A Memoria regum et banorum recepciója éppoly ellentmondásos volt, mint szerzőjének korabeli megítélése. Ráttkayt későn rehabilitálták – mecénásai viszont korán haltak. Draskovics János két esztendeig sem viselhette a nádori hivatalt, Zrínyi Miklós már 1664-ben baleset áldozata lett, a dedikáció címzettje, IV. Ferdinánd de facto hatalomra sem került, Közép-Európa történelme – s vele Horvátországé is – más útra tért, mint amilyet a kanonok és köre reméltek neki. A bécsújhelyi hóhér pallosa 1671-ben nem csupán Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc életét oltotta ki, hanem a független vagy a Habsburg államon belül autonóm horvát–szlavón „regnumokról” szőtt álmoknak is magvát szakasztotta. A Criterion kemény – és igaztalan – ítéletének bélyege pedig hosszú időre rajta ragadt az első illír histórián és íróján, a részrehajlással vádolt „horvát Tacituson”. A minősítés alapelemei (a kicsapongó életet élő, tollával mindenkinek nekirontó magányos dúvad; a saját családja, nemzete és vallása iránt részrehajló, más nemzeteket leszóló bajkeverő; a históriához nem értő historikus) polémiában, határozott propagandacéllal születtek – a publicisztikus szólamok azonban az idők folyamán tudományos ténymegállapításokká jegecesedtek, s különböző érvekkel alátámasztva ugyan, de szinte mindenki mindenkor elismétli őket. Akad persze, aki konvenciószegő voltában rokonszenvesnek, klérussal-arisztokráciával szembeszálló Don Quijoténak festi Ráttkayt, elfogultságát hazaszeretetre magyarázza, mesterségbeli mulasztásait pedig a források és a tudományos előmunkálatok hiányával menti, de az argumentáció szerkezete ettől még változatlan, mindössze az előjelek módosulnak, hiszen az apológia mindig a vádakhoz idomul. Lássuk az első rövid értékelést, Baltazar Adam Krčelić tollából! Már az is sokat mondó, hogy szlavón írói arcképcsarnokában mindössze néhány sort szentel Ráttkaynak:
„Szláv nemzetiségű volt, s köztudottan előkelő varasd vármegyei égből származott. Ergely püspök alatt nevezték ki zágrábi kanonokká, majd végül a káptalan olvasókanonokja lett. De mivel Martin Bogdan halála után azon törte magát, hogy megszerezze a zágrábi püspökséget, a püspökké kinevezett Petretics Péter olyannyira megharagudott rá, hogy végül lemondott egyháza főtemplomának javadalmairól, és visszahúzódva élt. Kiadott munkája közismert, újra is nyomtatták.”*
A Memoria tehát annyira közkézen forgó mű volt, hogy ekkor már a címét sem kellett leírni. A lakonikus pályakép és az elhallgatások önmagukban is minősítenek, ugyanakkor érdemes felfigyelni a szerző által regisztrált ellentmondásra: a Memoria említésre is alig érdemes, a közönség mégis olvassa (nota bene: említett második kiadása Krčelić kézikönyvének megjelente előtt két évről, 1772-ből kelteződik).* A közismertség azonban nem feltétlenül erény. Ugyanezen kézikönyv lapjain, a Ladányi Ferenccel foglalkozó szócikkben a következő értékelést olvashatjuk: „[Ladányi] figyelmeztetve Ráttkay György hibáira, úgy tartotta, hogy az több erőt pazarolt az ékesszólásra, mint az igazság kiderítésére.”* Ez a kettősség, a Ráttkay és műve által keltett érzelmek ambivalenciája mind a mai napig jellemzi a szakirodalmat: a komoly tudósok mintha szégyellnék, de mégsem tagadhatják, hogy sokan (s talán ők maguk is) szeretik, olvassák a kanonok munkáját.
A tudományos fanyalgást azonban nem csupán a Criterion támadása váltotta ki. Ráttkay históriáján jószerivel meg sem száradt a tinta, mikor Rómában már javában készült, s néhány év elteltével Amszterdamban meg is jelent Giovanni Lucio említett impozáns történeti feldolgozása, a De regno Dalmatiae et Croatiae. Ennek szerzője szintén nem volt mentes minden elfogultságtól, hiszen művét eredetileg a velencei érdekek védelmében írta (Kréta birtoklása folytán a Köztársaság paradox módon „királyi” címet is viselt, s miután a szigetet a kandiai háborúban elvesztette, a titulus további használatához szüksége volt egy másik birtoka – jelen esetben Dalmácia egykori „regnum”-voltának igazolására).* Mégis, a De regno által felvonultatott okleveles dokumentumok tömege, a forráskezelés vitathatatlan szakszerűsége, a formálódó segédtudományok (szuffragisztika, paleográfia, címertan stb.) nagyfokú kiaknázása, a középkori történelmi legendák és humanista nemzetdicsérő toposzok elhagyása, valamint a Baroniuson iskolázott tudományos előadásmód menthetetlenül háttérbe szorította, elavulttá tette a zágrábi kanonok erőfeszítésének eredményeit.* Ma, a históriai igazság létét általában is megkérdőjelező, a történetírást retorikai szempontból vizsgáló kutatások ismeretében* azt mondhatnánk, hogy a két mű eltérő narrációs paradigmákba illeszkedett, különböző műfaji modelleket követett. A kortársak azonban másképp ítéltek. Ráttkayn az sem segített, hogy az általa tárgyalt korszakot és területet csak igen kis részben „fedte le” a De regno, hiszen az elsősorban Dalmáciával foglalkozott s a középkorral lezárta az elbeszélést, míg a Memoria regum et banorum Szlavóniára és Horvátországra koncentrált, és legbővebben éppen a jelenkor-történetet ismertette. Ráttkayra hivatkozni 1666-tól egyszerűen kínossá vált. Emblematikus példája ennek a paradigmaváltásnak Marcus Forstall esete a Zrínyi-családtörténettel. A szerzetes a Stemmatographia Mavortiae familiae comitum a Zrin c. genealógiáját 1663 és 1665 között állította össze, újabb kori részeiben a csáktornyai levéltár okleveleire támaszkodva, de a szláv őstörténetet, illetve a Zrínyiek állítólagos őseinek, a kora középkori horvát és bosnyák királyoknak a történetét Orbini és nagyrészt Ráttkay históriájából merítette (még ha Ráttkayval vitatkozott is a Zrínyiek Subics-leszármazásának ügyében).* Az eredetileg velencei kiadásra szánt kézirat azonban sohasem jelent meg, s nemcsak azért, mert időközben meghalt Zrínyi Miklós és véget ért a török elleni háború. Forstall új pártfogója, Zrínyi Péter éppúgy igényt tartott a reprezentációra, mint bátyja, de mikor báni kinevezése után aktuálissá vált a kérdés, ő már Lucićhoz fordult levélben, annak friss szaktekintélyével igyekezett legitimáltatni családja fényes eredetét, s mivel a De regno csak a Subics-eredeztetésre adott módot, ilyen értelemben íratta át Forstallal a genealógiát.*
A másik sokat mondó példa Pavao Vitezović Ritteré. A poligráf történetíró, aki szinte egész munkásságát Lucio téziseinek cáfolatára fordította, Croatia rediviva című programadó írásában, ahol mindenkit megemlít, aki valamilyen szempontból felhasználható az általa megálmodott „tota Croatia” egykori minél nagyobb kiterjedésének bizonyítására, egyetlenegyszer sem hivatkozik Ráttkayra! A nagy előd mellőzésében azonban inkább ideológiai okokat sejthetünk, mint szakmaiakat. Vitezović számára a magyarokkal való viszony egyenjogúságra építő, a Tripartitum alapján álló rendezési kísérlete nyilvánvalóan nem lehetett vonzó gondolat, hiszen ő 1700-ban a Duna-medence egyesítését már horvát és nem magyar szupremáciával képzelte el, ami pedig a történeti legitimitást illeti, ahhoz neki nem volt szüksége Werbőczyre és bonyolult közjogi okoskodásra; huszárosan megoldotta a kérdést egy szellemes genealógiai kombinációval és néhány oklevélhamisítással: a hármas regnum uralkodói címét húga révén megöröklő Szent László király szerinte horvát származású volt, következésképpen „tota Sclavonia” általa történt meghódítása egyszerű horvát-horvát belügynek tekintendő. Annál is inkább, mert maga „Magyarország is egykoron Horvátország névre hallgatott”, pontosabban Pannonia sosem volt más, mint „Croatia septemtrionalis”, Észak-Horvátország egy része. Ilyen alapon valóban teljes joggal javasolhatta I. Lipótnak, hogy a horvát korona ősi jogaira hivatkozva vegye birtokba „egész Horvátországot”, a Balkántól a Kárpátokig.*
A későbbi szerzők viszont, akik már nem gondolták végig ilyen alaposan a problémát, skrupulusok nélkül párhuzamba állították Vitezović és Ráttkay illírizmusát, s még inkább – pozitív vagy negatív előjellel, ebben az esetben egyre megy – kiemelték Ráttkay állítólagos magyarellenes szemléletét. A sort Ivan Kukuljević-Sakcinski nyitja meg, aki 1869-i alapvető horvát irodalomtörténeti monográfiájának vonatkozó fejezetében a Ráttkayval és művével kapcsolatosan korábban felmerült minősítő modulok szinte mindegyikét felvonultatja, s egységes koncepcióba ötvözi.
„Ha Ráttkaynak teljes joggal szemére is hányható a személyes hiúság, az egyesekkel szembeni haragos keserűség és a régebbi történelmi források ignorálása, másfelől mégis el kell ismerni, hogy nemes és a lehető legmélyebb hazaszeretet lelkesítette munkája írásakor, amelyhez fogható, legalábbis a szemléletet illetően, nem volt akkor a Velebiten inneni Horvátországban. […] Ha a szerencse megadta volna, s Ivan Lucić a maga művét és az azzal együtt publikált régi hazai forrásokat néhány évvel korábban bocsátotta volna sajtó alá, Ráttkay a maga forró nemzeti érzésével, emelkedett és művelt lelkületével nemzeti szempontból becsesebb horvát történelmet írt volna, mint bármelyik régi írónk, Lucićot sem kivéve, aki érzéseit tekintve inkább volt olasz, illetve velencei, mint horvát, azaz szláv. De Ráttkay szinte egyáltalán nem ismerte Dalmáciát, nemhogy a forrásokat, amelyek még ott rejtőztek az egész művelt világ elől elzárva. Ő csak idegen írókat használhatott, a hazaiak közül az addig nyomtatásban megjelent dalmátokat, Lukarevićet, Orbinit és Tuberót. Azonban ahhoz, hogy valaki az adatok, mesés kitalációk, szóbeszédek és ellentmondások szövevényéből, amelyek megtöltik e műveket, kihüvelyezze a régmúlt történelem igazságát, többre lett volna szükség, mint egészséges kritikai érzékre és pallérozott okoskodásra.”*
Ebből kifolyólag művének első két könyve teljességgel értéktelen, legendás horvát királyai és fejedelmei a diokleai pap vitatott kéziratából,* illetve ennek humanista parafrázisaiból tévedtek ide – a kanonok jobban tette volna, ha elmélyed a bizánci történetírókban, s mindenekelőtt Porphyrogenitus De administrando imperiójában, amelyre Lucio alapozta saját művét. Külön figyelmet érdemel a Vitezović által elhagyott Ráttkay-passzus rendkívül hangsúlyos felemlítése. Kukuljević-Sakcinski, miután megemlíti, hogy a kanonok szerint László horvátországi bevonulását a terület felett jurisdikcióval bíró Szentszék hagyta jóvá, így folytatja:
„Légyen bocsánatos bűne ez a Tuberótól és Baroniustól merített mese, hiszen rögtön ezután tüzesen védi saját államának jogát a magyar kancelláriával szemben, amely a háromegy királyságot 'alávetett részek' (subjectae partes) elnevezéssel illette[…]”*
Kukuljević kitér a Memoria ötödik és hatodik könyveinek méltatására (amennyiben ezek forrásértéke messze meghaladja a korábbiakét), majd Ráttkay hatásáról (pontosabban hatástalanságáról) szólva fejezi be értékelését.
„Ráttkay 1652-vel zárja históriáját, azzal az évvel, amelyben megjelent a könyv; nagy kár érte, hogy a későbbi, bánokról értekező írók (Kéry Series banorum című, 1737-ben Nagyszombatban kiadott bánológiája kivételével) vagy nem folytatták Ráttkay munkáját, mint Ladányi és Mikótzy, vagy ha folytatták is, mint Vitezović, Marcellović, Krčelić és Kirinić, oly rövidre fogták mondandójukat, hogy írásaikban a bánok nevén kívül jószerivel semmit sem találni.”*
Az első tudományos igényű Ráttkay-pályakép mindenképpen megérdemelte a hosszabb ismertetést, lévén hogy a későbbi szakirodalom, mint arra korábban utaltunk, mindvégig szorosan Kukuljević-Sakcinski nyomán jár.* Ferdo Šišić, századunk nagy horvát történésze 1902-ben írt először a méltatlanul feledett elődről, természetesen az elnyomó magyar nacionalizmussal szembeni szellemi horvát ellenállás jegyében, a „Narodne novine” hasábjain:
„Kétségünk sem lehet, hogy ha a körülmények összjátéka folytán [Ráttkaynak] jobb forrásai lettek volna, főként azok, amelyek Lucićnak rendelkezésére álltak, illetve ha jobban megbecsülte volna az okleveleket, mint a krónikákat és a történetírók tanúságait, gyönyörű munkát írhatott volna, értékesebbet Lucićénál is, amely néhány évvel később jött ki (Amszterdamban, 1666-ban), mert ez az író neveltetésével és szívével mégiscsak közelebb állt az itáliai kultúrához és Velencéhez, mint a horvátokhoz. A mi Györgyünk viszont minden ízében tiszta és tősgyökeres zagorjei horvát.”*
Šišić – a publicisztikus megfogalmazás módosításával – lényegében ugyanezt a tételt ismétli el háború előtt megjelent horvát történeti forráskiadványa kommentárjában,* majd 1935-ben közreadott historiográfiai összefoglalásában. Ez utóbbiban is állítja, hogy a Memoriát „elsősorban a belőle áradó kiemelkedő horvát patrióta szellemiség teszi jelentőssé”; továbbá hogy legértékesebb részei azok, ahol „a 17. századról van szó”,* például a Ráttkay-korabeli Horvátország és Szlavónia földrajzi leírása, vagy a harmincéves háború svéd szakaszának és a török–horvát határ menti harcoknak a megörökítése. Nyilvánvalóan Kukuljević véleményét visszhangozza itt, hiszen a Memoriának ezek éppenséggel a legproblematikusabb részei: a harcok történetét Ráttkay a bennük részt vevő Zrínyiek dicsőítésének szándékával, az objektivitást félretéve írta, míg abban a bizonyos geográfiai értekezésben a kelleténél valóban kissé bővebb folyást engedett patrióta lelke áradásának, s még Szigetvárt is Szlavónia számára vindikálta. Šišićre tehát jobban hatottak az elődök ítéletei, mint maga a mű: a Memoriáról adott értékelésében tovább élnek a Criterion kliséi (a hiányos felkészültség és forrásismeret, a saját nemzete iránti elfogultság), mindössze annyi változott, hogy az utóbbi itt pozitív felhangot kap, az előbbi fölött pedig Kukuljević-Sakcinski nyomán sajnálkozik.
Széchy Károly, a századforduló monumentális pozitivista Zrínyi Miklós-monográfiájának szerzője bőségesen kiaknázza ugyan Ráttkay históriájának adatait, s igyekszik cáfolni a szerző állítólagos magyarellenességéről elterjedt vélekedést, de szintén szemére veti adatainak megbízhatatlanságát, s nemcsak a régebbi korokra, de a 17. századra nézve is.* Mindössze azt nem veszi észre, hogy a kanonok pontatlanságait egy nagyon is racionális aktuálpolitikai szempont, Zrínyi Miklós dicsőítésének szándéka magyarázza.
A rendkívül elítélő kortársi kritika és az éppen Ráttkay korából kelteződő új tudományossági kritériumrendszer a historiográfiában (amelynek a Memoria nem felelt meg) védekező reflexet vált ki az utódokból, s a kompenzálás vágya akár az ellenkező végletbe is fordíthatja az értékelést. Erre látunk példát a második világháború végén megjelent hazafias szellemű horvát irodalomtörténetben, Mihovil Kombol munkájában:
„Ráttkay tipikus horvát nemesember s egyszersmind egyházi férfiú is: lojális a katolikus bécsi udvarhoz, kirekesztő katolikus, más vallású honfitársainak ellenfele, a magyar protestáns felkelőknek tüzes ellensége; ugyanakkor büszke népének hősiességére, érzékeny a horvát sérelmekre, s mindig készen áll a polémiára: legyen szó akár a korabeli Horvátországot »partes subjectae« kifejezéssel illető magyarokról, akár a horvátokat kedvezőtlen színben feltüntető külföldi írókról. Részletes beszámolói a harmincéves háborúról, és a török elleni harcokról, amelyekben maga is részt vett, a horvát erények hazaszeretettől fűtött hangsúlyozása és elbeszélői tehetsége elődeink kedves írójává tették; művét a 18. században is kiadták, és egészen a nemzeti ébredés koráig olvasták.”*
Ugyanez marxista, dialektikus (már Ráttkay hibáit is felróvó) hangszerelésben:
„Munkájáról a legtalálóbb kritikát egy ismeretlen kilétű pálos szerzetes adta, olyan kritikát, amely szükségszerűen teljességgel elítélő volt, s a benne foglalt ellenvetések igen élesen rávilágítanak egyfelől a pálos testvérnek és megbízóinak (bizonyára a bécsi és jezsuita köröknek), másfelől magának Ráttkaynak a hibáira. […] [Ráttkay] legnagyobb bűne a pálos atya szerint az, hogy igazságtalanul állítja piedesztálra az illíreket (azaz a szlávokat, mármint a délszlávokat). Ráttkay, mint báró, kanonok és katona, minden bizonnyal jól ismerte a horvátországi politikai helyzetet. Zrínyihez hasonlóan felismerte a bécsi udvar részéről jelentkező arcátlan jogtiprást, ráérzett a magyarok gőgösségére, s az Orbini-féle »Szlávok királyságának« iskoláját kijárva, ösztönösen megsejtette az elközelgő Zrínyi-Frangepán összeesküvést, és mindazt a nyomorúságot, amely századok át a magyarok által a horvátok osztályrészéül jut.”*
Itt már minden együtt van: osztályharcos szemlélet, bécsi klerikális-imperialista összeesküvés, a magyar elnyomás bűzét századokkal korábban kiszagoló mélyhorvát történelmi szimat dicsérete – egyszóval a titóista jugoszláv ideológia mázával leöntött és idegengyűlöletét lefojtó (ezúttal horvát) nacionalizmus. Nem is akárhol, hanem a hetvenes években megjelent, máig használatos reprezentatív zágrábi irodalomtörténeti kézikönyvsorozat lapjain. A legutóbbi események, Horvátország függetlenné válása után ez a kép módosításra szorult, pontosabban: ismét felszínre kellett kerülniük korábban már megfogalmazódott álláspontoknak. Nem csoda, hogy – ha úgy tetszik „ideológiailag” – két ismerős irányba ágazik a recepció, a szeretve szégyellő és a szégyenkezve szerető megközelítések felé. Ante Gulin, a Ráttkay család történetét okleveles források bevonásával feldolgozó monográfiájában elismétli Kukuljević-Sakcinski és Šišić tételeit, de a Memoria ideológiai irányának elemzésében a fő hangsúlyt a magyarellenes szólamra helyezi:
„[…] az egész munkából egyedül ez a két rész, az ötödik és hatodik használható, az itt tárgyalt eseményekben ugyanis [Ráttkay] maga is közreműködött. Míg a mű egésze horvát szellemben íródott, egyes benne szereplő személyiségek bemutatásánál György nem éppen kesztyűs kézzel járt el, amiért bizonyos horvát nemesi családok – pl. az Erdődyek, a Draskovicsok, a Mikulicsok és mások – részéről nagy haragot vont mind a maga fejére, mind a pedig műre. A munka megírásának – amelyre Draskovics János bán buzdította – fő célja Horvátország és a horvát nemesi jogok védelme volt a magyar jogok ellenében. A könyv első néhány fejezetét az illír gondolat hatja át, amelynek határozott célja volt: szeretetet kelteni és gondoskodást ébreszteni az osztrák uralkodókban minden illír föld, egész Illíria iránt.”*
Az utolsó észrevétel – ellentétben a megelőzőkkel – mély és rendkívül figyelemreméltó; sajnos azonban nem kerül kifejtésre, miben különbözik Ráttkay illírizmusa másokétól, a korban és később, ezért alkalmat ad a félreértésekre és félremagyarázásra. Holott feltárt és jól kommentált forrásanyag segíthette volna Gulint annak behatárolásában, mit értettek a kortársak s mit maga Ráttkay „egész Illíria” fogalmán (hiszen Vitezović sem járt el másképp fél évszázad múltán, mikor az osztrák uralkodó figyelmébe ajánlotta Illíriát – a különbség ott van, hogy ennek határait ő egész másutt húzta meg, mint a zágrábi kanonok).*
Stjepan Antoljak horvát historiográfiai összefoglalásának Ráttkay-fejezete* szintén visszatér Ferdo Šišićhez, az ő beállítását adaptálja, hangsúlyozva a zágrábi kanonok szenvedélyes katolicizmusát, rendi szemléletét, s a sorok közül kiolvasható függetlenségi törekvéseit – legalábbis a történetírás területén, hiszen való igaz, hogy a „ebben a könyvben a horvát múlt valamennyi eseménye úgy nyer bemutatást, mintha a bánok, nem pedig a magyar-horvát királyok akarata befolyásolta volna őket”. Antoljak megállapítja, hogy „Ráttkay, s ez igen jelentős tény, nem tud I. Ferdinánd horvát királlyá választásáról a cetini száboron”.* (Ez utóbbi kijelentés finomításra szorul majd, de annyi igaz, hogy Ráttkay, mint látni fogjuk, igen sajátosan ábrázolja az 1527-i szábor összehívását és lefolyásukat.) Felemlíti a szakmai hibákat, a hiányos forrásismeret, de idézi Šišić elismerő sorait is Ráttkay patrióta lelkületéről; következtetése pedig szintén egybecseng Šišićével:
„Mégis, minden hiányossága ellenére, Ráttkay kísérlete egy ilyen fajta »Memoria« megírására tartós és fényes nyomot hagyott a horvát történetírásban, s így ez a munka semmiképpen sem mellőzhető.”*
Monográfiája zárszavában Antoljak ismét visszatér a Ráttkay-kérdéshez, s annak ellenére, hogy ez a szövegvariáció – terminushasználatából kitűnően – régebben készülhetett, mégis új elemekkel szolgál a Memoria külföldi visszhangjáról, céljáról, a délszláv egységet előkészítő ideológiai szerepéről (jóllehet – ismét hangsúlyozzuk – definiálatlan marad, milyen délszláv egységet tételez fel Ráttkay munkája):
„[…] a Memoriának már címében ott van és kifejezést nyer a horvát földek egységének gondolata, még ha ezt nem is viszi végig következetesen. […] Mindenesetre tény, hogy Ráttkay Memoriája hullámzó színvonalú, amit az író kritikátlan és gyakorlatlan viszonyulása okoz a heterogén forrásanyaghoz és történeti irodalomhoz. Ezenfelül a mű tendenciózus is, mert vakon képviseli a katolikus egyház érdekeit és védelmezi hazája feudális intézményeit. Ehhez járul, hogy Ráttkay számos hibát ejtett, ami Horvátország és Dalmácia múltjának tárgyalását illeti, amely múltat különböző kitalációkkal is megtűzdelt. De mindennek ellenére az európai történetírók (egyes német városokban és Rómában) tudtak a Memoriáról, használták, s írónk ezzel a munkájával jelentősen befolyásolta a horvát történetírás további fejlődését.”*
Nos, éppen ez a probléma. A mai horvát historiográfia egyik legnagyobb tekintélyű alakja, Miroslav Kurelac sem állít mást, mint hogy „ez a história erősen rányomta bélyegét történetírásunk további fejlődésére” – csakhogy ő ezt korántsem látja pozitív ténynek. Kurelac Ráttkay-képe évtizedek óta változatlan (a Jugoszláv Enciklopédia 1968-i, illetve a horvát kultúrtörténeti enciklopédia 1980-i Ráttkay-szócikkeinek is ő a szerzője), tehát az ő esetében nem állítható, hogy friss politikai megrendelésnek vagy korelvárásnak akarna eleget tenni.* Ráttkay Memoriájának szerepét ő az „illír terminológia” általánossá tételében látja. Legutóbbi összefoglaló értékelését érdemes hosszabban idézni:
„Ráttkay György, Istvánffy Miklós nyomán, hangsúlyosan illír terminológiát alkalmazott. […] Ráttkay illírizálása nemcsak műve bevezető lapjain jelentkezik, ahol az illírek ősi történelméről van szó és ahol az illír illetve szláv nyelvről értekezik a szerző, azt állítva, hogy »a szláv nyelv az illírektől veszi eredetét«, hanem ez az »illírizálás« az egész művön keresztül folytatódik. Ily módon a dalmát, horvát és szlavón királyságok, egybeolvasztva, az illír királyság nevét veszik magukra. Hasonlóan sok más humanista és későhumanista műhöz, Ráttkay történelme, amely a távoli múltat illetően legendákra épít (Nagy Sándor kiváltságlevelével, a Csehről és Lehről szóló mesével, a diokleai pap krónikájával), hitelesebbé válik, amikor a Ráttkay korabeli eseményekről esik szó. Általános szemléletének és a horvát királyok és bánok történetére összpontosító tárgyalásmódjának köszönhetően Ráttkay históriáját egyetértéssel fogadta a kortársak többsége. Ez a história erősen rányomta bélyegét későbbi hazai történetírásunkra.”*
Kurelac ezzel egy koncepciózus fejlődéstörténeti modellben jelöli ki Ráttkay György históriájának helyét. Eszerint a 16–17. századi horvát történetírás éles határvonallal két korszakra osztható. Az első: a retorikus, antikizáló, kritikátlan, politikailag sokszor tendenciózus, a forráselemzés tudományos módszereit még nem ismerő művek kora. Ez az irányzat a „Diokleai pap” néven ismert középkori szerző krónikájának a humanista Marko Marulić által latinra fordított és átdolgozott változatával (Regum Dalmatiae et Croatiae gesta, 1510), illetve Juraj Šišgorić Illíria-leírásával (De situ Illyriae et civitate Sibenici, 1487) indul, majd Vinko Pribojević szónoklatán (De origine successibusque Slavorum, 1525), Verancsics Faustus rövid „szarmata” eredetleírásán, Ludovicus Tubero történeti kommentárjain,* Mauro Orbininak a „szlávok királyságáról” írott legendás históriáján, Jacopo Luccari raguzai évkönyvein* és Marnavics Tomko János bosnyák püspök fantasztikus genealógiákat halmozó történeti művein* át érkezik Ráttkay Memoriájáig. E munkák – a forrásértékű jelenkor-történeti részeket leszámítva például Tuberónál és Luccarinál – inkább a legendagyártásban, mint a történeti igazság feltárásában jeleskednek: néhol keverik a két eredet-elméletet (a gót–szláv rokonság és északról történt bevándorlás, illetve az illír kontinuitás teóriáját), de közös céljuk az ősi dicsőség felidézése, s az ékes (általában Liviust imitáló) stílus kedvéért könnyen feláldozzák a lapos valósághűséget. Ezzel szemben Lucio De regnójával a horvát történetírásban is megjelent a korszerű, elmélyült forráskritikára alapozott tudományos módszer, az önámító nemzeti mítoszokkal való leszámolás: „Európai mércével mérve Lucio műve, különös tekintettel az alkalmazott módszerre, joggal sorolható az európai történetírás azon teljesítményei közé, amelyek megelőlegezték nemcsak Jean Mabillon és Gottfried Leibniz munkásságát, hanem a 19. század tudományos historiográfiáját is” – írja Kurelac.* E konstrukció hibája mindössze annyi, hogy jóllehet kimondatlanul marad, de bizony nemcsak az elfogulatlan Lucius által képviselt tudományos trend, hanem a másik is meghosszabbítható, s nem csupán Vitezovićig, hanem Ljudevit Gajig és tovább. Így jár el az újabb horvát irodalomtörténet-írás is, bár általában a Ráttkay (és Ritter) iránti megértő rokonszenvtől vezettetve.*
Giovanna Brogi Bercoff, a neves olasz szlavista, a Kurelacéhoz hasonló áttekintő igényű fejlődésmodellben ábrázolja a dalmát és horvát történetírás két meghatározó vonulatát,* ám ő a tudományosság, a történeti objektivitás kritériumának érvényességét visszafelé is kiterjeszti az időben, és az Adriántúl szellemi termékeinek értékét a korabeli európai, pontosabban itáliai történetírástól való távolsággal méri. Ebben a modellben az egyik oldalon állnak a klasszikus humanizmus értékrendjén nevelkedett, azt magukénak vallók: Petančić, Brodarics, Tubero, Luccari és mindenekelőtt Lucio. Ők képviselik a dalmát-horvát történetírás européer vonulatát. Tubero:
„[…] a maga részéről tanári ügyességgel kombinálta a cicerói stílust és a liviusi oratio ficta eszközét Sallustius tömörségével és Tacitus lélekelemző, drámai előadásmódjával. A magas fokú formai tökély és a klasszikus latinság utánzásából elkerülhetetlenül eredő stilizálás nem rontott e szerzők [Tubero és Coriolano Cippico – B. S.] kritikai ítéletének szigorúságán és a történeti igazsághoz való ragaszkodásukon. […] Munkáikat érintetlenül hagyta mind a szláv »nemzeti« büszkeség, mind a dalmát (vagy a szűkebben egy városra vonatkozó) »patriotizmus«, amelyek más történetírók műveire torzító hatást gyakoroltak …”*
Luccari, akinek „egyszerű és lényegre törő nyelven” megfogalmazott „elfogulatlan elbeszélése” már határozott ideológiai célokat szolgál (az ellenreformációt és a török Balkánról való kiűzését):
„A Copioso ristrettóban érezhető az új (katolikus oldalról a Scuola di San Mauro írói és Baronius, a janzenisták közül Tillemont, majd később, laikus körökben, a német tudósok által képviselt) tudományos tendencia, amely arra törekedett, hogy a tényeket kutatás és levéltári dokumentumok publikálása alapján ellenőrizze. Érezhető továbbá a Bodint idéző erős érzékenység a történelem társadalmi és gazdasági összetevői iránt, a kitüntetett érdeklődés a politikai játszmák, a diplomáciai intrikák, egy robbanásig feszült nemzetközi helyzetben egyensúlyteremtő kísérletei iránt […]”*
Végül Giovanni Lucio:
„Általánosan elismert tény, hogy ő volt talán a legérdekesebb és legértékesebb történetíró, akit az újabb korok horvát és dalmát kultúrája a magáénak tudhat. Ugyancsak tény, hogy műveltségét Baronius római iskolájában szerezte, s hogy a történész társai közül kevesen tudták hozzá hasonló hűséggel, s egyszersmind szellemi szigorral és termékeny eredményekkel alkalmazni az új tudományos módszert. Lucio történetírói értékének legszilárdabb garanciája ismét csak az adott esetben Itália által képviselt, de már Európa-szerte elterjedt nemzetközi tradícióhoz való alkalmazkodás volt.”*
A többiek egy másik úton indultak el. Már Juraj Šišgorićnál megjelenik a vallási és nemzeti túlfűtöttség, az illír mártírok dicsőítésében hangsúlyozza a nemzeti hovatartozást és élénken érdeklődik a helyi népszokások, a folklór iránt. Ezt a vonzalmát pedig bizonyára
„egy mély patrióta érzés diktálja, amely arra törekszik, hogy saját értékeit más népek, mindenekelőtt a »nemes latin vér« elébe helyezze […] Így jelentkeznek Šišgorić De situjában egy »nemzeti« vagy »etnikai« büszkeség első szimptómái, amely a »natio Illyriorum« magasztalását célozza. […] Van benne egyfajta revansista vonás, a »nemzeti« vagy »etnikai« méltóság hangsúlyozása – s bár ez egyelőre szerény és visszafogott, de követőinél majd tüzes önünnepléssé változik.”*
A „hazafias és hősi-mitologikus irány” Vinko Pribojevićben találja meg első igazi képviselőjét, akinek nemzetdicsérő repertoárját Mauro Orbini teljesíti ki a 17. század legelején. „Az etnogenezis mítoszai, a katonai erények, az erő és a megpróbáltatásokkal szembeni ellenállóképesség magasztalása, a fantasztikus etimológiák, amelyek lehetővé teszik a szlávok azonosítását a népvándorlás minden népével, a Nagy Sándor kiváltságleveléről […] és Szent Jeromos szláv származásáról szőtt mesék, a szabadság mítosza, amelyet a szlávok mindig védelmeztek és életüknél is inkább szerettek, a szláv »nyelv« és »nemzet« egységének és ősiségének elmélete” – mindez a szerzőnő szerint egy állandó és egyre erősödő kompenzálási vágyból nő ki, amelyet viszont a nyugati, s főként a „latin” kultúra irányában ható kisebbségi komplexus termel ki. A fenti elemek még csak-csak alkalmasak szépirodalmi művek felcicomázására, de a történetírásnak nem sokat használnak. „Az elért eredmények értéke úgy tűnik, fordított arányban áll a nemzetközi és itáliai humanista hagyománytól való eltávolodás mértékével” – hangzik a verdikt.*
Az eleinte csak ártatlan irodalmi túlkapásként értelmezhető nemöndicsőítés végül – természetesen – Ráttkay és Vitezović munkásságában mutatja meg ideológiailag veszélyes oldalát. Bár Brogi Bercoff szerint az ő műveik jelenkortörténeti részei „nincsenek híján a történeti értéknek”, a régebbi korokat illetően szorosan kötődnek a reneszánsz tradíció heroikus-hazafias szemléletéhez.
„Ha [az elődökhöz képest – B. S.] mégis van különbség, az a politikai tudatosság fokában lelhető fel: a hősök kultusza, az antikizáló ál-erudíció, a katonai erények glorifikációja, a vad, de romlatlan nép mítosza, a szlávok szabadságának és függetlenségének mítosza – mindezek a jegyek, amelyek Pribojevićnél és Orbininál agresszív elevenséggel mutatkoztak meg, de még a lelkes hiszékenység naivitása jellemezte őket, Ráttkay és Vitezović kezén politikai doktrínává váltak, szervezett akciótervvé, egyre tudatosabb, az illírizmus felé mutató ideológiává.”*
Brogi Bercoff véleménye* – bár láthatóan itáliai szlavista körökben elterjedt és meggyökeresedett nézetekből épül fel, amelyek, mint Kurelacnál láttuk, rendkívül erős hatást gyakoroltak a horvát szakirodalomra is – mégis több ponton vitatható. Ez a szemlélet végső soron stigmatizálja a horvát–dalmát historiográfia egyik vonulatát, szétszálazza azt, ami összetartozik. Az általa feltételezett különböző „trendek” egyes szerzői egymásra építenek (Tubero az első, aki név szerint hivatkozik a diokleai pap krónikájára),* egymással kommunikálnak, politikai céljaikat egyeztetik (l. Ráttkay szoros és filológiailag igazolható együttműködését a római Pastrizio–Gradi–Lucio körrel, amelynek tárgyalására később még visszatérünk). Másrészt a műveik között kimutatható különbségek nagyrészt a műfaji eltérésekkel magyarázhatók (Tubero jelenkortörténeti kommentárt írt, Lucio középkortörténetet, Luccari egy városállamra fókuszáló annáleszt, Orbini a teljes délszláv területre kitekintő retorikus históriát, Šišgorić humanista földrajzi és antropológiai ismertetést, Ráttkay a bánokra koncentráló politikatörténetet, Pribojević nemzetdicsőítő orációt stb.). Végül pedig meg kell jegyeznünk, hogy a példaként és az európaiság kritériumaként megjelölt itáliai történetírás sem maradt meg mozdulatlanul a Guicciardini elérte magaslaton (akinek munkájához szégyenkezés nélkül mérhető Tuberóé): a horvát genealógiagyártók, Marnavics és Vitezović, képzelőerőt és ambiciozitást tekintve rendkívüli szerénységről és önmérsékletről tesznek bizonyságot itáliai mestereik, Onofrio Panvinio, Alfonso Ceccarelli és mindenekelőtt Annio da Viterbo „étvágyához” képest, Ráttkay bánológiája típusára nézve a velencei állami történetírók dózse-galériáinak megfelelője, és sorolhatnánk a példákat. Különben is, ebben a történetben még a tiszták sem egészen tiszták. Íme egy részlet Lucio előszavából a De Regnóhoz:
„Ha a Mindenható kegyelmes jóakaratából a horvátok erőfeszítéseihez a kereszténység egyesült erői társulnának, s ha a többi szlávok, akik szeretnék levetni magukról a török igát, folytatnák azt, amit a horvátok elkezdtek, a mohamedán eretnekséget ki lehetne űzni Európából.”*
Nicsak-nicsak! A titkos Gaj-nemző pánhorvát! – kiálthatnánk fel, ha a páter nem lett volna elég előrelátó és a közelgő velencei–oszmán békekötésre tekintettel ezt a török elleni háborút, a szülőföldje felszabadítását szorgalmazó előszót nem iktatta volna ki könyvéből.*
Visszatérve témánkhoz, szomorú, hogy Ráttkay ilyen társaságba (a Vitezović Ritterébe) keveredett, illetve hogy a nemzetközi, s részint annak nyomán a horvát szakirodalom is ilyenbe keverte. Az egyetlen kivétel véletlenül egy magyar szerző, Bartoniek Emma tanulmánya – véleményünk szerint mind a mai napig ez a legszínvonalasabb írás a Memoriáról.* A véletlen talán nem is olyan véletlen, ha tekintetbe vesszük, hogy a levéltáros-szerző nem olvasott horvátul, a pozitív vagy negatív irányban elfogult szakirodalom így a legkevésbé sem befolyásolta;* olvasott viszont latinul, s úgy tűnik, Kukuljević-Sakcinski óta ő volt az első kutató, aki lelkiismeretesen áttanulmányozta Ráttkay művét. Továbbá: szóban forgó tanulmánya a 16–17. századi magyarországi történetírás történetéről írott monográfiájának egy fejezete, tehát a kontextust is kitűnően ismerte. A Memoria helyét Bartoniek a Magyar Királyság peremterületeit lakó népek 17. században kibontakozott, formálódó nemzeti öntudatot sugárzó történetírásának csoportjában jelöli ki, s párhuzamaiként a szepességi szászok krónikását, Frölich Dávidot (Der uralte deutsch-ungarische Landszmann, 1641) és az erdélyi szászok íróit, Johann Troestert (Das alt- und neue teutsche Dacia, 1666) és Lorenz Töppeltet (Origines et occasus Transylvanorum, 1667) említi. E művek (főként az utóbbi kettő) politikai célzattal, a szászok őslakosságának bizonyítására íródtak, Ráttkay Memoriájának első két könyvéhez hasonlóan találékony genealógiai kombinációk és humanista történetírás egyéb technikái segítségével igyekeztek legitimálni népük jelen- és jövőbeli igényeit (az már csak érdekesség, hogy ezek is a gótokkal rokonították magukat, akárcsak a horvát kollégák). A tipológiai analógiák mellett Bartoniek számba veszi Ráttkay műfaji mintáit és forrásait is. A Memoriát a 16–17. századi olasz kortörténeti irodalommal rokonítja, lévén hogy a mű súlypontja már csak a terjedelmi arányok miatt is a jelenkor és a félmúlt, de a szerző polemizáló hajlama, katonaemberre jellemző harcias „nemzetvédő” szelleme is e művek körébe utalja – stílusa (fiktív szónoklatok, a modern terminusok latinizálása stb.)* azonban inkább a régebbi (15. századi) humanista történetírásé. A forrásokat illetően Bartoniek méltányosabban (de úgy is mondhatnánk, alaposabban) jár el, mint a horvát szakirodalom. Egyrészt a felhasznált műveket vizsgálva észreveszi, hogy Ráttkay a legerősebb szálakkal (a magyarokkal folytatott polémiája ellenére is) a magyar történetíráshoz kötődik. Másrészt megállapítja, hogy az elbeszélő források igen széles köréből merített, vezérfonala Bonfini, majd Istvánffy Miklós históriája volt, „és végzett – ami a legfontosabb – igen beható levéltári kutatásokat, különösen a zágrábi levéltárakban, amelyek előtte, a kanonok előtt, nyitva álltak. Okleveleket, aktákat igen nagymértékben használt fel, előbbieket már a 13. századra is. Sőt, s ez megint igen fontos körülmény, a bánok történetét, amelyre elbeszélő forrásokat nem találhatott, egészen oklevelekből kellett felépítenie”.*
Bartoniek Ráttkay őstörténeti elképzeléseiben mindössze naivitást át, s a kritikai érzék meglétét, de a kritika gyakorlásának fogyatékosságát említi okaként – ugyanakkor, a Memoria horvát optikájáról szólván, világosan látja, hogy az az időnként megfogalmazott közjogi bírálat mellett sem jelent magyarellenességet:
„Ráttkay jellemének, íróegyéniségének alapvonása erős illyr nacionalizmusa, amely azonban nem viszi ellenérzésre vagy ellentétbe a magyarsággal. Sőt – eltekintve az említett közjogi sérelemtől – hatalmas rendi öntudatában teljes érdekközösséget érez a magyar főrendekkel, mint általában a horvát nemesi társadalom a hozzá hasonló szerkezetű magyar nemesi társadalommal.”*
Ez rendkívül fontos, másutt nem található megfigyelés, a továbbiakban részletesebben is megpróbáljuk bizonyítani és dokumentálni. Ugyanilyen lényegbevágó az, amit Bartoniek Ráttkay történelemszemléletéről mond (az istenség kizárása a történelemből és egyidejűleg erős vallásosság, sőt, rekatolizációs propaganda szembenállása). Továbbá Ráttkay és Zrínyi Miklós „gondolat- és érzelemvilága” rokonságának felvetése, a rámutatás az általában inkoherenciával vádolt história erős, koncepciózus szerkesztettségére – csupa kifejtetlen, egymással összefüggésbe nem hozott, de mélyenszántó ötlet sorjázik Bartoniek tanulmányában. Nagy kár, hogy egyelőre csak ott, ennek a negyedszázada alig négyszáz darab [!] stencilezett példányban „megjelent” összefoglaló monográfiának egy fejezetében. Ha erre a szomorú, de a kort erősen jellemző tényre, illetve a korábbi szakirodalom értetlenségére, sémákhoz való kötődésére gondolunk, megalapozottnak kell elismernünk a zágrábi kanonok többször hangoztatott félelmét, szinte önbeteljesítő jóslatát: „Utinam fabulam surdis non canamus” – azaz: „Bárcsak ne süketeknek dalolnánk!”