Ráttkay Györgynek a Memoriában látható arcképét megtaláljuk – Gersei Pethő László és a históriában is szereplő Rákóczi László ábrázolásai között – Elias Wideman híres gyűjteményében, a Cosmeroviusnál Bécsben megjelent Effigies virorum illustrium Hungariae lapjain. A kiadvány a „nemcsak a vitézség erényével, hanem a műveltségből származó dicsőséggel és az egyházi méltósággal ékes hősök” koszorújával valószínűleg a már említett törökellenes készülődés terméke. Legalábbis erre utal, hogy az 1652. január 1-jén kelt ajánlás Hans Christoph Pucheim grófot, az udvari haditanács alelnökét buzdítja az ősök példájának követésére. A kötetet a magyar Szent Korona képe vezeti be, az alatta olvasható epigramma a korona országainak virágzását a pusztulás rémképével ellenpontozza:
|
A metszet és az epigramma hamarosan ismét feltűnik a Cosmerovius-nyomda címlapképei között: Nádasdy Ferenc ugyanebben az esztendőben jelenteti meg újra néhai nagybátyjának, Révay Péter koronaőrnek De Sacrae Coronae Regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna című, a magyar szentkorona-eszmét szimbolikus és történeti interpretációval népszerűsítő művét, a magyar nemességnek („Universis inclytis statibus regni Hungariae”) szóló dedikációval. Feltehetőleg ez volt az a munka, amely közvetlenül a Ráttkayé előtt hagyta el az udvari nyomdász műhelyét – s az egymásra következés nem tekinthető véletlennek. Nádasdy előszavát olvasva szembeötlő az ideológiai pozíció egybeesése a zágrábi kanonok nézőpontjával. Révay művének aktualitását Nádasdy szerint a történeti szituáció biztosítja: a török szorongatja az országot, amely azonban ismét erőt meríthet az ősi erőt, hitet és függetlenséget megtestesítő korona-eszméből. Ennek megvédelmezésének ügyében „lélekben mindig egyetértők voltunk”. A nemesség történelmi küldetését ennek az egységnek fenntartásában látja a Sallustiust idéző („egyetértés növeli naggyá a kis dolgokat” – „concordia res parvas crescere”) Nádasdy, s az összhang megteremtésében Ráttkayhoz hasonlóan a szomszéd népekkel békét teremtő, a pogány népet a kereszténységre hajtó Géza fejedelem szerepét emeli ki:
„Magyarország jövendőjét nem tartotta biztosnak addig […] amíg nem kötött békét a szomszédos népekkel, s elhagyván a tévelygő szkíta babonákat, nem szövetkezett azokkal a katolikus hit kötelékében.”*
A szent királyok hagyományára hivatkozó szerző a vélemények és lelkek egységét természetesen katolikusnak képzeli el. Akárcsak a Ráttkay-féle Memoria, amelynek ideológiai helyét pontosan itt, a Habsurgok iránti lojalitást szavakban még hangoztató, de annak feltételeket szabó, a függetlenségi gondolat felé „nyitó” művek sorában. A Siralmas könyörgő levelet közre adó Péter Katalin érdeme, hogy az irategyüttes beható elemzésével kimutatta:
„[…] a magyarországi Habsburg-ellenességnek volt egy kifejezetten katolikus, sőt protestánsellenes, a főnemesi politikát támogató, illetve arra támaszkodó bázisa. Ennek, a katolikus politikát támogató köznemesi rétegnek a Habsburg-ellenessége határozott, még akkor is, ha a kibontakozás útját […] nem egységesen látták. Elgondolásaik bizonytalankodásának magyarázata e politizálás körülményeiben rejlik. A XVII. század közepének ezek a politikusai nem léphettek túl a tervezgetéseken, mert nem adatott meg számukra, hogy a nyílt cselekvés porondjára lépjenek. Ők, katolikusok lévén, nem csatlakozhattak az erdélyi fejedelmeknek a vallásszabadság védelmének jelszavával beütő támadásaihoz. Szándékaik és lehetőségeik mélységes ellentmondása azonban nem mentesít az alól, hogy nekik is helyet keressünk a XVII. század közepének valóságát bemutató ábrázolásainkban.”*
Az értékelés mutatis mutandis (hiszen nem köznemesi szerzőről van szó) érvényesen mutat rá a Zrínyit támogató Ráttkay György szemléletének korlátaira is. A politizáló főrendek megengedhették maguknak a rendi közvélemény normáin való átlépést, a széles horizontú elméleti és gyakorlati tájékozódást (ne feledjük: Zrínyi mellett éppen Nádasdy Ferenc volt az, aki ezekben az években kapcsolatot keresett II. Rákóczi Györggyel, feltehetőleg szintén saját reménybeli nádorságát előkészítendő).* De ez a nyitottság ekkor még csak egy szűk körre, a királyság és az erdélyi fejedelemség vegyesen protestáns és katolikus főméltóság-viselőire és familiárisaikra terjedt ki. A fentebb jelzett tendenciák ekkor még valóban csak tendenciák voltak. Kemény János, Nádasdy, Zrínyi Miklós, az 1655-ben végül nádorrá választott Wesselényi Ferenc, azaz Erdély és Magyarország főméltóságviselői mellett Vitnyédyt, a Keczer testvéreket, Klobusiczky Andrást majd Mednyánszky Jónást említhetjük a familiárisi körből azok között, akik megértették, hogy az ország felemelkedésének, a török kiűzésének történelmi feladatához elengedhetetlen a felekezeti ellentéteket félreállító szövetségépítés, és ezért munkálkodtak a diétákon, illetve az adott informális csatornák felhasználásával. Módszeres levéltári kutatásokkal nyilván lehetne találni még hasonló véleményt hangoztatókat – de nagyságrendekkel nem növekedne a számuk. A „derékhadat” ugyanakkor kötötték az előítéletek, a nemzedékek óta örökített sémák, az eredendő bizalmatlanság és a partikuláris érdekek. Az Országgyűlési pasquillus Lippayról tömören jegyzi meg: „György pap tanácsátúl az ég is megdöglik”, Wesselényi Ferencről pedig valahai kiemelkedő szexuális képességein túl nem talál dicsérni valót („Búsul Wesselényi, ajakát is rágja, / Patyolatos bakzó, Murányt is meghágja”).* A másik oldalon, a Siralmas könyörgő levélben önálló egységet képez az „Eretnekségről” beillesztett indulatos szónoklat, amely szemére hányja a magyar nemzetnek, hogy „a rusnya német Luther és Calvinus büdös bugyogójábul származott, kifecsegett és nagy álnokul elhintegetett hazugságin elindulhatott”, holott „annak előtte oly erős és állhatatos volt a Catholica Religióban, oly áhítatos az isteni és sok szentek tiszteletében”. „Ím mi közöttünk vagyon a lélek pestise!” – kiált fel a szerző,* hasonlóképpen, mint Ráttkay művében a csodált Draskovics János, aki szintén a reformáció „lélekmérgező pestiséről” beszélt a pozsonyi országgyűlésen. A Memoria regum et banorum a magyar röpirat szellemiségével mutat analógiát a nemzeti arisztokrácia felelősségének hangsúlyozásában ugyanúgy, mint a rendi res publica modelljéhez való ragaszkodásban – legföljebb a Szent Korona-eszmény hangoztatása hiányzik belőle (érthető módon, tekintettel a horvát államalapítás ősibb voltára). Ám e korona szimbolikus legitimitása az illír históriának is egyik legfőbb viszonyítási pontja, s a zágrábi kanonok éppúgy nem adná azt örökbe a Habsburgoknak, mint magyar katolikus ellenzéki társai.
Ráttkay munkája tehát nemcsak az időrendet, de ideológiáját tekintve is félúton helyezkedik el a vesztfáliai békekötés és a Wesselényi-összeesküvés közötti magyarországi politikai gondolkodás történetében. A Memoriában benne van a türelmetlen ellenreformációs hangütés, felróható neki az európai (olykor még a Magyar Királyság-beli) kitekintés hiánya is (Szigetvár hősi védelméből elsősorban Szigetvár hovatartozása érdekli, nem veszi észre és nem használja ki a Zrínyi felfogásában és általában a magyar közvéleményben adott toposzt Hunyadi Mátyás erős nemzeti királyságának példázatszerű megjelenítésére, a rendi res publica ideáljától éppencsak elindul a korszerűbb, centralizált hatalomgyakorlási forma elismerése felé). Ugyanakkor Ráttkay mind munkájának politikai célzatát, mind személyiségének, szellemi habitusának alapvonásait tekintve Zrínyi Miklós közeli munkatársa, Zrínyi horvát körének (Rucsics János, Zrínyi Péter, a Frangepán-rokonság, Szakmárdy János, Petretics Péter, rövid időre Juraj Križanić) egyik legkiemelkedőbb képességű tagja, történetíróként pedig elődei méltó követője, a korabeli – külföldön tevékenykedő – horvát szellemi elit (Gradi, Pastrizio és Lucio köre) megbecsült partnere, s egy új életre kelő műfaj, a nemzeti „Florus” első közép-európai honosítója. Művében ott vannak egy olyan, a Magyar Királyság országait és a térség kisállamait új közjogi alapon egyesíteni kívánó konföderációs elképzelésnek a csírái, amely majd a hatvanas évek magyar-horvát főúri összeesküvése során érik politikai szándékká, s „búvópatakként” azóta is rendre felbukkan a közép-európai politikai válságokban. A Memoria nem utolsó – sőt, talán éppen első – sorban, a humanista illírizmus-gondolat elemeiből válogatva egy korszerű horvát nacionalizmus alapjait rakja le, amely történelmileg az utolsó pillanatban „elébevág” a kizárólag kulturális (következésképp nyelvi-etnikai) típusú ideológiáknak. Ráttkay nacionalizmusa befogadó nacionalizmust jelent, tisztán politikai alapon áll, közjogi-históriai érvelésre támaszkodik, s ezzel felzárkózik a korabeli magyar nemzetkoncepciók legértékesebb vonulatához. Ahhoz, amely még nem kizárólag a vereségek tudatából táplálkozott, sértettségét és vélt vagy valós politikai jogfosztottságát nem kellett idegengyűlölettel, vallási és nyelvi elzárkózással, területszerző álmokkal kompenzálnia. Ráttkay nemzetfelfogása mögött még ott állt – ha csak virtuálisan is, de a lehetőségeket tekintve valóban ott állhatott volna – a szerző által megálmodott illír regnumok nemessége, ott lovagolt maga az Ország. Idézzük csak fel még egyszer lovas kanonokunk álmát:
„[…] az egyik rész a legszebb hősi erények díszeivel ékesítse a hazát, míg a vele versengeni hivatott másik rész az illír birodalom történetének jeles eseményeit és egyéb, az utókor emlékezetére méltó dolgokat örökítse meg, így futva be a dicséretes versengés megnyíló mezejét.”
Megmosolyoghatjuk a naiv elképzelést, de ne feledjük, ami ezután következett, már arcunkra fagyasztja a mosolyt. Honnan is láthatta volna Ráttkay a romlott posteritást? A kis kufárokat, taktikázókat, a bérmunkában magyar nádorokat dicsőítő, s közben Szent István koronáját hol Bécsnek, hol Moszkvának kiajánló rittereket?* A hol Emericzy, hol Emerički Kamillokat, akiknek áltörténeti bölcselkedését Miroslav Krleža idézte meg maró szarkazmussal:
„[…] mert végeredményben ugyan mi maradt hátra nekünk, horvátoknak, minthogy 1527-ben, abban a szörnyű török-katasztrófában, Ausztria védnöksége alá helyezzük magunkat? Abból a töröktől elszenvedett katasztrófából, márpedig az szörnyű nagy csapás volt, sajnos, semmiféle harmadik kiút nem volt! Vagy a török, vagy a Habsburg, és sajnos ma sincs harmadik lehetőség, s ma, akár tetszik nekünk, akár nem, szubjektív akaratunktól függetlenül, valami jobb és szerencsésebb harmadik megoldás nem létezik[…]”
S mi is következik ebből a „regnikoláris okoskodásból” a Zágráb–Pest vonalon zötyögő vonat első osztályú kocsijában, valamikor 1913 júliusában? Emericzy méltóságos azt is megmondja:
„[…] itt van az uralkodóház, a királyi udvar, a maga pángermánjaival, cselákjaival és a maga gondjaival, márpedig az sem kevés, itt különféle sovén megalomániákról van szó, egy megalomániáról, kettőről, háromról, számtalan sok megalomániáról, valamennyi ausztriai nép nagyzási mániában szenved, s ha már meg kell mondani az igazat, a megalomániáknak ebben a bonyolult játékában mi együttműködhetünk a magyar grófokkal, ha kell Bécs ellen, s ha kell, akár a többi nemzetiség ellen is, lehetünk az osztrák–magyar viszonyban a mérleg nyelve, de ugyanúgy, ha a dolgok olyan irányban fejlődnek, mi a Lajtán túli urakkal is együttműködhetünk, azok állandóan számolnak velünk, Aula est pro nobis!”*
Nos, a „Történelem” látszólag az ide-oda lépegető Emericzy igazát bizonyította megálmodójával, az íróval szemben. Az Elmélkedést ma is a levéltár polcán lepi a por, harmadik út pedig azóta sincs, legalábbis, a méltóságos úr lázadó természetű fia, az ifjabb Kamill hiába kereste azt a délszláv testvériség kebelében. Hármójuk közül bizonyára egyik sem olvasta a Zrínyit olvasó Ráttkay kanonok urat, aki azóta régen elügetett a hajnali ködben Stájerország felé. Ideje volna a nyomába eredni. Talán még ma is ott bolyong valahol, „múlt századok ködébe bújva”. Mögötte a Történet és történetei, lóhátról visszanézve:
|