„Harmadik Ferdinánd, miután majd' harminc éve halálba szólító trombiták és kürtök harsogása rázza az egész birodalmat, Münsterben egyességre jut és az ellenséggel kicseréli a szerződés dokumentumait, ünnepi zsivajjal tölti be a háborúktól megfáradt és elgyötört, ám mostantól fogva az áldott béke gyümölcseit élvező Germániát.”*
Ráttkay, hasonlóképpen számtalan kortársához, emelkedett szavakkal üdvözli a keresztény Európa számára az évtizedek óta vágyott nyugalmat meghozó vesztfáliai békét. Az általa festett kép látszólag éles ellentétben áll Zrínyi Miklós ugyanitt közölt báni beiktatási beszédének vezérgondolatával: „minden ország vagy a maga vagy mások pusztulásával fenyeget […] Európa minden országa – a szerencse csodálatra méltó állhatatlansága révén – egymás romlására és végveszedelmére tör”. A kor egyik legnagyobb tudósa, a filozófus és pedagógus Jan Amoš Komenský, aki ezekben az években éppen Magyarországon, a sárospataki iskolában dolgozik, hasonló helyzetértékelést ad: „Európa recseg-ropog, teljes összeomlással fenyeget, de már készülődik az új világ”. Az ellentmondás feloldása a békekötést övező, már több ízben említett várakozásokban keresendő. A nyugati hatalmak konfliktusának lezárultától nemcsak az univerzális béke megszállottjai, a pánszofikus álmok dédelgetői, hanem az Európa keleti végvidékein küzdő, a török áradatot évszázadokon át feltartóztató országok vezető politikusai és a környezetükben mozgó, Ráttkayhoz hasonló értelmiségiek is azt várták, hogy a felszabaduló Habsburg haderő végre az ősellenség ellen fordul, s megindul a nemzedékek óta remélt és vágyott nagy felszabadító háború. A modern történeti kutatások Zrínyi és Comenius véleményét igazolták. Mint R. Várkonyi Ágnes írja:
„Csehország a béke megalázottja, Lengyelországot az északi kereskedőhatalmak fenyegetik. Ukrajna, a Magyar Királyság, Horvátország eleven tűzfészek és válságövezet. Velence vizein pedig szólnak a fegyverek. A török diplomácia ugyanis kiválóan működött […] Amint kiderült, hogy […] a harmincéves háború lezárásában egy új európai törökellenes koalíció lehetősége rejlik, azonnal kifutottak a tengerre a félhold-zászlós hadihajók. Megtámadták Kréta szigetét, ostrom alá vették a velenceiek hadi támaszpontját, Kandia várát, hogy ellenőrzésük alá vonják a Földközi-tenger keleti medencéjét. S mire Európa felocsúdott, 1652-ben nyugati határain is szóltak a fegyverek: Hollandia, a vesztfáliai béke „keresztgyermeke” megtámadta Angliát.”*
A tömör értékelés találóan mutat rá a münster-osnabrücki békemű gyenge pontjára: a tárgyaló nagyhatalmak a török által fenyegetett Közép-Európát „kifelejtették” számításaikból, pontosabban nem dolgoztak ki működőképes modellt a térség válsággócainak rendezésére, s ezt a hibát a már gyengülő oszmán hatalom ki is használta. A „korrekció” feladata a Habsburgokra várt, akik azonban nem látták elérkezettnek az időt a szent háború megindítására, s gazdasági-katonai erejük is elégtelennek bizonyult volna egy ilyen mérhetetlen forrásokat felemésztő vállalkozás megszervezéséhez. A „nagy csalódás éve” 1651 lett, amikor a bécsi diplomácia már lejárta előtt meghosszabbította az 1625-ben huszonhét évre kötött zsitvatoroki békét, és feloszlatta a nyugati hadszíntéren felszabadult zsoldosserege nagyobb részét, nyilvánvalóvá téve az érintett ütközőállamok vezető rétege előtt, hogy reményeik megalapozatlanok. Ebben a helyzetben a térség – s elsősorban a Magyar Királyság – felelős politikusai válaszút elé kerültek. Egyik táboruk még mindig aktuálisnak tartotta a Habsburgok örökletes királyságának gondolatát, abból a megfontolásból kiindulva, hogy a nemzetközi szövetséget feltételező támadó háború elmaradása esetén Magyarország tartalékai a puszta védekezésre sem elegendőek, Bécstől pedig csakis akkor várhat az ország komolyabb segítséget (például a végvárrendszer megerősítését), ha elfogadja haereditarium imperiumát, azaz eloszlatja azzal kapcsolatos aggályait, hogy hatalmuk elismerése csak kényszer szülte kompromisszum, s az első adandó alkalommal a magyarok nemzeti királyt ültetnek a trónra, élve a szabad választás rendi jogával. Ezt az érvrendszert bontja ki a még Draskovics Jánost nádorrá választó és IV. Ferdinándot a magyar trónra ültető 1646-i országgyűlésen megfogalmazott, majd az ötvenes években újabb és újabb redakciókban terjesztett röpirat, Rationes persuadentes invictissimum Romanorum imperatorem Ferdinandum III. eiusque haeredes veros, legitimos ac haereditarios reges Hungariae declarari debere címmel.* A másik, egyre népesebb tábor úgy vélte: az elmúlt évtizedek eseményei csak azt bizonyították, helyes volt ellenállni az örökös királyságot célzó meg-megújuló törekvéseknek, hiszen a Habsburgok elsősorban nyugat-európai érdekeikre vannak tekintettel, az uralmuk alá tartozó vagy befolyási övezetükben elhelyezkedő területeket ütközőzónának használják a török előnyomulás feltartóztatására, illetve erőfölényükből adódóan kereskedelmi, gazdasági előnyökre tesznek szert azok helyi arisztokráciájával szemben. Ebből következően az önálló politizálás és szövetségkeresés útjára kell lépni, hogy a Bécs által el nem látott feladatoknak önerőből tehessen eleget a térség.
Innen többfelé ágaztak az utak, a gyorsan változó helyzet új és új kihívásaihoz való alkalmazkodás kényszere rugalmas politizálást tett szükségessé. A megoldás egyik lehetséges kulcsa Erdély volt: a fejedelemség hosszú évtizedek megfontolt stratégiájával elérte, hogy – Közép-Európa kisállamai közül egyedüliként – befoglalják a békeszerződésbe, s egyensúlytartó tényezőként számítsanak rá a nyugati hatalmak. Ezért harcolt Bethlen Gábor majd I. Rákóczi György a harmincéves háború csataterein – a siker azonban, a magyar országegyesítő szándékok szempontjából csak részleges volt és lehetett. A fejedelemség önmagában nem képviselt elegendő erőt ahhoz, hogy önálló hatalmi centrumként egy törökellenes megmozdulás katalizátorává válhatott volna, anyagi tartalékainak és politikai energiáinak jelentős részét felemésztette a Portától való viszonylagos autonómia védelme. Ebből a patthelyzetből igyekezett kitörni az ötvenes évek végén II. Rákóczi György fejedelem, mikor vakmerő vállalkozás keretében kísérletet tett a megüresedett lengyel trón elfoglalására. A korabeli történetírás és publicisztika által megfontolatlannak bélyegzett, a fejedelem személyes uralmi ambíciójából levezetett próbálkozás valójában, a Habsburg-befolyást gyengíteni kívánók részéről, komoly nemzetközi támogatásra számíthatott, sikeréhez a királyságbeli vezetők nagy reményeket fűztek. Rákóczi apjának és fiatalabb testvérének, Zsigmondnak politikáját követte, illetve, történelmi távlatokban gondolkodva, a szintén rokon Báthory István örökébe kívánt lépni, akinek utoljára sikerült a Habsburg hatalmat ellensúlyozni képes, erős közép-európai monarchiát létrehoznia az előző század végén, s aki ugyancsak erdélyi fejedelemként lépett a lengyel királyi trónra. A körülmények azonban megváltoztak, Rákóczi kísérlete – nem utolsósorban a bécsi udvar diplomáciai ellenlépéseinek köszönhetően – végül katasztrofális bukásba torkollt.*
Zrínyi Miklós és szűkebb környezete, Rákóczi huszárosan kockáztató szellemétől eltérően dinamikusabb, de ugyanakkor realistább politikát folytatott. Zrínyi leszállt a magas lóról, figyelembe vette a mindenkori helyzethez való alkalmazkodás szükségességét. „Nyomorúság, de mit tehetünk róla: az eszes hadnagynak mindenfelé kell lenni történet ellen felfegyverkezettnek, és késznek; néha karddal, néha ésszel, néha ravaszsággal és néha bolondsággal kell előállanunk erre a világi scénára. Az ki csak egyféle personát hordoz és nem transformálhatja magát másra, lassan viheti a maga dolgát előre” – írta a negyvenes évek végén keletkezett Vitéz hadnagy című művében.* Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy Ráttkay Memoriájának csatáiban ugyancsak ő az egyetlen, aki, mikor a szükség úgy kívánja, leszáll a lóról és gyalog folytatja a küzdelmet.* Mit jelentett ez a magatartásforma a korabeli politika „scénáján”? Egyrészt nyitva hagyta az utat a Habsburgok esetleges szerepvállalásának a török elleni tervezett háborúban, másrészt számolt a török hódolás lehetőségével is, amennyiben a Portával olyan státust volna lehetséges kialkudni, amilyennel Erdély maga is rendelkezett. A hatvanas években Zrínyi köre kezdeményezi majd a francia kapcsolat felvételét a bécsi befolyás ellensúlyozására. Az ötvenes évek elején ennek nincs nyoma, viszont hasonló okokkal magyarázható a horvát bán erősödő együttműködése az erdélyi fejedelemmel. Zrínyi elképzelései a meglévő autonómiák védelme és az erős hatalmi centrum létrehozása köré összpontosulnak, Erdély és a királyság egyesítésének, a török elleni felszabadító harcnak távlati céljával. Hadtudományi írásaiban, leveleiben már az ötvenes évek eleje óta nyomon követhető gondolkodói útja, amelyen majd eljut a Mátyás-elmélkedések szintéziséhez, a komoly működési nehézségekkel küzdő, az országgyűléseken gravaminális iratok tömegét termelő, de kevés eredményt elérő rendi respublica modelljétől egy mérsékelten abszolutista nemzeti monarchia modelljének kidolgozásához. Ez a többfelé nyitott elképzelésrendszer tehát nemcsak rövid távú eredmények elérésére tekintett, nemcsak taktikai lépéseket tűzött maga elé, hanem hosszú távú politikai stratégiára épült. A vesztfáliai béke veszteseinek összefogását, Közép-Európa államainak együttműködését, a térség önálló politikai mozgásterének megteremtését szorgalmazta. Ennek voltak – lettek volna – bizonyos alapfeltételei, illetve a különböző helyzetekben rugalmasan változó politikai eszközei. Mindenekelőtt szükség volt a vallásbéke megteremtésére. A Habsburg kormányzat a protestánsok és katolikusok szembeállítására, egymás elleni kijátszására építette terveit, a vele szembeni eredményes fellépésnek tehát sine qua non-ja volt a felekezetek közötti politikai együttműködés megvalósítása. Zrínyi pedig mind a gyakorlati politizálás területén, mind elméleti igényű írásaiban erre törekedett. Közismert kitűnő együttműködése a királyság egyik legtehetségesebb köznemesi politikusával, a soproni evangélikus Vitnyédy Istvánnal, s rajta keresztül a felvidéki protestáns vezetőkkel; az országgyűléseken mindig szívesen közvetített a protestánsok és katolikusok között. Fontos tény az is, hogy a felekezeti aspektusokat a politikaiak mögött háttérbe szorító magyar nyelvű verses publicisztika éppen a hatvanas évek elején, Zrínyi és Vitnyédy környezetében kezd kibontakozni. A praxisban e magatartásnak voltak előzményei, elég ha a katolikus Pázmány és a református erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) együttműködésére, vagy akár II. Rákóczi György és Lippay György érsek kapcsolatára gondolunk. Elméleti szinten azonban Zrínyi fogalmazza meg először, amikor a Mátyás-tanulmányban a század eleji magyarországi protestáns publicisztika (Alvinci Péter) és a kortárs ragion di stato irodalom érveit szintetizálva fejtegeti a vallás és politika elegyítésének, a papok világi befolyásának káros voltát:
„Az Isten nem azért küldte annak a szép hierarchiának képét, úgymint religiót, közinkben, hogy azzal az emberi társaságokra rendelt és minden nemzetektűl tartatott regulákat megbontsuk. Azaz ok nélkül és csak religiónak színe alatt valakire támadni nem jó, nem Isten kedve szerint való; ismég, ha szövetséget vetünk ellenségünkkel, azt megbontani, hit titulus alatt, bűn és nagy vétek. De ezt a mostani világban lévő papjaink másképpen értik, holott éjjel-nappal szegény országunkban zelusnak neve alatt lutheránusok és kálvinisták ellen declamálnak, ezekre hadakoznak és kiáltanak, nem mezítelen igazságnak okaival, hanem haraggal, gyűlölséggel, s ha őtőlök lehetne, tűzzel-vassal […] nem isteni zelus ez, hanem lábok alól felszedett ambitio, kivel magok javát s nem az Isten dicsőségét keresik, kivel Krisztus urunk intentióját, fundátióját és testamentomát elrontják.”*
A Zrínyi-féle politika másik „stratégiai” pillére a nemzeti önkép-formálás, a rendi reprezentáció volt, méghozzá hangsúlyosan független, azaz a jelképek, metaforák szintjén is Bécstől önállósuló formában. Az ekkor készülő ősgaléria-ciklusok, az ősi dicsőséget és a kortársak virtusát ünneplő metszettel illusztrált tézislapok, a barokk genealógiai munkák jelentősége messze túlmutat a korban Európa-szerte szokásos udvari, családi reprezentáción. A magyar (s tegyük hozzá: a horvát) arisztokrácia egységes nemzeti önreprezentációját jelenítik meg, amelynek lényeges elemévé válik, hogy nem a Habsburg kormányzat, hanem az e dinasztiák által megtestesített Magyar Királyság védte és védi Európát az oszmán áradattal szemben, hogy ők a „kereszténység védőbástyája”.* A szentkorona iránti kultikus tiszteletben ekkorra „nem a német uralkodó iránti hűség, még kevésbé a sokféle elemből összeálló Habsburg Birodalom iránti lojalitás fejeződött ki”,* hanem a Patrona Hungariae, a Mária pártfogolta apostoli királyság önálló állami létéhez való ragaszkodás.
A nemzeti ősgaléria legnagyobb súlyú megjelenítője a Nádasdy-féle Mausoleum.* A sárvári Nádasdy-kastély freskóprogramja, a Zrínyi-ősgaléria törökverő hőseinek ábrázolása, Mátyás hódításainak elemző felidézése a sikerekre helyezi a hangsúlyt; Listi László Magyar Mársa (1652) számot vet a katasztrofális mohácsi vereséggel, Zrínyi hőskölteménye viszont apoteózisba torkolló erkölcsi győzelemként mutatja be a szigetvári ostromot. A kortársak tudatában vannak a nehézségeknek, amelyeket egy megújulási program realizálása magában hordoz, de nem tartják azt eleve lehetetlennek. Nádasdy Ferenc gesztusa, aki a Mausoleum előszavában a Trójából menekülő, új hazát alapító Aeneas példájával buzdít az ősi dicsőség feltámasztására, az egész korszakot jellemzi.* Még egy lényeges, az ideológiai fordulatot jelző momentum: a Magyar Márs, a Mausoleum, később majd Esterházy Pál Mars Hungaricusa és egyéb művek ajánlásai mind a magyar rendekhez, a magyar nemességhez szólnak. „Dedicálom ezt az munkámat magyar nemességnek, adja Isten, hogy véremet utolsó csöppig hasznossan néki dedicálhassam” – írja Zrínyi is 1651-ben az Adriai tengernek Syranaia elé.* Ez pedig egyértelműen utal rá, hogy az elzárkózás helyett a főrendek most szövetséget, támogatást keresnek a köznemesi rétegnél, amely egyszersmind legitimációs alapot is biztosít, lévén a nemesség maga az „ország”.
A közeledés kölcsönös. Péter Katalinnak az ötvenes évekbeli köznemesi publicisztika alapművéről, a Siralmas könyörgő levélről adott elemzése belső érvekkel és irodalmi párhuzamokkal mutatta ki, hogy a katolikus rendi nemesség körében is megjelenik a nemzeti királyság iránti igény, a protestáns nemesi rendi ellenzékhez hasonlóan ez a szárny is Habsburg-ellenes irányba tolódik, itt is előkerül a főurakhoz való fordulás, a szövetségkeresés gondolata. A Könyörgő levél „panaszos siralma” immár nem „Germániához” vagy a Habsburg uralkodóhoz, hanem a „szíves és méltóságos” magyarok „lábaihoz borul”, a „főfőrendekhez” fordul az „alsó rendek és közstátusbeliek” nevében; személy szerint mindenekelőtt Zrínyihez keresi az utat, az ő pártfogását kéri sérelmeinek orvoslásához. „Gróf Zrínyi Miklós urunk ő nagysága hazánknak igaz hites fia, minden igyekezetit arra fordétaná örömöst, hogy országunkkal sok jót tehetne, azt oltalmazná és elővinné” – írja a névtelen szerző.*
Arra azonban nem figyelt fel az eddigi kutatás, hogy a magyar nemzeti önkép-formálásnak, az önálló rendi reprezentációs törekvéseknek ugyanebben az időszakban, az ötvenes évek elején jelentkezik egy erőteljes horvát vonulata is. (Amennyiben pedig külön-külön felfigyelt rá, nem látta egységben, nem ábrázolta párhuzamos voltában a két jelenséget.) A magyarországi politikusi kört, amelyre a Szigeti veszedelem írása idején Zrínyi Miklós még szövetségesként számított, a költő az eposz XIV. énekének bevezető strófáiban lépteti fel:
|
Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, Lippay György esztergomi érsek, Homonnai György, akinek apja, Homonnai János, Rákóczi György erdélyi fejedelem ellenében bukott el, s családját Horvátországba kellett menekítenie, Csáky László, Esterházy László (aki éppen 1652-ben hal majd hősi halált a török elleni vezekényi csatában), Nádasdy Ferenc, a később kivégzett összeesküvő – igaza van az eposz keletkezésének időrendjét rekonstruáló Kovács Sándor Ivánnak, amikor leszögezi: „A konzervatív klérus által is pártfogolt, frissen kinevezett királyhű horvát bán tekint végig barátain e strófákban az 1648. évi politikai erőviszonyoknak, érdekszövetségi szempontoknak megfelelően.”* Ekkori álláspontját még komoly kritika érte a magyarországi protestáns rendi politika felől: az Országgyűlési pasquillus címen ismert gúnyvers Lippayt, Draskovicsot s az egész „tótos nemzetséget” súlyosan elítéli, s őt magát és politikusi körét is csak feltételesen fogadja el:
|
Mire azonban a Syrena-kötet nyomdába kerül, 1651-ben, a Homonnaira, Nádasdyra és Lippayra utaló strófákat Zrínyi kihagyja a seregszemléből, beveszi viszont öccsének, Péternek, illetve a későbbi nádornak, Wesselényi Ferencnek a dicsőítését tartalmazó sorokat – tegyük hozzá, ismét csak az aktuális politikai helyzetre, valamint személyes kapcsolatainak alakulására tekintettel. Amivel nem akarunk mást mondani, mint hogy függetlenül a gyorsan változó aktuálpolitikai szituációktól (nem sokkal később Zrínyi és Lippay viszonya ismét szívélyessé válik),* a negyvenes évek végétől az 1663–64-i háború lezárultáig mégiscsak ez az a csoport, amely az említett rendi-nemzeti reprezentációban, személyes irodalmi tevékenységében vagy mecenatúrájában a Zrínyiével párhuzamos törekvéseket mutatott. De kik azok a „száz mások”, akikre az eposzköltő némi amplifikációval célzott?
Véleményünk szerint azokról a horvát értelmiségiekről (politikusokról, írókról, egyházi emberekről) lehet szó, akik vagy Zrínyi rokoni köréhez tartoztak (mint testvére, Péter és annak felesége, Frangepán Katalin), vagy még a negyvenes évekből, Draskovics bán politikusi környezetéből „örökölte” őket (Szakmárdy János, Rucsics János, és maga Ráttkay György), vagy pedig később, már báni hivatalviselése idején „nőttek fel” mellé, mint például Petretics Péter zágrábi püspök. E kör művelődési és nyelvi programja nagy vonásokban egységesnek tekinthető: tagjai mindannyian a nemzeti nyelvű kultúra megteremtését tekintették feladatuknak, amely azonban nem a három horvát nyelvváltozat mesterséges összegyúrását jelentette (mint később Vitezovićnál), hanem az egyik (az északi kaj-horvát) változat gazdagítását a másik kettőből (a čakavból és a štokavból) átvett elemekkel, megadva ezzel az esélyt az északi horvát területen hiányzó művelt irodalmi nyelv és köznyelv organikus kifejlődésének.* Másrészt, a területi közelségnek is köszönhetően, nem a magyar kultúra „hegemóniájával” szemben, hanem éppenhogy annak ihletésére, azzal versengve törekedtek felmutatni saját kulturális értékeiket. Ez látszik már Ráttkay idézett előszavából is a Lamormaine-fordításhoz, de talán még jellemzőbb Petretics bevezetője az 1651-ben megjelent horvát evangélium-fordításhoz, ahol a püspök nagy reverenciával emlékezik meg Pázmány érsek irodalmi tevékenységéről, s kijelenti, hogy az ő példáját követve kívánja nemzeti nyelvű Szentírással és szertartáskönyvvel ellátni az egyszerű néppel érintkező lelkipásztorokat „Slovenski orsag”-ban.* A horvát nyelvészeti és irodalomtörténeti kutatás már régen regisztrálta ennek az irányzatnak a létét (Josip Vončina nyomán „ozalji körnek” nevezve el azt),* de nem számolt azzal, hogy nem pusztán nyelvi és irodalmi, hanem tágabb értelemben vett művelődéspolitikai, sőt politikai célok mentén is szerveződő szellemi közösségről lehetne (és kellene) beszélni az egyes „tagok” munkássága kapcsán. Szakmárdytól nem ismerünk horvát nyelvű irodalmi munkát, fentebb idézett epigrammája azonban – latin nyelven! – éppenséggel annak a horvát nemzeti ideológiának az alaptéziseit fogalmazza meg, amelynek keretei között egy nemzeti nyelvű művelődési és politikai program egyáltalán kibontakozhat; az ideológia pedig a magyarokkal való együttműködés szükségszerűségét és az egyenrangúság követelményét hangoztatja. Ráttkay György, mikor a Draskovics János elleni „magyar konspirációról” ejt szót, a Pannónia üdve s feltámadása, illetve a Draskovicsot támogató Lippay érsek elleni szervezkedést ítéli el, s nem általában a horvátok ellen áskálódó magyarokat; mikor a magyar nemesség korrumpálódását és elpuhulását ostorozza, a horvát nemesség elébe idézi azt intő példaként és párhuzamként; mikor pedig a Tripartitummal vitázik, van milyen hagyományra építenie: Werbőczy jogkönyvét a magyar fordítás elkészülte után alig egy évtizeddel az erazmista Pergosics János varasdi jegyző már 1574-ben lefordította horvátra, éppúgy egy mecénás hajlamú Zrínyinek ajánlva, mint ő a maga Memoriáját!* (S ne feledjük azt sem, hogy Zrínyi Miklós a Ráttkay-féle illír história mellett anyagi áldozatot hozott Pethő Gergely Rövid magyar krónikájának kiadatásáért is!)* A Szigetvár ostromával kapcsolatban a Memoriában emlegetett „cantilénák” egyike bizonyára a „Muraközi daloskönyv” (Prekomurska pjesmarica) lapjain olvasható horvát nyelvű ének (Pjesma o Sigetu)* volt, amelyre Ráttkay latin munkájában hivatkozott, Zrínyi pedig magyar eposzába építette be motívumait. Végül Rucsics Jánosról nemigen tudunk mást, minthogy zágrábi alispánként szorgosan tevékenykedett a horvát politikai élet mindennapjaiban – Zrínyi Miklós hozzá írott, rendkívül igényesen fogalmazott latin leveleiből azonban arra következtethetünk, hogy a hivatalos érintkezésen túl a bán – elődjéhez, Draskovicshoz hasonlóan – tudatosan törekedett egy emelkedettebb stílű, politikai és erkölcsi kérdéseket is sűrítő diskurzus ébrentartásához legszűkebb környezetében.* Ez a diskurzus pedig háromnyelvű kellett hogy legyen, hiszen a levelek egyikében magyar nyelvű szállóigét idéz partnerének, s ugyanitt fejti ki klasszikussá vált gondolatát saját nemzeti kötődéséről („nem utolsó horvát vagyok, méghozzá Zrínyi!”). A leszármazás tudata ugyanakkor nem jelent szükségszerűen egyirányú kötődést: így kell értenünk az Obsidio szállóigévé lett sorát Zrínyi Péterről, aki igazán szereti „mind magyar, mind horvát […] hazáját”. A „két haza” közötti egyensúlytartással Zrínyi Miklós nemcsak költői szinten, a Szigetvárat védő horvát és magyar „leventák” egységében rejlő erőre rámutatva foglalkozott: mikor a pozsonyi diéta megkísérelte a magyar nádor végrehajtói jogkörét kiterjeszteni a háromegy királyságra, a bán elnökletével összeülő szábor 1660-ban hangosan – és sikerrel – tiltakozott a túlkapás ellen.* (Ugyanazt a gesztust fedezhetjük fel ebben, amit a horvát szakirodalom Ráttkaynál oly sokszor félreértett: nem a magyarok elleni horvát etnikai öntudat megnyilvánulását, hanem a rendi-nemzeti egyenjogúság védelmét.) Összefoglalóan azt mondhatjuk tehát, hogy Horvátországban az 1640–50-es években – függetlenül a közvetlen politikai (Ráttkay és Petretics esetében egyházpolitikai) érdekellentétektől – éppúgy megfigyelhető az önálló állami-jogi státust hangsúlyozó rendi reprezentáció kibontakozása, mint Magyarországon.
Mindez természetesen csak a meginduló tendenciákra utal. Az Adriai tengernek Syranaia és a Memoria regum et banorum megjelenésétől, a politikai kibontakozást kereső próbálkozásoktól még hosszú az út a hatvanas évek közepéig, amikor a magyar és horvát politikai elit (az 1649-50-ben elszalasztott „jó conjunctura”, majd a félresikerült és félbehagyott 1663-64-es török háború és az országot nyomorító vasvári béke tanulságait levonva) letisztult terminusokban vázolja a közös fellépés cselekvési programját. A hosszú barokkos címet viselő irat (Jo Emlékezettű Magyar Országhi Palatinus Wesselyény Ferencz, n[a]gy Esztergami Érssek Lippay Győrgy s- Judex Curiae Nadasdy Ferencz, és Horváth Országhi Bán Zrinyi Péter Haza fiusságoktul viseltettvén Nemett Nemzett igája ala vetett Haza szabaditassára valo Elmélkedéssek) rámutat a protestánsok és katolikusok együttműködésének szükségszerűségére, a rendi sérelmi politika és a titkos szervezkedés összehangolásának követelményére, valamint számba veszi a lehetséges szövetségesek körét.* A dokumentumból egy lehetséges közép-európai konföderáció terve rajzolódik ki, francia támogatással, lengyel–magyar szövetségi tengellyel, az oláh fejedelemségek, valamint a csehek és morvák bevonásával. Az indoklás szerint:
„Ezek az országok szintég szomszédságában vannak az magyar nemzetnek, s legalkalmatosabb lenne vélek egyetérteni, és valami bizonyost concludálni, kik által a magyarok s ők is az magyar nemzet által remélhetnék maga romlott, s elnyomorodott állapotjukbul való felszabadulást […] Azon szomszéd nemzetek vagy országoknak most is nagy vágyodások vagyon régi nagy szabadságokhoz; azért nincs abban semmi kétség, hogy értvén az magyar nemzetnek az ő szándékát, mindgyárt igen készen ne resolválja magát az kívánt dolgokra, régi üdőtől fogva várakozván ők ilyen alkalmatosságra.”
Figyelemre méltó, hogy Horvátország ebben a tervezetben már mint de facto szövetséges állam, a Magyar Királyságnak természetes, „hozzá tartozandó” partnere jelenik meg; az Elmélkedés külön kitér a horvát (és dalmát!) sérelmekre:
„Horvátországnak is tekéntsük szabadságát. Ez szépen környül vétetett minden felől, Varasdon egyik, Karlóczon másik vitéz két német generálisa. Az török felűl minden végeiben német tisztviselők az fők; más részrűl Styria, Carynthia, Servia, határát tekéntsed, szabadságát, 1649. esztendőtűl fogva Jeremiás panaszihoz hasonló hallatlan ínségét, melyet az gyűlésben béadván, meg sem olvastatott, s e mai napig sincs könnyebségek. Nézd az oláhok miképpen szakasztattak el tűlök: éppen idegen birodalom ala vonattattván, sok ország végezése ellen. Tekéntsd az szabad kereskedést, mely igazság ellen védelmeztetik Olaszország felé. Dalmatiát csaknem mindenestűl mely oltalom nélkül engedik az olaszoknak, az mi az töröktűl elmaradott. Szánja Isten ily keserves sorsát keresztény népnek.”*
Kétségtelen, hogy ez a részletekig menően kidolgozott, különböző alternatívákkal is számoló program – függetlenül az irat szerzőségének tisztázatlan kérdésétől – Zrínyi Miklós elképzeléseinek logikus folytatásaként értelmezendő, az ő gondolatai visszhangzanak benne másfél évtized távolából. Az ötvenes évek elején a hosszú távú stratégia még némileg más feltételrendszerrel számolhatott, s ennek megfelelően a taktikai lépések, a rövid távú célok is különböztek. Zrínyi fő törekvése ekkoriban – a horvát „hátország” biztosítása mellett – a magyar nádori tisztség elnyerése volt. Ezért igyekezett minél szorosabbra vonni a kapcsolatot Erdéllyel is: a Pálffy Pál nádor halála után következő országgyűlésen II. Rákóczi György protestáns követeitől remélt támogatást saját nádorrá választásához. Érveit a „Nádori emlékirat” címen elhíresült dokumentum (1653) tárta a fejedelem elé.* Ebben Pálffyt jó szándékú, de állhatatlan és erélytelen személyiségként jelenik meg, a többi jelölt mind „az aranyborjút imádja”, s „tantum ut noceat, cupit esse potens”* – velük szemben Zrínyinél „hazájának, Nagyságodnak és minden jó magyarnak senki bizony nem tud többet, sem kíván többet szolgálni […] senki bizony a magyar nemességnek szabadságát nem készebb oltalmazni, senki úgy magát nem kész fogyatni”. Helyzetelemzés ürügyén a fejedelmet inkább oktatja, mint tanácsokkal látja el: „[…] az igazság, noha kívánja tőlünk, hogy hirdessük és fogjunk mellette kiállással is, mindazonáltal nem mindenik idő alkalmatos arra is, s az mikor dissimulatióval vihetünk többet végben, az igazság szereteti kénszerít minket, hogy dissimuláljunk” – hangzik a Vitéz hadnagyból már idézett gondolat parafrázisa.* Ha most megvizsgáljuk, hol helyezkedik el Ráttkay György történeti műve és politikusi tevékenysége a korabeli politika itt vázolt koordinátái között, akkor önként kínálkoznak bizonyos párhuzamok.
Az első a filológiai. Nyilván nem lehet véletlen, hogy a Memoria et banorum ugyanabban a bécsi nyomdában, Kosmerovius Máté műhelyében került kinyomtatásra, ahol egy évvel korábban a horvát bán verseskötete, az Adriai tengernek Syrenaia elhagyta a sajtót. Subarics György mesternek a Zrínyi-kötetet díszítő címlap-metszetéről az eddigi kutatás feltárta, hogy nem önálló invenció terméke: a horvát bán alapos tájékozódás után egy neves velencei illusztrátor, Jacopo Piccini egyik képének imitációjára adott megbízást. Az előkép a velencei jelenkortörténet-írás egyik legnagyobb sikerű művének, Vittorio Siri Mercuriójának címlapjáról származott, s felhasználása ily módon politikai üzenetet is hordozott: Siriről ugyanis köztudott volt, hogy korábban XIII. Lajos francia király udvari történetírójaként kereste kenyerét, s a Mercurio ugyancsak a francia orientáció jegyeit hordozta magán. Ő volt az a „fő historikus”, akit Zrínyi a „Nádori emlékirat”-ban a fejedelem figyelmébe ajánlott, mint tetteinek méltó (és várhatóan hatékony) propagandistáját. Külön érdekesség, hogy a Syrena-kötet horvát változatát elkészítő Zrínyi Péter majd az „eredeti” kép alkotójához, magához Piccinihez fordul, s vele készítteti el az Adrianskogo mora Syrena illusztrációit. Az a tény tehát, hogy a Ráttkay-féle Memoriát szintén Subarics György díszítette metszetekkel, azt a feltevésünket támasztja alá, hogy Zrínyi Miklós nem csupán anyagilag támogatta a horvát história megjelentetését, de a legapróbb részletekig közreműködött a kötetkompozíció végső megformálásban is.*
Mindez ideológiai vetületben és a konkrét politikai célok egyezését tekintve is igaz. Ráttkay eredeti „historiola”-ját a munka utolsó fázisában beillesztett toldások, kiegészítések (az ajánlások, a metszetegyüttes, az utólag elkészült első és hatodik könyv) emelik el a szűkebben vett horvát érdekkörtől és illesztik egy távlatosabb koncepció kereteibe. A Memoria a fentebb említett, az önálló magyar rendi reprezentációt támogató publicisztikai kampányhoz szervesen illeszkedő alkotás, annak „horvát vonulatát” képviseli. Az erkölcsi ébredésre és a török elleni küzdelemre felszólító Prooemium Zrínyi Miklós gondolataira rímel, a IV. Ferdinánd – s vele a Habsburg ház – legitimitását feltételekhez kötő, a horvát–magyar együttműködés szükségességét az egyenrangúság alapján hangsúlyozó álláspont elemei mind fellelhetők Zrínyi politikai írásaiban és a Szigeti veszedelemben. Az illír história aktuálpolitikai célzata pedig félreérthetetlen: a báni székből a nádoriba ülő Draskovics János ünneplése és a hatodik könyv leplezetlen Zrínyi-laudációja egyértelműen sugallják, hogy Pálffy Pál csupán átmeneti figura lehet, a Magyar Királyság nádori tisztének méltó örököse maga Zrínyi Miklós! Ráttkay történeti műve tehát pontosan illeszkedett a horvát bán politikai aspirációinak kontextusába, megjelenésének pillanatában a Zrínyi nádori terveit előkészítő propaganda legfontosabb elemét alkotta.* (Zrínyi természetesen szemet hunyt történetírója buzgalma felett: maga jó kapcsolatban volt Pálffyval, a korabeli rendi közvélemény Pálffy politikai környezetébe sorolta őt is.) A történetíró és a bán együttműködése azonban kölcsönös volt. Ennek legmeggyőzőbb bizonyítékát már évtizedekkel ezelőtt publikálták, de a kutatók figyelmét eddig elkerülte az alapvető jelentőségű dokumentum. A horvát szábor 1655-i végzéseiről van szó: a rendek a pozsonyi magyar országgyűlésre készültek, amelyen meg kellett választani III. Ferdinánd utódát (az előző évben váratlanul meghalt IV. Ferdinánd helyett ezúttal a kisebbik fiú, Lipót volt a jelölt), s amelytől Zrínyi is várta nádori reményei beteljesültét. A diétára induló követek Instructióját megfogalmazó bizottságban a bán, a zágrábi püspök és a káptalan prépostja mellett ott ül a korabeli horvát politika elitje: Rucsics János zágrábi és Baksay Péter varasdi alispánok, Szakmárdy János az ország főjegyzője és Ivanovics Pál, a pálosok rendfőnöke. Együtt tehát mindenki, a Memoriához ajánló verseket szerkesztők éppúgy, mint a Ráttkayt befeketítő gúnyirat, a Criterion névtelenségbe burkolózó szerzője. Képzeljük csak el a véres tollú intrikust, Ivanovics atyát, amint visszafojtott dühtől vöröslő fülekkel hallgatja a követutasítás felolvasását:
„A többi követtel egyetemben sürgesség a nádorválasztást, az összes egyéb ügyet megelőzően; s ha a bán, azaz a Gróf Úr [ti. Zrínyi Miklós – B. S.] jelöléshez jutna, reá adják szavazatukat. […] Egyetértőleg járuljanak hozzá az új király megválasztásához, ám mégis minden lehető módon próbálják elérni, hogy oly sokszor felterjesztett sérelmeink még az új király koronázása előtt nyerjenek orvoslást, s hogy az új király koronázási okiratába ne csak a »Magyar Királyság és az annak alávetett részek« kifejezés szerepeljen, hanem szó szerint a »Horvát, Szlavón és Dalmát Királyság« elnevezés is bekerüljön, ugyanúgy, ahogyan az Ulászló király 1490-i törvényeinek első cikkelyében is áll. Tekintettel arra, hogy a Szlavón és Horvát Királyságok a Magyar Királysággal egyenlő kiváltságokkal bírnak, sürgessék, hogy Őfelsége törvényeiben és kancelláriájának okirataiban az említett királyságokat ne illessék az »alávetett részek« kifejezéssel, hanem név szerint sorolják fel őket, az idézett törvénycikkelynek megfelelően.”*
A bán azzal viszonozta a historikus szolgálatait, hogy annak a magyar kancelláriát illető kritikáját befoglaltatta a diétán előterjesztendő gravamenek közé! Itt ragadható meg tehát az a pillanat, amikor egy a hagyományban adott elem (a horvát rendek először 1578-ban tiltakoztak a magyar kancellária terminológiai visszaélése ellen)* jellegzetesen „értelmiségi” gondolattá, majd politikai szándékká és tetté érik. Közvetlen eredménye ekkor nem sok van, legalábbis a magyar rendek által 1655-ben felterjesztett propozíciók között nem találjuk,* de ettől kezdve – külön indoklás nélkül, ám talán éppen Zrínyi fellépésének hatására – a magyar országgyűlési iratokban valóban megfigyelhető lesz a terminushasználat elmozdulása a horvát igényeknek megfelelő verzió felé.* Láttuk azt is, hogy Ráttkay – eltekintve a pannon-horvát aranykor vágyálmától – tágabb, s horribile dictu a protestánsokat is magában foglaló konföderációban nem tud, s nem is akar gondolkodni, őt az adott helyzetben inkább az illír autonómia történeti legitimációjának kérdése foglalkoztatja. Ám az elhatárolódás (a határok világos megállapításának értelmében) nem akadálya, hanem előfeltétele bármely szövetségnek, együttműködésnek. A már idézett Elmélkedés című irat Horvátországgal foglalkozó részeiben ott visszhangzanak a Memoriában felsorolt rendi és nemzeti sérelmek, de feltételezhető ennél mélyebb kapcsolat is. Az Elmélkedés talán legjelentősebb, a magyar politikai kultúrában új fejezetet nyitó helyén olvassuk a következő fejtegetést:
„Fell kell azt mindenkor tenni ilyen nagy dolgokban, s confoederatiókhoz való kérdésben, hogy azoknak az nemzeteknek (az kik azt akarják) vagyon-é egymáshoz való igaz szeretetek? Nem szenvedett-é egyik az másikátul olyan injuriákat, amelyek vagy éppen meg tartoztassák az intentiót, avagy ha végben megyen is az, nem kell-é annak hamar és könnyű felbomlásátul tartani, meg emlékezvén mind az két fél az régi meg bántodásokrul? Bizony dolog az, hogy ezek felette nagy akadályok: amint az is, hogy mind ezen szomszéd országok magyartul s mind a magyarok azoktul sokféle, és sokszori injuriákat szenvedtenek, elannyira, hogy noha most mind ezek az nemzetek egy monarcha alatt vannak, mindazonáltal gyakorta egymás szemére hányván az meglött alkalmatlanságokat, azok most is láttatnak recenti memoria teneri. Mihez képest az alattomban való idegenségek, és egymás ellen való gonosz szándékok titkon ugyan most is fenn vannak, csak ezekbűl az okokbúl is, azért nem tudom ki reménlhetne közöttök állandó szeretetet, egyenlő értelmet, sőt inkább ne nagyobb veszedelmet.”*
Ez a gondolat nem születhetett volna meg a zágrábi kanonok históriája nélkül, amely a „sokszori injuriákat” előtárta az elhallgatás homályából, kibeszélhetővé, értelmező vita tárgyává tette őket, s ezzel megteremtette a feltételeket egy „közép-európai párbeszéd” elindulásához. De vajon meddig jutott maga a szerző e dialógus kibontásában?