Kik ezek az illírek, és mit akarnak? Mi a Ráttkay-féle nemzetfogalom tartalma? A szakirodalom kiemeli az illír terminológia következetes használatának jelentőségét: a zágrábi kanonok ezzel, Tubero, Pribojević, Orbini és Marnavics nyomán, a késő humanista irodalmi tradíció véráramába kapcsolódik. Regnumainak lakóit ugyanazzal a gesztussal teszi „illírré”, amilyennel elődei a lengyeleket szarmatáknak, a magyarokat pannónoknak, a törököket trószoknak titulálták, azaz a studia humanitatis nyomán ideálisnak elképzelt ókori világ címkéivel látták el, annak földrajzi és politikai kereteiben helyezték el őket. (Az persze csak előnyt jelentett, ha valódi leszármazást, őslakosságot lehetett igazolni.)* Az így kialakult „nemzeteket” az írók természetesen felruházták bizonyos jellembeli sajátosságokkal is – e sztereotíp vonásokat azonban legalább annyira meghatározták az antik retorikatankönyvek laus, illetve vituperatio szerkesztésére vonatkozó szabályai, mint a történelmi tapasztalatok. Ráttkaynál, Orbini és Bonfini alapján, valósággal kis európai nemzetkarakterológia kerekedik ki.* A velenceiek gyülevész menekült népség, a hun háború maradékai, akik hiéna módjára mindig elfoglalják Dalmácia városait, valahányszor a magyar királyi hatalom átmenetileg meggyengül.* A magyarok kiszámíthatatlan, sokszor indokolatlanul kegyetlenkedő sokaság (Hunnorum multitudo),* akik fegyverrel vagy ravaszsággal újabb és újabb területeket kerítenek hatalmukba. Mostanára azonban régi katonai erényeiktől is elfajzottak, társadalmuk elkényelmesedett és korrumpálódott. A németek „ambitiosa gens”,* minduntalan hódítani akarnak, de vitézségben messze alatta maradnak a magyaroknak vagy az illíreknek. A szerbek (vlahok) pedig alávaló, barbár horda („sordidissima Thracorum natio”).* Velük szemben az „illírek” vitézi virtussal ékesek, az ősidőktől fogva vallásosak és a katolikus egyházhoz hűek, tisztelik őseiket és ragaszkodnak hagyományaikhoz, velük született szabadságvágyuk – libertas innata – szembeállítja őket minden imperialista hódító törekvéssel (a rómaiak ellen ugyanúgy jogos védekező háborút vívnak, mint a törökök ellen), s mindenekfölött politikai képességeket felmutató, államalkotó nép. (Erősen valószínűsíthető, utaltunk is már rá, hogy Ráttkayra hatással lehetett a horvát erényeket hasonló rendben felvonultató Glavinics Ferenc, de természetesen ez utóbbi virtus már hiányzik a ferences atya katalógusából.) A szlavón-horvát rendekhez forduló Prooemiumban szintén félreismerhetetlen a humanista Turcica-irodalom közhelyeinek hatása, például a „kétosztatú” nemzet tipikus kliséje:
„Oszoljunk két részre oly módon, hogy az egyik rész a legszebb hősi erények díszeivel ékesítse a hazát, míg a vele versengeni hivatott másik rész az illír birodalom történetének jeles eseményeit és egyéb, az utókor emlékezetére méltó dolgokat örökítse meg, így futva be a dicséretes versengés megnyíló mezejét.”*
A felsorolt locusok azonban mindössze a humanista laudatio regionis stiláris kellékei, azaz irodalmi dekórumok, nem pedig egy modern (vagy akárcsak premodern) értelemben vett nacionalizmus konstitutív elemei. Ráttkay nem is óhajtott velük nemzetet definiálni. A Memoria első könyvének Illíriáját nem egy, hanem több nép alkotja: a szlávok, a dalmátok és Illíria többi népei (Sclavi, Dalmatae … reliqui Illyriorum populi), mint például a horvátok („a régi latin szerzők kurétoknak mondták, Lucanus a költő versben ünnepelte őket)*. Ha a saját dicsőség nem elegendő, a kanonok úr elfogulatlanul kölcsönöz más népektől is, Orbini nyomán beiktatja például művébe azt a Nagy Sándor imperializmusa elleni orációt, amelyet Curtius Rufus még a szkíták szájába ad. Szerinte:
„[…] ezt [a beszédet] itt célszerűnek látszott saját nemzetünknek tulajdonítani, hogy kitűnjék belőle: a szlávoknál már akkor is együtt járt a bölcsesség a kiemelkedő vitézi erénnyel.”*
Ráttkay tehát, jóllehet következetesen végigvitte művén az illír terminológiát, ezzel mindössze a humanista örökséghez való kötődését kívánta jelezni. Ha valami újat hoz a továbbhagyományozásban, akkor az a legendás hagyomány „racionalizálása” és alárendelése a politikai-ideológiai szempont primátusának. A Memoria első könyvében például felidézi a szlávok vitézségét és romlatlan erényét zengő Mauro Orbini szellemét, de „logikusan” rendezi el mindazt, amit elődje nagy ügybuzgalmában összekevert. Orbini ugyanis, miután a lengyel és német historikusoktól plagizálva kisajátítja a skandináv-szarmata eredetű, gótokkal azonos nép történetét, a délre húzódó gót-szlávokat Dalmáciában ugyancsak szláv nyelvet beszélő őslakosokkal találkoztatja, akiknek Jeromos már kétszáz évvel korábban lefordította szlávra a Szentírást, majd innen vándoroltatja vissza északra őket, megalapítandó a cseh, lengyel és az orosz államot. Ráttkay ezzel szemben a ködös ősmúltba helyezi minden szlávok délre húzódását, naiv eredetmondaként idézi fel az északra induló honfoglalók Zagorjéből történt kirajzását (tehát egyezteti Orbini skandináv- és fő forrása, Pribojević kontinuitás-teóriáit),* de mindenekelőtt jogilag és történelmileg „kezelhető” nagyságú területté szűkíti le Orbini szélte-hossza nincs „szláv királyságát”. Másrészt átveszi ugyan a megszentelt illír föld koncepcióját Marnavics Tomkótól, de annak Illíriájából kizár egy fontos területet, Pannóniát, s ezzel az illír szentek sorából is kiiktatja Szent Istvánt, Szent Imrét, Szent Lászlót és Árpád-házi Szent Erzsébetet. Magyarországot így nem tekinti „Illíria” részének,* de következésképpen a Habsburgokat sem az illír királyok jogos leszármazottainak (legitima proles) – tehát nem egybecsúsztat, hanem definiál és elhatárol. Tomkó még a Habsburgok „apostoli királysága” mellett érvelt, alapművének, a Regia sanctitatisnak III. Ferdinándot köszöntő dedikációjában. Ő még problémátlannak látta a Habsburg–illír együttműködést, Pázmány Péter híveként s a nagy hatalmú pártfogók, a Barberiniek segítségével elsimíthatónak gondolta a nemzeti egyház és a Kúria ellentéteit. Ráttkay már Pázmány ellenfelének és Tomkó ellenségének, Vinkovics Benedeknek az embere. Annak a Vinkovicsnak, aki nem csupán Rómával szállt szembe a magyar nemzeti egyházszervezet autonómiájának érdekében, hanem az önálló horvát rítus jogaiért is a magyar püspökökkel.* Ráttkay, IV. Ferdinándnak ajánlott művében azonban mesterénél is továbblép: ő már nem csupán a zágrábi püspökség és káptalan kiváltságait védelmezi, mint Vinkovics tette, hanem a címben jelölt három „regnum” közjogi státusát, széles körű autonómiáját. Ez az autonómiatörekvés azonban, mint korábban is utaltunk rá, sehol sem lépi túl a geopolitikai szempontból ésszerűnek tűnő határokat. A Memoria nem mutat sem a 19. századi illírizmus, sem valamiféle tágabb pánszlávizmus irányába. Ráttkaytól idegen mind Orbini naiv (és Marnavics álnaiv) enciklopedizmusa, mind Vitezović Ritter nemzetépítő mohósága.
Radoslav Katičič professzor a közelmúltban kitűnő tanulmányok sorában tárta fel a különböző „illírizmusok” természetrajzát, s vázolta fejlődésük történetét.* Véleménye szerint a 17. század közepén legalább két, de inkább három egymás mellett élő „illírizmus” jelenlétével kell számolnunk a horvát nemzeti ideológia történetében. A késő középkori és humanista tradíció dalmát patriotizmusát (amelynek legjellemzőbb irodalmi jegye a szűkebb pátria, a szülőváros laudációja) kiegészíti egy tágabb értelemben vett szláv (azaz „illír”) tudat, amely a nemzetdicséret alapjává a nyelv (lingua Illyrica, azaz lingua Sclavonica, Slava) széles körű elterjedtségét teszi. Az 'Illyricus' jelző széles körű európai térhódítása főként a horvát humanisták külföldi működésének köszönhető: Vinko Pribojević, Flacius Illyricus (Matija Vlačić), Ludovicus Tubero, Verancsics Faustus, Mauro Orbini, Juraj Šišgorić, és az ő nyomukban mások is ezzel jelölték szláv nyelv és kultúra egészét. A korábban ismertetett teóriának (a lengyelek, csehek és oroszok déli eredetének) hála, nem csupán a déli szlávokat értették alatta. Ha őket akarták jelölni, az illír helyett szívesebben alkalmazták a dalmát jelzőt. Tubero meghatározása értelmében „az Adria mosta dalmát partoktól a Dráva folyóig terjedő vidéket az illírek lakják”.* Verancsics Faustus, szótára előszavában, még tágabb definíciót ad:
„Dalmáciát pedig nem azon szűk határok közé helyezem, amelyek közé a könyörtelen idő napjainkra szorította, hanem egykori határaival írom körül. Ugyanis valaha délről az Adriai tenger, északról a Dráva és a Duna folyói, nyugatról a németek és az itáliaiak, keletről pedig a macedónok és trákok fogták közre. Ma Dalmácia, Horvátország, Bosznia, Szlavónia, Szerbia és Bulgária osztozik területén.”*
A másik elképzelés az ellenreformáció korának terméke, amely szűkíti Illíria határait, de paradox módon mégis ezzel mutat a horvát politikai nemzet megteremtésének irányába; itt nem a nyelv, hanem a katolikus vallás és az önálló államiság hagyománya a definíció alapja. A szűk-Illíria koncepciójának kidolgozói a római Szent Jeromos Kongregáció körül csoportosuló, dalmáciai származású horvát értelmiségiek (Stefano Gradi, Geronimo Pastrizio, Giovanni Lucio) voltak; nézeteiket a szentszéki döntőbíróság előtt az ötvenes évek közepén lefolyt, az 1453-ban V. Miklós pápa által a „natio Illyrica”-nak adományozott római Szent Jeromos Ház használati jogát érintő perben fejtették ki. A vita itt csak látszólag folyt arról, hogy kik jogosultak ellátást kapni az „illír házban”, vajon a stájer, a karintiai és karniolai zarándokok is, vagy kizárólag a horvát, szlavón és bosnyák földről érkezők.* Valójában azt kellett eldönteni, mely területek tartoznak „Illíriához”: minden, amit a valahai római Illyria provincia magában foglalt (tágabb, antikizáló értelemben véve az elnevezést), vagy csupán az egykorú Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és részben Bosznia (ez esetben Illíria egy modern nemzetközi jogi értelemben is definiálható egységet alkot). A Sancta Rota végül elfogadta Gradiék vallási és politikai szempontokat kombináló érvelését; az 1656. április 24-i ítélet pontosan meghatározza a „natio Illyrica” által benépesített terület határait, kizárva az illír nemzetből az ortodox szerbeket, illetve az osztrák örökös tartományokban élő szlovénokat:
„[…] midőn az illír nemzet tartományát említjük […] kijelentjük, megállapítjuk, előírjuk és kinyilvánítjuk, hogy az illír nemzet valódi és tulajdonképpeni provinciája az említett V. Sixtus bullájának és szándékának szellemében Dalmácia, azaz Illíria volt, marad, és azt is kell érteni alatta, amelynek részei Horvátország, Bosznia és Szlavónia, míg teljességgel kizáratnak belőle Karinthia, Stájerország és Carniola [a mai Szlovénia – B. S.]; csakis az említett négy terület – Dalmácia, Horvátország, Bosznia és Szlavónia – szülöttei nyerhetnek jogot úgy a nevezett testület kanonoki posztjaira és egyházi jövedelmeire […], mint a nevezett Szent Jeromos Ház vendéglátására és a közösségében való tagságra.”*
Ennek az Illíriának a határai, Bosznia kivételével, gyakorlatilag egybevágnak a mai Horvátország határaival (néhány év múltán Lucio összefoglaló történeti művében meg is jelenik majd Joannes Blaeu „Mai Illíria” – Illyricum hodiernum című, Zrínyi Péternek dedikált térképe, amely plasztikusan szemlélteti az átfedést).* A harmadik Illíria-elképzelés viszont lényegében egy politikai álom: dédelgetői a humanisták Nagy-Illíriáját szeretnék realitássá tenni. Az idea gyökerei a Congregatio de propaganda fide és a Barberiniek körül forgolódó Rafael Levaković, illetve (s főként) Marnavics Tomko harmincas évekbeli római tevékenységéig nyúlnak vissza. Tomko a már többször idézett Regia sanctitatis III. Ferdinándhoz címzett dedikációjában az uralkodó Illíria iránti gondoskodó szeretetét azzal igyekszik ösztönözni, hogy „bizonyítja”: nemcsak Karinthia és Stájerország, hanem egész Ausztria is Illíria része:
„Nincs olyan ember, aki ne tudná, hogy Ausztria az illír Pannónia tartomány része; olyannyira, hogy jóllehet már széles körben átvette a német nyelvet és szokásokat, ettől még mint Germániától különböző föld, a Szent Római Birodalom gyűléseiben folytonosan lemond a szavazati jog kiváltságáról (amely egyébként minden német államot megillet), s ősi illír eredetéhez ragaszkodik.”*
Ezt a gondolatot próbálja majd politikai aprópénzre váltani Vitezović Ritter a karlócai béke után, mikor Lipót császárt „totius Croatiae” uralkodójává szeretné megtenni a Croatia rediviva tanúsága szerint. Juraj Križanić a vallási skizma feloldásának lehetőségét látja majd a szláv népek és nyelvváltozataik egyesítésében, ezért amikor csak alkalom nyílik rá, az illír terület megnövelésén dolgozik: a Rota előtti perben ő képviseli a stájer érdekeket, később pedig a Szentszék támogatásával Oroszországba utazik, a cárt meggyőzendő unifikációs elképzelései realitásáról.* (Megjegyzendő, hogy ezt a lépést a Habsburgokban csalódó Ritter is megteszi majd: 1710-ben már Nagy Péternek ajánlgatja az oszmán hatalom megtörésének és minden szlávok egyesítésének nemes feladatát.)* Az ideológusok hivatkozási alapja nem a vallási egység megléte, a nemzetközi jog gyakorlata vagy az állami lét tradíciója, hanem az etnosz, a nyelv és az őstörténeti legendákból és mesés genealógiákból táplálkozó nemzeti mitológia. A 19. század „illír” gondolkodóinál (Ljudevit Gajnál és követőinél) ez az ideológia újul majd meg és válik a Jugoszlávia-elképzelések kiindulópontjává.
Ráttkay György koncepciója viszont szemmel láthatóan a második, Illíriát preferáló elképzelés felé hajlik, ami nem véletlen. A kanonokról Ivan Golub nagy levéltári anyagot feltáró kutatásai nyomán tudjuk, hogy kapcsolatot tartott a Jeromos-ház vezetőivel. Az érintkezésnek érdekes és fontos dokumentumai azok a levelek, amelyekkel Ráttkay állást foglalt a római Illíria-vitában. Álláspontja – amelyet Juraj Križanićcsal szemben fejtett ki – világos: egyrészt a Memoriában tágabb értelemben meghatározott Illíria kilenc országa közül egyik sem foglalja magában a stájer és szlovén tartományokat; másrészt „az illír királyságok mindig is teljes szabadságnak örvendtek, míg ezek a tartományok [Stájerország, Karinthia és Karniola – B. S.] az örökösödési jog szolgasága alá estek” – írja 1656. április 25-i levelében, természetesen a Habsburgok öröklődő dinasztikus hatalmára célozva.* Ráttkay tehát modern, politikailag reális és történetileg legitimálható tartalommal igyekezett megtölteni az Illíria elnevezést. Radoslav Katičić azonban – bár utal Ráttkay ismeretségére a római körrel* – véleményünk szerint nem tulajdonít kellő fontosságot annak a ténynek, hogy a „natio Illyrica” modern koncepcióját ez a történetíró dolgozta ki, évekkel a szentszéki per kezdete előtt! Műve alapján megrajzolható lenne a Szent Jeromos-ház számára 1659-ben (Giovanni Lucio megrendelésére) készült Illíria-térkép – s lehet, hogy többek közt annak alapján is rajzolták.* Ennek a szoros párhuzamnak (s esetleg konkrét együttműködésnek) a jelentőségét nem árt többszörösen aláhúzni. A szakirodalom nagyobb része ugyanis fényévnyi távolságot tételez fel Lucio és Ráttkay között, holott munkásságuk figyelmesebb vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy bár különböző történetírói iskolákat képviseltek, és műveik megírásának politikai motivációja is eltérést mutat, nemzet-koncepciójukat mindketten a regnumok önálló államiságának közjogi tradíciójára építették. A Memoria és a De Regno, ha eltérő típusú történeti argumentációval is, de ugyanannak az ideálisnak elképzelt Illyricumnak a körvonalait vázolják.* Lucio narrációját tudomásunk szerint még senkinek sem jutott eszébe rokonítani az illír eszmékkel – ami tévedés volt, mert egy bizonyos, jól definiálható „illírizmus” azt is áthatja, még ha nem is az össz-délszláv egység felé mutató fajta. Ráttkayt viszont, mint láttuk, előszeretettel tudják be az említett idea „előfutárának” – miközben, ha történetírói habitusát tekintve nem is, de ideológiai álláspontjára, „illírizmusára” nézve a leginkább mégis a Jeromos-ház direktorával vonható párhuzamba. A Memoriának mégsem az a különlegessége, hogy az illír terminológia gyakori alkalmazásával igazolja a horvát egység létrejöttét, legalábbis a lelkekben, a 17. század közepére. Ez egyrészt triviális, a horvát irodalomtörténeti kutatások által bőségesen adatolt igazság,* másrészt viszont felesleges bűvészkedést kívánna meg a fogalmakkal. Hiszen Ráttkay még 1656-ban is kilenc királyságra osztja a „tulajdonképpeni” Illíriát, amely többek közt Bulgáriát is magában foglalja.* A lényeges momentum itt inkább az, hogy a Memoria ebből az Isztriától a Fekete-tengerig húzódó hatalmas területből három „Illíriányi” részt ragad ki – de miért éppen ezeket? Mi igazolja, pontosabban mi teszi ésszerűvé, hogy éppen ezek a „regnumok”, Dalmácia, Szlavónia és Horvátország alkossák azt az egységet, amelyet mi – a későbbi historiográfiai és politikai irodalom „Trojedna kraljevina Hrvatske” kifejezését parafrazeálva – „háromegy Illíriának” neveznénk?
Jeleztük már, hogy semmiképpen nem a közös származás és nyelv e koncepció alapja, hiszen kimaradnak belőle a rokon szerbek. Nem is a vallási aspektus, hiszen nem nyernek bebocsáttatást az egyébként katolikus szlovénok sem. Az elképzelés lényege véleményünk szerint a geopolitikai szempontból védhető terület, valamint a históriai jog, amely legitimálja a létező (s a jövőben még gyarapítandó) állam egységét. A terület Ráttkay-féle körülhatárolásáról már részletesen szóltunk; politikai szemponton azt érthetjük, amit a kanonok oly világosan kifejtett Križanićnak írott levelében: a vágyott hármas királyság csak bizonyos feltételekkel léphet föderációra a Habsburg Birodalommal, és semmilyen módon sem juthat az örökös Habsburg tartományok státusába. Természetesen nem egyéni leleményről van szó: Ráttkay a horvát rendek nagy részének és a zágrábi püspökségnek az érdekeit is képviselte (bár, mint a Criterion bizonyítja, volt, aki másképp gondolkodott). A jogi aspektust két összetevőjében vizsgálhatjuk: az államjogi (közjogi) felfogást, amely a „háromegy” Illíria autonóm állami létét érinti, valamint a rendi és egyházi jogok együttesére vonatkozó elképzelést, amely támpontokat ad a történetíró-politikus által ideálisnak elképzelt állam politikai berendezkedésének, kormányformájának felvázolásához. Mindkét területet – lévén szó históriáról – a történeti argumentáció kontextusában érdemes szemügyre venni: a múltbeli események aktuális áthallásaiból, azok kommentárjaiból bonthatók ki a kanonok jelenre és jövőre vonatkozó gondolatai.
„… mivel ezekben az országokban változott a hatalom, ahogy némelykor új uralkodók kerekedtek felül, úgy az alattvalókban is nem ritkán megingott az apostolok elplántálta hit.”*
A mondatot a Memoria második könyvének elejéről idéztük, ahol Ráttkay megkezdi az illírek középkori históriájának feldolgozását. A koncepció világos: a nép az ősidőktől fogva Illíriát lakja, az ókor folyamán már több ízben államot szervezett, vitézségét okkal becsülte (s tartott tőle) a macedón majd a római világbirodalom. A lakosságot Szent Pál már a kezdetek kezdetén az igaz hitre térítette, így az illírek mintegy közvetlen kapcsolatot tartanak Jézus Krisztussal és a kiáradó Szentlélekkel, következésképpen Rómával való viszonyuk pusztán egyházpolitikai kérdés, de a területen szerveződő püspökségeknek, s főként a Szent László alapította zágrábinak, különlegesen erős jogkörei vannak. A diokleai pap krónikája, amely egyéb historikusok konstrukcióiban a szlávok bejövetelének és államszervezésének leírásához szolgáltat vezérfonalat,* Ráttkay szemében csak az egyik a számításba jövő források közül, amint a „Ljetopis” megörökítette gót uralkodósor is csak az egyik dinasztia, amelyet majd mások – választott királyok, az Árpád-háziak, a Habsburgok – követnek a trónon (trónokon), természetesen a Szentszék jóváhagyó támogatásával. A korai századok viharai után Dalmácia, Szlavónia és Horvátország népei a magyar királyok uralma alatt jutnak hosszú időre révbe; s hogy ez valóban nyugalmat hozó révnek tekintendő, Ráttkay előjelek és történelmi tapasztalatok sorával igazolja.
Először is Chean király esetét elemzi. A dalmát-horvát trónon ülő Gostimil, majd Zudomir idején a Szlavóniában élő szlávok „a magukénak is óhajtották” Bulgária királyát, Cheant, aki azután hadjáratot vezetett a magyarok István királya ellen, „akit már akkor a szent voltáról elterjedt vélemény tett híressé”.* A döntő ütközetben Fortuna a vitézül harcoló szláv uralkodóval szemben a magyarokat segítette, s István nem kegyelmezett: győzelme után kivégeztette az ellenséget. Az uralkodójuktól fosztott szlavónok Miroslavot majd Godescalcust emelik trónra, végül azonban levonják a történelmi tanúságot:
„Amidőn pedig Godescalcus vértanúhalált szenvedett, az uraló nélkül maradt Szlavón Királyság az egyetértésre nem jutó előkelők hosszas vetélkedése után végül a még életben lévő s Dalmáciában és Horvátországban uralkodó Zvonimirre szállt; úgyhogy az országokat, amelyek szinte mindig egyazon fejedelem uralkodásának örvendtek, most ismét egy király uralma és a szövetség köteléke fűzte össze.”*
A jövő igazolta a döntést: Zvonimir uralkodása alatt azóta sem látott, s egyre csak vágyott aranykor köszöntött a hármas királyságra. Ráttkay historikusi stílusa itt költői magasságba szárnyal:
„… szüneteltek a háborúk, növekedett a jólét, a szegények nem rettegtek a gazdagok kapzsiságától, a népet nem fenyegette a hatalmasok ereje, mindenkit egyaránt védett és óvott a király igazságossága, amely nem tűrte el, hogy bárki bárkit is zaklasson. S mivel ki-ki a maga dolgára viselt gondot, földet művelve, állatot tartva, kereskedve, a királyságok emberemlékezet óta nem bővelkedtek hasonló jómóddal. A városokban fölösen volt értékes ruhanemű, díszes fegyver, ékesen felszerszámozott ló, válogatott kincsek, az arany és ezüst hatalmas bősége, drágakő, gyöngy és minden más, ami a halandók lelkét vagy értékével vagy pedig szépségével vonzani szokta.”*
A legendás király erényeinek hírétől megindultan Salamon, Géza és László „nem haboztak húgukat feleségül adni hozzá”, így Zvonimir halála után, a végrendelet értelmében, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia az Árpád-háziakra szállt: László „a királyságokat a Magyar Koronához kapcsolta” (adiunxit).* A három államnak tehát „ötszáznegyvenhéttől egészen Szent Lászlóig és a Magyarország trónján őt követő királyokig, folyamatosan huszonöt renden – amelyet csak Zvonimir hitvese a királynő, valamint Zudomir bán szakítottak meg – saját uralkodói voltak”.* Quod erat demonstrandum – Ráttkay tételmondata a Draskovics bántól kapott megbízás értelmében összegzi kutatásának eredményeit. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a magyar uralkodók legitim öröklés útján léptek a horvát trónra – s a dinasztiaváltást már-már predesztináció készítette elő: emlékezzünk a magyar és horvát fejedelmek collatiójára a második könyvből (nemcsak Satimir és Budimir térítő tevékenysége mutat analógiát Géza és István működésével, hanem az utódok sorsa is: a szent életű Imre megfelelője Budimir fia, Svetolicus, a gonosz Péter királyé az Istentől elrugaszkodott Vladislav).* A magyar királyok hatalomgyakorlása Ráttkay szemében természetes és Istennek tetsző dolog, amennyiben országlásuk során figyelembe veszik a horvát nemzeti érdekeket is. Ezért kap elismerő dicséretet a Dalmáciát a velenceiektől visszafoglaló, Szlavóniát és Boszniát az eretnekektől megtisztító és védelmező Nagy Lajos, akinek a hármas királyság iránti szeretetét a harmadik könyvben külön kis kitérő dicséri: „Bizony ez a király annyira felvette országainak gondját, hogy a korábbi magyar királyok közül senki sem mutatott hozzá hasonló éber és gondos igyekezetet, úgy a pártoskodók és lázadók megfékezésében, mint a külső ellenségek visszaverésében”.* Ezért ítéli el rendkívül kemény szavakkal a Károly Róbert ellenében kiskirálykodó Mladen bánt, annak ellenére, hogy az honfitárs, a háromegy Illíria egyik legelőkelőbb családjának leszármazottja volt:
„[…] őseinek gazdagságától és címeitől felfuvalkodottan (ugyanis nemcsak apja, de nagyapja és szépapja is a bosnyák bánok közül származott) inkább korlátlan királyi, mint a reáruházott báni hatalommal visszaélve, a Magyar Királyságban uralkodó zűrzavart kihasználva birtokába kerítette Dalmáciát és Horvátországot, jeles városokat, településeket és várakat kaparintott jogtalanul markába, s őseinek kegyességétől messze szakadva, kezét szent és világi javakra egyként rávetve, tűrhetetlen zsarnokká változott.”*
Láthatóan Ráttkay többre értékeli az igazságos, az anarchia megszüntetésére és a közjóra törekvő „magyar” kormányzást, mint a vérrokon zsarnokoskodását. Történeti narrációja folyamán a továbbiakban is találunk példákat arra, hogy ítéletének, állásfoglalásának kritériuma nem a nemzeti hovatartozás, hanem a hatalomgyakorlás minősége. Élesen szembeállítja például Bánk bán esetét Horváti János bánéval: mindketten gyilkosok (Bánk a király hitvesét, Horváti a királyné anyját öli meg), de az író nem ezt a párhuzamot firtatja, hanem az igazságos (Endre király) és az indokolatlanul kegyetlenkedő, asszonyi befolyásnak engedő (Zsigmond) kormányzat működését illusztrálja velük.* Garai Miklós, Bánffy István, Magyar Balázs, Korvin János vagy maga Istvánffy Miklós – származásukra nézve mind „idegenek”, mégis bebocsáttatnak az illír közösségbe, akár mert oda házasodtak s ott telepedtek le, akár mert ott viseltek hivatalt: Ráttkay nemzetfelfogása – bármivel vádolja is az írásának polemikus hangsúlyait félreértő posteritas – nyitott és a kor fogalmai szerint toleráns. A szakirodalomnak óriási és súlyos következményekkel járó (a Criterionig visszavezethető) tévedése, hogy a zágrábi kanonokban valamiféle magyarellenes ügynököt igyekszik felfedezni, s hasonlóan súlyos, hogy az érem másik oldalán úgy látják: horvátjait és a horvátságot a magyarok rovására „emelte az egekbe”. (Amiért azután ki-ki saját ízlése szerint kárhoztatja vagy dicséri.)* Legszebb példa erre, amit a horvát történészek, Kukuljević Sakcinskitól Antoljakig, beleolvasnak Ráttkaynak a Draskovics János nádorrá választását köszöntő beszédébe. Szerintük az orátor azt állítja: Draskovics „a sorban az ötödik horvát, aki e tisztséget viseli”, Garai Miklós, Perényi Imre, Nádasdy Tamás és Szapolyai Imre után.* Holott a hivatkozott szöveg nem állít egyebet, mint hogy Draskovics az ötödik, akit „Illíriánk […] a báni tisztből a nádori méltóság ormára emelve dicsőít”!* Nem beszélve arról, hogy a jórészt magyar származású elődök felsorolása után a szónoklat az öreg Draskovicsnak (a nádor apjának) sírfeliratát idézi:
|
Ezt bizony nehéz volna az illír ősök laudációjaként értelmezni! Az igazság a szakirodalom sugalmazásaival szemben az, hogy Ráttkay helyeselte és üdvözölte a pannon–illír állami közösséget, s a „háromegy Illíriájának” jövőjét is ennek keretei között képzelte el. Draskovicshoz fordulva klasszikus reminiszcenciával ad e gondolatnak retorikus köntöst:
„Miként Téged ünnepelvén egész Pannónia megfeledkezik saját gyászáról, illő, hogy mi is inkább Veled, mint a magunk bajával törődjünk; s jóllehet a tetőn magára maradt veréb módjára kellene szomorkodnunk, s nem volna méltó, hogy idegen földön új dalra fakadjunk, mégis a nádori tiszteden örvendő társ, Pannónia örömét megkettőzvén, így szólunk: LÉGY ÜDVÖZÖLVE, és tesszük ezt annál derűsebb arccal, mert hosszú idő után visszatérni látjuk körünkbe Szaturnusz boldog aranykorát.”*
Ebben az esetben a humanista terminológia alkalmazása – mint azt másutt már megfigyeltük – ismét politikai jelentéssel bír: Ráttkay a népnevek mellőzésével világossá teszi, hogy a nemzeti keretek meghatározását és a nemzetek együttműködését nem faji, származási alapon képzeli el. Idevágó legfontosabb gondolatát egzakt jogi terminusokban, a Memoria a harmadik könyvének elején is kifejti. Itt a magyar kancellária korabeli (azaz 17. századi) terminushasználata ellen emel kifogást, amennyiben azt állítja: az Árpád-háziak trónra kerüléséből nem következik, hogy Szlavóniát és Horvátországot „alávetett részeknek” lehetne nevezni, miként a kancelláriai iratok teszik, hiszen ez a kifejezés csak fegyverrel szerzett területekre alkalmazható. Álláspontját a Tripartitummal igyekszik bizonyítani (vetus Hungariae regis [sic!] stylus), amely szerinte különbséget tesz a regna incorporata (a magyar koronához kapcsolt országok) és a koronának alávetett részek (partes subiectae) között – az előbbi kategóriára volna példa Horvátország, az utóbbira Erdély. Nos, ha ebben igaza is lenne, a distinkció akkor is csak formális, hiszen a Tripartitum Ráttkay által hivatkozott paragrafusai éppenséggel azonos jogkörűként definiálják Erdélyt illetve Szlavóniát és Horvátországot. (A harmadik rész első szakasza pontosan azt a kérdést veti fel: „Vajon alkothat-e magától bármely nép vagy vármegye törvényerejű határozatokat?” – és arra jut, hogy „nem, csakis a fölérendelt joghatóság egyetértésével” – azaz a magyar országgyűlés jóváhagyásával.)* Ennél azonban érdekesebb, hogy Ráttkay érveléséből kirajzolódik, az egyenrangú autonómiák milyen rendszereként képzelné el az ideális Magyar Királyságot: szerinte „alávetett részeket” a Szent Korona főségét elismerő minden „regnum” birtokolhat, ilyen pars subiectája Magyarországnak Moldva, Havasalföld és Erdély, Horvátországnak Lyburnia, Dalmáciának pedig Isztria (!); továbbá, mondja, „még azt is elfogadjuk, hogy [országaink – ti. Dalmácia, Horvátország és Szlavónia – B. S.] a magyar koronának alávetettek, csak ugyanaz a fő hatalom egyenlően kormányozná őket”.* Jóllehet a szerző részletekbe menően nem tárgyalja, milyen törvényhozói jogkörrel rendelkeznének az ily módon egy korona alá tartozó egyenrangú államok, de talán nem túlzunk, mikor azt sejtjük, itt a Szent István-i korona országainak valamiféle konföderációjáról lehet szó (regna socia), ráadásul nemcsak a már meglévő, hanem idegen hatalmaktól (Velence, Török Birodalom) még ezután megszerzendő, felszabadítandó területek (elsősorban Dalmácia) bekapcsolásával.
Ráttkay nacionalizmusa tehát nem mérhető a későbbi keletű romantikus nacionalizmusok mércéjével,* de még Vitezović Ritter (ál)históriai érvelésének ideológiai hátterével sem. Ennek kézenfekvő bizonyítékát maga az aranysarkantyús lovag nyújtja: kéziratban maradt munkái között megtaláljuk azt a terjedelmesebb jegyzetet, amelyben a Memoria magyarellenes szempontból leginkább kiaknázható részét, azaz a fenti polémiát kivonatolja.* A pánhorvát nemzeteszme kiagyalója azonban igen jó szimattal megérezte, hogy Ráttkay koncepciója az övétől eltérően nem nyelvi-faji argumentumokra épül, s bár a látszat emellett szólna, mégsem alkalmas valamiféle magyarellenes érvelés alátámasztására, ezért nem használta fel sehol a fentebbi gondolatmenetet. Ráttkay nacionalizmusát közjogi alapon álló politikai nacionalizmusnak kell tekintenünk, amelyben az etnikai és a nyelvi-kulturális komponensnek elhanyagolható szerepe van. Ezt a háromegy Illíriára korlátozott közjogi nacionalizmust definiálják és helyezik aktuálpolitikai kontextusba az írói szövegformálás eszközei, a különböző orációk és digressusok. A Bánk bán-történet így alkot retorikai oppozíciót Horváti János tragédiájával; a zvonimiri tejjel-mézzel folyó aranykor elbeszélésére így utal vissza a Draskovicsnak címzett jövőirányultságú oráció; a horvát és magyar államalapítás illetve a szent királyok „collatiójára” így visszhangzik az ötödik könyvből idézett indulatos excursus a pogány elleni harc lehetőségétől megfosztott magyar nemesség politikai erkölcsének és vitézi virtusának romlásáról,* amely – a Prooemium tanúsága szerint – a horvát osztályos társaikat is fenyegeti; s végül így feleltethető meg az illír követek Nagy Sándorhoz intézett, a szabadságvágy és a jogos önvédelem motívumára fűzött szónoklata Zrínyi Miklós horvát bán beiktatási beszédének, amely a Memoria retorikai csúcspontja. A „rövid, ám jelentőségteli és érett” beszédet Ráttkay a hatodik könyv közepén közli. A frissen kinevezett bán a harmincéves háború lecsengése idején összegzi a hármas királyság esélyeit és a fenyegető veszélyeket a furcsa, se háború–se béke időszakban:
„Vajon ki is tudná, urak és honfitársaim, csakis saját okosságára támaszkodva kezébe venni több királyság együttes igazgatását ebben a különösképpen viharos időben, mikor sem biztos békéről, sem nyílt háborúról nem beszélhetünk, de minden sarokban cselvetés rejtezik, minden ország vagy a maga vagy mások pusztulásával fenyeget? Íme, Európa minden országa – a szerencse csodálatra méltó állhatatlansága révén – egymás romlására és végveszedelmére tör.”
Jövendő országlásához (nem túlzás erről beszélni, hiszen Ráttkay hangsúlyozottan „alkirályi”, Pro-Rex minőségében állítja színre, amint „jobb kezében ősi szokás szerint a jogart, baljában a zászlót tartja”) a regnumok nemességének segítségét kéri:
„Bárhogy is legyen, urak és honfitársaim, mégsem rettenek meg túlzottan a szerencse semmilyen formájától, amikor oly sok kiváló előkelő jóakaratát látom egyesülni a magam szolgálatkészségével; szívesen ajánlom és szentelem hát szolgálatomat, javaimat és életemet ennek a szerető hazának: csak arra kérlek a Szent Isten nevében mindnyájatokat, hogy magatok az ország jó szolgálatában egyetértők legyetek, ha pedig engem a nehéz teher alatt görnyedezni láttok, tanácsaitokkal és többi kitűnő erényetekkel siessetek segítségemre.”*
A nemzetével azonosuló vezér – íme a kanonok társadalomideáljának sarokköve. Az uralkodók és alattvalóik viszonyát, jogaikat, kötelességeiket, a velük szemben felmerülő morális elvárásokat a főszöveg históriai narrációját keretbe foglaló szónoklatok vázolják. Összesen hat ilyet találunk a Memoriában: a IV. Ferdinándhoz, a Zrínyi fivérekhez, a horvát–dalmát–szlavón rendekhez és az Olvasóhoz fordulót a mű elején, illetve a horvát–magyar államközösség múltjának tanúságait összefoglaló Szent László-beszédet, valamint a nemzeti Egyház helyzetét és feladatait elemzőt a végén (ezt azon a zágrábi „nemzeti” szinóduson mondott el a szerző, amelyet a Kúria elleni „taxa-csatáját” sikerrel záró s a pápai megerősítést végül elnyerő Vinkovics hívott össze 1642-ben). Közülük különösen nagy figyelmet érdemel a Habsburg uralkodónak címzett Epistola dedicatoria. Főként azért, mert Ráttkay – Tomkótól eltérően – nem a de facto hatalmat gyakorló III. Ferdinánd császár, hanem a de jure horvát király IV. Ferdinánd kegyeibe ajánlja az illír regnumokat, azaz a jövő emberével tárgyal szinte egyenrangú félként, az öntudatos arisztokrata hangján, s nyilvánvalóan a szükséges és szerinte elkerülhetetlen politikai változásokra utaló gesztussal. Föntebb utaltunk rá, hogy az ajánló szöveg és a Ferdinándot koronázási díszben ábrázoló metszet kompozíciója politikai üzenetet hordoz, kijelöli az uralkodótól elvárt magatartást és a rá váró feladatokat, az igazságos kormányzást és a török elleni felszabadító háború vezetését. Arról azonban még nem esett szó, hogy ezek az elvárások egyben feltételei is a reménybeli fejedelem legitim hatalomgyakorlásának. A szövegben elrejtett, de könnyen dekódolható utalások nemcsak IV. Ferdinánd, hanem általában a Habsburgok legitimitását is megkérdőjelezik. Emlékezzünk, milyen szcenírozással „vezeti fel” Ráttkay az osztrák uralkodóházat trónra léptető szábor összeülését: ígéretekkel és pénzzel megvesztegetett vagy megfélemlített, frakciózó főurak döntik el évszázadokra az ország sorsát. Ezen a ponton szerzőnk ismét inkább ideológusi, mint történetírói erényeket csillogtat. A valóságban ugyanis nem egy, hanem legalább két rendi gyűlésről kellett volna beszámolnia. A horvát rendek Cetinen tartott száborukban 1527 januárjának első napjaiban – miután megszövegezték feltételeiket – egyhangúlag királyukká kiáltották ki I. Ferdinándot, és a jövőre nézve elismerték leszármazottainak törvényes trónöröklését: egyszóval lemondtak a szabad királyválasztás jogáról* (hasonló határozatot a magyar országgyűlés csak százhatvan év múltán, 1687-ben hoz majd). Az ekkor még külön testületet alkotó szlavón rendek 1527. január 6-i dubravai gyűlésükön nem fogadták el a döntést, s csak a Szapolyai királyságáért harcoló Frangepán Kristóf halála után, s akkor is igen kelletlenül, katonai fenyegetésnek engedve csatlakoztak horvát társaikhoz az 1527. október 6-i kőrösi gyűlésen.* Azzal tehát, hogy Ráttkay csak a magyarpárti szlavón gyűlést örökíti meg, s tudatosan megfeledkezik az örökletes Habsburg-királyság kikiáltásáról, saját százhúsz évvel későbbi ítéletét vetíti vissza a múltba. A szemrehányás, amellyel közvetlenül a bánokat, de közvetve természetesen az akkori horvát vezető réteg egészét illeti, sokat elárul erről a lassan Habsburg-ellenes irányba forduló beállítottságáról:
„Bizony szerencsésebben és sokkal dicséretesebben jártak volna el a bánok, ha inkább a Boszniára és Horvátországra következendő végveszedelem elhárításán munkálkodnak, mint hogy egymás elleni pártoskodásukkal alkalmatlan időben olyannyira hőn óhajtsák az idegen nemzet hatalmát; mert túl serényen iparkodtak Ferdinánd érdekeinek védelmében, s míg a károkozásra mindig kész török elfoglalta Jajcát és megszállt […] tizenkét további bosnyák várat, róluk azt kell mondanunk: a legkevésbé sem tettek eleget kötelességüknek.”*
Emlékezzünk vissza a magyar–horvát unió kimunkált, gondos retorikával felépített fejlődéstörténetére! Ahhoz képest itt szinte puccsról beszélhetünk. A Memoria negyedik könyvének bevezető sorai már stílusukban is értékítéletet hordoznak:
„Memoriánk negyedik könyve következik; az elsőt és másodikat úgy szerkesztettük, hogy azon királyok és bánok munkásságát ölelje fel, akiket Illíria saját fiai közül adott; a harmadik könyv azokról a bánokról számol be, akik miután királyságaink a magyar koronához csatlakoztak és társultak, a korona viselői iránti engedelmességgel Illíriát kormányozták. Végül ez a negyedik azokat mutatja majd be, akiket a győzhetetlen osztrák uralkodóház, átvéve az ezen országok fölötti hatalmat, az alkirályi tiszt betöltésére rendelt és saját képviseletében eljárni utasított.”*
Az osztrák uralkodóház egyszerűen kihasználta erőfölényét, és parancsainak köteles hivatalnokokat nevezett ki a regnumok irányítására. Szó sincs legitim trónutódlásról vagy közakarat szentesítette dinasztiaváltásról! Ráttkay (nyilván megbízói-mecénásai hallgatólagos támogatásával) nem tekintett automatikusan az illír uralkodók törvényes örökösének (legitima proles) egyetlen Habsburgot sem, mint Marnavics Tomko tette. Az ő víziójában ezt a pozíciót ki kell érdemelni; több ízben, s a szöveg kitüntetett jelentőségű pontjain céloz rá, hogy ha kell, az illírek Bécs nélkül mennek tovább saját útjukon – s ha nem is zárja ki a politikai status quo fenntartásának lehetőségét, világossá teszi, hogy az feltételekhez kötött. Illíria, a megszentelt föld, méltó uralkodót keres; az „ősök ítélete és tekintélye” felruházza a historikust a joggal, hogy „mintegy tükörben” felmutassa a „kiváló és felette hűséges hősök … vérével megpecsételt érdemeket”,* amelyek az ország felszabadítására, sorsának javítására vállalkozó uralkodót kötelezik történelmi küldetése beteljesítésére. Ráttkay tehát – a horvát rendek nevében – kiegyezést ajánl a leendő uralkodónak: legitimmé akkor válhat (és csak akkor), ha idoneitásáról, alkalmasságáról is bizonyságot tesz. Véleményünk szerint ebben keresendő a Memoria legfőbb újdonsága: kimondja (vagy a sorok között, de félreérthetetlenül sejteti) azt, amit a korabeli Horvátország legjobbjai talán még gondolni sem mertek, vagy csak félig-meddig tudatosítottak magukban.
A hatásokkal persze számolnunk kell és lehet is. Semmi meglepő nincs abban, hogy az új horvát szuverenitás-gondolat éppen itt, a Magyar (és Horvát) Királyság történelmi emlékezetének fenntartására szakosodott egyik legfontosabb intézmény, a zágrábi káptalan egyházi köreiben, illetve a horvát rendi érdekeket is képviselni próbáló báni adminisztráció berkeiben formálódott. A török ellen hadakozó nemesség és a vlahok beáramlását akadályozni, vallási irányítását átvenni igyekvő zágrábi püspökség természetes közege volt a lelkekben már régóta formálódó horvát nemzettudat, az állami egység és szuverenitás artikulálási kísérleteinek – a távoli Rómában sürgölődő illír értelmiségiek legfeljebb pontos terminológiai köntösbe öltöztették az itt kidolgozott koncepciót. De ha már a terminológiai kérdéseknél tartunk, meg kell jegyeznünk: a Rota állásfoglalásánál pontosabb és tömörebb változatot találunk egy hazai forrásban. Egy disztichonos epigrammáról van szó, amelynek szövege szimbolikus jelentőségű helyen, a Horvát Királyság okleveleit és hivatalos államiratait tartalmazó hatalmas láda födelén, kovácsoltvas pántokkal keretbe foglalt és rögzített pergamenlapon maradt fenn. A keletkezés éve 1643, Draskovics János bánságának dereka, a szerző pedig a nagy műveltségű jogász, az ország jegyzője és kincstárnoka (notarius et exactor expensis publicis), Szakmárdy János.* A verset, tekintettel kiemelkedő jelentőségére, teljes terjedelmében idézzük.
|
Mintha csak a Memoria regum et banorum tartalmi kivonatát olvasnánk! Vagy esetleg az eredeti, első változat szerzői szinopszisát. Mindkét eshetőség elképzelhető, hiszen ebben az évben a kanonok már dolgozik a histórián, s nehéz volna eldönteni, hogy vajon melyik literátor-politikus merítette gondolatait a másiktól. Leginkább valószínűnek az tűnik, hogy a koncepció azokon a Ráttkay által emlegetett beszélgetéseken formálódott, amelyek Draskovics bán és bizalmasai között zajlottak a negyvenes évek elején. Ekkor eddig (és nem tovább) jutott el a horvát rendi közvélemény – de ez sem volt kevés. E körben ugyanis a 16. század folyamán a nemzettudat egyik legfontosabb elemét alkotta a feltétlen Habsburg-hűség; a horvát-szlavón rendek éppen arra alapozták a rebellis és eretnek magyarokkal szembeni igényeiket, hogy ők már idejekorán megszavazták az örökös királyságot. (Más kérdés, hogy a Habsburg uralkodók erről – a magyarok elpártolásától tartva – „hivatalosan” nem vettek tudomást.)* A közvélemény a zsitvatoroki béke után, a horvát érdekeket sértő bécsi intézkedések (például a vlahoknak juttatott kedvezmények) nyomán fordult meg. A fordulat azonban nem volt gyökeres. A horvát gravaminális politika a negyvenes években – mint az idézett szöveg is mutatja – nem vonta kétségbe a Habsburg uralkodó legitimitását, legföljebb a hangsúlyt ismét a királyválasztó jogra helyezte a dinasztikus elvvel szemben. A rendi követelések fő szólama mindössze a magyarokkal egyenlő elbánást igényelte Bécs részéről. Ami ehhez képest nóvum (mint Ráttkay fenti gondolatsora az „új kiegyezés” lehetőségéről), az már az ötvenes évek szülötte és a vesztfáliai béke utáni politikai kontextusban lesz értelmezhető. E kontextus meghatározó formálója, programadó személyisége pedig Zrínyi Miklós, az új bán.
A Zrínyi és Ráttkay közötti szoros politikai együttműködést egy másik forráscsoport dokumentumai, a horvát és magyar országgyűlési iratok is bizonyítják majd. Ezúttal a közös stratégiának egy látszólag magától értetődő, valójában azonban bonyolult problémát felvető aspektusára hívjuk fel a figyelmet: erőteljesen nemzeti voltára. Ismeretes, hogy a protestantizmus elleni harc és főként a török hódoltsági területek misszionálása tekintetében már a század eleje óta két koncepció ütközött a katolikus egyházon belül. A Habsburg területeken tartotta magát az episzkopális egyház álláspontja (az egyházi hierarchia felügyelete az uralkodó jogköre, Róma legfeljebb jóváhagyásra jogosult, a misszió első lépése pedig politikai-katonai jellegű: érdemi megkezdéséhez vissza kell foglalni a török által birtokolt országrészeket – Pázmány Péter politikája kezdeti ingadozás után ennek jegyében zajlott). Ezzel szemben mind a jezsuita rend, mind az 1627-ben felállított római Congregatio de propaganda fide központosított, a nemzeti keretek helyett a katolikus világegyház érdekeit szem előtt tartó álláspontja nem írta elő kötelezően az oszmán hatalom elleni felszabadító harcot, sőt, többek közt éppen a horvát jezsuita Bartol Kašić tízes évekbeli projektumai vázolják a római koncepciót: a birodalmak békés egymás mellett élése jegyében, a keresztény vallás belső dogmatikai kérdései tekintetében közömbös törökkel kötött politikai alku alapján kell és lehet a hódoltsági területek katolikus misszióját megoldani.* Nem az a kérdés tehát, hogy ellenreformációs célokat szolgált-e Ráttkay történetírói munkássága, mint azt Giovanna Brogi Bercoff kiemelte, hanem az, hogy melyik ellenreformációs stratégiát követte. Itt pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy Ráttkay, mint zágrábi kanonok, a nemzeti episzkopális egyház, s következésképpen a nemzeti keretek között folytatott misszió és ellenreformáció álláspontját képviselte. Ezért tette – a török elleni harc mellett – koncepciója vezérfonalává a „megszentelt Illíria” gondolatát. A Memoria második (s ne feledjük, az eredeti terv szerint első) könyvének bevezetésében, tehát a história szerkezetileg kiemelten hangsúlyos helyén hosszan érvel amellett, hogy Pál apostol szíriai térítőútja után rögtön Illíriát kereste fel, tehát „az illír a második nép volt, amelyet Pál Krisztus hitére térített”* – még mielőtt a római misszióra sor került volna! Elbeszélése során mindvégig gondosan ügyelt rá, hogy horvát-dalmát-szlavón nemzeti királyait mindig pápai áldással ültesse a trónra, sőt, Tubero és Baronius alapján a Szentszéknek juttatja a Dalmácia és Horvátország feletti jurisdictiót (meg is rótta a „dajkameséért” a horvát szakirodalom), de arra sem Kukuljević-Sakcinski, sem követői nem figyeltek fel, hogy a hagyományos jó viszonyt megalapozó lépést IV. János pápával téteti meg, aki nem véletlenül fordított akkora figyelmet Budimir államszervező munkájának segítésére: származására nézve ugyanis – a Tomko nyomán járó Ráttkay szerint – maga is dalmát (natione Dalmata) volt!*
Továbblépve, meg kell állapítanunk, hogy a „jurisdikció” ügye sem olyan egyszerű, mint első pillantásra tűnik. Utaltunk már arra, hogy Ráttkay szándékoltan teremtett homályt a kérdés körül. Figyelmesen megvizsgálva az eseményeknek a Memoriában felépített rekonstrukcióját, azt találjuk, hogy a horvát államalapítás pillanatában Budimir a pápai legátusok kezéből veszi át hatalmának szimbólumait, s leszármazottai, majd választott utódai szintén törekednek a pápai áldás elnyerésére.* Ugyanakkor azonban, mint az apostoli királyi cím viselői, az egyházi ügyekben a továbbiakban már ők, és nem a Szentszék a végső döntési fórum. A Memoria ezt expressis verbis nem állítja ugyan, de nyitva hagyja egy ilyen olvasat lehetőségét,* majd az Árpád-ház hatalomra kerülésének leírása során egyértelművé is teszi azt. Itt ugyanis arról van szó, hogy László király, miután húga végrendeletének értelmében átvette az országok irányítását, s „ráadásul az apostoli kiváltság révén (amelyhez – mint az előző könyvben Budimirrel kapcsolatban Tuberóból, Zvonimirrel kapcsolatban Baroniusból kimutattuk – a Dalmát és Horvát Királyságok joghatósága is tartozott) elnyerte az említett királyságok fölötti hatalom örökös jogát”.* A hivatkozott szerzők közül Baronius azonban aligha hagyta volna jóvá a nevében állítottakat! Ráttkay ugyanis nem kevesebbet mond, mint hogy az egyházi ügyek saját „apostoli” jogkörbe vonása után a keresztény királyság világi téren is függetlenítette magát (méghozzá örökre, jure perpetuo) Róma fennhatóságától. Ráttkay koncepciója ezen a ponton már félreérthetetlen: rögtön a magyar trónöröklés után adja elő, hogy a szent király megalapítja a zágrábi püspökséget, és a kanonoki testületet, majd Marnavics Tomkót idézve dicséri a székesegyházat, amely „az egész országban egyedülállóan apostoli szent királyunknak szenteltetett”, a török förtelemtől „nem szennyezve mindvégig az apostoli trónhoz tartozott”, s végül a protestáns pestistől is annak hála maradt ment, hogy „apostoli királyunk és utódai féltve őrködtek a zágrábi egyház erős vára fölött”.* Ez már – legalábbis a korabeli helyzetet értő olvasók számára – teljesen világos beszéd: Marnavicsról köztudott volt, hogy a harmincas évek egyházpolitikai vitáiban a Szentszékkel és a Kongregációval szemben a nemzeti egyházszervezet autonómiájáért síkra szálló Pázmány érsek álláspontját képviselte. (Arról pedig még a kortársak sem tudtak, hogy ennek érdekében a pápai bulla-hamisítás kegyes eszközétől sem riadt vissza, hiszen a Szent István apostoli jogkörét „bizonyító” hírhedt Szilveszter-bulla csak 1644-ben került napvilágra, s hamisítvány voltát csak századunk elején fedezték fel a történészek…)* Ráttkay tehát még az egyházi tematikán belül is rátalál a nemzeti reprezentáció lehetőségére. Korábban már utaltunk rá, hogy a horvát partikuláris egyházi érdekeinek védelmében még Tomkóval és Pázmánnyal is szembeszálló Vinkovics püspök híveként lépett porondra a negyvenes évek elején.
Zrínyi Miklós persze tovább jutott az ebből adódó következtetések levonásában (amennyiben nyíltan vállalta a politika primátusát a vallás előtt, s a nemzeti politika irányításában ellenezte az egyház befolyását – sőt, éppen az ötvenes évek elejéről kelteződik kapcsolatfelvétele az erdélyi fejedelemmel), míg Ráttkay megmaradt a hagyományos horvát politika (Erdély-ellenes, intranzigens katolikus) szemléleti keretein belül, de annyiban már ő is tágított rajtuk, hogy legalább függőben hagyta a kérdést: alkalmas-e Bécs, és ha igen, milyen feltételekkel e politikai irány koordinálásra. Továbbá az a tény, hogy az illír nemzettudat ilyen formában jelentkezett, hogy a nyelvi-etnikai kovász helyett a történeti alapozású közjogi, politikai érvelésben találta meg kristályosodási pontját, szintén Ráttkay György és legszűkebb szellemi köre legsajátabb érdemének tekinthető.
A közjogi argumentáció mellett, mint jeleztük, a Memoria ad bizonyos fogódzókat arra nézve is, hogy a megreformálandó háromegy Illíria számára milyen politikai berendezkedést, kormányzati formát képzel el a szerző. E tekintetben mindenekelőtt a királyság választó jellegét kell hangsúlyoznunk. Már az avarok ellen lázadó illírek is „a maguk közül választott királyokat a »horvát« és »dalmát« címekkel ruházták fel”.* Az államszervezetet kialakító Budimir után egy ideig leszármazottai viselik a koronát, ám a későbbiekben mégis a választó királyság intézménye kerül túlsúlyba a dinasztikus elvvel szemben. Már láttuk, hogy az elhibázott választást Chean halála után hogyan korrigálták: „a szokásnak megfelelően, egyetértéssel országgyűlést hirdettek, amelyen Trpimir fejedelem fiát, Zudomir bán vejét, Kresimirt […] választották és kenték királlyá 1003-ban”.* De hasonlóan királyválasztó gyűléssel kerül hatalomra korábban a béke barátja, Branimir is: 876-ban, az elhalt Radoslav kiskorú fia helyett, az előkelők „üdvös módon egyetértettek Branimir megválasztásában”. A választásnál fontos motívum, hogy az ország sorsa, a közjó és közérdek fölött a Proceres rendje őrködik, akik azért hozták meg felelősségteljes döntésüket, „hogy vetélkedésük ne sodorja romlásba az országot”. A trónra lépett uralkodó rövid jellemzéséből világosan kirajzolódik Ráttkay politikai ideálja:
„Branimir tehát, akit 876-ban megválasztottak és szokás szerint felkentek királlyá, mindenekfelett arra törekedett elszántan, hogy senkivel szemben se legyen részrehajló, s hogy a legnagyobb igazságossággal, okossággal és szerencsével kormányozza az országot.”*
Az uralkodói erények közül hiányzik a tradicionális virtus regalis – katalógusok három tagja, a bölcsesség, az erő, az önmérséklet; hangsúlyosak viszont a tacitista államelméleti irodalom által piedesztálra helyezett okosság (prudentia), illetve a iustitia, az egyenlő elbánás (ti. a nemesi rend tagjaival szemben); az itt idézett sorok után pedig hosszabb ismertetést kapunk Branimir kegyesség (pietas) vezérelte tetteiről. A zágrábi kanonok vágyképe tehát a Szentszékkel mindig egyetértésben élő, de önállóan cselekvő nemesi res publica, amely csak különleges esetekben rendeli alá magát bármely központi hatalomnak. Ez az ideál – az erénysorozat tagjainak súlyozásából következően – valahol a hagyományos (középkorias) monarchia-elképzelés és a (rendkívül erősen mérsékelt, a katolikus egyház jogait tiszteletben tartó) abszolutizmus között félúton helyezkedik el. Előbbire utal az Uralkodó/Atya metaforabokor elemeinek használata: a király akkor jó király, ha atyai szeretettel viseltetik alattvalói iránt (emlékezzünk Lajos király „szeretetére eme királyságok iránt”). Utóbbira céloz az Állam/Hajó metafora megjelenése, különösen az újabb, a szerzőhöz közeli korokban (jussanak eszünkbe Zrínyi beiktatási beszédének bevezető szavai: „Bizony, a bölcsesség magas oszlopára hágjon és a hadi virtus dajkálja azt, aki ily viharvert hajó vagy inkább nemes királyság kormányrúdját kívánja irányítani a szerencsének ily viharos színeváltozásai közepette”)*.
A Regnum gyakorlatilag a nemesi renddel egyenlő, amelyen belül anyagi súlyuknál és az ősiségből táplálkozó tekintélyüknél fogva döntő szavuk van a nagy dinasztiáknak: a Zrínyi-Subicsoknak, a Frangepánoknak, a Guzicsoknak, Karlovicsoknak és a többieknek. Ez és csakis ez a közösség birtokolja a Pátriát, belőlük áll a res publica. A vlahok privilégiumai „a királyság, azaz a nemesség szabadságaival és jogaival” (Regni ac Nobilitatis libertatibus atque iuribus)* ellenkeznek – de tanulságos az is, milyen lebecsülő gúnnyal ír Ráttkay a Gubec Máté-féle felkelés parasztjairól.* A nemesi res publica döntései kollektívak és egyhangúak. Az államot fenyegető belviszályok és külső támadások idején jogos a „Banus sine collega”, az egyedül kormányzó bán hatalomkoncentrációja, ám ezek elmúltával ideális volna visszatérni a kettős báni kormányzás gyakorlatához. Mint a Memoria második könyvében olvasható:
„[…] mivel a bánnak mind az igazságszolgáltatást, mind a katonai feladatokat és a többi közügy irányítását magára kellett vállalnia, hogy kényelmesebben és hasznosabban gondoskodhasson ilyen nagy kiterjedésű országokról, időről időre szükséges volt, hogy megosztandó az ügyek és munkák terhét, több bánt is állítsanak, különösen, mikor egy ember nem volt képes magában kielégítően ellátni ily nagy munkát. Ámde manapság, amikor egyesek végzetes hanyagságából és végletes nemtörődömségéből következően az édes haza határai nemhogy nem terjeszkednek, de a kölcsönös viszálykodások nyomán jószerivel már semmivé foszlanak, nyilvánvalóan nincs szükség több bánra; sőt, elkerülendő, hogy az előkelők közötti elmérgesedett gyűlölködés ne terjedjen még tovább, az a kívánatos, hogy egyvalaki gyakorolja a hatalmat.”*
Az elképzelés mélyén könnyen fölfedezhetők egy archaikusabb és a szerző klasszikus olvasmányain alapuló államszerkezeti modell körvonalai. A comitia, a horvát rendi gyűlés, a római szenátust idézi, az ősi arisztokrata dinasztiák a szenátorok (optimates) szerepét töltik be, az egyedül kormányzó bán az átmeneti időre választott dictator megfelelője, a kettős báni igazgatás a konzulok hatalommegosztására emlékeztet. Ilyen módon ami a nagy példaképnél, Istvánffynál pusztán klasszicizáló dekórum volt, az Ráttkaynál ismét tartalommal telik meg, ideológiai üzenetet hordoz. Igaz, ez az említett „optimaták” nagyobbrészt római eredeztetésére is: hiszen így konkrét vérségi kapcsolat teremthető a köztársasági arisztokrácia mérsékelt res publica-ideálja és a 17. század közepi horvát-szlavón nemesi rendek központosítás-ellenes felfogása, törekvései között. Ráttkay itt keskeny mezsgyén egyensúlyoz: az abszolutisztikus, a rendi jogokon átlépő tendenciákat csak akkor ítéli el élesen, ha azok Bécsből érkeznek – ugyanezeket a horvát Pro-Rex, azaz saját bánja, Zrínyi Miklós esetében, mint láttuk, nemhogy elfogadja, de üdvözli is. Egyszersmind ebből az antikizáló késő humanista gesztusból világlik ki a legtisztábban: Ráttkay, eltérően azoktól az európai kortársaitól, akik Tacitus művéből az abszolút hatalom apológiáját bontották ki, politikai ideáljait tekintve valódi tacitista, az egyeduralom ésszerű korlátait, a fejedelmi potestas és a republikánus libertas egyensúlyát kereső gondolkodó volt. A Memoria regum et banorum jelentőségét többek közt éppen ez a szellemi habitus adja a horvát politikai gondolkodás történetében: amint Botero, Lipsius és az abszolutizmus francia ideológusai mellett – ha háttérbe szorítva is – a 16–17. század folyamán végig adatolható a köztársasági gondolat képviselőinek jelenléte,* úgy Zrínyi Miklós abszolutista nemzeti monarchia megteremtését célzó elméleti műveit is ellensúlyozza, kiegészíti a Ráttkay György által megtestesített rendi res publica-elképzelés.*
Mindez azonban az adott történeti pillanatban – a harmincéves háború lezárultával, a nagy európai politikai átrendeződés szülte remények és félelmek közepette – csak a jövőt illető, pontosabb terminusokkal nem körvonalazott koncepció. Fontosabb a fentiekben részletesen bemutatott közjogi megfontolás: Ráttkay nyitva hagyja, de feltételekhez köti Bécs vezető szerepének fenntartását, ugyanakkor egy pillanatra sem kérdéses számára, hogy hazája politikai jövője továbbra is a Magyar Királyság keretei között képzelhető el. Róla is leírhatta volna Zrínyi Miklós, amit öccséről, Péterről írt a Szigeti veszedelem XIV. énekében: „Ez én vitéz öcsém mind magyar, mind horvát / Igazán szereti mert, látjuk, hazáját.” Kérdés, mennyire rugalmasak ezek a keretek, elég tágas-e a két haza, hogy megfeleljen a kor szorító kihívásainak?