L. erről Molnár Antal kéziratos PhD disszertációját: A hódoltsági misz-

sziószervezés és a Szentszék (1572–1635), Szeged, 1999. Kašić javaslat ismertetését innen idézzük: „Legjobban kidolgozott, de legkevésbé megvalósítható terve a konstantinápolyi nunciatúra felállítására irányult. Kašić hódoltsági útjai során tapasztalta, hogy a misszió csak akkor lehet eredményes, ha török részről sikerül támogatást szerezni. Ez nemcsak a misszionáriusok szabad működéséhez elengedhetetlen, hanem a más felekezetekkel szembeni térnyerés egyetlen lehetősége is. A raguzai kereskedők és Don Simone példája jól mutatta, hogy a törökkel való jó kapcsolatok a katolikus egyház lehetőségeit nem remélt mértékben megnövelhetik. A páter tapasztalataiból tehát arra következtetett, hogy a Szentszéknek is jó kapcsolatokat kellene fenntartania a Portával, így a Rómából küldött misszionáriusok szabadon működhetnének az Oszmán Birodalomban. Ennek intézményesítésére a legmegfelelőbb az állandó konstantinápolyi pápai követség felállítása lenne. Példákkal hosz-

szasan bizonyította, hogy a pápaságnak a törökellenes harcokban való aktív részvétele rengeteg anyagi és emberáldozattal járt – eredmény nélkül. Ugyanakkor Franciaország, Raguza, sőt Velence sokkal többet ért el a törökkel való szövetség révén, amelyet ügyesen kamatoztatnak a hódoltsági keresztények érdekében is. A törököt katonailag legyőzhetetlennek tartotta, ugyanakkor vallási téren meglehetősen engedékenynek, hiszen egy egyszerű hódoltsági pap (Don Simone) egy szultáni eunuch segítségével óriási kiváltságokat tudott a magyarországi katolikusok számára kieszközölni. A szabad igehirdetés hatására az ortodoxok uniója, sőt a törökök megtérése előtt is megnyílna az út. A törökök emberségét egyébként már Bartol Sfondrati is hangsúlyozta, és a későbbi rendtársainál is találunk hasonló példákat. A jezsuita misszionáriusok írásaiban a 16. századi apostoli vizitátorokkal ellentétben fel sem merült a török-ellenes harc gondolata, ennek legékesebb bizonyítéka éppen Kašić beadványa. Mindez teljesen ellentmond annak a teóriának, amely szerint a jezsuiták a törökellenes harc ideológiájának támaszai lettek volna a 17. század elején Raguzában és Rómában. Kašić valamennyi utazása során szembesült az európai török-kép és a helyi valóság különbségeivel, ezért leírásaiban sokszor kitér a törökök (pontosabban iszlamizált délszlávok) emberségére, részletesen elbeszéli közös étkezéseiket, beszélgetéseiket, őszinte elismeréssel adózik buzgó vallásosságuknak és humánus intézményeiknek (pl. a karavánszerájoknak). Önéletrajzából teljesen hiányzik minden törökellenes hangvétel, elődeitől eltérően a törökkel való általános békében, és nem Európából való kiűzésükben látja a végső megoldás lehetőségét.” (A kéziratot a szerző szívességéből használhattam még a megjelenés előtt, amiért ezúton mondok köszönetet.) További irodalom: Život i djelo Bartola Kašića. Zbornik radova sa znanstvenoga skupa u povodu 340. obljetnice Kašićeve smrti. Zadar – Pag, 18–21. travnja 1991., Zadar, 1994; a javaslatok szövegét kiadta: Miroslav VANINO, Predlozi Bartola Kašića Svetoj Stolici za spas i procvat katoličanstva u Turskoj (1613. i 1614.), in: Croatia Sacra 4 (1934), 8, 217–254.