Ismét neked

Könnyeim hullnak szavaid láttán,
Gondolataid képpé festik a szót
És messzire szállva énednek szárnyán
Látom és érzem, mi a régmálban volt.

Friss sebeket tépve világot alkotsz,
Holt földbe élő magvakat szórsz szét
S az új mindenségben te uralkodsz,
Kijátszva a sorsnak álnok-eszét.

Vágyom a lelkedből fogant gondolatot,
Hisz világod tagadja e poros valót.
Feléleszted azt, mi réges-rég halott,
Borítva rá gyönyörű, új takarót.