Öt szerető

Öt szerető pihen némán
A fagyott, mocskos földben.
Üvegszemük holtan néz rám.
Ily nagy bűn, hogy öltem?

Egykor forró vágyban égtek,
Mely velük most a sírba szállt.
Álomvilágukban éltek,
Mely elporladt hamuvá vált.

Egy régen felszáradt könnycsepp
Siratja csupán még őket,
A lány reméli így könnyebb
Járnia a temetőket.

A szeretők vérét érzi
Még rózsa-vörös ajkain,
Míg bénultan állva nézi,
Ahogy a halál felé int.

El nem kerülheti soha
Csúf bűneinek bosszúját.
Egykor ő fekszik majd oda,
Egykor neki adja át

Öt szeretője a helyet,
Hol most csontjaik fekszenek.
Suttogva a vágyott nevet
És a szót: Szerettelek!

És ő, kiért lelkük pusztult,
Ki annyi kínt okozott,
Kiért gyilkos csatájuk dúlt,
Ki rájuk halált hozott,

Ki már sírni nem tud soha,
Hol kedveseit őrzi a föld,
Végül maga jut majd oda,
Hol egykor annyi szívet ölt.