Mégse higgyük, hogy a főként a középkorra koncentráló „eruditus” történetírás magától értetődően valamiféle magasabb rendű modellt jelentett, amelyhez mindenáron tanácsosnak tűnt alkalmazkodni. Ez ugyanis, mint utaltunk rá, eredetileg a református táborral kibontakozott polémiából nőtt ki, és a diadalmas római ellenreformáció kultúrpolitikájának tipikus propagandaterméke volt, Baronióval, Bosióval, a Borromeo fivérekkel az élen. Lucio fellépése, az addig nagyrészt egyháztörténeti anyagra használt forráskritikai eljárások „laicizálása” valóban jelentős fordulatot hozott, de ne feledjük, hogy e fordulatot – túl a már említett politikai okon – éppen a jelenkortörténettel kapcsolatos, Francesco Patrizi által teoretizált módszertani és ismeretelméleti szkepszis felerősödése motiválta. A dilemmát ugyanis (minél közelebb jutunk saját korunkhoz, az igazság annál inkább kideríthetetlen, elvész az érdekek és értelmezések hálójában) időlegesen azzal lehet feloldani, hogy a historikus olyan korszakot választ vizsgálata tárgyául, amelyre egykorú források már rendelkezésére állnak, de nem áradnak olyan zavarbaejtő bőséggel, hogy akadályoznák a nyugodt tudományos munkában, vagy megingatnák az objektivitásba vetett meggyőződését. Ez a szakmai ok magyarázza az eruditus tudományosság múltba menekülését, középkor felé fordulását; s jóllehet, Conring, Leibniz és Puffendorff, illetve a francia oklevélkutatók nyomán a laikus forráskritikával nemsokára valóban új paradigma születik, de ne feledjük, hogy a Ráttkay kortársai ennek az iránynak egyelőre még jobbára negatív kifutását láthatták, a lendület megtörését, a forráskutatás elaprózódását, a végtelen és érdektelen helytörténeti feldolgozások áradatát. (Ez utóbbi zsánerről l. Bertelli, 1973, 117–147; a középkor felé fordulásról mint „módszertani kényszerről”: Gino Benzoni, Alla volta del medioevo, in: Ateneo veneto 27 [1989], 91–95.)