Tegyük most félre a pozitivista, neopozitivista, historicista és egyéb ányosság-kritériumainkat, amelyeket minden különbségük ellenére az köt össze, hogy monologikus értelmezéseket erőltetnek, egy adott történeti igazságot vagy a történeti igazságok a priori feltételezett kauzális láncát kívánják rekonstruálni, s próbáljuk meg a múltat (a Ráttkay György számára adott múltat) egymással feleselő, egymásba olvadó, egymással párhuzamos vagy éppen egymást is értelmező, különböző értékeket, valóságvíziókat implikáló narrációk halmazának tekinteni. Annak, aminek a kanonok maga is láthatta. Ebben az esetben nem az a feladatunk, hogy sajnálkozzunk: nem ismerte az általunk ma megbízhatónak vélt források elég széles körét, és nem következtetett belőlük az általunk ma elfogadott történeti „igazságokra”; sokkal inkább az, hogy megvizsgáljuk: milyen kritériumrendszer alapján rangsorolta ő a múltban keletkezett narrációkat, miért részesített előnyben egyeseket másokkal szemben. Ez végső soron annyit jelent, hogy megkeressük, melyek voltak azok a jövőbe vetített értékek és valóságvíziók, amelyekhez a Memoria múltnarrációja történelmi legitimitást igyekezett biztosítani. Ezekhez azonban csak akkor juthatunk közelebb, ha előbb azt vesszük szemügyre: milyen narrációtípussal, mely eszközökkel, milyen retorikai bázisra építve konstruálta meg a céljainak megfelelő múltat. Tehát mindenekelőtt a műfaj kérdését kell tisztáznunk.
Célszerű lesz ezúttal is a kortársi bírálatból kiindulni. A Criterion „horvát Tacitusnak” gúnyolja Ráttkayt, s mint minden féligazságban, ebben is van megfontolandó elem. A Memoria ugyan nem foglalkozik az egyeduralom megszilárdulásával, működtetésének technikáival, de egyértelműen a köztársasági értékrend elsőbbségét hirdeti bármiféle központosított hatalommal szemben. Ez az állítás paradoxnak tűnhet, hiszen a cím is utal rá, hogy királyságok történetéről lesz szó, de ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, látni fogjuk (s a későbbiekben bizonyítani is próbáljuk), hogy Ráttkay köztársasága rendi res publica, amely alapjában véve működőképes intézmény, még akkor is, ha olykor elengedhetetlenül rászorul a bánok erőskezű beavatkozására. Továbbá a mű túlnyomó hányada a félmúlt és közelmúlt történetét tárgyalja, körülbelül a Tacitus-féle Annales által is átfogott bő évszázadnyi periódust. Bíráló éle, az emberi gyengeségeket, az érdek mindent átszövő hatalmát kiemelő kritikus szemlélete szintén a nagy római elődöt idézi (éppen ezt pécézte ki a Criterion szerzője). Születésének indítóoka (a báni megbízás) és megírásának célja (a nemzeti reprezentáció és autonómia-program megfogalmazása) pedig egyértelműen a korban „tacitista” jelzővel illetett, a történeti és a tisztán politikai irodalom határán elhelyezkedő vegyes műfajhoz sorolja.
Tacitizmuson ezúttal a szokásosnál* szűkebb területet értünk: azt a historiográfiai nézetegyüttest, amely először – és mindenekelőtt – laikus szemléletű, a történelmet emberi produktumnak látja, az istenségnek nem tulajdonít benne rendező szerepet, még ha retorikai eszközként hivatkozik is rá. Másodszor: a történetírásnak nem tulajdonít eruditus önértéket, feladatát nem a múlt minél extenzívebb feltárásában, az „emlékezet” fenntartásában jelöli meg, hanem a politika segédtudományaként, az uralkodónak vagy a politikai elitnek döntéshelyzetekben eligazítást nyújtó példatárként kezeli; az ókori modellek közül tehát a Thuküdidész és Sallustius által képviselt vonulatot részesíti előnyben a hérodotoszi hagyománnyal szemben.* Harmadszor: a jelenkor-történet fölényét hirdeti a régmúlt korok históriája fölött, hiszen a közelebbi analógiákból könnyebb eligazodni. A távoli múlt, dinasztiáké vagy egész nemzeteké, ebben a kontextusban szintén politikai meghatározottságú, a jelen (vagy a vágyott) állapot történelmi legitimálása a célja.*
A korban domináns tacitista politikai történetíráson belül ekkor már csak a stílus kérdése körül folyik komoly vita. A század harmincas éveire felülkerekedni látszik a Tacitust és Senecát példaképül állító tömör, szentenciózus írásmód, amelyet – elsősorban Virgilio Malvezzi, Luca Assarino és az Itáliában rendkívül népszerű Pierre Matthieu nyomán – egy egész iskola igyekezett utánozni.* Ellenük indít támadást a cicerói és liviusi stíluseszmény nevében Agostino Mascardi Arte istoricája, töredékességgel, inkoherens előadásmóddal, homályos jelentésű vagy kétértelmű szövegek sorozatgyártásával vádolva őket. Ám a polémia belül marad a „tacitizmus” ideológiai keretein, hiszen Mascardi nem az Ab urbe… idealizáló embereszményét, vagy a Somnium Scipionis magasrendű erkölcsiségét pereli vissza, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy nem elég a történések mozgatórugóit, a fejedelmek titkos szándékait kutatni; a nyomozás eredményeit a széles olvasóközönség számára is közérthető, világos megfogalmazásban kell hozzáférhetővé tenni.* A Memoria regum et banorum nagy vonásokban ehhez a trendhez sorolható. Mikor Ráttkay a IV. Ferdinándhoz szóló ajánlásban írói mintaképeiként egyszerre említi Tacitust, Liviust és Cicerót, akkor az előbbivel az ideológiai keretet jelzi, az utóbbi kettővel a stílusra, illetve a célzott olvasóközönségre utal: művét nem csupán az uralkodónak, hanem a politikai nemzetnek, a címben megjelölt három „regnum” nemességének dedikálja, azaz tudatosan, s meglehetősen széles körben szándékozott közvéleményt formálni. Elhíresült kirohanását a holland Peter Opmeer kronológiai összefoglalása ellen többek közt azzal indokolja, hogy az illető „amit Pannóniáról vagy Illíria részeiről hatalmas tudatlanságával kísérve munkájában leírt, azt olyannyira gyakorlatlanul, kizárólag a nép fecsegésére alapozva, s rendkívül lakonikus stílusban tömörítette össze, hogy sem a történet, amit elő akar adni, nem követhető, sem a személyek és helyek neveit nem tartalmazza.”* Ennél világosabban nehezen beszélhetne: a kifejtő liviusi-cicerói stílusideált kéri számon az ellenfélen, de tacitista alapon: a kor historiográfiai vitáiban az egyik legsúlyosabb vádnak számított a „rumores vulgi” felhasználása, amire csak azok kényszerültek, akik nem jutottak hiteles információhoz a történelem főszereplőinek közvetlen közeléből. Ezt pedig Ráttkayról nem mondhatta senki; a kötete elején található üdvözlőversek éppen azt emelik ki a leghangsúlyosabban, hogy hősünk magas társadalmi állásánál fogva megengedhette magának, hogy „historica methodusát”-át ne egyéni ambíciójához, hanem az „ország közös javához” igazítsa.*
A Ferdinándhoz szóló dedikációban olvassuk: a fiatal uralkodónak okulnia kell a történelemből („a jó fejedelmeket és a műveltségükkel vagy vitézségükkel jeleskedő férfiakat fölöttébb hasznos az utódok elé tárni, hogy mintegy tükörben szemléljék őket”)* – abban pedig, hogy ezeket miként rostálja meg az író, a meglett kor, az élettapasztalat, a szüntelen olvasással és tanulással szerzett műveltség (aetas superior, longa rerum experientia, eruditio, assidua lectio) mellett az „okosság” segít. A prudentia ebben a kontextusban valódi kakukktojás. A Machiavelli nyomán járó tacitista politikai tanulságirodalom (az ún. precettistica) legfontosabb kategóriáinak egyikéről van szó, s a ragion di statóról szóló értekezésekben nem is lepne meg előfordulása, ám egy történeti mű lapjain egészen szokatlan. Ráttkay ennek felhasználásával a korra rendkívül jellemző, mégis eredeti definícióját adja a történetírói erények legfőbbikének: „[…] ritka dolog az okosság és az elegáns kifejezésmód ötvözete – pedig a historikus legnagyobb erénye az okosság, a választékos igazmondással párosítva”.* Az is szimptomatikus (és ugyancsak a tacitista kortörténetírás közhelye), hogy a szerző a prológus végén felszólítást tesz közzé: aki tud, vagy akar, még hozzájárulhat a könyv reménybeli folytatásának adatgyűjtéséhez.*
Végül figyelmet érdemel, hogy a Memoria regum et banorum szerzője, annak ellenére, hogy hivatására nézve egyházi férfi, nem tulajdonít az istenségnek, a gondviselésnek közvetlen szerepet a történelem befolyásolásában. Egyetlenegyszer említ csodás esetet – Erdődy Júlia romlatlan épségben konzerválódott testét, mely szüzességének bizonyítéka volna –, ám ez korántsem rendkívüli „csoda”, mindössze ritka fizikai tünemény: Ráttkay meg is tapogatja, hogy megbizonyosodjon valóságosságáról.* Bartoniek idéz egy helyet (Petrinja 1599-i felszabadításának elbeszéléséből), ahol a „Deus Optimus Maximus” megsegítette volna híveit – ám nem veszi észre, hogy ez szó szerinti másolat a locus forrásából, Nikola Selnički pécsi (később zágrábi) püspök emlékiratából.* (Akárcsak a Marulić krónika-átdolgozásából vett elem, Satimerius király „isteni gondviselés elrendelte” megválasztásáról.)* A többi, ilyen szempontból gyanúba vonható szöveghely csupán Ráttkay mélyen átélt személyes hitéről tanúskodik, s korántsem tekinthető bizonyítéknak a Bartoniek által említett „theokratikus történetszemléletre”.* Az illír föld misszionárius és vértanú szentjei (élükön Szent Péterrel és Szent Jeromossal), kegyes életű apostoli uralkodói és katolikus hősei csupán a szerző ellenreformációs propagandáját vannak hivatva erősíteni, azaz politikai funkciót töltenek be a tervezett török elleni háború ideológiai konstrukciójában. A kanonok történelme emberi szándékok irányította történések sorozata, s amennyiben e történések beilleszthetők valamilyen átfogóbb szemléleti keretbe, az, mint a későbbiekből várhatóan kiderül, éppenséggel nem teológiai meghatározottságú keret lesz.
Mindez nem azt jelenti, hogy Ráttkay György figyelemmel kísérte volna a kor kurrens elméleti műveit, állást foglalt volna az aktuális historiográfiai vitákban (bár nem zárható ki, hogy felhasználta a korabeli Közép-Európa egyik legjobban válogatott politikai szakkönyvtárát, a Bibliotheca Zrinianát, hiszen korábbi mecénása, Draskovics János könyvtárába is bejárása volt, ahol Istvánffy Miklós kéziratos hagyatékát őrizték,* miért ne lett volna meg e kiváltsága Zrínyi érájában is?). Inkább arról van szó, hogy e polémiák legfontosabb eszméi, kérdései szinte benne voltak a levegőben, azokra valamiképpen mindenki, aki históriaírásra adta a fejét, kénytelen volt reagálni.
A Ráttkay által választott kutatási irány és történetábrázolási módszer mindazonáltal sok nehézséget és buktatót rejtett magában. Egyrészt azért, mert klasszikus formájában kevéssé volt alkalmas a nemzeti szempont érvényesítésére. Az egyéni és csoportérdekek mozgatta diplomáciai játszmákat, a politikai és katonai konfliktusokat, az uralkodók és minisztereik lélektani indítékait kutató zsurnaliszta zsánerben nem sok hely maradt a rendi reprezentáció, a közösségi tudat hangsúlyozása számára.* A Memoria messze túl is lépett az eseményekkel versenyt futó jelenkor-történetíráson. Ráttkay a nehézséget azzal hidalta át, hogy „államéletrajzot” írt, tehát nem egy nép történetében mutatott rá a kohéziót biztosító elemek (nyelv, szokások, eredet) jelenlétére, hanem három királyság, Dalmácia, Szlavónia és Horvátország összekovácsolódásának politikai és közjogi összetevőit elemezte. Ezzel a tacitista historiográfián belül inkább a francia, mint az itáliai szerzőkkel rokonítható, természetesen azzal a megkötéssel, hogy nem az abszolút királyi hatalom dicsőítésében, hanem az államok intézményeinek jogfolytonosságában találta meg a nemzeti reprezentáció bázisát. A másik problémát – a három regnum egységének posztulálása és bizonyítása mellett – bizonyára az jelentette, hogy a zsurnaliszta kortörténet számára legendás őstörténetet is alkotnia kellett, hiszen vállalása szerint a kezdetektől, „ab origine” dolgozta fel anyagát. A Criterion szarkazmusa ezért egyoldalú. Ha hűek akarunk maradni Ivanovics stílusához, azt kellene mondanunk, hogy a zágrábi kanonokban nem a „horvát Tacitust”, inkább a Liviusba ojtott Tacitust, azaz a „horvát Bonfinit” tisztelhetjük. Hogyan próbált megfelelni ennek a kihívásnak?
Az első könyvet a vízözönnel indítja, s két rövid lapon – némi ironikus distanciával, de a hagyománynak kijáró tisztelettel – összehordja mindazt, amit tudós elődei kiötlöttek a szlávok leszármazásáról: Noé fia, Jáfet Európát kapja az osztozkodásban; szlávul beszélő utódai Skandináviába húzódnak, majd számtalan sok nemzedék múltával, de még a történelem előtti időkben, kirajzanak a későbbi Lengyelországtól, illetve Poroszországtól Ázsiáig terjedő Szarmatiába, s innen ismét tovább délre, le egészen Szicíliáig. Itt egy időre megszakad a folytonosság, mígnem Szicíliából útra kelnek – ismét észak felé – Polüphémosz és Galatea fiai, Celtus és Illyrius, s felosztják az ismert világot maguk között. Illíria innen kapta a nevét – míg Pannónia ennek az Illyriusnak fiáról, akit latinul [!] Pannoniusnak hívtak stb., a többit hozzáképzelheti ki-ki tetszése szerint.* Hasonlóan nagyvonalúan jár el Ráttkay Illíria területi körülhatárolásával is. Megemlíti, hogy „van, aki szűkebb, van aki tágabb határok közé helyezi”,* majd idézi a tágabb értelmezést, Marnavics Tomko püspök tollából (eszerint Illíria a Fekete- és az Adriai-tenger között helyezkedik el, északról a Duna, délről Görögország, nyugatról Itália határolja).* A továbbiakban sorra veszi az illírek hőstetteit, küzdelmeit Fülöp makedón király ellen, szövetségüket Nagy Sándorral s az ezért kapott kiváltságlevelüket, amely „északtól a legdélibb határig minden földet” nekik ajándékoz, a rómaiakkal vívott harcaikat, amelyek során nem is annyira katonai rátermettségük, mint inkább szabadságvágyuk, a mindenfajta hódítókkal (s különösen a világbirodalmak imperializmusával) szembeni fellépésük morális igaza világlik ki.
Az első könyv – s bizonyos szempontból az egész Memoria – legfontosabb néhány lapja a „háromegy” királyság földrajzi leírása. Ezt érdemes alaposabban is szemügyre vennünk. A leírást Ráttkay „a legmegbízhatóbb szerzőkből és saját megfigyeléseiből” állította össze. A korábban ismertetett nézetekre reflektálva utal rá, hogy azok túl tágan határozták meg a terület határait. Ő maga kettős utat jár: egyrészt Illíria kiterjesztett értelmezését adja, amely valamivel kisebb, mint a Marnavics Tomko meghatározta egység:
„Először is le kell szögeznünk, hogy e könyv elején a legtágabb értelemben vett Illíria határait írtuk le; ám mégis helyesebb úgy felfogni, hogy az általánosan elterjedt »Illíria« elnevezés alatt kilenc ország értendő […]”*
A kilenc „regnum” sorába a következők tartoznak: Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Bosznia, Bulgária, Ráska, Albánia, Isztria, valamint Liburnia (amely gyakorlatilag a középkori Horvátország északi részének, azaz Lika megyének és Isztria északnyugati vidékének ókori elnevezése – elkerülhetetlen volt némi geográfiai ügyeskedés, hogy a kilences szám „kijöjjön”). Ez már eleve szűkebb definíció az Orbini-féle „Sclavonia”-nál (amely a Dardanelláktól és az Adriától a Balti- és az Északi-tengerig terjed, lakói között pedig megtaláljuk a poroszokat éppúgy, mint a skandinávokat). Ráttkay azonban csak a hagyománynak adózik vele, illetve könyvének politikai intencióját jelzi: amennyiben IV. Ferdinánd az illír uralkodók örökébe kívánna lépni, a Habsburg-ház történelmi küldetését beteljesítve e területek teljes jogú birtoklásáért kellene fegyvert fognia a Török Birodalom ellen, illetve megszereznie Velencétől az illír tengerpartot, Dalmáciát és Isztriát. A másik út, amelyet a szerző követ – és amely a mű egészét jellemzi –, a politikai realitásé: a „velut communi ac generali nomine” értelmezett Illírián belül elkülönít egy históriai és közjogi szempontból értelmesen definiálható szűkebb egységet, a címben jelzett három regnumot: Szlavóniát, Horvátországot és Dalmáciát. A távolabbi vidékekre csak érintőleg tér ki: Szerbiára és Bulgáriára Hunyady János harcai kapcsán vet majd rövid pillantást, Boszniáról megállapítja, hogy az eredetileg szláv vidék a „változó szövetségek és ellenségeskedések miatt a magyarokra szállt”,* s még Dalmáciával is mindössze a történeti narráció mintegy harmadában foglalkozik, a velencei okkupáció bekövetkeztéig. Annál inkább igyekszik tágra vonni a „reliquiae reliquiarum”, Szlavónia és Horvátország határait! (Patria dulcis – az „édes haza” – Ráttkay előszeretettel veszi át humanista elődje, Selnički kifejezését, sőt, tovább is „fejleszti” azt: a „dulcissimae fines Patriae”-t, a haza édes határait emlegetve).* Szlavónia szerinte kilenc vármegyéből (comitatus) áll szemben a Tripartitum katalógusával, amely mindössze hármat juttat neki (Varasdot, Zágrábot és Kőröst).* Ezekhez csatlakozik Verőce, Pozsega, Valkó, a Szerémség (Ducatus Syrmiensis) és Celje (Ciliae Provincia) – a kilences szám eléréséhez ezúttal is szükséges egy kis csúsztatás: Zágráb megye mellett az abban foglalt tájegység, Zagorje külön soroltatik elő. Ráttkayt a legkevésbé sem zavarja, hogy Celje például Stájerország része, a török fennhatóság alatt álló Szerémség pedig az ő koráig sohasem tartozott Szlavóniához – mint ahogy azon is csak rosszalló fejcsóválással értetlenkedik, miért sorolta Istvánffy Szigetvárat Magyarországhoz, holott azt a Zrínyiek virtusa tette megszentelt végvárrá, s Pozsega megyéhez kellene tartoznia. Ráttkay nyilván tudatában volt a Szlavónia státusát illető vitáknak, ezért annak déli határát a 17. századbeli köznyelvi értelmezéshez igazodva a Szávánál jelölte ki, ezzel is megnövelve a Horvát Királyság területét, s ellentmondva Istvánffynak, aki a hagyomány és történeti jog alapján a Gvozd hegységet és az Una folyót tartotta határnak.* Horvátország kiterjedéséről és határairól már csak vázlatos ismertetést kapunk (Giovio és Ransano* véleményét pontosítva ismét a saját korának usus communisát részesíti előnyben, a holland Joannes Blaeu új világtérképére hivatkozva jelöli meg a Száva és a Kerka folyók közé eső területet), Dalmáciáról pedig szinte semmilyet sem, eltekintve attól, hogy „nagyságában felülmúlja Szlavóniát és Horvátországot”, illetve hogy „szent királyok és római császárok termékeny szülőföldje”.*
Második könyvének vezérmotívuma a dalmát–horvát államalapítás. Ennek leírása során a diokleai pap krónikáját követi (jóllehet a fentiekben elfogadtuk a szakirodalom azon állítását, hogy Ráttkay a Libellus Gothorum ún. „horvát redakciójának” Marulić-féle 16. századi parafrázisát használta,* mégis megjegyzésre érdemes, hogy ő maga ezt a szöveget „De rebus Illyricis” címmel Tuberónak attribuálja).* A forráshoz azonban nem ragaszkodik szolgai módon. A Klivna mezején történt gyűlés,* a pápa által küldött három kardinális és Budimir király megegyezése az egyházi javak és jogok sérthetetlenségéről, az uralkodó szentszéki megerősítése, a báni hivatal megalkotása (nevük a 'félelmetes' jelentésű 'bojan' szóból ered, eredetileg heten voltak, és a királynak alárendelve kormányozták a nagy kiterjedésű területet) – nos, e hagyományban adott történetek mind megtalálhatók a Memoriában, ám figyelemre méltó a kétértelmű fogalmazás: az egyházi jog megsértését a világi uralkodó szankcionálja, azok ugyanis egyszersmind felségsértésnek (laesae maiestatis crimen) is minősülnek.* Magát az uralkodót sem pusztán királlyá választották és kenték fel (Ráttkay terminusa a „szokványos” koronázásra: in regem eligunt unguntque), hanem „szent olajjal illetve felszentelték” (regem sacro chrismate delibutum sanctificavere),* azaz apostoli címet és kiváltságokat kapott, akárcsak – állítólag – Szent István. Ami annyit jelent, hogy miután az első érsekek és püspökök kinevezését a római–bizánci vegyes küldöttség elvégezte, a továbbiakban a mindenkori királyt illeti (kellene hogy illesse) a püspökök kinevezésének joga. A szándékoltan homályos megfogalmazás politikai implikációival a későbbiekben foglalkozunk. Itt csak arra a forrásszövegben egyáltalán nem szereplő kitérőre hívjuk fel a figyelmet, amely az illír és a magyar királyok életútjának egybevetésével („collatiójával”) szintén a Horvát–Szlavón–Dalmát Királyság apostoli voltára enged következtetni:
„Úgy vélem, nem idegen a tárgytól, ha itt megjegyezzük, hogy amiképpen királyságaink valaha Magyarországgal egy korona alatt társultak, úgy megtérésük kezdete és első királyaik uralkodása igen nagy hasonlatosságot mutat. Ugyanis először Géza fogadta el Krisztus hitét, ám nem tudta keresztülvinni szándékát, hogy minden alattvalója megtérjen, s fiára, Istvánra kellett hagynia a feladatot, aki azután Adalbert prágai püspök révén a hitben megtisztulva s hűséggel és a keresztény uralkodóhoz méltó erényekkel áthatva, részben a saját erejéből, részben pedig a magukat vallásos életre szentelt segítők által szinte összes alattvalóját – a fegyelem kötelességét és az evangélium törvényét hirdetve – az igaz Isten tiszteletére hajtotta. […] Hasonlóképpen Satimir, aki Krisztus édes jármát magára véve első volt az igaz hitben, sokat fáradozott abban, hogy az Istentől gondjaira bízott népet a keresztény vallásos életre vezesse; de a magasságos Isten csodálatos szándékából, aki ezen misszió kiváltságát Budimirnek tartotta fenn, Satimir nem érte végét szándékának, hanem Budimir volt az, aki Constantius kegyes munkálkodásának segítségével a szent hit, az egyházatyák dogmái, a keresztény erkölcsök, az igazságos törvénykezés, a királyság határainak megállapítása és a többi igen nehéz feladat teljességének súlyát vállaira véve, a küldetést erényével és szorgalmával folytatta, és végül szentséges életének érdeméül véghez is vitte.”*
A harmadik könyv az önálló Magyar Királyság történetén halad végig, attól kezdve, hogy László a Zvonimir király után özvegyen maradt húga révén „megörökölte” a horvát trónt, egészen a mohácsi csatáig, s az azt követő polgárháború lezárultáig, amelyben Ferdinánd hívei kerekedtek felül, és 1527-ben megszavazták a Habsburg-ház uralmát a „háromegy királyság” fölött. A két rezsimváltás azonban – legalábbis a Memoria beállításában – igencsak különbözik egymástól. László legitim módon, örökléssel és az Apostoli Szentszék jóváhagyásával jut hatalomra, s kezdi meg a kereszténység pozícióinak erősítését a zágrábi püspökség megalapításával, és az őt követő Kálmán is jogosan veri le a trónbitorló Péter király lázadását.* Ezzel szemben a mohácsi csata után (amelyet a vitézül küzdő illírek a maguk részéről meg is nyertek volna, ha a többiek nem veszítik el),* Batthyány Ferenc bán megmenekül a haláltól, és a Lajos király elestével koronás fő nélkül maradt országban ő az, aki valamiféle közjogi kontinuitást fenntart. Mint Ráttkay írja:
„Batthyány véletlenül találkozott a csatából hozzá hasonlóan futással menekülő nádorral, majd Németújváron húzódott meg […] a haza szánnivaló és teljességgel felfordult állapotát elméjében forgatva. Milyen hetyke elszántsággal támadták meg a túlerőben lévő ellenséget, mily vakmerően vetették a szerencse kockájára az ártatlan király életét és az egész ország ősi dicsőségét, s végül milyen szerencsétlenül nem találták módját, hogy mostantól fogva mentek legyenek vagy a barbár szolgaságtól vagy külső nemzetek hatalmától! S midőn látta, hogy honfitársai egy része az ausztriai Ferdinándot kéri királyul, más része titkon arra hajlik, hogy a főméltóságok közül ruházzák valakire az uralkodói hatalmat, addig is, míg a dolog valamerre el nem dől, Ferenc társával [Karlovics János bánnal – B. S.] együtt úgy határozott, hogy a vezetésükre bízott ország határainak, különösen a török szomszédságától leginkább fenyegetett Jajcának és Klisszának védelmére Kelemen pápától kérnek segítséget […]”*
A bán tehát az interregnum idején pro-rexként, alkirályi minőségében intézkedik, önállóan képviseli közjogi értelemben önálló országát – s ne feledjük: míg a hatalmi frakciók saját érdekeik érvényesítésével vannak elfoglalva, ekkor Batthyány az egyetlen, akit valódi felelősségérzet hajt a „regnumok” jövőjéért. Követe azonban 1527 januárjában elutasító választ hoz a Szentszéktől. A bán reakciója igazi hazafihoz és államférfihoz méltó:
„Batthyány, értesülve az elutasításról, bármennyire is fájlalta, hogy mindenkitől, s még mindnyájunk közös atyjától, a pápától is magára hagyatott, mégis őrködött és fáradozott, s az említett végvárakat, ha nem is minden nehézség nélkül, ellátta élelemmel és a szükséges erősítéssel, s egyelőre megvédelmezte őket.”*
Itt jelenik meg a narráció folyamán először a Memoriában később még nagy jelentőségre szert tevő magárahagyottság-toposz: a kis ország a kereszténység pajzsaként, a mindenkori uralkodó(ház)hoz hűségesen harcol és vérzik a török ellen, míg a kereszténység és saját uralkodója is sokszor cserbenhagyja, nem segíti meg végszükségében sem. A humanista eredetű motívum* e korban ismét aktuálpolitikai kontextust nyer, s visszaköszön majd az egy évtized múltán elkészülő magyar kortörténeti művekből, Bethlen János Rerum Transylvanicarum librijéből és Esterházy Pál Mars Hungaricusából is. Ráttkay, sajátos illír nézőpontjából, nem kíméli egyik polgárháborúzó pártot sem. Batthyány szembehelyezkedik a horvát előkelők többségével, akik Frangepán Kristóf vezetésével Szapolyai János mögé sorakoznak fel, és pragmatikus politikai döntéssel Ferdinándra optálnak.* A kezdődő polgárháborúban, váltakozó sikerek és kudarcok után, Frangepán Kristóf halálával, a báni politika kerekedik felül. Batthyány országgyűlést hív össze Kőrös városába. Az előkelőknek jó okuk van eljönni:
„[…] részben a jutalom reményétől és az ígérgetésektől meggyőzve, részben pedig a veszélyektől és a legkülönfélébb súlyos fenyegetésektől megrettenve, miközben Pekri is minden erejével erre hajlította őket, egyhangú szavazással Ferdinánd pártjára álltak, Bánffy János és Simon zágrábi püspök kivételével, akik egyedülálló szilárdsággal, minden veszélyt megvetve, semmiképpen sem voltak hajlandók elszakadni János hűségétől, jóllehet az számkivetett és erőtlen is volt.”*
Ennyi és nem több emlékezik meg az ország sorsát évszázadokra meghatározó választásról – s ebben a kommentárban is hangsúlyosabb a János hűsége mellett kitartó Erdődy Simon és Bánffy János (Szapolyai későbbi nádora) elismerése, mint a gyűlés tárgyáról szóló információ. Nem véletlenül „szúrta ki” ezt a részt Ivanovics Pál! Ráttkay a Habsburgok megválasztásáról jószerivel semmit sem ír, kész ténynek, politikai pragmatizmus diktálta szükségszerűségnek tekinti, s a horvátországi polgárháborús események kommentárjaként hivatkozik csak rá. Igaz, nem sokkal különb a másik párt sem: Frangepán Kristófot ugyancsak nem szent meggyőződése vonta a nemzeti király, Szapolyai oldalára, sokkal inkább az, hogy Ferdinánd nem fizette ki neki jogos követelését, azaz a zsoldját!
A Horvátország-központú szemlélet már korábban, a harmadik könyv elején explicit megfogalmazást nyert,* s a szerző a későbbiek során is következetesen érvényesíti, ami azonban nem válik feltétlenül műve hasznára. Középkortörténeti kalandozása során például csak akkor lovagol be Budára, ha valamelyik hősének, Maróti bánnak, Horváthy Jánosnak vagy éppen Bánk bánnak is ott akad intéznivalója – így pedig sokszor az aránytalanság hibájába esik. Mivel a szélesebb térség politikai történetének összefüggései homályban maradnak, sok horvátországi esemény sem nyer kielégítő magyarázatot. A nézőpont ilyen szűkítése indokoltnak tűnhet, ha egyes fordulópontok ismertetésénél „sűrűbb leírás” a hozadéka – tekintettel arra azonban, hogy a régió, sőt, akár Horvátország sorsát meghatározó politikai és katonai döntések ritkán születtek a narráció tárgyául választott területen, Buda (majd Pozsony), illetve Bécs és Erdély mellőzése hiányos kontextust eredményez. Szigetvár 1566-i hősies védelmének leírását például még elfogadható okkal mellőzi Ráttkay (számtalan író megörökítette, népének is szól róla),* de elmarad Nándorfehérvár 1456-i sikeres védelme, s ami ennél súlyosabb hiba, 1521-i török ostroma és eleste is. Ennek elemzése nélkül pedig érthetetlenné válik, miért kerül német katonaság a horvát végvárrendszer erődjeibe (Istvánffyból tudjuk, Lajos király kéri Ferdinándot, vegye át a meggyengült védvonal finanszírozását),* illetve a török előrenyomulás szélesebb perspektívájának felvillantása nélkül azt sem értjük, honnan kerül a Horvát Királyság területére az ortodox vlah menekültek tömege. Márpedig mindkét probléma a félmúlt és a jelenkor történetét tárgyaló ötödik és hatodik könyv lényegét érinti. A tizenöt éves háború kezdeti eseménysorának (Erdődy Tamás hősies sziszeki csatájának, majd a kéziratos forrás alapján rendkívüli részletességgel feldolgozott petrinjai harcoknak) bemutatása után Ráttkay elejti az elbeszélés fonalát, az erdélyi illetve magyarországi hadszíntér történéseit mellőzi, így nem világos, hogyhogy a török elleni ütközetek után hirtelen felbukkan Bocskai a horvát határon? Szerzőnk maga is némileg elcsodálkozik rajta:
„Miközben Illíriában rövid időre szüneteltek a harcok, Bocskai polgárháborút szít Pannóniában, amely kezdetben lassan és észrevétlenül terjedt, így senki sem tartott attól, hogy ebből a jelentéktelen kis szikrából a hazát lángba borító hatalmas és félelmetes tűzvész keletkezzék […]”*
Ráttkay történeti elbeszélése több helyütt kizárólag fő forrásaival (a régebbi korra Thuróczival és Bonfinival, a 16. századra Istvánffyval) párhuzamosan olvasva válik összefüggéseiben is érthetővé – mintha csak glosszázná őket. Némileg paradox módon tehát az elhatárolódási törekvés csak még szorosabban köti a Memoriát a magyarországi historiográfiához, hiszen az teremti meg egyedüli értelmezési horizontját.
A negyedik könyv a Habsburg hatalomátvételtől a 17. század elejéig halad, tehát szűk egy évszázadot tekint át. Az eseménytörténetet itt már a korábbinál gyakrabban szakítják meg kitérők, az író jelenére utaló, érzelmileg telített példázatok, felkiáltások, amelyek általában a bécsi kormányzat politikáját, a német katonaság mulasztásait tűzik tollhegyre. Zrínyi Miklós már hősi halála előtt lemondott báni hivataláról, s miután az uralkodó hosszabb ideig senkit sem nevez ki helyére, a zűrzavart felhasználva a török hatalmába keríti Kosztajnica várát, méghozzá árulás segítségével: Lostohar Simon kétezer aranyért eladja az ellenségnek. „Ebből nem sokkal később az Una és Kulpa folyók közti vidék végveszedelme következett, és jószerivel egész Horvátország olyan elhagyatott és feldúlt pusztasággá vált, amilyennek most is látjuk” – írja keserűen Ráttkay.*
Röviddel ezután Miksa császár szlavóniai ténykedésének elbeszélésére kerül a sor. Az uralkodó erővel veszi vissza a Korvin János által eladományozott birtokokat – mire a „kevés előkelő, akinek még az ország ősi szabadsága a szívén feküdt”, határozottan tiltakozik, s felháborodásukban kis híján János Zsigmondhoz pártolnak. A szerző kommentárjának indulata ezúttal átlépi mind a lojalitás, mind a kiegyensúlyozott historikusi előadásmód határait:
„S bárcsak most is olyan elszánt lélek lakozna bennünk, hogy midőn a németek szégyenletes engedékenységét és határozatlanságát saját hasznára fordító mocskos trák nemzetség birtokainkat és azok határait dúlja, s erőszakkal és minden istentelen módon azokat magának rabolja, ugyanezzel a megfontolt szándékkal, bátor lélekkel és állhatatos erővel őseink nyomdokába lépve cselekednénk.”*
Végül a befejező lapokon, a török elleni harcokat lezáró zsitvatoroki béke hírét a horvát katonák és vezéreik elkeseredésével és dühével festi alá; az itt olvasható kirohanásnak – jóllehet az adott helyen csak a horvát sérelmek kiemelésére szolgál (ezt kapták cserébe azért, hogy Bocskai hadai ellen megvédték az országot) – 1652-ben, a Memoria megjelenésekor erős aktuálpolitikai éle is van. Tekintettel arra, hogy a továbbiakban más szempontból még visszatérünk e rész értelmezésére, érdemes ezúttal hosszabban idézni:
„S vajon ezekben a zivataros időkben, mikor csaknem hetven éven át Mars villámai csapkodtak, ne lett volna szabad megszámlálni a legjelesebb győzelmeket, a gazdag zsákmányt, a tömérdek ellenséges halottat, és számos foglyot? Nem túlzok, ha azt állítom, csak Illíriában több mint hatvanezer embert küldtek a halálba, elfogadva a vereséget, anélkül, hogy egyszer is jelentősebb ütközetre került volna sor. Ha valaki a haza súlyos áldozataira és veszteségeire, Kosztajnicára, Bihácsra, Klisszára, Kanizsára hivatkozna, mi azt felelnénk neki, hogy ugyanezekben az években elfoglaltuk Fehérvárat, Esztergomot, Babocsát, Sziszeket, Petrinját, Hrasztovicát, Gorát; ráadásul a haza említett végvárait sem annyira az ellenség ereje vagy fegyverei vették el tőlünk, mint inkább a német parancsnokok, Labocharius, Lamberg és Paradisius árulása miatt vesztettük el azokat, nemcsak háborúban, de béke idején is (mint az Kosztajnicáról köztudott); s az árulók közül egyesek ugyan hosszú fogsággal, a börtön kínjaival, s végül életükkel lakoltak méltóképpen csalárdságukért – mások azonban tisztséggel jutalmazva folytatták gyalázatos életüket. Emlékezzünk rá, hogy Hunyady János, majd Mátyás király katonai rátermettségükkel, lelki nagyságukkal és a cselekedeteiket kísérő szerencsével nem csupán utolérték a régi császárok dicsőségét, de az ország területét számos harcban leigázott tartománnyal gyarapították; ám Mátyás utóda, Ulászló, aki inkább az előkelők viszályának és nagyravágyásának mint saját jeles erényeinek köszönhetően került a cseh trónról Pannónia élére, az ország mérhetetlen kárára és az erős nemzet gyalázatára gyakran előnyben részesítette a szégyenletes békét a szükséges háborúval szemben. Ezért aztán Pannónia békéhez és nyugalomhoz szokott főméltóságai és nemesei testükben-lelkükben annyira eltespedtek, hogy lassanként elhagyták a katonai rendtartást és a vallási kötelmeket, amelyek segítségével őseik megőrizték az országot, kizárólag saját kényelmüknek és kapzsiságuknak áldoztak, tunyaságból és restségből mindent csak halogattak, az uralkodói tekintélyt és a hivatali tisztségeket nem az állam fényének, hanem saját nyereségüknek növelésére használták fel, míg végül a jól működő köztársaságot teljességgel megrontották. Így fájó szívvel látjuk, hogy mindaz, ami azelőtt az ősök győzhetetlen fegyverei által virágzott, ettől fogva a véget nem érő tespedésnek hála elhanyagoltan hever; de bárcsak ne süketeknek dalolnánk!”*
E fejezet végén nem csupán az illír reményeket, hanem Thuróci Benedeket, valamint történetírói példaképét és legfontosabb forrását, Istvánffy Miklóst is elparentálja Ráttkay – az előbbi után ottmarad özvegye, Ráttkay Zsuzsanna, az „udvari pompában ősi kegyességével” tündöklő özvegy, utóbbi a nevezetes história folytatásának feladatát testálja az utókorra.* Az ötödik könyvben Ráttkay átveszi a tollat, jelképes és valós értelemben is, hiszen elvesztette vezérfonalát, a továbbiakban saját kútfőre kell támaszkodnia. „[…] mostantól fogva, mivel olyan korokról lesz szó, amelyekhez közelebb állunk, s amelyekről frissebb emlékezet él, bizonyosabb és tisztábban látható események következnek majd, ami azonban nem jelenti azt, hogy ezek minden tekintetben szívderítőbbek is lesznek” – veti előre szerzőnk (ezt a szép gondolatot természetesen még szó szerint a nagy elődtől kölcsönözvén).* Csalódást azonban nem okoz: a Memoria két utolsó könyve valóban máshonnan nem vagy másképp tudható adatok bő forrása, méghozzá túlnyomórészt személyes tapasztalatok alapján összeállítva. Rögtön a családi és személyes érdekellentétektől átszőtt horvát belpolitika sűrűjébe vág, Frangepán Miklós (bánságát 1616-tól 1622-ig viselte) és az országgyűlés főjegyzője, Patacsics István közt kibontakozott viszály ismertetésével, folytatja az Erdődy Péter és Frangepán, majd a Draskovics Miklós és Kerecsényi László közti összeütközéssel.* (Frangepán Miklós 1647-ben hal meg, végrendeletében megalapítja és a zágrábi jezsuiták irányítására bízza a morvaországi Altichania várában felállítandó „Seminarium Frangepanicum”-ot, amely évente tizenkét tehetséges „illír” fiatal nevelését hivatott biztosítani).* Értesülünk az ifjú Zrínyi György bán kanizsai virtusáról (tűzifaárusnak öltözve lopakodott be, kikémlelendő a török védelmi rendszert),* a zágrábi Szent István-katedrálist sújtó tűzvészről és a bán nagylelkű segítségével végzett újjáépítésről,* viszályáról Wallensteinnel, majd állítólagos megétetéséről (a pletyka szerint a Zrínyire szabad szája miatt megsértődött császári hadvezér mérgezett retekkel tette el láb alól a „vetélytársat”).* Lelkes dicsőítést olvashatunk az egykori pártfogóról, Vinkovics Benedek zágrábi püspökről, aki nemcsak az „apostolok fáradhatatlan követőjeként és a Szent István-székesegyház nagylelkű donátoraként érdemelte ki az elismerést, hanem – és elsősorban – azzal, hogy bátran szembeszállt a magyar protestánsokkal, és sérelmei kárpótlásául (az elvetemült eretnekek a pozsonyi diétán megtépték a haját és szakállát) elérte, hogy a zágrábi káptalan prépostja is helyet kapjon a főrendiház ülésein.* 1627-től Erdődy Zsigmond veszi át a megüresedett báni hivatalt – az ő békeidőben folytatott határ menti harcairól is részletes tudósítást kapunk, nemkülönben a Commissio Valachica 1635-i, rég áhított felállításáról – és munkája korábban már ismertetett kudarcáról. Erdődyt 1639-ben éri a halál –, s ez az a pont, ahol Ráttkay munkája retorikai fordulatot vesz.
A história elbeszéléséből az új bán, Draskovics János köré csoportosuló horvát arisztokrácia ideologikus laudációjába vált át, felfedve ezzel politikai intencióit és eredetileg négy, majd öt részre tervezett szerkezetét is. Az írás jelen idejében már nádorrá előlépett bánt a szerző aposiopaesisszel köszönti, katonai és politikai erényei mellett párját ritkító műveltségét celebrálva. („Nem kevésbé csodálunk most Téged, aki szellemed hatalmas erejével – hogy ne mondjam szerencsés adottságával – Európának szinte minden nyelvét elsajátítottad.”)* Draskovics mellé felsorakoznak a többiek: az eredetét a római Anitiusoktól levezető Frangepán Farkas, a honfoglaló Subics-ősökkel büszkélkedő Zrínyi fivérek, a bajvívásban legyőzhetetlen Patacsics Péter, Orehóczy Gáspár vicebán, s mindazok, akik részt vesznek az állami reprezentációban és a negyvenes évek török elleni csatáiban. A befejezőnek szánt könyv záró lapjain már nem a realitást, hanem a Draskovics János 1646-i nádorrá választásától remélt új aranykort képviselik, megbonthatatlan szövetségben a magyar főméltóságokkal: Bocskai szellemének „pokolbéli fúriák által felkeltett” bálványimádó utódait egyesült erővel győzik majd le, „mindenben jó reménységgel lehetünk, amíg Lippay törhetetlen állhatatosságának oszlopát a Draskovics-griffek támogatják és erősítik meg”; talán már negyven nap sem kell hozzá „és gyökeresen megfordul a boldogtalan Ninive sorsa” – lelkendezik hazafiúi buzgalmában a kanonok úr.*
S itt szünet következik, hosszú, talán három esztendős szünet. Mire szerzőnk újra tollat vesz kezébe, már túl van a kijózanodás és a számvetés keserű, csalódásokkal teli évadán. Már tudja, hogy Lippay és elvbarátai azt készítik elő, ami ellen ő és osztályos társai évtizedek óta rugódoznak: az örökös Habsburg királyságot. Már eltemette saját püspökké választásának délibábos reményeit, megjárta a horvát rendek képviseletében az 1649-i pozsonyi országgyűlést, ahol végeláthatatlan sorban, de minden kézzelfogható eredmény nélkül terjesztette elő a szábor rendjei nevében a szlavón és horvát regnumok sérelmeit,* s asszisztált a protestánsokkal és a heretikus ördög erdélyi fejedelemmel, II. Rákóczi Györggyel jó kapcsolatot tartó Pálffy Pál nádorrá választásához, elhalt patrónusa, Draskovics helyén.* Eszményeit nem adta fel, s mikor az új bán, Zrínyi Miklós felkéri munkája folytatására, s anyagi segítséget ígér kinyomtatására, újult erővel fog munkához. Igaz, az új patrónus gondolataiba ezúttal már nem lát bele olyan világossággal, mint a néhai Draskovics Jánoséiba egykoron. Ám ez a megbízónak egyelőre meg is felel: a Habsburg-politika kemény, de az országgyűlési gravaminális iratok hangvételével rokon, a megegyezés útját nyitva hagyó kritikája, a bán és a körülötte formálódó új horvát politikai elit laudációja, a „regnumokon” belüli anarchia erőskezű megfékezésének ünneplése, a török elleni háború sürgetése – mind Zrínyi Miklós politikáját támogató elem.
A hatodik könyv rögtön a császár elmarasztalásával indul: 1647-ben, Draskovics nádorrá választása után nem sokkal kinevezte Zrínyi Miklóst bánnak, de beiktatását – nem utolsósorban Mikulics Tamás ármánykodásának hatására – két teljes évig késleltette, „ami bizony okot adott az országban a legsúlyosabb zavargásokra és erőszakosságokra, s polgárháború veszélyével fenyegetett”.* (A valódi ok az volt, hogy Zrínyi nem vállalta el a megbízatást, mielőtt az uralkodó nem rendezte a báni és végvári katonaság kifizetetlen zsoldját.)* A főrendek és nemesek belviszályainak, a kölcsönös rablásoknak leírását Ráttkay Zrínyi Miklós életútjának felvázolásával, a báni megbízás elnyerésére jogosító érdemeinek megörökítésével szakítja meg. Végigpillant hőse harcain a harmincéves háború során, a svédek és I. Rákóczi György ellen mutatott bátor tettein, megemlíti önzetlen anyagi hozzájárulását az uralkodó és a haza szolgálatához (Zrínyi saját pénzén toboroz s fogad fel katonaságot, mikor a szábor nem tudja megszavazni a segítséget) – mindez alkalmat teremt nemcsak Miklós, hanem Péter magasztaló bemutatására is. Retorikailag gondosan szerkesztett szövegével Ráttkay alapozza meg későbbi historiográfiában elterjedt sémát, mely szerint a nagyobb testvér inkább eszével, a kisebbik viszont herkulesi erejével tűnt ki. A fivérek nyomában rövid kirándulást tesz Szászországba és Csehországba, röviden megemlékezvén a harcokról, amelyekben beosztott parancsnokként maga is részt vett – s természetesen sort kerít nem csupán kiemelt hősei, hanem az „illír katonai erény” magasztalására is: a horvát vitézek a császárt magát is kimentik az ellenség karmai közül, amivel örök hálára kötelezik Ferdinándot és utódait. Azazhogy:
„Ezért az életét és épségét megóvó jócselekedetért, amelyet kiváltképp a horvátok részéről tapasztalt, megérdemelt lett volna, hogy Ferdinánd és utódai a késő kor emlékezetére ezt az egész népet a legnagyobb kiváltságokkal és kedvezményekkel halmozzák el.”*
Ez volna tehát a kompromisszum alapja – ha Bécs valódi értékén becsülné az illír hűséget. Zrínyi Miklós kanizsai török elleni portyája után Ráttkay hosszabban kitér Draskovics János már említett „gyanús” halálára, illetve a nagyszombati zsinat eseményeinek ismertetésére, majd elérkezik a várva várt ünnepélyes báni beiktatás leírásához. Zrínyi Miklós mind megjelenésében (az „illír alkirálynak” a regnumok méltóságát is reprezentáló pompája különösen a kanizsai törökökkel lezajlott találkozáson mutatkozik meg)*, mind a rövid, de politikusi éleslátásról tanúskodó beiktatási beszédében tökéletesen bizonyítja rátermettségét – amit hamarosan alkalma nyílik a gyakorlatban is bemutatni. Ráttkay, mint fentebb utaltunk rá, részletesen (s egyértelműen Zrínyi-párti szemszögből) mutatja be a bán Draskovics Gáspár elleni határozott fellépését, Trakostyán elfoglalását. Ráttkay a hatodik könyv utolsó egységében nyújtja legjobb írói teljesítményét, tökéletesen ötvözve az ideológiai célt a történeti narrációval. Ez az a pont, ahol szakít korábbi módszertani alapelvével, és széles európai kitekintéssel vázolja a török elleni harc politikai feltételrendszerét: az Oszmán Birodalommal Kandia alatt háborúzó Velence sikere és a kozák-tatár-lengyel hadszíntér eseményeinek elemzése vezeti be Zrínyi Miklós Kosztajnica alatti ütközetének leírását. A bánhoz csatlakozik a horvát arisztokrácia színe-virága, s még az itáliai peregrinációjából hazatérő ifjú Rákóczi László is itt teszi próbára először hadiszerencséjét. A fordulatokkal teli, nyolc órán át tartó s végül Zrínyi győzelmével végződő harc több mint szokványos végvári csata. A historikus kompozíciója és a politikus programja szerint a harmincéves háború végeztével a meggyengült török hatalom ellen forduló keresztény Európa nagy katonai vállalkozásának nyitánya. Művének záró soraiban pedig Ráttkay ennél is tágabbra nyitja a horizontot, megemlítve a Török Birodalom ázsiai részében kibontakozó lázadást; a vészhelyzetre tekintettel a nagyvezír levélben rója meg a meggondolatlan portyáikkal a legyengült államot végveszélybe sodró kanizsaiakat. Az elfogott levél kommentárjaként a történetíró politikai-katonai cselekvési programot vázol:
„Ezekkel a rövid és ideges sorokkal a Török Birodalom nyomorúságos és zűrzavaros helyzetére célzott a barbár szerző; ilyen kedvező alkalom kínálkozván, nincs aki ne látná, hogy a keresztény fejedelmek, kölcsönös gyűlölködésüket félretéve és erejüket egyesítve, milyen jókor kísérelhetnék meg a török kiűzését és a kereszténység ügyének előmozdítását: ámde ők kárhozatos tébolytól hajtva, egymás ellen örökös kegyetlen háborút viselnek, s nyilvánvalóan nem törődnek a szomszédos Pannónia és Illíria üdvével és megtartásával; s oly hosszan folytatják esztelenségüket, míg majd – miután a török leveri maradék országainak lázongását – maguk is ki lesznek téve a barbár fegyverek erőszakos pusztításának, s a gyalázattól való nagy szégyentől és a kegyesség erényétől vezettetve vagy felvállalják az elkerülhetetlen háborút, vagy pedig bele kell törődniük, hogy népeikkel és országaikkal együtt maguk is a miénkhez hasonló romlás és pusztulás elébe nézzenek.”*
E gondolatok ott visszhangzanak Zrínyi Miklós Vitéz hadnagyának a „jó conjunctura” bűnös elmulasztását kárhoztató soraiban is:
„Hitemre, azt a conjuncturát soha ugy meg nem lelhettük volna, és az időt a török ellen való hadakozásra, mint ebben az elmúlt esztendőben. Mert hallgatok amaz köz prophetiákrul, a kit mind török, s mind keresztyén nyelveken forgatnak, hogy közel vagyon az török hitnek romlása: azok nékem kevés impulsust adnak […] de tekéntem az egész keresztyén fejedelmeknek arra való propensiójokat, holott nemcsak magok electiójábul jön az ollyan akarat és kévánság, hanem szükségbűl. Velencések (az kik micsodák az több keresztyén hatalma ellen), contribuálnának és ligában jönnének velünk, ha ezek magokon ennyi esztendeig ennyi diadalmat nyertek rajtok, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? ha a lengyel egyfelől, olasz másfelől, mi innen, Kazul basa tulsó részrűl rázni kezdenénk az otthoman falnak fundamentomit. És az mind ugy volna, mert mindenik kénszerittetik az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy idő és alkalmatosság vagyon rá, és ha ezt elmulatja, elrepűl az jó óra a kiben ülünk most és gyönyörködünk, ebben az nem igen becsülletes békesség szerzésében. Meg akarná persa is a régi kárait fizetni, és a jövendőkről magát assecurálni.”*
Az egybeesés nem lehet véletlen. A továbbiakban bőven foglalkozunk majd e program(ok) politikai-ideológiai implikációival; egyelőre azonban fordítsuk figyelmünket a belőlük adódó „szakmai”, historiográfiai következményekre.
Említettük, hogy a Memoria regum et banorum tipológiai szempontból Bonfini Decadeseivel rokonítható, amelyek az őstörténettől a jelenkortörténetig haladva dolgozzák fel a nemzeti történetet. Ez azonban már nem mondható el annak kulturális nézőpontjáról. Bonfini Itália-központú, az ábrázolás tárgyául választott népet némileg lekezelő, humanista, civilizatorikus értékrendje semmiképpen sem szolgálhatott mintául a nemzeti reprezentációra törekvő horvát történetírónak. Nem véletlen, hogy a forrásaival gyakran, de a szakmai tisztesség határain belül, higgadtan polemizáló Ráttkay két esetben ragadtatja magát már-már hiszterikus reakcióra: a szlávokat nyíltan becsmérlő holland Peter Opmeer elleni kirohanásában és a velencei históriát rövid kompendiumban összefoglaló Giovanni Battista Verónak* címzett „Apologeticon”-jában. Az előbbi valóban rendkívüli ellenszenvvel ír a szlávokról:
„A* szlávok pedig Szkítiából származó népek voltak, akik keveredve a viltekkel és a vendekkel, elfoglalták a vandálok, a gótok és más nemzetek elhagyott lakhelyeit, s egész Germániát és Illíriát folytonosan zaklatták. Ez a mocskos és utálatos faj olyannyira elszaporodott, hogy Kelet- és Észak-Európában egyetlen más nyelv sincs oly sok népnél használatban, mint a különböző barbár dialektusokból összetákolt szláv nyelv.”*
A zágrábi kanonok korábban már idézett módszertani kritikáját a forráshoz alkalmazkodó retorikával vezeti fel: „Illíria szláv népeit utálatos és mocskos népségnek merészeli nevezni mocskos és utálatos szájával ez a minden írók söpredéke”* – s a digressio stílusa a továbbiakban is változatlan.
A velencei szerzőnek politikai tendenciózusságát veti szemére (egyébiránt jogosan, hiszen könyvecskéjének egyik célja valóban Dalmácia Velencéhez tartozásának bizonyítása); érvelése azonban ismét nemzeti terminológiában fogalmazódik meg:
„[…] egy barátunk közreműködésével jutott kezünkbe Johannes Baptista Verus Velence történetét tárgyaló könyvecskéje, amely annyira dölyfösen és arcátlanul magasztalja a velenceieket, s szemtelenül lebecsüli az összes többi nemzet szülötteit, szégyentelenül toldozza-foldozza hazugságait, udvariatlan és faragatlan a legnagyobb hősök irányában, s a lehető legdurvábban leszólja a legjelesebb vitézeket, hogy még a higgadt ámde művelt olvasót is már első olvasatra csömörrel tölti el és gyűlölködésre horgasztja. Ezért aztán joggal kellene a szerzőt inkább Hazugnak [Falsus] mint igaznak [Verus] neveznünk, nehogy olybá tűnjék, hogy ez az alávaló csaló ilyen ékes nevet érdemelt ki.”*
Figyelemre méltó, hogy mindkét szerző esetében inkább az illír (szláv) nemzetnek címzett becsmérlő, kulturális és politikai felsőbbrendűséget sugárzó megjegyzések, mint a konkrét hibák és tévedések váltják ki Ráttkay indulatát. Az pedig szimptomatikus, hogy mindkettőjük ellen az inurbanitas, illetve a rusticitas vádjával él, azaz lebunkózza őket, pontosan leképezve a vitapartnerei által explicit módon megfogalmazott, vagy a soraik között sugallt, magát és közösségét dehonesztáló megállapításokat. Nehogy azt higgyük azonban, hogy itt kizárólag egy, a művelt Európa peremén élő, „rusticus” és „inurbanus” nép írójának kisebbségi komplexusairól van, azaz lehet szó. Szűk egy évszázaddal a Memoria keletkezése előtt a francia historiográfiában meglepő analógiát tapasztalunk. A történet főszereplői – meglepő vagy sem – a jog- és történettudomány „forradalmának” vezéregyéniségei, Jean Bodin és François Hotman.* 1499-ben kap megbízást XII. Lajos királytól a franciák Bonfinije, a veronai Paolo Emilio a francia monarchia reprezentatív históriájának elkészítésére. A kilenckötetes mű 1519 és 1539 között jelenik meg Párizsban, utolsó részei már a szerző halála (1529) után hagyják el a sajtót. A megbízást Emilio lelkiismeretesen és magas színvonalon teljesítette, némi ironikus distanciával a franciák trójai eredetlegendájával, furcsa, barbár jogszokásaikkal szemben – tehát igazi vándorhumanista, a civilizáció központjából érkező, de nyitott, a bennszülöttek iránt érdeklődő, művelt utazó módjára járt el: ki is érdemelte érte a Livius Gallicus megtisztelő címét.* Ám a „bennszülöttek” válasza sem váratott sokáig magára. Jean Bodin, 1566-ban megjelent Methodus ad facilem historiarum cognitionem című munkájában a gallok elsőbbségét bizonyítja a rómaiak előtt a Mediterráneumban!
„Úgy vélem, ezekhez [ti. a gallokhoz – B. S.] igen közel álltak kelták, s azt gyanítom, hogy még maguknál az itáliaiaknál is régebbi népet alkottak; annyi bizonyos, hogy jó hadviselésükkel már a rómaiak előtt kitűntek, és nemcsak Itáliában, hanem Hispániában, Germániában, Görögországban és Ázsiában is megtelepedtek.”*
Az elsőbbség egyszersmind morális fensőbbséget is jelentett. A római imperializmussal Bodin a kelta-gall szabadságszeretet, az erkölcsök romlatlanságát állítja szembe, s még a francia nép nevét is e tulajdonságokból eredezteti – némi logikai komplikáció árán, hiszen így az őslakos gallokat a Római Birodalom letűntével őket is meghódító frankokkal kell azonosítania:
„[…] a »frank« szó tehát gall (nem pedig latin vagy görög, még kevésbé héber) nyelven annyit tesz: szabad és kötelmektől mentes, amiből nemcsak valószínűsíthető, de teljes biztonsággal állítható, hogy Gallia népei – nem szenvedhetvén a szolgaságot – a Rajnán túlra, a gallok említett ősi lakhelyeire költöztek, majd amint tehették, lerázva a római igát, s elfogadva a frankok (azaz az »szabad emberek«) invitálását, visszatértek hazájukba.”*
Mintha divatba jöttek volna a barbárok! A gall koncepció egy új nemzettudat kristályosodási pontjaként szolgált, s e koncepció kidolgozása elsősorban a történetírásra hárult, hiszen Bodin csak érintette a problémát, főként módszertani kérdéseket boncoló munkájában. Néhány év elteltével, 1573-ban elkészül a par excellence história, Hotman Franco-Galliája is. A mű már címével is utal a latinellenes ideológiai irányultságra; Hotman galljai szabad harcosok, olykor a rómaiaknál is sikeresebbek, előfordul, hogy megostromolják és kifosztják magát Rómát, a birodalom központját is. A kérdést még sokat vitatják majd, de a Franco-Gallia vitathatatlan érdeme, hogy paradigmát adott a francia historiográfiának: a nemzeti sajátosságok hangsúlyozása, a barbár múlt vállalása és értékének hangsúlyozása (az erkölcsi felsőbbrendűség és az erő felmutatása mellett ilyen implicit érték az autochtonitás, a terület ab origine birtoklása) a nemzeti öntudatot volt hivatva részben formálni, részben létrehozni az itáliai humanizmus kulturális hegemóniájával szemben. A história politikai „áthallásai”, aktuális utalásai között pedig a „rómaiakkal”, „latinokkal” azonosított Medici-klán és olasz klientúrájának bírálatánál talán még lényegesebb volt az alkotmányjogi modell történeti legitimációjának kidolgozása: Hotman világos különbséget tesz a királyság és a monarcha személye között: „A király hasonlóan bármely magánszemélyhez, halandó, a királyság azonban minden bizonnyal örök és halhatatlan.”*
Ha most felidézzük az autochton, a területet az elsőbbség jogán birtokló illírek koncepcióját, a macedón majd a római világbirodalmat rettegésben tartó illírek vitézségét és morális tisztaságát, a történelmi viharok között változó uralkodódinasztiák és a szinte öröktől fogva létező „regnumok” ideáját, az itáliai (velencei) kulturális-civilizatorikus felsőbbrendűséggel szembeszegezett nemzeti öntudat hangsúlyozását, az idegen eredetű tisztviselői karnak és katonai vezetésnek adresszált bírálatot és a jelen uralkodóház legitimitásának kétségbevonását – nos, akkor nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy Bonfiniben Paolo Emiliót lássuk, Bodin és Hotman törekvéseit pedig – si licet parva – Ráttkay kanonok úr nemzeti múltat kreáló és nemzeti öntudatot generáló erőfeszítéseivel vonjuk párhuzamba. (A Memoria sehol sem hivatkozik Bodinre, de ez még nem zárja ki annak esetleges hatását: Ráttkay az indexre tett Orbinire is csak módjával utal, nyilván még óvatosabban járt el egy hugenotta szerző esetében – de Horvátországban ismerték a Methodust, 1607-i strassburgi kiadása megvolt Zrínyi könyvtárában is.) A különbségek persze hasonlóan nagyok: Ráttkaynál differenciálatlanabb az alkotmányjogi keret kidolgozása (a szerződés-modellnek csak nyomelemei mutathatók ki), nem beszélhetünk a franciához hasonlóan izmos horvát historiográfiai tradícióról, és végső soron a francia monarchia sem azonos a horvát-szlavón regnumokkal, de a történetírói eljárás, a nemzettudat historikus megalapozása (az őslakosság-koncepció, a barbár-római oppozíció és az illír terminológia segítségével) nagy vonalakban mégis párhuzamos.
Az eltérések nem csupán a földrajzi és fejlettségbeli különbségeknek, hanem az időbeli távolságnak is köszönhetőek: a harmincéves háború után nem lehet ugyanolyan históriát írni, mint a tridenti zsinat másnapján és közvetlenül a Szent Bertalan-éj előtt. De a megkésettségből is adódhatnak előnyök. Ha a magyar historiográfia alakulására tekintünk, látható, hogy Bonfini után már senki sem vállalkozik (egészen a 19. századig!) a kezdetektől jelenkorig haladó historia integra írására. (Baranyai Decsi János tervez hasonlót, de nem készül el vele.) Verancsics Antal, Zsámboky János, Forgách Ferenc, Gian Michele Bruto, Szamosközy István, Istvánffy Miklós, majd a Bethlen Gábor körül csoportosuló publicista-történetírók mind csak egy-egy részkorszakot vagy részterületet tárgyalnak, azt is többnyire a nagy humanista előd kommentárjaként-függelékeként, vagy legalábbis onnan véve fel a fonalat, ahol az elejtette: a 15. század végén.* A horvát-dalmát vagy tágabban délszláv érdeklődésű történetírásban csak részben leljük fel a megfelelő párhuzamokat: Bonfinire majd Palladio Fuscóra Šišgorić és Orbini „válaszol”, Cesare Baronio nagy egyháztörténetét „nemzeti” szempontból Marnavics Tomko konkretizálja és aktualizálja, a kortörténet-írásban Ludovicus Tubero meg is előzi a magyar kollegákat (ne feledjük azt sem, hogy a 16. századi erdélyi és magyarországi emlékiratok jelentős hányada a horvát Verancsics ösztönzésére készül el!) – de azután majd' szász évig néma csend jellemzi a storia contemporanea műfaját a Szávától délre. Ráttkaynak tehát több irányból is szorító kihívással kellett szembenéznie. A politikai megrendelés eredetileg rövid „bánológiáról” szólt, majd Zrínyi Miklós érájában felerősödött a jelenkor aktualizáló, új célokat megalapozó történetét illető igény. Ami persze nem csupán a bán oldaláról jelentkezett, hanem egyfajta „közszükségletet” is kifejezett. A 17. század közepének politikai kommunikációja a Magyar Királyságban „érvényes” nyilvánosság keretei között alapvetően két szinten folyt: a politikai nemzetet alkotó rendek fóruma az országgyűlés volt; az ezt holdudvarként körülvevő szélesebb nyilvánosság – amelynek szereplői részben azonosak az első kör szereplőivel – egy imaginárius „nemzeti agóra”, a rendi res publica kommunikációs csatornáin hallathatták hangjukat. Az előbbi kör közvéleménye a tanácsadó iratokban (propositio, opinio consiliariorum), illetve a diéták pontokba szedett sérelmi listáiban (az ún. gravaminális iratokban) fogalmazódott meg – ezek fő hivatkozási körét Werbőczy Tripartituma és a korábbi uralkodói rendeletek, illetve a Corpus iurisban hozzáférhető törvények (decreta et leges) alkották. A szélesebb körű közvélemény(ek) a publicisztika műfajaiban artikulálódtak: a periodikus sajtót helyettesítő hírlevelezésben, a röpiratokban, apológiákban, fejedelmi végrendeletekben, emlékiratokban, a politikai tárgyú közköltészetben, históriás énekekben és paszkvillusokban.* E műfajok forrásbázisa a história, elsősorban a közelmúlt-félmúlt története volt. (A két forráscsoport a gyakorlatban persze nem vált el éles határokkal egymástól: a királyi dekrétumokat már a 16. század végétől sok esetben Bonfini Decasainak függelékeként közölték a kiadók.)* „Történelem” alatt a kor közszereplői lényegében a „lött dolgokat” (res gestae) értették, amelyeket mindössze meg kellett írni, úgy ahogyan estek – az interpretációs probléma, a Nyugat-Európában lassan a teoretikus megfogalmazás szintjére is elérő belátás (történelem nem az, ami megtörtént, hanem amit megírtak)* itt csak egy igen szűk szellemi elit számára merült fel problémaként. A szükségletet magyar viszonylatban a föntebb említett, Bonfinit folytató publicisztikus jelenkortörténet-írás termékei többé-kevésbé kielégítették. Azonban a társországok és a királyság peremterületeinek formálódó nemzettudata, illetve sajátos nemzeti érdekeik artikulálásának igénye egyaránt megkívánták, hogy megszülessék a modern, az őstörténetre is kitekintő, de kezelhető terjedelmű, s elsősorban mégis a közelmúlt és a jelen eseményeire koncentráló, publicisztikus és publicisztikai célokra felhasználható história. Ráttkaynak tehát a nemzet történetét a kezdetektől összefoglaló, saját koráig haladó kompendiumot kellett szerkeszteni. Ezt is tette. Munkájának szerkezeti sémáját, történetszemléletét meghatározó szervező elvét vizsgálva pedig azt is megállapíthatjuk, milyen mintát tartott szeme előtt, hogy megfelelhessen minden elvárásnak, azaz: a história műfaji bokrán belül milyen alműfaj tradíciójába illeszthető a Memoria.
Bartoniek Emma kitűnő megfigyelése, hogy Ráttkay történelemszemlélete, írói habitusa, „gondolat- és érzelemvilága bizonyos rokonságot mutat a költő Zrínyi Miklóséval”.* Ez valóban így van: a jelen vigasztalan állapotából, amely inkább a rezignált vagy pesszimista belenyugvást sugallná a változtathatatlan sorsba,* Zrínyi heroikus gesztussal keresi a kiutat. Ha kora kisszerű, a „romlás saeculuma”, annál inkább meg kell kísérelni kitörni belőle, fölé emelkedni valamely tettel, s gondolatai természetesen a török jelenlét adta szereplehetőség, a ragyogó virtussal végbevitt hőstett, a nemzet megszabadítása vagy a nagyszerű halál (illetve az erre való buzdítás) körül forognak. Az újabb irodalomtörténeti kutatás e szellemi magatartásforma mélyén a személyes meggyőződés és a kor által diktált amorális léttechnika között kibékíthetetlen ellentétre mutat rá. A mélyen átélt vallásos hit, a magasrendű morál követelménye nem volt egyeztethető a napi politikai gyakorlat egyetlen sikeres receptjével, az érdekelvű, színlelésre és leplezésre épülő machiavellista szerepjátékkal.* Ráttkay hasonló feszültségben élte meg és ábrázolta saját világát. Keresztény hitéhez, és ha nem is erkölcsi feddhetetlenségéhez, de legalább arra való törekvéséhez nem fér kétség; ám az ő esetében az ellentétpár másik oldalán nem a politikus kényszerű szimulációja és disszimulációja, hanem a historikus számára ekkoriban már szinte kötelező szakmai követelmény, a hízelgés és a részrehajlás (adulatio, partialitas) áll.* Emlékezzünk a Prooemium utolsó szavaira: „aligha tart bennünket mindenki olyannak, mint amilyenek lenni próbálunk”. Az író reakciója valóban párhuzamba állítható államférfi-példaképével: Zrínyi pesszimista heroizmusának tipológiai megfelelője Ráttkay heroikus pesszimizmusa, a determinisztikus történetfelfogásból látszólag paradox módon fakadó cselekvésre buzdítás, agitatív szándék. A két magatartásforma egy tőről fakad. A ragion di stato szabályaihoz alkalmazkodó politikus a felsőbb morális instancia hiányával, az érdek (interesse) mindent átható uralmával kénytelen szembenézni – a történetíró az erkölcsök feltartóztathatatlan hanyatlásából, az anyagi és szellemi leépülés jeleiből az isteni üdvterv hiányára vagy felismerhetetlenségére következtet. A történelem emberi „termék”, nem lehet jobb, mint alkotói, az emberek – Isten, ha létezik is, távol tartja magát teremtményei veszélyes játékaitól, így legfeljebb retorikai fogásként hivatkozhat rá az író, de gondoskodását (divina providentia) semmiképpen sem avathatja az eseményeket magyarázó princípiummá. Mi marad e helyett? Ráttkay a tacitista történetírásban szokásosabb fatum – fortuna – necessitas értelmező modellje helyett egy másik sémát talál, pontosabban választ a hagyományból. Prooemiumának elejéről idézünk:
„[…] amiként immár minden létező elöregszik, és a régiség által elgyengül, úgy a halandók lelke is, minél közelebb kerül végső pontjához a világ, annál ernyedtebbé válik, s mintegy fokozatosan fejlődik vissza a kezdeti erő és épség állapotából. Mi mást láthatsz századunkban, mint hogy egyeseket a tunyaság béklyóz, másokat tétlenségükben nyugtalanul foglalatoskodnak hiábavalóságokkal; emezeket a zsigereikben lakó kapzsiság köti gúzsba, amazokat a nagyravágyás sarkantyúzza az irigység és vetélkedés ösztökéjével; ismét másokat a birtoklás és a hatalom kielégíthetetlen szenvedélye sarkallja az ártatlanok dühöngő elpusztítására. […] Ó, halhatatlan Isten, mily sokan vannak, akik ragadozó kezüket itt és amott a máséra vetik, egyik kezükkel ha lehetne, a Keletet, másikkal a Nyugatot kaparintanák, s Nagy Sándor módjára, amit nem foglalhatnak el, arra legalább a fogukat fenik.”*
A hanyatlás tehát a senectus mundi gondolatkörében nyer magyarázatot. Ráttkay erősen pesszimisztikus, a természettel együtt degenerálódó emberiség képét festő nézeteit kommentálva már Bartoniek Emma felhívta a figyelmet a furcsa paradoxonra: „természettudományosnak mondható ez a történetszemlélet, mely mindenesetre távol áll a katholikus vallás és egyház által tanított theológiai-theokratikus világ- és történetszemlélettől, mely vallásnak pedig őszinte híve, s mely egyháznak papja Ráttkay volt. Nem véletlen, s nem csak költői hajlam jele, hogy itt Ráttkay Horatiust s Lucretiust, a nagy vallástalant és materialistát idézi.”* Ebből viszont korántsem következik, hogy „Ráttkaynak nincsen egységesen átgondolt, kialakult történetszemlélete”.* Nagyon is van. A senectus mundi toposzát használó, biologizáló, a dinasztiák, népek, birodalmak történetét az egymást követő emberi életkorok analógiájára (születés – növekedés – érett férfikor – hanyatlás – halál és/vagy újjászületés) ábrázoló történetírói eljárás a császárkori Róma nagy hatású szerzőjétől, Liviust kivonatoló Florustól, az Epitoma összeállítójától eredeztethető.* Florus neve a kompendium-jellegű, az annalisztikus történetírói hagyományt ideologikus keretbe foglaló és értelmező munkák műfaji megnevezésére ment át a későbbiekben – a „későbbiek” pedig éppen Ráttkay korát, a 17. század második harmadát jelentik: ekkor figyelhető meg az egyes államok históriáját a kezdetektől (ab origine) összefoglaló „florusok” elterjedése, amelyek a korigényt is kielégítik. A hírekre éhes publikum egyre kevésbé kíváncsi a mai és tegnapi szenzációk előtörténetére, az embereknek nincs idejük, türelmük és képzettségük a hosszadalmas humanista históriák végigolvasására. Még kevésbé a szellemi erőfeszítésre, hogy aktualizálják, értelmezzék az olvasottakat. A „Florus” viszont elvégzi ezt helyettük: a műfaj kitűnően megfelel a dinasztikus vagy akár a nemzeti reprezentáció, sőt a propaganda céljaira is. A harmincéves háború során gyorsan változó határok, a nap mint nap felmerülő új területi igények legitim voltának igazolására keresve sem találnánk alkalmasabb zsánert. Másrészt – és ez sem véletlen – a korabeli florusok többsége Európa peremterületeiről kerül a nyugati olvasók horizontjára, a piacon egymást érik a Florus „Polonicusok”, „Danicusok”, „Anglicusok”.* Az előbbi esetre a Memoriában is említett Florus Germanicus, Eberhard Wessenberg 1640-i kompendiuma az egyik legkorábbi példa, az utóbbira (eddigi ismereteink szerint) maga a Memoria. A zágrábi kanonok a szükségből kovácsolt erényt, a különböző elvárások szorításában hozzájárult egy már-már elfeledett műfaj felélesztéséhez. Hamarosan követője is támadt a fiatal Nadányi János személyében, aki amszterdami tanulóévei alatt, 1663-ban írta meg Európa-szerte hamar ismertté és népszerűvé váló rövid magyar történetét, a Florus Hungaricust.* Bartoniek Emma véleményét tehát nem tudjuk elfogadni: Ráttkay átgondolt, egyszerre pesszimisztikus és heroikus történetszemléletének megléte már a műfaj választásában is megmutatkozik: a Memoriában az első Florus Croaticust tisztelhetjük. Formai hiányosságok persze akadnak.
A biológiai analógiát a szerző nem dolgozta ki, és nem is érvényesítette következetesen. Mégis felfedezhető egyfajta laza szerkesztési elv, amely a hat könyv beosztásában érvényesül: az első két könyv a „nemzet” születését, államba szerveződését viszi színre. A második egység (III–IV. könyv) az érett és – a Memoria minden, a magyaroknak címzett bírálatával együtt – virágzó férfikorba jutott Horvát-Szlavón Királyság történetét dolgozza fel, míg az ötödik és hatodik könyv a lassú hanyatlást, a regnumok területének elfogyását festi a Habsburg uralom áldatlan ténykedése következtében. A török hódítás mellett a vlah területfoglalás felemlegetése is így nyer ideológiai töltetet: hiszen azt is Bécs hallgatólagos támogatása vagy közönye teszi lehetővé, s míg a grazi Haditanács alá tartozó generalátusok területe és befolyása egyre növekszik, az ország, a nemesi res publica lassan semmivé olvad: reliquiae reliquiarum, a maradékok maradéka válik belőle. Mindazonáltal nyitva van a megújulás, az újjászületés lehetősége: erre utal a IV. Ferdinándnak, a jövő emberének szóló ajánlás, a Prooemium emelkedett, a nemzeti közösséget tettre sarkalló érvelése, erre az ötödik könyvben olvasható Draskovics-laudáció (a közös pannon-horvát aranykor visszatérésének víziójával), s különösen a hatodik könyv célzatosan, a példázat igényével előadott török elleni győztes csatája.
Ugyancsak a Florus-jellegre utal Ráttkay forráskezelési módszere. Elsősorban nyomtatásban megjelent forrásokból dolgozik; munkájának harmadik (terjedelmileg leghosszabb) könyvében Thuróczi és Bonfini, a harmadik végén és a negyedikben Istvánffy Miklós a vezérfonala. E nagyhistóriák adatait „ellenőrzi” (ritkán) egyéb elbeszélő forrásokkal, vagy egészíti ki a helyi hagyományban ismert elemekkel. Az ellenőrzés nem véletlenül kerül idézőjelbe: a szakirodalom szemére hányja Ráttkaynak, hogy „kritikája csak racionalizáló, helyes forráselemző módszerről – az eredeti jelentések kikutatásáról – nincs fogalma”.* Holott volt róluk fogalma, de messze nem az eredeti jelentések érdekelték, sokkal inkább a művének ideológiai konstrukciójába beépíthető aktuális jelentések. A betoldások és kommentárok célja – ahol lehet – a horvát vitézség, a bánok kiválóságának minél erőteljesebb hangsúlyozása, illetve – különösen a befejező két könyvben, de korábban is akad rá példa – a bécsi katonai és politikai vezetés bírálata.
Bonfini kivonatolását (pontosabban másolását) a II. decas 5. könyvénél kezdi, ott, ahol a dalmátok megbízhatatlansága miatt Zára elpusztítására gondoló Kálmán királyt álmában Miklós zárai püspök kegyetlen veréssel téríti el szándékától. A magyarok hatalmi túlkapásai ellen fellépő horvát kanonok nyilván tetszéssel olvasta az épületes csodát, nem kis gyönyörűséggel élve bele magát a városvédő egyházfő szerepébe.* A magyar királyok dalmáciai ténykedésének megörökítése során azonban a fő motívum a Velence elleni harc, a regnum területi integritásának fenntartásáért – ezt pedig Ráttkay egyetértőleg kommentálja, hiszen saját politikai intencióival is egybeesik.*
Bonfinivel egybehangzóan a német császári hatalom elleni magyar küzdelmeket is rokonszenvvel követi, s támogatja a központosító törekvéseket, az állam békéjét és szilárdságát felforgató feudális anarchia megfékezését. Még a Nagy Lajos király özvegyét meggyilkoló, a trónbitorló Kis Károly mellé szegődő Horváti János bán bűneit is elítéli, mindössze a kivégzés példátlan kegyetlenségével nem ért egyet: Bonfini kivonatolását elhagyva, hosszú védőbeszédet szerkeszt a bánnak.* Horvát szereplőit egyébként nagyobb rokonszenvvel ábrázolja, mint forrása; néhol még „javít” is Bonfini narrációján. Példa rá Maróti bán esete. A Zsigmond elleni lázadást kommentálva az itáliai történetíró megjegyzi: a király „könnyen Julius Caesar sorsára juthatott volna, ha a jók többsége nem lép közbe”. Ráttkaynál ez a mondat a következőképpen hangzik: Zsigmond „könnyen Julius Caesar sorsára juthatott volna, ha Maróti bán, néhány barátjával együtt, közbe nem lép”.* Thuróczi krónikájával sem jár el különbül. A lázadás leverésének hírére Zsigmond párthívei bosszút álltak az őt fogságba vetőkön. Ráttkay szerint: „értesülve a király szabadulásáról, Maróti bán, akiben a király barátai közül a leginkább égett a bosszúvágy, olyan pusztítást vitt végbe Magyarországon, hogy – mint Thuróczi írja – az ő korának öregei annak legapróbb részletét sem feledték el”. Az idézett forrás némileg másképp állítja be a bán ténykedését: a király hívei (s nem barátai!) között „ott volt ama kegyetlen, s kíméletlen szigorúságában megátalkodott férfi, Maróti János Bán, akinek pusztítását korunk idős nemzedéke máig sem felejtette el”.*
Még tanulságosabb a Memoria és Istvánffy históriájának összehasonlítása. Ráttkay a harmadik könyvben, Korvin János bánságát ismertetve jelenti be: „Mivel Istvánffy az országban zajlott ellenségeskedéseket, s a Korvint hivatalában követő bánoknak viselt dolgait végig megírja, mindezeket az ő szavaival kívánjuk előadni.”* A kétértelmű megfogalmazás nem véletlen: mint korábban említettük, a Memoria nemcsak Korvin bánnal kapcsolatban idézi Istvánffyt, hanem ettől kezdve a következő, negyedik könyv végéig másolja, kivonatolja, néhol kommentálja azt. Ami pedig nem könnyű feladat, hiszen Istvánffy munkája Bonfiniétól (s tegyük hozzá: Ráttkayétól) eltérően császárhű, Habsburgiánus álláspontot képvisel.* Lássunk néhány példát a forráskezelésre. A Memoria beszámol Derencsényi Imre és Frangepán Bernát közösen vívott győztes Una menti csatájáról a török ellen – ez nem szerepel Istvánffynál. Az a híresztelés viszont igen, mely szerint a hatalmaskodása ellen fellépő Derencsényi bánt Frangepán azzal fenyegette meg, hogy átáll a törökhöz. Erről azonban Ráttkay nem szól, mindössze homályos célzást tesz.* Nem sokkal később, 1521-ben a török Skradin és Krupa várát ostromolja, de „a védők hősiessége nagy vérveszteséggel vetette vissza őket” – írja Ráttkay, elhagyva forrásának kommentárját: „s különösen a németek [hősiessége], akiket Ausztria uralkodója, Ferdinánd küldött oda”.* Királyok, dinasztiák változnak – Ráttkay bánjai azonban nem annyira hozzájuk, mint a hazához hűek. Jajca török ostrománál Frangepán Kristóf vállalja el a felmentő sereg toborzását és vezetését; Istvánffy szerint „mind a hazaszeretet, mind az uralkodó iránti elkötelezettsége arra késztette, hogy magára vállalja ezt a terhet”; Ráttkaynál ugyanerről azt olvassuk: „Kristóf ezt inkább a hazaszeretettől, mint a Lajos iránti engedelmességtől vezettetve cselekedte”.* Ugyanennek az ideologikus szempontokat érvényesítő ábrázolásmódnak kifejlett formáját láttuk már korábban a mohácsi csatát követő események tárgyalása kapcsán. Az események előadásában a Memoria Istvánffyt követi* – de az egész eseménysor szcenírozása, a haza üdvén a katasztrófában egyedül őrködő „alkirály” (Batthyány horvát bán) koncepciója Ráttkay saját leleménye.
Istvánffy ugyanakkor politikusként és történetíróként egyaránt a zágrábi kanonok eszményképe. Említettük a negyedik könyv végét, ahol Ráttkay emléket állít a „magyar származású, de Illíriában megtelepedett és otthonra lelt” nagy elődnek, aki „páratlanul elegáns stílusban megírt pannón históriájával híressé tette nevét a tudósok között”.* Istvánffy stílusa és históriaszemlélete a Memoriára is érezhető hatást gyakorolt. Még hibáit is hűen követte Ráttkay: a hadtörténeti és politikatörténeti szempont hangsúlyozását a gazdasági, társadalomtörténeti aspektusok rovására, az erős protestáns-ellenességet, az egyéni sorsok előtérbe állítását, akár a kompozíció rovására.* Istvánffyt honfitársai hanyagsága és a külföldiek tudatlansága sarkallta a munkára („azokról nem is szólok, akik egyáltalán nem ismerik Magyarországot, s Zágrábot Erdélybe, Egert Horvátországba helyezik” – írja Pázmánynak)*, s a bajokra a históriában látott csodatevő gyógyírt („egyedül […] Te nem maradhatsz rejtve, akit isteni végzésből alkottak meg az erény és a bölcsesség régi nagy mesterei”).* Ráttkaytól már korábban idéztük a párhuzamos megnyilatkozásokat. Ami pedig az előadás módját illeti, róla ugyanúgy elmondható, mint példaképéről, hogy dokumentumokat ritkán közöl szó szerint, inkább elmeséli tartalmukat – ám ennek nem az az oka, hogy nem becsüli őket, inkább az, hogy rabja saját stíljének, senkit sem szeret jobban olvasni, mint saját magát. A Liviuson iskolázott historikusi stílus, a hosszú körmondatok szintén jellemzőek a Memoriára, akárcsak a humanista purizmus, a jogi, katonai terminusok erőltetett klasszicizálása. A seregek cohorsokba és turmákba szerveződnek, vezéreik duxok és praefectusok – bár megjegyzendő, hogy Ráttkaynál – Istvánffytól eltérően – a purizmus nem mindig öncélú, elég a 'Pro-Rex' vagy az 'Illyricus' terminusok használatának ideológiai implikációira utalnunk.
A számtalan kisebb forrást jellegük szerint csoportosíthatjuk. Mindenekelőtt – Bartoniek Emma nyomán – el kell ismételnünk: Ráttkay igen sok eredeti dokumentumot, okleveles forrást hasznosít, még ha ritkán is idézi őket. Említettük már, hogy keze ügyében volt az Istvánffy-hagyaték, idézi is a történetíró kéziratos Adnotationesét. Mecénása, Draskovics János még az oklevelek begyűjtésében is segítségére volt (Bánffy István bán családnevét magyarázva emlékezik meg róla: „a név eredetét ennek az igen régi családnak egy olyan okleveléből állapítottuk meg, amelyről a legkiválóbb és legjelesebb patrónus, Draskovics János gondoskodott számunkra”).* A családi irattárak mellett hozzáfért a szerzetesrendek archívumaihoz, az országgyűlési dokumentumokhoz és természetesen bejárása volt a zágrábi káptalan gazdag levéltárába.* A segédletekre különösen Bonfinit kommentálva volt szüksége, hiszen neki azokról a bánokról is adatokra volt szüksége, akik semmi nevezetes bűnnel vagy erénnyel nem dicsekedhettek, s regnálásuk is békében telt – márpedig róluk hallgattak a históriák. (Panaszkodik is Ráttkay: „a történetíróknak szokásuk, hogy hallgatással mellőzik azok neveit, akiknek korában semmi emlékezetre méltó dolog nem történt”.)* Az okleveleket azonban szinte kizárólag a tisztségviselők nevének, működési idejének megállapítására használja, az események, konfliktusok bemutatásában nem épít adataikra.
Történeti elbeszélő forrásait viszont annál inkább szembesíti egymással, igen sokat felhasznál belőlük. Az ókori Illíria (pontosabban Dalmácia) történetét a klasszikusok alapján rekonstruálja, Appianosz, Polübiosz, Prokopiosz, Tacitus, Velleius Paterculus, Curtius Rufus alapján dolgozik* – jóllehet kérdéses, vajon ezeket valóban kijegyzetelte-e, vagy későbbi feldolgozások, elsősorban Mauro Orbini nyomán hivatkozik rájuk. A középkorra főként Baronius nagy műve, az Annales ecclesiastici a fő forrása, de bőven merít Marnavics Tomko munkáiból, elsősorban a Regiae sanctitatis Illyricanae foecunditasból is. (Nem igaz, hogy Porphyrogenitust nem ismerte – ismerte, használta, hivatkozik rá,* kimerítő tárgyalását nyilvánvalóan azért mellőzi, mert nem kvadrálna saját koncepciójával, az illír kontinuitás teóriájával a korabeli délszláv területen.) A magyar és az azzal összefonódó horvát történelem feldolgozásában Thuróczi, Bonfini és Istvánffy mellett Ransanus Epitoma rerum Hungaricaruma a vezérfonala,* de egyes epizódok előadásánál felhasználja Callimachus Experiens (Filippo Buonaccorsi),* Brodarics István* és Zsámboky János írásait, Sigismundus Ferrarius pálos rendtörténetét is.* Ezek nagy részét megtalálhatta a gyűjteményes kiadásokban, például Zsámboky János Bonfini-edíciójában (Bécs, 1568)* vagy – ami bizonyosan megfordult a keze alatt – Jacobus Bongarsius gyűjteményében, a Rerum Hungaricarum scriptores variiban.* Forrásait illír (horvát) szempontból értékeli, kritizálja: Brodaricsnak felrója, hogy – jóllehet „a mieink közül való író”, mégis egész Szlavóniát Magyarországhoz „csatolja”,* Bonfini pedig szerinte nemegyszer „szokása szerint durván ír a dalmátokról”.* Ugyanakkor vannak tisztán szakmai megjegyzései, megfigyelései is („Pechius” elfogultságtól mentes, Callimachust túl szorosan követi Bonfini stb.).*
Az európai kortörténet, kronológia, földrajz területén is több szerzőt, friss irodalmat hasznosít Ráttkay. Peter Opmeer Chronographiája, Giovanni Battista Vero Velence-története mellett ide sorolható Paolo Giovio európai kitekintésű históriája, Johann Ludwig Gottfried Archontologia cosmicája,* és a legújabb szakkönyvek, Johann és Wilhelm Blaeu világatlasza és Eberhard Wassenbergnek a harmincéves háborút feldolgozó Florus Germanicusa is. Ez utóbbi meggyőző bizonyítéka annak, hogy Ráttkay ismerte a megújuló Florus-műfaj egyik első darabját, sőt, vitatkozik is vele, mikor szemére hányja:
„Bizony az illírek nagyszerű tetteiről jóval bővebb beszámolót lehetett volna elvárni az eboracensei Eberhard Wassenberg Német Florusaitól, ha a szerző, a népünk iránti általános irigységtől hajtva, művének második kiadásából nem törölte és tüntette volna el mindazt a dicséretet, amelyet az első kiadásban még igen bőkezűen osztogatott.”*
A Blaeu fivérek atlasza* a Memoria egyik legfontosabb argumentuma Horvátország és Szlavónia határainak megállapításában, a Tripartitummal (s magával Istvánffyval) folytatott polémiában. Ezekkel szemben szerinte „főként Johannes Blaeu nagy gonddal szerkesztett és felfrissített térképe érdemel hitelt”.* Ráttkay látszólag hűen követi értékes forrását, a „köznyelvi értelemben vett” Sclavonia ismertetésénél szó szerint idézi az ott olvasható leírást a szláv nyelv elterjedtségéről „egészen Konstantinápolyig” – helyenként azonban eltér tőle. Az még csak hagyján, hogy mellőzi az olyan mondatokat, amelyek szerint „Az illír vagy szláv népek szinte kizárólag zsúpfedelű faházakban laknak, kivéve a kisszámú tengerparti várost, ahol valamelyest emberibb körülmények között élnek”, vagy hogy a szlávok „valaha királyságot alkottak [Szlavóniában – B. S.], később azonban a magyarok adófizetőivé váltak”.* De nyilván szántszándékkal siklott el a fölött, hogy az általa (a Cetina helyett) horvát-dalmát határnak feltüntetett Kerka folyó a hivatkozott térképen nem határol semmit, Dalmácia közepén fut keresztül. Elkerülte a figyelmét a Blaeu-térképek és az azokat kommentáló szöveg ellentmondása is (a magyarázatban azt olvassuk: „Szorosabban véve azt a vidéket nevezzük Szlavóniának, amely a Dráva és a Száva folyók között fekszik, s nyugatról Stájerország, keletről a Duna határolja”* – miközben a térkép a Szlavóniával azonos betűtípussal szedett Ráska részeként tünteti fel Pozsega és Valkó vármegyéket és a Szerémséget, valamint a Memoria magabiztos kijelentésével szöges ellentétben éppenhogy három comitatust juttat Szlavóniának: Varasdot, Kőrőst és Zágrábot, akárcsak az oly sokat szapult Tripatitum). Végül némileg „tágított” Szlavónia méretein: a tudós geográfusok szerint a terület hossza ötven német mérföld, szélessége tizenkettő – Ráttkay nyolcvan mérföld hosszú és tizenöt széles Szlavóniájával szemben…*
Saját korára nézve – személyes tapasztalatai mellett – a szájhagyományból merít, és gyakran hivatkozik tárgyi emlékekre (legtöbbször sírfeliratokat örökít meg). Marcus Forstallnak írott leveléből tudjuk például, hogy a Zrínyiek leszármazására vonatkozó információit egy bizonyos Malenics Györgytől, „a tanult és a Zrínyiek levéltárát jól ismerő férfiútól” nyerte.* A hazai történeti irodalomból a Memoria, túl a „kötelező” irodalmon (a diokleai pap tévesen Tuberónak tulajdonított munkáján) idézi Vramecz Antal* és Glavinics Ferenc horvát nyelvű krónikáját,* amelyek közül különösen az utóbbi szerző jelentős. Glavinics ugyanis horvát ferences rendtörténetében és egyéb munkáiban – amellett, hogy az egyiket a Zrínyi-fivéreknek, Miklósnak és Péternek ajánlja, s ezzel hozzá köthető a horvátországi Zrínyi-kultusz nyitánya* – egy új horvát nemzetkoncepció alapjait rakja le. Szakítva a humanista nemzetdicséret kliséivel (Orbini és Tomko mellett Pribojevićet érdemes felidézni, aki Arisztotelészt is szlávnak tudta), realisztikus illír-horvát-definícót ad, a török elleni harcban természetjogi megfontolások alapján a védekező háborút preferálja, s kidolgozza az első horvát nemzetkarakterológiát, amely nyilván hatással volt követősére is: a vitézség, az ősök és a hagyományok tisztelete, a mély vallásos hit és a katolikus egyházhoz való ragaszkodás jellemzik által ideálisnak elképzelt horvát népet (narod Harvatski).*
Utaltunk már rá, hogy Ráttkay felhasználja Zelniczey Miklós (Nikola Selnički) Petrinja török ostromát és hősies védelmét megörökítő emlékiratát, de feltehetően egyéb hasonló természetű írások is kezébe kerültek. Aprólékos szöveganalízisnek kellene eldöntenie, mennyit merített ebből a rendkívül gazdag, de történeti s főként ideológiai szempontból rendkívül heterogén, sok önellentmondást is tartalmazó anyagból. Mégis, szinte elképzelhetetlen, hogy ne szembesült volna a zágrábi püspökség történetével, a középkori krónikák aktualizálásával foglalkozó írásokkal, a vlah-kérdés megoldására tett javaslatokkal, azaz Marnavics Tomko, Vinkovics Benedek, Rafael Levaković és a többiek munkáival.* Ilyen vizsgálat híján csak általános megállapításokra szorítkozhatunk. Fontos és feltűnő vonás, hogy mind a jogos, mind a jogtalan vádak ellen indulatosan védelmezi „illír” nemzetét és hazáját, ha kell, saját honfitársaival szemben is. Kritikát csak maga mondhat, mástól nem tűri el. A legmulatságosabb példa erre Tubero esete, akiről közismert, hogy hibáikért nem szűnt korholni és ostorozni honfitársait – ám a kanonok, miközben maga is többek közt Tubero nyomán bírálja saját nemzetét, az elődről megjegyzi: „Végül is gyanús nekem ez a Tubero: a horvátokról írva, amikor csak alkalma adódik rá, ok nélkül és durván megrója ezt a népet.”* Ahol teheti, egymással kontrollálja-javítja forrásait; a Branimir trónralépte körüli kronológiai zavart több auctor (Tubero, Tomko, Bonfini, Baronio, Orbini, Vramec) kollacionálásával oldja fel, a Chean bolgár–szlavón király és Szent István közötti összecsapás kapcsán pedig az egyes szerzőknek az eseményekről adott interpretációját, elfogultságuk mértékét is vizsgálja.*
Tanulságos azt is szemügyre venni: mit nem vett át Ráttkay az elődöktől, mitől határolódott el s mit mellőzött hallgatással? Elfogadta ugyan a szlávok autochtonitásáról, Illíriában őslakos voltukról szóló teóriát, de ennek bizonyításában a nyelvi aspektusnak, eltérően Levakovićtól,* nem juttatott kitüntetett jelentőségű szerepet. Büszkén emlegeti ugyan a szláv nyelv elterjedtségét, s idézi a lengyel Stanislaus Hosius püspök ítéletét, amellyel a délszláv, pontosabban a dalmát nyelvváltozatnak juttatja az elsőséget a többi szláv nyelvvel szemben* – ám a hitvitázó dialógus következtetését (a vernacula használata a Biblia-magyarázatban csak a térítés korai szakaszában megengedett, a fordítás ugyanis megrontja az Írás értelmét, s az eltérő interpretációs lehetőségek a heretikusok malmára hajtják a vizet) már mellőzi.* Nem csoda, hiszen őt nem a nemzetek fölötti misszió, hanem a nemzeti reprezentáció kellékeként érdekli a nyelv – ez a reprezentáció pedig a többi szláv nemzettel szemben is ki kellett hogy emelje a sajátját, aminek legkézenfekvőbb eszközéül éppen a nyelvi argumentum kínálkozott.* Szent Jeromos „szláv” származásának, az általa szláv nyelvre fordított Szentírásnak szintén nem juttat szerepet, holott erről forrásai jelentős részében (például Orbininél)* bőven olvashatott, s a téma kitűnő eszközéül kínálkozott volna egy horvát kiindulású össz-szláv propagandának.
Másrészt, mint többször is hangsúlyoztuk, nagy hangsúlyt vet a horvát arisztokratacsaládok méltó reprezentációjára, jelentősebb szereplői színre léptetése alkalmával mindig kitér a – néhol legendás – leszármazására. A Bánffyak, a Draskovicsok, a Zrínyiek nagy múltú horvát dinasztiákat alkotnak, értesülünk a Blagayak Ursinus-, a Karlovicsok Torquatus-, a Frangepánok Anitius-őseiről.* A genealogikus szemlélet mégsem válik a Memoria koncepciójának meghatározó jegyévé. A Ráttkay regnumait lakó illír náció önmeghatározásának nem döntő eleme a közös etnogenezis vérségi tudata. Figyelemre méltó a kritika, amellyel Tomkót illeti, Marcus Forstallhoz írott levelében:
„Elküldöm Tomkó genealógiáját, amelyet saját családja leszármazásáról megjelentetett, s amelyet nem látott el semmilyen okleveles vagy egyéb hiteles dokumentációval, és súlyos szemrehányást vont magára egy bizonyos dalmát püspök által kiadott könyvben. Ebből is kitetszik, hogy nem éppen biztonságos eljárás üres találgatásokra építeni.”*
Fontos törekvése Ráttkaynak a „regnumok” területének tágítása is – az ésszerűség (a geopolitikai racionalitás) határain belül. Közjogi-történeti argumentációval igyekszik azok önálló állami létét igazolni, azaz hangsúlyozni, hogy a Magyar Királysággal fennálló unió csakis az autonómia tiszteletben tartásának feltételével folytatható. Ez egyszersmind határozott szakítást jelentett a horvát politikai és historiográfiai tradíció egyik meghatározó vonulatával. Szinte bizonyosra vehetjük, hogy Ráttkay ismerte Zelniczey Miklós elhíresült emlékiratát, amelyben az elutasítja, hogy a Szentszék jogosult volna adót (taxa) fizettetni a király által kinevezett püspökkel, cserébe a kinevezést jóváhagyó pápai bulla kibocsátásáért. A püspök azzal érvel, hogy Zágráb nem tartozik a taxát beszolgáltatni köteles területhez, hiszen a püspökség Szlavóniában fekszik, ezért a magyar egyházjog szabályai érvényesek rá. Mint írja:
„Senki sem kétli, hogy Zágráb Szlavóniában található, Szlavónia pedig, krónikáink tanúsága szerint már Géza uralkodása előtt Magyarországhoz társult, mint a régi Pannónia tényleges része és tagja, s magyar hercegségnek nevezték. Szent István a délnyugati részről lemondott Kresimir király javára, I. Endre ismét visszacsatolta, de azután I. László húga révén a Zvonimirnek is hívott Demeterre szállt. Annak halála, majd László húgának halála nyomán visszatért Magyarországhoz, mert mint jegyajándéknak vissza kellett származnia, s ettől kezdve megszakítás nélkül Magyarország társult része maradt, lévén hogy mind a délnyugati rész, mind a másik a régi Pannóniához tartozott. László király Szlavóniában alapította meg a zágrábi püspökséget, megajándékozta Dubravával és Sziszekkel, az őt követő uralkodók pedig további adományokkal gyarapították. Ezért aztán nem látom át, milyen okból és milyen módon lehetne elválasztani Pannóniától, azaz Magyarországtól. […] Tudom, hogy manapság Szlavóniának ez a felső részét Horvátországhoz számítják. De a nép téves vélekedése nem alapoz meg semmiféle jogot, mert a forrásokból világosan kiderül, mi az igaz és jogszerű.”*
Jóllehet az érvelést kitűnően hasznosíthatná a nemzeti egyház autonómiájának történeti igazolására, Ráttkay mégis elveti, mert törekvése éppen az, hogy a saját korában már bevett földrajzi fogalom határaihoz szabja a maga „Regnum Sclavoniae”-ját, s mi sem áll távolabb tőle, mint annak elismerése, hogy ezt magyar dukátusnak kellene tekinteni. Holott Zelniczey gondolata folytatókra is talált, nem sokkal Ráttkay után Ladányi Ferenc hasonló álláspontot képviselt a Szlavóniáról értekező történeti munkájában,* s ne feledjük, a Criterion szerzője is főként azért támadta Ráttkayt, mert az túlzott vehemenciával érvényesítette a horvát-szlavón autonómia szempontjait.
Összefoglalva az eddigieket annyit mondhatunk: a Memoria történetszemléletének legátfogóbb kerete a nemzeti keret, kompozíciós elve pedig nem mai tudományos kritériumainkhoz igazodik, hanem egy, a nemzeti reprezentációra (sőt, a nemzetkonstruálásra) is alkalmasnak bizonyuló ókori műfaj erősen retorizált továbbfejlesztése. Nemzeti szöveg(elés) – nem véletlen, hogy kinek a nemzet, kinek a szöveg volt „sok” benne, akkor és azóta is. A historiográfia önmagában ezért nem lehet az értelmezés adekvát terepe. A továbbiakban inkább az ideológiai kérdésekre összpontosítjuk figyelmünket.