Hűvös, ködös őszi hajnal, a paták fagyott földön dobognak, a kengyelvason meg-megcsörren a kard. A lovas korán indult Zágrábból, hogy mielőbb elérje a stájer határt. Középtermetű, vállas ember, hasa szélesen dől a nyeregkápára; mosolygós, kerek arcán, a szakáll- és bajuszerdő közepén pirosló orr arról tanúskodik, hogy hősünk nem veti meg a földi élvezeteket – s így, az ötvenedik év felé közeledve, az örömök sem múlnak nyomtalanul. De azért ez még mindig a legszebb férfikor, azt beszélik a népek, s Ráttkay György* igazán nem vesztegeti az időt, hogy tartalmasan töltse (ezt is beszélik). Megteheti, telik rá a vagyonból: bárói família sarja, rokonságot tart a Horvát–Szlavón Királyság legelőkelőbb nemzetségeivel, szép kastélya van Zágráb vármegyében (büszkén használja erről a „nagytábori” előnevet) s számos birtoka szerte Szlavóniában. Lovon nem először ül, s kardja sem díszként fityeg az oldalán: végigharcolta vele Szászországban a harmincéves háború utolsó ütközeteit, majd az ötvenes évek elejének csatáit a török ellen. Most éppen egy „infámis perszónához” igyekszik a határ menti stájer kisvárosba, Gürkfeldbe, s ebben nem is találhatna senki kivetnivalót, ha nem merülne fel egy zavaró körülmény. Nevezetesen, a bárónak, bokros magánéleti teendői és számos politikai megbízatása mellett van egy főállása is: olvasókanonok a zágrábi káptalannál, következésképpen inkognitóban utazik, papi öltözékét „ottfelejtette” a zágrábi Kaptol egyik hűvös szobájában. Ám ezúttal elhagyja majd a jó szerencséje: a megbotránkozott helybeliek, szent életű plébánosuk vezetésével kis híján meglincselik, Ráttkay alig menekül a tumultusból, egy kocsiját sebtében átengedő kereskedő segítségével.
A vidám kanonoknak nem ez az első, s nem is az utolsó hasonló természetű kiruccanása. A zágrábi püspökhöz, Petretics Péterhez már évek óta érkeznek a feljelentő levelek a botránkoztató kihágásokról. Lássunk közülük néhányat!
Bencsina György orvos „látta őket az ablakon át, s azt is, hogy az a nőszemély ki tudja, mit keresgélt az olvasókanonok úr ölében […] mi több, játszadoztak, vízzel fröcskölték egymást a fürdőben, együtt mentek oda s együtt is jöttek ki onnan, andalogva”. Nemes Strahina János „azt állította, sok szégyentelen, szerelmetes cselekedetet látott közöttük, s egymás állát cirógatva gyakran mondogatták egymásnak: 'Kicsi ördögöcském!'.” Mlinarics Lukács felesége, Éva asszony eskü alatt vallotta, hogy „mikor reggelente bevetette utánuk az ágyat, kettejükre utaló jeleket, azazhogy nyomokat talált benne”. Gábor Mihály pedig „arra esküdött, hogy látta a nevezett nő térdeit az olvasókanonok úr térdei fölött, s látta azt is, hogy …” Egyszóval: mindent látott.
Ráttkay maga azt erősítgette, hogy az illető hölgy csupán távoli rokona, s lévén beteges természetű, gyakran rászorul az ő atyafiúi gondoskodására. Egy ízben a két derék jezsuita, Milovác Boldizsár és Mráz Miklós (véletlenül jártak-e éppen arra?)* az ágyban lepték meg a szegény rokont; mire a kanonok úr, akit úgy látszik, ritkán hagyott el a lélekjelenléte és humorérzéke, a helyzetet mentendő, így kiáltott fel (a nagyobb nyomaték kedvéért természetesen latinul): „Ecce patres, hic habeo patientem!” – azaz: „íme atyák, itt a beteg!”
A püspököt nem hatotta meg a szellemesség, különösen azután, hogy a cifra viszonynak híre ment, s még Grazból is megírták neki: úgy hírlik, „a zágrábi kanonokok nőkkel élnek, s Ráttkay György már meg is házasodott”. A kihágást elkövető kanonokot Petretics először kétszáz forint pénzbüntetésre ítélte, majd a gürkfeldi eset után hat hónapra megfosztotta kanonoki jövedelmétől. Az ítélet indoklása szerint hősünk az említett rosszhírű nőszeméllyel „a népek véleménye szerint mint ágyassal, sőt mint feleséggel élt, lévén hogy asztalnál, ágyban és más alkalmakkor úgy kezelte, mint férj szokta a hitvesét, előkelők, kanonokok, parasztok és főképpen egyházi férfiak szeme láttára”.*
Az eddigiekből könnyen juthatnánk arra a következtetésre: Ráttkay kanonok úr kisstílű botrányhős volt. Ez azonban nem igaz. Nagystílű botrányhős volt; és nem csak az ágyban, sőt nem is elsősorban ott. Sokkal inkább az íróasztal mellett, botcsinálta historikusként. Mert az is volt: a rögtönzött tudós mezében feszengő ön- és közveszélyes álmodozó. Nem félt szemére hányni honfitársainak önzésüket, kapzsiságukat, politikai rövidlátásukat, s ami súlyosabb, nem átallott múltat és jövőt álmodni nemzetének: szenteket, héroszokat, királyokat és királyságokat, vitéz és tudós ősöket, helyet az európai államoknak a vallásháborúk lezárultával újjáformálódó közösségében.
A továbbiakban azt szeretnénk megvizsgálni, miképpen támadhatott ebből országos skandalum, s milyen természetű botrányt okozott lovon járó történetírónk. Tesszük ezt két okból is: egyrészt mert tanulságos szemügyre venni, miért és hogyan ismerték félre Ráttkayt tudós és nem tudós kortársai, s még inkább a tudós utókor. Miért vádolták felkészületlenséggel, tudománytalansággal, túlzott nacionalizmussal, miért nem vesz róla tudomást – egy-két ritka kivételtől eltekintve – a magyar, az osztrák, az olasz szakirodalom. Másrészt szeretnénk eloszlatni azt a félreértést, mely szerint Ráttkay valamiféle zavaros, nacionalista álmokat dédelgető magányos csodabogár lett volna. Véleményünk szerint a zágrábi kanonok történetírói munkássága a 17. századi horvát politikai gondolkodás később háttérbe szorult, Közép-Európa felé orientálódó irányzatának része, amelynek többi képviselőjével Ráttkay személyes kapcsolatot tartott, mind íróemberként, mind gyakorló politikusként együttműködött velük. Éppen ezért, Ráttkay mozgalomhoz tartozása, életműve irányzatossága okán fontos az életrajz fehér foltjait is felderíteni; ám ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a kutatás hosszú idő óta, egészen pontosan százhúsz éve, Ivan Kukuljević-Sakcinski Ráttkay-pályaképének megjelenése óta egy helyben topog.* A meglehetősen sovány szakirodalom* az ő megállapításait ismételgeti, általában anélkül, hogy az általa még látott, de pontosan nem hivatkozott forrásokhoz visszanyúlna, vagy újakat próbálna bevonni a vizsgálatba.
Mi az tehát, amit eddig tudtunk Ráttkay Györgyről, s mivel egészítik ezt ki az újabban előkerült dokumentumok? Származása tekintetében megoszlanak a vélemények. A magyar kutatás magyarnak tudja, a horvát szerint családja szlovák eredetű.* Annyi bizonyos, hogy a Ráttkayak az egykori Gömör, Nógrád, Borsod és Abaúj vármegyékben voltak birtokosok, családnevüket a ma Szerencstől északra található Rátka helységről vették, s a Mátyás király halála után kitört trónviszályok idején, Korvin János kíséretében érkeztek Szlavóniába, ahol letelepedtek. Ráttkay Benedek 1502-ben nyeri el Korvin János bántól Nagytábor uradalmát és a Varasd melletti Jurketinec kastélyát. A család 1524-ben megvásárolja Kistábort, 1559-ben pedig I. Ferdinándtól bárói címet kap. A nagy vagyongyarapító Ráttkay Péter: háromszor nősül, mindig újabb birtokokat ragasztva a már meglevőkhöz. A 16–17. század fordulóján a Ráttkayak már elismert, tekintélyes vagyonnal bíró, az Erdődyekkel, Pálffyakkal rokonságot tartó népes família; talán a birtokosztási, örökösödési problémák is magyarázzák, hogy többen közülük egyházi pályára lépnek. A 17. században két neves jezsuitát találunk közöttük: Miklóst, a Távol-Keletet beutazó térítőt és Jánost, a Mexikóban misszionáló fiatalabb rokont.*
A mi Ráttkay Györgyünk 1612-ben született; anyja Erdődy Borbála, apja Ráttkay Péter, a károlyvárosi helyőrség tisztje, aki nagy kegyben állott II. Mátyás bécsi udvarában is: 1628-ban, mikor Erdődy Zsigmond nyeri el a báni címet, Ráttkay Pétert a zágrábi püspök mellé delegált királyi biztossá nevezik ki, amely tisztséget, mint Kukuljević-Sakcinski írja, „csak a nemesség legkitűnőbbjei nyerhettek el”.* Ráttkay György eredetileg szintén szerzetesnek készült: tanulmányait Grácban kezdte, majd a bécsi horvát szemináriumban végzett teológiát, ahol be is lépett a jezsuita rendbe; 1632-ben már Jézus Társaságának tagjaként említi egy magánokirat. Nemsokára azonban elhagyta a rendet, és világi papként folytatta pályáját. Távozásának időpontját nem ismerjük, sem pedig okát; a szakirodalom – későbbi konfliktusainak természetéből következtetve – magánéleti indítékot sejt a háttérben (a szigorú kötelmek nem feleltek meg hősünk bővérű természetének),* ami valószínűleg igaz, azonban minden bizonnyal befolyásos támogatók is segítették botrány nélküli, szokatlanul „csendes” távozását. Első irodalmi próbálkozása 1640-ből kelteződik: Ráttkay ekkor jelentette meg Bécsben Guillaume Germeau de Lamormaine jezsuita II. Ferdinánd erényeiről írott munkáját horvát fordításban, Kripozti Ferdinanda II. rimzkoga czeszara címmel.* A szerző és a téma arra utal, hogy Ráttkay nem szakította meg teljesen kapcsolatait a Jézus Társasággal, a címlapon viszont magát mint „Nagytábor szabad birtokosát” aposztrofálja, azaz ekkorra már el kellett hagynia a rendet. Az egyik lehetséges támogató tehát Vinkovics Benedek zágrábi püspök lehetett, aki ugyanebben az évben – mint arról a Kripozti címlapja szintén tudósít – a Szent István-székesegyház kanonokjává nevezte ki az ifjú bárót, a másik pedig minden bizonnyal a fordítás ajánlásának címzettje, Draskovics János gróf, horvát bán. Ráttkay a könyv előszavában, munkájának célját ismertetve, a nemzeti nyelvű művelődés szükségességéről szól, szemére hányva honfitársainak nemtörődömségüket:
„Könnyek szöknek a szemembe – írja –, mikor látom, hogy minden más nép abban fáradozik, hogy vagy új könyvek írásával, vagy fordítással az embereket a világi élet hiábavalóságára, az erények követésére, a tökéletes istenfélelemre tanítsa és ösztökélje, csak mi, horvátok vagyunk ilyen hanyagok, nekünk kell szégyenkeznünk[…]”*
Draskovics gróf, aki szintén 1640-ben vette át báni kinevezését, s akinek politikája éppen a Magyar Királyságon belüli nagyobb horvát autonómia megteremtését célozta,* bizonyára felfigyelt a tehetséges fiatal pap törekvéseinek párhuzamosságára. Ettől kezdve ő is támogatta Ráttkay politikai pályafutását, sőt, sejtésünk szerint elsősorban az ő érdeke volt, hogy kiszemelt emberének a lehető legnagyobb szellemi mozgásszabadságot biztosítsa.
Ráttkay karrierje, családi kapcsolatainak és befolyásos mecénásainak hála, a következő években töretlenül ível felfelé. 1641-ben a bécsi Stefanskirchében ő tartja a hagyományos „Szent László-beszédet”, amellyel a bécsi egyetem Natio Hungaricája (amelyhez jó horvát lévén maga is tartozott) évről évre megemlékezett patrónusáról. Ráttkay itt – talán a vigasztalan jelennel való szembesítés végett is – felidézi a boldog Hungária képét, a szent királyok, István, László Magyarországát, a „tévelygés homályából, a pogány babonákból” az isteni kegyesség és ragyogó erény útjára vezetett királyság virágkorát, s a dicső nemzet előkelőit és a tanulókat az elődök példájának követésére buzdítja: „terjesszétek ki a haza határait és szerezzétek meg az utókor előtt az örök dicsőség hírét”*. Figyelemre méltó a finom utalás: az aranykort jelző uralkodónévsor a „két Korvinnal” (Mátyással és fiával, a horvát bán Korvin Jánossal) megszakad; a Habsburg uralkodók lefelejtése a tablóról a hallgatók számára retorikai ellipszist jelenthetett – a későbbi mű felől visszanézve azonban inkább tudatos memóriazavarnak tűnik.
A beszéd mindenesetre nagy sikert aratott, megerősítette Ráttkay jó szónoki hírét, s hozzájárult, hogy Vinkovics, majd utódja a püspöki székben, Martin Bogdan tovább egyengessék az útját: 1642-ben Ráttkay már „canonicus a latere” a püspök mellett, 1643-ban pedig csázmai prépost és zágrábi olvasókanonok lesz. Közben bekapcsolódik a horvát politikai életbe, s kiveszi részét a török elleni harcokból is. 1641-ben a kladušei csatában tünteti ki magát, majd Draskovics bán megbízásából sorra járja a török határ menti végvárakat, és felügyeli az újjáépítési, erődítési munkálatokat.* Ekkor kapja azt a feladatot, amely a következő két évtizedre meghatározó lesz politikai tevékenységére nézve: a bán javaslatára a varasdi horvát szábor őt delegálja, hogy Orehóczy György vicebánnal együtt járjon el a vlah-kérdés rendezésében.* A vlahok ügye ekkor már évtizedek óta nyugtalanította a horvát rendeket, és súlyos konfliktusokba sodorta a zágrábi püspökséget is: a nagyrészt pravoszláv vallású, nemzetiségét tekintve vegyes (szerb, albán) vlah lakosság az előnyomuló török elől menedéket keresve több hullámban húzódott északra, az eredetileg horvát etnikumú határőrvidékekre, az úgynevezett krajinákra. A Habsburg katonai kormányzat részint a szükségtől hajtva, részint a helyi arisztokrácia autonómiáját gyengítendő, fokozatosan széles körű mentességekkel ruházta fel őket (jogvitáikat közvetlenül az osztrák hatóságok előtt rendezhették, az általuk birtokba vett területeket váltság fizetése nélkül és adómentesen megtarthatták stb.),* aminek fejében fegyveres határvédelmi szolgálattal tartoztak. Lakóterületeik összekapcsolásával jött létre a közvetlen Bécs (azaz a gráci Haditanács, illetve a varasdi és károlyvárosi generálisok) igazgatása alá tartozó ún. Militärgrenze, a Vojna krajina, amelynek felszámolása és visszacsatolása a báni Horvátországhoz még a 19. században is a horvát politikai mozgalmak vezérkövetelése maradt.* 1635-ben a rendek és Erdődy Zsigmond bán nyomására az udvar vegyes, stájer-horvát vlah-bizottságot (Commissio Valachiana) állított fel a kérdés rendezésére, amely azonban a javaslattételen túl érdemi munkát nem végezhetett.* Mint Ráttkay maga kommentálja: „annyi hiábavaló költség és munka elpazarlása után semmilyen eredményt nem mutatott fel, s mindent – mint a németek rendszerint mondják – »későbbi, boldogabb időkre« napolt el”.* Az ellentétek a negyvenes évek elejére tovább éleződtek, s a várható fegyveres konfliktusnak Draskovics bán újabb tárgyalásokkal próbálta elejét venni. Ráttkayék küldöttsége azonban ezúttal is csak Georg Schwarzenberg generálisig jutott el, aki „durva és gőgös válasszal” utasította vissza a sérelmek felterjesztését, mondván, „nem hord ő horvát köntöst”, hogy holmi panaszokkal foglalkozna, miközben Rákóczi György támadása lángba borítja egész Felső-Magyarországot.*
A fiaskó nyilván megerősítette Ráttkaynak azt a véleményét, amelyben ekkor már osztályos társai nagy részével osztozott: a bécsi kormányzás – jelen formájában – nem szolgálja az ország érdekeit. Közben bebocsáttatást nyert Draskovics legbelsőbb körébe, azok közé, akikkel, mint utólag megemlékezik róla, a bán „másoknál gyakoribb és bizalmasabb beszélgetéseket” folytatott, s megosztotta velük „mindazt, amit lelkében az ország javára és a végvidék előnyére forgatott”.* 1646-ban ott van a pozsonyi magyar országgyűlésen, s tanúja lesz pártfogója legnagyobb közéleti sikerének: Draskovics Jánost szeptember végén magyar nádorrá választják a rendek. Október elsején, azon a lakomán, amelyet a „Natio Illyrica” tiszteletére ad a leköszönő bán, társai nevében Ráttkay mond köszöntő és búcsúztató beszédet, „annál is vidámabb lélekkel, mert oly hosszú idő után visszatérni látszik Szaturnusz boldog korszaka” – Draskovics megválasztása, Ráttkay reményei szerint, Pannónia (s benne Horvátország) újjászületésének kezdete lehet.* A kanonok azonban személyesen nem kíván részesülni az aranykor áldásaiból, nem keres magának patrónusa mellett új sine cura állást Magyarországon. 1647 júniusában Frangepán György és Zrínyi Péter kikérő levelet írnak a zágrábi káptalanhoz annak érdekében, hogy „testvérüket és rokonukat”, Ráttkay Györgyöt magukkal vihessék tábori lelkészként a svédek elleni háborúba* – s az engedélyt elnyerve Ráttkay valóban végigkíséri a horvát lovasságot a harmincéves háború utolsó hónapjainak ütközeteiben. Ott van a pilzeni bevonulásnál, az Erfurt alatti harcoknál, s mint saját visszaemlékezéséből sejthető, inkább karddal, mint olvasóval a kezében vette ki részét az illír dicsőség hírének öregbítéséből.*
A következő esztendő, további előmenetel helyett, mégis csalódásokat és kudarcokat hoz számára. Martin Bogdan püspök halálával elérkezik a pillanat, mikor feltehetné a koronát addigi pályájára: a zágrábi káptalan két másik jelölt, Petretics Péter és Dianesevics Miklós mellett, őt is javasolja a püspöki szék betöltésére. Csakhogy közben fordultak az udvari erőviszonyok. Az 1647-i év eseménye Zrínyi Miklós báni kinevezése volt: a döntés hosszan húzódott Draskovics búcsúja után, többek közt azért, mert Mikulics Tamás, a királyi ítélőtábla személynöke (Zrínyi Miklós apjának, Györgynek, egykori vicebánja), aki magának szerette volna kaparintani a báni hivatalt, megpróbálta megakadályozni azt.* Törekvésében nem járt sikerrel – most pedig bosszút szomjazott, s kapóra jött neki a Zrínyiekkel közismerten jó viszonyt tartó Ráttkay elgáncsolásának lehetősége. Volt azonban konkrétabb, személyes oka is az ellenségeskedésnek. Adjuk át a szót a zágrábi püspökség krónikásának, Baltazar Adam Krčelićnek, aki műve második, kéziratban maradt részében a következő magyarázattal szolgál:
„Draskovics nádor Ráttkay érdekében emelt szót, s úgy látszott, Ferdinánd hajtott is a szavára. Petretics, hogy riválisát kiüsse a nyeregből, titkon, a tanácsosok és az előkelők révén szüntelenül vádakat szórt Ráttkayra bizonyos vétkeiért, s nem mulasztotta el, hogy a megfelelő helyen fel ne mutasson valamiféle leveleket, amelyeket amaz egy tisztes asszonysághoz írt. Így aztán sokáig húzódott a püspök kinevezése, s csak a nádor halála után került sor rá. Mikulics személynök, Ráttkay ellensége a nádor halála után könnyebben elérte, hogy Petretics Péter zágrábi prépost kaphassa meg a püspöki címet. […] A személynök pedig azért volt ellenséges viszonyban Ráttkayval, mert az (mint ezen időknek szokása volt) ellene és fia ellen ügyvédet fogadott, és valamely perben le is győzte őket.”*
Krčelić, aki kiváltságos helyzete folytán bizonyára hozzáfért Petretics püspök „Ráttkay-dossziéjához”, feltehetőleg összekeveri a történéseket: azokat az ominózus leveleket a kanonok, mint látni fogjuk, jóval később, 1662-ben küldözgette a tisztes szépasszonynak – de ne vágjunk az események elébe. A többi adat viszont minden bizonnyal pontos. Mikor Ráttkay később megírja ezen évek történetét, hangsúlyosan hallgat Petretics kinevezéséről; bemutatását egy odavetett félmondattal intézi el,* a Mikulicsokról pedig, apáról és fiáról, kifejezett ellenszenvvel ír.* Draskovics korai halálát viszont hosszan beszéli el, s nem tudja megtartóztatni magát, hogy (mint kedves szereplői esetében általában) ne mérgezésnek tulajdonítsa azt.*
Ráttkayt a káptalan azzal igyekezett kárpótolni, hogy őt delegálta az év végi nagyszombati egyházmegyei gyűlésre, amelyet Lippay György érsek egy másik Draskovics, a komoly kihágásokkal vádolt Draskovics György győri püspök megrovására hívott össze.* Az újonnan kinevezett és hosszú huzavona után 1649. január 14-én Varasdon beiktatott bán, Zrínyi Miklós pedig a helyben ülésező száboron elérte, hogy Ráttkay a horvát rendek képviseletében ablegatusként vehessen részt a pozsonyi magyar országgyűlésen, amely Pálffy Pál országbírót ültette a megüresedett nádori székbe.* A kanonok tekintélye növekszik, folyamatosan részt vesz a száborok munkájában (az 1662-i diétára összeállított követutasítás kidolgozásában is).* Ráadásul Zrínyi Miklós személyesen nevezi ki Ráttkayt a munkáját 1651-ben felújító Commissio Valachianába, méghozzá – micsoda elégtétel! – éppen a két évvel azelőtt „az egész haza örömére” elhunyt Mikulics Tamás helyére.* Mindezt figyelembe véve tehát azt mondhatjuk, hogy 1648 csak átmeneti megtorpanást hozott Ráttkay karrierjében (1656-ban Szelepcsényi György kalocsai nagypréposttá nevezi ki!),* s hogy a Draskovics Jánossal fenntartott bizalmi kapcsolatot ki tudta építeni az új bánnal, Zrínyi Miklóssal is. Sőt, ez a kapcsolat 1652-ben még szorosabbra szövődött közöttük, két szálon is. 1651-ben meghalt Zrínyi Miklós első felesége, Draskovics Mária Eusebia; gyermekük nem született, talán ezért is sietett annyira Zrínyi a második házassággal. A választott ara pedig nem volt más, mint Löbl Mária Zsófia, a stájer báró Löbl Jánosnak és Ráttkay György Anna nevű unokahúgának leánya, akire – ha igaz Széchy Károly feltételezése – éppen a kanonok hívhatta fel Zrínyi figyelmét.* A rokoni kötelék tehát, amelyre már Zrínyi Péter és Frangepán György közös levele utalt (bár meglehetősen homályos terminussal)* szilárd megerősítést nyer az 1652 tavaszán aláírt házassági szerződéssel. Ugyanebben az évben Ráttkay kinyomatja Bécsben, Kosmerovius Máténál Memoria regum et banorum regnorum Dalmatiae, Croatiae et Sclavoniae című reprezentatív, Subarics György metszeteivel díszített történeti munkáját, természetesen az új rokonnak, Zrínyi Miklós bánnak és a régi fegyvertársnak, Zrínyi Péternek ajánlva. A fivérek feltehetőleg anyagilag is hozzájárultak az első horvát („illír”) nemzeti história kiadásának költségeihez. Ráttkay a dedikációban utal Zrínyi Miklós nagylelkűségére („munificius animus”), akárcsak a köztük fennálló rokoni kapcsolatra („mutua nostri sanguinis cognatio”).
Az impozáns kötetben kétszázhetvenhét lapot tesz ki az illír történelem hat könyvre osztott tárgyalása, a vízözöntől a megjelenést megelőző évig, 1651-ig. A tárgymutató után (a kötet végén) számozatlan lapokon közölte a szerző két elhíresült szónoklatát (a már említett Szent László-beszédet és az 1642-i zágrábi szinóduson tartott orációját, amelyben az eretnekek – protestánsok – elleni kíméletlen fellépést és az egyházszervezet megújítását sürgeti: „minden megváltozott körülöttünk, s az új idők új szokásokat követelnek” – hangzik az indoklás). A főszöveg előtt a Zrínyi fivérekhez szóló dedikációhoz három további ajánlószöveg csatlakozik: IV. Ferdinándnak, az apja életében megválasztott, de korai halála (1654) miatt önállóan soha nem uralkodott magyar királyhoz, Szlavónia és Horvátország karaihoz és rendjeihez, illetve a szokásos prológus az olvasóhoz. A címlap után egymással szembefordítva Subarics két metszete látható. Az egyiken az illír területekkel összefüggésbe hozható szentek, mártírok és szent életű uralkodók koszorúja: Strido nagy szülötte, Szent Jeromos, Caius a salonai eredetű dalmát pápa, Konstantin a filozófus (Szent Cirill), Szent Quirinus sziszeki püspök, Boldog Ágoston (Agostino Gazzotti) zágrábi püspök, Budimir, Horvátország és Dalmácia apostoli királya, a szent életű János, Gostimil király fia, Godescalcus állítólagos szlavón király és mártír, valamint a kompozíció középpontjában Pál apostol, aki a körirat szerint „bejárta egész Illíriát”. A képek lehetséges, hogy Subarics mester „burjánzó fantáziájának gyümölcsei”, mint a szakirodalom állítja,* az alapötlet azonban (a megszentelt föld koncepciója) minden bizonnyal az „illír szenteket” felvonultató Marnavics Tomkó János 1631-i Regiae sanctitatis Illyricanae foecunditas című, Ráttkay által forgatott, gyakran idézett kötetéből származik.* Az átelleni lapon IV. Ferdinánd látható koronázási díszben, lovasképe hátterében a törökök ellen harcba induló keresztény sereg, a kép jobb felső sarkában a kereszt s fölötte a jelmondat („In hoc signo vinces” – e jelben győzöl) látható. A két metszetkompozíció ideológiai üzenete első látásra egyértelmű: a Habsburgokra vár a feladat, hogy Illíria megszentelt földjéről kiűzzék a pogány ellenséget. Az ajánlások és a történeti mű főszövegének kontextusában ez az olvasat némileg módosul majd – de erről a későbbiekben lesz szó.
A bevezető blokk részét képezik még a Ráttkayhoz írott üdvözlőversek: öt epigramma, egy elogium és egy a mű lezárásának dátumát (amely nem a címlapon szereplő 1652, hanem 1651) rögzítő kronosztikon, összesen négy szerző tollából: a világiak közül Szakmárdy János a szábor főjegyzője és Baksai Péter varasdi alispán, egyházi oldalról Bedekovics Lajos és Kálmándi Kristóf zágrábi kanonoktársai köszöntik a szerzőt, aki még saját portréját is elhelyezte az olvasónak címzett prológus mögé (ez nem Subarics műhelyéből, hanem a magyar arisztokráciát megörökítő Elias Wiedemann-féle 1650-i metszetsorozatból származik).* A kép férfikora teljében, harmincnyolc évesen mutatja a kanonokot, a köriraton belül jelmondata – „Fortior adversis” – olvasható, alatta pedig Ráttkay önmagáról szerzett két disztichonja:
|
Első pillantásra is szembeszökő, hogy kiérlelt koncepcióval, tudatos kötetkompozícióval van dolgunk, melyet többek között a szerző önreprezentációs törekvései formálnak. Ráttkay az elbeszélés során egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a Ráttkayak szerepét hangsúlyozza (ennek legszebb példája, mikor kijavítja Brodaricsot és Istvánffyt, akik holmi Ráskayt léptetnek fel a mohácsi csatában „valójában” részt vett és vitézül harcolt Ráttkay Gáspár helyett),* önmagát pedig nemcsak eruditus történetíróként, hanem sikeres politikusként is színre viszi (Zrínyi Miklós például, mint írja, „nem minden haszon nélkül” állította Ráttkay Györgyöt a vlah-bizottságban Mikulics helyére).* A IV. Ferdinándhoz szóló dedikációban egyrészt mint a „zsenge korú” uralkodóval már-már egyenrangú nevelő, praeceptor morum lép fel, aki „érettebb kora és meglehetős élettapasztalata” révén (no meg „a feladat kívánta méltóságnál talán nem sokkal alábbvaló erudíciójának” hála) képes különbséget tenni a „korábbi királyok követendő erényei” és az „elvetemült fejedelmek elítélendő bűnei” között; másrészt önmagát öntudatos arisztokrataként, heroikus pózban festi a tabló aljára, mint „eme nemes illír nemzet hőseinek” leszármazottját és követőjét.*
Ráttkay azonban nem elsősorban magát, hanem mindenekelőtt „nemzetét” (azaz a szlavón és horvát rendeket) szerette volna reprezentálni munkájával. Amikor a legőszintébben, leginkább szívből jövő hangon beszél, akkor osztályos társaihoz fordul; az ő lelkükben kívánja felidézni a hősi múlt képét, megrendíteni őket a pusztulás és a romlás bemutatásával („[…] elveszett a nagy ország, szinte egész Európa legelső országa, s az egykori hatalmas birodalomból alig maradt annyi város, amennyi királyságot valaha számlált”); őket akarja felrázni zsibbadtságukból és tespedésükből, hogy vonjanak újra kardot a pogány kiűzésére, az ősi dicsőség felragyogtatására. „Vajon mi veszteni valónk maradt még?” – teszi fel a szónoki kérdést. Saját szerepét szintén ebben a nemzeti keretben, közössége szószólójaként és harcos védelmezőjeként képzeli el, azért, „hogy mikor minden más nemzetnek oly sok hőse és e hősöket megörökítő írója van, ne egyedül ez a hatalmas nemzet essék el a jogos dicsérettől, s ne gondolják róla, hogy terméketlen föld, amelyen nem terem meg sem a jelesen viselt dolgok csírája, sem a műveltség gyümölcse”.*
Annak legárulkodóbb jelét, hogy itt hangsúlyosan a nemzeti közösség reprezentációjának szándékáról van szó, a Zrínyiekhez szóló ajánlás bevezető soraiban találjuk. Ritka eset, amikor valaki a dedikáció címzettjeihez (jelen esetben Zrínyi Miklós bánhoz) azzal fordul, hogy eredetileg nem neki, hanem valaki másnak szerette volna szentelni a művét. Márpedig Ráttkay pontosan ezzel a furcsa bókkal udvarol újkeletű patrónusának:
„Az illír dolgokról írott történeti munkát, amelyet eredetileg Draskovics alkirálynak szántam, Hozzád irányították az égiek; az Ég jóvoltából kaptad méltóságodat, jogos tehát, hogy azt a vele járó megtiszteltetés is kövesse: hiszen még a pogányok szokása is az volt, hogy az egyik oltárra szánt áldozatot bűnös dolog másikra helyezni.”*
Ebből három következtetés adódik. Az első: a történetíró nem elsősorban személynek (vagy személyeknek), hanem egy közjogi méltóságnak dedikálja históriáját. A második: a címzetteknek, különösen amennyiben anyagilag is támogatják a könyv megjelentetését, előre ismerniük kell az ajánlás szövegét, s egyet kell érteniük vele – tehát a Zrínyi testvérek szándéka egybeesett a szerző intenciójával a nemzeti reprezentációt illetően. A harmadik: a Memoria meglehetősen hosszú ideig készült. A korábbi szakirodalom ezzel a kérdéssel – a mű datálásával – egyáltalán nem foglalkozott, holott a munka menetének megvizsgálása sokat elárulhat a megbízók-megrendelők politikai, kultúrpolitikai elképzeléseiről, és Ráttkay életrajzához is adalékokkal szolgál. A terminus ante quem, a mű lezárásának időpontja egyértelműen 1651: a hatodik könyvben elbeszélt utolsó eseménysor Zrínyi Miklós kosztajnicai harcai majd kis-komáromi és segesdi csatája 1651 nyarán. Ekkor készülhettek az üdvözlőversek (Bacsai Péter Chronosticonja bizonyosan 1651-ben), majd 1652-ben, a nyomtatást közvetlenül megelőzően az ajánlások és – a Wiedeman-metszet kivételével – az illusztrációk, azaz már az új bán, Zrínyi Miklós érájában, egy évvel az Adriai tengernek Syranaia megjelenése után. A Memoria egészének koncepciója tehát mindenképpen Zrínyi Miklós politikájának kontextusában értékelendő. Azt már nem tudjuk ilyen pontosan megmondani, mikor kezdte a munkát Ráttkay. A prológusban a következőképpen számol be a mű keletkezéséről:
„Draskovics János kérte tőlem, sőt annál a jogánál fogva, mellyel mint bán rendelkezett fölöttem, parancsolta, hogy amit viselt dolgainkról a históriákból a magam számára összeszedegettem, tömören összefoglalva, különös tekintettel a királyok és bánok eredetére, sorára és tetteire, rövid történeti munka formájában szerkesszem egybe, mentsem ki a feledés homályából, és nemzetünk jövendő nemzedékeinek hasznára tárjam elő[…]”
Annál is inkább szükség volt erre, hogy egyes (meg nem nevezett) rágalmazók „szűnjenek meg azzal mocskolódni, hogy nekünk aligha voltak magunk közül származó királyaink”.*
Ráttkay tehát munkához látott. Az első négy könyvben nincs utalás az írás jelen idejére; az ötödik könyvben azonban (ahol már saját századának elbeszéléséhez érkezik), több ízben is úgy említi Draskovics Jánost, mint hivatalban lévő nádort,* tehát e rész írása idején már lezajlott a nádorválasztás (1646), de a patrónus még él, azaz 1648 nyara előtt járunk. A szerző eredetileg itt gondolta befejezni az elbeszélést, erre utal az ötödik könyv retorikus hangütése és főként zárlata: Ráttkay már említett köszöntőbeszédét olvashatjuk itt, az új horvát-magyar aranykorról. Feltehetőleg erre a lezárt egységre utal a Memoria IV. Ferdinándhoz forduló utolsó bekezdése, ahol Ráttkay azt állítja: a munkát Draskovics bánsága alatt kezdte és nádorsága idején fejezte be (ezt nem értheti a hatodik könyvre, amelyben a palatinus halála utáni eseményeket beszéli el), majd két évre félretette, mielőtt kiadta volna.* A Memoriát azonban nem öt, hanem mindössze négy könyvre tervezte Ráttkay: két elejtett megjegyzése tanúskodik erről, amelyek a mű végső szerkesztése idején nyilván elkerülték a figyelmét. A harmadik könyvben említi Ferdinánd király Keglevics Péter számára kiállított oklevelét, amelyet „már az első könyv elején […] idéztünk”* – holott a hivatkozott hely a második könyv elején található.* Az első könyv utolsó, Illíria területét ismertető egységében röviden utal „Mladen bánra […] akiről a második könyvben bővebben lesz szó”* – Mladen bánról azonban csak az 1652-i redakció harmadik könyvében olvashatunk. Ebből nem csupán az derül ki, hogy a harmadik könyv eredetileg második volt, hanem az is, hogy az országleíró részlet már korábban elkészült, s a mostani második (akkor első) könyv részét alkotta – innen szerkesztette át a szerző a később betoldott mostani első könyv végére. Így az is megállapítható, mit tartalmazott eredetileg a feltehetőleg szintén 1648 után készült első könyv: az ókori Illíria provincia történetét, a makedón uralomtól Tiberius császár uralkodásáig, visszapillantást a heroikus múltra, a leigázhatatlan, vitéz, a makedón és római világbirodalmakat terjeszkedésében megállító (majd szövetségesként segítő) illír ősök históriájára, akik lakóterületük birtoklásáról Nagy Sándortól kaptak kiváltságlevelet (a hamisítványt természetesen Ráttkay is közli).*
A kronológia ezek után a következőképpen rekonstruálható. A kanonok a negyvenes évek első felében kezdte írni a Memoriát, miután Draskovics bán bevonta bizalmasai körébe, és meggyőződött mind képességeiről, mind a história iránti érdeklődéséről. A munka több évig húzódott; Ráttkay lényegében „hivatalból”, állami historikusként végezte. Másutt udvari történetíróként húzott volna fizetést érte, Velencében a szenátus rendelt volna jövedelmet neki – a korabeli Horvátországban erre nem volt sem mód, sem gyakorlat. Feltételezésünk szerint viszont Draskovics János személyes befolyását és kapcsolatait latba vetve éppen erre a feladatra „járta ki” neki a zágrábi olvasókanonoki állást. Ráttkay 1647-ben vagy legkésőbb 1648-ban érkezhetett el az utolsónak gondolt ötödik (akkor negyedik) könyvig; ekkor azonban az ismertetett konfliktusok és mecénása váratlan halála miatt félretette a kéziratot, amelyet majd csak 1649-ben vagy 1650-ben, az új bán, Zrínyi Miklós biztatására vett elő ismét. Ekkor szerkesztette hozzá az első, ideológiai szempontból igen fontos (a horvát nemzetkarakterológia alapelemeit és az illír kontinuitás elméletét tartalmazó) könyvet, illetve a Zrínyi bánságának eseményeit elbeszélő hatodikat, amelyet az eseményekkel párhuzamosan, 1651 végéig írt, majd két orációja és a dedikációk hozzátoldásával 1652 tavaszán jelentetett meg.
A história gerince tehát (ha nem is az egész kötet) még Draskovics János bán koncepcióját tükrözi. Ráttkay maga egy helyütt félreérthetetlenül céloz a rendkívül szoros munkakapcsolatra, mikor a tudós és művelt bánnak azzal bókol: aki csak egyszer is elbeszélgetett vele, „inkább tarthatna téged, mint engem ezen opus szerzőjének”.* E koncepció vezérmotívuma a horvát nemzet nemzeti létének és állami tradíciójának hangsúlyozása volt, méghozzá a törökellenes harcok, a „kereszténység védőbástyája”-szerepkör kontextusában. Tévednénk azonban, ha a motivációt valamiféle definiálatlan, ködös nacionalizmusban vélnénk fellelni. Draskovicsnak hatesztendős horvát báni működése alatt két súlyos, konkrét politikai kihívással kellett szembenéznie: a Habsburg kormányzat központosító, a rendi jogokat csorbító törekvéseivel, illetve a nagy török háború helyett (hiszen azt a bécsi udvar kifejezetten tiltotta) az egyre égetőbbé váló kérdéssel, az ortodox vlahok ügyével. Ezért szabja a bán feladatául Ráttkaynak, hogy bizonyítsa a szóban forgó „illír” területek önálló állami létének hagyományát, történelmi legitimitását és egyenjogúságát a Magyar Királysággal szemben, másrészt pedig ez az oka annak, hogy a vlah-kérdés tárgyalása olyan kiemelt helyet kap a jelen és a félmúlt előadása során. Innen eredeztethető a Memoria mérsékelt, rejtett, de félreérthetetlen Habsburg-ellenes hangütése is: Ráttkay néhol dühvel, máskor kesernyés iróniával kommentálja a török elleni felszabadító háborút újra és újra elnapoló, az ortodoxok számára újabb és újabb kedvezményeket garantáló bécsi vezetés áldatlan ténykedését. Még egy további alapvonását kell hangsúlyoznunk a Draskovics által képviselt politikai iránynak: a rendkívül agresszív, türelmetlen ellenreformációs katolicizmust. Legyen elég erre egyetlen példa. Az idősebb Draskovics Jánosról (báni hivatalt viselt 1595-től 1613-ig) jegyezte fel Ráttkay:
„[…] midőn a magyar országgyűlésen szokás szerint arról folyt a vita az hithűek és a nem-katolikusok között, hogy bevezessék Illíriában a vallásgyakorlat szabadságát, és – mint álnokul mondták – hogy az elveszett nyáj mellé pásztorokat engedjenek, ő győzhetetlen nagy szívével protestált, s kijelentette, inkább kész az egész királysággal egyetemben elszakadni a magyar koronától, mintsem hogy saját bánsága alatt lássa bebocsáttatni és engedélyeztetni ezt a lélekmérgező pestist és az ország gyászos romlását.”*
A szerző nem tartóztathatja magát az eksztatikus kitöréstől: „Ó, a férfi, akiről egyetlen kor sem hallgathat, kit minden jövendő nemzedéknek csodálnia és követnie kell!”* Nos, éppen ez az intranzigens hangvétel az, amivel Ráttkay munkája külföldön is figyelmet kelt: a Memoriát a sértett protestánsok nyilvánosan elégetik Frankfurtban és Regensburgban.* Horvátországban pedig ugyancsak szokatlanul éles támadás éri a művet, amely a jövendő három évszázadra meg is pecsételi annak sorsát. A Criterion operis Georgii Rattkay című terjedelmes recenzióról van szó, amelynek szerzője az anonimitás védelmébe rejtőzik, magáról csak annyit árul el: „egy országlakó, Szent Pál rendjének szerzetese” (regnicola Pater Ord. S. Pauli). A kilenc levél terjedelmű szöveget utoljára Kukuljević–Sakcinski vette kézbe és adott róla rövid tartalmi ismertetést,* de sem provenienciáját, sem keletkezésének idejét és körülményeit nem tisztázta, ezért célszerű lesz e helyütt alaposabban megvizsgálni.
A Criterion műfaja invektíva, szerzője röpiratszerű terjesztésre szánta, amint arra több helyütt is utal. Ugyanakkor levélformában készült, egy meg nem nevezett „Gróf Úr” felkérésére. A hangvételt a bevezető sorok kellően érzékeltetik:
„Én bizony, igen jeles Gróf, miután elolvastam és felfedeztem, mennyit fröcsög össze ez a szégyentelen toll, bevallom, szívesebben hagytam volna birtoklójára ezt az ocsmány kincstárat, tudván hogy lehetetlen anélkül koromban turkálni, hogy be ne piszkítanánk magunkat is. Ám mivel az igen jeles Gróf Úr úgy parancsolta, hogy amit csak ebben a hírhedett könyvben figyelemre érdemesnek tartok, hűen közöljem vele, a megbízásnak eleget kellett tennem, s teljességgel eleget is akartam tenni neki.”*
A keletkezés idejéről azonnal a recenzió elején értesülünk: „már egy év is eltelt azóta”, hogy a lector canonicus kinyomtatta munkáját. A névtelen pálos által gúnyosan „illír Tacitusként” tisztelt Ráttkayra szórt vádakat és a művével szemben felhozott kifogásokat három csoportba sorolhatjuk: szakmai pontatlanságok és következetlenségek; a történetíró elfogultsága saját családja javára és túlzott önreklámozásra való hajlandósága; végül pedig a Memoria Habsburg-ellenes éle. Nos, a második vádpont még valamelyest igazolható, jóllehet mint céloztunk rá, Ráttkay önreprezentációs törekvései több ponton fedik rendjének s végső soron a megjeleníteni kívánt regnumoknak a reprezentációját, illetőleg annak szolgálatában állnak. Ami azonban a mesterségbeli hibákat illeti, meg kell jegyeznünk, hogy a névtelen szerző által felhozott példák (összesen tizenkettő) egyik fele értetlen, rosszindulatú kötözködés (többnyire a dedikáció-szövegek retorikai figuráinak „racionális” kiforgatásával), másik fele pedig egyszerű, tendenciózus rágalom. Lássunk egy példát!
A pálos atya idézi Ráttkay egy félmondatát, a következő kommentár előrebocsátásával:
„Azt a tartományt [ti. Boszniát] a szlávok a gótokat elűzve fogák el […] A 36. oldalon [Ráttkay] igen régi szerzőkkel, Szimmakatosszal és Bíborbanszületett Konstantinnal bizonyítja, hogy a gótokat az avarokkal egyetemben szlávoknak tartották. »Az avarok ugyanis – mint írja – Hérakliosz, Phokasz utódjának idején megsemmisítették a római helyőrségeket; az avarokat Symmacatus, azon idők írója és Bíborbanszületett Konstantin tanúsága szerint a gótokkal együtt szlávoknak tartották« stb. Mindezek így lévén, csalhatatlanul következik, hogy a szlávok saját nemzetüket űzték ki [ti. a római alapítású városokból – B. S.], ami képtelenség.” *
Tetszetős poén. Csak a szövegkörnyezet mond neki ellent, Ráttkay ugyanis nem azt állítja, hogy a két nagy tekintélyű historikus szerint a gótok és avarok szlávok voltak, hanem azt, hogy Porphyrogenitus és Symmacatus olyan vélekedést is örökül hagytak, amely szerint mások így hitték. Ez azonban nem igaz; sőt, a mondat folytatása szerint (amelyet a Criterion természetesen már nem idéz) a római alapítású városok valódi szláv lakossága felkelt ellenük, és fegyverrel űzte ki az álszláv betolakodókat. A teljes periódus így hangzik:
„Ám a dalmát királyok neve és tekintélye különösen attól az időtől fogva növekedett meg, hogy mikor a Római Birodalom lehanyatlott, és alig sikerült maradványait keleten megőrizni, s Hérakliosz, Phoka utódjának uralma alatt az avarok (akiket azon idők írója, Symmacatus és Bíborbanszületett Konstantin szerint a gótokkal együtt szlávoknak tartottak) végigpusztították Illíriát s annak legszebb részét, Dalmáciát, és megsemmisítették a római helyőrségeket, a nép Hérakliosz buzdítására fegyvert ragadott eltiprói ellen, visszafoglalta ősei földjét, majd törvényeket és felhatalmazást nyervén az Apostoli Szentszéktől, az ellenség maradékait a Szentszéktől küldött papok segítségével az igaz hitre térítve és magukhoz vegyítve, a maguk közül választott királyokat a »horvát« és »dalmát« címekkel ruházták fel.”*
Nem véletlenül idéztük ilyen hosszan. Ráttkay dalmát-horvát középkortörténeti konstrukciójának egyik legfontosabb mondata ez: a szláv lakosság őshonosságát állítja az ókori Illíria területén, s ugyanakkor a pogány nép keresztény államba szerveződésének történelmi pillanatát szeretné megragadni. A történettudomány mai állása szerint ez természetesen fikció* (ami persze mit sem von le Ráttkay érdeméből, aki igen logikusan építette fel és védte ezt a fikciót); a Criterion szerzője azonban nem tudományos alapon kritizál, hanem egyszerűen hamisít és hazudik.
A pálos testvér csupán három esetben emel indokolható kifogást. Vegyük ezeket is sorra. Draskovics János nádor halálával kapcsolatban, mint már említettük, Ráttkay felveti a mérgezés gyanúját. A gyanúsított a nádor állítólagos irigyei és vetélytársai által felbérelt „lassan érkező és halált hozó orvos”, akit a haldokló úgymond panaszos hangon vádolt, sőt, ujjával is háromszor rámutatott, mielőtt kilehelte volna lelkét.* A Criterion feltűnően hosszan foglalkozik a híresztelés cáfolatával (ami azt a benyomást kelti, hogy szerzője közeli ismeretségben volt az inkriminált orvossal, talán még azonos is vele).* A gyanúper valószínűleg sosem lesz megnyugtatóan lezárható – ám ez legföljebb annyit jelent, hogy a kanonoknak éppannyira igaza lehet, mint ellenfelének.
A másik ügy Mikulics Tamás beállítása. A Criterion szerzője itt nem hagyja ki a kínálkozó alkalmat: az ötödik könyvben Ráttkay még dicsérettel szól a királyi személynök jogtudományi felkészültségéről, a hatodikban viszont nem győzi szapulni és nyíltan örvendezik halálán. Zrínyi Miklóssal szólva: „Saepe et magnus dormitat Homerus[…]”.* Ráttkay elfelejtette összeolvasni (vagy nem elég figyelmesen olvasta össze) az utolsó fejezetet a korábbiakkal – ami mindössze a korábbi feltételezésünket támasztja alá a mű keletkezéstörténetéről, de azért nem tekinthető komoly szakmai mulasztásnak, különösen nem ahhoz képest, hogy a Criterion szerzője gyakran olyan locusokat kárhoztat nagy hévvel, amelyeket Ráttkay szóról szóra Istvánffy históriájából másolt ki.*
Végül a Nagy Sándor által a szlávok számára kiállított állítólagos oklevélről azt mondja, „mesés kitaláció”.* Derék észrevétel, de nem vall kontextusérzékeny olvasóra. Itt ugyanis nem a humanista történetírói tradíció iránti tiszteletből, a nemzetdicséret retorikai toposzaként továbbhagyományozott ősi kutyabőr szövege a fontos, hanem a hozzácsatolt kommentár: „Ezzel jutalmazta ő [Alexandrosz] a virtust, s bárcsak a mostani királyok is követnék őt, a virtusukért és hűségükért nekik kijáró tisztségekkel honorálva e nemes nemzet hős férfiait!”*
Kipécézte persze ezt a mondatot is a pálos fráter, mint a Habsburg uralkodókat (és általában a Habsburg kormányzatot) érintő annyi más tiszteletlen megjegyzést. Mert ezekből aztán igazán minuciózus leltárt állított össze. Felfigyelt a IV. Ferdinándhoz szóló dedikáció disszonáns hangjaira, lelkiismeretesen kicédulázta a bécsi vezetés arrogáns, jogsértő, néhol egyenesen „illír-ellenes” intézkedéseire tett utalásokat, amelyeket Ráttkay oly nagy műgonddal rejtett el a történeti narráció szövedékében. Éles szemmel azonosította a Béccsel nem kollaboráló rebelliseknek címzett elismerő megjegyzéseket, felháborodottan utasította vissza Ráttkay bírálatát, mely szerint a magyar kancellária jogtalanul nevezi Horvátországot „pars subiecta”-nak (a Magyar Királyságnak alávetett résznek) – egyszóval tökéletes indikátorul szolgál a kései kutatónak arra nézve, valóban benne van-e a Memoriában az a Habsburg-ellenes hang, amelyet kiolvasni véltünk belőle, illetve hogy ebből mennyit értettek a kortársak. Nos, sok mindent értettek, s akadt közöttük olyan is bőven, akinek nem tetszett ez a hangvétel. A Criterion – Ráttkay saját szavait gúnyosan kiforgatva – le is vonja a következtetést: a Memoria „visszataszítóan és öntelten dicsőíti az illíreket, elvetemülten megveti és korlátozza más nemzetek jogait, szégyentelenül hazugságokat hord össze”.* Ugyanakkor Ráttkay törekvése a recenzens szerint a visszájára fordul, nemzetpropagandája a nemzet ellen irányul:
„A szerző, igen hasznos és helyeslendő szándékához az oly dicső illír nemzet történetében könnyen találhatott volna anyagot, ha nem akart volna egyedül okos Zoilusként a maga eszére támaszkodni, s Arisztoxenész, Alphimenész vagy Hérosztratosz módjára saját nemzetének dicsőséges és tiszteletet érdemlő méltóságaiba, előkelőibe és azok őseibe elvetemülten, vérengző fogakkal belemarni, a jeles és dicséretre méltó külföldiek fejére pedig, bűzlő hazugságaival és rágalmaival, megvetést hozni.”*
A szakmai vádak – mint már jeleztük – nagyrészt megalapozatlanok vagy jelentéktelen hibákat tűznek tollhegyre; de nyilván nem is ezek ingerelték leginkább a Criterion szerzőjét. Sokkal inkább Ráttkay nemzeti öntudata és szabadszájú ítélkezése egyes előkelők fölött. Valószínűleg e körben, a horvát arisztokrácia soraiban kell keresnünk a pálos szerzetes megbízóját. Ráttkay, egykori pártfogója Draskovics János halála után eltávolodott a palatinus családjától; s ne feledjük, az ötvenes évek elején az új bán, Zrínyi Miklós viszonya is megromlott velük. Zrínyi, felesége halála után, súlyosan összekülönbözött a hozománybirtokok sorsán egykori apósával, az öreg Draskovics Gáspárral. Valóságos háborút vívtak egymással, Zrínyi végül a báni katonasággal füstöltette ki Draskovics magánhadseregét a trakostyáni várból.* Nem lehet véletlen, hogy a Memoria lapjain Ráttkay a merev jogi értelmezésnek (amely egyébként az öreg grófot támogatta volna) ellentmondva, s Zrínyi pártjára állva meséli el a konfliktus lefolyását, méghozzá az anarchia erős kezű megfékezésének pozitív példájaként.* Ha mármost tekintetbe vesszük, hogy a Criterion, mikor Ráttkayt az általa megsértett nemzetségek bosszújával fenyegeti, két családot említ név szerint, amelyek egyike éppen a Draskovicsoké,* akkor úgy tűnik, nem alaptalan a feltevés: a névtelen röpirat, ha közvetve is, de Draskovics Gáspár bosszúját jelentette Zrínyi Miklós ellen.* Az elhalt nádor fiainak, Jánosnak és Miklósnak ugyancsak lehetett törlesztenivalójuk, amely még régebbi keletű konfliktusra utal. A trakostyáni uradalmat ugyanis nagybátyjuk, Gáspár gróf, még 1642-ben jogtalanul íratta leánya, Mária Eusébia nevére, következésképpen abba a vő, Zrínyi Miklós is jogtalanul ült be. A birtok elidegeníthetetlen volt a családtól, leányágra a Tripartitum értelmében nem szállhatott, Gáspár halála után automatikusan vissza kellett volna származnia a másik ágra. Draskovics János ezért még bánsága idején pert indított unokabátyja és annak veje ellen – sikertelenül. Mikor tehát Zrínyi Miklós Gáspár grófot kiverte Trakostyánból, egyszersmind a másik ágon törvényes örökös Draskovics fiúkat is újfent megrövidítette. 1651 nyarán, a Memoria kéziratának lezárása idején tehát a nagy hatalmú Draskovics-dinasztia minden tagja, különböző okokból ugyan, de szemben állt Zrínyi Miklóssal, s természetesen annak pártfogoltjaival is, s ez a helyzet nem valószínű, hogy jelentősen változott volna a következő két évben. Igaz ugyan, hogy Zrínyi végül visszaadta Gáspár grófnak az erővel elfoglalt uradalmat, de az jelentős kártérítést (3000 rajnai forintot) kellett hogy fizessen,* a hosszú pereskedésben Zrínyivel igen rossz viszonyba keveredett* fiatal Draskovics fivérek pedig továbbra sem lehettek biztosak benne, mikor követi el következő kiszámíthatatlan lépését a habókos nagybácsi. A Ráttkayt lejáratni igyekvő Criterion anonim szerzőjében ezért egy, a Draskovicsokhoz igen közel álló pálos testvért kell keresnünk, méghozzá meglehetős műveltséggel, hiszen a névtelen „országlakó” Ráttkay nevéből még görög szójátékot is gyárt. Olyan személyt pedig, aki mindezen kritériumoknak egyszerre felel meg, csak egyet ismerünk a korból: a horvát pálosok rendfőnökét, Ivanovics Pált.
Ivanovics Pál horvát nemesi családból származott,* amely még rokonságban is állott a Draskovicsokkal – legalábbis ezt állítja Andreas Eggerer, akinek pálos rendtörténete külön fejezetet szentel Ivanovicsnak.* Innen tudjuk, hogy 1624-ben lépett a rendbe, s teológiai tanulmányait 1628-ban végezte Bécsben. A harmincas években felsőelefánti vikáriusként bukkan fel neve az okiratokban,* majd 1644-ben a csáktornyai, 1647-ben a lepoglavai pálos rendház vikáriusává nevezték ki, tehát minden bizonnyal személyesen is közelről ismerte Zrínyi Miklóst. 1646-tól, azaz éppen akkortól fogva, amikor Ráttkay nemcsak az „illír nemzet”, hanem saját nevében is búcsút mond az újonnan megválasztott nádornak, az ő karrierje is fordulatot vesz, ám éppen az ellenkező irányba. Mint Eggerer írja: „[…] miután a méltóságos Draskovics János gróf úr a nádori székbe emelkedett, [Ivanovics] mellette szolgált, mint legkedveltebb bizalmasa”,* egészen mecénása váratlan haláláig. Az 1649-i országgyűlésen már a pálos rend általános vikárius generálisa jelenik meg, így az ott megforduló Ráttkayt is ismernie kellett.* Szerzetesi pályája csúcsára 1651-ben érkezik, miután a pálosok hat esztendőre főperjellé választják, majd hivatala letételekor, hála az új nádorral, Wesselényi Ferenccel és Lippay György esztergomi érsekkel kiépített jó kapcsolatainak, a király scardonai püspökké nevezi ki.* Nem kétséges, hogy ő az, akit keresünk, a Criterion szerzője: a Draskovicsoknak elkötelezett, bizalmukat mindvégig élvező szerzetes. Feltevésünket az is alátámasztja, hogy ebben az időszakban a pálos rend ugyancsak súlyos konfliktusba keveredik a bánnal, Zrínyi Miklóssal. Zrínyi katonái 1650-ben fegyveres erővel lépnek fel a csáktornyai piactartás jogát maguknak vindikáló szerzetesek ellen, s jóllehet az ügy nem kerül perre, de nem is alszik el: éppen Ivanovics állítja össze 1654-ben azt a feljegyzést, amely lajstromba veszi a szigeti Zrínyi Miklós fiának a csáktornyai pálos rendház ellenében elkövetett „súlyos erőszakoskodásait”.* Ivanovics és Draskovics Gáspár érdekei tehát az ötvenes évek elején éppen a Zrínyiekkel (s különösképp Miklóssal) való szembenállásban találkoztak, s mivel ezt veszélyes lett volna nyíltan vállalni, közvetve, Ráttkay históriáját ürügyként felhasználva támadták a keménykezű bán politikáját. Hiszen nyilvánvaló, hogy itt nem csupán személyes sérelmekről volt szó: Zrínyi erőteljes lépésekkel fogott hozzá a kétéves báni interregnum nyomában támadt anarchikus állapotok rendezéséhez, s intézkedéssorozatának csak része volt a Draskovics Gáspár vagy a csáktornyai pálosok elleni fellépés.*
1653-tól Erdődy Imre Száva menti jobbágyainak lázongása tartotta izgalomban a horvát közvéleményt. A konfliktussorozat éveken át húzódott még, elsősorban azért, mert Imre gróf nem elégedett meg a bán által javasolt megegyezéses rendezéssel, hanem a szlavóniai német generálistól és az uralkodótól gyors fegyveres beavatkozást sürgetett. Az ellentét éppen 1654-ben feszült pattanásig: Zrínyi világosan látta, hogy a rendezés legfontosabb feltétele nem a lázadó parasztok megfenyítése, hanem a parasztok terheit elviselhetetlenné növelő Erdődy kapzsiságának és erőszakosságának korlátok közé szorítása. (A puszta igazságérzeten kívül katonai megfontolás is alátámasztotta a bán „békepolitikáját”; a jobbágyokhoz könnyen csatlakozhattak volna a vlahok is veszélybe sodorva a határvédelmet.) Erdődy hívei viszont árulással, a parasztokkal való paktálással gyanúsították Zrínyit. E körülményt figyelembe véve nem kizárható az sem, hogy a Ráttkay – s közvetve Zrínyi Miklós – elleni fellépést az Erdődyek is befolyásolták, mint ahogyan az sem, hogy a Zrínyi fivérek ellen irányuló két másik feljelentő iratnak is Ivanovics a szerzője.*
Másrészt a Ráttkay által megfogalmazott kritika nemcsak egyeseket bánthatott, hanem a horvát és szlavón arisztokrácia egészét sértette.
A Criterion indulatos vádjaiból kirajzolódik e társadalmi csoport elváráshorizontja egy nemzeti históriával szemben: a dicső múlt megörökítése és a közjogi sérelmek előtárása mellett az egyes dinasztiák celebrálása lett volna az író feladata, nem pedig a tehetetlen zsibbadtságban leledző nemzet ostorozása, az általános műveletlenség felhánytorgatása, illetve köztiszteletben álló (néha élő) személyek kapzsiságának, erőszakosságának vagy korruptságának pellengérre állítása.
Ráttkay karrierjét azonban a támadás mégsem rendítette meg (még ha az írástól el is vette a kedvét egy időre). A Criterion ránk maradt kéziratos példányán korabeli horvát nyelvű feljegyzést olvashatunk: „Kurva és kurafi aki ilyen szemetet írt össze Ráttkay úrról” – az olvasó nyilván nem állott egyedül lakonikus véleményével.* Hősünk 1656-ban már kalocsai prépost,* a Zrínyiek támogatásával a háta mögött továbbra is ellátta politikai feladatait, s kapcsolatot tartott a külföldi, elsősorban a Stefano Gradi és Giovanni Lucio vezette Szent Jeromos Kongregáció körül csoportosuló római horvát szellemi elittel.* Ismeretes levélváltása e közösség jeles alakjával, a spalatói Geronimo Pastrizióval is,* akinek elküldte a Memoriát, és cserébe kérte Lucio „de rebus Dalmaticis” írott munkáját: tudott tehát az ekkor még csak készülő nagy horvát történeti monográfiáról, amelyen Lucio dolgozott (vagy esetleg a levélváltást követő évben, 1657-ben megjelent kisebb munkára, a Vita B. Joannis confessoris episcopi uriensisre és az ezt kommentáló Notae historicaere gondolt). Akárhogy is legyen, nem mondható el, hogy tájékozatlan lett volna kora nemzetközi szellemi életében (Gradi, Pastrizio és Lucio az emigráns svéd királynő, Krisztina körül csoportosuló római szellemi eliten belül is tekintélyes tudósoknak számítottak),* vagy hogy a Memoria befejezése után feladta volna az írói létformát. Sőt, egy másik híres „római horvátnak”, Juraj Križanićnak címzett levelében bukkanunk az eddig ugyancsak figyelmen kívül hagyott adatra arról, hogy Ráttkay – nyilván Zrínyi Miklós ösztönzésére – komoly terveket is szövögetett ilyen irányú munkássága folytatására:
„[…] sok elfoglaltság terhel, miután felkérést kaptam az általam összeállított történeti mű folytatására, s azok, akik parancsolhatnak, arra is kérnek, hogy elmondott beszédeimet hazai nyelven kiadjam.”*
A kanonok tehát továbbra is történetet írt (vagy legalább készült rá), horvát nyelvű beszédei és prédikációi sajtó alá rendezésén törte a fejét – s időnként, mint láttuk, kilovagolt… Ellenfelei azonban nem nyugodtak, s 1662-ben el is érkezett a pillanat, amelyre vártak.* Történt ugyanis, hogy Zágrábba költözött Patacsics Péter özvegye, bizonyos Ana Malenička, akibe vidám kanonokunk első látásra beleszeretett, és tüzes szerelmes levelekkel kezdte ostromolni. „Ó, drága lelkem! Küldd el nekem szívedet, mert oly szívesen zárnám szívemet a szívedbe s szívedet a szívembe! Ne dobd el magadtól azt, aki téged a halálig hűen kíván szolgálni! Szépséges angyal, tudasd velem, mikor és hol tudnék veled beszélni, csókjaimmal borítva kedves kacsódat és rózsaszádat[…]” Vagy: „Adj jelt, drága galambom, szomorú társad eleped a szerelemtől a hosszú várakozásban[…]” – így az őszülő egyházi férfiú.* Ám a kis szívecskék rajzaival díszített, ékes horvát nyelvű levélkék a kézbesítő szolga tévedése folytán nem az imádott hölgy, hanem a szigorú mama kezébe kerültek, onnan pedig egyenesen tovább Petretics püspökhöz, aki ezúttal példás büntetést statuált. Valóságos koncepciós pert folytatott le Ráttkay ellen, amelynek írásos anyagát felküldte elöljárójának, Szelepcsényi György kalocsai érseknek (a korábbi feljelentéseket is innen idéztük a kanonok megelőző hőstetteiről). Ráttkay nem nyugszik bele sorsába: harcol, pártfogók után jár, indulatos apológiában vádaskodik vádlói ellen. A Petreticsnek címzett invektívában elismeri ugyan vétkességét, de azonnal támadásba fordítja a bűnbánatot. Ki fogja elérni, kérdi, hogy
„[…] ne csak a vádlók, de maga a főpásztor is inkább a gerendát lássa meg a saját szemében, mint az enyémben a szálkát? Nyilvános eljárásban, hóhér keze által keresi becsületét az egyházfő, és senki sem kiált skandalumot? A parázna és teherbe esett apácát az ő tudtával és beleegyezésével a zágrábi klastromba rekesztik, s azt hiszik, ezzel a skandalumot is berekesztették? Engem, csakis engem árasztanak el a rosszakarók hazugságai, én vagyok egyedül a botránykő és minden bajok okozója? Akarja-e világosan tudni, mi az oka elítéltetésemnek? Ha én feletteseim kérésére nem tártam volna őszintén elő azt, ami az egész ország számára nyilvánvaló, a legigazabban felróva az országot sújtó súlyos botrányokat, vádolva a vérfertőző házasságok nyilvános gyakorlóit, az elvetemült varázslatok céljára Krisztus szent testét áruba bocsátó szentségtörő üzéreket, a templomok feldúlóit, a klérus fosztogatóit, a szent életű szüzek szemérmének erőszakos megtámadóit, ha nem említettem volna fel egyéb súlyos bűntetteket; ha nem vágtam volna nyíltan a képébe mindezeket az egész világ füle hallatára, ha nem róttam volna fel, hogy pénzéhes romlottságától vezettetve és semmilyen figyelmeztetésre nem hallgatva, szabad garázdálkodást enged a világiaknak, s miközben az egyháziakkal szemben Neróként lép fel, a világiak irányában Titusnak mutatja magát: akkor soha sem hullott volna fejemre a büntetések eme jégesője […] Van elég vagyonom az Úr jóvoltából, ami uraságodat nem hagyja nyugodni, van bőven. A napnál is világosabbak az üldöztetésnek azon módszerei, amelyek segítségével engem az elmúlt két esztendőben üldözött: s még tagadná, hogy indulattól vezérelve cselekedett?”*
A püspök nem cáfolt és nem védekezett – ellenben könyörtelenül végigvitte szándékát. A kanonokot 1664-ben az egyházi bíróság kizárja a káptalanból, megfosztja javadalmától, és eltávolítja Zágrábból: 1664 és 1666 között a Száva menti Kraj faluban lelkészkedik.* Az ekkor már sokat betegeskedő Ráttkay két évvel éli túl a megaláztatást: 1666-ban éri a halál egy Zágrábhoz közeli falu, Szentiván plébánosaként. A szakirodalom ugyanakkor mindeddig adós volt annak magyarázatával, hogy ezek után miért részesült mégis teljes egyházi tiszteletadással zajlott temetésben a zágrábi székesegyházban?* Erre a homályos pontra Ráttkay és Marcus Forstall levélváltása derít fényt. Az ír származású Ágoston-rendi szerzetes Zrínyi Miklós, majd Péter megbízásából a család genealógiájának elkészítésével foglalatoskodott 1663 és 1666 között,* s fennmaradt két levele,* amelyekben a Memoria szerzőjétől kér adatokat vagy szakmai útmutatást, a válaszokkal együtt. Forstall feljegyzései között találunk egy rendkívül érdekes fogalmazványtöredéket, feltehetően 1666 elejéről, a következő szöveggel:
„A kezdetektől fogva nagy sajnálattal és megindultsággal követtem atyámfia, Ráttkay György szerencsétlen esetét, és most, annyi idő teltével is együttérzéssel gondolok rá, akit oly súlyos büntetés sújtott, a rendes jogi eljárás mellőzésével, elégséges bizonyítékok hiányában és az érintett családok iránti legkisebb tiszteletadás jele nélkül. Mert még ha valami bűnt el is követett volna, jó tulajdonságait és érdemeit mérlegre téve, kevésbé szigorú büntetésre szolgált volna rá […]”*
A kézírás magától Ráttkaytól származik, aki – úgy véljük – „súgott” a család történetírójának, s Forstall közbenjárásával a rövid és felmentést kérő levél végül Zrínyi Péter nevében ment el Petretics püspökhöz. Ő pedig, ha nehezen is, de megtette azt a szívességet az új horvát bánnak, melyet Zrínyi Miklósnak nem (bár talán annak ideje sem volt foglalkozni a megtévedt kanonokkal a háborús években); visszahelyezte Ráttkayt, nem sokkal halála előtt, előző státusába, s még a papi funkció gyakorlását is lehetővé tette számára. 1666 augusztusának végén pedig Ráttkay egy magánokiratban ismét használja kalocsai nagypréposti címét is.*
A kanonok tehát megkapta – ha későn is – a rehabilitálást. Harcos élete során összeütközésbe került szerzetesrendekkel és arisztokratákkal, püspökkel, klérussal, káptalannal, szinte mindenkivel a korabeli Horvátországban, de vélt vagy valós igazát soha nem adta föl. Nem adta föl egyéniségét sem – amely bizony olyan volt, amilyen, hibáiban és erényeiben is szélsőséges. A Memoria dedikációjában a kard és a toll, kéz és nyelv egymásra utaltságáról elmélkedik: „a nyelvet sokan a szellem kezének nevezik, miként a kézről is elmondhatjuk, hogy a test nyelveként viselkedik” – írta Zrínyi Miklósnak.* A száraz szójáték igazságát kevesen érezhették át nála inkább. Ha valaki, ő valóban nem tudta s nem is akarta soha elválasztani a kettőt. Nem volt „szakember”, betűvetésre és -rágásra specializálódott értelmiségi. A kései olvasónak az a benyomása, mintha históriáját is lóháton írta volna, menet közben, sietve, két követjárás vagy szerelmi tusa szünetében. (Ez általában véve is biztos kritériumnak tűnik a korabeli horvát történetírói habitus megítélésben; becslés alapján is kijelenthetjük: Ráttkay művében legalább kétszer annyi ló szerepel, mint Giovanni Lucio nagy akríbiával összeállított oklevél-kompilációjában, s viszont: meglehetős nehézséget okozna elképzelnünk Joannes Luciust, a római Szent Jeromos Kongregáció tudós elnökét lóháton.) A marciális kanonok jól jellemezte magát a képe alá vetett epigrammában: „Vir scripsi, dixi, feci…” – valóban férfiként írt, beszélt és cselekedett. Nem sokat adott a filológiai finomságokra, ám ennek korántsem valami veleszületett felületesség vagy érdektelenség volt az oka. Ráttkayt szenvedélyesen érdekelte a történelem, de nem mint holt anyag, a tudományos vizsgálódás tárgya: szenvedéllyel ítélkezett a hagyomány fölött, mert benne élt; természetes életközegeként élte meg s ha kellett, módosította a múltat, mert nemcsak arra tekintett, ami volt, hanem mindenekelőtt arra, amiről úgy vélte: „proderit olim”, hasznos lesz egykor. S végül nehogy azt képzeljük, hogy naiv, reflektálatlan krónikás módjára tévelygett a tűnt századok labirintusában. Nagyon is tisztában volt vele, hogy az úgynevezett tiszta tudomány sem találja meg könnyebben a bölcsek kövét, a históriai igazságot, mint az ösztönös ítélet. A Prologusban megfogalmazott módszertani kétely máig visszhangzik, modernebb historikusi ars poeticát nehezen találhatnánk: „bármilyen óvatosan és a legteljesebb őszinteséggel törekedjünk is mindenütt az igazságot követni, mégis, aligha tart bennünket mindenki olyannak, mint amilyenek lenni próbálunk”.