. Lehet, hogy van itt valami vagy valaki, aki megpuhította? Nem tudom, nem értek ilyesmihez. Éhes vagyok. Adjon valaki enni! Adjon... Ki adjon? Nincs itt senki. Még ha lennének is itt mások... az Esélyesek... azok szoktak adni ezt-azt nekünk. De most éjszaka van. Etetés-szünet.

Nincs itt senki. Ez biztos, mert ha lenne, már rég kizavart volna. A terem üres... épület... mi is ez? Amikor bejöttem, még tudtam. Iskola? Padok... ismerősek. És képek. Azok is. Régen sok ilyet láttam... elvittek a terembe... hova? Templomba! Ez az! Templomban vagyok! Az jó. Arról mindenki csak jót mond. Elvittek és énekeltünk. Én is, hangosan, szépen, büszkén, mert ott mindenki olyan volt, mint én: voltak esélyeink. Akkor. És akik elvittek, örültek, amikor énekeltem, azt mondták, olyan a hangom, mint az angyaloknak. Én büszke voltam magamra, még jobban kihúztam magam és szélesen vigyorogtam. Angyal vagyok, nem olyan, mint a többiek, több, mint az Esélyesek. Mert az angyalok nagyon magas rangban vannak. Ezt a tanítótól hallottam. És azoktól is, aki elvittek a templomba. Elvittek... kik?... család, anyám, nem sokáig élt. Testvérek, apám. Ő fogta mindig a kezem. Nagy keze volt, erős, meleg... Szerettem a kezét, őt is. Apám... Apa... Atya... Itt van. Lehet, hogy valaki itt van közülük.

Körülnézett álma valószerű templomában, de nem látott senkit. Az ajtók csukva voltak, a fény mintha mindenhonnan áradt volna, pedig csak az áldozati gyertyák égtek. Felnézett az oltárra. Az oltárképről az Úr tárta felé kezeit, mintha magához akarná ölelni. Alakja ragyogás, felette a kék égen vigyorgó kövér-rózsaszín angyalok röpködtek. Az Úr lábánál békésen legelésző birkanyáj, zöld fű, csend. Szép festmény volt. És mozdulatlan.

Szeme visszatért a padlóra, az egymást kergető, zavaros gondolataihoz.

Van itt valaki! Hé, hol vagy?! Ne bujkálj! Éhes vagyok! Gyere már elő! Amikor kértem, az Esélyesek mindig adtak. Vasárnap is és szerdán este is. Sorba álltunk, lökdösődtünk. Az apám is mindig adott enni. Igaz, néha nem sokat, de adott. A testvéreimnek is. Egyszer meglestem este vacsora után. Mi ettünk. "Te is egyél, papa" mondtam neki. "Majd eljön annak is az ideje - felelte -, most imádkozom értetek." Meglestem. Nem mentem lefeküdni, csak megígértem neki. Egész este imádkozott. Nem evett, mert mi ettünk.

Most mégis éhes vagyok. Adj ennem, papa! Kérek... fáj... a gyomrom, a hátam. Mindenem fáj, mert régen nem ettem. Kérek enni...

Leroskadt a meleg, puha kőpadlóra, szeméből tétova könnycseppek indultak el, kezét előrenyújtotta és várt...


Álmukban az emberek mindenféléket tapasztalnak. Táncolnak, énekelnek, repülnek, mint a madarak és nem zuhannak le, úsznak a víz alatt és nem fulladnak meg, erősek lesznek, hatalmasak. Álmunkban tündérekkel sétálhatunk csilingelő fák alatt, megszólíthatjuk azt, akit a világban csak szeretnénk, megfoghatjuk a kezét s még rá is mosolyoghatunk. És álmunkban ő visszamosolyog ránk. S mi elhisszük, hogy ez a valóság.

Álmunkban egészen Isten közelében vagyunk, és sokszor olyan valószerűen éljük meg ezt, hogy felébredve csodáról suttogunk, félve, meggondolva minden szót, nehogy a világ kinevessen.

Álmunkban szemünkkel látjuk azt, amit a világ kérge eltakar előlünk.


Várt... Meddig? Sokáig... Mindegy.

Tagjai elgémberedtek a mozdulatlanságtól, s már meg is unta a várakozást. Felemelte a fejét, szeme a kezére tévedt. Volt benne valami. Nem érzékelte a súlyát, nem volt tapintása, csak melege és illata. Kifinomult ösztöneivel azonnal tudta, hogy ez ennivaló. Meg sem lepődött, nem is csodálkozott, mert minden olyan természetesnek tűnt számára. Hiszen kért enni. S kapott. Az apja itt járt. Ez így szokott lenni. Legalábbis az álmokban - mindig.

Szemét le nem vette az ennivalóról, ujjait kissé összezárta, hogy megfogja a megfoghatatlant, s akkor érezte a lepény súlyát, a sült héj érdességét. Valaki van itt. Valaki volt itt és hallotta, hogy kértem. Adott enni. Az apja, hát persze! Ki más? S most is itt van. Biztos. Éhes vagyok...

Gyorsan elkezdte enni a sült lepényt. Nagy falatokkal, mohón. Szeme kitisztult, háborgó teste megnyugodott. Ülő helyzetbe tornázta magát és körülnézett. Egy férfi állt előtte, valamivel magasabb, mint ő, erősebb testalkatú is. Az arca alapján az Esélyesek közé tartozhatott. Ruhája meghatározatlan keveréke volt a réginek és az újnak, a lábán könnyű szandál; meleg a padló. Mosolygott, elégedettnek látszott. Az Esélyesek mindig mosolyognak és elégedettek. De ez egy valahogy más volt. Biztos! Másképp mosolygott, másképp volt elégedett, másképp lépett felé. Ő pedig kötelességének érezte, hogy szóljon hozzá.

- Köszönöm... uram - mondta alázattal. - Biztosan ön adta a kenyeret. Az előbb azt hittem, az apám. De akkor még nagyon éhes voltam. Az apám régen meghalt. Talán ön hallotta, hogy éhes vagyok. Hangosan beszélhettem. Elnézését kérem, nem akartam zavarni az imádkozásban. De köszönöm.

A férfi megszólalt, hangja kellemes volt, nem halk, nem hangos, éppen olyan, amilyennek lennie kell.

- Hallottalak, mert én mindent hallok és mindent látok. Otthon vagyok minden házban, minden szívben és minden lélekben. Szüntelen munkálkodom, mert ez Atyám akarata. Táplálom a rászorulót kenyérrel, szóval, mosollyal, kinek mire van szüksége. Meghallom, ha kérnek és adok. Annyit, amennyire a kérőnek szüksége van... vagy jóval többet: annyit, amennyiről még csak nem is álmodott.

- Hé, ki vagy te?! Nem hasonlítasz az apámra. Meg senkire, akit ismerek. Varázsló vagy, szellem, vagy mi? - a hajléktalan ijedt-zavarában majdnem kiabált. - Te adtad a kenyeret. De miért nem volt súlya először? Varázsló vagy... a varázslók nem ilyenek. Kértem. Vártam. És kaptam. Apám azt mondta: aki kér, annak adnak. Mert az Atya gondoskodik az övéiről. Atya... templomban vagyunk... akkor te az Atya vagy?!...

Nem tudta folytatni, annyira felizgatta magát. Helyette folytatta, Aki ad, ha kérnek, s akkor is, ha nem.

- Engem az Atya küldött, hogy teljesítsem akaratát itt a földön. Bár te most álmodban találkoztál velem, ébredésed után sem hagylak el. Táplálni foglak kenyérrel s ha megszomjazol, itallal. Emlékezni fogsz rám, erő és bizonyosság leszek neked a való életben is. Emlékezni fogsz erre a találkozásra is és elmondod majd másoknak. Élni fogsz és az életeddel bizonyságot teszel erről a találkozásról és rólam is. Először nem fognak hinni neked, szélhámosnak kiáltanak, de amikor rád néznek, és hallani fogják a szavaidat, kénytelenek lesznek hinni. Amikor szólsz, én fogok szólni, az én erőm lesz benned, a szeretet és békesség ereje, amely nagyobb minden más erőnél. A világ nem tud majd ártani neked, mert te fogod uralni a világot az én erőm által.

- Én Uram, én Istenem... - nem is tudta, hogy a bizonyosság sokszor hallott szavait idézi. A felismerés hozta a szájára őket, nem az emlékezet, s ettől hitelessé és igazzá váltak.

- Most menj. Először lefele, majd fel, az élet felé. Öleld majd át az életet, mert nagy árat fizettél érte. De látod, mégis megérte. A hosszú évek szenvedései, az utca pora, szemete és mocska, a kitaszítottság hozzám vezetett. Mert én azokat keresem, aki lent vannak és felemelem őket. Menj, kicsit halj meg, hogy újjászülethess. Ne félj, mert veled vagyok most is, akkor is, amikor mélyre szállsz s akkor is, amikor az én életemet fogod élni.

Az Úr széttárta karjait, mint a festményen, alakja ragyogásba veszett, alakja elolvadt a gyertyák fényében.

A fekete rongycsomó felé nyújtotta karjait, de már nem volt semmi és senki, csak a templom homálya s valóságba távozó álom görcs-szaggatta remegése.

Az alvó ember nyugalma véget ért, a gyomrában felhalmozódott túl sok sav égette a belsejét. A lassú remegés egyre fokozódott, s erre már felébredt ő is és a kutya is.

A világ összefolyt szeme előtt, a hangok eltávolodtak, a hideget, fájdalmat lassan felváltotta a semmi. A fekete rongycsomó elvesztette az eszméletét. A kutya izgatottan járkált fel-alá, nem távolodott messzire a Gazdától, halkan szűkölt, hátha meghallja valaki és segítségükre siet. Az utca kihalt volt. Majd feltűnt egy távoli, siető fekete árny. A kutya éles szemei azonnal észrevették: ember, s ha ember, akkor segít. Legalábbis többnyire. Abbahagyta az ideges járkálást lecövekelt a járda közepén, fejjel az ember felé. Hevesen csóválta a farkát s aprókat vakkantott, hogy felhívja magára a figyelmet. Közben hátra-hátra nézett a mozdulatlanul fekvő Gazda felé.

Az árnyból fekete ruhás ember lett, s ahogy közelebb ért, azonnal látta, mi a helyzet. Megértette a kutyát és gyorsan lehajolt az öntudatlan hajléktalan mellé. Elég volt egy pillantást vetni rá és gyakorlott mozdulattal megfognia a csuklóját, hogy tudja: itt azonnali segítség kell. Gyors léptekkel besietett az álombéli ajtón - néhány lépés volt csupán - egy oldalszobába és felhívta a közeli kórházat, majd magához vett néhány holmit és visszament az utcára. A kórház is közel volt, a mentő villogó lámpái perceken belül feltűntek az utca végén. A fekete árny intett neki. Fékezés. Két ember ugrott ki az autóból; kérdőn néztek rá. A fal felé mutatott. Az egyik a hajléktalanhoz sietett, a másik felvette a fekete ruhás adatait és megkérdezte, mi történt. Amikor megmondta, hogy ő a szomszédos templom lelkésze s éppen beteglátogatóból igyekezett haza, a kérdező kissé megilletődött.

- Ilyen későn is?... - a kérdés többi része felesleges volt, nem is mondta ki.

- Akik Istent szolgálják - felelte a lelkész -, azoknak nincs munkaidejük. Amikor hívnak, megyünk. Mert Isten szolgálata az ember szolgálata, hiszen Isten mindegyikőnkben benne van. Istent szolgálni - az embert szolgálni - nem lehet munkaidőben, az éjjel-nappali, fáradságot nem ismerő munka. Néha nehéz, többnyire nagyon nagy öröm és boldogság.

- Hát ez valahogy így van... - felelte elgondolkodva a másik. - Szoktam én is hasonlót érezni. Meg a társam is mondott néha ilyet. Tudja, ő orvos.

Közben az orvos is végzett, a hajléktalant hordágyra tették, betolták a mentőautóba. Közben a kutya izgatottan nézte a mozgolódást. Nem nagyon értette, mi történik, csak azt látta, hogy a Gazda még mindig nem mozdul, az emberek mozgatják, s úgy néz ki, elviszik. Ez kissé felizgatta, a mentő felé indult s újra elkezdett szűkölni. A többiek nem figyeltek rá, a dolgukkal voltak elfoglalva.

- Velünk tart, uram? - kérdezte az orvos.

- Igen - felelte a lelkész. - Csak egy perc. - Odament a kutyához, gyors mozdulattal megsimogatta a fejét, pattintott egyet az ujjával és elfutott a nyitott templomajtó felé, be az oldalszobába. A kutya utána, hátha ennivaló lesz a vége. Amikor bent voltak, a lelkész rászólt: "Itt maradsz!" Az íróasztalfiókból egy felbontott doboz édessüteményt dobott a padlóra a kutya elé, megborzolta a kutya fejét és kifutott az utcára. A kutya mohón ette a falatokat, azt sem vette észre, hogy az ember rázárta az ajtót. Amikor a doboz kiürült és a morzsák is eltűntek a padlóról, elégedetten végighevert a puha szőnyegen és elaludt.

- Igyekeznünk kell, uram - mondta a sofőr, amint a lelkész feltűnt a templomajtóban.

Mindketten beugrottak az autóba, s már indultak is kétségbeesett fényeket lökve az éjszakába. Hátul az orvos végezte, amit ilyenkor kell: oxigén, cukoroldat, vérnyomás-stabilizáló. Az ambulancián az ügyeletes már várta őket, a sofőr beszólt rádión, s nagyjából elmondta az esetet. Összehangolt, szakszerű mozdulatok. A hajléktalan perceken belül az egyik vizsgálószobában feküdt, puha nővérkezek ruháit hámozták, fertőtlenítő spré kesernyés illata töltötte meg a helyiséget. Konzultáció a mentősökkel, újabb gyors vizsgálat, újabb oldatok, oxigén, remények.

A lelkész végig ott volt a szobában, kissé távolabb a többiektől, hogy ne zavarja a munkájukat. Amikor végre úgy látszott, kis szünet állt be a lázas tevékenységben, megkérdezte:

- Mi a helyzet, mire számíthatunk, doktor úr?

Az orvos gondterhelten nyomkodta a szemeit.

- Nem sokat tudunk tenni. Mindent kihányt, amit kapott, nehezen viseli a vénás táplálást, apró görcsök, de lehet, hogy idegentest-allergia. Valószínű, hogy a gyomorfal több helyen is veszélyesen elvékonyodott, a vérnyomás változatlanul alacsony, a szív akadozik. Valami olyasmi kellene, ami átmosná és táplálná a legyengült szervezetet úgy, hogy kárt ne tegyen benne. Olyasmi, ami visszaadná az életerejét... - bizonytalanul elhallgatott, mert érezte, idegen területre tévedt, ahol az ő ismeretei fantáziálásba mennének át. Azt pedig nem akarta, nem akart csak beszélni, hamis reményeket kelteni. Meg sajnálta is a behozott szerencsétlent.

- Értem, doktor úr, de ne aggódjon, én megetetem őt azzal az étellel, amire szüksége van...

- Azt hiszem, csak az ima segít - szólt közbe az orvos.

A lelkész szelíden ránézett, s a fejével "Nem"-et intett:

- Nem, csak az ima most kevés. De elhoztam magammal azt az eledelt, amelyet az ő szervezete is elfogad.

A lelkész kis dobozt és egy piros folyadékkal teli apró üveget vett elő a zsebéből. Az üveget letette az ágy melletti asztalra, majd felnyitotta a dobozt, amelyben néhány kenyérkocka volt. Az orvos figyelmesen nézte, mire készül Isten embere, s amikor meglátta a piros folyadékot, eszébe jutott egyik gyerekkori olvasmánya a tündérek és gonoszok harcáról. "Az örök élet itala" gondolta, mert a mesében az is olyan rubinpiros volt, mint ez itt az üvegben. A lelkész az üveg tartalmát az asztalon lévő kávéscsészébe töltötte, kivette az egyik kenyeret a dobozból és belemártotta a borba, kicsit benne hagyta, hogy jól átitatódjon, majd kivette és önkéntelen mozdulattal feje fölé akarta emelni, de rájött: erre most nincs idő. "Uram, irgalmazz!" mormolta alig hallhatóan és az ágyon fekvő hajléktalanra nézett.

- Az alkohol felviszi a vérnyomását - aggódott az orvos.

A lelkész az orvos felé fordította a fejét és azt mondta:

- Ez nem alkohol, doktor. Ez az Ő Vére és az Ő Teste, amely táplál, erősít és megtisztít. Valóságos étel és valóságos ital, ezért megmenti őt. Ne aggódjon. Ettől a szív erőre kap, a fáradt gyomor elnyugszik, a szellem újra élni fog. Ebben mindig pont annyi az alkoholmennyiség, amennyire szükség van, annyi a szénhidrát, a keményítő és a fehérje, amennyi pótolja a kimerült szervezet pillanatnyi hiányát. Nem több, nem kevesebb, mert a mennyiségeket és az arányokat nem ember szabta ki, hanem Isten! Az ember csupán Isten utasításait követte, amikor ezeket elkészítette.

A pap az öntudatlan ember szájába tette a kenyeret, kissé beljebb nyomta, hogy a nyelvéhez érjen, majd óvatosan összecsukta a nyitott ajkakat. Fejét lehajtotta, egyik kezét az ember homlokára tette, másikat a szívére és csendben imádkozott. A doktor mozdulatlanul állt, szemével a beteg arcát figyelte. Életjeleket keresett rajta, valami változást... Csodát.

- Irgalmazz, Uram nekünk, kik itt állunk előtted és Hozzád kiáltunk kegyelemért. Irgalmazz nekem, ki erőtlen vagyok a gyógyításhoz, erőtlen vagyok a csodákhoz, pedig most gyógyítani kell és csodát kell tenni. Irgalmazz, mert én akarok gyógyítani, pedig ez lehetetlen. Irgalmazz, hogy Általad tudjak gyógyítani... - A lelkész szavai elhaltak, befelé fordult, leszállt a mélységekbe, fel a magasságokba, hogy valahol megtalálja Istent, megfogja a kezét és erőt, világosságot merítsen belőle. Lélegzete alig hallatszott, a szobában csend volt, a várakozás súlyos csendje. S amikor érezte, hogy a Kéz megérinti, a bizonyosság bátorságával folytatta: - Köszönöm, hogy világosságot adtál és kezembe adtad Magadat, Uram. Köszönöm szent Testedet és szent Véredet, melyek mindenek az ember számára. Az ő számára is és a mi számunkra is. Köszönöm, hogy kezembe adtad Magadat és most már élsz őbenne is.

Irgalmazz, Uram neki, aki itt fekszik előtted. Aki tud Rólad, de már nem remélt, akinek a teste a Te tested, a vére a Te véred, mégis táplálásra szorul. A Te táplálékodra, Uram, mert a testet csak a Test táplálhatja, az elmúló vért csak a Vér pótolhatja. Köszönöm, hogy neki adtad Magad és most már élsz őbenne is.

Irgalmazz, Uram emberi segítőnknek, ki a Tied, de néha ingatag. A Te példád, a Te erőd megnyilvánulása megerősíti őt, és emlékezővé teszi. Köszönöm, hogy megmutattad neki is Magad a teljes valódban, itt a földön, a napjai valóságában. Köszönöm, hogy nem a szószékről, nem a templom csendjéből, nem az ima magányából szóltál hozzá, hanem egy poros, mocskos járda széléről. Köszönöm, hogy letekintettél rá és eljöttél hozzá is, belé költöztél és most már élsz őbenne is.

Köszönöm a mindennapi Kenyeret és a mindennapi Bort. Köszönöm a mindennapokat Benned, Uram, mert Nálad édesebb kenyér és selymesebb bor nincs a földön. Köszönöm, hogy megadod ezt nekünk ezután is minden nap, minden órában és minden percben. Köszönöm, hogy nekünk adod Magadat, hogy ne csak létezzünk, hanem éljünk is.


A Test és a Vér a beteg nyelvén lassan elolvadt, a benne lévő erő belépett a testbe, szétterjedt benne, kitöltötte azt. A nyelv hajszálerei vitték a hírt az ereknek, azok továbbadták a fő ereknek, s a táplálék mégsem fogyott el, hanem egyre több lett. Végül Ő eljutott a hajléktalan szívébe s onnan tovább, a lélekig.

A Táplálék éppen elég volt, nem kevesebb, nem több, mint ami ilyenkor szükséges. Ereje viszont sokszorosa volt a közönséges ételekének. A fáradt szív megpezsdült tőle, táncra kelt, énekelt és dicsőítette Istent. A lélek kihúzta magát, elmosolyodott, felnyitotta a szemeit és újra tisztán látta a körülötte lévő világot.

A hajléktalan lassan elmosolyodott, tétován kinyitotta a szemét, majd hirtelen becsukta, mert bántotta az erős fény. Az orvos - aki még mindig mozdulatlanul állt az ágy mellett - odaugrott a villanykapcsolóhoz és éjszakai világításra kapcsolt. A beteg újra kinyitotta a szemét, most már bátrabban és nagyobbra, nemcsak a kisebb fény miatt, hanem az erő miatt is. A lelkész még mindig az ágy mellett ült, kezét az ember szívén nyugtatva. Az orvos közelebb húzódott az ágyhoz, kissé lehajolt, hogy jól lássa mindkettőjük arcát.

A hajléktalan keze lassan mozdult, megkereste a pap szívén nyugvó kezét és rátette az övét. Keze meleg volt, vér áramlott benne, amelyet a Vér tett igazi vérré. Szeme körbejárt a szobában, akadozva megszólalt:

 - A kutya... hol van... a kutya. Amelyik... - kezdte volna magyarázni, de a lelkész leheletnyi kézszorítása megnyugtatta: a kutya megvan és jó helyen van.

- A kutya nálam van, megetettem; most alszik. Nemsokára visszakapod.

- Az jó - mondta az ember, majd lehunyta szemét és elaludt. Lélegzete egyenletessé vált, arca kisimult, kezei békésen nyugodtak a puha takarón.


A lelkész felállt, elindult az ajtó felé. Az orvos követte. A szoba ajtaját kissé nyitva hagyta, hogy ha hall valami rendelleneset, segíteni tudjon. A kihalt éjszakai kórházfolyosón egy darabig csendben mentek egymás mellett. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva. Majd a doktor már nem bírta tovább és megkérdezte:

- Rendbe jön?

- Természetesen. Csak csend kell neki és nyugalom. Kevés táplálék, tiszta folyadék. Semmi több. Semmi gyógyszer, semmi tápszer. Egyenlőre. Húsleves magában, csak meginni. Naponta háromszor egy kávéspohárnyi. Néhány nap az egész. Holnap... ma benézek hozzá. Azután minden nap eljövök, amíg itt lesz.

Az orvos figyelemmel követte a pap szavait, észre sem vette, hogy most ő az, akit utasítanak arról, amit neki kellene tudni. De néha megfordulnak a dolgok. Mint most is és mindig, amikor Istennel találkozunk.

 

 

 

a[lap tetejére]a[tartalomjegyzék]a[nyitólap]a